Nathan & Noah

"An intelligent man is sometimes forced to be drunk and spend time with his fools."

- Miért kell állandóan a haverokkal innod?
- Nem iszom állandóan velük - jelentem ki higgadtan, miközben leakasztom az előszobai fogasról a kabátomat és igyekszem fel is venni azt, a legrövidebb idő alatt, hogy végre az ajtó túloldalán lehessek és ne kelljen Nomi sértődött arckifejezését néznem, a mellei előtt keresztbe font karokkal együtt, amitől csak még inkább egy mérges kismacskára emlékeztet, akitől elvették a kajáját, ha a hangja nem lenne elég traumatizáló máris.
- De hát a múltkor is mentél valahova! - Néhány lépéssel közelebb toppan hozzám, én pedig sóhajtva nyomom a kezeimet a kabátom zsebeibe. Olyan vita ez, amiben soha nem jutunk dűlőre, mert ő nem érti az én oldalamat, én meg nem akarom elviselni az övét. Lehetnék persze engedékenyebb, de az évek során rá kellett jönnöm, hogy amikor a kezemet nyújtom, Nomi rögtön a karomat akarja, az egész lényemet pedig már képtelen lennék érte áldozni. - Bezzeg a közös barátainkkal soha nem akarsz találkozni! Mindig ki kell találnom valami kifogást, hogy miért nem jössz. - Ebben igaza van. Kicsi hiányzik azonban hozzá, hogy leromboljam a fejében alkotott képet azzal kapcsolatban, hogy valójában mennyire nevezhetők azok az állítólag barátok közösnek.
- Legközelebb majd veled megyek, jó? - Viszonylag könnyedén adom meg magamat, hátha ez a lépés kibillenti őt annyira a komfortzónájából, hogy ne haragudjon rám az este hátralévő részében. Nincs kedvem a bűntudathoz, amelyet néha okozni képes, viszont elkésni sem szeretnék, így a vitát sem kellene addig folytatni, hogy ez mégis megtörténjen. - Később jövök, vigyázz magadra. - Akármennyire nem akarja, én egy pillanatra közelebb húzom magamhoz, hogy egy futó puszit nyomjak a hajába engesztelésképp, a következő pillanatban pedig már kint is legyek az ajtón és elinduljak végre a bárba, ahol Nathannel beszéltünk meg találkozót, nem utolsó sorban azért, hogy férfiasan pletykáljunk egy jót, na meg ne mulasszuk el a meccset, ami bár nem túl nagy hagyomány a baráti körünkben, de mégis olyasmi, amit valamilyen szinten mind élvezünk.
Eszemben sem volt vezetni ma este, ráadásul mivel egyébként is előszeretettel választom a tömegközlekedést, most volt alkalmam a megállóig való séta közben eléggé kiszellőztetni a fejemet ahhoz, hogy úgy ítéljem meg, Nomi olyasmin húzta fel magát, amin felesleges háborogni. Nathan hosszú időt töltött távol New Yorktól, amíg nyilvánvalóan nem volt lehetőségünk találkozni, így nem is értem miért ne pótolhatnánk ezt jelenleg. Nem állítom persze, hogy minden esetben hibátlan vagyok és a barátnőmnek nincs igaza, de a barátokkal töltött idő olyasmi, amire minden embernek igénye van, mi pedig nem is vihetnénk ezt túlzásba, mert nem vagyunk már középiskolások, akiknek másra sincs ideje, mint a haverokkal lógni. Mindannyiunknak megvan a saját élete.
Viszont kellenek azok az alkalmak, amikor a legutóbbi találkozásunk óta eltelt időről beszámolunk és igen, az történik, amit Nomi savalt, megiszunk pár italt. A korábbi vitánkat már egészen háttérbe tudom szorítani, amikor megérkezem a megbeszélt helyre, ahová céltudatosan lépek be, pillantásommal pedig rögvest Nathant keresem. Amikor rátalálok a többi vendég között, elindulok felé, s halvány mosollyal az arcomon köszönök rá, majd nyújtom felé a kezemet. - Bocs a késésért - jegyzem meg félvállról, miközben nem túl erősen meglapogatom a hátát, majd én magam is helyet foglalok. - Csak Nomi megint rákezdett. De te ezt úgysem értheted. - Utóbbit már egy szélesedő vigyorral jelentem ki, hiszen ez csak ideiglenes állapot, Nath sem olyan ember, akinek panaszkodnia kellene amiatt, hogy nincs mellette senki. Gondolom inkább saját döntés ez nála. - Hogy vagy? - teszem fel a kérdést rögvest, majd néhányszor átfésülöm a hajamat, hátha néhány tincs ezáltal előnyösebb helyre kerül.
- Mit igyunk? Meghívlak... - teszem fel a második legfontosabb kérdést, majd kérdőn pillantok rá.

⋈ | 586 | öltözet

Noah & Nathan

"Friendship is not something that you seek but something that finds you."

