Az életem most egy olyan korszakába lépett, amivel egészen elégedett vagyok. Sőt, mi több, boldog vagyok, hiszen végre vége az egyetemi tanulói éveknek, immáron gyakornok lehetek a Manhattan Medical Kórházban. Másoknak talán ez nem nagy dolog, de tekintve, hogy egy bűnöző családból származok, ami nem kis részben határozza meg az életem, hogy egy kényszerházasság áll előttem, bizony hatalmas boldogságnak számit. Ez a része az éltemben csak az enyém és végre azt csinálhatom, amit szeretek. Habár családom ellenezte, hogy orvos legyek és azt is hogy külön kötözzek tőlük, engem ez mégsem tántorított el a célomtól. Mindig elérem azt, amit akarok. Félretéve a családomat, akikről most nem szeretnék beszélni, hiszen semmi közük a történethez, jelenleg a Manhattani Központi Kórház gyakornoka voltam és csak ez érdekelt. Mivel sebésznek, pontosabban gyermeksebésznek készülök, komoly feladatim vannak. Sokszor ide-oda dobálnak, olykor dupla műszakban húzom az igát, de mondanom sem kell, hogy ezt egyáltalán nem bánom. Másom sincs, csak ez a munka és, hogy segítsek az embereken, életeket menthessek. Igaz, a nagyvilág szeme előtt egy boldog menyasszony vagyok, anyagi jólétbe születtem, pedig ha tudnák, hogy a kötelességen kívül semmi nem köt a vőlegényemhez és a pénz se igazán érdekel, talán még sajnálnának is. Viszont ez az, amit én nem akarok, így élvezem azt, amim van. Jelenleg éppen a sürgősségi osztályon ügyelek. Hétvége lévén elég sok páciensen vagyunk ma már túl két kollégámmal: Lauraval és Peterrel. Volt itt már túladagolás, részeg verekedés, sima kocsmai verekedés, családon belüli erőszak s egy pár közlekedési baleset természetesen ittas vezetés miatt, de szerencsére egyik ügy sem végződött halállal. Még azt a faital öngyilkos lányt is sikerült visszahoznom a halál pereméről, szóval rendkívül elégedett voltam a mai estével. Hajnali 4 körül azt hittük, hogy most lesz egy kis nyugalom, mint általában ilyenkor és senki nem próbálkozik a halállal, de ekkor újabb hívást kaptunk, hogy Harlemben lövöldözés folyt és van egy áldozat is lőtt sebbel, nem tudni, hogy még életben van e. - Peter! Indulás! - szólok oda egyik kollégámnak, mire Laura nevét már mondanom sem, ő azonnal pattan, majd közben elmondom nekik, mi a helyzet. - Harlem felé! - kiáltok oda a mentősnek, aki azonnal bekapcsolja a mentőautó szirénáját és már süvit is az adott helyre. Mindenre fel vagyunk készülve, hiszen már nem egy lövöldözés áldozatával találtuk magunkat szemben és már nem egy ilyen csúnya halált láttunk. Amikor végre megérkezünk az adott helyre, - itt minden perc számit, azonnal az utca közepén fekvő test felé rohanok, a többiek pedig utánam. Azonnal megvizsgálom az életjeleit, amik már szinte nincsenek. - Lőtt seb. A golyó még a testben van...- mondom lihegve a rohanástól, aztán tovább vizsgálódom. - Nincs pulzusa, szívverés alig, de még nem állt be a hullamerevség. - hadarom , de van egy olyan érzésem, hogy itt már nem tehetünk semmit. - Újraélesztés!- kiáltom, majd hárman háromra felkapjuk az áldozatot és a mentőkocsiba visszük, ott a hordágyra fektetjük. Először szívmasszázst és mesterséges legeztetést alkalmazunk, de ez nem segít, így jöhet a defibrrilátor. Azonnal szabaddá teszem a férfi mellkasát, majd az elektródákat a megfelelő helyre illesztem, aztán jön az elektrosokk, de semmi változás, az életnek semmi jele. Nem adom fel, hiszen az nem vallana rám. Már a többiek fogják meg a kezemet. Leállítanak. - Mia, meghalt. - mondja Laura finoman - Már nem tehetsz semmit. - teszi hozzá halkan, mire bólintok, majd kiejtem kezemből szerkezetet. Nem ez volt ez eső halálesetem sürgősségisként és tudtam, hogy nem is az utolsó, de ezt sohasem lehet megszokni. Még akkor sem, ha az illető szemmel láthatóan valami bűnöző, feltehetőleg - tetoválása, bőrcuccai, sebhelyei alapján - valamiféle bandatag volt, de szerintem akkor sem érdemel senki halált. Főleg nem hidegvérű gyilkosságot, Az ilyen esetekkor mindig eszembe jut a családom és csak remélni tudom, hogy nem az ő kezük legyen benne. Viszont amitől még jobban tartok, hogy egyszer őket találom meg így, vérben fürödve, kihűlt testtel, mereven. Akkor nem tudom, hogy mit tennék, ha elveszíteném őket. Habár tudtommal az ő köreikben most nyugalom volt és csend, sose múlt el ez a félelmem és talán soha nem is fog.
