Nem csak az ütközés ereje, de önmagában a semmiből érkező jókora terepjáró és annak vakító fényszórója is meglepi, ami az első lökhárító oldalát kapja el a kerék irányából. Nathannek lehetősége sincs arra, hogy elrántsa a kormányt, ezzel elkerülve a bekövetkező ütközést. Felpillantva a kormányt szorongató, egészen elfehéredett ujjairól, jobban belegondolva ez még a nagyobb szerencse, hiszen az úttest mellett futó járdát még a késő éjszakai órákra való tekintettel is nagy számmal árasztják el a gyalogosok. Lüktető feje mellett bele se mer gondolni abba, hogy mekkora baleset történt volna akkor, ha felsodródva a járdára letarolják az ott haladó embereket?
A gyalogosok némelyike ijedten rezzen össze és dermed sóbálvánnyá, szájuk elé kapva a kezüket mormolnak el néhány miatyánkot, hátha az segíteni fog a járművek sofőrjein, esetleges utasokon. Vannak, akik nem merik megközelíteni a helyszínt, bizalmatlanok és jobbnak látják, ha megtartják a tisztes távolságot. Talán harapnak a kocsiban ülők? Szerencsére akadnak olyanok is, akik némi bizonytalanság után azonnal mozdulnak, s igyekeznek a padkánál sűrűn sorakozó, ott parkoló autókon és bicikliken, motorkerékpárokon túljutni.
A becsapódás ugyan nem volt túl nagy és jelentős, de nem kell atomfizikusnak lenni ahhoz, hogy mindenki tudja, nem szükséges padlógázzal hajtani ahhoz, hogy akár személyi sérülés is történjen, főleg két, haladó jármű találkozásának esetében. Valószínűleg most is szükséges lesz kikalapálni a négykerekűket ahhoz, hogy ismét használható, de legalábbis esztétikailag jó állapotba kerüljenek.
Az már más kérdés, hogy mi van a két sofőrrel?
Nathan, az ütközés pillanatában félrebicsaklott feje éreztetni engedi a nyakának helyét. A biztonsági öv jó szolgálatot tett – és ezúton örülhet, hogy nem feledkezett meg annak bekötéséről – így az erőnek erejével feszülve meg a mellkasa előtt óvta meg a komolyabb sérüléstől. Jól lehet, a bordái nem fogják meghálálni, de még mindig jobb így, mintha a fejét sózta volna bele a kormányba.
- Nathan… - füle csengésétől először nem is hallja a kihangosított, valahova a földre hullott telefonból érkező sürgető kérdéseket. Csak azután, ahogy szépen lassan tisztulni kezd, öccse és Matt váltott, tompa, aggodalmas hangja emlékezteti arra, hogy mi történt és cselekedni kell…

Korábban
- Ideje mennem, éjszakás leszek – löki távolabb magától a sörös korsót, annak aljában lötykölődő néhány kortyot még bőven kitevő aranyló itallal. Rendszerint hagy a poharakban valamennyit, mintha az a maradék egy-két milli lenne bűnös azért, ha esetlegesen becsiccsentene. Ő mindig azzal magyarázza, hogy a „fáradt” utolsó kortyok ízét nem szereti. Mire odaér az ember, felmelegszik, egészen „húgy meleg” lesz, ráadásul a szénsavas szúrósság is kimegy belőle. Így már se nem ízletes, se nem élvezetes. Van benne igazság.
- Ja, hogy ilyen jól megy? Bent leszel X órát, előtte még azért felöntesz a garatra? Ma a szokásosnál is többet fogsz viccelődni a kedves betegekkel mi?
- Csak egy pohár sör, mi az nekem? Amúgy meg inkább azért szurkolj, hogy nem lesz sok melóm, ne pedig azért, hogy még jókedvűen is társalogjak velük. Ez nem az a nap.
- Persze a te feneketlen belednek mit tesz egy kis pia mi? Bezzeg, ha pezsgőt ittál volna, szégyenszemre már azzal se lennél tisztában, hogy melyik nembe sorolod magad – Brett csipkelődésére vigyorogva ugyan, de jókorát legyint annak tarkóján, majd megdörzsölve rajta a tüsire nyírt hajat, elvigyorodik.
- Ne szemtelenkedj az idősebbel!
- Én a helyedben vigyáznék vele, öcsike! De amúgy meg igaza van, Nate – somolyog Matt az orra alatt, kezében köröskörül forgatva a poharát. Őt aztán nem hatja meg, hogy mennyire fárad el az itóka az idő alatt, míg a seggükön ücsörögnek. Ő mindet megissza, ha már kifizette - te meg a pezsgő bonyolult kapcsolata! Tiszt szégyen.
- Matt, a pezsgő nagyon pofátlan dolog tud lenni, jobb kerülni. Pont olyan, mint azok a szőke macák, akik nagyon is tisztában vannak a külsejükkel, eleinte pont emiatt nem is imponálnak, aztán mégis elérik, hogy megdöngesd őket. Visszataszító. De azt hiszem, ezt te tudod a legjobban.
- Nagy hagyj békén jó? – Matt elnevetve magát hajít hozzá egy galacsinra gyúrt, elhasznált szalvétát, ami némán pattan le Nathan mellkasáról - Meddig leszel bent?
- Ügyeletes vagyok, szóval a váltásig.
- …ami….?
- Reggel hét, nyolc magassága. Inkább nyolc.
- Elvigyelek? Mégiscsak ittál.
- Hányszor vezettem már több sört követően is, hm? Soha nem volt probléma.
- Soha ne mond, hogy soha! Egyszer kell, hogy nyakon csípjen egy zsaru, vagy baj történjen.
- Nem lesz baj – fáradtan sóhajtva emelkedik meg a fa székről, mely halk nyekergéssel könnyebbül meg, ahogy eltűnik róla a felesleges súly – holnap hívlak! – mutat rá Mattre, ki némi gyanakvással, aggodalommal les Nathan után, ahogy felnyalábolja a szalvétát a földről, utána pedig megborzolva öccse szőke üstökét és meglapogatva annak vállát lép ki mögüle. Kifele menet még az ajtó mellett lévő szemetesbe hajítja a papírt.
