Itt tartózkodásom ideje alatt, két hétig nem volt bekapcsolva a telefonom, ezzel minimálisra, pontosabban nullára redukálva a zaklató otthoniak számát. Meg akartam szabadulni mindentől és mindenkitől, csak és kizárólag a remélt új életemre, az ittlétre és arra akartam koncentrálni, hogy végre valahára egyenesbe hozzam valahogy a kapcsolatomat Taoval. Na mármost mint az köztudott, ez utóbbi piszok nehezen megy, és egyre több kétség gyötör azt illetően, hogy mi ebben az évszázadban még képesek leszünk úgy támaszkodni egymásra, mint annak idején. Legalábbis én mindig a támaszt, a szeretet és az oltalmat láttam a fivéremben. Megfogadtam, hogy addig míg nem jutunk egyről a kettőre, nem fogom bekapcsolni a telefont, és boldogan eléldegélek az újonnan kapott készülékemmel és kártyámmal, aminek számát nem ismerik az otthoniak. Evelyn ezt bízta rám… ezzel szerette volna elérni azt, hogy innentől kezdve csak és kizárólag a jelenre koncentráljak. Arra, hogy teljes életet élhessek anélkül, hogy olyan mértékű kényszernek akarjak megfelelni, amit az apánk a nyakamba szabadított. Ám a kíváncsiság most mégis győzött, s kezemben a régi telefonommal, a cseppet viseletes és már-már pókhálósra törött kijelzőjét simogatva veszek el a rosszalló, undorító szövegekkel tarkított sorok között, melyet a szolgáltató akkor szabadított a nyakamra, mikor ismét működésbe léptettem a masinát. Anyám aggódó, ijedt szavait hallva egy pillanatnyi lelkiismeret furdalás kerít hatalmába, mintha legalábbis eget rengető hülyeséget, mérhetetlen bűnt követtem volna el azzal, hogy megléptem hazulról. És való igaz, sok minden róható fel számomra jelen állás szerint, hiszen minden tiltásnak ellene mentem sőt, szégyent hoztam a tulajdon szüleimre azzal, hogy immáron a harmadik fiúk hollétéről is magyarázkodniuk kell. Mert való igaz, csak felfog tűnni az embereknek az, hogy a legkisebb gyerek se mutatkozik. Keresni fogják rajtuk, érdekelni fogja mindnyájukat, hogy mi történik ebben a családban, hogy bizonyos időközönként fogyatkozni kezd a létszám? Ó, ha azt tudnák… Ám azután, hogy anyám két darab rögzített üzenetét végighallgatom, a készülék automatikusan játssza le az apámét is, kinek szavait és hanglejtését hallva máris megfeledkezek arról, hogy milyen érzés hazavágyni az anyámhoz. Nem marad az elveszett, tékozló fiú érzelmeiből semmi, helyét a félelem, a pánik és némi harag veszi át. Kérdések milliói fogalmazódnak meg bennem: hogyan lehet ilyen egy apa? Miért viselkedik a fiával úgy, ahogy? Hogy vehet a szájára ilyen mocskos, undorító szavakat? Hát egy állat vagyok én, vagy érző ember, aki szeretetre, törődésre vágyik? Egy… fiatal gyerek, akinek olyan emberek mellett lenne a helye, akik számba veszik és teret engednek neki a saját maga elfogadása tekintetében is? Jókorát nyelve az utolsó szavak hallatán, mély levegővel kísért torokköszörülést követően emelem tekintetemet a szoba ablakára, melynek túloldalán egyre sűrűbben gomolygó felhők teszik még baljóslatúbbá az egész megteremtett helyzetet. Mintha csak magamnak vonzottam volna be ezt, hiszen amikor felébredtem és elém került a reggelim, még ezer ágra sütött a nap. Aztán jött a magam agymenése, és tessék… nem csak bennem dúl a háború, de lassan odakint is. Most mégis mit tehetnék? Mit kezdhetnék magammal egy olyan üzenetet követően, aminek az a vége, hogy „… nagyon megfogod ezt keserülni!” Talán fel kellene hívnom az apámat és magyarázatot adni neki? Nem… ahogy meghallanám a hangját félő, úgy hunyászkodnék meg az akarata előtt, mint egy befenyített kiskutya. És Tao fejére se akarok bajt hozni. Már csak az a kérdés, hogy ezzel okozok neki kárt, vagy ha nem lépek? Ujjaim újra és újra rányomnak a "lejátszás" gombra, és hallgatom végig egy-egy olyan üzenetét, amiben úgy vélem, hogy valamiféle érzelmet sikerült korábban felfedeznem a színtiszta harag, agresszió és megfélemlítés mellett. Valamiért a mai napig abban a hitben ringatom magam, hogy több vagyok én a tulajdon apám számára egy betört robotnál. Talán tényleg a fiaként szeret és csak a maximalizmusának hála elszaladt vele a ló, amiért a legjobbat és a legtöbbet akarja kihozni belőlem. Ám képtelen vagyok belátni azt, hogy ez csak egy utolsó, kétségbeesett feltételezés tőlem, hiszen nincsenek itt se szerető, se óvó szavak. De még csak a bizonyossága se annak, hogy szeretetből tekint rám a véreként, nem pedig egy nyomorult kis örökös vagyok, aki helyén csak a vaskos bukszát látja. Lehajtott fejjel, szívemben maró fájdalommal zárom le a telefont, s figyelem a kijelzőjén szétcsúszó tükörképemet. Mi lesz így velem? Nem találom sehogy a helyemet a világban. Se itt, se odahaza....