Ilyenkor már nincs más teendő, mint, hogy nem csinálni semmit hullával. A hivatalos szervek így is problémázni fognak, hogy elmozdítottuk a testet, de nekünk fontosabb volt, hogy talán meg tudjuk menteni ezt az embert, ez ilyenkor mindennél fontosabb. Így most nem mehettünk még vissza a kórházba, hanem meg kellett várnunk a rendőrséget, a halottkémet és más tisztviselőket, hogy átvegyék a vallomásunkat. Ez mindig így van, viszont, én utáltam ezt a részt. Kissé idegesen várakoztam és hajamba túrva járkáltam a mentőautó mellett, miközben Peter rágyújtott, amikor végre megérkezett pár rendőrségi és pár civilnek tűnő autó. Bezzeg ilyenkor gyorsan itt vannak, de hol vannak olyankor, amikor lövöldözés van a városban?
Azon az estén minden megváltozott. Alig öt évesen felnőttem, és azután csupán egy dolog éltetett, méghozzá a bosszú. Hiába próbáltak lebeszélni róla a hozzám közelállók - már amennyi maradt - nem tudtak. Hajthatatlan voltam, és elindultam egy olyan ösvényen, amiről tudtam, ha egyszer rállépek, sosem szabadulok. Mégis megtettem. Lassan kezdett kialakulni bennem egy terv, ami olyan lépésekre vitt rá, ami nem volt jellemző rám. A legrosszabb része, ami miatt vívódtam pedig az volt, hogy egy ártatlan embert is belekevertem. Természetesen annak idején még korántsem voltam meggyőzve arról, hogy ez a személy ártatlan. Azt hittem ő is pont olyan, mint a családja, akik átgázolnak mindenkin a még több hatalom, és a pénz miatt. Tévedtem... csak mire erre rájöttem, már késő volt.
***
Az éjjel izadtan ébredek fel, rémálmaim kínzó súlya alatt. Oldalra pillantok, még csak hajnali fél öt, azonban tudom, hogy ma már úgy sem fogok aludni. Felkelek az ágyból, és elindulok öltözködni. A futás segíteni szokott abban, hogy kiadjam a dühöm. Ilyenkor általában igyekszem elfelejteni a rémálmokat, és valami jóra, pozitívra gondolni, csupán az a baj, hogy kevés ilyen dolog van az életemben. Barátnőm nincs, akadályozna a tervemben. Nem beszélve arról, hogy veszélyeztetném az életét. A családommal ugyan ez a helyzet, nem akarom őket veszélybe sodorni, bár a kapcsolatunk nem felhőtlen. A nagybátyjám túlságosan félt ahhoz, hogy ilyenbe beavassam, Edward unokatestvérem pedig túlságosan erkölcstelen. Azonnal kihasználná az alkalmat. A nagynéném pedig úgy néz rám állandóan, mint valami ragadozó a prédájára, ami mit mondjak, eléggé kellemetlen. Mit mondhatnék, álomcsalád vagyunk. Mindezek ellenére igyekszem megóvni őket. Fenn áll a kockázata annak, hogy veszélybe kerülnek, de én minden erőmmel azon leszek, hogy ezt megakadályozzam. Futás közben igyekszem elkerülni ezeket a gondolatokat, és szépen végigjátszom a több éve tökéletesített tervet a fejemben. Már csak az első lépés hiányzik, onnntól indulhat a dominó. Tíz perc múlva már a Central Park felé veszem az irányt. Mindig itt futom reggelente. Valahogy megnyugtat, és ez az, ami igazán segíteni szokott, még ha kis időre is. Ahogyan lassan hajnalodik, az emberek is feltűnnek edzőruhában. Ahogyan az lenni szokott, a nők félszeg mosolyt ejtenek felém, én pedig visszamosolygom rájuk. Mit mondhatnék? Már megszoktam. Azért az egómnak mindig jó tesz, ezt hiába tagadom. Úgy másfél óra futás után hazafelé veszem az irányt. és zuhanyt veszem célba. Alaposan megizzadtam. Nos, mit mondhatnék, van mi után a nőknek megfordulni a parkban, de azért meg is kell dolgoznom. Miután megszabadulok a pólómtól, a nadrágomtól, és a többi ruhaneműtől be is állok a zuhany alá. Megengedem a meleg vizet, majd élvezem,ahogy ellazulnak a megterhelt izmaim. A kezemmel a csempére támaszkodom miközben a nyakamra folyik a forró víz, és én ismét elmerülök a gondolataim hálójában. Tusolás után a derekam köré