Noel & Nathan

"Finding a true friend feels like a gift that keeps on giving, even when they are thousands of miles away."

Azt mondják, hogy akiket a gimis éveid alatt szedsz össze barátként, azok örökre megmaradnak. Eleinte nem értettem ezzel egyet, hiszen egészen el is távolodtunk egymástól a srácokkal, de mostanra kezd úgy tűnni, hogy a három muskétás újra összeáll. Sajnos a gimis évim nem kifejezetten indultak kellemesen. Valamiért mindig szekálás tárgya voltam és úgy éreztem, hogy engem átvertek, mikor azt mondták, hogy ezek az évek a legszebbek. Gyakran elgondolkoztam azon, hogy ha ilyenek a szépek, milyenek a rosszak? A helyzetből kifolyólag egyértelműen nem láttam rózsásan az életet, de azért az öcsém miatt mindig is igyekeztem kitartani, hogy példát mutassak neki. Mondhatni ő és a családom tartottak életben, hogy ne adjam fel, mert azzal csak csalódást okoznék. Egészen másodikos koromig kellett várnom, míg megjelent az első személy, akit végre barátomnak nevezhettem. Igaz, a nagy korkülönbség miatt nehéz volt Dale nyakán lógnom, de már a tudatnak is örültem, hogy rá bármikor számíthatok. Aztán nem sokkal később lett két alsóbb éves is, akik mutattak hajlandóságot arra, hogy velem lógjanak. Persze, addigra már valamivel jobb is volt a helyzetem, mint elsősként, vagy a második év elején. Elkezdtem megtanulni kiállni magamért és ez nagyban segített abban, hogy valamiképp leszálljanak rólam. S bár nem olyan menő elsősökkel lógni felsőbb évesként, úgy éreztem végre megtaláltam azt, amiről mindenki beszél, Noah és Noel társaságában. Így alakult meg a 3N csapata is, ami voltaképp baromi vicces is. Mennyi volt annak az esélye, hogy 3 N betűs ázsiai gyerek egymásra találjon egy nagy gimnáziumban és még jóba is legyenek?
Aztán persze jött az egyetem, Franciaország, és még megannyi tényező, ami szétszakított minket. A hirtelen beütött felnőtt lét bebizonyította azt, hogy milyen hamar eltudnak tűnni mellőlünk a megszokott és kényelmes dolgok. Egyszerűen nem volt időnk egymásra, vagy csak más időzónába kerültünk és ez valamiképp akadályozta a nagy lelkesedésünket. Úgy hittem, hogy ha majd végzek a külföldi utammal és végre megnyitom álmaim éttermét, akkor némiképp több időm lesz a haverokra is. Nos, ez nem teljesen így jött össze. De ez az év amennyi rosszat hozott, annyi jót is. Visszajött az öcsém, a kis egyetemistáimnak több ideje lett, és Dalenek is jutott még rám annyi ereje, hogy az én borkészletemet csapolgassa a sajátja helyett. Már mondhatni minden is tökéletes volt és mindenki is visszakerült körém, egy embert kivéve.
Noel bár idősebb, mint a testvérem, sosem láttam köztük különbséget. Ha egy időben születtünk volna még azt is megmerném kockáztatni, hogy titkon összecseréltek minket és igazából ő Lix vérszerinti bátyja. Bár, akkor eléggé nagy bajban lenne a család is. Külön-külön még kezelhetőek, de ha összekerülnének, abból ősrobbanás lenne. Kicsit aggódtam is mindkettőért, mikor elhatározták, hogy fel szeretnék fedezni a Távol-Keletet is, teljesen egyedül. Hiszen még itthoni környezetben sem szívesen engedtem volna el úgy őket különféle helyekre, nem hogy egy messzi országba, ahol nos bármi bajuk is lehetne. Mi van, ha bajuk esik és senki sem tud róla? Lehet csak én reagálom túl a helyzetet – pedig hát én sem a szomszédban éltem le két évet ismerősök nélkül -, de számomra még mindig olyan kölyköknek tűnnek, akiknek fogni kell a kezüket. Aztán persze, húsz év múlva sem lenne másabb a véleményem, mikor már esetleg gyerekük is lesz. Talán néha érzéketlennek tűnök és azt mutatom, hogy nem hiányoznak nekem, sőt örülök, hogy sem Kína, sem Japán nincs a szomszédban, de valójában szerintem én voltam az, aki a legjobban várta őket haza, remélhetőleg épségben. Az öcsém érkezéséről legalább tudtam valami konkrétabbat is, de Noel felől nem volt semmi hírem. Ezért sem voltam felkészülve a hirtelen jött telefonra, ahol Noel édesanyja próbálta tudtomra adni, hogy Tökfej2 is megérkezett a biztonságos zónába, aka landolt és túlélte és már karanténban csücsül. Nem is kellett több, hogy letámadjam, de csak miután feloldották róla a zárlatot, mivel étterem tulajdonosként nem szerettem volna megkockáztatni a hamarabbi találkozót.
Nem győztem visszaszámolni és húzni a strigulákat, hiszen azért mégis csak egy négy-öt éve nem látott haverról beszélünk. Az édesanyja kérésére eddig is hordtam neki kaját, de szigorúan csak az ajtó elé lerakva, hogy még csak véletlen se kössön ki a nyakamba örömében. A mai napon viszont végre elérkezett az a pillanat, hogy személyesen is áttudom adni neki, ezzel egyúttal pedig részletesebben is kifaggathatom úgy, hogy ne legyen túl feltűnő az aggodalmam vele szemben. Bár mivel egy fél évtizede nem is láttuk egymást, nem is tudom hol kéne kezdenem. Abban sem vagyok már teljesen biztos, hogy megismernénk egymást az utcán, szóval kissé izgatottan nyomtam is meg azt a kis szokásos csengőt, amit minden kaja hozatalkor megtettem. Ám, most ahelyett, hogy elhúznám a csíkot mielőtt az ajtóhoz érne, kényelmesen meg is várom, hogy kinyíljon előttem. Mivel most már szabad ünnepelni, ezért fel is készültem és a kedvenc ételei mellett, italt is hoztam magammal. Úgy is ideje már nekem is egy kis szünetet tartanom. Bár elvileg tudja, hogy jövök - és hát, ki más csengetne be most hozzá? -, de azért a biztonság kedvéért letakarom a kukucskálót, hogy túl sok esélye ne legyen kinézni, ha azzal próbálkozna először.

Ruha ¦ 817 ¦