Egy testvér nagyon érdekes dolog. Akkor is szereted, ha a legnagyobb hülyeséget csinálja, mert jó eséllyel akkor van rád a legnagyobb szüksége.
- Na jó, ebből elég volt! – csattan felt a lány, miközben levágta az asztalra a villáját – Nem vagyok hajlandó ezt tovább elnézni! Komolyan, ti felnőttek annyira okosnak hiszitek magatokat mindig, de ilyen helyzetben meg csak az megy, hogy a homokba dugjátok a fejeteket, vagy mi? Hagyjátok már békén szerencsétlent, ha kér majd még enni, akkor szed magának, ha szomjas, akkor fog inni, ha éppenséggel álmos, akkor lefekszik aludni! Szóval köszönöm szépen a vacsorát, ezennel én most távoznék is! Olyan sokkal ért Jade kirohanása az egyik nap a vacsoránk közben, hogy lényegében én, akinek majdhogynem mindenre van egy pofátlanul frappáns válasza, csak fülem-farkam behúzva ültem, és ijedt pillantással szemléltem, ahogyan feltrappol az emeletre. Lényegében esélyem sem lett volna megállítani a nem sokkal később szintén felálló és elnézést kérő öcsémet, mert még mindig a dolog hatása alatt voltam. Engem ez a család fog eltenni a láb alól. Mindenesetre a kisebbik Foster lányt az akarnok természete, a makacssága, és a szókimondósága miatt vagy ezerszer ijesztőbbnek találtam Evelynnél, aki bár sikeresen fejbekólintott – nem, ezt neki azt hiszem sosem fogom elfelejteni – ettől függetlenül kezdtem ténylegesen elhinni az együtt töltött idő során, hogy ő alapvetően olyan, mint amilyennek beállítja magát. A kisebbik meg... Nagyjából, mint egy angyal bőrébe bújt, Sátán seggéből előmászó fattyú. Mondjuk ha ezt bármilyen formában próbálnám közölni Evelynnel, akkor minden bizonnyal halott ember lennék, szóval a véleményemet megtartom magamnak. Viszont valamit tudhat a kis boszorkány, mert lényegében elgondolkoztam a szavain, és rá kellett jönnöm arra, hogy igaza van. Talán túlságosan próbáljuk pátyolgatni Hant, mert mind tudjuk, hogy mennyit szenvedett a szülői házban, és pont ezzel teszünk tönkre konkrétan mindent. Figyelembe kéne vennem azt, hogy bár az emlékeimben úgy él, mint egy mosolygós kisfiú, akire rá kell szólni, hogy ne tologassa a zöldségeket a tányér szélére... Ettől függetlenül ez már nem ő. Felnőtt. Viszont azt még én sem tudtam eldönteni, hogy hogyan kezeljem ezt az egészet. Mert Han a testvérem és szeretem, viszont pont ezért kell körültekintőnek lennem az ügyében... Valahogy rá kéne vezetnem, hogy ez az állapot nem okés, és itt vagyok, segítek neki átvészelni mindent, ami a költözésével járt. Viszont mindezt valahogy úgy kéne reprodukálni, hogy lehetőleg ne sérüljön meg még jobban... Hogy ne legyen szomorú többet miattam. Pont ezért is találtam ki azt a bizonyos programot, amivel talán közelebb kerülhetünk egymáshoz, és lényegében minden problémánkat megoldja. Mert ha elviszem mozogni, akkor alapvetően könnyebben erősödik majd meg, lesz időnk és alkalmunk beszélgetni egymással, illetve kellőképpen kifárad és megéhezik majd. Egy alkalom erejéig ez tök jó, utána már csak... Arra kell rájönnöm, hogy miként vehetem rá erre őt minden egyes nap.