csavarom a törölközőt, majd elindulok a gardrób felé. Éppen az egyik fehér ingemért nyúlok, mikor megcsörren az egyik mobilom a hálóban. Az eldobható mobilom az, ami olyan esetekre van használva, mikor nem akarom, hogy bárki is lenyomozzon. Volt egy belső emberem a rendőrségen, mondhatni ivócimborám, aki hívott, ha nehéz esetnek tűnő ügyet kapnak. Az ilyeneket vállaltam el többnyire. Szerettem a kihívásokat. A munkám mellett pedig csupána bosszúm maradt, és annak megtervezése. Ez a két dolog volt az életem, semmi más. - Új ügy? - kérdeztem a telefonba kíváncsian. - Ennyi vagyok neked? Csak az új ügyek hírnöke? Ez fájt, haver. - nevetett fel Frank. Tudtam, nem gondolja komolyan. - Ne játszd meg a sértődöttet. Nem áll jól neked. - nevettem fel. A vonal másik végén mély óhajtás hallatszott, mintha azon gondolkodna mit válaszoljon. Ennyire komoly lenne az ügy? - Igen, új ügy van. Most értem a helyszínre. Egy bandatag az áldozat. - a hangja továbbra is aggódó volt. - Ez lenne a különleges ügy? Egy hallott bandatag ellenséges területen? - kérdeztem szarkasztikusan. - Ne rabold az értékes időmet, Frank. - Ha befejezhetném végre a mondatot, megtudnád, hogy miért hívtalak. - mondta korántsem nyugodtan. Sikerült felbasznom, remek. Bár nem mintha érdekelne, felnőtt ember, dolgozza fel. - Mond már! - feleltem türelmetlenül. - Itt van Mia Hamilton, a mentősökkel jött. - nyögte ki végül. El sem hittem pár percig, hogy mit hallok. Ott van a helyszínen, itt az alkalom. Elég régóta vártam erre a pillanatra, és végül elérkezett. Most lehetőségem nyílik arra, hogy megbosszuljam azt, amit a családja velem tett. Ehhez pedig a drága Mia Hamilton tökéletes lesz. Elcsábítom, az ujjaim köré csavarom, és szépen beépülök a családjukba. Vőlegénye van, igaz, de ezt könnyen kiküszöböljük. - Máris ott vagyok. - felelem, és közben felpattanok a székről, és szólok a titkárnőmnek. - Barbara kérem mondja le a mai megbeszéléseim, és tegye át őket, új ügyet kaptunk. - szólok neki telefonon. - Igenis uram. - feleli, majd bontja a vonalat. Én azonnal felveszem a kabátom, és elindulok a tetthelyre. Szinte dübörög az ereimben az adrenalin. Végre megtörténik! Most jött el az ideje annak, hogy behálózzam a lányt. Húsz perc múlva ott is vagyok. Frank azonnal odarohan hozzám, és elújságolja a megszerzett információkat. Az ügy jelenleg nem éppen érdekel. - Rendben, írd le ezeket nekem, aztán foglalkozom az üggyel. - felelem neki félvállról, miközben Mia Hamiltont keresem a tekintetemmel. Amint meglátom egy pillanatra elcsodálkozom szépségén. Az egyik rendőrrel beszél, éppen a vallomását veszi fel. A kontyából kilóg az egyik tincs, amit a füle mögé gyűr. Látni rajta, hogy elege van a rendőrből, és mihamarább távozni akar. Nos, rossz hírem van számára: Nem fog az olyan könnyen menni! Megigazítom a nyakkendőm, majd odalépdelek a rendőrhöz. - Wilkins tizedes. - biccentek felé. - Á, Dr. Knight. Maga itt? - lepődik meg. - Nem éppen a maga stílusa, az ügy. - enged el egy burkolt célzást arra, hogy én csak a nehéz ügyekkel foglalkozom. Már csak az kell, hogy Mia gyanút fogjon, és ez a tökkelütött fakabát elrontson mindent. - Most kivételt teszek. - vágom rá, azonban az arca továbbra is értetlen marad. - Dr. Brandon Knight. - mutatkozok be Mia Hamiltonnak egy huncut mosoly keretén belül, és közben újra alaposan végigmérem őt. Látni rajta, hogy fáradt, és ez az orvosi ruházat sem a legelőnyösebb, de még így is szép, sőt, gyönyörű. Nem lesz olyan nehéz kihasználni őt testileg. - Nekem is lenne pár kérdésem. - mosolygok tovább, és igyekszem igazán elbűvölő lenni a nővel. Muszáj elcsábítanom, mivel nélküle a tervemnek is annyi, amibe nem kis időt öltem.