Félúton a kórház felé csörren meg a telefonja, melyet egy gomblenyomással rögtön ki is hangosít. Nem szokott telefonálni vezetés közben, legalábbis betartja a szabályokat, miszerint a fülnél tartott készülék veszélyes, nem mellesleg hatalmas felelőtlenség. Hisz ebben, főleg ha belegondol, hány olyan embert kellet már ellátnia az elmúlt évek alatt, akik a telefon miatt okoztak balesetet, vagy éppen érte az őket, önhibájukon kívül. Az emberiség még nem jutott el azon értelmi szintre, hogy ezt a csorbát kiköszörülje, hiába hívják fel ezer meg ezer módon a figyelmüket a vezetés közbeni telefonálás veszélyeire.
- Te gyagya! Megint itt hagytad a pénztárcádat… – Brett hangja jókedvűen, nevetgélve tölti be a BMW utasterének csendjét, a folytatás viszont elmarad, helyette a fivére nevét kezdi el skandálni a furcsa puffanással keveredő csattanás zajára.

… zavaros tekintettel rázza meg a fejét remélve, hogy ez majd megszünteti a homályos látást, de csak annyit ér el vele, hogy nem szimplán a fejébe, de a nyakába is belenyilall a fájdalom. Soha nem volt balesete, teljesen helyzetidegen neki a jelenlegi percek legjava, legalábbis az a része, amit saját magán kell tapasztalnia. Tisztán emlékszik, az egyetemi vizsgájának egyike pont egy baleset szimuláció volt, aminek minden egyes buktatóját könnyedén vette és minden további probléma nélkül vizsgázott le belőle. De a jelenlegi helyzet mégis másabb, de csakugyan az emlékek tárháza az, ami ki tudja őt zökkenteni a pillanatnyi bénultságból. Tudja jól, hogy mit kell tennie.
Hosszú ujjai vakon tapogatóznak az anyósülés előtt a telefonja után, ami a kijelző fényével hívja fel magára a figyelmet.
- Nathan?! Mi történt? Hallasz engem?
- Majd… visszahívlak – végére egészen elhal a hangja, elhúzza a telefon közepén villódzó piros telefont, így szakítva meg a vonalat. Ki tudja, hogy miért, hiszen segítséget is kérhetett volna. Helyette meghúzva az ajtót nyitó kart, elkeseredetten kell megállapítania, hogy az nem adja könnyen magát, csak sokadik, valamivel határozottabb próbálkozás után. Beletelik némi időbe, hogy a szédülése elmúljon, s végre valahára tiszta tudattal kecmeregjen ki a megfáradt BMW-ből.
- Hé, jól vagy? – leheletnyit megbillen a gyakorlatilag belé csapódó, nagyjából vele egykorú sráctól, aki erős, határozott kezekkel fogja meg a karját, mintha csak egyenesben akarná tartani. Valójában Nathan maga se biztos abban, hogy van elég erő a lábában, ami javarészt az ijedtségnek tudható be.
- Persze. Orvos vagyok.
- Ehm, jól van pajtás, de egy orvos is megsérülhet.
- Mi van a másik sofőrrel?
- Fogalmam sincs – rosszalló fejrázással hessegeti félre a srácot és már nyitja is a terepjáró anyós felőli odalát. Nincs sok kedve szlalomozni a tömegben csak, hogy megkerülhesse őket és a kocsit is, így szinte azonnal közelebb tud jutni a fiatal lányhoz, ha már azt a többiek nem tették meg.
- Megsérültél? - csupán ennyire futja, miközben a kormány mögött kuporgó lánnyal próbál kontaktusba lépni.

Nathan & Seladon

Elképzelhető, hogy nem szóltam az unokanővéremnek, hogy elvittem a kocsit. Az is elképzelhető, hogy ő sem szólt, hogy ma feljön a pasiija, aki igazából a vőlegénye, én meg majd nem tudok nagyon hova bújni előlük. Persze voltak azért ötleteim, hosszan gondolkodtam azon, hogy el kellene bújnom a kádban és úgy csinálni, mintha nem is lenne otthon senki, de aztán összevesztek, igencsak hangosan…aztán meg kibékültek, ami még rosszabbul hangzott, mint a vita. Isten…vagy Putyin lássa ártatlan lelkemet, ember nem akart volna abban a lakásban maradni, ahol ezek kulturált párkapcsolatot folytatnak vagy legalábbis próbálnak folytatni. Ennek örömére eljöttem a kocsival, eleinte vásároltam a továbbiakban, pedig kódorogtam, lődörögtem és még ődöngtem is egy kicsit a városban. Nem jutottam semmire, de azért vettem olyan kegyetlenül fontos dolgokat, mint málnás joghurt illatú tusfördő és indokolatlanul hologramos fekete edzőcipő, amire tulajdonképpen semmi szükségem sem lett volna az égegyadta világon.  Mostanság gyakran vásároltam, míg az  unokanővérem a magánéletét élte a lakásban, bárki mondhatná, méghozzá teljesen jogosan, hogy én is tehetném ugyanezt, de nekem még mindig nem igazán volt magánéletem és a még a munkámat sem vihettem haza, pedig nem is lett volna rossz ötlet baristáskodni a konyhában, miközben a szerelmesek…nos szeretik egymást valahol máshol , ahol nem kell őket hallanom.
Szóval legyen bármilyen szánalmas egyedül ültem az autóban, gumicukrot zabáltam és közepesen rossz orosz lányzenekarokat hallgattam, mert szerettem volna egy kicsit otthon érezni magam, vagy otthonabb, ha innen nézzük a dolgot, meg ha ez egyáltalán egy létező kifejezés. Igyekeztem magam meggyőzni arról, hogy tulajdonképpen nem is vagyok annyival rosszabb, mint az unokanővérem, jó, tény, hogy nem vagyok feltétlenül nőies idomokkal megáldva és kicsit (nagyon) akcentusom van, kiváltképp, ha ideges leszek, de ettől függetlenül még lehetne valakim nekem is, ha akarnám. Tudtátok, hogy a tartósan szingli és párkapcsolatirigy nők nagyon szeretik azt felhozni kifogásnak, hogy ők valójában nem is akarnak semmit senkitől. Na, ez  a szerencsétlen nyomorult lennék én. Igen, talán nem esett jól azt bámulni, hogy mindenkinek van valakije, nekem meg még egy balfék ismerősöm vagy barátom sem volt, akit elvihettem volna hülyeségeket vásárolni délután ötkor és még különösebb hülyeséget sem vettem, pedig nagyon próbálkoztam.