- Nathan, drágám, hát téged itthon is látni? – üti meg a fülemet édesanyám finom hangja, ami bár nem a világ legijesztőbb dolga, bennem mégis meghűl a vér. Csupán csak azért, mert nem számítottam arra, hogy a fürdőből kiérve vele futok össze a saját szobámban. Meg is áll a jobb kezem, amivel eddig a hajamat szárítottam egy törölközővel, majd kissé borzos fejjel pillantok is oldalra, hasonló meglepettséggel, mint ami onnan fogad. – Anyaaa! – szólok rá kissé talán erélyesebben is, mint szerettem volna, mire a nő arca először fintorba rándul, majd csak gondolván egyet a hasamra csap. – Igen, az anyád vagyok, mi van akkor?! Láttam én már mindent, nem a te törölközős szetted a legdurvább ebben a háztartásban. – teszi csípőre a kezét és úgy méreget távolról, mintha újabb támadásra készülne. Tény, hogy anya már valószínűleg sok mindent látott – ha más nem az öcsém miatt – és, hogy én sem vagyok holmi szégyellős ember – elvégre nem véletlenül járok el edzeni, szeretem én mutogatni is magam mértékkel -, de azért egyrészt a frászt hozta rám, másrészt nem előtte terveztem felöltözni és elég sietős lenne a dolog. –Egyébként is nehezebb már téged itthon elcsípni, mint azt az idegesítő legyet, amit már lassan egy hete kergetek. – most nem tudom, hogy megsértődnöm kéne a hasonlatán, vagy csupán bele kéne egyeznem abba, hogy igaza van, így csak halkan sóhajtok egyet, remélve, hogy ha ráhagyom, akkor hamarabb szabadulok. Reményeim ellenére azonban egy újabb csapás ér, ezúttal a karomat. – Ez azért már családon belüli erőszaknak minősül lassan… - jegyzem meg halkan, mielőtt azt tervezné, hogy rajtam veri le azt, amit a többieken nem tud. –Család, család… Ilyenkor bezzeg ismered ezt a fogalmat te is! Tinédzserként elnéztem azt neked, hogy alig vagy itthon, de felnőttként nem túlzás már ez? Folyton csak az étterem-edzés-egyetem triót nyomod. Fogadok most is csak zuhanyozni jöttél haza, aztán mész is a következő műszakodba ki tudja hova… - csattan fel – egyébként tök jogosan – a nő és már látom előre, hogy ebből nem szabadulok meg időben, csak akkor, ha beadom neki a derekam és odaígérek neki mindent. Ez kissé veszélyes, néha olyan, mintha az ördögnek adnám el a lelkem. Elvégre, ha elfelejtem, vagy valami miatt nem tartom meg a szavam, akkor úgy is megtalál és számon kéri rajtam. De ígéret nélkül úgy sem szabadulok, így csak átölelem jó szorosan és simogatni kezdem a hátát sűrű bocsánatkérés közepette, miközben a szokásos „megígérem, hogy” szöveget mantrázom is a fülébe. Ő pedig lassan felenged és megveregeti a hátam. Szerintem ezt elkönyvelhetem nyertügynek. Egy idő után lassan el is húzódik, majd egy sóhajtás keretében újra szóra nyílnak az ajkai, hogy ezúttal is közölje a kikötését, amit be kell tartanom, ha szabadulni szeretnék.
Szerencsére még időben elkészülök és egy taxit fogva gond nélkül el is jutok a megbeszélt helyre. Most kivételesen nem a szokásos trióm egyike következik, hanem egy olyan ritka pillanatok egyike, aminek már épp itt az ideje. A család mellett ugyanis sokszor a barátokra sincs kellő időm. Talán ők valamivel hamarabb utol tudnak érni, mint a szüleim, azért érzem én, hogy rájuk is elég kevés időt tudok fordítani mostanság és igyekszem ezen változtatni. Pont jókor jött Noah szabad ideje is, másra sem vágytam most, mint csak ülni és pár pohár mellett megvitatni az élet dolgait. Néha úgy érzem, hogy csak ő az egyetlen, akivel egy hullámhosszon tudok lenni huzamosabb ideig, anélkül, hogy abból vita lenne. De az is lehet, hogy mostanság még nem töltöttünk el olyan sok időt egymás mellet és még azért nem volt erre példa. A bárba lépve meglepve tapasztalom, hogy még nincs itt az említett, de valamiképp örülök is, hogy nem én lettem végül a késő. A kabátomat lejjebb hámozva magamról foglalok is helyet a pult mellett és addig a kínálatot vizslatom. Nem is kell olyan sok idő és meg is jelenik a férfi, akinek viszonzom is az üdvözlését. – Nem gáz, nem késtél sokat… Így is azt hittem anyám szobafogságra ítél, amiért véletlenül belé futottam. – horkanok is fel, mert hát majd harminc évesen ilyet nem nagyon tehetne már velem, hiába az édesanyám. –Na, mi fene? Ő még megvan? – lepődőm meg a név hallatán, mert az elmesélések alapján én már rég kifordítottam volna őt az ajtón egy bőrönddel együtt. Általában úriember vagyok, de az ilyesfajta nőket nagyon nem tudom tisztelni és hosszabb távon megtűrni. – Látod? A nőkkel csak a baj van! Ezért nincs nekem! – utalok is arra, hogy egyikünk sem járt most jól mielőtt ideért volna, csak mert a női hozzátartozóink most értek utol minket a problémájukkal. Bár én addig örülök, míg engem csak anya nyaggat. Ezért sem fogom tudni teljesíteni azt a kérését, amivel ma elengedett: szerezzek magamnak barátnőt. Na még mit nem! Mert ez csak így működik, mi? Jó, hogy nem már azt mondja, hogy Felix kerítsen nekem valakit, hogy felgyorsítsuk a folyamatot.  –Fáááradtan. Te? – pillantok rá nagyot sóhajtva, bár ő sem néz ki sokkal simábbnak nálam. –Hm, én most a whisky-n gondolkodtam… nem is tudom mikor ittam már utoljára. – gondolkodom el egy pillanatra, mert tényleg nehéz lenne felidézni. Voltaképp, mert régen is volt már meg, mert a kevés alvás mellett már nem szuperál valami jól a figyelmem és a memóriám.

Ruha ¦ 842 ¦ csak a baj van a nőkkel