Semmi kedvem nem volt ehhez a rendőrségi huza-vonához, habár tudtam, hogy ez a szabály, és azokat nem szerettem megszegni, ugyanis én nem a családom voltam. Én jó kislány voltam. Több rendőr is felvette a vallomásunkat, habár nem sok olyan nyomot és információt tudtunk nekik adni, amin elindulhatnak. Arról pedig, hogy én ismerem egyes bandák tetoválásiad, azaz jeleit, inkább nem hangoztattam, csak annyit mondtam, hogy van az áldozaton egy tetoválás, ami valószínűleg egy helyi banda ismertető jele.. Habár, ha ezek a rendőrnek mondott akárkik egy kicsit jobban informálódnak, még ezt is tudhatnák, hogy ki vagyok. Viszont úgy tűnt, hogy ezek is csak róják a kötelező köröket, igazából azonban nem érdekli őket az ügy. Szinte abban is biztos voltam, hogy a halott férfi esetével kapcsolatban se fognak semmit kideríteni, ők is csak végzik a munkájukat, érdektelenül. Nem érdekli őket, hogy a pasas esetleg valóban áldozat, hogy ki tette ezt vele, hogy egyáltalán, miért lett az egyik helyi banda tagja, az meg még kevésbé, hogy elkapják a felelőst. Nyilvánvalóan tartottak az olyan emberektől, mint például az apám. Persze, a családomnak ez csak jó és én sose kívánnám a büntetésüket, de akkor is meg kellett állapítanom, hogy egyre több rendőr korrupt és ez nem tetszett. Például a bátyám, Robert volt, amilyen volt, de sose hunyászkodott volna meg pénzért vagy hatalomért. Talán a rossz úton járt, de sosem rosszul, mindig nyílt volt és sose félt, sose adta fel önmagát. Nem egyszer én is tanúskodtam hamisan miatta, ez volt az én kis titkom, szégyenem, az élet, amit nem én választottam, de családom még mindig fontos volt. Fontos volt még így is, hogy már saját utamon járok, legalább is próbálok. Igaz, hogy saját lakásom van, de apám rám erőszakolt egy olyan luxuslakást a város központjában, amit nyilván nem engedhet meg magának egy orvos gyakornok. Így volt ez a kocsimmal, de ezzel az eggyel kapcsolatban nem ellenkeztem, hiszen a vezetés és a gépkocsik volt az egyik hobby-m. Kezdett lassan kivilágosodni és mi még hajnali hét órakor is Harlemben vesztegettük az időnket, ahelyett, hogy további életeket mentenénk, remélhetőleg azokat sikeresebben. Állítólag a halottkémet nem találták, így csúszott minden, mert tudtommal még más hivatali személyekre is vártak a helyszínen. Úgy tűnt, hogy végre szabadulhatunk, mikor minden dokumentumot sikerült aláíratni velünk, de ekkor ismét egy civil autó érkezett meg a helyszínre. Csak remélni tudtam, hogy nekem ehhez semmi közöm, habár nem is nagyon figyeltem arra, hogy ki száll ki belőle. Közben persze megpillantottam azt a csillogó ébenfekete, sötétített üvegű Mercedest, amiben az én "drága" testőröm, Gabriel ül, természetesen... Mikor körül-belül egy éve apám nagy nehezen belement, hogy ne kövessen testőrök hada mindenfelé, ahová megyek – kicsit furcsán nézett volna ki orvosként a kórház folyosóin - egyetlen kikötése volt, méghozzá Gabriel. Nem jön be velem az egyes épületekbe, nem kell vele beszélgetnem, de mindig követni fog, figyel, védelmez. Tehát az embereknek ez nem fog feltűnni, de én mindig tudom, hogy számíthatok valakire, ha nagy bajban vagyok. Szóval őt figyeltem, miközben még a rendőr is előttem állt, de ezeket a gondolataimat egy magas és igen csak jóképű férfi hangja zavarta meg. Először nem is tudtam, hova tenni a dogot, de aztán rájöttem, hogy ő csak egy újabb hivatalnok, aki az ügy kapcsán érdekelt. Először, mint utólag megtudom, Willkins tizedessel váltott pár szót, de aztán rám szegezi tekintetét és figyelmét is rám összpontosítja. - Dr. Mia Hamilton. - mutatkozok én is, kihangsúlyozván a doktori címemet, ha már ő is azt tetszi. Igaz, hogy nem éppen ugyanolyan féle doktorok vagyunk, de ez nem számít. Mikor kimondom a nevemet, figyelem az arcmimikáját, hogy hogyan reagál a Hamilton-név hallatám, tudja e, ki vagyok, de nem veszek észre rajta semmit. Pedig általában a jogászok ismernek. Igaz, ő nyilvánvalóan nagyon fiatal. Mióta megérkezett, nem igazán tudom levenni tekintetem a férfiról, ráadásul furcsának találom, hogy folyamatosan mosolyog rám. Ezt valahogy az ügyvédektől és hasonló személyektől nem igazán kapom, ők túlságosan fenn hordják az orrukat vagy csak nem érnek rá. Persze, amikor már megtudják, hogy ki vagyok, illetve kinek az a lánya, akkor azonnal fordul a kocka, de én sosem élek vissza a családom hatalmával. - Ó, szóval egy ügyvéd, vagy inkább ügyész? - szegezem felé a kérdést, mi inkább állításnak hangzik, hiszen csak a hülyének nem esik le, hogy miért van itt. Továbbra se veszem le róla a tekintetem, még mindig ugyanúgy néz rám. - Attól tartok, hogy magának se tudok többet segíteni, mint a rendőr uraknak, de természetesen válaszolok minden kérésre. - felelem sajátos barátságos, segítőkész és őszinte stílusomban, majd most már én is megeresztek magamnak egy halvány mosolyt, viszonozva az övét. Valahogy szokásom volt visszamosolyogni az emberekre, ha rám mosolyognak. Sosem tudtam durva lenni még az idegenekkel sem, valahogy nem is volt rá szükségem. Amolyan modern "hercegnői" életem volt, mindenem megvolt, mindenki kedves volt velem, lesték minden kívánságom. Most, hogy már, kiléptem ebből az árnyékből, egyes szokásiam még mindig megmaradtak: például az emberekhez való hozzáállásom és a tisztelet.