*
Némi hezitálás után löktem be a gyerekem szobájának az ajtaját, és kukkantottam be hozzá. Kopogtam háromszor, de mivel nem kaptam választ hát... Igazából megint elbasztam, mert ahelyett, hogy hagytam volna, inkább bepofátlankodtam hozzá. Viszont amint megpillantottam, hogy milyen arckifejezéssel mered a mobiljára, óvatosan be is tettem magam mögött az ajtót és odaguggoltam elé, hogy kivehessem a kezéből. - Ne foglalkozz vele, jó? – vettem el a telefonját a kezéből, majd az ágyra csúsztattam. Volt egy sejtésem arról, hogy kivel beszélhetett, de egyelőre nem akartam téves következtetéseket levonni, csak megtámaszkodtam a két combján és igyekeztem nem kimutatni azt, hogy mennyire megszakad a szívem, amiért így kell látnom most őt – Van egy ötletem, amitől talán jobb kedved lehet. Persze tartottam tőle, hogy az időzítés nem a legjobb a nagy tervem beváltására, miszerint elviszem az amúgy erőteljesen alultápláltnak tűnő öcsémet falat mászni – mert ugye mi sem természetesebb, de tényleg úgy érzem, hogy ez segítene neki – viszont valahol a lelkem mélyén éreztem, hogy lényegében akkor sem mondana nemet, ha nem szeretne jönni... Mert az apánk nagyjából egy engedelmes kutyává alakította őt. Valahol a lelkem mélyén pedig talán még boldog is lennék, ha végül inkább elutasítaná a nagy tervem. - Ha szeretnéd viszont itthon is maradhatunk. Van pár jó film, amit megnézhetnénk – ejtettem meg egy halvány kis mosolyt felé, miközben igyekeztem megkeresni a tekintetét. Ő valahol más volt, mint a bátyánk, vagy én. Én magam is elhittem, hogy apánknak végül a legkisebb fia lett a szeme fénye, hogy majd ő lesz az egyetlen a családba, akinek lesz választási lehetősége. Pont ezért is gondolom már iszonyatosan felelőtlennek a 17 éves Taot, aki csak úgy ott tudta hagyni a kisebbik testvérét. Mivel apánk elég bosszúálló típus, nem lepődnék meg azon sem, ha az általunk okozott csalódás és frusztráció miatt végül Han szenvedett volna... Ezt viszont tőle kéne megkérdeznem és sajnos tartok tőle, hogy lassan lesz is rá lehetőségem, mert nem fogja szó nélkül hagyni, ahogyan szépen sorban elmenekülünk a családi fészekből.
Meguntam Taoék folyamatos pátyolgatását, mely akárha egy nyomorult kis pólyás lennék kezdett el ijesztően új alakot ölteni. Szívem szerint már párszor megemlítettem volna nekik, hogy elég nagyfiú vagyok ahhoz, hogy egyedül is megtudjam oldani az evés-ivás övezte problémáimat, de… míg ezek valóban mennének is, szót emelni magamért már képtelen vagyok. Főleg az esetben, ha megteszi ezt más helyettem. Az imént Jade olyan hangerővel és hanghordozással osztotta ki a többieket, melynek következményeképpen, ahogy ő, úgy én magam is azt láttam a legjobb megoldásnak, ha elvonulok és a magam kis világába – depressziójába? – süllyedve vészelem túl ezt a napot is. És a depresszió mint olyan, pont akkor válik valóban központi szereplőjévé a napomnak, mikor én botor kis hülye, úgy gondolom, hogy ideje lenne aktiválni a telefonomat és lehallgatni minden otthagyott hangüzenetet, valamint elolvasni azokat is, amit vagy anyu, vagy apu hagyott ott, mert miért ne, alapon? Tudtam, hogy kemény lesz. Tisztában voltam azzal, hogy nem fogok tudni egyről a kettőre kiheverni mindent, nem fogok tudni átállni egy teljesen más életre