Marion && Nathan

Vendég

Marion and Nathan

.

Nathan tíz éves volt, mikor életében először hallotta egy családi jó barát szájából, hogy milyen mérhetetlenül hasonlít az édesapjára. Ő maga akkor még nem tudta ezt a megállapítást mire vélni, hiszen semmi hasonlóságot nem látott az apja sötét, hullámos hajtincsei, valamint az ő akkor még egészen tejfölös világosságú, egyenes szálúja között. Saját maga és legjobb barátja, Matt között is több hasonlóságot látott. Mindamellett, hogy egykorúak voltak és hasonló testfelépítésűek, még a szemük és a hajuk színe is megegyezett, noha árnyalataikban volt itt-ott eltérés. Az apjától viszont merőben különbözött. Nem elég, hogy szemük kékjének árnyalata se egyezett, akkortájt Nathannek még az orra is apró, piszeorr volt, ami csak négy-öt év elteltével kezdett határozottabban kitüremkedni arcának síkjából, ahogy lassacskán a karakteresedés útjára lépett.
William egész életében ellene volt az édességnek, csupán akkor kapott be egy-két kocka keserű étcsokoládét, mikor a megfeszített munka miatt leesett a cukra és szüksége volt valamire, ami összekapja, míg a kórház egyik épületszárnyából átért a másikba. A kávéját rendszerint feketén itta, némi tejjel hígította fel, miután kiderült, hogy a szívét kőkemény megpróbáltatásoknak teszi ki a méregerős, keserű itallal. Inkább kedvelte a sós, erőteljesen fűszerezett ételeket és nassolnivalókat. Úgy tartotta, hogy ezek kiűzik az orrából és a torkából a kórház fertőtlenítőjének és a halál szagát. Ez akkoriban, tíz éves fejjel is hatalmas különbségnek tűnt Nathan számára, hiszen ő is pont, mint az édesanyja, rendszerint palacsintával, vaníliatöltelékes croisanttal és kakaóval, esetleg édes gyümölcsteával kezdte a napot. Azóta is mindketten azt vallják, hogy a megfelelően bevitt reggeli az, ami édes ízek formájában érkezik a szervezet számára, mely meghatározza az embernek az egész napját. Ha pedig az omlett vagy egy szendvics mellett teszi le a voksát, akkor is bekap egy műzli szeletet, egyéb nyalánkságot. Az édességek iránti szenvedélye a mai napig változatlan maradt, a kávét pedig cukrozza, tejszínt tesz bele, esetleg mézzel issza, amennyiben valamiféle különlegességre vágyik.
Nathan mindig tisztában volt azzal, hogy az ég adta egy világon semmi közbe az apjához azon túl, hogy az ő vére. Bár manapság szíve szerint ezt is megkérdőjelezné, ha csak arra gondol, hogy miféle szigorral, elégedetlenséggel néz rá azóta, hogy befejezte az egyetemet. Mintha idegen lenne az apja szemében. És pont ilyen kapcsolatot ápol a lányával, valamint a másik fiával is. Mintha csak a gyerekeit büntetné, amiért az anyjuk végre valahára így ötven felett boldog, békés házasságban él egy másik férfivel.
Nyilván a szegényes apa-fia és apa-lánya kapcsolatokra való tekintettel egyikük se sírta tele a párnáját, mikor a legidősebb Phoenix elköltözött tőlük, de nyilván furcsa volt számukra a helyzet. Arról már nem is beszélve, mikor Derek először bemutatásra került a gyerekeknek. Nathan esetében nem volt baj, hiszen már bőven huszonhárom éves volt, felnőtt ember, aki képes volt mérlegelni és elsődleges fontosságúnak tartotta az édesanyja boldogságát. De Brett, Emily pedig főleg tizenévesek voltak, ki-ki annak melyik szakaszában. De ott voltak nekik mindketten, Nate és az anyjuk is, hogy átvészeljék ezt az időszakot, azóta pedig Emily a saját apjaként tekint Derekre. Együtt élnek ők négyen, és a kis csapathoz csatlakozott Tyson is. Derek lett mindannyiuk számára a példakép, az apa figura. Még Nathannek is, aki csak ritkán jár haza a szülői házba, rendre zokon veszi, ha a saját apjához hasonlítják.
Lehet ez már egyfajta dac, sértettség a részéről, amit az idő múlásával se képes kinőni. De tagadhatatlan, hogy olyan szintű sérüléseket szerzett az apjától, amit nem fog tudni egyhamar megbocsátani neki. Mégse mer teljes vállszélességben kiállni a saját igaza mellett, ha éppen szemtől szemben kell „megmérettetnie” magát vele…
Sokáig visszafogták még a kórházi teljesítményében is ezek a hasonlítgatások. Görcsösen arra figyelt még a legkönnyebb, legapróbb öltések esetében is, hogy ugyan úgy tartsa a kezébe vett műszereket, ahogy az apja. Ugyan olyan körülményes legyen, alapos és precíz. Viszont azzal, hogy kórházat váltott, más keze alatt dolgozik már, kialakultak a saját módszerei. Sajátm jól felismerhető jegyei lettek, melyek össze nem téveszthetők máséval. Pont olyan alapos és precíz, mint amilyen az apja mellett volt – vagy amilyen az apja önmagában is az - ám sokkal könnyedebb, szebb az öltési technikája és gyorsabban járnak a kezei. Nem mellesleg a páciensekkel is úgy képes kialakítani kapcsolatot, amit az apja ma már csak irigyelni tud. William egyfajta „végezzük el a feladatunkat, tegyünk eleget a kötelességünknek” gondolkozásmódú orvos. Nem a szavak embere, és nem túl jó kapcsolatteremtő. Nem véletlenül mondták annyit Williamnek, hogy messze jobb orvos lesz az öregénél, aki amúgy méltán elismert és nagynevű sebész.
- Készen is vagyunk. – Az olló halkan kattan, mikor elvágja a fonal végét, majd elfordulva a görgő székkel, lehelyezi az orvosi kellékeket a vesetálakba. Egy steril gézlapot fektet a lány csontos vállának öltött felületére, két oldalon leragasztja, majd lehúzza ujjairól a kék kesztyűket, melyek az asztalka alatt lévő szemetesben landolnak. Ők már teljesítették a szolgálataikat.
- Egy hétig próbálj úgy fürödni és hajat mosni, hogy ne érje víz. A kötést érdemes ez idő alatt rendszeresen cserélni és legyen is rajta, főleg ha elmész otthonról, nehogy szennyeződés érje, vagy beakadjon a fonal vége a ruhádba és felsértsd. Ha levedzene, vagy bármi panaszod lenne, hívj nyugodtan – biztató mosollyal pillant a lány zöldes tekintetébe – ha pedig semmi panasz, két hét múlva találkozunk, hogy kiszedjük a varratokat.
- Ön lesz akkor is?
- Reményeim szerint igen – folytatni már nem tudja, a kezelő ajtaja nagy lendülettel vágódik ki. Egy bozontos, afrofrizurás mentős tiszt dugja be rajta a fejét.
- Baleset történt a Manhattan hídra vezető úton. Két iskolabusz és több utoléréses baleset. Mindenkire szükségünk lesz! – a fiatal mentős levegő után kapkodva darálja el a legszükségesebb tudnivalókat és már ott sincs. Valószínűleg további emberek után kutat.
- A többit majd a nővérek elintézik jó? Ne haragudj – Nathan magára hagyja a lányt, hogy a kórház halljába induljon, ahol nagy erőkkel kezdték el mozgatni és toborozni azokat az embereket, akik segítségükre lehetnek.
- Egy frontális baleset érte az iskolabusz „konvoját”, ami után az egyik busz az oldalára dőlt és lesodródott az útról. A két busz iskolásokat szállított egy brooklyni kirándulásra. Több súlyos sérült van a járművekben – a traumatológus főorvos mély hangja szigorúan, ércesen cseng az egyre zsibongó, hüledező tömegben – mindenki, aki mozgatható, szedje a holmiját és csatlakozzon a mentősökhöz, hogy segíteni tudjanak a helyszínen!
- Phoenix, szóljon Dr. Arceneauxnak, maguk együtt mennek Thomson mentős tiszttel! Mindent tegyenek meg a gyerekekért! Én addig összeállítok egy csapatot idebent és értesítem a többi kórházat is – mert jelen állás szerint nem fognak tudni mindenkit idehozni. Ezzel mindenki tisztában van. Nathan nem is habozik tovább, kemény léptekkel indul a vizsgálóba ahol utoljára látta a kolleginát, néhány folyosóval arrébb.
- Marion, mennünk kell! – csupán ennyit mond neki, ahogy berobog a nyitott ajtón és már kapkodja is össze egy szekrényből előrángatott táskába azokat a kellékeket, amik elengedhetetlenek lesznek számukra.

