Tiger & Domi

Right from the start
You were a thief, you stole my heart
And I your willing victim
I let you see the parts of me, that weren't all that pretty
And with every touch you fixed them

Nehéz lenne pontosan megfogalmazni, hogy mit is éreztem az elmúlt két hónap alatt. Minden perce gyötrelem volt, attól a perctől fogva, hogy Tiger kisétált az ajtómon. Azt hiszem a legjobb kifejezés arra, amit éreztem a: pokol. Szavai azóta is visszhangoznak a fülemben, amikor álmatlanul forgolódom a kis útszéli motel nyikorgó ágyában. Azt hiszem, hogy a legjobban mindabban amit mondott az fáj, hogy teljes mértékben igaza volt. Kihasználtam őt. Nem úgy ahogyan azt ő hiszi, nem a pénz miatt, hanem érzelmileg. Jó volt a közelében lenni, hosszú idő után azt érezni, hogy fontos vagyok, hogy neki is szüksége van rám, jó volt eljátszani a gondolattal, hogy nem vagyok egyedül. Tudtam, mindvégig ott motoszkált a fejemben a gondolat, hogy nem lenne szabad ennyire átadnom magam az érzéseknek, hiszen neki az egész a pénzről szól, tudatában voltam annak, hogy nem szabad átadnom a lelkem is neki, mégis megtettem.  Most pedig itt vagyok a semmi közepén, egy büdös benzinkút melletti poros motel kilences szobájában és fogalmam sincs hogyan szedjem össze darabokra hullt életem apró szilánkjait.
A balhézásunk után azonnal nekiálltam összecsomagolni azt a nem túl sok holmit amink van. Csak a legfontosabbakat, a ruháinkat, Assia játékai közül a kedvenceket, néhány fényképet, minden mást ott hagytam az üres lakásban. Nem ez az első alkalom, hogy a nulláról kell elölről kezdenem mindent, másfél évvel ezelőtt is két bőrönddel, némi pénzzel és hatalmas álmokkal szálltam le a repülőről. Úgy tűnik, hogy ez az én keresztem, a folytonos menekülés, a remény, hogy a kislányomnak sikerül majd jobb életet biztosítani. Szerencsére most még kicsi ahhoz, hogy felfogja mi is történik körülötte, nem buta, ő is látja a változást, érzi, hogy az anyukája nyugtalanabb mint eddig, de még tökéletesen elég neki, ha én és a kedvenc alvókája mellette vagyunk. Szerencsés vagyok, hogy egy ilyen tünemény édesanyja lehetek.
Széthúzom a sötétítőt, a szobánkból tökéletes kilátás nyílik a poros parkolóra így látom, ha Tiger megjelenik. A nagybátyjával szerettem volna felvenni a kapcsolatot, de sehogy nem tudtam elérni őt, így utolsó megoldásnak Tig maradt. Nem tudom, hogy megkapta az üzenetem vagy sem, abban sem lehetek biztos, hogy eljön, de én még várok. Elképzeléseim szerint körülbelül öt percet kell egy levegőt szívnom vele, amíg aláírom azokat a nyamvadt papírokat. Elhatároztam, hogy nem fogok beszélni hozzá, nem teszek fel kérdéseket, nem érdeklődöm, nem akarom tudni, hogy mi van vele, nem engedem, hogy az érzések elhatalmasodjanak rajtam. Jön, aláírok, elmegy, én pedig mehetek a lányom után a bölcsibe. Nem akartam, hogy ő is itt legyen.
Rápillantok a faliórára, már tíz perce késik. Kezdem azt gondolni, hogy egyáltalán el sem fog jönni, amikor megpillantom ismerős alakját a lépcsők irányába közeledni. A szívem már most egyre hevesebben verdes a mellkasomban. Összehúzom a két méregzöld színű sötétítő anyagát. Néhány másodperc kell amíg összeszedem magam, néhány kínzó másodperc amiben meggyőzöm lenyugtatom vadul kalapáló szívem. Mielőtt kopogna az ajtón szélesre tárom azt, pillantásommal követve a mozdulatit.
- Elhoztad a papírokat? próbálom tartani magam a szabályaimhoz, nincsenek fölösleges kérdések, nincs kérdezősködés, nem engedek az érzéseknek. A mellkasomban dobogó szervem viszont képtelen vagyok leállítani. Én komolyan nem értem, hogy mi történik velem, miért érzem izgatottnak magam, hogy itt van és mindenek ellenére miért örülök annak, hogy látom? Talán mégsem kellene a folyosón intézi a dolgot, a szomszéd szobában lakó kopasz, negyvenes férfi már így is kíváncsibb a kelleténél. Félreállok, hogy ha akar be tudjon lépni a sötét szobába. Jobb kezem ujjait végigjáratom a falon amíg megtalálom a villanykapcsolót. Lehetőségeimhez mérten próbálok rendet tartani a kis szobában, ami már hónapok óta az otthonom, de valahogy mégsem sikerül. Itt-ott ruhák hevernek a földön, széken és az ágyban, üres kajás dobozok hevernek az asztalon és a szemetes mellett, a játékok egy sarokba vannak összegyűjtve. A fürdőszobában folyamatosan csöpög a a csap, hiába jeleztem már többször a recepciós pult mögött ücsörgő nőnek, látszólag nem áll szándékában orvosolni a problémát. Karomat összefonom a mellkasom előtt, amennyire csak lehetséges kerülöm a Tigerrel való szemkontaktust, mert attól félek, hogy belenézek azokba a gyönyörű, szemekbe nem tudok tovább parancsolni magamnak és minden eddigi tervem megsemmisül. Az egyetlen cél, aláír a papírokat és utána soha többé ki sem ejteni a nevét a számon.

Domi & Tiger

Egy hatalmas hurrikán sűrűjében állunk

Kétszer jártam azóta Dominique egykori lakásán, miután ő úgy tűnik, végleg elhagyta azt. Pontosan erre is számítottam, de azért ráküldtem egy embert, hogy parkoljon a lakóépület előtti parkolóban és lesse, hogy mikor megy el, ha egyáltalán tényleg megteszi a lépést. Megtette, ami részben meglepett, részben viszont teljesen tudtam, hogy nem fog maradni. Átkutattam a megmaradt holmiját, addig én nem dobom ki őket, amíg szerződést nem bontunk, jelenleg nem égető probléma, ha egy lakásunkban nincsenek lakók.
Azt megmondtam nagybátyámnak, hogy Domi feltehetőleg hamarosan kiköltözik, ahogy azt is terveztem feltárni előtte, hogy milyen mocskos játékot űzött egész végig, ám az utolsó pillanatban mégis eltereltem a témát. Már a múltkor is szimatolni kezdett valamit, azt is tudja mindenki, hogy miatta késtem el egyszer egy feladatomról és ha mindent kiteregetnék neki, ami történt abban a lakásban, akkor magamat égetném le. Nekem kínos ami történt és az én hülyeségem okozta a problémát, amit a pénztárcám bánt, de az nem érdekel különösebben. Nem vettem el Dominique pénzét, ahogy azt sem követeltem tőle, hogy fizesse vissza az összes hónapot, amit nekem kellett helyette megtennem, mivel ezen az egészen én túl akarok lenni. El akarom felejteni sokáig, hogy mennyire elvakítottak és mekkorát hibáztam, ha Dominique veszélyesebb lány lenne, akkor lehet halott is lennék.
Azt terveztem, hogy majd kutatok egy kicsit a lány után, hogy kivel volt dolgom, de aztán ebből sem lett semmi pontosan azért, mert nem akartam rá gondolni, nem akartam emészteni magam a történtek miatt. Lapoztam, mint egy könyv oldalát, egy fejezet megvolt szép csattanóval, most vissza a régi kerékvágásba.  
De még egy apróság hátra van, még nem varrták el a cérna végét.
Miután jól megmondtam nagybátyámnak, hogyha hívja őt egy Dominique nevű lány, akkor koppintsa le és van akkora barom a rokonom, hogy ezt meg is tette, addig jó neki, míg nem kell még egy emberrel foglalkoznia.
Millió és egy olyan ember vesz körül munkám során, akiket nem kedvelek, sőt, hátam közepére kívánok, Tod egyenesen el akarta vágni éjszaka a torkomat, szóval nem fog egy Dominique hátráltatni engem abban, hogy szép lendületesen kiszálljak a kínos minőségű motel parkolójában a kocsimból, hónom alá vágva a papírokkal teli noteszt. Megállok az autóm előtt és leveszem napszemüvegemet a motel ablakait fürkészve, s elmosolyodom a hullámzó függönyre. Mindig megnézem az ablakokat mielőtt bemegyek valahová. Láttam, hogy ott vagy, Húsi!
Körbenézek, furcsa érzés kerít birtokába, de egészen biztosra veszem, hogy nem a lány miatt. Nem sokan vannak az amúgy kicsi parkolóban, szemügyre veszem a területet, de nem állok meg. Visszacsúsztatom szememre a szemüveget és a motelhez bejáratához közeledve elsétálok egy fekete autó mellett. Nem megyek hozzá túl közel, de annyira igen, hogy levonjak néhány jelzés belőle. Ismerem az ilyen autókat. Persze ez itt egy kibaszott motel egy kibaszott benzinkút mellett, nem gondolnám, hogy bármi közöm lenne az autóshoz, de vegyük úgy, megjegyeztem. A motel folyosóján azért megállok, küldök egy helykoordinátát Chrisnek, csak a biztonság kedvéért, majd egyből jön is rá az üzenet.
~ Itt vagyok a közelben. Menjek?
~ Ha úgyis a töködet vakarod, állj be a parkolóba.
Na nem ám, hogy minden fekete, sötétített autóra ugrok, több mint tíz év tapasztalata után megtanultam, hogy kikkel kell vigyázni, lehetnek azok nyomozók, más maffiások, bárki, engem meg épp most csalt ide Dominique, ki tudja, kinek adta ki, hogy ide jövök.
Elrakom a telómat, biccentek a recepciósnak, de nem törődök olyanokkal, hogy elmagyarázzam neki, mi járatban vagyok, mivel elhatároztam, hogy olyan gyorsan lerendezem itt a dolgomat, amennyire csak tudom. Megállok a kilences szoba előtt, s kopognék, de az ajtó kinyílik mielőtt hozzáérnék. Ez tényleg egyre furább, nem szeretem, hogy így lekövetnek, de rendben, legyen. Vegyük úgy, hogy betudom annak, hogy figyelte mikor érek a parkolóba és hallgatta a lépéseimet az ajtó előtt.
- Nyilván. - Most én sem vagyok annyira jókedvű, hogy szórakozzak vele, vagy pajkos hangon húzzam az agyát. Feszült vagyok, rossz érzésem van és a hülye kérdésekre nem tudok nem hülyén válaszolni. Szerződést bontunk, nem a bőrömet fogja aláírni... Ugyanolyan érzéketlen vagyok, amilyen Dominique próbál lenni, vagy ki tudja, lehet ilyen az igazi énje.
Megállok vele szemben kiegyenesedve, mélyen szemébe nézek, hogy kiolvassak belőlük valamit, lelkébe lássak, ám túlságosan zavar, hogy itt vagyunk kint a folyosón. Túl veszélyes.
- Talán bemehetnénk. - Nem kérdezem, a feltételes mód is csak arra van, hogy lágyítsam a felszólító hangomat, mivel nem adok neki választást, én elindulok befelé. Nem fogok a folyosón állni, most nem és ezek a dolgok nem is olyanok, hogy a nyilvánosság előtt csináljuk. Előbb szexelnék folyosón, mintsem hogy lakásszerződésekről beszéljek bárkivel.
Fizikailag gyenge ahhoz, hogy megállítsa a határozott testemet, melyet bevonszolok a szobába. Nem megyek én nagyon be, nekem elég az is, hogy csukott ajtót tudjak magam mögött. Nem ellenkezett, még félre is állt, ami azt illeti.
A szoba sem az a megszokott nőies, anyai szoba, ami a nőkre jellemző, kevés fény szűrőik be, ezért villanyt kell gyújtani fényes nappal, a rendnek nincs látható jele, ami történetesen engem tökre hidegen hagy. Leteszem a dossziét a legközelebbi felületre, kinyitom az előre bejelölt oldalnál, ami egy féloldalas olvasmány Dominak a szerződésbontás rejtelmeiről, szerintem érdemes lenne elolvasnia, mert mi írtuk és nem ügyvéd, vagyis hát a mi ügyvédünk.
- Benne van minden, olvasd el aztán alatta írd alá. - Nem tökölök, még a tollamat is kihúzom piros ingemből és átnyújtom Dominak, lopva egy rövid szemkontaktust, amit eddig nem igazán sikerült.
- Addig nem gond, ha kiszolgálom magam egy pohár vízzel? - Szerintem megtalálom a poharat és a csapot is, ne húzza az időt ezzel, teljesen felesleges szerintem.

1pm | ⚶

Tiger & Domi

Right from the start
You were a thief, you stole my heart
And I your willing victim
I let you see the parts of me, that weren't all that pretty
And with every touch you fixed them

Legutóbb, amikor az éjszaka közepén, váratlanul megjelent a lakás ajtajában és ajtót nyitottam neki, nemcsak a házba hanem az életembe és a szívembe is beengedtem. Engedtem, hogy meghúzza magát nálam, hagytam, hogy észrevétlenül lopja be magát a szívembe. Nekem hatalmas szükségem volt arra, hogy az életem része legyen, nem akartam, de ő lett számomra a menedék, a nevetés, a gondtalanság. Minden erőmmel azért harcoltam az elmúlt hetekben, hogy teljesen kiverjem őt a fejemből és ami még fontosabb a szívemből. Napközben képes voltam hazudni magamnak, azt mondani, hogy már nem érdekel, baszódjon meg. Este, miután minden és mindenki elcsendesedett körülöttem viszont egyedül maradtam a gondolataimmal és képtelen voltam elüldözni őket a fejemből. Még kifejezetten erőlködnek sem kell, ha lehunyom a szemem érzem az illatát, mintha még mindig ott feküdne mellettem. Érzem ahogy magához húz, átölel, fejem a mellkasán pihentetem. Én nem tudom, hogy miért van rám ekkora hatással, de őszintén bízom abban, hogy ez  mai az utolsó találkozásunk és soha többé nem kell látnom azt a mosolyt, amitől megremegett a lábam.
Elhatároztam, hogy ezúttal távolságot tartok tőle, amennyire az fizikailag és lelkileg lehetséges. Jön, aláírok, elmegy. Maximum öt perc az egész. Így terveztem, de abban a pillanatban, hogy megláttam őt tisztában voltam azzal, hogy talán ez mégsem fog összejönni.
Nem vártam azt, hogy majd annak örömén, hogy végre láthat az ölébe kap, arra kér, hogy mindent felejtsünk el, de a belőle áradó ridegség mégis rossz érzéssel tölt el. Leginkább azért, mert tudatában vagyok annak, hogy mindezt én okoztam neki, akaratom ellenére bántottam meg, joggal érezheti azt, hogy kihasználtam.
Kitárom előtte az ajtót és beengedem a szobába, szentül megfogadva magamba ezredszer is, hogy ezúttal csak motelszoba ajtaját tárom ki előtte, az életembe soha többé nem fogom visszaengedni. Amennyire csak lehet kerülöm a tekintetét, félek, mert legutóbb csak tömény gyűlöletet olvastam ki belőle, amit soha nem fogok tudni elfelejteni.
Átveszem tőle a felém nyújtott tollat, egy röpke másodperc erejéig elkapom a tekintetét, nem tudok kiolvasni belőle semmit, de az teljesen nyilvánvaló, hogy nyoma sincs már annak a csillogásnak, amit legutóbb láttam benne. Mély és fájdalmas sóhaj kíséretében fordulok vissza az asztalon heverő papírok irányába. Olvasok, de egyszerűen képtelen vagyok bármit is felfogni a leírtakból, folyamatosan az jár a fejemben, hogy ennek nem így kellene véget érnie.
- Nem gond. gondolom megtalálja a poharat magától is, nem olyan nagy ez a szoba, hogy bármi fölött átcsússzon a tekintete, ez igazából egy szobának becézett egérlyuk, minden bizonnyal Harry Potternek is tágasabb szobája volt a lépcső alatti gardróbban. Néhányszor még megpróbálkozok az olvasással, újra és újra elölről kezdem, de agyam mintha leblokkolt volna egyszerűen képtelen vagyunk felfogni bármit is. Remegő kézzel írom alá a papírt a megjelölt helyen, de ahelyett, hogy megkönnyebbülnék tőle elfog a szomorúság és a rettegés. A toll hangosan koppanva esik ki kezemből az asztalra, megfogom a papírt és a mellmagasságban tartva fordulok a férfi irányába, amióta itt van most először keresve a tekintetét.
- Rendben vagyunk? értse úgy a kérdésem ahogyan akarja. A papírokkal tényleg minden rendben van, aláírtam, szabad a lakás, de MI rendben vagyunk?

Domi & Tiger

Egy hatalmas hurrikán sűrűjében állunk

Amennyire csak lehet, nem gondolom én túl ezt a találkozást, nem készültem rá különösebben, mert sűrűek a napjaim, van sok bajom, így is beletelt pár perc mérgelődésbe, amíg előkerestem Dominique szerződését nagybátyám irodájában a kibaszottul sok dosszié közül, bár még így is jobban rendet tart az iratai között, mintha én tenném el ezeket. Nem véletlenül nem vállalkozok egy szerződés tárolására sem, csoda, hogy a személyimet és pár útlevelemet magamnál tudom tartani.
Mivel nem készültem, ezért magamnak sem egyértelmű, hogy miként fogok viselkedni Dominique-kal, leginkább őszintén, mert nem tartozok már semmilyen jóindulattal felé, nem az ügyfelünk már, perceken belül semmi sem fog minket összekötni, úgyhogy nem kell semmilyen engedményt, félmosolyt, kielégítő szolgáltatást nyújtanom felé, egyszóval lehetek az a talpbarom aki általában lenni szoktam és ez marhára kényelmes... Egyedül a helyzet és a láthatatlan fenyegetés érzete nem hagy nyugodni, feszült vagyok a javából, mint a vad, ki szimatol valamit, csak még nem tudja, hogy mit.
Játszi könnyedséggel megy minden, mely jó érzéssel tölt el Dominique részéről, nem tökölünk, nem jópofizunk, mindketten tudjuk, hogy mi történt ez ennek így kell lennie. Én örülök, hogy nem lakónk többé Domi és nem vonja el a figyelmemet a munkáról, mint ahogyan azt tette nem egy alkalommal. Igen, én is tudom...
Leteszem neki a szerződést, tollat is adok, utasítást is elmondom, úgyhogy mindent lehetővé teszek arra, hogy megszülessen az aláírás és hogy nyerjek magamnak pár percet, míg ő olvassa a szöveget. Engedelmével - nem is tudott volna máshogy válaszolni, a kérdésem magában rejtette a várt választ is - magára hagyom és az apró konyhába megyek. Olyan ez a motel, mintha nem is csak sima motel lenne. Tökéletes hely azoknak, akik hosszabb távra el akarnak tűnni a világ elől, de nem elég nekik csak egy ágy.
Először is leveszek egy poharat, de nem töltöm meg vízzel, hanem tovább kutakodok. Nem nehéz egy ilyen kis helyen megtalálni az evőeszközöket, gyorsan kihúzok egy vágókést, melynek hegyes a vége és mély nadrágzsebembe rejtem. Visszalépek a pohárhoz és mintha mi sem történt volna, kényelmesen elkezdem inni a vizet, ami hát... ittam már finomabbat is, de nem számít, nem ihatatlan. Megtörlöm számat, a mosogatóba teszem a poharat, gyorsan elmosom a nyelét, ne maradjon rajta a nyálam, se az ujjlenyomatom, majd visszamegyek Domihoz.
- Látom, kész vagy - érek oda hozzá és vetek egy pillantást az aláírásra. Kérdésére, farzsebembe nyúlok, előveszek egy összehajtott pénzköteget és abból párat Dominak nyújtok. - Kaució. Ahogy nézem, szükséged van minden pénzre - jegyzem meg kissé cinikusan és végignézek az új lakásán. Már ha ezt lehet annak nevezni egyáltalán. Csak gratulálni tudok neki, pedig én nem csak olcsó, de jó lakást kínáltam neki, de még munkát is. Mindezt pedig elvesztette azzal, hogy felhalmozta azt a pénzt, amit a tartozásainak befizetésére kellett volna fordítania. Elteszem a marad pénz vissza a zsebembe.
- Most már rendben vagyunk. Másolatot kérsz, vagy leszarod? - Én ezeket nagyon leszarom, elvégre nem szerződést kötünk, hanem bontunk, de megadom neki a lehetőséget, hogy újabb lapot írjon alá.
Úgy megkérdezném tőle, hogy mégis kicsoda ő, merthogy amit a férjéről mondott, az is jócskán bűzlik nekem, már legutóbb sem stimmelt valami, leginkább az, hogy gazdag családból származik, még sincs semmije a férje halála után. És a szülei? A férje hagyatéka? Viszont nem kérdezek rá, mert már nem érdekel, inkább leküzdöm a kíváncsiságomat és beetetem magamnak, hogy jobb, ha nem tudom, mit hazudott nekem még. Én is elhallgattam előle egy-két dolgot, de nem hazudtoltam meg önmagamat, sosem állítottam az igazságtól eltérő tényt.
Elteszem a lapot a dossziéba, ám ebben a pillanatban kopognak, olyan... pontosan olyan módon. Domira nézek, mint vad, ki vérszemet kap éppen.
- Vársz valakit? - suttogom felé rezzenéstelen testtel, inkább nézzen hülyének, de nem szándékozom elárulni a kopogás után, hogy itt vagyunk, nem mintha ne lenne nyitva az ajtó, csak le kellene nyomnia a kilincset, de az illető ellenben nem tör ránk.

