Colton and Nathan

Egy nap az őrsön

Ez a nap is teljesen szokványos mint  a többi. A reggeli gyors készülődés és futás után beugrok az irodámba. A titkárnőm azzal szembesít, hogy megint el kell mennem az egyik ingatlanomhoz, mert a bérlőm beszélni akar velem, de majd csak este. Délután találkozok az öcsémmel és még lenézek az edzőterembe. Hamarabb érek haza, mint szoktam, hogy legyen idő elkészülni. A lazább, sportosabb ruhákat részesítem előnyben, de az üzleti élet megköveteli az eleganciát, szóval van egy pár ingem és öltönyöm, az ilyen alkalmak miatt. Szóval most is egy fehér ingbe és egy fekete zakóba bújok bele. Az órámra pillantok és megnyugodok, mert még bőven időben vagyok. Beülök a sportkocsimba és elindulok az étterem felé. Ilyenkor szokott zárni az étterem, szóval nem tudom, hogy miért ilyen későn akar velem találkozni. Lehet nem akarja, hogy a vendégek zavarjanak. Megállok a hely parkolójában, ami szokatlanul tele van. Mindenki ilyen későn jár kajálni? Akkor válik az egész furcsává, mikor belépek az ajtón és csak a pultos srác meg a főnökasszony áll velem szembe. Kicsit idősebb tőlem a nő, de nagyon jól formában tartja magát és a mai ruhája is rendkívül szexi. Elmosolyodik és zavarba ejtően közel lép hozzám, pedig tudja, hogy ügyféllel nem kezdek ki. Egy gyengéd puszit nyom az arcomra, majd a fülemhez hajol. - Gyere, mutatok valami nagyszerűt neked. - suttogja a fülembe. Ez máskor felcsigázott volna, de most inkább még gyanúsabbá teszi az egészet. Reagálni sincs időm, mert megragadja a kezemet és elindulunk hátra a raktár felé. Közben a pultról levesz egy-egy pezsgőt mindkettőnknek. Nem értem, hogy miért akar bevinni a raktárba, de mikor nyílik az ajtó, minden világossá válik. Egy lépcső bújuk meg az ajtó mögött. Tudok az alagsorról, de azt nem említette, hogy a lejárat köré egy raktárat húzott fel. Már a lépcsőn haladva hallom azt a zajt. Mintha egy focimeccsen lennék. Leérve megpillantom a rengeteg embert. Valamit néznek, de még nem látom, hogy mit, mert az alagsor közepe le van süllyesztve, mintha egy másik szint lenne. - Ezzel megtudjuk sokszorozni a bevételt és a hatóságoknak fel sem tűnik. - mondja büszkén a nő, mikor a padló széléhez érünk. Nekem még a szám is tátva marad. A lenti részben két srác püföli egymást és már mind a kettő csupa vér. Már épp kérdőre vonnám, hogy hogy tehette ezt meg, mikor az egyik srác akkorát behúz a másiknak, hogy annak a vére az ingemre cseppen, majd össze esik és fel sem kel. - Te hogy csinálhattál egy ilyen helyet az étterem alá a megkérdezésem nélkül? - a főnökre mordulok. - Megmondtam, hogy nem akarok semmilyen illegális dolgot az ingatlanjaimban. - közben a fejem rázom. Már indulnék is el kifelé, hogy a kocsimból behozzam a papírokat és felbontsuk a szerződést, de a lépcső alján a pincér fiú jelenik meg ijedt arccal. - Itt vannak a zsaruk! -