Nagyon tetszik, amikor kihangsúlyozza a doktori rangját, mintha így akarná kompenzálni azt, hogy zavarban van a jelenlétemtől. Ami a Hamilton nevet illeti, amennyire csak lehet, nem mutatom haragom, ez a név számomra mit jelent, és teljesen nyugodt maradok, hiszen a szakmámnak, és a családomnak hála jól tudom leplezni az érzelmeim. Mégis egy pillanatra feltörnek belőlem az emlékek. Mindent elvett tőlem az apja, ami csak fontos volt nekem. Megölte az apám, és belőlem pedig egy elcseszett bosszúszomjas férfi lett. Ki tudja, hogy mi lennék most, ha nem teszi tönkre az életem, és veszi el az apámét. Tudom, ügyész lettem és piszok gazdag, de a pénz semmit sem ér, ha az ember szenved. Minden éjjel ez van, és már a nők sem képesek enyhíteni azon a sok rémálmon, ami fogad. Éjjelente izzadtan riadok fel az álmomból, mert újra, és újra átélem a borzalmakat, amit azon az éjjelen láttam. Szerintem sosem fogok helyrejönni. Azonban ez nem rólam szól, hanem arról, hogy a gyilkosnak meg kell fizetnie, hogy apám nyugodhasson békében. Látom, hogy észreveszi rajtam a haragot, így minden erőm összeszedve igyekszem felvenni a szerepem, és nem arra gondolni kinek a lánya ő. Koncentrálj Brandon! Szerencsére feltesz pár kérdést, ez pedig segít. Amikor megkérdezi, hogy ügyész, vagy ügyvéd vagyok e, igyekszem nem fintorogni, hiszen csupán tetteti az ártatlant. Nagyon is tisztában vagyok vele, hogy képben van az eljárásokban, így tudja, hogy ügyész vagyok. Végül is mire számítottam egy Hamiltontól, nem igaz? Ha játszani akar, ám legyen. - Ügyész vagyok, Miss Hamilton. – felelem mosolyogva, miközben közelebb lépek hozzá. Természetesen nem maradhat el az ellenállhatatlan mosoly sem. - Tudja én nekem sokkal több kérdésem lenne, mint Wilkins tizedesnek. – felelem, miközben a szemeibe nézek. A tizedes tudja, ideje visszavonulót fújnia, és egy nagy sóhaj után magunkra hagy. Gondolom, most a lelkébe gázoltam a tizedesnek, de majd kárpótolom egy rekesz sörrel, az mindig beválik nála. - Szóval az első kérdésem, hogy mondja el, hogy milyen állapotban találtak rá az áldozatra, illetve érdekelne az ön szakmai véleménye a sérüléseiről. – teszem fel a kérdéseket, és bár tudom, hogy ezeket már mind elmondta Willkins tizedesnek. Azonban fel kell tartanom őt, és megteremteni vele a kapcsolatot. Türelmesnek kell lennem vele, hiszen el kell csábítanom annak ellenére, hogy vőlegénye van. A forrásaim szerint legalábbis. Meg kell tudnom mennyire komoly, mert ha nem, könnyebb dolgom lesz. Ha meg igen, akkor a pasi megszívta. Nem mintha nem érdemelné meg, az a férfi sem különb annál, mint akinek dolgozik. Kicsit elkalandozom, miközben válaszol, de aztán ismét szép kék szemeibe nézek. - Látott itt vele valakit? Volt társa? Esetleg látta az elkövetőt? - folytatom a kérdezgetést. - Tudja, én különleges ügyeket szoktam vállalni, ezért tudnom kell minden apró részletet. - Látom, hogy nagyon elege van belőlem, és ezen igyekszem