1pm | ⚶

Tiger & Domi

Right from the start
You were a thief, you stole my heart
And I your willing victim
I let you see the parts of me, that weren't all that pretty
And with every touch you fixed them

Pontosan tudtam, hogy mi célból látogat meg ma Tiger, mégis összefacsarodik a szívem, ha arra gondolok, hogy csupán egy aláírásra van szüksége tőlem és azzal hivatalosan is vége a kapcsolatunknak. Lehet egyáltalán kapcsolatnak nevezni azt ami köztünk volt? Lehet egyáltalán bármiféle jelzővel illeti azt a dolgot, amit köztünk volt? Késztetést érzek arra, hogy elmondjam mit is érzek valójában, hogy tudja nem akartam hazudni neki, nem akartam, hogy ilyen csúfos véget érjen ez az egész. Miért érzek szinte legyűrhetetlen késztetést arra, hogy lerohanjam, mint kisgyerek a karácsonyi ajándékokat, hogy átöljem és talán még egyszer utoljára belélegezzem az illatát, érezzem erős, védelmező karjának ölelését? Miért akarok csókot lopni ajkairól? Érzeni ajkának kesernyés ízét a nyelvemen? Miért akarok tőle bármit is? Nem helyes. Egyáltalán nem érzem helyesnek azt, hogy ilyen gondolatok megfordulnak a fejemben. Ragaszkodnom kellene az eredeti terveimhez, aláírok ő pedig elmegy és én ismét képes leszek felállni a padlóról. Nehezebb az önálló élet, mint amire számítottam, de Assia számomra minden harcot, küzdelmet és fájdalmat megér. Talán fogalmam sincs arról, hogy mit hoz a holnap, hogyan fogok kimászni a pöcegödörből, de egy valamiben teljesen biztos vagyok: sosem adom fel! Ha valamit, azt megtanultam a Tigerrel való kalandom következtében, hogy egyedül csak magamra számíthatok, elég egyetlen ballépés, hogy az emberek megmutassák a valódi énjüket. Elég volt egyetlen rossz cselekedet, egy ballépés és Tig olyan messzire taszított magától amennyire az emberileg lehetséges. Kitépte a szívem a mellkasomból és kifacsarta akárcsak egy friss citromot.
Megremeg a tollat szorongató kézfejem, de nem akarom, hogy bármit is észrevegyen rajtam, nem akarok újabb indokot adni arra, hogy kinevessen, hogy szánalmat érezzen irántam. Csak arra vágyom, hogy ennek minél hamarabb vége legyen, összeszedjem a maradék méltóságom apró szilánkjait és elfelejtve mindent tovább lépjek. A lányomért és saját magamért.
Nehezebben, mint amire számítottam, de aláírom a papírt. Most már nincs visszaút, erre vártam, ezt akartam, mégsem tesz boldoggá a tudat. Felé nyújtom a papírt. Tegye el, kereteztesse be és akassza  a szobája falára, nem érdekel, csak vigye magával és többet ne halljak felőle. Lehetőleg semmit.
- Nem kell a pénzed.... nem vagyok hajlandó elvenni tőle az összeget, holott az igazság az, hogy valóban szükségem lenne rá, de a megmaradt, hangyányi büszkeségem visszatart attól, hogy a továbbiakban bármit is elfogadjak tőle. Attól a perctől fogva, hogy a toll nyomott hagyott azon a papíron én már nem akarok tőle semmit. - Sem a pénz, sem a szánalmad nem kell. Nem látok semmi mást a szánakozáson kívül tekintetében, olyan, mintha ezer idegen lennék a számára. Talán mindvégig az is voltam és csak én meséltem be magamnak az ellenkezőjét. Csak egy olcsó kis ribanc – az ő szavaival élve- akitől megkapta amit akart és többé nincs rá szüksége. Nem csak a testem, hanem a lelkem egy darabkáját is megkapta, amit összetépett, papírgalacsint formált belőle és a szemetesbe hajította.
- Egy valamit szeretnék, kérlek menj el és soha többé ne keress semmilyen formában. miközben kiejtem ajkaimon a szavakat, mintha megsebzett szívem ezer darabra törne össze. A mellkasomban dobogó szerv azt szeretné, ha Tig makacsul átölelne, magához húzna, megnyugtatná fájó lelkem, de az agyamban folyamatosan világító vészjelzés biztosít arról, hogy ez soha nem fog megtörténni, ne is álmodozzak rajta. Mostantól már senki nem vagyok számára. Tekintetemmel az ajtót pásztázom, összeráncolt szemöldökkel, értetlenül bámul a fa szerkezetet.
- Nem várok senkit. egyáltalán senki nem tudja, hogy én itt vagyok. Mintha rémületet látnék megjelenni arcvonásaiban. Értetlenül, kissé már zavartan keresem tekintetét.
- Nyugi már, biztos csak a recepciós vagy a takarítás. mert a motel aprócska személyzetén kívül senki más nem tudja, hogy itt húztam meg magam. Magabiztos léptekkel indulok az ajtó irányába és gondolkodás nélkül tárom ki azt.
Egy ismeretlen, középkorú férfi álldogál a folyosón, ismeretlen, de mégis mintha láttam volna már valahol.
- Segíthetek? magasba ugrik a szemöldököm.
- Miss Chevaliér, örülök a szerencsének. Vagy hívjam inkább Madame DuPontnak? ahogy kiejti száján a valódi nevem a világ forogni kezd körülöttem. Mindig is tudtam, hogy nem rejtőzhetek el örökre, hogy egyszer megtalálnak és akkor mindennek vége. Az, amit már több, mint egy éve próbálok magam mögött hagyni most megtalált. Ebben a pillanatban, amikor farkasszemet nézek az idegen férfivel, amikor tér és idő egybeolvad, amikor mellkasomhoz kell kapnom, hogy hevesen dobbanó szívem ne ugorjon ki a helyéről felismerem a férfit. Láttam már a szállodában ahol dolgozok, és néhány nappal ezelőtt mintha itt is felbukkant volna az autóból minket figyelve. Engem és a kislányomat.
- Mr Kareem- Abbar...önről is sokat olvastam már. Érdekes páros. Bejöhetek?

Domi & Tiger

Egy hatalmas hurrikán sűrűjében állunk

Nem elég mély a zsebem ahhoz, hogy pisztolyt tartsak benne észrevétlenül, nem is készültem nagyobb vérengzésre. Minek? Domihoz? Ugyan már... Mindazonáltal a fura autó képe figyelmeztető jelzésként ért fel és rá kellett döbbennem, hogy védtelen vagyok, így hát jobb a biztonság apró sugallata, magamhoz veszek egy kést, nem érdekel, hogy észreveszi később Dominique az egyel kevesebb evőeszközt vagy sem. Semmit nem tud tenni ellenem fizikailag, max leköphetne.
Visszaérve hozzá lecsekkolom a lapot, rendben találom, habár nem annyira nehéz egy aláírással díszíteni a lapot. A kaució összegét veszem elő zsebemből és számolom a dollárokat, hogy mennyit kell neki visszaadnom, ám legnagyobb meglepettségemre nem fogadja el. Ez a lány teljesen hülye! Mintha meghibbant volna a hónapok alatt.
- Ez a te pénzed - felelem érzéketlen hangon, rezzenéstelenül felé nyújtva továbbra is a pénzt. Mivel nem rongált, visszakapja a kaució árát és szerintem ez a pénz nagyon jól jönne neki, de makacs. Annyira makacs, hogy a saját pénzét sem képes már elvenni tőlem, csak mert én nyújtom neki. Aztán vállat vonok, hiszen továbbra sem szándékozik magához venni, sértődött tyúkként viselkedik. - Ha nem, hát nem - azzal fogom magam és visszarakom a zsebembe a pénzt. Egy pillanatra megfordul bennem, hogy leteszem az asztalra neki, de nem játszok ilyen hülye játékot, nem fogok neki könyörögni, hogy vegye vissza a saját pénzét, mikor hónapokon keresztül én fizettem az ő lakbérét, többek között az utóbbi hónapokat is beleértve, amíg üres volt a lakás.
- Ez fog történni, úgyhogy megígérhetem. És én megtartom az ígéreteimet - felelem, mintha mi sem lenne egyszerűbb kérés, ami tény, hiszen ő pontosan azt akarja, amit én, legalább most először, az utóbbi szexalkalmat kivéve, ugyanakkor figyelmeztetem is, hogy ha tényleg ez a vágya, legyen, de az ígéretemet nem szívesen szegem meg. Egy valamit nem vesz észre: én végig nyílt lapokkal játszottam. Nem használtam ki, nem basztam át, az voltam és azt tettem, akire számítani tudott. Egyértelmű feltételeket állítottam elé, amiknek következményeit megtapasztalhatta a saját döntése alapján. Kérdem én, hova ez a mély gyűlölet? De én csak örülök neki, megkönnyíti a dolgomat.
A kopogásra bennem meghűl a vér, nem tagadom és nem is rejtegetem, főleg azután, hogy Domi állítása szerint senkinek sem szabadna érkeznie.
- A takarítók fekete, sötétített autókkal járnak? - kérdem, de inkább mondom, hogy ezen azért gondolkodjon el. Fenntartásokkal kezelve, de bólintok és karba tett kezekkel várom, hogy Dominique ajtót nyisson. Nem látom az embert, de Domi mozgásán és szavain érzem, hogy nem takarító és nem is várj ember. Nem nézném ki belőle, hogy ő hívta volna rám, annyira ártatlanul viselkedik, de okozott már nekem meglepetést ez a lány, nem írom le.
Hoppá. Madame DuPont?! Most lehullott a lepel, ami már így is csak foltokban takarta kedves Dominique - már ha ez a neve - kilétét. Egy pillanat alatt fordult egyet a világ és a helyzet is, hirtelen szellemülök át az ártatlan szerződésbontó emberből drogcsempészetet kitanult férfivé, mivel az eddig érzett fenyegetés úgy tűnt valós volt.
Újabb puzzle kerül a helyére, mikor kimondja az én nevemet is, s kifejezi, hogy mit rólam is egy-két dolgot, ami amúgy lehet nem igaz, de tegyük fel, ismer, úgyhogy én innentől úgy kezelem őt, mint pióca az üzletben. Márpedig, ha tényleg ismer engem, akkor ketyegnek az órái. De előbb még meg kell tudnom róla néhány információt.
- Természetesen. Már vártam önt. Foglaljon helyet - mutatok a kényelmetlennek látszó kanapéra magabiztosan. Muszáj átvennem az irányítást és azt éreztetni a fickóval, hogy nem úgy lesz semmi, ahogyan azt ő eltervezte és ha elbizonytalanodik, akkor hibázik. A munkámból fakadó kötelezettségem kideríteni mindent, aki veszélyeztetné a bizniszt, még ha amúgy marhára nem is rólam lenne szó most. Kezdődik hát egy jó kis játszma, mindenki annyi információt próbál lopni a másiktól, amennyit csak tud és ez a játék három emberből áll. Kérdés: kik vannak a maszkok alatt? Dominique, aki valójában talán nem is Dominique ki tulajdonképpen, ez az alak pedig mit akar és kitől.
Egyben bírhatok, a férfi látszólag egyedül van, én viszont nem. Chris feltehetőleg követte őt és mindent hall, ami most itt történik, vagyis olyan közelben van, hogy ugrani tudjon értem.

1pm | ⚶

Tiger & Domi

Right from the start
You were a thief, you stole my heart
And I your willing victim
I let you see the parts of me, that weren't all that pretty
And with every touch you fixed them

Hihetetlenül ostobának érzem magam mindazért, ami történt, de legfőképp amiatt, hogy elgyengültem és engedtem a saját érzéseimnek, hogy tévútra vigyenek. Becsaptam saját magam, ha teljesen őszinte szeretnék lenni.
Megmakacsoltam magam, nem vagyok hajlandó elfogadni tőle semmit, leszámítva azt az egy tollat amit a kezembe nyomott. Bár, igazság szerint már így is abban a tudatban él, hogy a pénzért voltam vele, hogy megjátszottam magam, kihasználtam, semmit nem jelentene ha elrakom azt a pár száz dollárt, de a megmaradt büszkeségem ezt nem engedni.
- Mielőtt elmész Tiger, valamit el szeretnék mondani neked. mert a szavak kaparják a torkom, feltörni készülnek belőlem, tudom, hogy soha nem lennék nyugodt, ha ezt nem mondhatnám el neki. Valószínűleg őt már semmi nem érdekli amit mondok, de azt hiszem, hogy én megnyugodnék tőle.
- Kedveltelek. Nem akartam, nem is álltam rá készen, de megkedveltelek. Hibát követtem el, tudom és nagyon - nagyon sajnálom. számtalanszor volt már példa arra, hogy ő kért bocsánatot tőlem, azt hiszem, hogy ennyivel tartozom neki. Már nem számít, hogy mit gondol rólam, valójában sosem ismert és nem is ismerhetett meg, mert még saját magamnak is hazudnom kell, minden egyes nap amikor kinyitom a szemem, egészen addig amíg fáradt pillám le nem csukódnak. Nem várom, hogy mindezt megértse vagy elfogadja, csupán azt szeretném, hogy tudja: őszintén sajnálom.
Soha nem ígérte le nekem a csillagokat, nem ámított olyan dolgokkal amiket tudta, hogy nem adhat meg, minden találkozásunk alkalmával csak önmagát adta, én pedig észrevétlenül estem szerelembe. Minden egyes beszélgetésünk után, minden egyes érintése nyomán egyre csak mélyültek bennem az érzések, az én életemben pedig ez nagyon veszélyes játék. Nem engedhetem meg magamnak, hogy bárkit is közel engedjek magamhoz, mert rengeteget veszíthet. Mondanék még neki valamit, de a kopogás belém folytja a szavakat. Tényleg nagyon fura, hogy valaki pont az én ajtómon kopogtat, de próbálom nyugtatni magam. Nem kell azonnal a legrosszabbra gondolni.
- Feket, sötétített autók? Tiger, te miről beszélsz? nincs egy kicsit üldözési mániája? Nm mondom, nekem is eléggé fura ami most történik, de egy kopogás még nem ad okot a gyanakvásra. Érdekelne, hogy mi miatt lett ennyire feszült, de ez már nem tartozik rá. Nekem már semmi közöm hozzá. Bármennyire is fáj, de tudom, hogy így lesz a legjobb mindenkinek.
Kíváncsian és kissé félve fürkészem a váratlan látogatómat, amíg meg nem szólal bennem fel sem merül annak a gondolata, hogy talán valaki Franciaországból rám talált. Az eredeti nevem hallatán azonban émelyegni kezdek, forog körülöttem a szoba, nem kapok levegőt. Ez nem történhet meg. Egyszerűen lehetetlen. Nem érhet véget most minden amiért harcoltam. Nem veszíthetem el a lányomat.
A magas, idősödő férfi, aki olyan büszkén viseli fején a kalapot, mintha ő maga lenne Colombo tesz egy lépést felém, hogy beléphessen a lakásba. Kikerekedett szemekkel, szaporán lélegezve hátrálok, pillantásom le sem veszem róla, aki a legnagyobb fenyegetést jelenti nekem. Egészen addig hátrálok amíg hátammal neki nem ütközöm Tigernek. Egy pillanatra meg is feledkeztem arról, hogy ő is itt van. Megszólal, én pedig hirtelen nem tudom, hogy mi is történik valójában. Várta?
- Javaslom Madame, hogy próbáljon megnyugodni egy kicsit. Nagyon sápadtnak tűnik, nem szeretném, hogy bármi baja essen. úgy beszél, mintha az apám lenne, miközben körbenéz az aprócska szobában és helyet foglal az egyik széken.
- A nevem William Anthony Dougal. lassan beszél, minden egyes szót tökéletesen kihangsúlyozva. - Monsieur Mathias kérésére vagyok itt, asszonyom ön biztos emlékszik még a férjére. Bólintok, mert megszólalni még mindig képtelen vagyok. Csak állok, Tigerhez simulva és figyelem a férfit, aki most valamit keres a kopott aktatáskájában.
- Nem mondom, nehéz volt önre találni, igazán jó munkát végeztek a személyazonossága megváltoztatásával, de néhány hónappal ezelőtt megtaláltam és azóta figyelem. A férje tudja, hogy hol van pontosan, kivel, mit csinál...minden információt leadtam neki. tart egy nagyobb szünetet miközben még mindig a táskában kutakodik. Mintha ő maga sem tudná mit is keres pontosan.
- Tiger Kareem – Abbar... kénytelen voltam önt is belekeverni a dologba, utána néztem ennek-annak. Tudom, hogy kik a szülei, ismerem az apja éttermét, igazán jó hely, tudom, hogy drogdílerként tevékenykedik és azzal is tisztában vagyok, hogy intim viszonyba keveredett Madame DuPonttal, de nem ön a kislányának az apja. Ezen kívül semmi dolgom nincs önnel, ha úgy óhajtja szabadon távozhat. átnyújt neki egy kisebb borítékot, amiben fényképek vannak, csak szemem sarkából látom, hogy néhány képen mindketten rajta vagyunk, a többit csak Tiger szerepel. Tudtam, hogy nem tiszta pénzért dolgozik, de azért mégis meglep az a kevés információ amit megtudtam most róla.
- Mit szeretne tőlem? hangom erőtlen, olyan, mintha nem is én beszélnék, de a férfi rám pillant, elmosolyodik, ettől a vigyortól nekem még jobban felfordul a gyomrom.
- Hamis személyazonosságot vásárolt magának, elég búsás összeget tulajdonított el a férjétől és amerikába menekült. Van viszont valami, ami mindennél fontosabb az ügyfelemnek és szeretné visszakapni. Az pedig a lánya, akinek a létezéséről néhány hónappal ezelőttig nem is tudott. Hánynom kell, nem kapok levegőt, nem tudok megállni a lábamon. Azt kívánom, hogy ez az egész egy rossz álom legyen én pedig fel akarok ébredni belőle. Kétségbeesetten kapaszkodom Tig alkarjába, meg kell kapaszkodnom, hogy ne essek össze most azonnal. Nem, a lányomat nem vehetik el tőlem. Megcsóválom a fejem.
- Nem, Assiat nem veheti el tőlem...

Domi & Tiger

Egy hatalmas hurrikán sűrűjében állunk

Elteszem a tollat, elteszem a papírokat is, de még a kaució pénzét is bűntudat nélkül, majd látszólag semmi sem marad az induláson kívül, mikor Dominique az eddigitől más hangnemben szólít meg. Érdeklődővé válik tekintetem, teljes testtel felé fordulva jelzem, hogy hallgatom őt.
Hát nem számítottam volna ilyen őszinte vallomásra, olyan szavakra, amik kicsit segítenek rájönni, hogy mi rejlett Dominique cselekedetei mögött. Nem teljesen hittem abban, hogy az érzései, vagy bármi, ami lehetővé tette például a legutóbbi estét kettőnk között azok nem voltak hazugságok, találkoztam már túl okos nőkkel, akik szeretik kihasználni a kéjjel fűtött férfiakat és ezért minden színészi tehetségüket bevetik, de Domin azért látszott, hogy nincsenek ördögszarvai, szóval elhiszem neki, amit mond. Nehezen találom a szavakat, nem könnyű erre most mit mondanom, mert tényleg haragszom, még csak nem is csak magamra, hanem rá is. Tudom, hogy hazudott magáról, de azt is, hogy az érzései igazak voltak. Összességében jó érzéssel tölt el, hogy ezt hallom.
- Nyugi, Húsi, bejönnek a ravasz csajok! - teszem vállára kezemet, egy kicsit meg is paskolom, mintha elismerném őt. - Szép taktika volt, okos terv. - Bár érzelmeknek nincs jele a hangomban, azért a dicséret őszinte tőlem, mivel lenyűgözött azzal, hogy mennyire ártatlannak tűnt és mégis mennyire nem az és valljuk be, majdnem jól jött össze a terve.
A nem várt érzelgős pillanatot egy még inkább nem várt kopogás zaja zavarja meg. Figyelmeztetem azért az általam ismert információról, de szinte őrültnek néz. Dominique elég optimista, de bennem van egy kis aggodalom és egyúttal abban sem vagyok biztos, hogy örülnék, ha Domi nyitna ajtót, de a helyzet úgy hozza, hogy hagyom őt. Gyakran figyelmeztetnem kell már magamat, hogy nem olyan esetlen, mint én azt gondoltam róla.
Amikor viszont ajtót nyit és megszólal a férfi, a bennem rejlő feszültség értelmet nyer, én pedig ezúttal is azon kapom magam, hogy sosem árt óvatosnak lenni. Egyértelmű bizonyítékot kapok arra, hogy Dominique tényleg nem az a lány, akinek vallja magát, megjegyzem, ám egy időre ezt most félreteszem, mert nagyobb baj nekem az, hogy engem is ismer valamennyire. Muszáj átvennem az irányítást, ami nem nehéz a sokkos állapotba került Domitól. No lám, micsoda csavar lehet ez most neki.
Hátrálni kezd, mögötte is érzem rajta, hogy fél, ami a lehető legnagyobb hiba, amit most el tud követni, de mindegy, majd kézben tartom a helyzetet. Mikor nekem koccan, én átkarolom egyik kezemmel és biztatóan végigsimítok hasán, szemeimet le sem véve a vendégünkről. Igen, pontosan azt tetetem, hogy én és ő...
Mindeközben pedig szívom a tudást Domi, azaz "a csajom" valódi életéről. Szóval életben van a férje. Hoppá. És most bizonyára nagyon keresi, hogy meglógott a gyerekével, szegény férfi, elvették tőle a saját gyerekét. Nekem most csak az a fontos, hogy minél többet beszéljen a férfi és nem kell kihúznom belőle semmit sem. Kezdő, istenem!
Megpaskolom Domi karját, majd elengedem és arrébb állok, hogy rágyújtsak egy szálra. Már nagyon nem bírtam ki, másrészről pedig segít, hogy szemeimben továbbra se legyen nyoma sem a meglepettségnek, se az aggodalomnak, mely abból árad, hogy kiteregeti a lapjait. Bizonyára azt hiszi, hogy ezzel majd sarokba szorít minket és kénytelenek leszünk úgy ugrani, ahogy ő fütyül, de az igazság az, hogy ő bent van az emeleti szoba közepén, én meg éppenséggel elálltam a bejárati ajtóhoz vezető útját míg rágyújtottam. Enyhén nekidőlök a falnak és élvezem a történetet, ami után már nem kell nekem kutakodnom, semmit sem kell tennem, csak hátradőlök és mindent elmond. Nocsak-nocsak. Domi tényleg milyen tökös egy nő, szerencsére nem szó szerint.
- Szóval Mathias tudja, hogy a feleségét, a lányának anyját húzom és a füle botját sem mozdítja? Tudja, hogy a lánya éhezik és erre ideküldi önt - mutatok rá a cigivel teli két ujjammal - önt, aki csak úri játékot űz Madame DuPonttal és vakon bízik benne, hogy a színre lépésével majd változni fog valami. - Utálom az ilyen sznobos alakokat. Ha a férje lenne itt, aki kérné vissza a lányát, vagy a feleségét, egy szavam se lenne, azonban rühellem, ha valaki nem meri felemelni a seggét és venni valamennyi fáradtságot legalább arra, hogy személyesen is találkozzon a gyerekével. Pont mint anyám, csak ő nem volt sznob.
Nem különösebben érdekel, hogy megtudja Domi, hogy drogokkal is foglalkozom, de annak örülök, hogy nem találta el teljesen a foglalkozásomat. Én nem vagyok díler, nem osztogatok az utcán drogokat, ha ezt teszem, az csak azért van, mert az illetékesek nem érnek rá. Ebből legalább tudom, hogy annyira mégsem ismer, vagy nem merte jobban beleásni magát a banda ügyeibe. Érthető...
- Köszönöm, de maradnék - felelem vigyorogva miután felnevettem amiért engem távozásra int. Látom tart tőlem, örülne, ha elmennék. Elveszem a felém nyújtott borítékot és fél szemmel elkezdem nézegetni a képeket, de ügyelek, hogy ne kerüljön ki a képből. Oké, ezek a képek nem túl biztatóak, szóval következő lépés az, hogy megtudjuk, mennyire fontos ez az ember a főnökének. Ha pótolható, akkor a legegyszerűbb az, hogy eltesszük láb alól, mert az általa ismert információk a jövőben bármikor veszélyesek lehetnek ránk nézve.
Míg Domival - vagy kivel - beszél, addig felpillantok, hogy van-e aktív tűzoltó berendezés felszerelve. Ahogy látom, nincs, szóval előveszem az öngyújtómat, amivel az előbb az éppen számból kilógó cigimet gyújtottam meg, majd elkezdem égetni a fényképeket. Kicsit büdös lesz, de ezzel szerintem senki se törődik most, ellenben a lángok vonzhatják a tekintetet, amit én kifejezetten szeretném kihasználni. Ha már az ajtó előtt vagyok lépek egyet hátra, bokám az ajtón koppan, eléggé észrevétlenül, mintha csak egyik lábamról áthelyezném a testsúlyomat a másikra. A választ én meghallom, megérzem, a többieknek esélytelen, hogy kifüleljék az ajtó hátlapján végighúzott ujjbegyeket. Szeretem tudni, hogy fedeznek-e hátulról, vagy sem.
Összeáll a kép a lányról, ki immáron egy teljesen új személlyé vált számomra, ugyanakkor úgy érzem, mintha még mindig én ismerném jobban a saját férjénél. A francia menekültre pillantok, szemeimből tudatosan nem lehet se meglepettséget se haragot kiolvasni, nem akarom, hogy azt higgye emberünk, hogy valami új információval tudott nekem szolgálni azon kívül, hogy bevallotta, tudatában van mindennek. Ez egy nagyon nagy hiba volt részéről.
Látva a lány állapotát, miután cafatokra égettem a képek egy részét és lábammal eltapostam az apró lángokat, újra odamegyek hozzá, hátulról mindkét kezemmel átkarolom a nyakánál vezetve le karjaimat. Mintha csimpaszkodnék rajta, de természetesen ez csak a lazaság része, nem helyezem rá a testsúlyomat. Éppen fordítva, neki adok támaszt. Persze jogos a felvetés, hogy miért teszem mindezt... azért, mert jelenleg a pasast akarom minél hamarabb elintézni, ahhoz pedig nem jönne jól egy összeesett lány, na meg én láttam az lányával való kapcsolatát, azt a gyereket nem fogják tőle elválasztani, ez biztos, pedig lehet a gyereknek jobb lenne. Jelenállás szerint bármi jobb lenne a gyereknek, mint ez a lutri életmód, amit az anyja képes neki nyújtani, de hát, mégis csak az anyja. Mondjuk az apja meg mégis csak az apja, tényleg nehéz ebben dönteni és én nem is akarok, de mivel Domit - vagy hogy hívják - ismerem, ezért úgy döntök, én önkéntesen az ő pártján állok.  
- Hát akkor azt hiszem, ezzel meg is volnánk, William Anthony Dougal. De nem baj, ha nem sikerül sikerrel járnia... - lépek közelebb hozzá és adok neki egy esélyt. Igazából az egyetlen esélyt lebegtetem meg szemei előtt. - Mennyit fizettek ezért az akciójáért? - Okos ember ő, tudja, hogy mire gondolok. Én többet tudok neki ajánlani, szóval ha mellénk áll és hagyja a francba drága Mathiast, akkor az ő előlegét is zsebre vághatja, meg az én nagyobb összegemet is.