Nathan & Colton

I don’t want no trouble

A megfigyelő furgon hátuljában istentelenül meleg van. Habár minden bizonnyal megoldható volna, hogy a kintről épp feltűnést nem keltő módon leharcolt jármű bentről fel legyen szerelve olyan extrákkal, mint a légkondi, rendkívül ritkán akadt olyan, hogy valóban esélyt kaptunk modernebb darabokat használni; nem, azok általában a gyilkosságiaknak jutottak vagy a drogelhárításnak. Soha nem nekünk.
– Elég nagy itt a forgalom ahhoz képest, hogy egy órája bezártak, nem? – jegyzem meg kissé epésen a mellettem rostokoló két kollégának. Az egyikük, Berger, a kerületi különleges egység parancsnoka, teljes SWAT öltözékben meglehetősen komikus látványt nyújt az aprócska forgószéken. Bár először nem akarta levenni a sisakját, mostanra még az alá húzott maszkot is a kezében gyűrögette, gyérülő hajjal benőtt halántékán izzadtság csillog.
Hónapok óta követtünk egy helyi bandát, amely először Sunset Parkból operált egy régi gyárépületből, piti ügyekkel kezdve, mint elektronikus cikkek, főleg játékkonzolok és drága telefonok, laptopok ellopása és viszonteladása, főleg részekben, de egy ideje egybeolvadtak egy komolyabb bizniszeket, többek közt droghálózatot fenntartó bandával Manhattanből. A DEA kollégák először csak a szórakozóhelyeiken razziáztak és fogtak el több embert sikeresen, az egyikük némi enyhítésért cserébe átlökött pár infót, egy összehangolt akció keretében pedig a fejesek nagyját sikerült elkapnunk és az ügyiratok készültek.
De az ilyen bandák sosem érnek véget azzal, hogy levágjuk a sárkány fejét, hajlamosak volta hidrákként működni, s az eltűnő vezér helyére hat másik ember pályázott. Az utolsó gyökérmaradványt is ki kellett kaparnunk a föld alól, hogy véglegesen eltüntessük őket, és tovább lépjünk. A hozzájuk hasonló koordinálatlan, pitiáner bandákkal a Hudsont is be lehetett volna rekeszteni, de nem hagyhattuk őket figyelmen kívül.
Agnes Codding a kevés női játékosok egyike a pályán; úgy tűnt, megint sikerült elcsábítania valami szerencsétlen flótást, hogy helyet szerezzen az üzletének, ami most épp illegális bokszmeccs. Nem ez volt az első, hogy a látóterünkbe került, de korábban feltételessel engedték szabadon, ami néhány hét múlva lejár; az egyik informátorunkat kértük meg, hogy vegye rá, szervezzen új meccset, sőt, ezúttal az üzlettársát is próbálja meg lehúzni egy kis pénzzel. Nathan Drommal még nem volt ügyünk, de a gyermekvédelmisek némi unszolásra előásták az aktáit, amely szerint Dániából származott, a biológiai szüleitől családon belüli erőszak végett vették el az öccsével együtt, és örökbefogadók által került az USA-ba. Csupán mellékes megjegyzések tarkították az aktáit, még fiatalabb korában bevitték néha pár órára, illegális alkoholfogyasztásért vagy drogbirtoklásért, de sosem emeltek vádat. A priuszmentes élete ellenére nem volt nehéz elképzelni, hogy talán már régóta hasonló körökben ügyködik, csak sikerült elkúsznia a radarok alatt. Elvégre, az unatkozó gazdag gyerekek, kiváltkép, ha egykék (bizonyos értelemben), hajlamosak túl jónak ítélni az életüket és mániákusan keresni a veszélyt, abban a téves tudatban, hogy semmi sem érhet el hozzájuk.
Most nagyot tévedett.
– Megvagy – vigyorodik el diadalittasan Santos, a sok képernyő közül a bal középsőre bökve. A térfigyelőkamera az étterem frontját mutatta, ahonnét nem messze parkoltunk. Bár eltéveszthetetlen volt a méregdrága sportautó, azért vetettem egy gyors pillantást az adatbázisra a rendszám végett. Valóban Nathan Drom nevén jegyezték.