♡

**Marion Arceneaux**

Nate & Mara

- Rendben, Timmy - nézek a nyolcéves kisfiú szemébe, miután felfekszik a vizsgálóra, és izgatott mosollyal pillant hol rám, hol a szüleire. - Le fogjuk venni a gipszet a lábadról - közlöm a jó hírt vele és a szülőkkel. A kisfiú örömében tapsikolni a kezd, a szülein pedig hasonlóképp látszik a boldogság, hogy hetek után végre megszabadulnak a gipsztől. Timmyt hat hete hozták be a szülei a kórházba, mert leesett az iskola udvarán egy fáról. Mivel eleinte rá tudott állni a lábára és folyamatosan azt szajkózta, hogy semmi baja, csak menjenek már haza, azt hitték, hogy csak megzúzódott a bokája, ami nem lett volna olyan súlyos. Nem kellett hozzá alaposabb vizsgálat, hogy a kórházban megállapítsuk: ez bizony bokatörés. A rossz hír hallatán Timmy makacskodott, nem akarta sem a röntgent, sem a gipszet. A szülei szerint hisztizett, szerintem inkább csak félt, mert egy kisgyerek a bokatörés szó hallatán semmi jóra nem asszociál, ez egészen biztos. Félt, hogy valami nagyon komoly történt vele, hogy fájni fognak a vizsgálatok, hogy fájni fog a lába, hogy sokáig fog fájni neki. Sokan elkövetik azt a hibát, hogy közlik a gyerekkel: ugyaaan, nem fog fájni, legfeljebb annyit fogsz érezni, mint egy szúnyogcsípés. Fenéket. A röntgen ugyan nem is fáj, de az elkövetkező pár hét fájdalmas lehet eleinte. A kezdeti makacskodás és zsörtölődés után szerencsére egészen lenyugodott; talán kifárasztotta a folytonos ellenkezés, talán belátta, a felnőttek állnak nyerésre. Fekvőgipszet kapott, ami egy izgága, minden lében kanál gyereknek igazi átok; a szülei lelkére kötöttem, hogy nem mászkálhat, feltétlen pihennie kell. Elmondásuk alapján az elején rosszul viselte, de néhány ágyba reggeli és az egész napos videojáték-maratonok kiengesztelték. Egy hét fekvőgipsz után jöttek kontrollra, ahol a kisfiú büszkén mutogatta a barátai által aláírt, kiszínezett gipszet. Már nyomát sem mutatta pár nappal korábbi önmagának, igazi mintabeteg módjára viselkedett. Megkapta a könnyített járógipszet, amivel azonnal pattant is volna le az asztalról. Úgy kellett visszafogni, nehogy az eddiginél is nagyobb kárt tegyen magában. Elszomorodott, amikor tudomást szerzett a mankóról is, ami a járáshoz kellett neki, de nem volt más választása. A muszáj nagy úr, még a gyerekeknél is. - Látom, megint gyűjtöttél aláírásokat - mustrálom végig a kék borítást, ami a lábán díszeleg még egy pár percig.
- Igen, igen, és Jenny Walters még egy szívecskét is rajzolt rá - mutat az egyik girbe-gurba kézírásra és a mellette lévő rajzra nagy büszkén.
- Áááá, ez a Jenny Walters az a Jenny, akiről múltkor meséltél? - kérdezem felvont szemöldökkel.
- Igen - ismeri be fülig pirulva.
- Hát, ez a szívecske egészen biztos jelent valamit…
- Biztos? - pillant rám elkerekedett szemekkel.
- Biztos - bólintok határozottan. - Én sem rajzoltam anno akárkinek szívecskéket - mosolygok rá biztatóan, majd a kezembe veszem a kis fűrészt, ami láthatóan megijeszti Timmyt.- Ezzel fogom levenni a gipszet a lábadról. Két ldalt - húzom végig az ujjaimat a lába oldalán - meg fogom vágni, aztán egy ollóval a műanyag alatti részt is elvágom, és utána meg is vagyunk.
- Az az izé… - bök a fűrész felé. - Az hangos? - kérdezi félénken.
- Egy kicsit, de nem vészes - vonom meg a vállam. - Ha ezt a pár hetet kibírtad, akkor pár perc zajongást is kibírsz, nem?
Bólint.
- Szuper - bólintok én is, majd bekapcsolom a gépet, Timmy lehunyja a szemeit, egyik kezével az anyukájába, másikkal az apukájába kapaszkodik, én pedig elkezdem a műanyag gipszet végig vágni. Néhány perc múlva megszabadítom a kisfiút a gipsztől, ő pedig örömködve nézegeti immár szabad lábát. Az örömteli pillanat közben ront be a vizsgálóba Nathan. Meglepetten fordulok felé, de a sarkában már liheg is az egyik nővér, Justine, és már veszi is ki a kezemből Timmy zárójelentését, amit pont az előbb írtam alá. Innen átveszi, mondja. Elköszönök a családtól és csak figyelem, ahogy Nate mindenfélét egy nagy táskába söpör szinte.
- Mi történt? - kérdezem tőle, közben természetesen a sarkában loholok a mentőautó felé.
Tömegkarambol. Két iskolabusz. Remek.
Miközben Nate beavat a részletekbe és felfogom a helyzet súlyosságát, egyre szaporább léptekkel haladok a mentőautó felé, ami azonnal el is indul, miután bepattanunk.
- Most szóltak, hogy az egyik busz az oldalára fordult, és megsérült a benzintartálya - szólt hátra a vezetőülésből a fiatal mentőtiszt. - Szóval jó lesz sietni.
Szirénázva hasítunk át a városon, közben pedig azon kattog az agyam, hogy minden perc számít, ez pedig az autósoknak is nyilvánvaló lehet a szirénák miatt, de egyesekre még ilyenkor is rá kell dudálni, hogy húzódjanak le. Úgy tűnik, ez nem csak engem bosszant, mert elölről minden egyes lassítás alkalmával sűrű káromkodás hallatszik hátra. Szűk negyed óra alatt a hídhoz érünk, ahol filmbe illő jelenet fogad minket; több autó füstöl, a két iskolabusz az úton keresztben, az egyik az oldalán. Az emberek egymást támogatják a már helyszínen lévő mentőautókhoz, a tűzoltók éppen egy hatalmas fekete Chevy ajtaját bontják ki, hogy ki tudják szedni a sofőrt. A látvány teljesen letaglóz, hirtelen megmozdulni sem tudok. Csak állok és nézem a történéseket, és nem akarom elhinni, hogy ilyen megtörténhet a való életben is.

credit • megjegyzés • szószám

Vendég

Marion and Nathan

.

A mostanihoz hasonló fennforgásban érkezett a kórházba néhány hónappal ez előtt. Idegen volt a számára, kicsit talán ijesztő is, noha korábban, még az egyetemi évei alatt volt lehetősége betekinteni egy egyetemi kórház traumatológiájára. Két teljes napot töltött el apró-cseprő betegekkel. Sebvarrás, kötözés, ellátás, fertőtlenítés. Egyszerű kis dolgok voltak ezek, viszont hasznosnak érezhette magát, ami többet jelentett neki bárminél. Ezután viszont lehetősége se volt még egyszer hasonlót tapasztalni, hiszen az apja jóvoltából „elit” kórházba került, ahol csak és kizárólag a felső tízezer embereit kezelték és látták el, ha arra volt szükség. Ez pedig nem kifejezetten jelentette azt, hogy mindig sürgölődhetett az oda érkező betegek között, szimplán megkapta az aktuális betegek aktáit, hogy tanulmányozhassa. Olykor-olykor befutott néhány komolyabb eset, ahol eleinte csak néző lehetett, majd az apja mellett segédkezett.
Megszokta az apja klinikáján lévő ijesztő fegyelmet és higgadtságot, ahol nem látszott pánik az orvosok arcán, mintha egy maszkot húztak volna a fejükre, ridegen, annál is inkább távolságtartón tették a dolgukat. Akárcsak egy kórházra való szellem járt-kelt volna a falak között. Papírokat, aktákat cseréltek egymással, a másik üdvözlése is egy szimpla biccentés volt csupán. Se egy jókedvű mosoly, kurjantás, köszönés a másik felé. Semmi, ami azt bizonyítaná, hogy egy összeszokott, együtt nagyon is jól működő csapat volna. Pont, mintha idegenei lettek volna egymásnak mindannyian.
A kórház érkezése pillanatában felbolydultan, akárha egy hangyaboly lenne, ahova betolakodó érkezett, megállás nélkül nyüzsgött, pörgött. Mentősök lökték be maguk előtt az ajtókat, fotocellás üvegajtók engedték be az újabb és újabb hordágyra kényszerített, jajongó betegeket. Nagyhangú, testes vagy éppen megviselt, fáradt nővérek hahotáztak és sürgölődtek a nővérpult mögött, fehér köpenybe bújtatott orvosok pörögtek a betegek és azok hozzátartozói között. Ő pedig egyetlen egy, arra alkalmas embert nem talált, aki körbe tudta volna vezetni, vagy éppen a szárnyai alá vette volna az időre, míg kiismeri magát a falak között.
Helyette egy traumatológus karon ragadta és úgy cipelte magával, mint egy neveletlen, rossz kölyköt, aki elcsatangolt az anyjától a nyüzsgő piacon. Talán azt gondolta, hogy már jó ideje ott dolgozik, csupán annyit kérdezett, hogy orvos? Nathan pedig jobb híján bizonytalan bólintással jelezte, hogy valami afféle, így máris belökték az első kezelőbe, ahol egy nyakmerevítővel ellátott, orrán-száján vért spriccelő srác körül sürgölődött mindenki. Egymás ellen dobálóztak a különböző szakszavakkal, vesetálakban csörögtek a műszerek, EKG gépet toltak A-ból B-be, miközben egymás után sikkantgattak orvos után, akinek híján Nathan lépett oda és rendelt el a történtek tudatában mellkasröntgent, gerinc röntgent valamint teljes labort. Rezidensként jogtalanul, de a beteg egyetlen lehetőségeként járt el.
Először fogalma se volt arról, hogy mit miért tesz, csupán rákényszerült arra, hogy a kezébe vegye az irányítást, lévén helyi orvos nem járt a közelben és olybá tűnt, nem is fog érkezni más, a srác pedig kérdéses, hogy túl éli a várakozást nélküle, vagy sem.
Mint az később kiderült, akkor is egy nagyobb karambol idején landolt ott, mind ezt anélkül, hogy tudott volna róla, pedig kocsival érkezett, ráadásul nem is a közelből, hiszen Brooklyn legvégében tette tiszteletét az előtt egy volt barátja temetésén. A rádió nem mondta be a balesetet, így meglepte a pánik és fejetlenség, ami a kórházban várta őt, és ahol mégis mesterien megállta a helyét, noha nem kifejezetten a traumatológiára volt célja érkezni.
Ahhoz a naphoz hasonlítható a mostani is, annyi különbséggel, hogy jelenleg terepre küldik a kint rekedt sérültekhez. Gondosan, figyelmesen válogatja a táskába pakolandó cuccokat, néha-néha szeme sarkából pillantva Marionra.
- Odakint áll a bál. Brooklyn és Manhattan között baleset történt, buszok, autók, közöttük két iskolai csoporttal. Készülj a legrosszabbra jó? Tessék – nyomja a kezébe az egyik táskát, hogy meg tudjon tölteni még egyet – amit tudtam és szükség lehet rá, azt összeszedtem. Nem az lesz a dolgunk, hogy mindent összevarrjunk, vagy ott helyben gyógyítsunk meg mindenkit, csak stabilizálni kell őket és szállításra késszé tenni minél több embert.
Még néhány kötszert és fertőtlenítőszert behajít a táskába, majd összecsukja azt, és a csatok hangos csattanással jelzik, hogy szolgálatra készen állnak. Nyilván a mentősök is ott lesznek, ők is rendelkeznek bizonyos mennyiségű orvosi szerszámmal, műszerrel, de jobb felkészülten kiérni oda, hogy legyen mihez nyúlni a legrosszabb esetben is. Még vet egy pillantást Marion arcára, majd biztató mosollyal biccent az ajtó irányába jelezvén, hogy ideje indulni, nem késlekedhetnek egy pillanatig sem. És ez nem afféle „tudjuk le” érzést keltő indulás. Tenni akar annak érdekében, hogy minél több embert tudjanak a mentősökkel beküldeni a környező kórházakba.
Ha eddig érzett is bármiféle fáradtságot az elmúlt napok rendszerint hosszan elnyúló munkafolyamatait követően, mihelyst kiérnek a helyszínre, egy szemrebbenést követően szertefoszlik. Lábai ugyan gyökeret vetnek egy pillanatra, leveri őt a víz és érzi, hogy kifut az arcából a vér, de csakhamar megembereli magát hiszen tudja, szükség van a tudására.
Fehér és egészen sötétszürke, már-már fekete füst… olaj és benzinszag keveredik a levegőben. Aszfalton fékcsíkok, ripityára tört üvegek és egyéb, autókból, buszokból származó alkatrészek. Kitört jelzőtáblák és lámpák. Emberek, gyermekek sírása tölti be a horrorisztikus, apokaliptikus látvány teljes egészét. A füstfelhők kékben és pirosban villódznak az út közepén és azok szélén parkoló rendőr, valamint mentő autók jelzőfényeiben. Rosszabb, mint amire számított, de az is tény, hogy lehetett volna még rosszabb. Mert mindig van rosszabb, így a remélt itt-ott lábak meg leszakadt fejek szerencsére elmaradnak.
- Atya világ – leforrázottan áll kezében a táskával, melynek fülén egészen fehéredni kezdenek az összeszorított, vadul kapaszkodó ujjai.
- Az egyik busznál már vannak orvosok, viszont annál éppen az áramtalanítás zajlik. Addig nem engednek be senkit, amíg a tűzoltók és a tűzszerészek el nem végzik a dolgukat. A benzintartályt éppen ürítik.
- Hány gyerek van bent?
- Negyvenen voltak, elvileg öten még bent vannak, és az egyik tanár. Beszorultak, de olyan is van, aki eszméletlen.
- Biztosítsanak nekünk tűzoltókat. Be kell jutnunk a buszba – kék tekintete a csatatér egész területét igyekszik feltérképezni, s felmérni, szükség lehet-e máshol is egy orvosi kézre, de úgy tűnik, hogy mire kiértek, buszon kívül mindenhova megérkezett már a segítség, így nincs más dolguk hátra, mint Marionnal közösen birkózni meg a megterhelő feladattal.
- Mielőtt bementek, ezeket vegyétek fel – kerül elő egy-egy pár bakancs, és a mentősökéhez hasonló vastag anyagból készült munkaruha – nem hiányzik, hogy ti magatok is megsérüljetek. Megyek, beszélek a tűzoltókkal – épp, hogy kimondja, már el is távolodik tőlük, Nathan pedig el is kezdi leszaggatni magáról az addig viselt fehér köpenyt. Nem biztos benne, hogy lábbeli téren rendben lesz a bakanccsal, kisebbnek tűnik a sajátjánál, de a szükség most nem ismer szabályokat, vagy éppen divatot.
- Együtt megcsináljuk jó? Felmérjük, hogy ki a legsúlyosabb eset, őt mihamarabb kórházba kell juttatni. A többiekről pedig majd akkor döntünk, ha tudjuk, mivel van dolgunk – nyilván egy nyílt törés vagy rosszabb esetben átfúródó tárgy, elsőbbséget fog élvezni egy egyszerű, törött karnál. Persze Nathan azért reménykedik benne, hogy egy törött karú gyereknek a sokk ellenére is van annyi esze, hogy ha már lehetősége van rá, saját lábán hagyja el a buszt, nem pedig bent várja a felmentő sereget, hogy legyen valaki aki kicipeli a fenekét onnan.