Tudtam, hogy nem kellet volna elvinnem a terepjárót, márcsak azért sem  mert egyelőre nehezen bántam vele, még nem szoktam meg a méretét sem a sajátosságait, így kissé béna voltam azzal a hatalmas kocsival. Igazán szórakoztató lehetett kívülről nézni a kislány-nagy autó ellentétpárt, de én nem örültem neki feltétlenül. Jobban jártam volna egy kisebb autóval, amit nem pásztáz mindenki úgy, mintha legalábbis Lenin atyácskánk készülne kiszállni vele, Húsvét közelgő alkalmából feltámadva, nem pedig engem várnának kiszerencsétlenkedni magam belőle. Igen, vicces vagy nem, de túl magas volt nekem az auótó, ezért, ha éppen nem figyeltem oda csak megpróbáltam leugrani a talajra, akár egy megkergült vadnyúl, volt példa, hogy egyszerűen csak kizuhantam, szerencsére nem a pofámra, hanem a térdeimre érkeztem, meg persze a hideg betonra, azt a részét ki sem hagyhatnám. Időnként volt akkora mákom, hogy ezt a kocsiból kiesős jelenetet legalább tizenöt szerencsés csoport és szaktársam nézhette végig az egyetem előtt. És még csodálkozom, hogy miért nem barátkozik velem a kutya se! Bár…ez így nem igazán igaz, a kutyák gyakran odajönnek hozzám az utcán és hagyják, hogy megsimogassam őket.
Éppen ezzel a gondolatmenettel próbálom megnyugtatni magam, mikor hirtelen meglátom a másik autót, ami mintha a semmiből termet volna itt a másodperc törtrésze alatt és pánikszerűen próbálom elrántani a kormányt valamerre. Ha ez lenne az a bizonyos pillanat, az utolsó gondolatom az lenne: „Ha most nem halok meg, akkor soha”, de egész biztosan nem ez az utolsó annak ellenére, hogy hiába rángatom a kormányt, még Olya nénikém a habverőt, telibe kapom a másik kocsit. Érzem a csattanást, nagy jól érzem, mert még mielőtt ki tudna nyílni a légzsák alaposan lefejelem a kormányt. Valami meleg és nedves csorog végig az orromon és, mikor elér a számig már tudom, hogy vér és a homlokomon keletkezett sebből folyik, ha nem is ömlik, mégsem merek felnézni a tükörig, mert akkor szembesülnöm kellene vele, hogy baleseteztem és talán én okoztam az ostoba önsajnálatommal és felelőtlenségemmel.  Seladon Fay, a világ legnagyobb balfékje vagy!  És akkor kezdődik…látom ahogy vérem a fehér ingemre csöpög és hirtelen nem kapok levegőt, csak kapálódzom utána, mintha fuldokolnék és közben oroszul suttogom, hogy sajnálom, rettenetesen sajnálom,mert nem halhat meg senki, ugye nem halt meg senki, az nem lehet, ugye nem…és akkor valaki feltépi a terepjáró ajtaját és azt hiszem megkérdezi, hogy megsérültem-e.  Azt is elképzelhetőnek tartom, hogy hallucinálok, mikor a férfire emelem könnyes, világoszöld szemeimet és csak reménykedni tudok, hogy nem pont őt csaptam el az előbb kishíján….vagy de.
-Én…-pislogok rá és már én is érzem mennyire zavarodottnak tűnhetek, pedig sem alkoholt, sem drogot, de még kávét se fogyasztottam az elmúlt nyolc órában- jól vagyok…azt hiszem.
Vajon mennyire gyanús, hogy hazudok, ha még mindig érzem a vért folyni az arcomon és gyanúsan fáj hozzá a fejem is?

-… és ne felejtsd el! Mindig próbáld elkerülni az esetleges balesetet, de semmiképp ne kapd el a kormányt, amennyiben nem muszáj. Nathan! Ha nekiállsz ide-oda cikázni, ha rosszul döntesz, emberi életek szenvedhetik el a hibád kárát. Megölheted őket. Tudod mit tanított az én oktatóm, mikor „évezredekkel” ez előtt elkezdtem vezetni tanulni? – csendül fel újra meg újra az egykori oktatójának hangja valahol a tudata legmélyén. Lawrence nem töltött sok időt azzal, hogy Nathan elsajátítsa a vezetése minden fortéját, apró kis csínyjeit, hiszen hamarabb ült már volán mögött a srác mint, hogy az oktatójával találkozott volna, vagy megfogalmazódott volna benne, illene letenni a vizsgát ahhoz, hogy hivatalosan is vezethessen. Tizenöt éves volt, mikor először volán mögé ült a nagybátyja jóvoltából. Ő kezdte el tanítani a házuk mögötti erdős, földes utakon, mondván elég nagyfiú már, ideje elébe menni a felkészülésnek. Nem vezethetett volna ezután sem addig, míg meg nem szerzi a jogosítványt, de olykor-olykor mégis ő volt az, aki leugrott a boltba valamiért, esetleg hazahozta az öccsét az iskolából, vagy az édesanyját a munkahelyéről. Arra viszont nem készítette fel még Mark sem, hogy milyen törékeny az emberi lét, amennyiben találkozik egy nagyobb erővel, amit nevezhetünk most bármiféle négykerekűnek, autónak és egy felelőtlen sofőrnek.