– Szólj a Delta 1-nek, hogy készüljenek – fordulok Bergerhez, aki máris belerecseg a rádiójába. Amennyire a hely szűke engedi, felállok és megigazítom a golyóálló mellényem szíjait. A kommandó jelenlétére és a golyóálló mellényre is azért volt szükség, mert a korábbi megfigyelések alapján legalább két tucat ember lesz odalent, köztük sokan a „harcosok” maguk, akikben gyakorta felment a pumpa a zsaruk láttán. Ráadásul a nézőközönség is olyan volt, amilyen; jelentettek például három hispán férfit is, akiknek a tetoválásaik alapján volt valami közük a Latin Kingshez. Valószínűsíthető, hogy legalább náluk van fegyver, de hogy használni is fogják-e, az már más kérdés.
– Meg kell várnunk, hogy bemenjen. Utána indulunk – biccentek oda Santosnak, aki még egyszer ellenőrzi a fegyverét.
Nathan Drom besétál az ajtón, mi pedig kipattanunk a kocsiból. A párhuzamos utcában a kommandósok ugyanezt teszik, és hátulról közelítik meg az épületet. Az ajtó nincs zárva, odabent még égnek a villanyok és néhány pincér takarít; az egyikük meglát minket az ablakon keresztül és elszalad hátra. Valószínűleg figyelemeztet, úgyhogy a meglepetés erejéről ennyit. A kommandósok azonban nagyon is meggyőzőek tudnak lenni; ők mennek elől,ráparancsolnak az éttermi személyzetre, hogy feküdjenek arccal a földre, aztán hallani, ahogy lent sikoltozás és kiabálás harsan, de lövések szerencsére nem csengenek. A kommandó igen aktív erejének a célja nem az, hogy erőszakkal oldjuk meg a dolgokat; félelmet, sokkot generálnak a razziák helyszínén, hogy a döbbenetet kihasználva azelőtt ártalmatlaníthassák az elkövetőket, hogy észhez térnének. Általában nem igen kell a fegyverükhöz nyúlniuk.
A hely tulajdonosával és másodlagos gyanúsítottal a lépcsőnél futunk össze. – New Yorki rendőrség! Álljon háttal a falnak! – Santos és én a fegyverünkkel utasítjuk, két másik kolléga pedig a döbbent személyzetet tereli a sarokba, hogy ne legyenek útban a kommandósoknak, akik már megbilincselt, igencsak rossz arcú, s helyenként vérző közönséget terelik kifelé. Vannak persze, akiken látszik, hogy jóval többet ittak vagy szívtak a kelleténél, de váltig bizonygatják, hogy ők nem tettek semmi rosszat. Azt majd az őrsön meglátjuk, ez az általános válasz. Az igazoltatást is ott végzik majd.
– Tegye a kezét jól látható helyre! – utasítom Dromot, s csak akkor lépek oda mellé, fegyverem immár az oldalamon lógó tokban, mikor megteszi, amit kértem. Gyorsan megmotozom, de nem találok semmit, se fegyvert, se drogot. Santos is leengedi a fegyverét, és egy biccentéssel jelzi, hogy elmegy a kocsiért. A háttérben már szirénák dübörögnek, jelezve a többi érkező járőrkocsit. – Sykes nyomozó, szervezett bűnözési osztály – mutatom fel az aranyszínű jelvényt és igazolványt, szinte az orra alá dugom. – Nathan Drom, bevisszük az őrsre illegális sportesemény és drogterjesztés gyanújával. Tudja, hogy megy ez… Tegye a háta mögé a kezeit.– Gyors, precíz mozdulatokkal kattintom a csuklójára a bilincset, majd a vállánál megragadva irányítom kifelé. – Jogában áll hallgatni, bármi, amit mond, felhasználható Ön ellen a bíróságon. Joga van ügyvéddel beszélni, amennyiben nem rendelkezik sajáttal, kijelölünk Ön mellé egyet. Bár ha rám hallgat, inkább beszélni fog, mindkettőnk életét megkönnyíti. Megértette a jogait?
Santos már ott vár az egyik rendőrkocsiban; nem bírnék ki még egy percet a kisteherautó hátuljában, úgyhogy megkönnyebbülve kísérem a gyanúsítottat a kocsihoz és ültetem be a hátsó ülésre. Mellé ülök, Santos vezet.