csettintés szerűen csak, mert alapjaiban véve itt könnyebben és jobban fogok boldogulni. Való igaz, hogy így van, de valaki, aki éveken keresztül ebben az elnyomásban és kötelességektől kimerített életet élt, nem fog tudni csak úgy lazítani. Emiatt pedig megint csak kellemetlenül érzem magam, hiszen annyira próbálkozik körülöttem mindenki, hogy jobban érezzem magam és egy olyan közeget teremtsenek a számomra, ami emberhez, egy tizenéves gyerekhez méltó. Fogalmam sincs, hogy mennyi idő telt el azóta, hogy otthagytam a díszes kis kompániát, de annyi biztos, hogy sikerült teljes mértékben kizárni őket és úgy alapjában véve az egész külvilágot a fejemből. Csak és kizárólag én voltam és a telefonom tartalma, mely jelen állás szerint olyan szennyként, olyan fenyegető valamiként illegeti magát a tenyeremben, amit jobb, határozottabb napjaimon minden bizonnyal apróra zúznék. Mit tehetnék, hogy végre egyenesbe jöjjön minden és egyensúlyt tudjak tartani a jelenlegi és az otthon megélt életem között? Mit tudok csinálni annak érdekében, hogy megértessem Taoékkal azt, hogy nekem időre van még szükségem ahhoz, hogy feldolgozzam ezt a rengeteg, itt ért hatást, valamint elengedhessem azt, ami otthon volt? Talán semmit… még semmit. Ijedten ugrok egyet, mikor a bátyám megjelenik előttem, kis híján még a telefont is kiejtem a kezemből, amire aztán nemes egyszerűséggel határozottabban szorítok rá, mintha rejtegetni próbálnám előle, noha tisztában vagyok azzal, hogy nagyon jól tudja, mit olvasgattam az imént. Talán pont emiatt se feszengek tovább, hagyom, hogy kicsúsztassa a kezemből és az ágyra tegye. Mi értelme lenne ellenkezni, már úgyis lebuktam, a szavai is ezt igazolják. - Nem tudok nem foglalkozni vele. Sajnos még nem megy – mert ez az az időszak, mikor meglehetősen a szívemen viselek mindent, ami történik. Ha akarnám se tudnék elsiklani dolgok felett, még belelovallom magam, túlreagálom és ahelyett, hogy a felesleges információkat, tényezőket csak besöpörném a szőnyeg alá, inkább beléjük bolondulok. Aztán majd eljön a változás ideje, mikor tényleg nem fog érdekelni a dolog, mert úgy mint egy kiskutya, megszokom és belakom az adott helyemet. A helyemet a jelenlegi emberek életében. De addig is sodródok az árral és hagyom, hogy ők akarják alakítani az életemet. Ezért se tudok Tao felvetésére azonnal reagálni. Fáradtnak, meggyötörtnek érzem magam, mint akinek nincs elég fizikai ereje ahhoz se, hogy talpra álljon nem, hogy holmi nagyobb erőkifejtéseket követően még fel is küzdje magát egy falra. Viszont miért állnék le vitatkozni? Miért hárítanék vagy mondanám azt, hogy nincs hozzá kedvem, mikor jól láthatóan ő maga örömét lelné ebben? - Persze. Menjünk, ha szeretnél – teszek egy elég elkeseredett próbálkozást egy mosolyra emlékeztető kis valami ügyében és még mielőtt bármit mondana, marokra fogom a telefonomat, hogy kikapcsolhassam és az ágy melletti éjjeliszekrény egyik fiókjába rejtsem. Fogalmam sincs, hogy miként tekintsek most erre… testvér program? Kötelesség? Kikapcsolódás? - De… mit vegyek fel? – na vajon mit? Inget, zakót, nyakkendőt és makkos cipőt, mi mást?
Egy testvér nagyon érdekes dolog. Akkor is szereted, ha a legnagyobb hülyeséget csinálja, mert jó eséllyel akkor van rád a legnagyobb szüksége.