1pm | ⚶

Tiger & Domi

Right from the start
You were a thief, you stole my heart
And I your willing victim
I let you see the parts of me, that weren't all that pretty
And with every touch you fixed them

Mivel úgy érzem, hogy ezek után egyáltalán nincs veszteni valóm, meghazudtolom saját magam elhatározom, hogy őszintén beszélek Tigerrel. Őszintén, amennyire tehetem, teljes mértékben én magam sem vagyok tisztában azzal, hogy mit is érzek valójában, de azt őszintén elmondhatom, hogy kedvelem őt, pontosan annyira, amennyire hónapokkal ezelőtt gyűlöltem. Kedvelem és azt kívánom bárcsak megfontoltabb lettem volna, akkor most nem kellene elbúcsúznom tőle. Talán nem érezném azt, hogy valami láthatatlan erő kitépi a szívem és soha be nem gyógyuló sebet okoz vele. Szavait hallva megengedek magamnak egy gyenge mosolyt. Nem tudom, hogy most mennyire őszinte, de valamennyire enyhíti a kínzó gyötrelmeimet.
- Nem hiszel nekem, megértem, de nem akartalak átverni. Ha visszamegyünk az időbe, az ismeretségünk legelejére, akkor valóban az volt a tervem, hogy lelépek tőle, de minél több időt töltöttem vele és minél jobban megismertem egyre távolibbnak tűnt ez a terv. Nem akartam tőle is megszökni, abban bíztam, hogy ez alkalommal talán most más lehet.
Az élet természetesen ismételten másképp gondolta, és most itt vagyok az újra elcseszett életemmel, tehetetlenül és még mindig bízva a csodában.
A veszély azonban ott áll az ajtóm előtt, nagyobb csapdában vagyok, mint bármikor. Szembenéznék bármilyen gonosszal, ha tudom, hogy a kislányom biztonságban van. Viszont ahogy beengedem a férfit és ő megszólal, minden erő elhagyja a testem. Folyamatosan az kattog a fejemben, hogy elrontottam, innen már nincs visszaút és elveszítek mindent, amiért eddig olyan keményen küzdöttem.
Egy kicsit megnyugszom amikor Tiger átöleli a derekam, ujjaimmal végigsimítom a kézfejét. Közelsége olyannyira megnyugtat, hogy a légzésem visszaáll normálisra, erőt ad nekem, hogy itt van mellettem és látszólag nem is szándékozik magamra hagyni. Átveszi a szót, én pedig hálás vagyok azért, hogy ennyire kézben tartja a dolgokat, mert jelen pillanatban egy értelmes mondatot sem lennék képes kinyögni ajkaimon.
William tekintetével alaposan végigméri Tigert, mintha el is mosolyodna mielőtt válaszol.
- Monsieour Mathiasnak mindenről tudomása van, amit eddig sikerült kiderítenem. Igen, tud a felesége hűtlenségéről és arról is, hogy a lánya rosszallóan mutat végig a szobán - Ilyen körülmények között él. Pontosan emiatt vagyok itt, hogy a megbízóm szavaival éljek: „ a feleségem szabadon kurválkodhat akivel csak akar, de a lányomat hozd haza William!” Vagyis, Madame DuPont, ön szabad ember, a férjem nem fogja keresni, nem jön ide, nem sározza be a hírnevét, de a lányát szeretné visszakapni. Ugye ön sem ilyen életet szeretne neki? Nem, egyáltalán nem ilyen életet szánok a kislányomnak, de annál, ami a sznob apja mellett várna rá még a nincstelenség is jobb. Legalábbis én ezzel próbálom nyugtatni magam.
Hálásan pillantok rá Tigre, fogalmam sincs, hogy mi lesz ennek az egésznek a következménye, de örökre hálás leszek neki azért, amiért nem hagy magamra. Nem tartozik nekem semmivel, már nem köt össze minket semmi, ő mégis itt marad és támogat, próbálja kézben tartani a dolgokat. Ha ő nem lenne itt, azt hiszem engem már régen a padlóról kellene felmosni.
Értetlenül pillantok a füst és lángok irányába. Nem értem mi a francot csinál éppen. Nem elég, hogy valaki zsarolni próbál ő még ránk is gyújtaná a motelt?
Ideje lenne összeszednem magam, azzal nem fogok tudni segíteni a lányomnak, hogy éppen most esem össze mint egy kártyavár. Egyszer már volt erőm megtenni egy hatalmas és nem könnyebb lépést, most is sikerülni fog kitalálni valamit. Lehunyom a szemem amint  ismét a közelemben érzem Tigert, mély levegőt veszek és próbálok úrrá lenni a folyton visszatérő félelmemen.
- Madame...elnézést, azt hiszem rosszul fogalmaztam. Önnek nincs választási lehetősége, egyetlen dolgot tehet, ideadja nekem a gyereket, hogy elvigyem az apjához. Attól a perctől fogva, hogy a kislány ott lesz ahova tartozik ön és Mr. Kareem-Abbar is szabad emberek. Nem fog senki és semmi a kapcsolatuk útjában állni. Ha engem kérdez: a férje már így is nagyon nagylelkű önnel. Mathiast mindennek lehet nevezni csak nagylelkűnek nem, legalábbis az a férfi, akit több mint másfél éve elhagytam egyáltalán nem nagylelkű. Neki mindig van B terve és soha nem hagyná, hogy egy gyenge nő megalázza. Ha tényleg tudja, hogy hol vagyok nem fog megnyugodni addig amíg tönkre nem teszi az életem.
- A lányom nem alku tárgya, nem fogom átadni őt senkinek. Sem ma, sem pedig máskor... próbálok erőt venni magamon, éppen elég ideig álldogáltam szótlanul, most egy kicsit meg kell próbálnom a sarkamra állni. Assia kedvéért. Megszólalnék, de Tiger ezúttal is megelőz, ide-oda kapkodom fejem a két férfi között. Ha végre sikerül felébrednem ebből a rémálomból tényleg életem végéig hálás leszek Tigernek. Nem tudom mi motiválja, de örülök, hogy itt van és tudom, nem vagyok egyedül.
Gondolataimat a William nevezetű úr jókedvű hahotázása zavarja meg.
- Nagyon lovagias ajánlat öntől, de el kell utasítanom. Nem sértődöm meg, hiszen nem ismer, de engem nem lehet megvesztegetni. Ezért vagyok én az egyik legjobb a szakmámban, hűséges vagyok a megbízómhoz. a hűséges szót direkt kihangsúlyozza és közben tekintete ide-oda cikázik Tiger és köztem. Mint aki jól végezte a dolgát összecsapja mindkét tenyerét, visszacipzározza a táskát és feláll.
- Nem szeretném, ha a továbbiakban feltartanánk egymást, elmondtam, hogy miért jöttem, egy dolguk van, elmondani a kislány tartózkodási helyét és már itt sem vagyok. megcsóválom a fejem.
- Mathia soha, de soha nem fogja megkaparintani a lányomat. nem fenyegetőzöm, azt hiszem annyira gyenge vagyok én ehhez, hogy bármilyen fenyegetés is viccesen hatna a számból. Egyszerűen csak megállapítok egy tényt.
- Ebben az esetben, viselnie kell a következményeket. Ebben a táskában van minden papír ami bizonyítja, hogy ön asszonyom bűnöző. Lopás, gyermek rablás, hamisítás és még sorolhatnám a listát...Találkozunk a rendőrségen! Bár igazán kár lenne a csinos pofikáját a rácsok mögött látni, de ön döntött.

Domi & Tiger

Egy hatalmas hurrikán sűrűjében állunk

Ha nem akart volna átverni, akkor nyíltan leült volna velem beszélni a terveiről, például, hogy két, vagy több hónapig a testével fizetne, a lakbér összegét pedig félretenné, hogy gyűjtse és felhalmozzon annyit, hogy teljes egy olcsóbb (vagy jobb) helyre, vagy a gyerekének ruhára. Gond nélkül megértettem volna, mivel sosem volt célom, hogy Dominique örökké a mi lakásunkban éljen. Munkát ajánlottam neki, hogy tovább tudjon lépni, igazán gondolhatta volna, hogy nem azért pöccentem be sohasem, mert nem fizette a lakbért, hanem mert azt mondogatta, hogy fizetni fog, aztán végül mégsem tette. Nem éreztem egyszer sem a késztetést arra, hogy ő le akarna ülni velem tárgyalni, mint ember az emberrel, így hát maradtak a találgatások, az üres szavak és a vágyak, amik gyakran ideges állapotunkban törtek ránk.
Ettől függetlenül nem tudom őt hazugnak nevezni, legfeljebb egy olyan lánynak, aki kétségbeesett hosszú hónapok óta és próbálja mindig a megfelelő döntést hozni, ami talán a lányának az optimális, de gyakran kisiklott alatta a talaj. Nem vádlom, nem kínzom, elfogadom az érzéseit, bár ez már mit sem számít kezemben az aláírt szerződésbontással. Halottnak a csók és jelenleg én lettem a halott, de nem ő a tettes, én voltam az öngyilkos.
A vendég érkeztekor leteszem a kezemben lévő dossziét az asztalra, s innentől úgy teszek, ahogy a múltam megedzett és kifaragott. Ahogy hallom a férfi szavait, úgy nyílik ki előttem a kezeim között lévő  nő valódi kiléte, mint kiderül, többször hazudott nekem, de nem tudom jelenleg ezt zokon venni tőle. Ezt a menekülő hazugságot el tudom fogadni, hiszen nem ellenem szól, bár jelenleg nincs itt az ideje, hogy leragadjak rajta.
- Mit ne mondjak, tényleg egymáshoz illetek - pillantok a lányra, ahogy szóba hozza a feleség hűtlenségét. Szavaimat hiába Domi felé intézem, valójában a vendégünk az igazi célközönségem. - Elvégre Mathias is pont annyira szeret másokkal hancúrozni, tudomásom szerint jóval több nőt ágyba vitt, mint ahány férfit DuPont kisasszony - nézek Williamra, majd buja, kisajátító tekintettem az említett kisasszonyra. Ettől függetlenül igazat kell adnom neki, a lánya jobb helyen lenne az apjánál, de épp azért álltam elő ezzel a hűtlen témával, mert efelől támadni tudtam az ember, remélve, hogy minél hamarább kezdi elveszíteni a türelmét és akkor meggondolatlanul fog cselekedni. Az az igazság, hogy akkor is maradnék, ha rólam szart se tudna ez az ürge, élvezem az ilyen helyzeteket, valamint lehet, hogy egy kibaszott barom vagyok, de gerinctelen az nem, Dominique álnevű hölgyeménynek pedig elkel némi mély hang a bázisába egy ilyen alakkal szemben.
Elégetem a képi bizonyítékokat a munkámról, de ettől még nyilvánvaló, hogy vannak nála tartalékok, mindegy, mert legalább egy példánytól megszabadultam.
- Most is szabad ember vagyok. Csak... hogy tisztázzuk - vágom közbe, mivel erre azért harapok, na meg nem árt, ha pofátlanul megakasztom a gondolatmenetét, nem árt, ha tudja, ez most nem az a hely, ahol ő annyira kényelmesen lenne. Várom Domi válaszát, rá is pillantok, bár tudom, mit fog reagálni. Nekem ebbe nincs beleszólásom és a világért sem akarnék belekeveredni a kölyke jövőjébe és az arról folyó szócsatába, az anyja meg megállapítja, hogy mi a jó neki, én már csak arra várok, hogy mikor léphetek akcióba. Domi pedig dönt, nem adja át a gyerek, ezt pedig én készpénznek veszem, innentől számomra a témára pont került és ha nekem igen, akkor Williamnak is.
Mentőövként megpróbálkozok a lefizetéssel, de hasonló reakciót kapok tőle, mint amire számítottam. Mélyet szívok a dohányból, majd gondterhelten kifújom a füstöt.
- Legjobb a szakmájában, mégis egyedül jött - mutatom be neki a sok hibája közül az egyiket. Miért vagyok ebben ennyire biztos? Chris az ajtó túloldalán van és még él. Ha lenne embere, aki fedezi Williamat, akkor már végzett volna Chris-szel, vagy ha meg nem egyedül jött, akkor mostanra már Chris végezett a társával. Ezért akartam meggyőződni afelől, hogy Chris-szel mi újság a túloldalt.
Úgy érzem, ideje lépnem, mielőtt Dominique túlságosan is eltúlozná azokat a fogadalmakat, amiket egyedül sosem lenne képes betartani. Elnyomom a csikket az asztal lapján, eldobom, míg hallgatom a férfi fenyegetőzését, s végigsimítok a nő nyakán érzékien, azzal a céllal, hogy minél inkább ellazítsam, megnyugtassam. Elsöpröm haját nyakának ívéről, felszabadítom fülét és közelebb hajolok hozzá.
- Fordulj el kérlek és ne nézz vissza, amíg nem szólok - suttogom lágyan, érzékien füleibe, hangom puszta susmogás a férfi számára. Nem tudom, hogy Domi mennyire értette meg amit mondtam neki, vagy mennyire fogta fel annak jelentőségét. Őszintén, én nem számítok arra, hogy ne kapná vissza a fejét, ha furcsát észlel, de megpróbáltam annyira ellazítani, hogy legalább addig ne görcsöljön rá a történésekre, amíg nincs mire. Az érzékien lágy pillant után egy kicsit el is fordítom testét, Williamtől el, de nem erőltetve. Ezután hirtelen pörgetem fel a mozgásomat, amíg a férfi a táskával van elfoglalva és azzal, hogy letegye, nekem nem kell sok lépést megtennem ebben a kicsi motelszobában, hogy egyből mögötte teremjem, mialatt előcsúsztatom az éles és hegyes konyhakést zsebemből, s még igazán mögé se állok, mikor már egyik kezem szájára tapad, másikkal pedig fénysebességgel, már-már profivá tanult mozdulattal nyakába mélyesztem a kést és erősen vájom húsában annak élét. Érzem, hogy elvágtam a légcsövét és a nyaki vénán is ejtek sajnos valamennyi vágás, amit nem akartam, mert kurvára nem lenne kedvem vértócsát törölgetni. Mindeközben a férfi felordít, de tenyeremben elhal a hangjának egy része, ezt követően erős légszomj tör rá a teste rúgkapálni kezd, kezdetben tudatosan, majd egyre inkább rángásba megy át. Hagyom a földre esni. A semmiből közben megjelent Chris - bejött az ajtón -, mivel a puffanásból leszűrte a helyzetet. Kezében lévő fegyvert Williamra szegezi míg az mozog.
- Keríts elő valami szorítót! - mondom Chrisnek, a feka srácnak, aki az alagsorban még nagyban Victoriaval smárolt, mikor Domi is ott volt. Egyébként kurvára érti a dolgát, nem tudom, hogy a picsába csinálja, hogy már nyújtja is az egyik levetett cipő cipőfűzőjét, de ez pont megteszi. Elveszem tőle és bekötözöm a férfi nyakát szorosan, ezzel elszorítva a nyaki vénáját, amit megvágtam. Amennyi vér az agyából szivárog ki, azzal nem tudok mit tenni, majd feltakarítjuk, de addig is míg én a holttest igazításán ügyködök, Chris Dominique felé fordul és a szájára tapasztja a kezét, míg másik kezén lévő mutatóujját saját ajkára teszi, hogy mutassa neki, most nem szabad sikítani. Ez egy hatalmas szabály a mi világunkban, bármi is történik, nem szabad felüvölteni.