Colton and Nathan

Egy nap az őrsön

Én már a cégem alapítása óta ügyelek arra, hogy ne keveredjek semmi illegális dologba. Az ügyfeleimmel is mindig letisztázom, hogy bármi olyat csinálnak, azonnal szerződést bontok. Kiskoromban én jó fiú voltam. Borzasztó környéken éltünk, de az öcsém segített abban, hogy jó ember maradjak végig. Viszont elszakítottak tőle és New Yorkba kerültem egy gazdag családhoz. Egy kamasz srác nyilván nem fogja ezt csak úgy hagyni. Amúgy is a lázadós korszakomat éltem, szóval csak még jobban lázadtam. Eleinte nem beszéltem a nevelő szüleimmel, viszont minden éjszaka kiszöktem bulizni. Viszont egy sima buli nem tudja elfeledtetni azt az űrt, amit egy testvér elvesztése okoz. Muszáj voltam az alkoholhoz nyúlni, de egy idő után már az se volt elég, hogy részegen roptam a táncparkett közepén. Rossz társaságba keveredtem és jöttek a különböző drogok. Nagyon jól éreztem magam, mikor azoknak a hatása alatt álltam. Muszáj volt azokhoz nyúlnom, mert lehet még öngyilkosságot is képes lettem volna elkövetni, abban az időben. Szörnyen éreztem magam. Párszor majdnem a rács mögé kerültem ezek miatt, de nevelőapám befolyásos ember volt. Viszont tartoztam neki emiatt. Ő az alvilág emberei közé tartozott. Sosem bukott le, mert jól csinálta. Viszont tőlem is kért olyan dolgokat, amikre a mai napig nem vagyok büszke. Rengetegszer tettem olyat, ami távol áll tőlem. Szerencsére valahogy mindig gondoskodott róla, hogy megússzam ezeket a dolgokat és így erről senki sem tudott. De engem akkor is emésztett ez belülről. Már benőtt a fejem lágya és tudtam, hogy én nem akarok olyanná válni, mint ő. Saját céget alapítottam, ami minden gusztustalan tevékenységtől távol áll. De van, hogy a bérlőim a tudtomon kívül használják az ingatlanom illegális tevékenységekhez. Pedig igyekeztem gyakran, hívatlanul beállítani az ügyfeleimhez és random ellenőrzést tartani. Más dolgom nem nagyon volt napközben, szóval volt időm megfigyelni őket, de ahogy nőtt a cégem birodalma, egyre több ingatlanom volt és egyre több helyre kellett figyelnem. Így történhetett az is, hogy Agnes létre tudott hozni az ingatlanom alagsorában egy illegális bokszcsarnokot. Rengeteg
undorító gazdag ember van körülöttünk és mind azt bámulja, ahogy két ártatlan férfi próbálja halálra verni egymást. Undorító. Még a gyomrom is felfordul ettől az egésztől. Most azonnal fel akarom mondani a szerződés és elküldeni mindenkit. De hiába indulok a lépcső felé, a rendőrök megtaláltak minket. Ezt igazából nem is bánom, mert segítenek elzavarni innen az embereket. Igazán csak akkor lepődök meg mikor engem is arra utasítanak, hogy tegyem fel a kezemet. Nagyon meglepődök de engedelmeskedek és felemelem.
- Nagyon örvendek én Nath...- nincs is időm befejezni, mert már szembesít is a dolgokkal. Tudja a nevem, ez nem jelent jót. Már figyelhetnek egy ideje, pedig nem csináltam semmi rosszat.
- Hogy micsoda? Nekem semmi közöm ehhez. - kezdek el rögtön tiltakozni. Még a végén a nyakamba varrják az egész dolgot, pedig pont most akartam véget vetni ennek.
- Tudom tudom, de értse már meg, hogy nem tettem semmit. Ott van a kocsimban az összes papírom. Világosan benne van a szerződésben, hogy ilyen esetekkor azonnal hatállyal szerződést bontok, mert nem kívánok ilyenben részt venni. - próbálok tiltakozni, de hagyom, hogy megbilincseljen, hisz ilyenkor az a legjobb, ha együtt működök a rendőrséggel. Kivezetnek és beültetnek egy rendőrkocsi hátuljába. De rég ültem már ilyenben.
- Sykes nyomozó kérem hallgasson meg. Tudom, hogy fiatalkoromban már voltak rossz húzásaim, de én már kitörtem ebből. Agnes nem szólt nekem, most mutatta meg, hogy milyen jó dolgot csinált. - egyáltalán nem tudom, hogy mit kell ilyenkor mondani. Minden egyes szavamra oda kéne figyelnem, de ideges vagyok. Ha ügyvédet hívnék az meg gyanússá tenne. Magamat kell kimentenem ebből a szar helyzetből.