Értem én, hogy az öcsémnek amúgy baromi nehéz az egész helyzetet feldolgoznia, amibe keveredett. Hogy az apánk eddig a legjobb indulattal is lényegében azért tartotta őt, hogy az örökséget továbbvigye, ez pedig nem számít túl hálás feladatnak lényegében. Sajnos az öregünk túlságosan célorientált ember ahhoz, hogy a körülményeket képes legyen figyelembe venni. Így nem számít neki az, hogy miként, valakit találnia kell maga után, aki úgymond méltó örököse lehet a vállalatnak, amit eddig felépített. Én pedig ha teljesen őszinte akarok lenni ebben a helyzetben, akkor azt kell mondjam, hogy az öcsém lenne a tökéletes baklövés. Nem, egyáltalán nem az ő képességeiben kételkedem, pontosan tudom, hogy ügyes és okos gyerek ő. Inkább csak úgy érzem és hiszek benne, hogy ő valahol ugyanaz a lelkes és aranyos gyerek, aki anno volt, csupán csak az apánk miatt most túlságosan fél... Tőlem is, meg mindenki mástól. És ha ezt az állapotot nem vesszük figyelembe is úgy gondolom, hogy ő nem egy olyan cég élére való, amit az apánk irányított. Mert akár a homokba dugjuk a fejünket, akár nem, nekem vannak sejtéseim arról, hogy egy ekkora vállalatnál nem mehet minden legálisan... És talán sikkaszthatott is az öreg, mert a pénzmennyiség, amivel rendelkeztünk szintén nem volt normális. Én pedig valahol szomorúnak találom azt, hogy mindezt lényegében azért kezdtem el látni, mert elkerültem otthonról és meg kellett küzdenem az élettel. Persze lehet itt azzal jönni, hogy nyilvánvalóan vannak tiszta vállalatok is, én ebben egyáltalán nem kételkedek és ujjal mutogatni sem akarok másokra, szimplán csak ismerem a családomat. A mindig rendíthetetlen és erős bátyám valamiért elmenekült. Apámnak pedig biztosan volt arra oka, hogy kvázi idomítással akarjon betörni először engem, aztán az öcsémet... Viszont mindez nálam biztosan nem sikerült... És úgy érzem, hogy Hannienál sem, csak erről még ő sem tud. Így mondhatni rám hárult a feladat, hogy megpróbáljam megmenteni az öcsémet... Hogy megmutassam neki, miként élhet. Hogy létezik egy másik út is azon kívül, amit eddig látott. Mindez pedig szép és jó, én nagyon szívesen csinálnám, csak éppen azt nem tudom, hogy miként kéne hozzákezdenem az egészhez... Mert a viszonyunk már régen nem olyan, hogy ilyesmikkel próbálkozni merjek, Evelyn húgának a kirohanása pedig számomra is hát... Több volt, mint meglepő, szabályosan megijedtem attól a kis boszorkánytól, ahogyan a vacsora közben állt neki sipákolni. Emiatt mondhatni némi erőre kaptam, és lényegében eldöntöttem, hogy akkor most stratégiát fogok változtatni. Mert Hannak minden bizonnyal sokkal inkább lenne szüksége arra, hogy együtt legyünk. Erről pedig lényegében az győzött meg végleg, amikor megpillantottam a bánatos ábrázatát. Nem sok kellett ahhoz, hogy rájöjjek arra, amit jelenleg csinál. Én magam is tisztában vagyok azzal, hogy nem lesz túl egyszerű rávezetni arra, hogy az otthoniakkal kevesebbet kéne foglalkoznia, de azért... Bizakodó vagyok. Ha ténylegesen több időt töltünk együtt, talán majd idővel rájön erre ő is. - Tudom, Han – válaszoltam neki, a térdén támaszkodva, miközben kiszaladt belőlem egy kifejezetten mély sóhaj – Viszont meg kéne próbálnod most egy kicsit előre nézni. Olyan dolgokkal foglalkozni, hogy megírd a házidat, az iskolai klubokon, a tanulmányi kirándulásokon agyalni. Ha az ősök nem hajlandóak megkeresni, akkor annyit sem érdemelnek, hogy egyáltalán eszedbe jusson lehallgatni az üzeneteiket. Ez valahol saját tapasztalat volt. Pontosan tudom, hogy valószínűleg az első két évben a szüleinknek annak idején engem sem jutott volna eszükbe megkeresni. Lényegében abban reménykedtek, hogy majd megijedek és hazamegyek... Idővel pedig szerintem ténylegesen elhihették, hogy meghaltam, vagy valami bajom történt, és egyszerűen csak beletörődtek abba, hogy otthagytam őket. - Persze, én nem akarom