♡

**Marion Arceneaux**

Nate & Mara

Amikor először megfogalmazódott bennem, hogy orvos szeretnék lenni, életeket szeretnék menteni, segíteni szeretnék embereken, főleg gyerekeken, mert valami hasznosat akarok csinálni, amivel egy kicsit jobbá tehetem a világot - ha nem is az egészet, de legalább valaki világát -, akkor még nem láttam át racionálisan, mire is adom a derekam. A szépet és a jót láttam csak benne, ahogy általában szokásom mindennel kapcsolatban. Nem láttam, mennyire kockázatos döntéseket kell majd meghoznom, bele sem gondoltam, hogy lesznek, akiket esetleg nem tudok megmenteni. Eszembe sem jutott, milyen felelősség fogja minden egyes nap nyomni a vállamat, hogy egy pillanatra nem lankadhat a figyelmem, minden másodpercben úgy kell koncentrálnom, mintha a saját életem múlna rajta. Csak az életmentésre és segítségnyújtásra asszociáltam. Az esetleges kudarcokra soha. A halálra soha. Csak a gyógyult betegekre, a mosolygós gyerekekre, akik éppen kisétálnak a kórházból, a jó hírekre és arra a sok jóra, amit csinálhatok a jövőben. Hiba volt, nagy hiba volt. Az egyetemen szembesültem először a szakma árnyoldalaival; ha úgy adódik, sajnos választani kell a betegek között. Kockázatos döntéseket kell meghozni; az egyik megmentheti a beteget, míg a másik a vesztét okozhatja. A vészhelyzetek közepette fellépő stressz miatt nehéz koncentrálni, pedig ilyenkor is a hideg profizmus és a precizitás lenne a legfontosabb. Mi nem veszíthetjük el a fejünket, mi nem pánikolhatunk. Nekünk kell megtalálni a megoldást, mi adjuk meg a kérdésekre a válaszokat. Mi vagyunk azok, akikben bíznak a betegek és a hozzátartozók. Határozottnak és egyértelműnek kell lennünk; mindig tudjuk mit és miért csinálunk. A kérdésekre válaszolnunk kell, őszintének kell lennünk, még akkor is, ha rossz hírt kell közölnünk. Nem mondhatjuk azt a hozzátartozóknak, hogy minden rendben lesz az éppen lélegeztetőgépen lévő gyerekkel, amikor ez nem igaz. Nem csak gyakorlatiasnak és szakmailag kifogástalannak kell lennünk, hanem empatikusnak is. Lelkileg nem lehetünk padlón, amikor a beteg állapota rosszabbodik. Nem sodorhatnak el minket az érzelmeink, akármennyire is megvisel az eset. Az egyetemen rengeteg szó esett az orvos-beteg kommunikációról, a nehézségeiről és a buktatóiról. A mai napig sokszor nehezebb őszintén beszélni a gyerek állapotáról a szülőkkel, mint bemetszést ejteni rajtuk valahol. Sokszor megterhelő és lelkileg is megviselő ez a szakma már most, pedig még csak az elején vagyok. Már most találkoztam olyannal, amikor hiába minden segítség, az sem volt elég. A halál mindig hazavágja az embert, ha pedig egy gyerektől kell elbúcsúzni, akkor pláne. Hogy megbántam-e? Nem, egy kicsit sem. Sokszor nehéz és nem vagyok benne biztos, hogy jót teszek-e, vagy csak rontok a helyzeten, de igyekszem minden tőlem telhetőt megtenni. Szeretem, amit csinálok, mert a legtöbben a saját lábukon hagyják el a kórházat, gyógyultan. A gyerekek mosolya és a szemükben lévő őszinte csillogás kárpótol a szörnyűségekért, amikre gyakran nem is számíthatunk, még mi, a fehér köpenyesek sem.
A vizsgálóban a fűrész zúgó hangján kívül mást nem lehet hallani; akkor is csak halk moraj hallatszik be, amikor kikapcsolom a gépet. Akkor hallom meg a folyosón lézengők hangos szóváltásait, amikor Nathan viharzik be a semmiből. Nem értem, mire ez a nagy sietség, de a hangjából ítélve komoly dolog történhetett. Justine kezébe nyomom a tollat, amikor kiveszi a kezemből a papírokat, aztán Nate mellé lépek. Érdeklődöm, mi történt, ami miatt ennyire sürgős dolgunk akadt, és ami miatt egy hatalmas táskába pakol minden, az alapellátáshoz szükséges felszerelést. Balesetre tippelnék, ha kéne, a sejtésem pedig hamar be is igazolódik. Korábbi szórakozott hangulatomnak pillanatok alatt nyoma vész, amikor Nate beavat a részletekbe. Elkomolyodom, kicsit talán be is pánikolok, mert még soha nem kellett kimennem balesethez, pláne nem tömegkarambolhoz, ami az elmondása alapján igen kritikusnak tűnik.
- Rendben - bólogatok szaporán, és elveszem a felém nyújtott táskát. Megvárom, amíg a másikba is bepakol, csak utána indulok el a mentős bejárat felé, ahol már nyitva a pont bent álló autó hátulja. A kocsiban végig tördelem a kezeimet, amíg a helyszínre nem érünk. Percenként nézek ki az ablakon türelmetlenül; nem hosszú az út, de ilyenkor, amikor minden másodperc számít, egy a negyed óra is végtelennek tűnik. Ideges vagyok, a pulzusom az egekben, alig bírok a fenekemen maradni, annyira dolgozik bennem az adrenalin. Próbálom fejben felkészíteni magam arra, mi várhat ránk a helyszínen, de elképzelésem sincs. Félek, hogy nagyon rossz a helyzet, félek, hogy esetleg rossz döntést fogok hozni, félek, hogy valakin nem fogunk tudni segíteni. Muszáj összeszednem magam fejben, mer tnem vetne rám jó fényt, ha pont most vallanék kudarcot. Irigykedem, amiért Nate - ha valóban nem is, de legalább látszólag - ilyen higgadt tud maradni.
A helyszínre érve azonnal megfagy bennem a vér. Még soha életemben nem láttam ilyet. Mintha egy akciófilm legdrámaibb jelenetében lennénk, amikor a főgonosz ártatlanok veszélyeztetésével fitogtatja az erejét. Emberek vérző fejjel segítik egymást, bicegnek a mentőautókhoz, néhányan hordágyon fekve vészelik át, mások oxigénmaszkot fognak az arcuk elé. Több autó ripityára törve, az egyik sárga busz az oldalán. A döbbenet és a kétségbeesés egyszerre uralkodik el rajtam. Figyelem, ahogy a mentősök segítik a sérülteket, a tűzoltók próbálják kiszabadítani a szerencsétlenül járt embereket, a rendőrök pedig feltartják és visszaterelik a forgalmat.
Ledobom a kezemben szorongatott táskát és elveszem a felém nyújtott ruhadarabokat. A súlyos bakancsot és kabátot ledobom a földre, először a nadrágot húzom fel, utána a többit. Igyekszem némi lélekjelenlétet tanúsítani, legalább annyival, hogy gyorsan magamra varázsolom a ruhadarabokat. Nathan higgadtsága és hatorozottsága jó hatással van rám; pár mély levegő után lassan megnyugszom és kezdek tiszta fejjel gondolkodni.
- Oké - válaszolom, majd egy utolsó sóhaj után elindulok a busz felé, ahol még szükséges a segítségünk. A törmelékek és az alkatrészek között szlalomozva sietek a sárga járműhöz, ahol a tűzoltók serénykednek. Az egyik fekete egyenruhás férfi szalad elénk, mielőtt a roncshoz érnénk.
- Nem tudjuk leszívni a benzintartályt - tájékoztat minket a helyzetről. - A benzin beszivárgott a motortérbe. Hozzányúlunk, felrobban - csóválja a férfi a fejét lemondóan. - Azt javaslom minél gyorsabban minél több embert vigyenek minél messzebbre. Túl kockázatos lenne bemenni.
A figyelmeztetés ellenére a busz felé indulok, de mielőtt elmennék a férfi mellett, ő megfogja a karomat.
- Nem figyelt arra, amit mondtam? - kérdezi fennhangon.
-De, hallottam - bólintok a szemeibe nézve. - A helyzetből ítélve nincs sok időnk, úgyhogy hagyjon dolgozni, mert annak az öt gyereknek és a tanárnak nincs sok ideje. - Ég bennem a tettvágy, a pániknak már semmi nyoma. Kötelességemnek érzem a segítségnyújtást, nem csak a szakmám miatt, ez a férfi pedig éppen megakadályozna ebben, amit nem veszek jó néven. Grimaszolva enged el, futólag a vállam fölött Nate-re pillantok, hogy követ-e, aztán villámgyors léptekkel megyek a busz felé. Egyelőre nem tudom, hogy fogunk bejutni, de két gyereket és a tanárt innen is látni lehet. Két tűzoltó egyelőre próbálja elfűrészelni az egyik ablaknál a busz oldalát, hogy helyet biztosítsanak nekünk, de félek, hogy sok időt veszítünk vele.
- Nem várhatunk rájuk, különben sosem jutnak ki onnan - fordulok Nate felé. Egy gyors pillantást vetek az ajtó irányába, de a busz eleje annyira össze van roncsolódva, mintha valaki játszi könnyedséggel gyűrte volna össze. - Az ablak? - bökök az egyik félig kitört ablak felé, ami ugyan nincs olyan tág, mint egy ajtó, de szerintem beférhetünk. Én legalábbis biztos. Ha Nathan összehúzza magát, akkor talán ő is.