nem mosolyogni. Magam sem tudom, miért van ez így, de imádom bosszantani az embereket, és ha még nő is, és gyönyörű, mint ő, akkor pláne. Felteszek még neki pár egyértelmű kérdést, mint a fegyver kalibere, amivel feltehetően elkövették a gyilkosságot, vagy az áldozaton hagyott nyomok. - Köszönöm, hogy válaszolt a kérdéseimre. – mosolygok rá tovább, majd bevetem a nagyágyút, és hazai terepre invitálom. Ott majd meglátjuk, ha ketten leszünk, minként reagál rám. - Az irodámba kéne jönnie. – feleltem Miának, és látom rajta, hogy enyhén szólva meglepődik. – Ott is fel kell vennem a vallomását. Tudom elfoglalt, de sokat segítene az ügyben, és engem is nagyon boldoggá tenne, ha segítségemre lenne, Mia. – szólítom a keresztnevén, nyomatékosítva kérésem pedig ismét bevetem a sármom egy mosoly keretén belül. Éppen várom a válaszát, mikor megszólal a telefonom. Soha jobbkor. - Egy pillant. – feleltem Miának, és megnézem a telefonom kijelzőjét, a nagybátyám az. Vajon mi történhetett? Csak komoly alkalmakkor hív a céges telefonomra. Miközben felveszem a telefont, egy pillanatra sem veszem le a tekintetem Miáról, pedig el kéne vonulnom, hiszen ez a hívás bizalmas lesz, mégsem teszem. - Igen bácsikám? – kérdezek bele a telefonba. - Edward megint elrontott egy ügyet. – feleli sóhajtva. Az unokafivéremmel csak a gond van. Megértem a nagybátyám miért hagyja maga mellett, hisz a fia, plusz teljesen botrányba vinné a családot, ha kirúgná, de csak a baj van vele. - Melyiket? – kérdeztem nagyot sóhajtva. - Johnson. – feleli, bennem pedig azonnal felmegy a pumpa. Ezt az egy ügyet bíztuk rá, mégis elrontja. Nekem ez mellett van vagy tíz másik ügyem, és mégis győzöm. -Mi történt? – kérdeztem, miközben igyekszem nem idegeskedni. - Johnson ügyvédei megegyeztek, hogy három évet kap. - Három év? Arról szó sem lehet. Ez a férfi nőket rabolt el, és kényszerített prostitúcióra, tizenöt év a minimum. Edward hogyan volt képes ennyire elcseszni ezt… - mérgelődöm. Hihetetlen komolyan. -Tudom fiam, mit mondjak. – a nagybátyám hangja is csalódott, már nagyon belefáradt, tudom. -Nemsokára ott vagyok az irodában és intézkedem. – felelem neki. – Sajnálom bácsikám. – teszem hozzá, mert tudom, hogy mennyire bántja ez a dolog a fiával. - Nem a te hibád. Köszönöm, hogy ennyit segítesz nekem, fiam. – mondja két sóhaj között, és hangjából hálát érzek. Tudom, hogy az. Ő is fontos számomra. - Érted bármit. – válaszolom, majd bontom a vonalat. Ezután Mia felé fordulok. Nem teljesen voltam boldog attól, hogy hallotta a beszélgetést, de nem baj, most már ezzel a kártyával kell játszanom. Csak magamnak köszönhetem. Nem igaz? - Nos, kedves Mia. Hajlandó velem bejönni az irodámba? Amint hallotta eléggé sok dolgom van még ma. Igazán nem tartana sokáig. – és igyekszem ismét mosolyogni. Nem a legjobbkor jött Edward bénázása, de megoldom. Miközben Mia az irodámban lesz elejtek pár telefont a Johnson üggyel kapcsolatban is.