megmondani, hogy mit csinálj – szabadkoztam gyorsan, az előbbi jelenetből tanulni – De így szerintem így könnyebb... Nekem legalábbis az volt, és ha gondolod ki kéne próbálnod a dolgot. Én magam is éreztem a helyzet iróniáját és azt, hogy mennyire hát... Vicces ez az egész. Úgy beszélgetek a tulajdon véremmel, mintha legalábbis idegen lenne számomra, ettől pedig egészen vörös lett a fejem. Mikor leszünk már egymással kevésbé kínosak? - Zárt cipőt, ami lehetőleg tartja a bokádat, és bármit, amiben kényelmesen érzed magad... És nem sajnálod, ha beleizzadsz, vagy koszos lesz. – én is csak a vállamat rántva válaszoltam neki, egy kis mosollyal az arcomon. Örültem neki azért, hogy igent mondott, de... Valahol nem számítottam másra. Lényegében soha nem mondott ellen nekem. - Viszont váltóruha nem fog ártani majd – álltam fel végül, hogy rendesen összepakolhasson ő is – Akarsz vezetni, vagy csináljam én? Én a magam részéről számítottam rá, hogy mindegy lesz a válasza, de ettől függetlenül lassan meg kéne tanulnia azt, hogy van választása és én nem fogok rákényszeríteni olyat, amit nem szeretne. Nem a kutyám, akinek az a dolga, hogy engedelmeskedjen. - Lent majd tali – mondtam neki, mert én magam is össze akartam szedni a cuccaimat. Lényegében annyiból állt ez a nagy pakolás, hogy bepakoltam egy tornacipőt, melegítőnadrággal és egy pólóval a sporttáskámba, aztán még két palack vizet mellépakoltam lent, miközben vártam a gyerekemet. Lényegében csak reménykedni tudtam abban, hogy valamennyire beválik a tervem, és ha közelebb nem is kerülünk egymáshoz, legalább el tudom vinni enni utána, és az éjszaka jól fog aludni.
- Miért agyaljak valamin, ami amúgy is ott van a fejemben, amit már tudok, vagy amin felesleges. Tudod, ha én elkezdek valamint „agyalni” annak soha nem lesz jó vége – és ezért történhetett meg az is, hogy a magam leckéit újonnan elhanyagolom és megfeledkezve róluk nem írom meg őket, helyette mindenki másét csak, hogy úgy érezzem, tartozok végre valahova. Meguntam, hogy a külsőm miatt lettem szembeötlő az embereknek… mellettem akarnak lenni, mert jobban nézek ki az átlagnál, de főként azoknál az ázsiai srácoknál, akiket ők itt nyugaton megszokhattak. Nincs ragyás bőröm, nem zsíros a hajam, nem csapnak a hónuk alá, sok esetben én tehetném meg ezt velük. Mert hihetetlen, én viszont mégis azt látom, hogy a nyugati emberek egyre alacsonyabbak, mintha csak felborult volna a világ rendje. És ha nem a külső, ha nem a külcsínnek köszönhetem itt is a hirtelen népszerűségemet – és még az ázsiaiakra mondják, hogy mennyit számít a külső – akkor a sportokban nyújtott tehetségemre vagy éppen az alaptudásomra pattannak rá. Kosár esetén ha csapat leosztásról van szó, gyakorlatilag élet-halál harcot vívnak azért, hogy kinek a csapatába kerüljek? Ha valaki megnyer magának, közli a másikkal, hogy ezért megfogják szívni, amit végül kin vernek le mindketten? Természetesen rajtam, mert ennek okán több embernek kell megfeleljek, többször kell csatasorba álljak sőt, minden más ember utálatát is magamon kell viseljem, mert ők háttérbe szorulnak. Akik korábban kitűntek a tömegből a tudásuk, tehetségük miatt, azok mostanra elvesztek és a háttérből kell integetniük csak, hogy végre valahára észrevegyék őket. Mert jöttem én, aki kicsi taknyos kora óta űzi az ipart és otthon is sikerült olyan tanárokkal, mesterekkel gyakorolnom, akik szükségesnek vélték a fokozott képzésemet. A hirtelen jött népszerűséget csak és kizárólag a tudásomnak köszönhetem. Nem pedig annak aki valójában vagyok. Nem tudják, hogy milyen embert rejt a külsőm, mi van a nagy kosaras vagy az éles eszű kínai srác álca mögött. Fogalmuk sincs arról, hogy a túlzott figyelem, a folyamatos előtérbe lökdösés valójában feszültséget generál bennem, félelmet és elhagyatottságot. És ezzel még Taoék se tudnak tökéletesen boldogulni. Mert