credit • megjegyzés • szószám

Vendég

Marion and Nathan

.

Nathannek a születése pillanatában elrendeltetett a sorsa. Orvos lesz belőle. Apja és anyja már ennek szellemiségében nevelte, noha az a csepp, tündéri asszony a maga részéről mindvégig fenn tartotta volna a jogát annak, hogy ha eljön az ideje, Nate maga döntse el azt, hogy mit szeretne kezdeni az életével. Nem akarta ilyen kényszeruralom vezérelte korlátok közé zárni a fiút, noha tisztában volt azzal, hogy vajmi kevés beleszólási joga lesz ebbe.
William rendíthetetlen volt, pont, mint az elődei. Hitte, hogy az első szülött gyereknek kötelessége a családi „vállalkozást” tovább vinni, hiszen a Phoenix család férfi tagjai mióta ezen a világon vannak - mióta kékvérű felmenőik ágából kiváltak - mindannyian az orvosi szférában találták meg a hivatásukat. Nem is akármilyen orvosok voltak. Nate dédnagyapja agysebész volt, nagyapja onkológus, aki nagyban hozzájárult a rák kezelésének fejlődésébe, noha átütő eredményeket mind a mai napig nem tudtak elérni a kutatásai nyomán. Az apja viszont ismét a sebészeti ágazaton találta meg a hivatását és helyét, szívsebészként futott be sikeres és jól menő karriert magának. Ma már saját klinikát üzemeltet nem kis politikai befolyással, ami a felső tízezer számára szolgál csak nyitott ajtós ellátó egységként. Igazi elit, sokak számára űrtechnikára hajazó berendezésekkel, egészen új gyógyítási módszerekkel és számos olyan lehetőséggel, amit talán csak a messzi kelet kórházaiban tapasztalhat az ember, de sehol máshol. Hatalmas, de hamar és könnyen megtérülő befektetés volt ez az egész projekt a számára, amiből azóta is változatlan a bőséges nyeresége. Úgyis lehet mondani, hogy William jó csillagzat alatt született és bejött neki az élet, már ha a munkát nézzük. Elviselhetetlen természete és megrögzött munkamániája még azt se tette számára lehetővé, hogy az egyetlen nőt, akit valaha szeretni tudott az életben, megtartsa. Így azon túl, hogy van három gyönyörű, okos, egészséges gyermeke – akikkel azóta se képes normális kapcsolatot ápolni – sikeres ugyan a munkájában, a pénzét már maga se tudja, hogy hány fiókban tárolja, de nincsenek barátai, se üde, boldog házassága. Úgyis lehet mondani, hogy a munkáján kívül nincs semmije.
Az viszont nem meglepő ezek tudatában, hogy Nathan is erre az orvosokat képző gyártósorra kellett, hogy bekerüljön. Attól egész életében rettegett, hogy olyan lesz, mint az apja. Ott volt tőle egy karnyújtásnyira az elrettentő példa, az emberiség legselejtesebb rétegeinek egyik jeles képviselője, aki soha nem ismerte volna be azt, hogy magányos, hogy hibázott, és ha tehetné, újra kezdene mindent. Ha meglehetne menteni őt, akkor se hagyná a fene nagy büszkesége miatt, ami talán az egyedüli olyan jellemvonása, amit Nate is örökölt tőle.
És ha már őt nem is tudja megmenteni saját magától, mások életéért még küzdhet a fia.
Legrosszabb rémálmaiban se mert arra gondolni, hogy ilyen, és hasonló helyzetben kell majd megállnia a helyét, mind ezt téve úgy, hogy szakorvosok, főorvosok híján csak egy rezidenstársával lehetnek egymás segítségére. És jelen állás szerint nem a tudásukban inog meg a bizalma, nem azt vonja kétségbe, hogy együtt vagy éppen külön-külön miféle potenciálokat sajátítottak el rezidensi éveik alatt. A lány nevében természetesen nem is tud beszélni. De tekintettel a kórház mentori programjára, a minőségi és gyakorlatközpontú felkészítésre, mindkettejüknek biztosnak kell lennie abban, hogy képesek leszek megállni a helyüket, és a leglényegesebb, legfontosabb pontok alapján eljárni annak érdekében, hogy osztályozni tudják a sérülteket. Ezen túlmenően pedig ugyan ilyen pontossággal, precizitással ellátni őket, hogy azok szállításra alkalmasak legyenek. Most ez az elsődleges feladatuk, nem pedig az, ami a benti orvosokra vár, míg ők itt vannak kint. De először egy sokkal nehezebb dologgal kell megküzdenie. Fáradt. Iszonyatosan fáradt, agyilag szétszórtnak és zavartnak érzi magát még azokban a pillanatokban is, mikor cipőjének talpa halkan koppan az üvegcserepektől recsegőssé vált aszfalton. Mégis ezek a hangok az egyetlenek, aminek hatására mintha magához térne az elmúlt napok fáradtságos munkájából eredő kábaságból.
Nathannek soha nem kellett kétszer mondani, hogy tegye a dolgát, ha beütött a krach. Dolgos, kötelességtudó ember hírében állt mindig, amit első körben az anyja szorgalmának és örökös tenni akarásának tudott be. Nyughatatlan diák volt, és ugyan ilyen nyughatatlan rezidens vált belőle, ami minden bizonnyal ki fog tartani majd a hivatalos orvosi pályafutásának során is. Talán még azon túl is…
- Persze, hogy nem tudják, hát miért is menne valami egyszerűen? – morran nem is támadó, sokkal inkább rosszalló, elégedetlen hanggal miközben az utolsó simításokat is elvégzi az imént kapott védőruházatán. Az persze őt is meglepi, mikor Marion szó nélkül elindul az életveszélyessé nyilvánított busz felé, de sokkal inkább követési, mintsem feltartási szándékkal társul hozzá.
- Teljesen megőrült? – tanakodik a férfi. Vaskos kesztyűbe bújtatott kezei pánikszerűen túrnak kócos, izzadt tincsekbe összeállt hajába, majd a sisakját a combjának csapkodva keresi meg a szemkontaktust Nathannel, akinek addigra már csak a tarkóját láthatja – mi van magukkal?! Ennyire megakarnak halni?
- Senki nem akar meghalni, mint ahogy ők sem – int a buszban rekedtek felé. Természetesen benne is van némi félsz, hogy mi történik abban az esetben, ha az oldalára fordult, szerencsétlenül járt jármű motortere berobban? De hisz a gyorsaságukban és hatékonyságukban bár tagadhatatlan, most az életükkel fognak játszani. Viszont erre esküdtek fel, nem? Az életmentésre.
- Az ablak jó lehet, de az semmiképp – guggol le, hogy jobban szemügyre vegye a busz végét, ahol annak egész oldala összenyomódva, groteszkül eltorzulva jelzi a bizonytalan szerkezetét. Az ablak kerete harmonikaszerűen egészen apróra zsugorodott, és ha a maradék üveget ki is törik, egyedül csak Marion lenne képes ki-bemászkálni, és az is fokozott veszélyt jelentene a számára – próbáljuk meg ott – támaszkodik rá a busz farának még épnek nevezhető oldalára, hogy felpattanhasson az oldalára – odaadná? – nyújtja a kezét az egyik tűzoltó csákánya felé, amit meglendítve jókorát sóz az ablak közepébe. Az egy éles reccsenést követően, pókhálószerűen törik be, közepén apró lyukat hasítva, így nincs már dolga, mint belökdösni az üveget, mely tompa csörömpöléssel hullik be az utastérbe.
- Itt talán jók leszünk – a csákány pedig már repül is az aszfalt irányába, s kezét nyújtja a rezidens társa felé, hogy őt is feltudja húzni magához – segítek – és ha Marion elfogadja a kezét, felhúzza a buszra, majd onnan betámogatja a járműbe – csak óvatosan, nehogy megvágd magad. Itt a táskád – adja utána a menet közben feladott, műszerekkel telepakolt táskák egyikét.
Ha a szőkeség bejut, ő maga is követi, de még vet egy pillantást az egyik tűzoltóra, aki aggodalmas, mégis dühös arckifejezéssel kap a csuklója után.
- Siessetek! Mindjárt beküldök utánatok egy kollégát – feszülő állkapoccsal biccent egyet, s már húzza is össze magát, hogy könnyebben beférjen a résbe. Bent mindent vér és törmelék borít. Elhagyott gyerekcipők, váltóruhák, üvegek és egyéb kellékek, amit a kirándulásra vittek magukkal. Mindhiába. Kék íriszei máris a bent rekedtek külsőleg is jól látható sérüléseit pásztázzák, s igyekszik legjobb tudása szerint felmérni azt, hogy ki az, aki több időt fog igényelni és ki az, akit egyszerűen csak ki kell innen emelni, mert sokkal inkább az a fontos, hogy ne legyen bent, mikor a busz orra belobbant, mintsem, hogy sínbe tegye a lábát vagy a karját.
- Marion, keresd a legkritikusabbakat, én addig a többieket rendbe teszem és kiadogatom.
Egy, magát egészen apró golyócskává összehúzott gyerek mellett guggol le, miután imbolyogva, talpa alatt hangosan recsegő törmelékeken keresztül jut el hozzá.
- Hé, picúr? – simítja kesztyűs kezét a jókora vágásokkal borított karjára, igyekezve természetesen minél kevesebb fájdalmat okozni neki. Vértől pöttyös arcát szeplők is ugyan úgy borítják, göndör fürtjei ágas-bogas szénakazalként tetszelegnek a fején. Zöld szemei sós könnyeket pislognak ki, szája szélei sírásra görbülnek.
- Hogy hívnak? – nem válaszol – mi a neved? – tudakolja ismét, mire az remegve kapaszkodik bele Nathan bő nadrágjába.
- Danny.
- Danny. Nathan vagyok, segítek neked jó? Eltudod mondani, hogy megütötted valahol magad? Megtudod mozdítani a kezeidet? Lábadat? – ahogy sorolja, úgy próbálja kiédesgetni a gyereket a sarokból, ám az a félelemtől és az ijedtségtől először mozdulni is alig tud. Nyaka merevnek tűnk, karjai zsibbadtan lötyögnek a kis teste mellett – fáj valahol?
- Mindenhol – ekkorra már rég Nate ölében ücsörög, aki gyors, szakszerű mozdulatokkal futtatja végig a tenyerét a végtagjain, bordáin, csepp kis bozontos kugli fején, hogy megbizonyosodjon ő maga is; az ijedtségen és a felületi sérüléseken, karcolásokon és horzsolásokon kívül nincs komolyabb baja. A gerince táján mégis feljajdul.
- Jól van, ne mocorogj jó? – egyik kezével igyekszik Danny fejét stabilan tartani, másikkal a táska mélyét túrja, hogy elővegyen belőle egy párnás nyakrögzítőt – ezt most rád fogom tenni. Megvédi a nyakadat, és próbáld ne forgatni a fejedet! Ha ezt betartod, minden rendben lesz – biztató mosollyal néz bele a kiskölyök szemébe, s mire az kettőt pislogna, már rá is kerül a nyakmerevítő.
- Hogy álltok?
- Parancsolj. Vélhetően beüthette a nyakát, óvatosan mozgassátok. Hallod Danny, ne felejtsd el, hogy mit mondtam! Tartsd egyenesen a nyakad! – a kisfiú átkerül az időközben csatlakozó tűzoltóhoz, aki máris azon serénykedik, hogy kiadja őt az ablakon. Nathan pedig már sarkon is fordul, hogy Marion mellé guggoljon és annak háta mögött ücsörgő kislányhoz fordul. Szeme sarkából viszont olykor-olykor a kollégára pillant.
- Szólj ha bármiben segítség kell! Egy kisfiú már kijutott – ad neki helyzetjelentést csak, hogy tudja, a keze alá dolgozik és „ritkítja” azok számát, akik ellátást igényelnek idebent.