Rettenetesen untam már az engem bombázó kérdéstömkeleget, főleg, hogy tudatában voltam annak, hogy az ügy úgysem lesz megoldva, pláne, ha bandaháborúról van szó. Azt hiszem, a családomtól örököltem ezt a bizalmatlanságot a rendőrökkel kapcsoltban. Apám mindig azt mondta nekem, hogy a rendőrök nem érnek semmit, akik meg érnek, azok korruptak. Erről volt alkalmam saját szememmel is meggyőződni még kislány koromban, amikor például a manhattani rendőrfőnök a rendszeres fizetségéért járt az apámhoz, cserébe apa teljes védelmet élvezett a rendőrséggel szemben. Szóval, mikor már azt hittem, végre szabadulhatok a törvény kötelező körei elől megjelenik ez a jóképű ügyész, hogy újabb kérdéssorozatot tegyen fel, nekem - szinte ugyanazokat, habár úgy tűnt, nagyon alapos akar lenni. Jóképűt mondtam? Mi a fene? Ez a dolog felettébb érdekes, mivel, hogy ez a jelző már másodszor villan be az agyamba, amióta beszélek vele. Egyáltalán nem voltam az a lány, aki úgy bámulja a pasikat, mint a portékát a piacon. Igazából nem is volt rá szükségem, hiszen a családom hatalmánál fogva, fordítva szokott ez történni, aztán vagy eltört az illető keze vagy nem. Szóval jobb szerettem nem is keverni ilyen konfliktusba másokat, nem akartam, hogy miattam bántsák őket. Apám és bátyáim mindig is őrizgettek a férfiak elől, aztán, mily’ érdekes, de pont az egyik legrosszabbik karmába löktek a családi biznisz érdekben. A kényszerkapcsolatom pedig azt hozta nekem, hogy ismét csak nem nézhetett rám más, mert azt a személyt Thomas elintézte volna. Folyamatosan figyeltetett, még azt is ellenőriztette, hogy meddig vagyok bent a munkahelyemen. Tehát én nem igazán tehettem meg, hogy arról gondolkozzak, hogy melyik fiú jóképű s melyik nem, de most mégis akaratlanul ez villant be elsőre Brandonnel kapcsoltban, habár ez nem hinném, hogy látszott arckifejezésemen. Miután Wilkins tizedes magunkra hagy bennünket, minden figyelmemet az ügyészúrnak szentelem, hiszen akármennyire is nem szívlelem az ilyesmit, mégis csak van bennem egy gyermeki naivitás, miszerint valakit talán tényleg érdekel, hogy kiderítse az egyes gyilkosságok hátterét és okát, esetleg elkövetőjét. - Rendben. - reagálok csak ennyit arra, amikor azt mondja, hogy neki sokkal több kérdése van, mint a tizedesnek, majd rezzenéstelen arccal hallgatom meg, hogy ő bizony csak a különleges ügyekkel foglalkozik. Mennyit hallottam már én ezt, el se hinné. - Az áldozatot, háton fekvő helyzetben, széttárt karokkal találtuk meg a betonjárdán. Nem volt pulzusa, szívverése is alig, viszont akkor még nem állt be a hullamerevség, mikor ideértünk. Lőtt sebet kapott pontosan a szívébe, mely golyó még az áldozatban van. A golyót nem tudtuk eltávolítani, mert fontosabb dolog volt az életmentés...ami azonban sikertelen volt, ahogy látja. Szóval a golyó fajtájáról, eredetéről, szögéről majd a halottkém beszámol magának, Mr. Knight. - folytatom már immáron komoly arccal, hiszen, ha munkáról van szó, azt mindig a legkomolyabban veszem. - Bizonyossággal állíthatom, hogy szándékos emberölésről van szó és az áldozat valószínűleg az egyik helyi banda tagja volt, hiszen van egy ezt jelző tetoválása is, a bal csuklója alatt. - teszem még hozzá a fontosnak tartott információkat, miközben kezeimet keresztbe helyezem magam előtt, mivel már kissé kellemetlen így, munkaruhába a hajnalcsípős hidegében. Azután a további kérdéseit figyelem, amin majdnem el kellet mosolyodnom, de mégsem tettem. Tetszett, hogy elég komolyan veszi a munkáját, ami manapság az ügyészekről nem volt elmondható. Talán ő még fiatal és ambiciózus, talán olyan, mint én, aki azt hiszi, hogy megválthatja a világot. Habár ilyenek csak a mesékben léteznek, a valóságban nem. - Nem, nem láttam itt senkit, sem társat, sem az elkövetőt. - rázom meg a fejemet elgondolkodva. - Habár, ha őszinte akarok lenni, nem is figyeltem ilyesmire, hiszen azonnal a meglőtt emberre koncentráltam, munkámból kifolyólag. Mikor végre megköszöni, hogy válaszoltam a nem is annyira sok kérdésre, elmosolyodok én is, hiszen ismét csak naiv módon az hiszem, végeztünk, de ekkor a következő megjegyzésére elkerekednek a szemeim, amikor is azt mondja, hogy be kellene mennem az irodájába. Ilyenre még nem volt példa, főként gyakornokként, nem. Már arra is gondolok, hogy engem vádol az áldozat halálával vagy az egész csak valami csapda és nagyon jól tudja, ki vagyok. Általában bizalmatlan vagyok az emberekkel, nem is alaptalanul, figyelembe véve, hogy Manhattan legnagyobb maffia