1pm | ⚶

Tiger & Domi

Right from the start
You were a thief, you stole my heart
And I your willing victim
I let you see the parts of me, that weren't all that pretty
And with every touch you fixed them

Tisztában voltam azzal, hogy egész életemben rejtőzködnöm kell majd és soha nem lehetek nyugodt, amikor megvásároltam magamnak az új személyazonosságot és elhatároztam, hogy megszököm. Tudtam, mégis hideg zuhanyként ér a felismerés, hogy ilyen rövid idő alatt megtaláltak. Ismerem Mathiast, biztos voltam abban, hogy amíg él az fogja lekötni minden szabadidejét, hogy megtaláljon engem. Bármit is csinálok, bárhova is megyek előbb vagy utóbb rám talál, mert ő olyan ember, aki nem adja fel. Őszintén, fogalmam sincs, hogy meddig leszek képes még bujkálni, meddig lesz erőm ahhoz, hogy folyamatosan nulláról építsem fel az életünket. Lehet, hogy önző vagyok, amiért nem engedem át neki a lányomat, talán tényleg sokkal jobb élete lehetne, nem szenvedne hiányt semmiben, viszont nem engedhetem, hogy az apja úgy bánjon vele, mint egy darab hússal a piacon. Nem engedhetem, hogy ne legyen saját akarata, hogy tizenhat évesen odadobja valakinek, mondván az jót tesz az üzletnek. Azt szeretném, hogyha felnő képes legyen megállni a saját lábán, hozhasson döntéseket és szabadon szeressen, akit csak akar. Nem egyszer fordult már meg a fejemben, hogy talán Assia meggyűlöl majd amiért megfosztottam egy az apjától, a nagyszüleitől, az olyan élettől ahol nem kellene gondolkodni, hogy mi legyen a vacsora, de abban bízom, hogy elég értelmes lesz és ha felnő megbocsát nekem. A férfi Tig szavait hallva felhorkan, idegesen kezdi masszírozni a halántékát, látszik rajta, hogy ehhez már egyáltalán nincs türelme, csak azért viseli el még mindig Tiger keresztkérdéseit és az én makacsságomat, mert jól megfizetik érte.
- Az ügyfelem...magánélete úgy érzem, hogy irreleváns ebben a témában. Ha kérhetem maradjunk a tárgynál, Madame DuPont egyik napról a másikra felszívódott annak tudatában, hogy gyermeket vár, meglopta az ügyfelem, úgyhogy Monsieour Mathias joggal követeli vissza a gyereket.
Már-már könyörgő tekintettel nézek végig a könyörtelen nyomozón. Mindent megtennék azért, hogy biztonságba tudjam Assiát. Esdeklő pillantásom összefonódik Tiger határozott tekintetével, szinte már könyörgök azért, hogy segítsen nekem kikeveredni a bajból, nem kérhetnék tőle semmit, de ezekben a percekben azt érzem, hogy ő az egyetlen, aki támaszom lehet.
- Nem tudom mire szeretne kilyukadni Mr, a folytonos keresztkérdéseivel, ne higgye egy pillanatra sem, hogy bármi is visszatarthat attól amiért jöttem. Vagy átadják nekem Assiát, hogy elvihessem az édesapjához, vagy a madame megtekintheti az amerikai vendégszeretetet a rácsok mögött. Minden más teljesen irreleváns ebben a helyzetben és az amúgy is eléggé felborzolt idegeiemet teszi csak próbára vele. Ne tegye! amióta ez a férfi belépett az ajtón ez az első alkalom, hogy a kelleténél hangosabban szólal fel, az eddig nyugodt és megfontolt hangja most fenyegetőzővé változik és tekintete gumilabdaként pattog kettősünk között.
Érzem Tiger ujjainak simítását nyakamon, leheletét, ami a bőrömet csiklandozza, megnyugszom tőle. Legalábbis kevésbé vagyok zaklatott, mint néhány másodperccel ezelőtt. Szavait hallva szinte észrevétlenül bólintok és egész testemmel abba az irányba fordulok, amerre mozdít. Tudom, hogy valamire készül, hogy nem lesz kíméletes, azonban mégis meghűl bennem a vér ahogy a férfi nyögését hallva megfordulok tengelyem körül. Pulzusom magasba ugrik, a férfi túl lomha ahhoz, hogy kellőképpen védekezni tudjon Tiger ellen. Egészen addig hátrálok a cselekményektől, amíg hátam a hideg falnak nem ütközik. Szeretnék felsikítani, de annyira leblokkolt az agyam, hogy képtelen vagyok bármilyen reakcióra. Szinte kővé dermedve figyelem ahogy a férfi, aki az előbb még annyira magabiztos volt az utolsókat rúgja, a vére szétfolyik a padlón. Hánynom kell. Szédülök. Fogalmam sincs, hogy a másik fickó mikor jöhetett be a szobába, csak akkor realizálom, hogy ő is jelen van, amikor kezét a számra nyomja és csendre int.
Úgy érzem magam, mint egy kalitkába zárt kismadár, aki körül két igazán veszélyes ragadozó leselkedik.
- Ne, ne, ne, ne...kérlek ne... szinte csak suttogom a szavakat, amikor végre meg tudok szólalni. - El kell tűnnöm innen. Tudja, hogy hol vagyok... mint aki elvesztette a fejét rohanok a bőröndhöz és elkezdem bele dobálni azt a néhány ruhadarabot, ami a kezem ügyébe került.
- Keresni fogja őt. Tudja, hogy itt volt nálam. TUDJA, hogy hol vagyok. El kell mennem. Assiát akarja... motyogom szinte magamnak, miközben egy plüssmacit próbálok a bőröndbe gyömöszölni.
- Biztos látták őt feljönni ide, amúgy is minden csupa vér, ide nem hozhatom haza a lányom, itt nem maradhatok. megcsóválom a fejem, tekintetemmel hol a hullát, hol pedig Tigert fürkészem.
- Meg fognak találni...el fogják venni tőlem. Nincs hova mennem és itt egy hulla a szoba közepén. az órák óta gyülemlő feszültség most robban ki belőlem, magatehetetlenül roskadok le az ágy mellé, elvesztem.

Domi & Tiger

Egy hatalmas hurrikán sűrűjében állunk

Látom a férfin, hogy sikerül fokozatosan felhúznom és attól még, hogy nagyon higgadtan válaszol, nem lesz kevésbé feltűnő, hogy kezd elege lenni a helyzetből. Talán megvárta volna, hogy Dominique kijöjjön a motelból és a köztéren csípte volna nyakon és ebbe a tervébe csak az én érkezésem piszkított bele. Én a helyében megvártam volna míg elmegyek, ha már ennyire jól ismer, de az sem kizárt, hogy örült a szerencsének és remélte, hogy ezzel engem is eltesz majd láb alól.
Értem én, hogy le van szarva, ki kivel fekszik le és csak a lány érdekel, de az imént ő hangsúlyozta ki Dominique hűtlenségét, ha ennyire irreleváns lenne, akkor neki sem kellett volna ennyire időt szánni rá. Ehhez a gyerekes szócsatához már nekem sincs kedvem, úgy érzem, elértem a célomat, szóval nem áll szándékomban válaszolni neki.
Látom Dominique szörnyen félő és könyörgő tekintetét. Ritkán látok nőtől ennyire őszintén kifejező arcot, általában megvetem, most mégis szívemig marja a tudatomat. Mindössze szemeimmel tudok neki válaszolni, de azokkal egyértelműen tudatom vele, hogy nem fogok csak úgy lelépni és itt hagyni, ha ez eddig nem lett volna nyilvánvaló. Ha már elkezdtem, nem fogom a szarban hagyni, de legfőképpen nem fogom hagyni, hogy elvegyék tőle a gyerekét, ha ennyire nem szeretné átadni.
Felnevetek ahogy William óva int a haragjától. Micsoda fenyegetés, még a végén ő fogja feltárni a börtön kegyes szeretetét, pedig idekint a világ sokkal borzalmasabb, olyannyira, hogy a rácsok mögötti élet csak üdülésnek tűnik. De Domi anyaként nem kerülhet börtönbe, én meg munkám végett nem, úgyhogy sajnos minden ilyen fenyegetésével csak magaalatt vágja a fát, de azt nagyon eltökélten teszi.
- Persze, hogy nem tudja - fordítom el arcomat gúnyos mosollyal. Pedig nem lenne nehéz kitalálni, hogy mire akarok kilyukadni, látszik, hogy engem nagyon nem ismer, közel sem annyira, mint Domit. - Már tisztáztuk a álláspontokat, ötezerszer is elmondhatja, miért van itt, a nő válasza nem fog megváltozni. - Hangom kemény, mély és lassú, közepes hangerővel, tudatos nyugodtsággal közlöm vele ellentmondást nem tűrve a tényeket, ezzel jelezve neki, hogy most fejezze be.
Szerencsére ő be is fejezi, én pedig nyugtatom Domit, hogy ne kezdjen el aggódni, vagy befeszülni, ezzel talán csökkenteni tudom a benne később kitörő sokkot. Kapok a helyzetem, mikor a férfi a táskájával van elfoglalva és pillanatok alatt válok érzéki nőismerőből könyörtelen gyilkossá, három másodperc telik el, hogy megindulok felé és elvágom a torkát. A férfi menekülne, de már fizikailag képtelen rá, fogom fejét, de engedem a súlyánál fogva leesni a földre. Tenyerem, mellyel befogtam a száját csupa vér, ahogy vért köpött fel elvágott nyelőcsövéből, leteszem a véres kést skarlátvörös és forróan nedves ujjaimmal és amilyen gyorsan csak lehet, elkötöm a nyakát, hogy minél kevesebb vérrel megússzuk ezt a semmiből jött alkalmat. A vér ugyanis állati nehéz feltakarítani.
Mikor a veszély lényegi része elhárul és elengedem a halottat, s felállok mellőle, hogy ne legyen véres a ruhám, Chris is elengedi Dominique száját. A holttestet nézem és csak akkor nézek rá a lányra, mikor felszólal. Legnagyobb meglepettségemre nem a holttesten jár az agya.
- Nyugi, van időnk. A legfőbb informátora már nem küldözgeti neki az adatokat. - Vagyis tényleg ráér, nem kell kapkodni, persze nem azt mondom, hogy napokat várjon, de percek ide vagy oda, nem számítanak. Inkább nyugodjon meg, az fontosabb.
Egész jól fogadja, hogy egy hulla van a szobában, nem messze tőle, ettől még nem felejtem el, hogy ne adna hozzá valamennyi pánikon az állapotához, ami így sem rózsás. Afelől nem tudok nyilatkozni, hogy elköltözzön innen, szerintem is el kellene, habár a kapkodás nem igazán tesz jót semminek.
- Emiatt ne aggódj, majd mi elintézzük - felelem, mikor William miatt kezd aggódni. Azért bírtam benne, hogy egy idő után lenyugszik, de nem úgy tűnik, ezzel szemben csak tovább szítja magában a káoszt ahelyett, hogy nyugtatgatná magát. Chris kezelésbe veszi a kifolyt vért, én pedig felállok és Domihoz - nem tudom hogy hívják - megyek. Higgadt hangon kezdek beszélni hozzá, szemeimmel az övéit bámulva.
- Semmi értelme annak, hogy magadra rántod a világvégét. Higgadj le, nem lesz gond. Az eszeveszett szavak később is ráérnek, most inkább tegyük a dolgunkat. - mondom neki és csak akkor engedem el, amikor úgy érzem, hogy megértette. - Szép higgadtan pakolj össze mindent, ami a tiéd és a lányodé. Most csak a fontosakat fogjuk elvinni, a többi holmidat később utánunk fogják hozni. - Ez a jó, ha nem magányos díler valaki, mi egy család vagyunk, számíthatunk egymásra, főleg a bajban, ezért sosem vagyunk egyedül és ennek ékes példája Chris, aki a semmiből teremt itt látszólag és mégis úgy mossa fel a vért, mintha ő kente volna össze vele a földet.
- Tig, szerintem menjetek. Hamarosan megjönnek a többiek - ... és elviszik a hullát, eltüntetik a nyomokat és tisztára mossák a területet, mintha mi sem történt volna, William teste és tudata pedig mindörökké feledésbe merül, s örök eltűnté nyilvánítják. Nem fejezte meg direkt a mondatot Chris, de én értem, hogy erre gondol. A lány mindebben csak hátráltató tényező lenne, útban lenne, úgyhogy minden szempontból az a megfelelő döntés, ha minél hamarabb elviszem őt innen. Szerintem már akkor értesítette a többieket, mikor meghallotta az elvágott torokból kiszűrődő hangokat. Bólintok neki, majd a lány felé fordulok.
- Megnyitnád nekem a csapot? - mutatom fel kezeimet. Így nem igazán érhetek semmihez, úgyhogy ez lenne az első dolgom és jobb ha Domi fogja meg a csapot, mintsem hogy még azt is takarítanom kellene, amit könnyű elvéteni és nincs kedvem bizonyítékokat hagyni a gyilkosságról.
Talán őrültség azt mondani, de szeretem a vér fémes szagát, kedvenc színem pedig a piros, így mindig lenyűgöz és tiszteletet ébreszt bennem a vér látványa. Megmutatja, hogy mennyire múlandó az emberi élet és egyúttal viszontlátom kezeimen, hogy egy fenevad vagyok. Nem érzek fájdalmat, csak enyhe egészséges aggodalmat, amit a többiekbe vetett bizalom tompított el. Néha még megijedek magamtól, felnézek a fürdőben lévő tükörbe és farkasszemet nézek magammal. Szemeimben megcsillannak a fájdalom jelei. Tudom, honnan fakadnak. Nem gondoltam volna, hogy ennyire meg tud érinteni egy anya gyermekéhez való ragaszkodása és a félelme, hogy elveszítheti. Úgy nőttem fel, hogy anyám egy pillanatig sem gyászolta azt, hogy elhagyott, neki én nem kellettem, amire biztos megvolt az oka, de leszarom. Domi jajveszékelésére ellenben úgy ugrottam, mint feldühödött őrült vad, ki kész volt széttépni a fenyegetőt... s tulajdonképpen pontosan ez is történt. A vadakra pedig nem lehet pórázt adni.
Miután megbarátkoztam a mai magammal és tisztára mostam kezeimet, visszaindulok a lányhoz. Végigmérem a szobát, látom, hogy megérkezett egy másik srác is, biccentek felé, de Domihoz fordulok.
- Kell még segítség a pakoláshoz? - Nem volt sok cucca, ahogy láttam, de ha kell még neki két kéz, itt vagyok. - Most csak egy hátizsákkal megyünk, te és én is eggyel-eggyel. Nem keltünk feltűnést és nem is most fogsz kijelentkezni innen, oké? - Nincs nagyon más választása, sajnos azzal, hogy engem is kinyomozott William, így ez a mi problémánkká vált, mi is fogjuk levezényelni és nyomtalanítani a helyzetet, ehhez pedig együtt kell működnie velünk. Az, hogy mi lesz Domival, mármint úgy értve, hogy ő szemtanúja volt a történteknek és tud is rólunk, most nem számít, majd később lesz vele valami.

1pm | ⚶

Tiger & Domi

Right from the start
You were a thief, you stole my heart
And I your willing victim
I let you see the parts of me, that weren't all that pretty
And with every touch you fixed them

Látom és érzékelem, hogy mi történik körülöttem, csak éppen felfogni képtelen vagyok mindazt, amibe váratlanul belecsöppentem. Ép ésszel képtelen vagyok felfogni, hogy ami történik az valóság, és nem csak egy rossz álom, amiből mindjárt felébredek. Mintha az agyam teljesen leblokkolt volna, csak az egész testemre és lelkemre nehezedő félelemet érzékelem. Olyan erővel kapaszkodik belém, hogy szinte már összeroppant, nem kapok levegőt és halálfélelmem van. Soha, de soha nem éreztem még magam ennyire csapdában, vergődik, mint egy kisegér és minden zsigeremmel érzem, hogy a vég egyre vészesebben közeledik, hogy bármennyire is próbálkozom nem élhetem túl ezeket a pillanatokat. Assia az egyetlen ember az életemben, akiért mindent kockára tennék, akiért már egyszer, még a születése előtt feláldoztam mindent és egyetlen pillanatát sem bánom, mert tudom, hogy miért tettem. A cél szentesíti az eszközt, szokták mondani és azt hiszem ez a mi esetünkben nem is lehetne reálisabb kifejezés.
Földbe gyökerezett lábakkal állok és figyelem, hogy mi is történik körülöttem. Egy pillanatra sem tudom levenni Tigerről a tekintetem. Mintha nem ugyanaz az ember lenne, aki mellett két hónappal ezelőtt még királynőnek éreztem magam, mintha egycsapásra eltűnt volna belőle az a szenvedély, amivel elcsavarta a fejem, az a hidegvér, ami most a legjellemzőbb rá egy kicsit megijeszt. Nem hittem volna, hogy valaha látni fogom őt ilyennek, hogy részese leszek egy ember meggyilkolásának. Sokkot kaptam. Csak arra tudok gondolni, hogy a lehető leggyorsabban el kell tűnnöm innen, mert veszélyben vagyok. A titkom kitudódott, a múltam utolért és csak úgy tudok megmenekülni, ha minél messzebb rohanok innen.
Kétségbeesetten szelem át az apró szobát, magam sem tudom már, hogy milyen szavakat ismételgetek, az egész olyan, mintha kívülről látnám magam, mintha csak egy szellem lennék, aki éppen elhagyta a testét.
- Nincs időnk. Nincs időnk Tiger...keresni fog, ezt a fickót is keresni fogja és megtalál... tekintetemmel a méretes hullát fürkészem, azt hiszem csak most igazán tudatosulni bennem, hogy az amit tettünk bűncselekmény. Nem én vágtam el a torkát, nem én fosztottam meg az élettől, de igenis én voltam az aki miatt idejött és emiatt fekszik most élettelen teste a motel kopott szőnyegén.
Őszintén, fogalmam sincs, hogy valaha képes leszek-e feldolgozni azt ami történt, ahogyan abban sem vagyok biztos, hogy elég erőm lesz újra felállni a padlóról és megpróbálni tovább élni az életet. Egyetlen egy dologban van biztos: nem lennék képes egyetlen percet sem élni a lányom nélkül.
A rám nehezedő terhek és érzések súlya alatt összeroskadok. Kezemben szorongatva a plüssmacit kuporodom le a földre. Csak akkor emelem fel a fejem, hogy a férfi szemeibe nézhessek amikor érzékelem, hogy közelebb sétál hozzám és meghallom a hangját. Rá pillantok. Fogalmam sincs arról, hogy hogyan csinálja, de megnyugtat. Miközben hallgatom őt, és elveszek tekintetének őszinteségében tényleg elhiszem, hogy minden rendben lesz. Elhiszem, hogy meg fog védeni, ahogyan azt most is tette, elhiszem, hogy mellette nem eshet bántódásunk. Az életemet is képes lennék a kezébe adni, mert szükségem van rá. Arra a férfire, aki teljes valójában, őszintén itt van mellettem.
- Megígéred? szipogva és erőtlenül teszem fel neki a kérdést. Meg tudja nekem ígérni, hogy nem lesz semmi baj? Hogy mellettem marad és segít túljutni mindenen?
Be kell látnom, hogy igaza van, azzal nem segítek, ha a hisztérikus kirohanásommal hátráltatom őt. Bólintok és utasításának megfelelőn, a maradék erőmet használva elkezdem összecsomagolni a legfontosabb cuccainkat. Rettegek a következményektől, attól, hogy mi fog velünk történni tíz perc múlva, vagy egy nap, egy hét, egy hónap elteltével.
Úgy készítem elő a két hátizsákot, mintha csak egy robot lennék. Nem is igazán figyelem, hogy mit pakolok, csak teszem a dolgom, mert most mindenkinek arra van szüksége, hogy a dolgok zökkenőmentesen menjenek.
Ismételten csak bólintok mikor realizálom, hogy Tiger ismét velem beszél. Keresztül mászom az ágyon, hogy még véletlenül se keljen a hullát kikerülnöm és meg sem állok a fürdőszobáig, hogy megengedjem a csapot. Az ajtófélfának támaszkodva figyelem egy darabig, ahogyan Tiger lemossa a vért a kezéről. Olyan lett számomra ez a férfi, mint az éltető levegő, fogalma sincs arról, hogy nélküle úgy éreztem magam, mintha fuldokolnék és most is, bármennyire remegek a félelemtől, ha a közelemben van megnyugszom. Megnyugszom és elhiszem neki, hogy tényleg minden meg fog oldódni. Közelebb lépek hozzá és átölelem hátulról. Ujjaimat összefonom a hasán, fejem a hátának döntöm és néhány rövid másodpercig csak belélegzem az illatát. Csak ezek után hagyom őt magára, hogy én is befejezhessem a csomagolást.
Tekintetemmel kerülöm a hulla látványát, még az időközben felbukkanó idegen férfit sem veszem észre. Egyetlen cél lobog a szemem előtt, minél gyorsabban eltűnni innen.
- Megvagyok! emelem magasba a két kutyafuttában összepakolt zsákot. Minden egyes szavára figyelek, nem szeretném elszúrni a dolgokat.
- Megértettem. bólintok irányába. - Hová megyünk most innen? ismét kezd eluralkodni rajtam a páni-félelem, ha belegondolok, hogy a lányom után kell mennem és nincs már otthonunk ahova vihetném.
- És mi lesz a szobával? Tudják, hogy én béreltem, a nevem, a telefon számom, minden infót tudnak rólam. Mi van a recepciós látta feljönni őt ide? Vagy meglát titeket miközben pakolásztok. veszek egy mély levegőt, hogy lenyugtassam magam.
- Tiger...mi lesz velem? Én nem veszíthetem el a lányomat és nem veszíthetlek el téged sem. Félek. nem tehetek róla, a szavak csak úgy kicsúsztak ajkaim közül, az agyam szinte magától formálta meg őket, végig sem gondoltam, hogy most vallomást teszek neki.