- A jogosítvány nem állandó és örökéletekig szóló dolog. Amilyen könnyen megszerezheti az ember, úgy el is veszítheti azt. Elég egyetlen egy hibát véteni. Nathan! Te hatalmat kapsz a kezedbe azzal, hogy a volán mögött ülhetsz. Hatalmat, hiszen emberi életek múlnak majd a tudásodon, a reakcióidődön és azon, hogy betartod a szabályokat vagy sem. Tudom, orvosnak készülsz, felelősségteljes és koravén srác vagy, de még a legjobbakkal és leggyakorlottabbakkal is történnek olyan dolgok, amire amúgy nem számítanának. Amire nem lesznek büszkék a jövőben sem. Szóval jól jegyezd meg – tartotta az oktató vasmarokkal a kormányt, miután egy biciklijével eléjük guruló kisgyerek kis híján felkenődött a motorháztetőre. Lawrence egy pillanatra nem figyelt, így ő lemaradt, csupán a végkifejletben lehetett biztos. Nathan jól reagált a gyerekre, rögtön féket nyomott anélkül, hogy lefullasztotta volna a motort, helyette félre állt, s villogóval igyekezett kifújni magát. Halálra rémült. Egy pillanatra még az is megfogalmazódott benne, hogy talán nem lenne szabad vezetnie, hiszen mint ahogy azt az oktató is mondta, emberi életek felett fog dönteni. Még ha nem is az ő hibájából történik egy baleset, de valakit megölhet csak azért, mert az figyelmetlen volt, nem nézett szét, mielőtt az utcára lépett. Ő a „nagyobb”, hiszen kocsival van egy gyalogossal, biciklissel vagy motorossal szemben, de hiába figyel oda, a másik hibájából kifolyólag meg is ölheti őket. Viszont mi van az orvoslással? Attól az úttól is el kellene fordulnia puszta félelemből?
Öt álló percig csak ücsörgött a kormányba kapaszkodva, míg az oktató mély, basszust dörmögő hangja próbálta őt csitítani és elhitetni, ha akkor és ott kiszáll a járműből, soha többet nem ül vissza.
- Olyan ez, mint a lovaglás. Ha leesel, vissza kell ülni, nem halogathatsz. Miért nem? Mert rettegni fogsz, félni, és a félelem átkódol mindent az ember fejében. Talán megint lefogsz esni a lóról és igen, fájni fog. Eltörheted kezed, lábad. De a félelem miatt megfosztod magad az élményektől, a jó dolgoktól, amik amúgy éltetnek, és azzá tesznek, aki vagy – Lawrence bölcs ember volt és tudatában volt annak, hogy Nathan már évek óta vezetett, csupán azért kereste meg őt, hogy ezt hivatalossá tegye és esetleges apró kis csorbákra felhívja a figyelmét, együtt kijavíthassák azokat. Ez a bölcsesség, ez a nyugtató hangsúly pedig elérte a várt hatást. Levette az elakadásjelzőt, indexelt és a visszapillantó tükrök segítségével ismét az aszfaltra gurult, hogy folytathassa az útját egészen a következőnapi vizsgáig.
Most pedig, hogy saját testén kell tapasztalnia egy balesetet, ismét előtörik belőle a félelem. Ám jelen állás szerin nem a saját maga iránt érzett haragja vagy a bizalmatlansága, bizonytalansága az, ami gúzsba köti, sokkal inkább az, hogy fogalma sincs arról, mi van a másik sofőrrel? Nathan jól van. Némi szédülés, erőteljes fejfájás és bordatáji sajgáson kívül kutya baja – legalábbis szeretné ezt hinni - bár tagadhatatlan, egy pillanatra megbicsaklik alatta a lába, mikor erőnek erejével sikerül kilöknie az ajtót maga mellett, és sikeresen földet ér. Olyan ez, mint egy erőteljesebb részegség. Picit forog a világ, csepp kis hányinger társul hozzá és egyre erősödik az amúgy is zakatoló fejfájás.
A levegő sípolva zúg a tüdejébe. Fel se tűnt neki, hogy mind eddig visszatartotta a lélegzetét, míg feltérképezte a járdán haladó embereket, valamint a körülötte lévő, háborúsnak tűnő területet. Látszólag a járókelők közül senkinek nem esett bántódása, így lerázva egy, a segítségére siető srácot, már kapaszkodik bele a terepjáró ajtajába, hogy mihamarabb a másik sofőr hogyléte felől érdeklődhessen.
Akadozik a lány beszéde, nem véletlen, hogy közelebb hajol hozzá, mintha csak noszogatni szeretné, hogy mondja már, hogy is érzi magát? Szavakkal viszont nem sürgeti, csupán aggodalmas kék tekintetével teszi meg ezt.
- Jól van – szelíd mosolya jelzi, hogy megértette, mégis beljebb kúszik az ülésre, hogy a valószínűleg késve kinyílt légzsákot eltudja tüntetni, hogy a lánynak kellő lélegzethez jusson – remélem ez így is marad – Nate hosszú ujjai finoman rásimulnak a lány nyakára, hogy azt egyenesbe állítsa, tekintete pedig a homlokán éktelenkedő sebre emeli.
- Nathan vagyok, az én autómmal csókolózott az imént a tiéd. Segítek neked jó? Tudod, nem ilyen módon szokás pasit fogni magunknak – csibészes mosollyal próbálja meg terelni kicsit a figyelmét a lány fájdalmairól – ne mozgasd a nyakad! És ne mocorogj, mindjárt visszajövök – határozott tekintettel figyeli az arcát őszintén remélve, hogy megfogadja a tanácsát, annál is inkább utasítását, és kikászálódva a járműből, némi botladozással, billegéssel indul el a sajátja csomagtartójához. Felnyitva azt, annak tartalma alól előhalássza a mindig, mindenhova magával hurcolt elsősegély készletet. Nem kifejezetten az ilyen esetekre van felszerelkezve, de tudja jól, hogy az utakon haladva bármi megtörténhet. Mindenre fel kell készülnie. Egy pillanatra megtámaszkodik a nyitott tároló oldalán, ahogy az egyre erősödő, minden bizonnyal a fejét ért ütés miatt keletkező hányingert igyekszik leküzdeni. Ha korábban azt mondta, hogy ez olyan, mint a részegség, most már biztos benne, hogy rosszabb annál.
- Hívtam mentőket és a rendőrség is úton van már. Tudok segíteni valamiben? – simít a hátára a korábban már segítséget nyújtó srác. Aggodalmas tekintete azóta se változott semmit, sőt, elnézve Nathan falfehér arcát, még ijedtebbé válik.
- Ehm… igen, a kíváncsiskodókat ha elküldenéd, azt megköszönném – őt ugyan nem zavarja, hozzászokott már, hogy ha valahol segítenie kell nyílt utcán, vagy olyan térben ahol nem csak hozzáértők de laikusok és mezei polgárok tartózkodnak, egészen biztos, hogy tülekedve próbálnak minél többet látni a segítségnyújtásból. A srác teszi is a dolgát, így Nathan is visszaballaghat a lányhoz, immáron a vezető felőli ajtót nyitja ki, hogy jobban hozzáférjen.