itthon is én vagyok a figyelem középpontjában, mindenki rám akar figyelni, nekem akar segíteni, hogy beilleszkedjek és végre jól érezzem magam, hogy ezzel pont az ellenkezőjét érik el. - Nem is kifejezetten velük foglalkozok. Ez… ez inkább beidegződés nálam. Tudod, túl sokat kellett otthon elviselnem és… megfelelni az apánknak ahhoz, hogy megtanuljam a „feladataimat”. Néha… nem tudom, hogy mondjam és azt se, hogy érthető e, de… mintha automata kapcsolna a robotpilótámon – kocogtatom meg a halántékomat. Hangom mindvégig halk, félő, már-már rettegő, mintha csak attól tartanék, hogy kifogok kapni tőle – és onnantól kezdve csak az jár a fejemben, hogy meg kell feleljek apának, anyának, neked, Evelynnek vagy az ő apjának. A tanároknak és az iskolás társaimnak – magyarázom – olyan vagyok mint egy idomított kutya – mert valójában tényleg ezt érzem. Mintha egy hűséges kutya lennék akit addig vertek és neveltek, míg rá nem ébredt arra, hogy felesleges az ellenszegülést már csak megkísérelni is. - Nem vagyunk egyformák. Te inkább vagy a magad ura mint valakinek a boks….kutyája – javítom ki magam villámgyorsan, elkerekedő szemeimet gyorsan sütve le, hogy sokkal inkább a nadrágomat és az ő kezét figyeljem, mintsem az arcát – mindegy is, felejtsd el jó? Menj le, mindjárt megyek én is – nem akarom megvárakoztatni, de jelenleg szükségesnek érzem, hogy átöltözzek, mielőtt ilyen szakadt itthoni göncben hagyom el a házat. - Vezess te – sandítok fel rá, kíváncsian figyelve az arcát, hogy mit szól ahhoz, hogy jelen esetben nem azt vágtam rá megint, hogy „nekem mindegy”. Jól meglehet, hogy ismét rá hárítok valamit jelezve ezzel, hogy nem vagyok teljes mértékben ura önmagamnak, valamint bizalmatlanul állok magához a kérdéshez is, miszerint én ténylegesen vezethetném a kocsit, de végre magam hozok meg egy döntést más helyett. Tagadhatatlan, hogy távozását követően se erőltetem meg magam annak érdekében, hogy normális ruhát rángassak magamra. Tréningnadrág, cipő, pulcsi és egy váltópulcsi amennyiben tényleg sikerül úgy megtornáztatnia, hogy leizzadjak. Ezek kombójában ballagok le hozzá tökéletesen nesztelenül, majd megvetve mögötte a lábaimat nézem végig, ahogy ő is összekapkodja magát. - Mehetünk?
Egy testvér nagyon érdekes dolog. Akkor is szereted, ha a legnagyobb hülyeséget csinálja, mert jó eséllyel akkor van rád a legnagyobb szüksége.
- Hát ez idővel majd csillapodik – vontam meg a vállam azzal kapcsolatban amit mondott – Tizenhét vagy. Teljesen normális, ha egy két dolgot most kicsit borúsabban látsz, de majd minden a helyére rázódik. Én itt vagyok és nem fogom hagyni, hogy bajod essen. Szerettem volna okos lenni ebben a helyzetben, de eléggé nehezemre esett úgy, hogy lényegében én magam is csak tapogatózni tudtam azokkal kapcsolatban, amiket mondott. Kifejezetten nehéz helyzetben volt már csak miattam is, hiszen szerintem egy szavamat sem volt képes elhinni azzal kapcsolatban, hogy tényleg támaszkodhat rám... Tényleg mellette akarok lenni, és ehhez minden joga megvan... Viszont ettől függetlenül is szarul tud esni nekem, amikor végül mindig ide lyukadunk ki. Hogy nem voltam jó testvére, jelenleg pedig nem tudom, hogy miként lehetnék az. Lényegében én magam is Tae Oh árnyékaként éltem a tinédzserkorom egy kis nyomorékként, így mondhatni minden amit csináltam az úszás volt, a tanulás és felismertem a világ összes márkáját az embereken... Ami elég drága volt ahhoz, hogy ismerhessem. Ha most Tae Oh lennék, akkor minden bizonnyal elő tudnék rukkolni valami biztató szöveggel, de hát... Jobb híján így a saját agymenéseimmel kell beérnie szegény gyereknek, én pedig imádkozhatok azért, hogy ne hülyüljön el tőlem. - Nincs baj a szabályokkal amúgy és azzal sem, hogy be akarod tartani őket, ez egy jó tulajdonság, Han – csóváltam meg a fejem – Szimplán csak jó, ha egyáltalán tisztában vagy