♡

**Marion Arceneaux**

Nate & Mara

Tisztán emlékszem a pillanatra, amikor közöltem apámmal: nem érdekel a politika. Az az ő terepe, meghagyom neki. Talán még sosem láttam annyira boldognak korábban. Áldotta az eget, amiért az egyetlen lánya nem akarta a politikai pályán követni, nem akart az ország vezetése körül lévő harcokba beszállni, hanem mindezektől távol akart maradni. Sosem voltam az a típus, aki érdekből - személyes vagy politikai - jópofizna másokkal, megjátszaná a szépet és jót, hogy aztán a következő kézfogás után másnak a szemébe teljesen mást mondjon. A politikai játszmákhoz sosem fűlött a fogam. Igazából apámat is csodáltam érte, amiért ép ésszel képes volt ezt csinálni. Harminc éves volt, amikor először bekerült a parlamentbe, ennek pedig már vagy harcmin éve. Hosszú karriert tudhatott maga mögött, én pedig csodáltam érte. A sok belső harc, stratégiai játszma, erőfitogtatás és kemény, olykor fájdalmas döntések meghozatala ellenére otthon, a négy fal között ember tudott maradni. Neki is voltak nehezebb időszakai, olyan pillanatai, amikor a szakmai érdekei felülírták a személyes érdekeit, de a politikai ilyen. Sokszor került olyan nehéz helyzetekbe; erkölcs vagy karrier? Meghozta a döntéseit, amikkel gyakran mi nem értettünk egyet, de ha egy politikus hosszú karriert szeretne magának, akkor nincs más választása. Én ebben nem kívántam részt venni, nem lett volna hozzá gyomrom.
Tisztán emlékszem anyámra is, amikor közöltem vele, hogy a divat sem érdekelt. Ő már nem volt annyira boldog, mint apám. Láttam rajta a döbbenetet, a csalódottságot, hiába igyekezett leplezni. Szerette volna megtanítani nekem a szakmát, szerette volna, ha egy nap a nyomdokaiba lépek, esetleg átveszem a céget. Az ezzel kapcsolatos álmait nem tudtam valóra váltani, mert a saját utamat szerettem volna járni. Akármennyire is csalódott, nem akadályozott meg a saját céljaim elérése érdekében. Támogatott és kiállt mellettem, ahogy apám is. Mindketten megadtak mindent ahhoz, hogy teljesüljön a vágyam és orvos lehessek.
Nem meglepő, amiért az egyetemi éveim alatt sokan azzal vádoltak, hogy csak a pénzünk miatt vagyok itt. Sokszor éreztem azt, hogy nekem duplán kell teljesítenem, a száz százalék nem elég, a kiváló nem elég jó. Tanultam, hogy bizonyíthassak. Mindig is maximalista voltam, ezért rengeteget tanultam, hajszoltam magam, gyakran kimerültségig. De muszáj volt, nem engedhettem meg magamnak a lazulást, nem lazíthattam a gyeplőn. A rengeteg ébren töltött éjszaka, sok tanulás és lemondás meghozta a gyümölcsét; azt csinálhatom, amit annyira akartam, és ezt már senki nem veheti el tőlem.
A híd és környéke leginkább egy filmből kivett jelenetre hasonlít a sok sérülttel és ronccsal megspékelve. A látvány és a helyzet ijesztő, de most nem lehet megfutamodni. Nem engedhetek meg magamnak egy gyengébb pillanatot sem, ezért össze kell szednem magam. Nem is habozok sokáig, Nate bátorító szavai némi lelket öntenek belém. Azonnal megindulok az oldalára borult busz felé, ahol a tűzoltók serénykednek - egyelőre nem sok sikerrel. Nekünk ettől függeltenül a munkánkat kell végeznünk, ezért nem állok ott tétlenül. Egyből azt kezdem vizsgálni, hol juthatnánk be a több helyen megtört buszba. Végül egy ablak mellett döntünk. Szó nélkül asszisztálok Nate-nek az üveg betöréséhez. Feladom neki a súlyos szerszámot, hogy könnyedén utat tudjon nyitni előttünk a busz belsejébe.
- Köszi - mosolygok a fiúra, miután felsegített. Elveszem a táskát, majd óvatosan bemászom az ablakkereten. Igyekszem olyan helyeken megkapaszkodni, ahol nincs kiálló üveg, mert szeretném sérülés nélkül megúszni a mai napot. A buszban mindenhol törmelék és vérfoltok, a gyerekek személyes tárgyai, ruhái, játékai hevernek.
- Rendben - bólintok, és azonnal megindulok befelé. Egy kislányt pillantok meg, aki kuporogva ül a törmelékek hadán. Hatalmas zöld szemeivel félve néz rám a folytonos, halk szipogás közepette. Szerencsére hamar kiderül a neve: Annie-nek hívják, és még azt is elárulja, hogy hét éves. A bal bokájára érkezik a panasza - nagyon fájlalja -, ezért azonnal kezelésbe veszem. Óvatosan feljebb húzom a nadrágja szárát, megszabadítom a cipőjétől és a zoknijától. Bedagadva nincsen, de csúnyán megzúzódott. Előveszek a táskámból egy köteg fáslit, amivel alaposan betekerem a kislány lábát. Futólag pillantok csak Nate-re a vállam fölött és bólintok. Jó hír, hogy egy kisgyerek már kijutott, de örömködésre csak akkor lesz igazán okunk, ha mindenkit kijuttattunk innen.
- Rá tudsz állni? - kérdezem tőle érdeklődve, de a kezemet mindvégig ott tartom a könyökénél. Próbálgatja a lábát, óvatosan ráhelyezi a testsúlyát, egy-egy lépést is megtesz. A kérdésemre bólintással válaszol. Mivel mindenhol üvegdarabok és törmelékek hevernek, ezért visszaadom rá a cipőcskéjét. Normál esetben nem tenném, de egy óvatlan mozdulattal, egy rossz lépéssel nagy kárt tudna okozni magában. Mindvégig fogom a kezét, amíg a tűzoltó át nem veszi a bicegő kislányt.
Az ablakkeretekből kitört üvegtörmelékek ropognak a lábaim alatt, ahogy próbálom megközelíteni a távolabb eső két női alakot. Az egyik egy kislány, a másik a tanárnő, aki a gyerekekkel együtt beszorult a buszba. A negyvenes évei közepén járó barna hajú, szemüveges, kreol bőrű nő aggodalmas, kérlelő tekintettel pillant rám. A száján egy szó sem jön ki, csak néz. Közelebb érve látom, hogy a válla rázkódik, de nem remegéstől, hanem halk, néma sírástól. Ajkai vonallá préselődnek és lefelé görbülnek. Amikor elrántja rólam a tekintetét, követem, merre néz. A kislányt nézi, akinek a szemei csukva vannak.
- Nem… - kezd bele a tanárnő, de a hangja hamar elcsuklik. Lehajtja a fejét és folyamatosan csóválja azt. - Nem reagál - nyöszörgi a sírástól szakadozott hangon. Kezeit az arcához emeli, azzal törli le az arcán patakokban végiggördülő könnycseppeket. A tenyere és a kézfeje véres. Egészen a csuklójáig vér borítja szinte minden négyzetcentimétert. Hirtelen a vér is megfagy bennem. Megtorpanok, az egyik ülés támlájába kapaszkodva tartom meg magam. A torkomban hatalmas gombóc keletkezik a látványt realizálva. A magabiztosságom meginog. Nem csak meginog, de tehetetlennek és kétségbeesettnek érzem magam, ami megijeszt, mert még sosem éreztem így magam. A támlát erősebben markolva igyekszem a lélekjelenlétemet visszahozni. Veszek egy mély levegőt, és a tanár szemébe nézek.
- Maga jól van? - kérdezem, miközben megteszem a maradék távolságot is. A nő bólogat, de nem szól semmit. - Ki tud mászni? - teszem fel a következő kérdést. Ismét bólint, de ennek ellenére nem mozdul.
- Nem hagyom itt - csóválja a fejét, kezével pedig a kislány egyik élettelennek tűnő keze után nyúl. - Nem, nem, nem - makacskodik tovább mozdulatlanul.
- Ha ki tud mászni, akkor jöjjön - nyújtom felé a jobbomat, hogy kisegítsem onnan. - Jöjjön ki, különben csak a munkánkat akadályozza. Nem fogjuk tudni ellátni a kislányt. Csak útban lesz, és nem könnyíti meg a helyzetünket. - Továbbra is nyújtom a karomat, amit némi habozás után, de elfogad a nő.
- Daisy.
- Tessék? - kérdezem vissza összevont szemöldökkel.
-A kislányt Daisy-nek hívják - adja meg a magyarázatot. Bólintok jelezvén, hogy átjött az információ. Arrébb állok, hogy ki tudjon jönni, át tudjon mászni a kidőlt ülésen és a szanaszét heverő személyes tárgyakon, a törmelékeken, hogy aztán a tűzoltó segítse ki a roncsból. Miután megbizonyosodom a nő biztonságáról, visszafordulok a gyerek - Daisy - felé. Az egyik ülés eltakarja a teljes testét, csak a feje és az egyik keze látszik ki. A szemei csukva, az arca falfehér. Egyik kezemmel egyből a nyakához érek; nagyon alacsony a pulzusszáma és nagyon gyenge is. Nem merem megmozdítani az ülést, mert egészen biztos vagyok benne, hogy valamilyen komolyabb, vérzéses sérülése van. Viszont mivel így nem is látok semmit, nincs más választásom, mint bemászni arra a kis helyre, ahol eddig a tanárnő kucorgott - az ülés belső feléhez, szorosan a busz oldalához. Az ülés alá bepillantva csak akkor látom meg a sérülést, amikor felkapcsolom az apró zseblámpát, amit a zsebemből veszek elő. Döbbenten mérem fel a sérülést, a vérveszteséget, a még mindig szivárgó vért, és a kislány hasába fúródott vasdarabot, ami egy kitört kartámasznak tűnik. Mivel a támasz már nem kapcsolódik az üléshez, ezért azt le lehet emelni Daisy-ről.
- Nate! - Szememmel a kollégámat keresem, és intek neki, hogy jöjjön segíteni, mert egyedül nem fogok tudni megbirkózni a súlyos ülőalkalmatossággal. - Segíts leemelni róla - mutatok az ülés felé, majd miután ő is készen áll rá, vele együtt sikerül elmozdítani a kisebb kanapé méretű ülőkét. Amint ez megtörténik, mindketten szembesülünk a látvánnyal; a kerek arcú kislány hasának jobb oldala sérült.
- A subcostalis és az intertubercularis közötti regio lumbalis sérült, ami érheti a vastagbelet, a vékonybelet, de a regio renalist is - motyogom, mintha valamelyik vizsgámon lennék, és a bemagolt tananyagot kérnék számon a vizsgabizottság szigorú tekintetű, öltönyös tagjai. Tanácstalanul pillantok fel Nate-re. Nem mozdíthatjuk így meg és ki sem húzhatjuk belőle a vasdarabot, különben az életével játszunk; még nagyobb sérülést okozhatunk neki, de legrosszabb esetben el is vérezhet. A legjobb esélyünk most az lenne, ha a tűzoltók utat tudnának nyitni a fejünk fölött, hogy biztonságban ki tudjuk innen emelni a kislányt. Csak kérdés, hogy van-e erre elég időnk, mivel a jól érezhető benzinszag minden egyes másodperccel közelebb visz minket ahhoz a pillanathoz, amikor a motortér belobban.