- Itt is vagyok. Eltudod mondani, hogy hol érzel fájdalmat és az milyen erősségű egy, egytől tízes skálán? – jelenleg beszéltetni próbálja, de már guggol le a földre tett jókora táskához, hogy elővegyen egy nagyobb vattakorongot és fertőtlenítőt, hogy letörölgesse a homlokán lévő még mindig vérző seb körüli felületet. Látnia kell, mekkora is az a vágás, bár látván a vérzés intenzitását, nem egy egyszerű kis horzsolásról lesz szó.

Nathan & Seladon

Sosem aggódtam különösebben a vezetési stílusom miatt, holott apám-persze, apám, még azokban a boldog békeidőkben, amikre már alig emlékszem- szerint hagyott bőven kívánnivalót maga után. Ismertem én a KRESZ általános szabályait, hát hogy is ne ismertem volna…csupán nem minden esetben tartottam mérvadónak. Ha minden egyes stop táblánál megálltam volna, sosem jutottam volna el sehova időben, legalábbis eddig ezt pont így gondoltam. Mióta Amerikában élek  és néha még vezetek is, azért valamivel jobban figyelek, de még mindig nem merem állítani, hogy nem bőgetem állati hangosan a zenét, mikor így sajnálom magam esténként, de azért igyekszem nem meghalni és megölni senkit, mert azt hiszem valahogy úgy volt, hogy élni és élni hagyni. Bár azt hiszem ennek a frázisnak pont semmi köze a kialakult szomorú helyzethez.
Nyilvánvalóan nem vagyok felkészülve a csattanásra, ami a fejemben ezerszer hangosabbnak tűnik, mint amilyen valójában, az fut végig az agyamban első körben, hogy bizonyára meg fogok halni, második körben pedig kapcsolódik hozzá a gondolat, miszerint bárcsak meghalnék. Ha valaha az életben nagyobb trauma ért és egy ponton úgy érzed már csak csendesen lebegsz a saját agóniád mocsaras dágványában és eszedbe sem jut  már az öngyilkosság, nos el kell áruljam neked, hogy nagy eséllyel tévedsz. Az utóbbi pár hétben ugyanis kifejezetten rendbe akartam hozni az életem ahelyett, hogy mondjuk inkább véget vetnék neki, de ezekszerint nem egészen sikerült eljuttatnom az agyamig a dolgot. Próbáltam magamnak hobbikat keresni, de kötni másfél hét alatt sem sikerült megtanulnom, mikor meg újra próbáltam kezdeni a rúdtáncot megláttam egy nálamnál sokkal nőiesebb alakkal rendelkező lányt és azonnal az jutott eszembe, hogy ugyan minek blamálom itt magamat, teljesen felesleges az egész, emellett a lány mellett úgy néznék ki a rúdon, mint valami lesoványodott kígyó azon a bizonyos bibliai almafán, legyen bármilyen beteg is a hasonlatom. Furcsa belegondolni, hogy ezek az események is könnyen segíthettek eljutni eddig a pillanatig, meg persze nem is beszélve az unokanővérem a párkapcsolati életéről, ami létezik, nem úgy, mint az enyém, ami még a képzeletemben is alig. Ezt a baleset viszont korántsem csak az agyam szüleménye, ez egy valódi rémálom, amit villámgyorsan élek át, bár mintha az idő lelassulna, ahogy meghallom azt a szörnyű hangot és hatalmasat csattan a fejem a kormányon, aztán egy percre sötét lesz. Hatvan másodpercig nem merem kinyitni a szememet, csak reménykedem abban, hogy mikor végre megteszem megint minden rendben lesz, de tévedek, megint tévedek és ettől csak mégjobban gyűlölöm magam.
Amint lejár az meddő önutálat malma jut időm arra gondolni, aki a másik autóban ülhetett…vagyis ül, vagy talán leginkább ül, mert átbámulva csak füstöt látok meg horpadt motorháztetőt. Rossz jel, hű de rossz jel. Istenem az égben, tudom, hogy még véletlenül sem hittem benned egy megveszekedett percig sem, de kérlek mondd, hogy az a másik, aki miattam került ilyen helyzetbe jól van, vagy ha nem is jól legalább nem eszméletlen, nem vérzik, nem halott, mert azt nem élném túl. Ki kellene szállnom és megnéznem mi is történik, de egyszerűen képtelen vagyok megmozdulni, még arra sincs erőm, hogy letöröljem a vért az arcomról, ami csak rendületlenül folyik. El kellene állítanom valahogy, zsebkendővel fel kellene itatnom, de olyan mintha ráznának, mert remegek a kezelhetetlen pánikrohamtól, a kezemet sem tudom felemelni.  
A férfi, aki hirtelen feltűnik mellettem és olyan kellemes, nyugodt hangon beszél hozzám, mintha csak álom lenne. Hatalmasat hazudok neki azzal, hogy jól vagyok, ezt én is tudom, ő is tudja, de nyugtatni próbál. Eláll a lélegzetem, megijedek ahogy a nyakamhoz ér, de hagyom magam, csak ijedten nézek rá, remélve, hogy a véres arcom nem emlékezteti éppen Stephen King Carrie-jére, holott rá hasonlíthatok.
-Ne…-lehelem erős orosz akcentussal, ahogy megtudom, hogy éppen az ő autóját találtam telibe- ne…én, nem…kérlek ne haragudj...nem...nem akartam.
Kell néhány perc, mire rádöbbenek, hogy a szánalmas nyökögésemmel nem sok mindent oldok meg, csak méginkább alátámasztom a tényt, hogy valami hatalmas nagy baj van velem. A férfi mosolyának hatására kicsit könnyebben veszem a levegőt, hisz jól van, mosolyog, kedvesnek tűnik és  láthatóan nem halott..sőt. Ad néhány utasítást, amire bólintanék, de inkább csak a szememmel igyekszem jelezni, hogy értettem és nem nagyon kívánok most mozogni, amúgy sem nagyon tudnék, olyan hányingerem van a fejfájástól meg ettől az egésztől, hogy sírni tudnék. Gyűlölöm a vérszagát és érzem, ahogy az államról a változatlanul a fehér blúzomra csöpög, rosszul vagyok tőle, nem akarom, hogy rajtam legyen, de túlságosan szédülök, hogy le tudjam szedni magamról.