Domi & Tiger

Egy hatalmas hurrikán sűrűjében állunk

Normálisnak vélem a reakcióját, látható, hogy nem igazán tudja feldolgozni a látottakat és az, hogy nem a holttest körül forognak agytekervényei csak azt sejteti nekem, hogy egyszerűen nem akarja befogadni a látványt, próbál úgy tenni, mintha nem is történt volna meg és talán majd később tudatosodnak benne az események. Szembenézek vele, s eltekintek afelől, hogy vajon mit gondolhat most rólam, nem érdekel, mert nem tartozok neki magyarázattal, cselekedeteimért sem neki vagyok felelős, hanem Amaranak, akivel majd később beszélek, de bizonyára meg fogja érteni, hogy mit miért tettem és szerinte is így a jó a bandának. Talán megijesztem Domit, nem tudom, de erre nincs itt az idő, hiába állítom, hogy nem kell kapkodni, nem kell eszeveszetten döntéseket hozni, jobb nem a holttest mellett leülni beszélgetni, nem mellesleg van bőven miről, amennyiben szóvá akarja hozni és ki akarja adni magából. Nekem az is megfelel, ha örökre elnémulunk és sosem találkozunk többet, ahogy azt eddig megígértem neki, attól nem félek, hogy majd beköpne engem a rendőrségen, mivel ő legalább annyira a sittre való.
- Keresni fog, de nem két perc átrepülni Európából ide -  felelem még mindig nyugodtan, de megfogadom, hogy nem folytatom ezt a győzködést. Ahogy pedig arra számítani lehetett, Domi hirtelen összeroskad, földre kuporodik kétségbeesettségében. Odamegyek hozzá és megpróbálom megnyugtatni, meg valamennyi erős lehelni bele, hogy legalább addig kibírja, míg szükséges. Nem szeretem az ígéreteket, mert azokat meg kell tartani. Mélyet sóhajtok a kérésére, leengedem vállaimat és látszólag eltöprengek, hogy fogadalmat tegyek-e neki.
- Ha ezt most megígérem, azzal előbbi ígéretemet szegném meg, márpedig akkor mi értelme bármire is a szavamat adni? - vágom ki magamat a helyzetből, szerintem jogosan. Éppen azt fogadtam meg neki, hogy nem fogom őt keresni, nem fog többet látni, érthetően nem ígérhetem meg pár perccel később az ellenkezőjét, mert telibe hazugnak és hűtlennek tűnnék. - De ha bízol bennem, akkor ígéret nélkül is elhiszed, hogy nem lesz gond - teszem hozzá, mégis csak biztatva őt. Nem kérek, hogy bízzon bennem, az ő döntése, azonban szerintem kettőnk közül én vagyok az, aki még nem baszta át őt. Nincs semmi oka nem bízni bennem.
Egyelőre haladunk a munkálatokkal, Dominique is pakol sebesen, én is segítenék Chrisnek, de véres a kezem, szóval mielőtt random vérfoltokat hagynék, gyorsan meg akarom mosni a kezemet.
Domi többször bebizonyította, hogy pánikhelyzetben, vagy nagyobb érzelmekkel telve nem igazán tud ura lenni a cselekedeteinek - elég csak arra gondolni, hogy képes volt hozzám vágni a semmiből egy dobozt -, de talán úgy tűnik, már kezd rendeződni, erre utal az is, hogy szélsebesen megérti, amit kérek tőle és gyorsan a fürdő ajtajában terem. Én embert még ilyen ninja módon átrepülni az ágyon nem láttam.
A folyóvízben ásztatom kezeimet, valamiért teljesen magamba süppedek, mert meg mertem volna fogadni, hogy egyedül maradok a helyiségben. Mikor felpillantok a tükörbe és saját szemeimbe nézhetek, akkor veszem csak észre a tükörben az ajtófélfának támaszkodó lányt. Tekintetünk találkozik és ezúttal én vagyok az, aki hamarabb megszünteti. Bármennyire is fura, nekem is hirtelen jött ez a gyilkolás, én sem voltam rá felkészülve, bár azért rám elmondható, hogy az esetek jó részében váratlanul, muszájból kell ölnöm. Hagyom, hogy odalépjen mögém, a gyilkosságtól kiélezett érzékeim riadóznak, hogy ne engedjek senkit magam mögé, de leküzdöm és fogadom az ölelést. Elvonatkoztatok attól, hogy mi történt a vendég érkezte előtt, értem én, hogy az sors gyökeresen felfordította a napunkat, legfőképpen az övét és ezzel együtt a viszonyunkra is befolyással bírt és nem csak az ő részéről. Én is úgy jöttem ide, hogy aláír aztán viszlát, aztán most itt vagyok, hátamhoz bújva ölel át ez a lány és nekem baromira jó érzés. Ezúttal úgy döntök, hogy hagyom hatni a rám telepedő érzéshullámot, nem küzdök ellene, mert kell valami, ami megtart embernek, aki vagy ami visszaránt abból a kővé szilárdult lelkiállapotból, melyet egy emberi élet kioltása okoz.
Behunyom szemeimet pár pillanat erejéig, kifújom a levegőt, mely közben testem összerándult izomnyalábjai is elernyednek, muszáj bevallanom, hogy nekem is le kell nyugodnom, hiába színleltem azt, hogy tökéletesen higgadt vagyok. A lelkem kap néhány pillanatnyi megbékélést, s méh akkor is a lány melegségét érzem hátamon, mikor ő kilép a fürdőből. Kinyitom a szemem, visszatérek a káoszba, amit nekünk most kíméletlenül uralnunk kell.
Bőven tisztára mosott kezemmel elzárom a csapot, megtörlöm és visszatérek a srácokhoz. Tudatom Domival, hogy mi fog történni, miközben követem Chris-éket. A vér már lassan eltűnni látszik, a szőnyegen kívül, amit szintúgy el kell tüntetni a holttesttel együtt. Azt azonban nem akarom megvárni, Dominak azt nem szabad látnia, hogy miként kerül innen ki egy magas férfi merev holtteste észrevétlenül. Az a látvány örökké őrületbe kergetné őt. Mikor Domi felmutatja az összepakolt holmijait, mindenki felé pillant.
- Lehet ezekért mi fogunk visszajönni, majd még egyeztetünk - mondom a fiúknak. Igazából mindegy is, mert úgyis a kiköltözés az utolsó, az meg nem működik Domi nélkül, úgyhogy amit nem muszáj, azt nem sunyiban végezzük.
- Hozzám. - Magamat is meglepem ezzel, de végül is, van vagy hat lakásom, most mégis arra vetemedek, hogy a sajátomba vigyem őt. Nem tudom miért, most ez tűnik jó ötletnek. Gyorsan kutakodni kezdek a férfi által letett táskában, kihalászom azokat az iratokat, minden bizonyítékot, amit William fel akart volna hozni ellenünk a rendőrségen, majd az egyik hátizsákba rejtem őket, amibe Assia cuccait rejtette. Dominak az előbb már mondtam, hogy csak egy táskával jöjjön, az irataival, pénzével és egyéb fontos olgaival, úgyhogy bízok benne, hogy így is tesz.
- Visszajövünk este kiiratkozni, ennyit tudunk tenni. Egyedül a telefonodat és a telefonszámodat kell lecserélned, a többivel nem lesz gond. A férjed tudja, hogy itt voltál, ezen a tényen már nem fogsz tudni változtatni, de muszáj legálisan elhagynod a helyet, különben a rendőrséget magadra tapasztod. - magyarázom neki indulásra készen.
- Oh, és még valami. Kérem a telefonodat - nyújtom kezemet ellentmondást nem tűrve Domi felé és amikor odaadja a készüléket, felnyitom a hátlapját, kiveszem az aksit, aztán a telefont és az akkumulátorát is a földre dobom és teljes súlyommal ráállva összetöröm. 
- Nem fogod elveszíteni a lányodat. Megmondtam, hogy nem lesz gond! - felelem egy kicsit ingerültebben, mert az ilyen aggódó hangok most feleslegesen, ezekre nem tudok mit mondani, csak rózsaszínű felhőket.
- Menjünk! Ne nézz majd az emberek szemébe, a tekinteted nagyon árulkodó.- Megfogom Domi karját, s még egy utolsót visszanézek a fiúkra. Tudják a dolgukat. Úgy nyitom ki az ajtót, hogy minél kevesebbet legyen nyitva ezzel megakadályozom, hogy a szag kimenjen, meg hát, minél kevesebb ember pillanthasson be a szobába. Szerencsére ez egy kis suttyó motel, nincsenek is sokan.
Átlagos sétával megyek ki a motelból, ki egyenesen a parkolóba, ahol beülök Domival az autómba és egyszerűen elhajtok. Telefonomat halászom ki a zsebemből és gyorsan hívást intézek.
- Egyelőre hagyjátok ott William autóját, nézzük, hogy érte jön-e valaki - azzal ki is nyomom a beszélgetést, ennyit akartam mondani. Ha elviszik az autót, nincs egyedül a városban, ha viszont kutya se néz rá sokáig, akkor tényleg egyedül nyomozott a nő után és a férjének muszáj új ember után néznie, ami eltart egy kis időbe. Már nem azért, de én sem állítanék rá egy hadsereget egy olyan lányra, mint Dominique...

1pm | ⚶

Tiger & Domi

Right from the start
You were a thief, you stole my heart
And I your willing victim
I let you see the parts of me, that weren't all that pretty
And with every touch you fixed them

Tudtam, amikor felültem arra a bizonyos repülőre, tudtam, hogy az életem tele lesz váratlan fordulatokkal, meglepetésekkel, számítottam arra, hogy nem sok nyugodt percem lesz majd, de azt legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna, hogy egy gyilkosság résztvevője leszek. Fogalmam sincs, hogy valaha túl tudom-e tenni magam a történteken, hogy csillapodni fog vagy sokkal inkább erősödik bennem a bűntudat, ami most teljesen megbénítja a testem és ítélőképességem egyaránt. Tiger és Chris is gyakorlott mozdulatokkal tevékenykednek a hulla mellett, akaratlanul is megfordul a fejemben, hogy vajon hányadszor csinálják ezt már végig. Abban biztos vagyok, hogy egyiküknek sem ez az első alkalom, ahhoz túlságosan is nyugodtnak tűnnek és pontosan tudják mit kell csinálniuk, mintha egy jól begyakorolt jelenetet játszanának le ismét.
Be kell látnom, hogy Tigernek igaza van. Ismerem Mathiast, soha nem fogja feladni azt, hogy megtaláljon minket, de van még egy kis időnk amíg tudatosodik benne William eltűnése és esetleg úgy dönt, hogy személyesen jön el ide megkeresni engem. Legalábbis ezzel a gondolatmenettel próbálom vigasztalni magam, addig sem gondolkodom a gyilkosságon és nem parázok be annyira, hogy esetlegesen mindent elrontsak itt nekik.
- Bízom benned. fura kimondani ezeket a szavakat bárkinek is, de ha belenézek Tig szemeibe tényleg, őszintén azt látom benne, hogy bízhatok. Életem során talán most először mondom azt valakinek, hogy megbízom benne és tényleg, teljesen őszintén komolyan is gondolom. Nem tartozunk egymásnak semmivel, mégis ettől a perctől fogva örökre össze fog kötni minket ennek a napnak a cselekménysorozata és teljes szívemből azt kívánom, hogy bárcsak ne így alakultak volna a dolgok. Bárcsak ne egy elvágott torkú férfi kapcsán jutnék eszébe.
Nem könnyű észnél maradnom most, nem könnyű úgy cselekednem ahogy elvárják tőlem, mégis meg kell tennem, hiszem sok mindent veszíthetek, ha eszelős módjára viselkedek. Mint egy jó katona, engedelmeskedek a felettesem parancsának és minden ellenkezés nélkül követem az utasításokat. Éppen ezért olyan sebességgel szelem keresztül a szobát, hogy a férfinek segíthessek a fürdőben, mint egy tigris. Annyi minden kavarog most a fejemben, hogy egy normális kérdést sem tudnék feltenni, de minden sietség és kapkodás ellenére megállok, az ajtófélfának támaszkodom és figyelem azt a férfit, aki a maga egyszerűségével könyörtelenül elrabolta a szívem. Hosszúnak tűnő másodpercekig csak állok ott és nézem őt, látom tekintetében az aggodalmat, testtartása arról árulkodik, hogy bármikor kész megtenni a következő lépést, ha arra van szüksége. Tudom, hogy mit tett hiszen a saját szememmel láttam mégsem tekintek rá gyilkosként. Nem tudom mi vezérli lépteimet, amikor közelebb sétálok hozzá. Szeretném biztosítani arról, hogy nincs egyedül, hogy ő is támaszkodhat rám, ha arra van szüksége. Szeretném, ha tudná, hogy nem tekintek rá másképp és ugyanolyan fontos számomra, mint hónapokkal ezelőtt.
Visszatérek a valóságba, túlságosan sok feladat vár ránk, elengedem Őt és minden szó nélkül visszatérek a szobába, hogy befejezzem a csomagolást.
Kérdésemre nem teljesen ezt a választ vártam, és bár lehet, hogy nem látni rajtam, de annak a gondolata, hogy mellettünk lesz igenis megnyugtat. Nem tudhatom, hogy mi motiválja őt erre a hatalmas lépésre, talán csak figyelni akar, biztos szeretne lenne abban, hogy nem rontok el semmit. Megérteném, ha ezért segíteni. Annak ellenére, hogy teljességgel megbízom benne elfogadom azt a tényt, ha ő esetleg nincs bizalommal irányomba.
Figyelmesen hallgatom a szavait, minden egyes mondatot jól elraktározok az agyamba, hogy még véletlenül se felejtsem el őket, ezzel veszélybe sodorva a biztonságunkat. Magamban mindent megismétlek, amit Tig elmondott.
Gondolkodás nélkül nyúlok a farzsebembe, hogy teljesítsem a kérését és átadjam neki a készüléket. Felsóhajtok miközben tekintetemmel követem a mozdulatait és a telefonom útját egészen a cipőjének talpával való találkozásig. Összerezzenek erőteljes hangját hallva, tudom, hogy csak jót akar nekem, nekünk, de mégis megriadok attól, ahogy hozzám szól. Azt hiszem még mindig sokk hatás alatt vagyok és bár tudom, hogy nem lenne képes bántani engem, azért mégiscsak megriadok. Hatalmasra kerekedett szemekkel nézek rá.
- Bocsánat mindenkin hatalmas a nyomás most, a jelenlévők mindegyike erőn felül teljesít azért, hogy ezt a sajnálatos esetet meg nem történté tegyük, és, hogy magukon túl engem is védjenek. Nem szeretnék ilyesmin gondolkodni, de valamiért mégis bekúszik agytekervényeim közé, hogy az itt jelenlévő emberek gondolkodás nélkül adnának át bárkinek, hogy saját magukat védjék. Talán mégsem vagyok olyan nagy biztonságban mint azt gondolom.
Kilépünk a motel szobájából, a nap még mindig magasan jár az égen, le is kell hajtanom a fejem, mert sugarai égetik a szemem. Némán sétálok Tiger mellett, próbálok észrevétlen maradni. Ujjaimmal óvatosan tapogatom ki a kezét, hogyha nem rántja ki kezét az enyémből összekulcsolhassam ujjainkat. Valamibe kapaszkodnom kell, valakibe aki reményt és bizalmat ad nekem. Csak akkor engedem el a kezét, amikor már az autóhoz értünk, elfoglalom a helyem az anyósülésen és bekapcsolom a biztonsági övemet.
- Assia két sarokra innen, a St. Vincent utcában található bölcsiben van. Érte megyünk? nem hiszem, hogy még sokáig képes leszek erősnek mutatkozni, ha a lányom nincs a közelemben, szükségem van rá, mint az életető levegőre. Ez nem a legmegfelelőbb alkalom a csevegésre, de mondanom kell valamit, mert ha nem terelem el a gondolataimat, akkor megbolondulok.
- El fogod olvasni a papírokat? Amiket a táskába csúsztattál. tulajdonképpen már teljesen mindegy, hiszen tudja az igazságot, de az igazságnak csak az a részét amit el akartak hitetni vele.
- Az igazi nevem Céline Rosalind DuPont. fura ezt a nevet kimondani, olyan hosszú ideje rejtegetem már mindenki előtt, hogy teljesen idegennek cseng a saját fülemben. Nem tudom, hogy mi mást mondhatnék még amit már nem tud rólam, feltételezem vannak kérdései és feltételezem, hogy fel is fogja tenni őket, amint elérkezettnek látja rá az időt.

Domi & Tiger

Egy hatalmas hurrikán sűrűjében állunk

A mai nap a legjobb példája annak, hogy egy hirtelen eset, valami közös bűn, vagy stresszhelyzet mennyire feje tetejére tudja fordítani az emberek kapcsolatát. A vendég előtt olyan hideg volt köztünk a levegő, hogy csoda, ha megúsztuk jég nélkül, most pedig, itt a tükörben állva jóleső melegséget érzek Domi ölelésének köszönhetően. Ugyanazok az emberek vagyunk mint előtte, csak sokkal jobban egymásra vagyunk utalva, immáron összeköt minket egy bűn és egy titok, valamint egy gond, amit most mindenáron meg kell oldanunk, minden más háttérbe kerül időlegesen.
Egészen addig nem foglalkoztam azzal a kérdéssel, hogy hová menjünk, úgy voltam vele, hogy ráér ha már az utakon leszünk, de érthető, hogy tudni akarja Dominique. Rengeteg lehetőség lenne, azonban valami azt súgja most nekem, hogy magamhoz, az én igazi lakásomba vigyem őt, ahol bár nem sokat vagyok, de papíron mégis az az én lakásom, ott van a ruhám, értéktelen és pótolható, mégis rendkívül személyes holmijaim. Azért viszem őt oda, mert Mathias tud rólam, ha pedig kinyomozza, hogy én ott lakom és Domi is velem van, meggondolja, hogy csak úgy beállítson hozzá. Amíg az én nevem alatt van Domi, kevésbé van veszélynek kitéve a férje részéről, ellenben nyakig belekerül azon fenyegetésekbe, amik az én vállamat terhelik. De erről majd később akarok beszélni vele.
Megfordulok, hogy a fiúknak segítsek, mire belém nyilall Chris vigyorgó tekintete. Szikrázó szemekkel tudatom vele, hogy most azonnal hagyja abba és még csak a gondolatát is égesse el annak, amiről tudom, hogy a fejébe költözött. Alakul a szoba, szóval Domit kezdem ellátni utasításokkal, s egyben felelek is kéréseire.
Elkérem telefonját és amennyire engedi a technika, darabjaira zúzom, hogy megakadályozzam férjét és társait - ha vannak -, hogy lekövessék Dominique pozícióját és útvonalait és a tapasztalat azt súgja, hogy még csak bekapcsolva se kell lennie a telefonjának ahhoz, hogy erre képesek legyenek. A legjobb, ha megszabadul tőle, majd kap másikat. Én is kéthetente cserélem az enyémet, egyedül a szám az, ami megmarad.
Indulásra készen, az ajtó mellett állva én is ideges vagyok, bár a tapasztalat azt diktálja, hogy egyszerűen ki fogunk sétálni és ennyi. Csak egy dolog, hogy gyilkosság történt, mi magunkat hiába érezzük teljesen más embernek, valójában pont ugyanazok vagyunk, akik benyitottak ebbe a szobába. Nagyon nehezen dolgoztam fel, mikor először öltem embert, aztán a kínzó emlékek miatt a második sem volt könnyű, de rádöbbentem, hogy ugyanúgy felkel másnap a nap, ugyanúgy elfogyasztom a hamburgeremet ebédre és most is olyan hívogató szemekkel fog rám nézni a recepciós nő, mint mikor befelé jöttem. Csakis magunkat tudjuk leleplezni, s igen, Domi fapofájától kicsit azért tartok, hogy mennyire lesz valós.
Nem tudatosan emeltem fel a hangomat, akkor veszem pusztán észre, mikor váratlanul kapok egy bocsánatkérést, amit első pillanatban nem is tudom hova tenni. Megrázom csupán a fejemet, majd kinyitom az ajtót. Szemeim összeszűkülnek az erős fényre, igyekszem a lehető legészrevétlenebbül felmérni a körülöttünk lévő terem és embereket, ám nem találok zavaró tényezőt. Összefűzöm ujjaimat Domiével, mindig is nagyon díjaztam azt tetetni, hogy járok valakivel, még ha most marhára nem ez a kiváltó ok. Úgy érzem, megnyugtatja őt, ha foghatja a kezemet, engem pedig az nyugtat meg, ha ő megnyugszik.
Minden simán megy, a mély levegőt is kiengedhetjük az autóban ülve, immáron kifordulva az útra. Telefonon még közlök a srácokkal néhány tippet, ami hirtelen nyilallt belém, még válaszolnak valamit, aztán le is rakom, nem akarom zavarni őket. Dominique nem is sejti, hogy mekkora bizalom kell az is, hogy két embert hátra merjek hagyni az én sarammal és ők biztonságosan és némán elvégzik a feladatot, mert ha nem tennék, túl sokat veszítene a "család". Természetesen ez már kicsit sem Dominiqueról szól, a lány ügye csakis engem érint egyelőre, a srácokat csupán az érdekli, hogy engem tisztázzanak.
- Igen. - Egyből lepillantok az autó GPS-ére, ahol és látom, hogy nincs messze az a két sarok. Hátradőlök a vezetőülésben, kezd a testem lenyugodni és kisimulni.
Meg fogom nézni a felhalmozott bizonyítékokat, tudnom kell, hogy felhalmozott-e rólam valamit és ha igen, akkor jelentenem kell. - De tudom, hogy Domi most a saját adataira gondol, a válaszom ettől függetlenül ez. - Ha a valódi kilétedre gondolsz, az engem sürgős módon nem érdekel. Gyanakodtam már valamire ezelőtt is, valami nagyon furcsa volt nekem a múltaddal kapcsolatban, de nem áll szándékomban kutakodni a tudtod nélkül a múltadban. - Mert annyira az engem nem érdekel szakmailag. Mint ember, úgy ezt már nem tudom elmondani, de akkor sem azt fogom keresni az iratok között, hogy ki lehet ez a lány, hanem hogy mit tudtak meg rólam és a bandáról. Majd ő megosztja velem az életét, ha akarja, nem sok közöm van hozzá egyébként.
Kimondom magamban az igazi nevét, s vetek rá egy pillantást, hogy összeegyeztessem a nevet az arccal. Nagyon furcsa őt nem Domiként ismerni, lehet sokáig nem fog a nyelvemre jönni.
- És mit szeretnél, hogyan szólítsalak? - Ezért egy kicsit tényleg olyan érzésem van, mintha egy teljesen másik lány ülne mellettem, pedig amúgy egészen jól megismertem már. Megtalálom a bölcsődet és megállok a parkolójában.
-  Kint várlak. Fedezlek, ha szükség úgy hozza... - Még a motort se állítom le, csak gondterhelten az ablaknak dőlök és várom, hogy Céline, vagy Domi, bárhogy is hívják ezt a nőszemélyt, hozza a gyerekét.