Nathan & Colton

I don’t want no trouble

A gazdagabbak iránt érzett enyhe megvetéssel párosuló irigység gyakorlati szempontból tulajdonképpen teljesen indokolatlan. Attól még, hogy csúnyán ráncolom a szemöldököm rájuk, nem lesz több pénzem, és az igazi újgazdag kölykök sem gyógyulnak ki a túlzott jólét okozta idiotizmusból, vagy húzzák ki a fejük a seggükből. Valamiért mégis enyhe jól eső érzéssel tölt el ahogy látom kiülni a döbbenetet az arcára. Nem olyan régen láttam ilyet, egy hasonló szituációban, valami agyonfüvezett, selyempulóveres ügyvéd-kölyök arcán, mikor a drogügyesekkel együtt bevonultunk a zártkörő partijára, ahol úgy folyt a kokain a fürdőben, mint a liszt nagyanyám konyhájában. Ez a legbosszantóbb az egészben; őszintén azt hiszik, hogy sosem fognak lebukni, ezért nem is próbálnak óvatoskodni, és még nagyobb hülyeségeket követnek el. Pedig előbb vagy utóbb mindenkit utolér a végzet; azt is mondhatnám, a karma. Bosszúszomjas egy luvnya az.
– Hát ezt se hallottam még elégszer – közlöm szárazon, erős koncentrációval űzve el a vágyat, hogy megforgassam a szemeimet. Még hogy nincs köze hozzá; melyik ostoba jampec vallaná be, hogy igen? Mit etetnek ezekkel aranykanállal, kergemarhakórus húst?
– Mert annyiszor történt már meg, hogy külön cikkelye van az illegális bokszmeccsekre? – Erre már muszáj vagyok hagyni, hogy egy egészen kicsit felfelé kunkorodjon a szám sarka. Na, ezt még tényleg nem hallottam, és tulajdonképpen egészen mulattat. Eszem ágában sincs ettől máshogy bánni vele, de legalább itt van a lehetőség előttünk, hogy viszonylag érdekfeszítő utunk legyen az őrsig, majd ott a kihallgatószobáig.
Az bizonyos, hogy nem könnyű lelőni a beszélőkéjét, csak remélni tudom, hogy akkor is így fog énekelni, mikor arról kérdezzük, ami minket érdekel. – Hallom magát, de maga nem hall engem. Ha maga szerint a „jó kis dolog” a megfelelő kifejezés arra, ami odalent zajlott, szívesen elismételném azt a pontot, mely szerint minden, amit mond, felhasználható maga ellen a bíróságon. Írásban nem érződik a szarkazmus. – Ennél több tanáccsal nem hogy nem szolgálhatok, de nem is akarok különösképpen. Sikeres akció volt, ez némi elégedettséggel tölt el, de még nagyon hosszúra nyúlnak az árnyékok, mire a jelentést is leadhatjuk. Úgyhogy a nem túl hosszú kocsiút további részében tüntető hallgatásba burkolózom, ahogy fényekkel felszerelkezve végigszáguldunk a város utcáin.
Ahogy odaérünk, egy rendőrkollégára és Santosra bízom a fickót, míg én elszaladok jelentést tenni a kapitánynak. Nem telhet el olyan sok idő, talán egy óra, mikor végül kinyitom a kihallgatószoba ajtaját (bár két kávéval a kezemben inkább lököm, mint nyitom), de úgy sejtem, Ő jóval többnek érezte; elvégre, Santos néma csendben ült vele szemben, és nem volt hajlandó megszólalnit vele szemben, és nem volt hajlandó megszólalni, mindegy, mit mondott neki. A padlóhoz rögzített fémasztalhoz lett bilincselve, az egymással szemben állított két széken kívül nincs is más a szürke falú szobában. Az egyik falat kétoldalú tükör foglalja el, s bár nem tudja, nem áll ott senki; az egyedüli ablak pedig az ajtón van, a folyosóra néz. Látni lehet az elhaladó emberek fejét, egyensapkák és szigorú kontyok, katonásan vágott barkók.