Túl gyorsan fordítom el a fejem, mikor a másik ajtó nyílik és ennek hatására fájdalmasan fel is nyögök, mintha a fejem akarna épp leszakadni a helyéről, amit nem is igazán bánnék, csak érezzem magam újra normálisan, még a fejemhez sem ragaszkodom, kell már a francnak.
-Öhm…fáj a fejem-igyekszem minél érthetőbben beszélni, bár nem hiszem, hogy borzasztóan meglepné az információ- olyan….nyolcas és szédülök. Meg fáj a jobb karom, de az nem vészes.
Mondhatnám, hogy hálisten alig veszem észre, ugyanis olyan remekül eltereli a figyelmemet a fejfájásom, hogy eszembe sem jut a karom miatt panaszkodni, bizonyára nincs vele semmi érdemleges. Igyekszem az arcára fókuszálni, ahogy letörli a vért a homlokomról és bár nem tudom neki kifejezni, de nagyon hálás vagyok érte, hihetetlenül hálás.
-Egyébként Seladon vagyok-mutatkozom be végre egy jó öt perces fáziskéséssel, ahogy kezd kicsit oldódni bennem a kezdeti sokk okozta pánikroham, már határozottan kevésbé remegek, bár még mindig nem állítanám, hogy nyugodt vagyok, bár ez esetemben azt hiszem most pont normális. Talán mondanom kellene valamit, de nem tudom, hogy mit. Még sosem voltam ilyen helyzetben, talán banális, de meg illene kérdeznem, hogy ő hogy érzi magát, miután így kishíján megöltem, ő meg irgalmas szamaritánus módjára kezelgeti itt a sebemet.

Édesanyja egész életében óvva intette a vezetéstől. Tipikus mintapéldánya volt a túlféltő, gondoskodó szülőknek, akik számára nem világos, hogy egy férfi egyed jó esetben tud vezetni, ami nem mellesleg itt Amerikában elég kifizetődő, amennyiben nagyobb távot akar megtenni az ember. Márpedig az iskolái, majd később a munkahelyei is meglehetősen távol kerültek az otthonától, így hát amennyiben be akart érni időben, kénytelen volt volán mögé ülni. Imádott aludni, nem volt az az Isten, aki rávette volna a korai kelésre és a metrózásra, buszozásra. Ő nem az a gyerek volt.
Ez most sincs másként… de Helene túlféltése rendre kihatott az életére, aminek azzal tett végül pontot a végére, hogy otthagyta a családi fészket. És nem azért, mert ne tudta volna elviselni az anyai istápolást és tutujgatást, melyből a mai napig kiveszi olykor-olykor a részét. Igen, még egy felnőtt hímegyednek is szüksége van arra, hogy megkapja az anyai szeretetet, hogy finom süteményekkel bombázza őt, elmondja, „milyen jól néz ki, de, hogy mennyire sovány lett az utóbbi találkozásuk óta, szóval egyen még süteményt viszont ne ám annyit, hogy meghízzon, mert az ártalmas az egészségre.” Nathan imádja az anyját. Imádja őt, szüksége van rá, főleg ha a józan ítélőképességét kell megkeresnie, vagy éppen az elkóborló eszét. Helene mindig tudta, hogy mi a helyes út a fia jó útra való tereléséhez.
Ám arra is ugyan úgy szüksége volt ahhoz, hogy azzá legyen akit most látnak és ismernek, hogy önállóan járhasson el a saját dolgait illetően, hogy tényleg felnőtt emberként viselkedhessen és éljen. Maga hozzon döntéseket, tervezzen. Így lehetséges az is, hogy meglehetősen sok időt tölt el a kormány mögött, ami olykor-olykor kisebb vagy éppen nagyobb balesetet is eredményezhet.
Helene amúgy soha nem kételkedett a fia vezetési tudásában és stílusában. Jó érzéke van hozzá, igaz a Schumaher féle manőverezési szokásai melyek leginkább egy formula-1es pályára kívánkoztak, nem épp nyűgözik le őt, de tudja jól, hogy remek sofőr. Viszont a balesetektől mindig féltette, ami esetében tök mindegy, hogy mennyire vezet jól az ember. Attól, amit esetleg ő okoz a hirtelenségével és fokozott magabiztosságával – mert ugye a piros lámpa átváltása előtti ezredmásodpercben ő még átmehet a kereszteződésen – de sokkal inkább mindenki mástól. Helene tudja jól s látja is nap, mint nap, hogy milyen emberek kapnak jogosítványt, kik repesztenek több százzal az utakon. És ő nem akarja azt, hogy a legidősebb fia egyike legyen az áldozataiknak. Nathannek néhány évvel ez előtt nem kis nehézséget okozott, míg elhitette vele, nem csak a vezetés rejt magában veszélyeket, de az is, ha kiteszi a lábát a lakásból. Mert sokszor nem gondol bele az ember, de Amerika veszélyes hely. És úgy tűnik, hogy ez elég erős mondat volt, mert a mai napig nem hallotta kérdőre vonni őt, vagy pöfékelni amiatt, hogy csakugyan miért csikorgatja a kereket, mikor leparkol a házuk előtt?
A mai balesetről talán jobb, ha nem is szól neki, mert abban a pillanatban szívszélütést fog kapni, erre a nyakát merné tenni. És ha rajta múlik, nem is fog kitudódni, bár amilyen pletykás az öccse – pont, mint egy nyolcvanas mami - egészen biztos, hogy Helene hangjától lesz hangos a ház, ha a hétvégi kis partyn tiszteletét teszi.
De addig is meg kell oldani azt a nem épp aprócska feladatot, hogy a lányt rendbe tegye, de legalábbis elérje, hogy az a pánik, ami az egész testét rázza, elmúljon.
- Hé, nyugodj meg jó? – hangja egészen halk, biztató és nyugodt. Nem akarja, hogy szegény rosszul érezze magát egy nyilvánvaló baleset miatt – tudom jól, hogy nem szándékosan tetted, szóval nincs harag. Ami meg a kocsit illeti, majd fizet a biztosító – nem kenyere leverni rajta az okozott károkat, ezt majd úgyis intézik a „nagyok” és illetékesek. Sokkal inkább azzal kell foglalkoznia, hogy amit tud itt helyben, azt megtegye érte. Ezért is van szüksége a kocsijában lévő elsősegély dobozra, aminek tartalmában ugyan nem biztos teljesen, de sejti, hogy majdnem mindent megfog találni benne, amire most szüksége lesz.