1pm | ⚶

Tiger & Domi

Right from the start
You were a thief, you stole my heart
And I your willing victim
I let you see the parts of me, that weren't all that pretty
And with every touch you fixed them

Olyan távolinak tűnik már az a néhány órával ezelőtti incidens, amikor csak arra vártam, hogy megérkezzen és aláírjam a papírokat, majd lehetőleg soha többé ne lássam őt. Akkor sem éreztem iránta gyűlöletet, de haragot és csalódottságot annál inkább. Dühös voltam magamra, amiért mindent sikerült elrontanom azzal, hogy nem gondolkodtam tisztán és haragudtam rá, amiért meg sem próbálta megérteni, hogy mit miért tettem. Megértem persze az ő álláspontját, joggal érezhette átverve magát, mégis azt hiszem, hogy a haragomnak a saját érzéseim voltak a felbujtói. Soha nem lett volna szabad megengednem magamnak, hogy ennyire elgyengüljek tőle. Tudtam, hogy túl veszélyes beengedni bárkit is az életembe. Most pedig itt áll mellettem ugyanaz a férfi és ennél hálásabb nem is lehetnék a jelenléte miatt. Vakon megbízom benne, most nincs itt annak az ideje, hogy kételkedjem benne. Szeretném azt hinni, hogy ismerem már annyira, hogy teljesen biztos legyek abban, hogy mellette biztonságban vagyok.
Talán azzal, hogy most segít kimászni a szarból egy még nagyobba ásom bele magam általa, de nincs más választásom, mint vállalni a kockázatot bármi is legyen az.
Veszek egy mély levegőt még mielőtt kilépnénk a szobából. Az elmúlt két hónapban, nem tapasztaltam hatalmas vendégsereget errefelé, de a szomszéd szobában lakó férfi túlságosan is kíváncsi, tipikusan az az ember, aki képes egész nap a függöny mögött állni, hogy meglesse a szomszédokat. Remélem most nem ez a helyzet, bízom abban, hogy csak alszik vagy éppen a szokásos napi sörvásárlását intézi.
Óvatosan, kissé félve kulcsolom össze ujjainkat. Szükségem van arra, hogy érezzem mellettem van, kell valami, ami képes a valóságban tartani, ami nem engedi, hogy elboruljon az agyam és hülyeséget csináljak. Éreznem kell, hogy Tiger ténylegesen itt van velem, hogy számíthatok rá. Nem húzza ki kezét az enyémből ez pedig tökéletesen elég ahhoz, hogy megnyugodjon a szinte kiugrani készülő szívem a helyéről. Itt van mellettem, számíthatok rá.
Mielőtt kigurulunk a parkolóból még egy utolsó pillantást vetek a motel irányába. Ugyanolyan csendesnek és kihaltnak tűnik, mint eddig. Mintha nem is történt volna semmi, mintha a kilences szobában éppen nem arra készülnének, hogy eltüntessék valaki testét, örökre.
Hálásan elmosolyodom és megérintem Tig combját. Már nem vagyok annyira zaklatott, mint közvetlenül a gyilkosság után, de teljes mértékben csak akkor leszek képes megnyugodni, ha a gyerekem végre magamhoz ölelhetem. Lesütöm a pillantásom.
- Nem bánom, hogyha elolvasod, de utána megtennéd, hogy megsemmisíted? talán már ténylegesen tök fölösleges fenntartani a hazugságom látszatát, hiszen az az ember, aki miatt hazudnom kellett már mindent tud, mégis...nagyobb biztonságban érezném magam, ha továbbra is Domiként élhetnék.
- Engem te Dominique-ként ismertél meg és szeretném, ha ez így is maradna. Céline attól a perctől fogva halott, hogy felszálltam arra a bizonyos gépre. Másfél évvel ezelőtt még fájt mindezt kimondani, most viszont meglepően hagyták el ajkaimat a szavak.
- Nem volt minden hazugság amit mondtam. Tényleg tizenhat éves voltam, amikor Mathias felesége lettem és úgy, hogy ebbe semmi beleszólásom nem volt. Apám befolyásos ember Párizsban, sok mindenkit irányít a háttérben, úgy gondolta, hogy jót tesz az üzletnek, ha engem elajándékoz. szomorú mosoly jelenik meg az arcomon. - Amikor megtudtam, hogy gyereket várok, egyetlen gondolat motoszkált a fejemben: nem engedhetem, hogy az apja megfossza őt a saját akaratától és ugyanolyan sors jusson neki, mint nekem. Anyám nem volt elég erős ellenkezni a férjével, én tanultam a hibájából. Nagyon hosszú idő óta most beszélek először ennyire őszintén magamról, most először nem kell hazudnom és ahogy kimondom a szavakat hihetetlen könnyebbség uralkodik el egész testemben.
A bölcsi ismerős épülete előtt még nem szállok ki azonnal az autóból. Úgy érzem, hogy kell még egy perc, hogy tökéletesen eljátsszam, hogy minden rendben van. Ez is ugyanolyan nap, mint az összes többi, én pedig egy átlagos anya vagyok, aki a kislányát szeretné hazavinni.
- Sietek! pillantok rá Tigre mielőtt kiszállok az autóból és gyors lépésekkel közelítek a bejárat irányába. A kapuban csak a szokásos dolgokat kell lediktálnom, a nevem, a terem számát, a csoportot ahová jár a lányom és természetesen az ő nevét. Minden a megszokott mederben halad, a kapus bólint, én pedig egyenes a terem felé lépkedek.
Nem tudom, hogy pontosan mennyi idő telt el, amíg végre Assiaval az ölemben érek vissza az autóhoz, siettem amennyire csak a körülmények engedték. Ölelem magamhoz az én ártatlan, őzike szemű lányom és hálát adok mindennek ami szent, hogy nem fosztottak meg tőle.
- Beülök vele a hátsó ülésre jó? szólok be a férfinek, majd jóváhagyását követően bemászok az autó hátsó felébe, egy pillanatra sem engedve el a kislányomat.
- Szijja szólal meg vékony, de kellemesen csilingelő hangján a gyerek, Tigert bámulva közben. Mostanában egyre ügyesebben próbálkozik a beszéddel, vannak szavak, amiket nagyon ügyesen és tisztán ki tud már mondani.
- Hogyan tovább? érdeklődöm kíváncsian. Annyi mindent szeretnék megtudni, annyi kérdés kavarog a fejemben, de nem tudom, hogy mikor lesz megfelelő alkalom arra, hogy mindent feltegyek.
- A fiúk...megbízhatóak? Tigerben bízom ugyan, de a két másik férfiról, akik ott maradtak takarítani semmit nem tudok.

Domi & Tiger

Egy hatalmas hurrikán sűrűjében állunk

Az autó ajtajának becsukódásával egy új közegbe érkeztünk, bár fizikailag semmi sem ad rá okot, mégis úgy érzem, hogy biztonságba értünk. Itt már nem hallják amit mondjuk, s amint felbőg a motor, elkapni sem lesz olyan könnyű minket. Végigfut teljes testemen egy kéjes ideg, ahogy combomat érinti meg Dominique, nem voltam erre a mozdulatára felkészülve és ami azt illeti, ezt a jócskán személyes kontaktust nem szokásom fogadni sok embertől, főleg nem autóban. Elraktározom a furcsa érintést, majd rátaposok a gázra.
-  Én is javasoltam volna, ha nem mondod - felelem és elég csak visszagondolni a motelszobában elégetett bizonyítékokra, azokat is elből eltüntettem, hasonlóképpen terveztem tenni a többivel is, persze... Domi engedélyével azokat, amik nem hozzám tartoznak. És ha már bizonyítékok, a neve igencsak furcsán cseng fülemben és egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy nekem a valódi nevén kellene őt szólítanom. Nekem semmi közöm ahhoz a nőhöz, aki volt és örülök, hogy ő is így gondolja. - Legalább nem kell új nevet megjegyeznem.
Körvonalazódott bennem valami, de nem ennyire pontosan Domi életéről, úgyhogy mindenképpen jó hallani egybe a teljes valóságot személyesen tőle. Egyáltalán nem tudom zokon venni, hogy mindezt elhallgatta előlem, menekültként van az országban, ahogy egyébként sokan mások is, nekem is volt már dolgom egy mexikói menekülttel, szóval ezen aztán tényleg nem akadok fent, többek között azért is, mert szerintem nincs hozzá közöm. A lakbérlőnk az a Domi volt, aki Amerikában él.
Annyira nem tudok együtt érezni vele és a döntésével, mikor régen úgy döntött, hogy egyszerűen elmenekül otthonról és örökké megfosztja a férjét a gyerekétől, ráadásul a gyerekét is a jó élettől, mert hiába, lehet, hogy tizenévesen a gyerekét is tervezett házasságban akarta volna a férje elajándékozni, de az még kurva messze van, addig bármi történhetett volna a családfővel is, nem mellesleg megadta volna a lehetőséget a lányának, hogy ő döntsön az élete felől. Ha meg nagy gáz lenne, tizenhat év múlva még mindig elmenekülhetett volna a lányával kettesben, pont mint most. De ez csak az én véleményem és semmi értelmét nem látom közölni vele egy ilyen helyzetben.
- Akkor végül is apádra ütöttél. - Nem tudom, hogy kérdezem vagy mondom, de igazából mindegy is, csak egy ócska reakció tőlem vezetés közben. Nem tudok ennél több reakcióval szolgálni, hacsak nem akarná hallani a valódi véleményemet a múltjáról, de ami volt elmúlt, ezek már többé nem előtte álló kérdések, hanem puszta tények, amikkel főzni kell. Én pedig készen kaptam egy lakbérlőt, egy nőt, aki már Amerikában él a gyerekével, engem nem befolyásol a múltja, én attól még ugyanúgy fogom kezelni őt, ahogy eddig.
Figyelmemet eltereli az, hogy megérkezünk a bölcsihez. Nem kellek én oda be, jobban járunk, ha figyelem, bemegy-e valami kelletlen személy, vagy szétnézek, hogy vannak-e lekövetők rajtunk. Miután meggyőződöm, hogy tiszta a terep, az ablaknak dőlök és fáradtan nézem Domi hátát, ahogy eltűnik a bejáratnál. Pár perccel később Qadir neve villan fel a telefonomban, kaptam tőle egy kibaszott like jelet, amikre legszívesebben anyáznék, de azért én is adok neki egy hasonlóan lónagy like jelet és ezzel minden állapotjelzőt kimerítek, ami jelenleg igaz rám.
Bassza meg! Kurvára gyorsan jött minden, nem így terveztem ezt a napot. Nem tudom mi lesz, de majd lesz valami, ezidáig minden a jól halad, mármint a gyilkosság utántól számítva.
Megkönnyebbülés tölt el, ahogy megpillantom Domit a lányával együtt kijönni, azt hiszem, örülök, hogy megvan a gyerek, így megvan minden, amiért Domi aggódott és amiért részben a csávónak meg kellett halnia itt és most. Közben meg mégis mindig ilyenkor, mikor őket látom együtt, jövök rá, hogy Domi már tényleg egy anya. Furcsa egy anyával érintkezni, nem szokásom, érthető, elvégre mit keresnék én egy olyan nővel? A munkában nincs, vagy nem tudok róla, a bárokban meg nem igazán találni őket.
- Jó - felelem és indulásra készre vágom magam. Rámarkolok a kormányra és kezdeném a tolatást, de az éles, vékony hangra nem számítottam. Megugrik vállam és kezem, hirtelen ledermedek. - Jézus isten! Helloooo csöppség! - riadok fel, határozottan nem voltam felkészülve arra, hogy megszólal. Sok mindenre fel vagyok készülve viszont, ám most tudatosodik bennem, hogy oké, hogy Domit a lakásomba költöztetem ideiglenesen, de a lánya is ott fog élni NÁLAM. Azért ezt nem teljesen gondoltam át, de attól még mindig ez a legésszerűbb döntés.
Újra az úton jogosan vetőik fel a kérdés, hogy hogyan tovább, ugyanis fogalmam sincs. Ez a válasz feltehetőleg nem elégítené ki a lányát karjaiban tartó Domit a hátsó ülésen, szóval összekaparok valami biztató és kecsegtető választ.
- Elmegyünk hozzám, lepakolunk, megnyugszol. Gondolkodunk és kicsit pihenünk, teszel valamit a lányoddal, aztán este visszamegyünk a motelbe leiratkozni a szobáról. - Mondom ami ésszerűnek tűnik. Megértem egyébként, hogy kell neki valami terv, amit tud követni, én is baszottul utálom a kiszámíthatatlanságot, meg azt, ha azt érzem, hogy nem én irányítom az életemet.
- Attól függ, hogy kinek. Az én hátamat védik, mintha a sajátjuk lenne, történetesen azért, mert a rólam megszerzett információkkal ők is fenyegetve vannak. De szerintem marhára leszarják - közben észbe kapok, hogy itt a gyerek is, szóval megnyalom számat és megpróbálok szebb szóhasználattal beszélni - mármint nagyon nem érdekli őket, hogy hozzád miféle okkal jött. - Hozzám hűsségesek egyszóval, de nem akarom azért megrémíteni ezzel Domit. Amíg velem van, addig nem lesz baja, ez tuti és attól a kettőtől sem kell tartania.
- Egyébként nem volt ismerős a második férfi hangja? - jut eszembe, bár nem úgy tűnt, mintha nagyon megnézte volna magának a pasast. Annyira nem is törődött ott helyben velünk, persze eléggé szemügyre vettem Domit, meg rajtam is végignézett rendesen, de amúgy Williammal és Chris-szel volt elfoglalva. Mentette ő is a menthetőt szakavatottként. - A neve Qadir. Ő a nagybátyám. - A nagybátyám, akivel már beszélt telefonon nem is egyszer a lakásszerződés megkötésekor, ellenben találkozni még nem volt szerencséje vele, mivel én voltam az, aki fizikailag tartotta a kontaktust a bérlő és a tulaj között. Nem akartam volna, hogy lássa Domit, de így alakult sajnos. Láttam rajta, hogy rendesen végigmérte, tudni akarta, hogy mégis mi lehet benne a különleges és erre a gondolatra én helyből tökön rúgtam volna ott helyben, de elfojtottam magamban és azt az ingerültséget is Domin vezettem le, melyet meg is érzett a lány. De ezt nem számít, nem akarok még csak tudomást sem venni a nagybátyámról.

1pm | ⚶

Tiger & Domi

Right from the start
You were a thief, you stole my heart
And I your willing victim
I let you see the parts of me, that weren't all that pretty
And with every touch you fixed them

A szavak csak úgy ömlenek belőlem, most már nincs semmi okom, hogy bármit is eltitkoljak előle és meglepően jó érzés kerít hatalmába, hogy őszinte lehetek vele. Felszabadító érzés. Egy kicsit olyan érzés, mintha az igazság által lekerülne egy hatalmas teher a vállaimról. Fogalmam sincs, hogy mennyire változik meg a hozzá állása irányomba, remélhetőleg az igazság felszínre kerülése nem fog csalódást okozni neki. Tudom, hogy megérti miért hazudtam, egyedül csak így volt lehetőségem arra, hogy rejtve maradjak.
Nem mondanám, hogy teljesen nyugodt vagyok már, de mindenképp jobban érzem magam, mint akárcsak néhány perccel ezelőtt. Az, hogy magunk mögött hagytuk a motelt mindenképp megnyugtató, hogy az ami ott történik továbbra is a valóság, mégis örülök, hogy nem kell végignéznem a folyamatot.
Tiger megjegyzésétől minden ki nem mondott szó szinte belém fagy. Komoran bámulok ki az ablakon és szavai folyamatosan ott visszhangzanak a fejemben: „Akkor végül is az apádra ütöttél.” Egészen eddig a pillanatig bele sem gondoltam abba, hogy ez mennyire igaz. Bárhogyan is próbálom szépíteni a dolgokat ugyanazt csináltam amit annak idején ő tett velem. Nem hagytam választási lehetőséget a gyerekemnek. Eldöntöttem helyette, hogy mi lesz a legjobb neki és egyre biztosabb, hogy ezzel talán az egész életét elrontottam.
- Önzőnek tartasz igaz? teszem fel neki a kérdést. Nem tudom, hogy miért érzem fontosnak megkérdezni tőle, talán azért, mert ő egy őszinte ember és nekem szükségem van arra, hogy halljam az igazságot. Mindenemet odaadnám a lányom boldogságáért és talán pont emiatt rontottam el az egész életét. Nem kellene nélkülöznie, nem kellene azon idegeskednem, hogy hol fogunk élni, miből fogunk élni, boldog és gondtalan gyerekkora lehetne. Ehelyett csak egy anyja van, aki szerencsétlenebb már nem is lehetne és akit minden bizonnyal tizenöt év múlva gyűlölni fog. Teljesen jogosan. Mindenféle érzelmek kavarognak most bennem miközben azon igyekszem, hogy minél gyorsabban összeszedjem a gyereket és ismét Tig biztonságot nyújtó közelségében legyünk. Talán engednem kellett volna Mathias kérésének és átadnom neki a gyereket, de én egyszerűen képtelen lennék nélküle élni. Vállalok minden kockázatot, azt is, hogy idővel talán gyűlölni fog, mert elengedni őt képtelen lennék. Senki nem tud a szíve nélkül életben maradni.
Ölelem, szorítom magamhoz, mintha ez lenne az utolsó alkalom, hogy megtehetem és hálás vagyok mindenkinek, hogy lehetőségem van továbbra is magam mellett tartani. Elmosolyodom. Azt hiszem szükségem van az ilyen pillanatokra, hogy lelkem ne nyelje el a sötétség.
- Amikor legutóbb találkoztatok még nem beszélt ilyen szépen. nem tudom, hogy miért osztom ezt meg Tigerrel, talán azért, mert úgy érzem, hogy most már ő is az életem része és mint olyan, a kislányomé is. Mintha félelmet és aggodalmat látnék átsuhanni a férfi arcán, azt, amit még a gyilkosság pillanatában sem tapasztaltam rajta, ennyire megrémíteni egy kisgyerek jelenléte?
- Rendben. azt hiszem jót fog tenni, ha néhány órára kikapcsoljuk az agyunkat, vagy legalábbis megpróbáljuk. Fogalmam sincs hogyan fogok túllépni mindazon ami történt, de azt sem engedhetem, hogy rányomja bélyegét az életemre, nekem erősnek kell lennem, a lányom miatt.
- Mikor fog elmúlni ez az érzés? Úgy érzem, mintha belülről marcangolna és tépne szét a bűntudat. Elmúlik valaha? Tudom, hogy nem William az első ember akivel végeztek, mindenki túlságosan is profi volt abban amit csinált, és bár azt hiszem a részletekre nem vagyok kíváncsi, de nagyon szeretném tudni, hogy mikor fogom újra normálisnak érezni magam.
- Akkor nem fognak beköpni? Mármint engem! nem szeretnék egyik nap arra ébredni, hogy a gyilkosság teljes mértékben rám van sózva, nem szeretnék a feláldozható lenni.
- A második férfi hangja? megszólalt egyáltalán? Őszintén, fogalmam sincs, mert rajtam annyira eluralkodok a pánik, hogy azt is csak soká vettem észre, hogy eggyel több férfi térdel a hulla mellett. - Oh, a nagybátyád. már el is felejtettem, hogy bár személyesen ugyan sosem találkoztunk, de mégiscsak az ő lakásában éltem.
- Azt hiszem annyira ki voltam akadva, hogy nem ismertem fel a hangját. és kicsit sajnálom is, mert igazán kíváncsi lennék rá, arra, hogy ő milyen ember, vajon Tiger sokban hasonlít rá? Az apukájával futólag találkoztam már, amennyire emlékszem, hiszen akkor sem voltam teljesen magamnál.
- Jó lenne egyszer úgy találkozni a családod tagjaival, hogy emlékezzek is rájuk... elmosolyodom. Az apjával való „találkozás” az alkohol miatt ködös, most pedig a pánik telepedett rá az agyamra, ami miatt nem láttam tisztán magam körül semmit.
- A nagybátyád a főnököd? Neki dolgozol a drogos ügyekben is? nem tudom, hogy ezt hogyan tudnám másképp kérdezni. A nyomozó említett valami dílerkedést meg drogokat, gondolom, hogy van valami valós alapja annak amiket mondott.  

Domi & Tiger

Egy hatalmas hurrikán sűrűjében állunk

Egyszerűen vállat vonok kérdésére, nem igazán tudom eldönteni, hogy önzőnek tartom-e vagy egyáltalán bárminek is gondolom a múltja miatt. Látom rajta, hogy nem esett jól neki a válaszom, meglehet, nem is volt egy átgondolt reakció a részemről, de feltételeztem, hogy bármit mondhattam volna, egyik sem okozott volna neki boldogságot. Ki akarok maradni a múltjából, nem is akarok különösebben véleményt alkotni róla.
- Akkor tartalak önzőnek, ha te magadat is annak véled. Nézd, én nem fogom neked megmondani, hogy jól vagy rosszul cselekedtél-e, nem foglak se vádolni és megdicsérni, mivel közöm sincs a múltadhoz, nem éltem át azt, amit te, nem éreztem azt a közeget, amiben éltél és meghoztad a döntésedet. - Ettől függetlenül felvetném neki a kérdést, vagy inkább kérést, hogy szálljon magába és kérdezze meg saját lelkét, hogy mi miatt menekült el. Önmaga miatt vagy a gyerekért? - Úgy vallod, hogy a még csak éppen megfogant gyerekért tetted, de... biztos ez? Nem lehet, hogy voltak ott ki nem mondott érzések, elnyomott vágyak, félelmek, amik leginkább vezéreltek téged? Ha bevallod magadnak, azzal csak tükörbe nézel, a gyerek sorsán nem változtatsz már vele. Nem mellesleg nem szégyen saját érdekeink szerint cselekedni! - Mindannyian követünk el meggondolatlan tetteket, lehet a mai nekem is az volt, de abból kell főznünk ami van és néha meg kell tudnunk bocsátani magunknak, különben örökké marcangolnánk a lelkünket feleslegesen.
Én még csak a sírását hallottam a gyereknek, mint napsütéses időben a villámcsapás, úgy ráz meg a hirtelen felszólaló gyerek hangja. Ez beszél! Lehet eddig is tudott, csak én még nem hallottam, bár ahogy Domi mondja, az utóbbi időszakban sokat fejlődött. Ijesztően gyorsan teszi...
Arra nem vagyok felkészülve, hogy egy gyerek szaladgáljon a lakásomban, azt se tudom, hogy melyik asztalon, vagy földön hagytam el a bicskáimat, vagy kidobtam-e a koszos zsebkendőket, de majd valahogy megfogja Domi a lányát, amíg hatástalanítom a területet.
- Ez csak rajtad múlik. Ha szembe tudsz nézni önmagaddal és el tudod fogadni a történteket, legfőképpen azok miértjét, akkor elmúlik és csak rossz emlék marad - mondom, visszaemlékezve az összes gyilkosságra, amit elkövettem életem során. Mindre pontosan emlékszem, de már csak emlékek. Illetve ez utóbbi érzése még nem szívódott fel teljesen, még kavarog a lelkem, de majd az idő lecsillapít. Nem gondoltam volna, hogy valaha is ebben a világban kell üdvözölnöm Domit.
Érthető, hogy aggódik és kételkedik a többiekben és jogosan is teszi. Ebben a világban senkiben sem lehet igazán megbízni, én is csak azért teszem, mert közösek az érdekek. És pont ez a befolyásoló tényező.
- Nem áll érdekükben beköpni téged. Van nekik elég bajuk, van bőven munkájuk és az azzal járó veszély, adrenalin és stressz minden erejüket elveszi, nem fognak nekiállni egy számukra teljesen ismeretlen és veszélytelen, tőlük független üggyel bíró lány dolgaival törődni. - Mint mondtam, leszarják őt magasról. Aztán bevillan, hogy mi van, ha Dominique saját hibájának érzi a halálesetet, azt hiszi, hogy miatta halt meg az ember. - Domi, ne gondold, hogy közöd lenne William távozásához. Nem azért tettem, amit tettem, hogy téged védjelek vele. - Hanem azért, mert rólam megtudott kellemetlen információkat és jelezte, hogy kész azokkal a rendőrségre menni. Emiatt halt meg, hogyha engem nem ismert volna, akkor életben hagytam volna és más úton szabadultunk volna meg Domival. Már ha egyáltalán lenne még abban az esetben találkozás közöttünk...
Jók abban, hogy észrevétlenek legyenek és annyira elbújjanak, amennyire csak lehet, ezáltal történhet meg az, hogy bár ott vannak, mégis nehezen lehet róluk tudomást szerezni, főleg pánikhelyzetben. Gondoltam is, hogy Dominique még azt sem fogta fel, hogy Chris-szel már személyesen is találkozott, persze ez mind normális.
- Igen. - Ráadásul a telefon torzítja is a hangot valamennyire. Felnevetek a mai napra nem jellemző jókedvvel, mikor Domi elsüti a nap viccét, vagy igazságát. És tényleg, ez mennyire igaz, apámmal való találkozásakor részeg volt, most nagybátyámmal meg sokkos. Én ennek azért valamennyire örülök is, nincs olyan családom, akiket nagyon kirakatba lehetne rakni, nem is annyira izgalmasak. - Hidd el, nem vesztettél sokat.
A következő kérdésére egy pillanatra szikrákat vetnek szemeim, még mindig veszélyüzemmódban van a testem és az agyam egyből riadózik, hogy mélyen el kell hallgatni azt a szót, hogy drog. De végül is zárt térben vagyunk, nincs mitől tartani, úgyhogy nyelek egyet és megbarátkozok azzal a helyzettel, hogy beszéljek neki a valódi munkámról, ha már ennyire lazán, szemrebbenés nélkül fel tudta hozni.
- Mondjuk úgy, hogy a legközelebbi főnököm. Egy a sokból - felelem megkomolyodva az előző téma után. A hierarchikus hálózat bár lineáris bandán belül, hivatalosan mindenki csak egy embernek felel, de ez a lakás-hálózat dolog egy külön üzlet az üzletben, amiben a főnököm tényleg Qadir. Hülye is lennék elmondani neki, hogy amúgy egy csempész logisztikus koordinátor a közvetlen főnököm, akitől általában a hívást kapom, aki viszont közvetlenül Amaranak felel, leszámítva a kisebb munkákat, amiket az utóbbi időben egyenesen Amarával végeztem.
Közben áthajtunk a Brooklynt Manhattannal összekötő hídon. Nem sok idő már, hogy hazajussunk. Mindeközben, tökéletes időzítéssel küld még egy like jelent a nagybátyám, ami felvillan a műszerfarra helyezett telefonom kijelzőjén, mintha csak lehallgatná, hogy miről beszélek éppen. Ez ijesztő, de tudom, hogy nem hallja ezt a beszélgetést, ha technikailag meg is tehetné, akkor sem ér most arra rá, hogy engem hallgasson. Nyomok neki én is még egy likeot, igen, még mindig rendben megy a dolog. Ez egy bevett szokás nálunk is, ezzel a gyors gombbal közöljük egymásnak, hogy nem lőttek fejbe azóta sem és hogy eddig gond nélkül halad az "akció".