Amikor belépek, biccentek Santosnak, aki egy szó nélkül áll fel a székről és kisétál. Az egyik papírpoharas kávét Drom elé tolom, így felszabadult kezemmel pedig közelebb húzom az asztalhoz a széket, amit Santos egészen a szoba sarkába húzott. Nem beszélgetni jött, hanem megfigyelni. – Hosszú kávé, két cukor. Remélem, jó így, mert nincs más – jelentem ki, hónom alól az asztalra ejtve a mappát. Technológia ide vagy oda, a tabletekkel nem lehet úgy dobálózni, mint a jó öreg papírokkal. Lazán hátradőlök a székben, jelvényem nehéz súlyként lóg a nyakamban, egyik lábamat megtámasztom az asztallap alatt húzódó vascsövön. Ráérősen, az esetleges kérdésekkel mit sem törődve nyitom fel a mappáját, miközben belekortyolok a kávémba. – Nathan Drom, született 1986. július 17, Koppenhága. Az jó messze van. Amerikai állampolgár 2002 óta, 2011-ben indította a Drom Properties nevű magánvállalkozását, amiben üzlethelyiségeket ad ki. Állandó lakhelye… – Felolvasom a címet, ami a papíron szerepel, és megerősítést kérek tőle. Nem mintha másra számítanánk, az igazolványait a telefonjával és egyéb értékeivel együtt őriztük most egy zacskóban a portán. Hangos csattanással fordítom meg a mappát, új lap. – Vették már őrizetbe drogfogyasztásért, ittas vezetésért, beszámíthatatlan állapotban randalírozásért, és a többi. Ebből vádemelés kétszer történt, az egyik fiatalkorára való tekintettel elévült, a másikért viszont letöltendő helyett közmunkát és három év próbaidőt kapott, ami gond nélkül el is telt. De ezzel a háta mögött a bíróság legközelebb aligha lesz elnéző, és nem lesz elég, ha szemetet szed az autópálya mellett narancsmellényben, mindegy, milyen menő ügyvéddel próbálkozik. Ezért nem kért ügyvédet?
Bevallom, ezen meglepődtem, mikor Santos mesélte a folyosón. A hozzá hasonlók nem hogy egy, rögtön öt ügyvédet is szoktak hívni, ha kell. Fogalmam sincs, mi lehet a célja. Leteszem a papírt és széttárom a karomat. – Nézze, Mr. Drom. Nekem nem áll szándékomban egyikünk idejét sem húzni. A vád ön ellen illegális sportesemény szervezésében való részvétel, fogadással való üzérkedés és drogterjesztésben való minimum segédkezés lesz; egyébként az ön nevére jegyzett ingatlan raktárhelyisége is illegálisan épült, de ez legyen a legkisebb baja.
Tudom, hogy ki fog tartani amellett, hogy nem csinált semmit. Csak sóhajtok. – Tudja, Miss Codding hányszor rendezett hasonló viadalokat az elmúlt öt hónap során? Tizenhétszer. Egyébként ő még próbaidőn van, azaz már az ott léte is dekriminalizálja, és mit gondol, mi mindent nem fog magára fogni, csak azért, hogy néhány évvel csökkenthesse a büntetését? – Próbálok szimpatikusan mosolyogni, de egy kicsit nehéz, tekintve, hogy a rendőrség épp a golyóit szorongatja, és nem kell sok, hogy egyszerűen lenyomjuk a torkán. Megvan az a minimális esély, hogy ártatlan; de a korábban tőle elhangzottak, a gyanús körülmények és Agnes vallomása (amivel mindenkit vádolt, csak önmagát nem) elég lehet ahhoz, hogy bíróság elé vigyük az ügyet. – Szóval még mindig kitart amellett, hogy abszolút semmi fogalma nem volt a saját épületének pincéjében zajló dolgokról? – vonom fel a szemöldökömet, a mappa hátuljából pedig előhúzok pár képet, amiket frissen nyomtattam; az étterem alagsora volt, amin látható modifikációkat hoztak létre a ketrecharcok kedvéért. – Ezek nem ma reggelre termettek ott, a megtalált bizonyító erejű számlák alapján legalább két hetesek. A szerződésekben foglaltak szerint hetente köteles körbejárni az ingatlant. Remélem, érti, mire akarok kilyukadni.