- Csak semmi hirtelenkedés! Mondtam, hogy tartsd úgy a fejed nem? – ugyan dorgálónak tűnik a hangja, de a mosolyt nem tudja lelohasztani a szája sarkaiból, noha a hányinger és a fejfájás rendre ott dörömböl az ajtón, mint vészjósló egyveleg. Utálja mindkettőt, főleg mert korlátozzák a munkájában. Most mégsem engedheti meg magának azt, hogy túlzottan komornak, vagy szétszórtnak tűnjön, hát miféle képes festene le magáról?
- Jól van, valószínűleg sőt mi több, biztos, hogy agyrázkódásod van. Majd ha beviszünk a kórházba, egy CT-t mindenképpen készíteni fognak a fejedről, és a nyakadat is megnézik, nem-e sérült, mikor beütötted a fejed – magyarázza, miközben egy fertőtlenítővel átitatott vattakorongot érint a homlokán lévő seb mellé, hogy óvatos, de szakszerű mozdulatokkal tüntesse el a felesleges vért. Leheletnyit hunyorogva figyeli munkájának „gyümölcsét” és immáron a tiszta felületű bőrt, ahol itt-ott már meg is jelennek a lilás véraláfutások.
- Hát, örvendek a találkozásnak, bár tagadhatatlan, hogy nem ilyennek képzeltem el – sanda mosollyal néz a szemeibe, látni akarja mennyire van magánál, hogy reagálnak a pupillái, vagy lát-e rajta bármiféle zavartságot – Seladon – ízlelgeti – különleges név, nem hallottam még. De nem is innen származol, ha jól sejtem – utal az akcentusra. Sejti, hogy milyen térségből jött, a világ túlsó felére tippel, de nem akarja ő maga kimondani. Bízik benne, hogy a lányka önmagától beszélni fog, ami remek lenne, hiszen az alapján képes felmérni azt is, hogy milyen állapotban van.
- Jó hír, ez a vágás csak felületi. Nem kicsi, ez tény. Lehet, hogy később a nyoma is megmarad és pár napig még ott lesz, de… szépen rendbe fog jönni. Ez kicsit csípni fog – tesz rá három aprócska seb összehúzót, majd azok tetejére egy gézlapot, amit két oldalon alaposan leragaszt.  
- Fel tudunk hívni valakit, aki betud majd jönni a kórházba? – érdeklődik, s mélyet sóhajtva támaszkodik rá a saját térdeire, hogy szusszanni tudjon. Tudja és érzi, hogy nincs rendben az ő feje sem, jelen állás szerint amíg nem érkezik mentő vagy bárki más, nem veszítheti el a kontrollt, és valakinek tartania is kell a frontot, ugyebár – az egyik srác már hívta a mentőket, szóval ha minden jól megy egy öt, tíz percen belül kiérkeznek. A rendőrség minden bizonnyal elviszi majd a kocsikat, de ezzel elég lesz, ha majd később foglalkozunk.
Kicsit elszámolta magát az idővel, bár az is tény, hogy fogalma sincs, hogy mikor hívták az illetékeseket, a mentőautó néhány pillanaton belül begurul a látómezejükbe, s még szirénázva egyet-kettőt jelzi a tömegnek, hogy ideje távozni.  
- Nathan?! Atya világ, hogy néz ki a fejed? Te voltál? – fogja a termetes mentőtiszt két tenyere közé kollégája fejét.
- Charlie – biccent egyet, majd finoman elhessegeti mindkét kesztyűbe bújtatott mancsát – én jól vagyok, a lányt viszont be kell vinni. A sebet már elláttam a homlokán, csak felületi. Nagy, ezért vérzett annyira, de rendben lesz. Viszont óvatosan mozgassátok, a nyaka érzékeny, és szerintem agyrázkódása is van – a másik, vele hasonló korú srác biccent egyet és már elő is húz a jókora táskájából egy nyakmerevítőt.
- Ezt rád teszem rendben? Tartani fogja a nyakadat – mutatja oda a lánynak, Nathan pedig a nyakát nyújtogatva kukucskál Charlie felett, hogy mit ténykedik a kocsiban ülővel.  

Nathan & Seladon

Egészen hihetetlen volt számomra, ami történt. Épp az imént, mégis mintha távol lenne tőlem a pillanat, mikor a zene ütemére figyeltem, balra néztem és nem vettem észre a jobbról beforduló autót, sem a fényeket, sem semmit. Csak a hangot, mikor hirtelen minden elhalkult, csak a csattanás volt hangos, mindennél hangosabb, amit valaha hallottam. Talán sarkítok, nem volt hangosabb apám fütyülésénél, amit az ablakon keresztül is tisztán hallottam, bárcsak ne is hallottam volna, de ez most nem igazán számít. Talán gyűjtöm a traumatikus élményeket, hogy belássam szükségem van egy terapeutára, mert annyi szart, ami velem történik, még egy átlagos, mentálisan egészséges ember sem tudna feldolgozni, nem hogy egy ilyen emocionálisan megnyomorodott szerencsétlen, mint amilyen én vagyok. Magamban arra gondolok, hogy inkább sétálnom kellett volna, mert ha elüt valami, az legalább csak nekem rossz…meg persze nyilván neki is, de nézzük a pozitív oldalát, már ha egy ilyen eseménynek lenne olyanja, de nem ölhetnék meg senkit.
A későbbiekben kiderül számomra, hogy a férfi, akivel ütköztem nem halott, sőt az eseményekhez képest egészen jól fest, sokkal jobban, mint én, akinek valószínűleg egy csinos seb van a fején. Megérdemlem, sokkal rosszabbat is érdemelnék, mert túl sok minden volt a fejemben, mert nem tudok figyelni, hogyan is tudnék? Miért is van nekem egyáltalán jogosítványom még? Talán jobb lett volna bevonni az állapotomra hivatkozva, hiszen a rohamaimnak hála időnként nem vagyok egészen beszámítható, de most nem volt rohamom, semmi sem történt, csak egy kissé zaklatott és dühös voltam a helyzetem miatt és mégis….nincs már mire hivatkoznom. Teljes mértékben hibás vagyok.