credit • megjegyzés • szószám

Vendég

Marion and Nathan

.

A benzin orrfacsaró szaga már messziről érezhető volt, s miközben Nathan magára rángatta a tűzoltótól kapott védőfelszerelést, mindvégig azon gondolkozott, hogy ez a szag mennyi mindent átír most a fejében. Alapjáraton imádja az illatokat. Az esőét. A nedves föld illatát egy-egy kiadós, nyári záport követően. Nem azt az őszi, rothadó falevelek és állandóan nedves idő miatt bepállott föld kavargó egyvelegét, hanem a hosszú, száraz heteket követően érkező kellemes, frissítő eső illata által kiváltott föld illatot. Egy kellemes, friss vagy virágos parfümöm a nők bőrén. Minden parfüm, minden illat más-más aromákat szabadít fel annak függvényében, hogy kinek a bőrén érezni azt. Van, akin ugyan az sokkal lágyabb és finomabb lesz, mint másokon, vagy teljesen megváltozik a karaktere. Van, aki tudja hordani és viselni, de olyan is, akinek nem áll jól. Egy jól választott parfüm pedig eszméletlen hatással tud lecsapni a férfi nemre. Mind emellett imádja az otthon illatát. Nem a saját lakásáét, hiszen jelen állás szerint olyan emlékek kötik ahhoz az amúgy ijesztően modern stílusú, kicsit talán sötét, barlangszerű lakáshoz, amit aligha nevezhet számára kellemesnek. Viszont a szülői ház odorát imádja… ez az illat rendszerint édeskés, egészen süteményszerű, hiszen az édesanyja mindig süt. Az írás mellett ez vált az igazi szenvedélyévé, így napi rendszerességgel kísérletezik valami újdonsággal, aprósüteménnyel vagy torta formájú desszerttel. Hol fahéjas, hol vaníliás, de akad, hogy egészen rumos aroma lengi körbe a hatalmas ház belsejét földszinttől egészen az emelet legutolsó, legeldugottabb kis zugáig. Helene ügyködését már az utca végéből érezni lehet, olyan kínzó lehet az arra járók számára, mint a belvárosi pékségek feletti lakásban élőknek.
És pont ugyan ennyire szereti a benzin kesernyés, bódító illatát is, ami most mégis más értelmet nyer. Baljóslatúvá válik. Idegenné, s bár tudja, hogy nem a vér szaga elegyedik vele, ami ennyire távolivá teszi, de a közeg, a helyzet és a ténye annak, hogy mi minden történhet itt a következő órákban vagy akár percekben, ha nem sietnek, elrettenti.
Ugyan nyugodtnak tűnik akkor is, mikor sikerül bejutniuk a busz belső terébe, de a lelke és a tudata legmélyén retteg. Izgul, fél és nem akar itt lenni. Egyszerre küzd azzal, hogy minél hamarabb elhúzzák innen a csíkot, mint ahogy az ártatlan életek megmentését illető fáradozással is. Nem akar hanyag és kapkodó lenni, de azt se engedheti meg magának, hogy tökéletes alapossággal lásson el mindenkit, figyelembe véve a fertőzések lehetőségét vagy a további sérüléseket. Jelenleg mérlegelnie kell, és szem előtt tartani a lehetőségét annak, hogy a busz berobbanhat, és mind az, aki idebent van, velük együtt egy tizedmásodperc leforgása alatt megsemmisül. Ekkor pedig már tök mindegy lesz az, hogy ki mennyire sérült meg és miként óvhatott volna meg mást a további sebesülésektől vagy fájdalmaktól. Fájhat bármennyire a kislány keze, lehet az eltörve is, de nem rögzítheti hosszú percek óvó figyelmében hibátlanul, amíg Damoklész kardja a fejük felett lebeg. Tök mindegy annak a törött kéznek, ha nem marad belőle semmi, később viszont korrigálni tudják a sietség okozta aprócseprő hibáit.
Nem véletlen, hogy odakintről a tűzoltók sürgető hangja is fel-felerősödik. Ők mindent megtettek és tesznek még most is azért, hogy a létező legnagyobb biztonságban legyenek bent a sérültekkel, de van, amivel még ők se tudnak dacolni. Nathannek fogalma sincs, hogy mit csinálnak a busz orránál, hogy min ügyködnek még most is, de hallja, hogy folyamatosan fúrnak, kalapálnak, és azért fáradoznak, hogy elkerüljenek egy még nagyobb katasztrófát. Próbálnak időt nyerni, nekik pedig ebből kell gazdálkodniuk.
A kisfiú után két kislányt sikerül még kitessékelnie a buszból, kit kisebb, kit pedig valamivel nagyobb, de nem életet veszélyeztető sérüléssel. Mikor fordulna a következőhöz, a szeme sarkából látja, ahogy Marion és a tűzoltó segítségével egy tanárnő is távozik a buszból. Úgy is fogalmazhatnak tehát, hogy jószerivel tehermentesítették a buszt, már csak egyetlen egy ember van, aki a segítségükre szorul, és akit első körben Marion tudására és szakértelmére bízott. Így már további ellátnivaló személyek híján guggolhat is melléjük. Kék szemei próbálnak minél több információt befogadni a látottakból, kicsit lejjebb is hajtja a fejét, hogy láthassa, de legalábbis lefuttassa az agyában a menetét annak, mi történhet, ha meggondolatlanul leemelnek egy súlyos tárgyat egy ilyen apró testről. Alányúlva az ülésnek, igyekszik felmérni, hogy az milyen mértékben, és hol nehezedik leginkább a gyerekre.
- Fején apró horzsolásokat és karcolásokat látok. A nyak nem merev, nincs nyoma külső hatásnak. Mellkas és a csípő tehermentes, jó esetben nem is sérült – keze mégis véres marad, miután itt-ott megérinti a gyereket, ezt követően pedig Marion segítségével leemelik az ülést. Szemöldökét ráncolva hallgatja végig Mariont, ahogy az szinte robotpilótára kapcsolva kezd tananyagszerűen magyarázni.
- Marion?! Ezt most felejtsd el! Nem felelésen vagy, hanem élesben – vágja rá határozottan, hogy kitudja zökkenteni a lányt a pillanatnyi kétségbeesésből. Ő is fél, és neki is kismillió forgatókönyv megfordul a fejében, de meg kell őriznie a hidegvérét. Ezt tanította neki korábban az apja, az elmúlt hónapokban pedig Mirabell is. Nem is tétovázik sokáig, már nyúl a táska tartalmához, hogy egy adag kötszert elővéve az átszúrt felülethez szorítsa azt – az addig oké, hogy tamponálja ez a vas nyavalya, de így nem fogunk hozzáférni. Muszáj mozdítani. Segítenél? – nyúl a lány kezéért, s ha az nem ellenkezik, a rúd köré helyezett anyaglapocskákra simítja a tenyereit – tartsd ott, amíg próbálom a hátára fordítani. Ne nyomd túlságosan, de próbáld egyenesben tartani a vasat, hogy ne mozduljon. Rögzítenünk kell majd, de ahhoz szállítható állapotba kell, hogy kerüljön. Maradj itt! – tartja fel a mutatóujját jelezve, hogy ne szaladjon sehova és tegye, amire az imént kérte.
Fintorogva hallgatja végig, ahogy az üvegek és egyéb alkatrészek darabjai recsegnek a kemény talpú bakancsa alatt, s fejét kidugva az ablakon ahol nem sokkal ez előtt érkeztek, megkeresi az első tűzoltót.
- Hozzatok egy hordágyat, és legyen valaki, aki tud nekünk akkora részt vágni a buszon, hogy ki tudjuk emelni a kislányt. Tök mindegy, hogyan és nem is érdekel, hol, csak legyen helyünk – a mondat végéig se kell elérnie, már érkezik is a korábban velük tartó tűzoltó, kezében egy összecsukható ággyal.
- Mennyire súlyos az állapota?
- Súlyos – vágja rá – sérült a hasfala. Nem vagyok benne biztos, hogy mennyire mélyre, de belefúródott egy… fogalmam sincs, hogy mi. Talán nem is számít. Vas, az biztos. Nagy felületet érint, ha mélyen van, beleket is sérthette. Én egyelőre a májára gyanakszok – kotor előre Marionhoz, nyomában a tűzoltóval.
- Rá kell tennünk erre az ágyra, könnyebb lesz utána kiemelni innen – ad közben még egy adag gézlapot a lány keze alá, hogy azt szorítsa tovább oda – te tartsd a vasat, én megemelem. Te pedig told be alá az ágyat jó?
Csak reménykedni tud abban, hogy a csapatmunka meghozza a gyümölcsét, és ha igen, már bólogatva jelzi is a tűzoltónak, hogy menjen és végezze a dolgát odakint, tehát nyissák meg azt a rést, amire az imént kérte őket.
- Ezt átveszem, rögzíteni fogom, hogy kitudjuk vinni innen. Nem sok időnk van, ahogy hallottam, sietnünk kell. Addig nézz egy pulzust neki. A nyakánál próbáld. A táskádba pedig tettem nyakmerevítőt, azt is tedd rá, biztos ami biztos. – pillant Marionra. Erőteljesen gyanakszik „kivérzéses sokkra”. Azzal ők most nem tudnak mit kezdeni, hogy mi sérült odabent vagy mi nem. Helyszínen úgyse tudják felnyitni, nem tudnak tenni érte ilyen módon semmit. De a tüneteket még kezelhetik, kordában tarthatják. A kislány végtelenül sápadt, ajkai cserepesek, bőre a vértől eltekintve nyirkos és hideg. Tudja jól, hogy ilyen módon nehezen lesz kitapintható a pulzus, főként a szívétől távolabb elhelyezkedő pontokon, így a csuklón. Viszont ha megtalálja és az szapora lesz, akkor már meglehetősen jó irányban járnak.