1pm | ⚶

Tiger & Domi

Right from the start
You were a thief, you stole my heart
And I your willing victim
I let you see the parts of me, that weren't all that pretty
And with every touch you fixed them

Azt hiszem az egyik dolog, ami kifejezetten tetszik Tigerben az a kegyetlen őszintesége. Nem állítom, hogy kifejezetten jól esik hallgatni a szavait, de mindenképp elgondolkodtat és tükröt tart nekem, amire bizony szükségem van. Eléggé jellemző rám, hogy képes vagyok elrugaszkodni a valóságtól, hogy meggondolatlanul cselekszem vagy bele sem gondolok igazán a miértekbe. Elég ijesztő, hogy a férfi ennyire ismer már, sőt elgondolkodtat, hogy most talán sikerült sokkal jobban megismernie, mint én saját magamat. Védtelennek érzem magam vele szemben, mégis, mindentől eltérően szívem legmélyéig hasít az érzés, hogy valaki ennyire figyel rám. Évtizedekig voltam házas és soha, egyetlen pecig sem éreztem azt, amit most Tiger mellett: figyel rám és fontos vagyok. Bármennyire is fáj szembenézni azokkal a szavakkal, amiket mond nekem el kell ismernem, hogy sok mindenben igaza van. Néhány percig csak csendben ücsörgök mellette, tekintetemmel az utat fürkészem.
- Amikor megtudtam, hogy terhes vagyok teljesen kétségbe estem, mert attól féltem, hogy nem fogok tudni helyt állni anyaként. Sosem gondolkodtam azon, hogy gyerekem legyen, mert éreztem, hogy a férfi nem megfelelő társ mellettem, nem olyan ember, akiben megbízom. nem tudom, hogy miért beszélek magamról ennyire őszintén, kétlem, hogy Őt érdekelné a dolog, mégis késztetést érzek arra, hogy valamennyire beavassam őt a történésekbe. Mindezen cselekedetek által lettem az a nő, aki most vagyok.
- Életem legbátrabb és legőrültebb cselekedete volt az, hogy leléptem. Lehet, hogy butaságnak tűnhet neked de attól a gondolattól, hogy egy aprócska élet növekedik bennem, erőre kaptam. Csak arra gondoltam, hogy éppen itt az ideje annak, hogy a saját lábamra álljak, megszabaduljak a rabigától és új életet kezdjek. Vele. ha vissza mehetnék az időben, minden bizonnyal most is hasonlóan cselekednék, csak talán kicsit jobban átgondolnám az egészet. - Önző vagyok, mert megfosztottam a lányomat olyan dolgoktól, amire szüksége lenne, például az apjától. nem is volt olyan nehéz kimondani mi is játszódott le valójában bennem és azt hiszem az is most tudatosul bennem, hogy nekem talán nagyobb szükségem van Assiára, mint neki énrám. Számomra az akkor még a pocakom növekedett kis ufócska jelentette a szabadságot és anyához nem méltóan ki is használtam őt.
Magamhoz ölelem a kislányt, aki még semmit nem érzékel a körülötte történő dolgokból, számára még csak az a fontos, hogy az édesanyja mellette legyen, kapjon időben vacsorát és alhasson. Én pedig megfogadtam a születése pillanatában, hogy mindig mellette leszek, amíg csak szüksége van rám.
- Hányszor kellett már át élned ezt az érzést? lehet, hogy a túl sok kérdezősködés hamarosan az agyára fog menni, de nem gondolom azt, hogy azok után amiken ma keresztül mentünk nem beszélhetünk egymással őszintén. Ami történt megtörtént, nem akartam, de szemtanúja voltam az egésznek, láttam, hogy elvágja egy ember torkát, láttam meghalni valakit és ez örökre nyomot fog hagyni bennem. Egyelőre még azt hiszem felfogni sem sikerült teljesen azt, hogy mi történt, de magamat ismerve nemsokára eljön majd az a pillanat és már előre félek tőle.
- Már hogyne lenne hozzá közöm Tiger? William miattam jött oda a szobába, miattam kezdett el nyomozni utánad, és bár te valószínűleg saját magad miatt... nem tudom kimondani azt a szót - Szóval magad miattad végeztél vele, mégis miattam robbant ki ez az egész. Ha én nem vagyok, akkor neked sosem kellett volna megölnöd őt. Én zúdítottam rád ezt az egészet és nem tudom megérteni, hogy miért nem utálsz miatta. Mert én gyűlölöm magam amiatt, ami történt. Hogy nem csak saját magam, hanem a gyerekem és téged is veszélybe sodortalak és bárhonnan nézzük egy embernek emiatt kellett meghalnia. Ne próbáld bemesélni nekem, hogy nem miattam volt, mert nagyon is tisztában vagyok azzal, hogy mindenkit veszélybe sodortam. mély levegőt kell vennem, hogy lenyugtassam saját magam. Nem tudom, hogy valaha képes leszek-e elfelejteni azt ami történt, hogy hogyan fogok tükörbe nézni ezek után.
Erősnek kell maradnom, mert most nem engedhetem meg magamnak, hogy összezuhanjak, pedig csak arra vágyom, hogy magamra zárhassam egy szoba ajtaját és sírva fakadjak. Annyi mindent kellene megbeszélnünk, olyan sok megválaszolatlan kérdés kavarog a fejemben, de talán nem ez a legmegfelelőbb arra, hogy mindet fel is tegyem neki. Fogalmam sincs, hogy miről beszélhet velem és mit nem mondhat el, de úgy érzem, hogy tartozunk egymásnak az igazsággal, akkor is, ha egyikünknek sem könnyű beszélni róla.
A műszerfalon felvillanó telefon képernyőjére pillantok. Nem látom, hogy kitől jött az üzenet, de az üzenet teljesen világos még számomra is. Valahol azért megnyugtat a gondolat, hogy minden rendben van, de azt hiszem, hogy teljes mértékben már soha nem lehetek nyugodt, annak az időszaknak végleg vége van.
- Megérkeztünk? szólalok meg, amikor érzékelem, hogy lelassul az autó, mintha parkolóhelyet keresne.

Domi & Tiger

Egy hatalmas hurrikán sűrűjében állunk

Azt sehogyan sem tudom cáfolni, hogy a nők totál megőrülnek, mikor megérzik a hasukban a gyereket és teljesen felfordítják a saját világukat. Tudom, tapasztaltam. Apám egyik méreggel teli pillanatában hozzám vágta, hogy én vagyok az oka, amiért elvesztette anyámat, én meg képen röhögtem és a baromságával együtt faképnél hagytam. Ilyen emlékekkel miért ne hinnék Dominique-nak amiért, mikor a gyerek tudatát arra használta fel, hogy kilőjön a ketrecéből, mint egy rakéta?
- Nem tartom butaságnak. Gyerek nélkül se tartanám annak, jogod van döntened az életed felől, inkább az az elgondolkodtató, hogy tényleg a szökés lett volna az egyetlen mód rá, ha úgyis mindenkit elvesztettél, gondolok itt a családodra meg a férjedre is, akkor nem lett volna mindegy hogy totál összeveszel velük és elválsz, majd legálisan jössz Amerikába lakni? - Könnyebb élete lett volna, az biztos, de nem kiosztani akarom, szimplán érdeklődöm, mert úgy érzem, hogy van valami, amit még nem értek vele kapcsolatban. Nyilván a büdös életben nem voltam még Európában, nem tudom, hogy mik ott a szokások, veheti ezt a kérdést az én szegénységi bizonyítványomnak is, nem fogok megsértődni.
Arra azonban már nem tudok mit mondani, hogy ő magát önzőnek tartja és szerintem segíteni sem tudok rajta, mivel tény, hogy megfosztotta a férjét a törvényes lányától és megfosztotta a lányát a valódi apjától.
Felvesszük a lányát és elindulunk haza, hozzám, mintha egy átlagos pár munkából térne haza egy fáradt nap után. Ennek gondolatától is felkavarodik a gyomrom és próbálom kiverni a fejemből, hogy mekkora hülye ötlet volt meghoznom azt a döntést. Még mindig vihetem őket bárhova máshova is, de az eszem azt súgja, hogy jó lesz az a lakás, amit elsőre kijelöltem célként.
- Erre nem válaszolhatok - felelem gyors és határozott hangon. Nem fogom feltárni előtte, hogy hány életet ontottam már ki, mert ez az információ túl veszélyes lehet, ha rossz kezekbe kerül. Dominak csak egy szám, de nekem annál sokkal több. Más részről pedig nem kell tudnia, jobb, ha inkább nem tudja, mivel lehet rám ordítana, hogy álljak meg és azonnal kipattanna a kocsiból a lányával. Utalást azért teszek rá, hogy nem keveset, elmondom neki, hogy alapvetően az volt a gond, hogy tudomást szerzett rólam és a munkámba is beleásta magát a férfi, ez volt a veszte és nem a Domihoz fűződő ügye, de persze nem hisz nekem a lány. Abban igaza van, hogy rosszul fogalmaztam.
- Abban igazad van, hogy valóban közöd van hozzá, de máshogy zárult volna a találkozás, ha nem kutat utánam, így a tényállás az, hogy a vesztét nem te okoztad neki. - Ehhez ragaszkodom, akár hagyja akár nem, felőlem marcangolhatja magát, nem érdekel. És hogy miért nem utálom ezért őt? - Domi, teljesen más szemmel nézzük a mai napot. Te utálhatod magad érte, nekem ez... nem életem legrosszabb és legveszélyesebb napja. - Tessék, kimondom. Fogalma sincs, hogy mit éltem már át, az ő világában normális, hogy egy ilyen bűn, amivel saját magát okolja az óriási, most látott először hullát, míg én úgy nézem a történteket, hogy tulajdonképpen egy pillanatig sem volt egyikünk sem életvészélben. Majd ha három ember nyom a fejéhez egy méretes fegyvert és úgy kell kivágnia magát és akkor öl meg egy embert... na akkor jobban mellbevágóak lesz neki is az emlékek, s mellette eltörpülnek az ilyen szükségszerű, sima, problémamentes gyilkolások. Meg kellett ölnöm, odamentem, elvágtam a torkát és ennyi. - Oké, és azzal, hogy mindezekkel tisztában vagy, most jobb? Mit értél el vele és mennyivel jobb neked, hogy nem fogadod el az én verziómat? Engem nem kell védened, Céline! Én már százszor kerültem ennél jóval brutálisabb helyzetekbe is, az én bűnöm megkérdőjelezhetetlen, míg te egy hibát követtél el a múltban, évekkel ezelőtt, aminek most iszod meg a levét. Jelen esetben nincs értelme önmarcangolóan emésztened magad, mert szükséged van az optimizmusodra, arra, hogy erős maradj, a történtek terhét meg én jobban elbírom. - Nem érdekli szart sem, hogy mi miatt történt, van egy halottunk, aki megtudott dolgokat. Ennyi, ami számít.
Megértetem vele, hogy a két ember, ki csatlakozott hozzánk a szobában nem ártalmas rá nézve, most ők legyenek az utolsó bajai. Amúgy se tehetne mást, mint megbízni bennük, Chrisben és a nagybátyámban. Lassan pedig megérkezünk hozzám, Manhattan belvárosának gazdag negyedébe, ahol a modern, üveggel felcicomázott felhőkarcolók úgy nyúlnak a magasba, mint erőerdőben a fák.
- Meg. Balra lévő épület kilencedik emelet - felelem már leállítva az autót, ám mielőtt kinyitnám az ajtómat, még megtorpanok egy figyelmeztetésre. - Oh, és... amit innentől látsz és tapasztalsz, az szigorúan kettőnkre tartozik. Ha bárki ellen felhasználod, akkor veszélyesebb ellenséget találsz magadnak, mint a férjed! - Hangom kíméletlen és éles, igen, kibaszottul mérges leszek rá, ha bárkinek is elmondja, hogy itt én élek, lehet az életébe is fog kerülni, akármennyire is fájna. Azért még mindig jó, ha megszokja, hogy nem a hűséges ölebe vagyok, hanem csak egy valaki, aki jókor volt jó helyen számára. Az, hogy most a lakásomon vannak pusztán a kedvességemnek köszönheti, egy átmeneti megoldás, amíg nem javul a helyzet.
- Nem kell rohanni, de ne tököljetek az utcán sokat - mondom, miután kinyitom nekik a hátsóajtót. Innentől nem áll szándékomban bármi mást is mondani, én megyek céltudatosan a drága környék már-már luxusépületei közül egyenesen az egyik bejáratához, beütöm a kódot a főbejáraton és a lifthez megyek. Még a lift is ledes megvilágítású, elég fasza. Nem nézek Domira, ellenben előhalászom a kulcsomat, s mikor nyílik a liftajtó a kilencedik emeleten, a kanyargós folyosón végighaladva megállok a huszonhármas lakás előtt. A zárt kattan egyet a kulcsra, az ajtó pedig kitárul a lányok előtt. Mindig jó ide visszaérkezni, még ha kurva keveset is vagyok itt, mégis csak a saját lakásom, az én ízlésemnek megfelelően belakva és kialakítva. Az látszik, hogy nincs takarító nő, se neki, ide tényleg nem jöhet rajtam kívül más, vagy akit én személyesen engedek be, talán épp ezért is azért nincs nagy kosz, se semmi, a maga módján csillog a ház, ha mástól nem, a modern és pénzzabáló elemektől. Csak hát... egy-két gatya itt, egy-két pizzás doboz ott, meg még jó pár kellemetlen eszköz, amit még kezelésbe kell vennem, mielőtt Domiék nagyon kényelembe helyeznék magukat.
- Nem azt mondom, hogy érezzétek otthon magatokat, de azért ne szégyenlősködjetek. Ha valamit megtalálsz, ami... virít, hogy ne nyúlj hozzá, akkor ne rosszalkodj, hívj engem ahelyett, hogy magad szakértenéd meg, oké? - kérdezem, de valójában utasítom. - Amúgy két hálószoba, egy nappali, egybenyitva a konyhával. Meg persze fürdő... - Nem nehéz kitalálni, hogy melyik az én szobám, van egy sötétebb, férfiasabb és van egy lágyabb tónusú. Bár hivatalosan mindkettő az enyém és használtam is már, de a megszokott az a közelebbi szoba. Nem tudom, hogy mit gondolt rólam Domi, milyen lakást vélt a sajátomnak, de a lakhely meglehetősen családias és nyugodt légkört áraszt magából. Persze, ha a sajátjából indult ki, akkor most nagy kontrasztot kapott, főleg, ha azt várta, hogy én is olyan olcsó, félig lepukkant, ódivatú lakásban élek, mint amiket kiadunk. Ebből azért láthatja, hogy a drogbizniszben van lóvé...
Követem őket, ahogy szétnéznek. Vagyis Domi, mert a lánya még kicsi, de ő is nagyban nézelődik. A nappali egy távolabbi polcán megpillantok egy nem publikus eszközt, gyorsan kikerülöm Domit és megelőzve őket leveszem a polcról a revolvert. Nem titkolom előlük, de mivel itt a lánya, jobb, ha nem az ő kezeibe kerül először.
- Mint mondtam... nagyon figyelj a gyerekre!

1pm | ⚶

Tiger & Domi

Right from the start
You were a thief, you stole my heart
And I your willing victim
I let you see the parts of me, that weren't all that pretty
And with every touch you fixed them

Érdekes, de egyáltalán nem esik nehezemre beszélni neki a múltamról, arról ahogyan érzek, hogy mik motiváltak, hogy megtegyek egy ilyen hatalmas lépést. Sőt, kifejezetten jól esik, hogy végre nem kell titkolóznom mindenki előtt, mert van egy ember, aki előtt teljesen önmagam lehetek. Néhány órával ezelőtt teljesen másképp gondolkodtam volna a dolgokról, most viszont egyáltalán nem bánom, hogy Tig az, akit beavathatok az életembe. Ez talán önzőnek tűnne, ha hangosan kimondanám, pedig egyáltalán nem azért érzek így, mert megmentett és támaszkodhatom rá, hanem azért, mert az érzéseim azt diktálják, hogy ez így helyes. Minden bizonnyal sosem fogok neki arról beszélni, hogy olyan méretű lavinát indított el bennem, ami ellen egyszerűen képtelen vagyok védekezni. Nem fogom neki elmondani, hogy mennyit jelent számomra, amikor mosolyogni látom, azt sem fogom elmesélni, hogy minden percben azt kívánom, hogy bárcsak még egyszer, egyetlen egyszer ízlelhetném ajkait, hogy abban bízok – mint egy kis idióta picsa – hogy valamit számára is jelent az, hogy megismertük egymást. És itt most nem a fejfájásra gondolok, ami minden bizonnyal szerves része az életének azóta, hogy én is részese vagyok. Tudom, hogy néha nem könnyű velem, úgyhogy azért sem haragudnék, ha azt érezné, hogy kolonc vagyok a nyakán. Nem haragudnék érte, de a saját érzéseimért sem tudok felelősséget vállalni. Életem során, egyetlen egyszer sem éreztem szerelmet senki iránt, nem is tudom, hogy az amit érzek valóban szerelem vagy csak valami más, de minden alkalommal amikor mellette vagyok azért fohászkodom, hogy a pillanat ne múljon el. Arra vágyom, hogy a közelében lehessek, hogy lássam őt nevetni és összeszorul a szívem, amikor búcsúzunk egymástól. Ezért volt megterhelő számomra az elmúlt két hónap, annak tudatában ébredni és feküdni minden nap, hogy megbántottam őt, hogy esélyem sem volt arra, hogy igazán megismerjen, mert nekem el kell rontani mindent. Pontosan ugyanezért fájt annyira hűvösnek és ridegnek látni a gyilkossági előtte percekben.
- Ilyen hosszú idő eltelte után azt mondom, hogy talán, ha bátrabban felvállalom amit érzek lett volna más lehetőség is, de azokban a napokban ezt láttam a legmegfelelőbb döntésnek. Ezen már változtatni nem tudok, ami történt megtörtént. a legbátrabb és legőrültebb döntésem is volt egyben, nem tudhatom mit hoz majd a jövő, hogy milyen véget ér ez a kaland, csak bízhatok abban, hogy amikor Assia is elég idős lesz hozzá megérti, hogy mi motiválta a cselekedeteimet. A feltétel nélküli szeretet és ragaszkodás iránta.
Teljes mértékben megértem és elfogadom a válaszát, nem is szándékozom erre több szót fecsérelni, ez olyan dolog lehet az életében amire nem büszke, amiről nem beszélhet és én meg is értem. Bólintok csupán, hogy tudomásul vettem és nem fogok soha többé erről kérdezni amennyiben ő nem akar beszélni róla.
- Bárcsak másképp alakultak volna a dolgok. Teljes szívemből ezt kívánom. Mondhat bármit, de akkor sem tudja levenni vállaimról annak a terhét, hogy én okoztam ekkora felfordulást a mai napjában és bár lehet, hogy neki ez megszokott számomra elfogadhatatlan.
Megrökönyödök egy pillanatra ahogy kiejti az igazi nevem a száján, annyira fura és idegen tőle hallani, hogy már-már szeretném kijavítani. De nem teszem.
- Nem, egyáltalán nem jobb. Nem akarom, hogy egyedül cipeld ennek a terhét. Tetszik vagy sem, a magam elcseszett és tehetetlen módján védeni akarlak! Annál többet nem tehetek, hogy osztozom veled a terhen, amit cipelned kell. mert szent meggyőződésem, hogy bármennyire is erősnek mutatja magát őt is megviseli, hogy kiontott egy emberi életet. Függetlenül attól, hogy az megérdemelte vagy nem.
Őszintén bevallom, hogy nem számítottam arra, hogy egy ilyen környéken fogunk megállni az autóval. Valahogy mindig úgy képzeltem el, hogy valami igazi rókalyuk szerűségben él, egy aprócska lakásban a semmi közepén, ahol egyedül lehet és nem kell emberekkel találkozni. Ez igencsak meglep most és ugyanakkor le is nyűgöz. Tekintetemmel az említett épület irányába pillantok, már éppen szállnék ki az autóból amikor megszólal, hangszíne megváltozik, már-már fenyegető számomra. Megtorpanok a mozdulatban.
- Azt hittem ismersz már annyira, hogy egy legalább egy kicsit megbízz bennem. soha nem lennék képes hátba támadni őt, eléggé rossz érzés, hogy az ellenkezőjének a gondolata akár csak egy percre is átsuhan az agyában.
Megszaporázom a lépteimet miközben szorosan a háta mögött sétálok, nem akarom, hogy miattuk bajba keveredjen, amennyire csak tehetem láthatatlan leszek mindvégig amíg itt kell laknom.
A lakás még inkább lenyűgöz, mint maga a környék és az épület. Nem teljesen újdonság számomra a luxus és az ilyen jellegű életszínvonal, hiszen valamikor hasonló körülmények között éltem, inkább az a meglepő, hogy egyszerűen sehogy nem tudom Tiget ebben a környezetben elképzelni. Annyira nem illik be a képbe.
- Nagyon szép otthonod van. elismerően elmosolyodom miközben körbenézek a nappaliban. Ugyanez nem mondható el arról a revolverről, amit éppen a kezében tart. Jobbnak látok nem kérdezni semmit, csak elraktározom magamban az információt, hogy mindent alaposan fésüljek át mielőtt Assianak baja esne.
- Itt lesz a mi szobánk? állok meg a világosabb színű szoba ajtajában. Milyen fura egyáltalán ilyen kérdést feltenni az Ő lakásában. Assia súlya egyre nehezebb úgyhogy leteszem őt a földre, hadd nézzen szét egy kicsit, de tekintetemmel követem minden mozdulatát. Mivel nem olyan régóta próbálkozik a járással még elég lassú és ügyetlen, elszaladni nem tud előlünk.
- Azt hiszem nekem egy falat sem menne le a torkom, de Assiának enni kellene mielőtt elaltatom. Van itthon valami? tulajdonképpen bármi megfelel, nem válogatunk, egy szelet kenyér és egy kis vaj is tökéletes ebédnek.
- Őszintén köszönök mindent Tig... óvatosan lépek hozzá közelebb, hogy átöleljem. Ha nem ellenkezik mindkét kezem átfonom a nyaka körül és hozzá bújok. Kimondhatatlanul hálás vagyok neki.