családjából származom. Neki most mégis olyan volt a tekintete, mint aki valóban hátsó szándék nélkül mondja, amit mond. Valamiért az első perctől fogva megbíztam benne, gondolom, sokat vetett a latba, hogy valami különös erőnél fogva, MEG AKARTAM benne bízni. Habár akkor ezt még nem sejtettem... Éppen válaszolni szeretnék valami kitérő választ adva, amikor megszólalt az ügyész telefonja, amit azonnal fel is kap, mert a hívás valami fontosnak tűnhet. Elég hosszúnak bizonyul a telefonbeszélgetés, és én alig láthatóan elfintorodom, amikor rájövök, hogy ezt nekem ismét illik kivárni. Akaratlanul is meghallom a szavait, amiket a vonal másik végén levő személlyel beszél és meg kell állapítanom, hogy valami fontos munkaügyről van szó, Reménykedem benne, hogy ezáltal elnapoljuk, hogy az irodájába vonuljak vallomást tenni, de reményeim hiába valóak voltak. Persze azért a pasi olyan hangon, arckifejezéssel, stílussal teszi fel a kérdést, hogy erre egy rendes állampolgár – amennyire én az lehetek – nem fog nemet mondani. Értett az emberek manipulánsához, az biztos. - Van más választásom? – adom meg a választ kérdést formájában egy szemöldökfelvonás és egy apró mosolyka keretében. - Legyen. Viszont nekem előtte be kellene ugranom a kórházba leadnom a jelentésem, átadni a váltást meg átöltözni. Tudja, nekem is vannak kötelezettségem a munkahelyem felé.– sorolom, miközben végigmutatok magamon. Orvosi köpenyben, véresen valahogy nem szeretnék egy ügyész irodájába menni. – Esetleg, elvinne? Persze, ő belement a feltételembe és hamarosan be is szálltunk a tágas autójába, majd elfurikázott velem a Manhattan Kórházba, ahol valóban ezeket a dolgokat tettem meg, amiket neki is mondtam. Őszinte ember voltam minden esetben, csak egyetlen esetben nem: ha a családomról volt szó. Amikor végre átvedlek civil ruhába, visszamegyek Mr.Knight autójához, ahol várt rám. Az én autómat így kénytelen vagyok a munkahelyem parkolójában hagyni, de ezt nem találom problémának, tudom, hogy Gabriel majd hazavisz. Egy pillanatra úgy tűnik, mintha megbámulna, de biztos csak képzelődök. Habár nekem ismét csak az ugrik be róla, ahogy a kocsijának támaszkodik sötétkék öltönyében, hogy mennyire sármos. Úristen, Mia! Ne legyél már olyan, mint egy tini lány! – figyelmeztetem magamat időközben. Azután elvisz az irodájába, ami meg kell, hagyni, nagyon szép: elegáns, világos, tágas, tele van luxusbútorokkal. Azonnal lerí a helyről, hogy a tulajdonosa gazdag családba született, ahogy én is. Senki ne értse félre, engem sosem érdekelt a pénz, de aki ebbe a születik, az az efféle dolgokat azonnal észreveszi. Éppen leülni tervezek, amikor tapasztalom, hogy immáron harmadszor csörög a mobilom, amit harmadjára nyomok ki. Viszont az illető, negyedszerre is próbálkozik, mire egy sóhaj keretében a telefonért nyúlok. - Elnézést. – pislogok a velem szembe álló férfi felé, aztán nincs mit tenni, felveszem a kapcsolatot. - Igen, Thomas? – szólok bele koránt sem kedvesen, hiszen már megszoktam, hogy az én „drága” vőlegényem mindig ezt csinálja, ha túlórázok. - Mia, hol vagy?? Már rég végezned kellett volna és a telefont se veszed fel. – hadarja mérgesen köszönés nélkül, de ezt már megszoktam tőle és a féltékenykedést is. Az persze nem számít, hogy ő titokban hány luxus prostituáltat látogat meg, mivel én nem vagyok hajlandó vele lefeküdni a házasság előtt, nekem még nézni se szabad senkire és másnak se rám. - Na, mit az, az embered elvesztett szem elől? – kérdezem felnevetve, hiszen nem igazán féltem tőle. Tény, hogy Thomas nyomasztó társaság volt, de azt is tudtam, hogy sose bántana, hiszen fél a családomtól, mint a tűztől, de ezt nem vallja be. Viszont én se akartam rosszat az apámnak, főleg nem Robertnek, így igyekeztem jó kislány lenni. - Ne szórakozz velem, Mia! Hol vagy? Mikor mész haza? - kérdi most már kissé idegesen, ami engem csak jobban szórakoztat, habár kellemetlen is a dolog Brandon Knight előtt. - Egy ügyésznél vagyok, éppen a vallomásom adom le az egyik áldozattal kapcsolatban, akit az éjjel elveszettem. Egyébként köszönöm kérdésedet, igen fáradt vagyok 28 óra munka után egyhuzamban. Hamarosan megyek haza. – felelek neki, majd lenyomom a hívás megszakító gombot és kikapcsolom a telefonom. Csak ezután fordulok Mr. Knight felé, miközben tekintetét keresem, hogy mit szűrt le a beszélgetésből, amihez semmi köze nem volt - Nos, ügyész úr, most már teljesen az öné vagyok. – szólalok meg halkan, újból egy enyhe mosolyt megeresztve felé.
Kezdőlap
️