♡

**Marion Arceneaux**

Nate & Mara

Hogyan fogjak hozzá? Hogy nyúljak hozzá? Mit csináljak, hogy ne tegyek benne nagyobb kárt? Az elmélettel teljesen tisztában vagyok, akár álmomból felkeltve visszafelé is fel tudnám mondani az összes könyvet, jegyzetet, amivel a tanulmányaim során csak találkoztam jóformán, de most valami hirtelen jött, áttörhetetlen blokkot érzek, ami megakadályoz az ésszerű cselekvésben. Higgadtnak kéne maradnom, hiszen ezt várják tőlem. Annyit tanultunk a különféle helyzetekről, annyi mindenre próbáltak minket felkészíteni az egyetem és a gyakorlati évek alatt, de a könyvek és más emberek elmondásai meg sem közelítik a valóságot. Annyi történetet elmeséltek, amikor váratlannál váratlanabb helyzetekbe kerültek. Annyi valótlannak tűnő sztorit megosztottak velünk, amik igenis megtörténtek és még meg is történhetnek párszor. Olyan eseteket illusztráltak az előadásaik során képekkel, felvételekkel, amik láttán csak ámultunk és bámultunk: ilyen megtörténhet? Megtörténhet, hogy két embert jóformán felnyársal egy cső, ők mégsem éreznek belőle semmit és teljesen éberen, tiszta tudattal viszi be őket a mentő? Igen. Megtörténhet, hogy egy fulldokló emberen a metrón kell egy tollal gégemetszést végrehajtani? Meg. Belecsaphat valakibe úgy a villám - kétszer is egymás után -, hogy semmi baja nem lesz? Hát persze. Tényleg mindenre próbáltak minket trenírozni, de ahogyan Dr. Etienne Grimaud mondta minden egyes történet után: majd élesben megtapasztaljátok. És milyen igaza lett.
A feszültség és a pillanatnyi kékhalál azonnal semmissé lesz, amikor Nate határozottan, már-már rendre parancsolóan szól rám. Hamar belátom, hogy igaza van. Koncentrálnom, fókuszálnom kell, és legjobb tudásom szerint el kell látni a kislány sérülését annyira - vagy legalább stabilizálni -, hogy ki lehessen juttatni a buszból. Össze kell szednem magam fejben, különben teljesen hasztalan vagyok itt. Veszek egy mély levegő és megköszörülöm a torkom. Bólogatva követem Nate utasítását; a tenyeremet és a gézlapot óvatosan a sebesült részre simítom, a vasdarabot pedig próbálom úgy tartani, nehogy elmozduljon. Egyetlen rossz mozdulat és akár el is vérezhet a kezemben a kislány, azt pedig nem mosom le magamról. Már így is rengeteg vért veszített az aprócska teste, szóval gyorsan kell cselekednünk, ha azt szeretnénk, hogy a saját lábán hagyja majd el idővel a kórházi ágyát, a szüleinek pedig ne csak kedves emlékként kelljen visszagondolni a kicsi Daisy-re.
- Hova mennék? - kérdezem ironikusan a fiútól, amikor maradásra utasít. Igyekszem a vasrúdon kívül a kislányt is stabilan tartani, de nem fog sokáig menni egyedül. Tekintetem ide-oda cikázik Nate és a gyerek között. Minden tétlenül töltött másodperc veszteség, minden pillanattal egyre kevesebb a kislány túlélési esélye. Nyugtalanul és türelmetlenül várom, hogy Nate elinduljon visszafelé a hírekkel. Az ólomlábakon haladó másodperceknek hála egész örökkévalóságnak tart, mire a kollégám visszatér, de legalább nem egyedül jön. A tűzoltó a nyomában, akivel elsőnek találkoztunk a helyszínen. Igazság szerint másodlagos, hogy ki ő a jelen helyzetben. Kicsit megemelem a tenyerem, hogy be lehessen csúsztatni a tiszta gézlapot a sebhez. Amint ez megtörténik, rászorítom a területre, de csak annyira, hogy valamennyire csillapítsam a vérzést és a gyerekből kiálló vasszerkezet ne mozogjon ide-oda. Szerencsére a közös, összehangolt munkának eredménye is van; a gyerek alá bekerül a hordágy, amire rá lehet fektetni. Ez a mi munkánkat is megkönnyíti valamelyest, és a kiemelése is könnyebb lesz. Feltéve, ha végre vágnak a fejünk fölött egy lyukat a busz oldalán, hiszen másként ez nem fog működni.
- Hipovolémiás sokk - állapítom meg a nyakát óvatosan végigtapogatva. Ájult, a bőre hideg, izzadt, elég sápadt is, az ajta ki van cserepesedve. Optimális esetben meg kéne emelnünk annyira, hogy a lába, vagy jelen esetben a sebesült testrész magasabban legyen a szívnél, de ez most kizárt. Félő, hogy csak nagyobb kárt okozunk, hiszen nem tudjuk, milyen nyaki-, gerinc-, vagy fejsérülést szenvedett. Előveszem az említett nyakmerevítőt, amit óvatosan a fejét megemelve helyezek a nyaka alá, összekapcsolom, aztán a megfelelő pozícióba igazítom. Ezen kívül momentán sokat nem tudunk érte tenni, egyedül a kihűlést tudjuk megakadályozni. Leveszem magamról a védőkabátot, amit a kezembe nyomtak érkezéskor. A vastag anyagnak köszönhetően nem csak védő funkciót lát el, de elég melegnek is bizonyul, ezért óvatosan betakarom vele a kislány felső testét, az alját pedig felhajtom, hogy ne legyen útba Nate-nek. Közben éles zaj csapja meg a fülem közvetlen felettünk; a tűzoltók nekiálltak utat vágni, amin ki tudjuk menekíteni a kislányt. A fűrész sikító hangja a fémmel találkozva grimaszra késztet. A fejemet lehajtva és a szemeimet erősen becsukva várom a fülsiketítő zajongás végét. A hangnál talán csak a műveletet kísérő szag rosszabb. Megkönnyebbülve egyenesedem föl, amikor az unortodox vészkijárat végre elkészül.
- Rögzítsétek a hordágyat - utasít a tűzoltó ledobva a biztosítóköteleket, miután összeszedik a kiemeléshez szükséges eszközöket.
- El ne engedd - pillantok Nate-re, és azonnal megkezdem a kislány biztosítását; először becsatolom a hordágy biztosító övet a kislány mellkasánál és a bokájánál, csak ezután rögzítem a mentőhevedert. Kétszer is ellenőrzöm, hogy a karabínerek jól tartanak-e, nehogy még ennél is nagyobb baj történjen. Miután mindent rendben találok, intek a várakozó tűzoltóknak.
- Lassan kezdhetitek emelni - szólok ki a koszos arcú férfinak, aki azonnal jelez a kollégáinak. - Mon Dieu, lassabban! - kiáltok fel az első vehemens rántás után. Az ágy hirtelen indult meg felfelé, a kelleténél sokkal gyorsabban. Valóban gyorsan ki kéne juttatni innen a kislányt, de a gyorsaság mellett a biztonság is fontos, azt pedig kapkodva nem lehet garantálni. A hintához hasonlóan himbálózó ágyat csak azután kezdik ismét emelni, miután megállítjuk. - Valakinek át kell majd vennie - mutatok a hasi sérülésre és a kiálló vasdarabra. A tűzoltó meglehetősen tanácstalanul pislog rám és Nate-re, de cselekedni nem igazán hajlandó. Megunom a várakozást és a tétlenséget, ezért inkább sietős léptekkel kerülöm ki a kollégámat, a képességeimhez mérten viszonylag gyorsan felmászom a busz ég felé néző oldalára és az alkalmi vészkijárat széléhez térdelek annyira előre hajolva, hogy pont időben át tudjam venni Nate helyét.

credit • megjegyzés • szószám

Vendég

Marion and Nathan

.