Domi & Tiger

Egy hatalmas hurrikán sűrűjében állunk

Dominique-nak a legnagyobb hibája az, hogy végletekben gondolkodik és mozog. Míg pár órával ezelőtt teljes valós énjét becses titokban tartotta előttem, most, hogy a személyazonosságának tényszerű adatai ismertté váltak számomra akarata ellenére, önként osztja meg velem a teljes múltját, döntéseit és azok miértjeit, minden érzését és hibáját, mintha csak azt szeretné, hogy tudjam, hogy mondjak rá valamit, talán szép szavakat, vagy ami megnyugtatja a lelkét. Jól esik, hogy így megbízik bennem, de nagyon veszélyes ennyire kitárulkozni bárki előtt és nem tudom, miért érdemeltem ki ezt a bizalmát. Mire fel? Miért válik előttem önként nyitott lappá és miért rántja le magáról az összes ruhát hirtelen, miért nem hagyja, hogy én lassan vetkőztessem pucérra, fenntartva bennem az izgatottságot és a vágyat, hogy megkaparintsam a lány valóját? Persze nem bánom, oh dehogy is, csak az érzékeim riadoztatnak, hogy amit tesz, azt sosem szabadna, túl veszélyes. Közben pedig valahol irigylem is. Domi olyan könnyedén képes beszélni magáról és az érzéseiről, amire én lehet sosem leszek képes, ha akarnám se. Nem állítom le, mert egyfelől érdekel minden szava, másfelől egyes emberek úgy dolgozzák fel a pánikot, a stresszhelyzetet és a sokkot, ha utána mindent kiadhatnak magukból és látszólag ez Dominál így nyilvánul meg. Normális… normális és veszélyes, csakúgy, mint az ellenkezője. Én az első gyilkosságom után - amit nem önszántamból követtem el, hanem mert megparancsolták...

– Könnyes szemei kivakítják a lelkemet, mélyre vágja tekintete a bensőmet, öklendeznem kell, de elfojtom. A szél süvíti a távoli fák lombkoronáját az éjszakában, halántékomról egy izzadságcsepp esik alább. Remegek, várom, hogy elmúljon a pillanat, de az idő megdermedt, a közelben pedig minden szempár rám szegeződik. Rám, nem is a szinte vacogó férfire, kinek ereje már annyira elhagyta, hogy meg sem próbálja kiszabadítani kezeit a bilincsből. Akkor veszem csak észre, hogy könyörgő, vérerektől vörös szemei nem a kegyelemért könyörögve néznek énrám, hanem hogy tegyem már meg, mozdítsam már meg ledermedt ujjamat a ravasz alatt, s ne nyomjam tovább homlokát a fémcsővel. Óriási hiba volt a szemeibe néznem… –

...négy napig nem szóltam egy árva kukkot sem. Magamba roskadtam, próbáltam megbarátkozni a tettemmel és a történtekkel, miközben alig ettem, mert egyfolytában hányni akartam és alig éltem. Bámultam kifelé a nagy szemeimből, néztem az őrült világot, ami már sosem lett ugyanolyan, mint azelőtt. Még szinte gyerek voltam.
Mindannyian máshogy dolgozzuk fel a sokkot.
- Ez a beszéd, Húsi! - felelem, mikor azokat a szavakat hallom tőle, amit akarom, hogy gondoljon saját magáról. Nem értem, magáért!
Szándékosan hívom kivételesen az igazi nevét, csak hogy szíve mélyéig nyilalljanak a szavaim. Már nyitnám számat, hogy válaszoljak neki, de végül valamiért bennem ragad a szó. Hálás vagyok, amiért védeni próbál, de nem érzem úgy, hogy egyedül az én vállamon cipelem a tettem súlyát. Csak a hivatalos gyilkos vagyok én egy személyben, a tettem súlya azonban nem csak rajtam van, mivel ha úgy tetszik, kötelességből cselekedtem, feladatom volt megtenni. Ha nem itt és nem most én tettem volna meg, akkor miután riasztottam volna a többieket Williamról, valaki úgyis megkereste volna és végzett volna vele. A végzete elkerülhetetlen volt, a teher pedig a bandán van, a bandán a felelősség, én csak a kezeimet mosom, mint végrehajtó. Már készültem, hogy megértessem vele, de közben rájövök, hogy nem fogom tudni, mivel ő nem abban a helyzetben él és tevékenykedik, mint én, nincs tisztában egyáltalán a felfogásrendszerünkkel, a szabályainkkal és az életmódunkkal, teljesen felesleges is lenne megpróbálnom elmagyarázni neki. Közben meg valahol igaza van, ha az ő szemével nézzük a dolgot, tény, ha nem a mi lakásunkat találta volna meg és nem ismerkedett volna meg velem, akkor most William nem lenne halott, de ezek nem olyan történések, amikért bárkit felelősségre lehetne vonni. - Ha ennyire ragaszkodsz hozzá...
Más az, amikor egy közömbös helyen találkozok bárkivel és más az, amikor az igazi, féltett lakásomban. Persze ebbe sem rendezkedtem be annyira, hogy például egy anya szemében is otthonosnak tűnjön, nem tartózkodok itt sokat, mégis van benne valami személyes, valami ami csak az enyém. Egy hálószobát is az teszi személyessé, hogy a látszólag értéktelen holmik - ruhák, ékszerek, sarki boltokban összeszedett hülye szobrok és ketyerék - itt kapnak helyet, ahol pedig személyes tulajdon van, ott féltés is, a féltés pedig veszélyessé teszi az embert, így engem is.
- Ez nem az a kategória, amikor elég lenne "egy kicsit bízni". És az eddigi tapasztalatok is azt mutatják, hogy semmi okom megbíznom benned, szóval nem árt, ha tisztázzuk a dolgot. Eddig még nem adtál okot sosem, hogy bízzak benned, az ellenkezőjére azonban számtalanszor. - Merthogy a lakásomban sétálni is ugyanolyan veszélyes, mintha William kezei között lenne, csak a személy más, csupán egy másik vad figyeli a sötétből az őzikét. Nem áll szándékomban ártani neki, de az otthonomban kifejezetten harapok egy rossz mozdulatra is, jó ha tudja. A félelem ellenére mégis felviszem őket a lakásba, ami többet jelent a részemről, mint ő azt sejtené.
- Kösz - fogadom a bókot, bár ez kevésbé hat meg, mintha mondjuk a farkamat dicsérnék meg. Az első benyomás szép, tényleg az, aztán ha mélyebbre ás - ne tegye! -, megláthatja, mennyi minden rondítja a látszatot benne. Mint ahogy az a revolver is, amit elteszek, mielőtt a gyerek megtalálná. Elrejtem valahová magasabb és titkosabb helyre a fegyvert, majd utánuk megyek.
- Igen. Kiságyam az nincs, de körbebarikádozhatom az ágyat bútorral, ha netán mellettem akarnál aludni... - dobom fel az ötletet, de nem tudom, hogy mennyire gondoltam át ezt is. Ez itt a lakásom, az egyetlen hely, ami a magánterületem és ahol magánszférára találhatok, márpedig nekem is kell időnként egy kis egyedüllét, hogy összeszedjem magam fejben és testileg is. Eddig bele sem gondoltam, mennyire mélyre engedtem őt azzal, hogy engedem őt velem együtt élni a területemen. Kérdésére megállok a konyha közepén és körbenézek.
- Öhm... pizza? - emelem fel a tegnapról megmaradt pizzás doboz utolsó szeletét. Lehet ez nem kisgyereknek való? Ehet ilyet egyáltalán? Kinyitom a hűtőt azért és szétnézek benne. Jó sok pia van lehűtve, mit ne mondjak, de azért előhalászok belőle egy lefóliázott tetejű dobozt.
- Ez kínai. Meg van még... apa adott valami új receptje szerint készült kaját az étterméből, de eddig nem kóstoltam meg. Egyelőre ennyi van - veszem ki az összes lehetőséget és lepakolom a bézs tálalóasztal lapjára, majd előhalászom a tejet is, amit én titkon kibaszottul szeretek iszogatni, de azért van itthon narancslé is, meg persze jó minőségű whisky is. Azt is kiveszem, nem panaszkodhat, hogy nem terülj-terülj asztallal fogadom.
- Egyetek és igyatok, ami jól esik. - Én is fogok majd valamit enni, de azért mert érzem magamon, hogy szükségem van rá, nem azért mert nagyon van étvágyam. Köszönetét hallva érzem, hogy megváltozik a hangulat, mintha meghittebb lenne minden, mikor odalép hozzám és átölel. Még mindig jócskán feszülő izmaimmal eresztem kezeimet derekára és magamhoz húzom őt, ám ezúttal nem tudok ellazulni. A tudat, hogy itt vannak nálam állandóan nyugtalansággal tölt el. Kicsit olyan... nem tudom. Még sosem volt itt egy nő a gyerekével, aki aztán az ölembe vetette magát a konyha közepén.
Nem csókolom meg, de visszaölelem, meredten nézek egy távoli pontban nyaka felett és igyekszem helyreállítani légzésemet. Nem is sejti, hogy nekem sokkal sokkolóbb az, ami most történik, mint az, hogy elvágtam a fenyegető férfi torkát és láttam vérét szétterülni a szőnyegen.
- Egyetek! - simítok végig hasán és suttogva biztatom, hogy találják fel magukat a konyhában, míg én a hálószobám felé veszem az irányt. Útközben felkapom a táskákat is és beviszem oda őket, egyelőre mindkettőt. Sejtheti Domi, hogy mit akarok most kezdeni velük, ki is halászok pár fényképet és iratgyűjteményt az egyikből, azonban ahelyett, hogy meredten kutatni kezdeném az információkat, csak levágom magam az ágyamra, szembefordulva az ablakkal. Kezeimben szorongatom a papírokat, de behunyom a szemeimet és mélyet sóhajtva beletúrok hajamba. Stabilan tartom ujjaim között a lapokat, mégsem állnak meg mozdulatlanul egy pillanatra sem.
Remegek.

1pm | ⚶

Tiger & Domi

Right from the start
You were a thief, you stole my heart
And I your willing victim
I let you see the parts of me, that weren't all that pretty
And with every touch you fixed them

Gyerekkoromban rengetegszer a fejemhez vágta anyám, hogy túl sokat beszélek, túl sok mindent fedek fel magamról: „egy hölgy legyen mindig titokzatos. Meg kell tanulnod hallgatni és csendben maradni Céline! Ha tetszik nekünk ha nem, a világot férfiak irányítják és megnehezíted a dolgod, ha folyamatosan fecsegsz. Egy úrinő pontosan tudja, hogy mikor kell megszólalnia, mindig megfontolt és nem árul el túl sokat semmiről. Meg kell tanulnod, hogy mindennek megvan az ideje, így a beszédnek is. Egyszer a saját veszted fogod okozni azzal, hogy képtelen vagy hallgatni. Nyelj és tűrj amíg szükséges és érezd, hogy mikor jött el a te időd. A legfontosabb pedig, hogy sem apádnak sem a férjednek nem mondhatsz ellent! Ne feledd, hogy ők biztosítanak neked nyugodt életkörülményeket. A férfiak néha ostobák, azt hiszik, hogy ők a világ urai, de ha egy nő okos mindent irányítani tud a háttérből, csendesen. Legyél alázatos kislányom és fogadd el, hogy hallgatni aranyat ér. Még fiatal vagy, de meglátod, ahogy idősebb leszel és bölcsebb rá fogsz döbbenni arra, hogy a szavaid által fegyvert adsz mások kezébe. Úgyhogy, most szedd össze magad, fel a fejjel és menj vissza apádhoz bocsánatot kérni, utána pedig némán hallgasd végig és amikor eljön majd az ideje beszélhetsz.” Ezeket a szavakat anyám akkor mondta nekem, amikor apa bejelentette az eljegyzésem hírét Mathiassal. Nem tetszett a gondolat, fellázadtam, ellenszegültem. Végül mégis megfogadtam anyám tanácsát és házasságom alatt végig csendes megfigyelő voltam. Ha tehettem csak hallgattam, alázattal és megkeseredve, hogy ne nehezítsem meg az életem. Egész házasságom alatt elkísértek ezek a szavak, az utolsó jó tanács, amit anyától kaptam mielőtt átadott egy idegen férfinak. Nem véletlen, hogy most is itt visszahangzik fejemben minden gondolat amivel ellátott, mert mint olyan sokszor az életben most is túlságosan sokat fecsegek.
Nem érzem azt, hogy Tiger mellett veszélyben lennék, nem feltételezem róla, hogy bármikor is felhasználná mindazt amit elmondok neki, de talán anyának igaza van és jobb lenne hallgatni, hogy ne adjak fegyvert a kezébe, ahogy láttam azokat kíméletlenül használni tudja.
Mi ketten teljesen már életet élünk, másképp nevelkedtünk, másképp szemléljük a világot és tudom, hogy lesznek dolgok amiket soha nem tudunk megérteni a másikról. Számomra Tiger még mindig titokzatos és fogalmam sincs arról, hogy valaha ez meg fog változni vagy sem. Velem ellentétben ő nem beszél magáról – amit meg tudok érteni, főleg a mai nap függvényében – éppen ezért nagyon nehéz kiismerni őt és teljesen összezavar az kettős viselkedésével. Míg egyik percben nagyon odaadó, törődő és érdeklődő a másikban nagyon rideg, hűvös és goromba, én pedig sosem tudhatom, hogy melyik Tiger-el fogok éppen találkozok és mikor mit  váltok ki belőle. Nem tudom, hogy miről kérdezhetem, mit cselekedhetek mellette, mennyit árulhatok el magamról, mi az a határ, ami után kattan az agya és ismét nem lehet kommunikálni. Sokszor érzem azt, hogy az őrületbe fog kergetni, csak idő kérdése.
Tudom, hogy a szó szoros értelmében Tig nincs egyedül és soha nem is lesz, hiszen a banda ott áll mögötte és fedezi, de valamiért azt szeretném, hogy tudja: rám is számíthat. Nem tudok olyan biztonságot teremteni számára mint azok az emberek akiket hátra hagytunk a szobában, de lehetek az az ember az életében, akire támaszkodhat amikor úgy érzi, hogy elgyengült, lehetek az a nő, aki mellett egy kicsit elfelejti, hogy milyen kegyetlen az élet és lehetnék az a nő, aki mellett megnyugszik. Lehetnék, ha ő is akarná, de a jelen állás szerint úgy tűnik, hogy sokkal inkább vagyok púp a hátán, mint a felsoroltak közül bármelyik is.
Rosszul esnek a szavak, amiket hozzám vág, bár valahol mélyen legbelül azért teljességgel meg tudom érteni őt. Beenged az életébe annak ellenére, hogy becsaptam és hazudtam neki, joggal várja el tőlem, hogy alkalmazkodjak a kialakult helyzethez és tartsam a szám, mégis...az a ridegség amivel megformálja a szavakat a szívemig hatol és jéggé fagyasztja. Be kell bizonyítanom neki, hogy érdemes vagyok a bizalmára. Direkt nem válaszolok semmit a monológjára, inkább véresre harapom a nyelvem, hogy a feltörni vágyó szavakat magamba tartsam. Ez itt a tökéletes alkalom arra, hogy anyám tanácsát megfogadjam és hallgassak. Reményeim szerint lesz majd alkalmam arra, hogy bizonyítsak neki, nem tudom miért, de szeretném, ha tudná, hogy számíthat rám.
- Nem lesz szükség arra, hogy az egész szobát felforgasd miattunk. pillantok rá. Nem azért, mert nem szeretnék mellette aludni, hanem azért mert Assia igazán jó alvó kislány, szerencsére ritka kivételekkel mindig átalussza az éjszakát. Viszont...talán nem lenne jó ötlet egyedül hagyni őt, számára is idegen ez a helyzet, nem szeretném, hogy ha az éjszaka közepén felriad én ne legyek mellette.
Csendesen figyelem ahogy a konyhában pakolászik, ahogyan minden ehetőt és ihatót előszed a hűtőszekrényből. Szavakkal ki sem lehet igazán fejezni amit most érzek, azt a mérhetetlen hálát és szeretetet amit felébresztett bennem.
- Ez tökéletes. Ne aggódj miattunk kérlek. Ahogyan a szavaimat, úgy a tetteimet is képtelen vagyok irányítani néha. Annyira túlcsordulnak bennem az érzések, amit érzek, hogy testem szinte automatikusan cselekszik még mielőtt agyam megállíthatná. Átölelem. Olyan szorosan fonom körbe karomat a nyaka körül amennyire csak tudom és az érzelmek szinte megbénítanak. Ölelésébe simulok, amikor megérzem kezét a derekam körül, lehunyom a szemem, nem kell most mondani semmit, a szavak helyett beszéljenek a tetteim. Ölelem mintha nem lenne holnap, mintha csak ez maradt volna számunkra, mintha bármit is jelentenék neki, ölelem, mintha az életem függne tőle. Csak akkor húzódom el amikor megszólal, mintha csak ezzel akarna véget vetni annak, ami kibontakozóban van köztünk. Hátrálok néhány lépést, nem nézek a szemébe, csak odasétálok a lányomhoz és az ölembe veszem.
- Köszi... motyogom már a háta közepének, mikor kezében a két hátizsákkal elindul a szobája irányába. Körbenézek a hatalmas és ismeretlen konyhában. Szabad kezemmel óvatosan kinyitom a szekrények ajtaját amíg találok egy tányért és egy poharat. Felbontom az apja által küldött doboz lefóliázott tetejét és szedek a tányérba belőle egy kis halommal, majd beteszem a mikróba melegedni.
- Meglátod, nagyon jó lesz itt nekünk, de meg kell ígérned anyának, hogy jó kislány leszel és nem fogjuk zavarni a bácsit, jó? megpuszilom a homlokát. Annyira gyönyörű és értelmes kislány és olyan nagyon szeretem, hogy azt elmondani is képtelen lennék. A kellően meleg ételt az asztalra teszem és kis falatokban adogatom a lányom szájába.
Fogalmam sincs pontosan, hogy mennyi ideig tart amíg az étel nagy részét elfogyasztja és már nem fogad el többet, de tapasztalataim szerint legalább fél óra szükséges minden etetéshez. Egyelőre az asztalon hagyom a koszos tányért és a tejes poharat is, csak Assia kezecskéjét mosom meg. Olyan idegen nekem ez a lakás, egyszerűen nem találom a helyem, nem tudom mit csináljak, hova menjek, mit mondjak, hogy ne zavarjam Tigert. Végül úgy döntök, hogy visszavonulok az ideiglenes szobámba, talán ott zavarjuk őt a legkevésbé. Ölemben a kisemberrel, a lehető legcsendesebben próbálok eljutni a konyhából a szobáig. Tig szobája előtt egy pillanatra megtorpanok, a résnyire nyitott ajtón keresztül látom ahogyan kezében a papírokkal ül az ágy szélén és szinte mozdulatlanná merevedik. Hosszú másodpercek telnek el miközben a lehető legcsendesebben figyelem őt. Folyamatosan azon gondolkodom, hogy mit csináljak, végül arra a döntésre jutok, hogy nem zavarom. Ha annyira a társaságomban szeretne lenni nem vonult volna félre a szobába. Halk sóhaj tör fel a mellkasomból és erőt véve magamon besétálok a másik szobába. Assiat leteszem a földre és én is lekuporodok mellé. Olyan ártatlan, olyan kedves. Figyelem ahogyan óvatosan körbetapogatja a szobát.
- Assiaaaa... ereszkedem négykézláb. - Jön a bogár nagy lábával, meg eszen a nagy szájával.... mászok utána, játékosan vicsorítva. A kislány elmosolyodik és menekülni próbál, de ez a bogár nagyobb és sokkal de sokkal gyorsabb. Néhány lépés után elkapom, és ujjaimmal végigcsiklandozom. A nevetése betölti a szoba csendjét és néhány pillanatra megolvasztja a félelemtől fagyott szívemet is.