-Én nem…-dadogtam tovább az összefüggéstelen hülyeségeimet meglepően kitartóan- meg is halhattál volna, saj…sajnálom, nagyon.
Amikor eltűnik azonnal aggódni kezdek, az agyam a legrosszabb lehetőségeket dobja fel, hiszen nem tudhatom mekkora baj történt, már ami őt illeti, az autója elég rosszul néz ki, nem is akarok a sajátomra gondolni, ami igazából az unokanővéremé, aki jól is tenné, ha ezután alaposan megrugdosna és soha többé nem adná a kezembe a slusszkulcsot.  Nem tudom elhessegetni a gondolatot, hogy mi lehet a férfival…Nathan, igen, azt hiszem ezt a nevet mondta, rettegek, hogy valami történik és hirtelen összeesik és nem lesz, aki a segítségére siessen, hiszen én még magammal is alig tudok mit kezdeni, kishíján elájulok, mikor ijedten elfordítom a fejemet. Minden rendben, minden rendben, már amennyire most bármi rendben lehet, Nathan itt van és egészen kedvesnek tűnik ahhoz képest, hogy miattam volt balesete.
-Igyekszem…-sóhajtom és igyekszem fókuszálni a szemeire, hátha így kevesebb rá az esély, hogy elájulok vagy esetleg elhányom magam, mert azzal mégjobban megaláznám magam,  bár nem tudom, hogy lehetséges-e ennél is lejjebb süllyedni.
-Te…te hogy vagy?-kérdezem meg végre azt az egy kérdést, ami eddig is a fejemben motoszkált csak valahogy nem bírtam szavakba önteni, de van egy olyan sanda sejtésem, hogy hazudni fog. Miért mondaná meg nekem, ha bármi baja is lenne? Biztosan van elég esze, hogy ne akarjon még egy pánikrohamot előidézni, ki tudja, hogy könnyebben vagy nehezebben kezelhető lenne-e, mint az éppen csituló.
Szakszerű mozdulatokkal lát el, mintha gyakran csinálna hasonlót, lehet, hogy esetleg mentős vagy orvos? Megkérdezném, de csak aggódva rágcsálom az alsóajkam, miközben próbálom egyenesen tartani a fejemet, mikor azonban a kórházat említi riadtan pillantok fel rá, rettegek a kórházaktól.
-Kórház…ne, nem kell…én megvagyok-tiltakozom erőtlenül, amitől csak még egyértelműbb, hogy vetítek, méghozzá nagyvásznon, bizonyára nem nézek ki úgy, mint aki olyan kegyetlen jól megvan, de mindent megtennék, hogy most hazamehessek és akár szembenézhessek az unokanővérem haragjával, ha annak kell következnie. Könnyek folynak végig az arcomon, ahogy eszembe jut a hosszas várakozás annak a pétervári kórháznak a fertőtlenítőszagű folyosóján, szinte bántotta az orromat, a mai napig a nyálkahártyámon érzem. Először engem vizsgáltak ki, ma már pontosan tudom, hogy ha nem mentem volna át a gyorstesztjükön üdülhettem volna pár napot a pszichiátrián. Utána anyámat kellett azonosítanom, azt mondták csak formaság, holott kételkedtek abban, amit a vallomásomban mondtam, mindezt azért, mert egy láncdohányos tinilány voltam a szemükben, semmi több. Erre emlékeztet a kórház és az tipikus szaga, színe, mindegy, hogy itt New Yorkban vagy Szentpéterváron van. Nem akarom, nincs szükségem rá, de annyira magamnál vagyok, hogy tudjam, nem úszhatom meg ilyen egyszerűen.  A fertőtlenítő némileg csíp, elég kellemetlen érzés ,  így igyekszem a férfi szavaira és kedves arcára figyelni, de nagyon nehéz, minden erőmmel visszatartom a rámtörő rohamot. Csak nézek rá és pontosan tudom, hogy milyen tekintetem. Láttál már riadt őzet szembenézni egy autó reflektoraival? Valahogy úgy festhetek, mint egy hasonló helyzetben lévő állat, aki számára elkerülhetetlen az ütközés. Borzasztó hasonlat, de milyen ironikus.
-Nem, nem igazán-mondom, mikor arról érdeklődik van-e valaki, aki bejöhetne értem, nos az egyetlen rokonom ebben az országban éjszakás ma a munkahelyén, így inkább nem zavarnám meg benne, lesz így is elég gondja a kocsira, nem akarok még többet okozni, majdcsak hazaküzdöm magam valahogy, szíve, szerint már most is azt tenném. Hatalmasat sóhajtok már a rendőrség említésére is és igyekszem magamban tartani azt a néma zokogógörcsöt, ami hirtelen rám tör. Bárcsak inkább elájultam volna, még az is szerencsésebb lenne, mint hogy ilyen lehetetlenül viselkedem Nathan előtt, hiszen neki is van épp elég baja és láthatóan én vagyok az egyik, hiába küzdök ellene.
Szírénák hangját hallom és akaratlanul is összerezzenek, ökölbe szorul a kezem, de igyekszem inkább a külvilág eseményeire figyelni, mint hagyni eluralkodni azt, ami bennem dúl. A mentős és  szerencsétlenül járt áldozatom láthatóan ismerik egymást, jóban lehetnek, kollegiálisnak tűnik a viszonyuk, így mégvalószínűbb, hogy a férfi az egészségügyben dolgozik, ami mázli, mert el tudott látni, mielőtt még valami nagyobb bajom lett volna, bár nem is igazán tudom mi lehetett volna ennél rosszabb.
Gyorsan emelkedik és süllyed a mellkasom, ahogy az érkezőkre nézek, nem kenyerem elrejteni, hogy mennyire nem akarom ezt az egészet annak ellenére, hogy bizonyára szükséges, így hagyom magam. Nem tiltakozom a nyakmerevítővel kapcsolatban sem, de közben ijedten keresem Nathan tekintetét, mert legyen bármennyire is ijesztő vagy furcsa jelenleg ő az egyetlen, akiben megbízok, akár ilyen minimális mértékben is. Próbálok nem sírni, egy normális ember biztosan nem sírna és persze nem igyekezne egy teljesen idegen ember jóindulatába kapaszkodni két kézzel annak ellenére, hogy komolyabb baja is lehetett volna a figyelmetlenségem miatt.