Fogalma se volt arról, hogy honnan szerzett kellő erőt és határozottságot ahhoz, hogy a kezdeti sokkot és félelmet legyűrje, melyek már azokban a pillanatokban is mardosták őt, mikor a kórház aulájának egy régi, aprócska televízióján keresztül nézték a híradásokban vetített balesetet. Az első igazi pánik mégis akkor gyúlt benne, mikor a szakorvosok egyike kiadta a munkálati teendőket azoknak, akik éppen bevethetőek voltak. A doki ugyan tökéletesen tisztában volt azzal, hogy Nathan és Marion rezidensek, de nem is azt várta tőlük, hogy kint terepen megváltsák a világot, és orvos zseniként mindenkit a helyszínen, kézrátétellel meggyógyítsanak. A stabilizálást bízta rájuk. Azt, hogy mozdíthatóak legyenek a sérültek, azt, hogy a legjobb tudásuk szerint megtegyenek mindent annak érdekében, hogy minél jobb esélyekkel érkezzenek be a kórházba, ahol majd ellátják őket.
A helyszínhez érve a kezdeti sokk a tenni akarás és a bizonyítási vágy miatt másodpercre pontosan elillant, minden kételyével együtt. Az, amiben addig nem volt biztos, többek között a saját szaktudásában és a tapasztalatában, csak a múlté volt… és még csak nem is kellett könyörögnie semmi „hatalmasabb erőnek”, hogy legyen valaki olyan kedves és fordítsa meg a történteket, mentse meg a bajbajutottakat, hiszen ráébredt arra, hogy ő az a valaki a mellette álló szőkeséggel együtt, akik ezt megtehették. Nathan csak magának köszönhette azt, hogy túllendült a kezdeti krízisen. Onnantól pedig csak és kizárólag előre tudott figyelni. Csak arra koncentrált, hogy a legjobbat hozza ki magából, a legjobbját nyújtsa… át kellett szellemülnie, el kellett vonatkoztatni a helyszíntől ahhoz, hogy cselekedni tudjon… - Most ez a csatatér a műtő, ez a mocskos, véres buszbelső a műtőasztal – mantrázta perceken át, ezzel is buzdítva és erősítve saját magát. Csak ezzel a tudattal sikerült elérnie azt, hogy bízzon saját magában, a tudásában. És természetesen a ténnyel tette kerekké a helyzetet, miszerint egy olyan munkatársat kapott maga mellé, mint Marion. Meglehet, hogy a lány az elején némiképp leblokkolt – pont, mint ő - és nagyobb volt a pánik, mint azt elsőre kezelni tudta volna, de Nate tisztában volt a képességeivel, hiszen sok esetben is együtt mocorogtak a kórházban, de legalábbis látták egymást munka közben. Ezért is döntött inkább a szőkeség noszogatása mellett mintsem, hogy ráhagyta volna, oldja meg ő maga a saját krízisét. Ismerte a helyzetét, hiszen ő maga is olyan volt, akit ki kellett zökkenteni, munkára kellett bírni, ha éppen zűrős felhők lebegtek a feje fölött és elöntötte az érés: innen nincs tovább, kampec, nem tud semmit, üres az agya.

Beletelik jó néhány percbe, mire feltudják térképezni a legsúlyosabb esetet. Aggodalom verejtékcseppjei ülnek ki Nate itt-ott vértől, kosztól és kifolyt olajtól maszatos arcára. Valahol nyugalommal tölti el a ténye annak, hogy egy kivételével minden sérült kijutott már a buszból, és ha végül veszteséggel is kell számolniuk, az valahol mégis kellemes gondolatokkal fogja őket eltölteni – a fájdalom ellenére is – hogy amit tudtak, ők megtettek. Ám félelem és rettegés járja át a testét és elméjét, ha csak arra gondol, hogy az a csepp kislány jelen állás szerint élet és halál között lebeg, s ki tudja, bármelyik mozdulatuk az utolsó lehet a számára. Tudja, hogy ha nem tartják elég stabilan a vasdarabot, az további sérüléseket és roncsolódásokat fog eredményezni. Tudja jól, hogy már így is rengeteg vért veszített, mint ahogy azt is, hogy mennyit fog még addig, míg eljut a kórházig… ám azzal, ha nem mozdítják őt, ha nem tesznek meg mindent annak érdekében, hogy szállítható legyen, csak még többet veszítenek. Értékes időt, többek között.
A levegőben legyezgetve köti Marion lelkére, hogy maradjon a gyerek mellett, miután sikerül őt valamivel átláthatóbb helyzetbe hozni. Tudja, hogy felesleges mondania, de mégis megteszi. Mint mindig mindenki a lelkére köti a másiknak a nyilvánvalót. Azt, amivel az is tisztában van.
A korábban már látott tűzoltót sikerül összebányásznia a buszon kívülről, így annak kíséretében tér vissza, már-már csapódik be kollégája és a sérült kislány mellé, hogy a segítségükre legyen. Nagy nehézségek árán ugyan, de felteszik arra a hordágyra, aminek segítségével remélhetőleg mihamarabb kitudják őt emelni a szabad ég alá. Ez nem csak a gyereknek, de nekik is könnyebbséget fog jelenteni, hiszen több helyük lesz, több lehetőségük annak érdekében, hogy stabilizálni tudják.
Nathan ujjai és egész teste, egész bensője remeg, csak és kizárólag az adrenalin képes arra, hogy határozott munkára és tettre késztesse. A vérzés ugyan csillapodni látszik, részben uralni tudják, de ez csak felületes. Azt nem tudhatja egyikőjük se, hogy a hasüregbe mennyit vérzett már szegény gyerek. Tudja, hogy versenyt futnak az idővel, de a jelen helyzet nem biztosít nekik semmi pozitívat.
Mikor a fémrúd rögzítésén fáradozik, minél több gézlappal és egyéb rongydarabbal igyekszik azt pólyálni, Marion megerősíti benne a gyanút és a kislány sokkos állapotát. Biccent ugyan jelezve, hogy tudomásul vette, de nem esik számára jól… tudja, hogy ezzel válik bizonyossá az, hogy nagyjából tizenöt-húsz percen belül kórházba kell szállítani, másképp elveszítik.
- Nagyon vérzik? – dugja át Nate válla felett a fejét a tűzoltó.
- Legalább ezer… talán ezerkét’ köbcenti vért már elveszített… próbálom minimalizálni a vérzést, de fogalmunk sincs, hogy mi van odabent és, hogy mit sértette a cső. Szólj a kintieknek, hogy hozzák minél közelebb a mentőt, ahogy kiemeljük innen… - teste jókorát rándul, feje a vállai közé esik, mint egy teknősbékának, mikor a sipító műszer felizzik odakint, és ahogy találkozik a jármű fémes felületével, csak még hangosabbá és fülsértőbbé válik. Soha nem szerette és nem is bírta az éles hangokat, valóságos késszúrásként hasít az agyába – ahogy kiemeljük, kocsiba kell tenni és a legközelebbi kórházba vinni! – próbálja túlharsogni még mindig grimaszolva a szerszám visítását és a szakadó fém zaját. A tűzoltó, sokkal inkább szájról tud csak olvasni, de határozottan bólogat. Mintha ott se lett volna, fürge léptekkel hagyja el a korább ütött lyuknál a helyszínt, Nate pedig csak remélni tudja, hogy a mentősöket értesíti.
Néhány pillanat múlva elül a zaj, helyét éles fülcsengés veszi át, s jókorákat pislogva pillant a tőle nem messze gubbasztó Marionra, mikor az elkezdi rögzíteni a ledobott hevederekkel a kislányt és magát a hordágyat is.
- Nem engedem – csupán egy gyors fejrázásra futja. Kék szemei pislákolva keresik meg a pontot ahol a kezei vasmarokkal szorítják az egyre csak átázó gézlapokat. Gyors, határozott mozdulattal cseréli némelyiket újra.
- Baszdmeg! – horkant fel mély, rekedtes torokhangon, mikor a hordágyon túl nagyot rántanak. Az nem csak, hogy lendül egyet, ezzel kis híján legnemesebb pontján vágva őt, de még az egyensúlyát is sikerül elveszítenie, mikor elkezd ő is együtt emelkedni az ággyal és a rajta heverő testtel. Bokája megbicsaklik alatta, ami így is ingoványos talajon állt, s a keze félre csúszik, ezzel újabb adag vérnek adva utat – ésszel már! – kiáltja el magát már-már agresszíven, fenyegetőn, kórusban Marionnal. A lány segítségével, Nathan a csípőjével ellenfeszítve képesek csak megállítani a kislánnyal himbálózó szerkezetet. Ügyelnie kell arra, hogy nem engedheti el még egyszer se a csövet, se a gyereket. A kezei teljesen le vannak korlátozva.
- Menj, menj! – sürgeti a kollégát, akivel tökéletesen mozognak szinkronban, már-már ugyan arra gondolva egész idő alatt. Egészen magasban kell még egy ideig tartani a kezeit, azokkal szorosan tartva a kötszereket a gyerek hasfalán, s abban a pillanatban, hogy a szőkeség tenyere találkozik az ő kézfejével, még vet egy pillantást az arcára, majd hátrébb lép. Ezen művelet ideje alatt a kezét ellepő vér egy-egy dagadt cseppje szépen lassan elkezdett becsordogálni a ruhája alá, fel a karja irányába, így most mindene tapad, nedves és ragacsos a verejtéktől, kosztól és a vértől. Ő maga pedig egyre csak érzi a torkát mardosó hányingert, valamint a korábbi hirtelenségből eredő szúrást a bokájában.
- Vigyétek el őket innen! Siessetek el a busztól! Halljátok?! – rikoltozik az egyik érces hangú tűzoltó, akinek hangja Nathant is magához téríti. Egy kéz nyúl be érte, melybe belekapaszkodva csak hamar ki tud kászálódni ő is az egyre szagosabb, egyre veszélyesebbnek minősített buszból.
Mikor sikerül kijutnia, majd le az aszfaltra, nyugodt szívvel nyugtázza, hogy a gyerek Marionnal együtt az egyik mentőnél vesztegel, miközben igyekeznek szállításra alkalmassá tenni őt.
- Megvagy? – paskolja meg a tűzoltó a mellkasát, mire ő hálásan biccentve indul el hozzájuk.
- Innentől átvesszük - helyezik be a betegszállító kocsiba a kicsit.
- Melyikbe viszitek?
- Ahol fogadni tudják. Fogalmunk sincs, tele van a legtöbb kórház - siettében böki még oda nekik, majd beszáll a gyerek mellé, egy társa pedig becsapja az ajtót.
- Ti nem akartatok jönni?
- Még van itt egy-két ember akit el kell látni. Marion, velük mész, vagy maradsz? - ajánlja fel, hogy ha ragaszkodik hozzá akkor tartson velük, de még akad egy-két ember, akit ugyan csak rendbe kell hozni ahhoz, hogy Nathan a maga részéről nyugodt szívvel zárja le ezt a napot.

♡

Ajánlott tartalom

» l'arrivée - Marion & Pierre
» l'arrivée 2.0 - Marion & Pierre
» Yvonne & Marion
» Marion & Chanche
» Color it again- Marion & Pierre