velük, és jelenleg ez nálad nem játszik. Tudom, hogy nem fogsz egyik napról a másikra megváltozni, de kezdetnek... Mit szólnál, ha lefektetnénk mi az én szabályaimat? Ami mondjuk úgy nagy átlagban érvényes erre az egész helyzetre, és azontúl meg megpróbálnál úgy eljárni a dolgokkal kapcsolatban, ahogyan te szeretnél? Csak egy próbálkozás volt a részemről, mert lényegében én is a sötétben tapogatóztam csak. Han esete elég hasonlónak tűnt ahhoz, amilyen én voltam tinédzserként, viszont kettőnk között az a különbség, hogy talán nekem a személyiségjegyeim valahogy... Könnyebben feldolgozták a dolgokat. Mert sokkal inkább voltam introvertált jellemű, viszont ő kisgyerekként is képes volt minden második néninek integetni csak azért, mert rámosolyogtak. Nem bújt senki lába mögé, folyamatosan mosolygott és elég nagyszájú gyereknek számított, aki szeretett is játszani. Szóval az ő állapota jelenleg egy kicsit sem nevezhető normálisnak, viszont ezt így csak nem vághatom a tulajdon öcsém fejéhez... Teljesen kikészülne tőle, ha még én is azt mondanám neki, hogy nincs rendben, de mennyivel lehet jobb az, hogy amúgy azt állítom neki, hogy rendben van, de amúgy meg néhány dologban meg kéne változnia? Még önmagamat is összezavarom ezzel az egésszel, nemhogy őt... Némi értetlen arckifejezéssel kontsáltam mindazt, amit elkezdett nekem hadoválni, de inkább úgy döntöttem, hogy nem kérdezek most semmit. Egy kicsit hagyom futni és ezt az előbbi jelenetet hajlandó vagyok elfelejteni, de ennek mindössze annyi az oka, hogy előreküldött. Már lassan egy kibaszott pszichológusnak fogok felcsapni, de reménykedtem benne, hogy ha most kimegyek a szobából, azzal eléggé sugallom felé, hogy nincsen felette hatalmam és ha megkér valamire, azt megteszem... Szóval neki sem kell mindig azt csinálnia, amit én vagy más mondok neki, ha úgy látja, hogy az nem jó? Csak a fejemet csóválva sóhajtottam egyet halkan, mert lényegében fogalmam sem volt arról, hogy miként kéne ezt az egész helyzetet kezelni, így csak reménykedtem abban, hogy majd önmagától valahogy... Megoldódik. Ha mást nem, annyit ezzel a mai programmal el tudok érni, hogy Han egy kicsit megbízzon bennem. - Jó, legyen így – vigyorodtam el, miközben megpörgettem az ujjaimon a kulcsot – Pedig gondolkoztam azon, hogy majd a szülinapodra kocsit kapsz, mert jogsid van, de gondolom akkor nagyon nem szerethetsz vezetni. Csak következtetés... Igazából a saját szülinapomra magamat is meg akarom ajándékozni egy új Mercivel, mondjuk zöld színben, de még nem igazán volt időm kinézni a tökéletes alanyt. Hála az égnek félretenni meg pont volt lehetőségem, de ha azon múlna inkább járkálnék ezzel a picsás járművel ha épp szükség lenne rá, és vennék egy olyat az öcsémnek, amilyen neki tetszik - Aha mehetünk – léptem oda a kocsihoz, kinyitva a volán felőli ajtót. Ha most egy nappal korábban ejtjük meg ezt a bizonyos esetet, akkor minden bizonnyal neki is kinyitottam volna az anyós ajtaját, de igyekeztem visszafogni magam legalább annyira, hogy ne legyek neki megint túl sok. Ahogy indítottam is a kocsit, rögtön éreztem, hogy azért valamit erről a dologról beszélni kéne, mert azért mégsem söpörhetjük be az egészet a szőnyeg alá, viszont én magam sem tudtam, hogy miként kezdhetnék bele, ezért egy darabig csak némán ültem, és az útra próbáltam figyelni. - Tudod, nem szerentém, hogy miattam kényszerítve érezd magad bármilyen téren – sóhajtottam fel halkan, amikor lefékeztem egy piros lámpánál – Csak azt, hogy tartalmas életed legyen ezentúl... De többet nem fogok semmit sem rádkényszeríteni, és sajnálom, hogy ezt korábban elszúrtam. Túlaggódtam körülötted mindent, ami miatt mindenki más is kellemetlenül érezte magát, de leginkább te... Nem fogok azzal takarózni, hogy féltelek, mert elég nagy vagy már ahhoz, hogy önálló döntéseket hozz. Viszont ha bármiben nem vagy biztos azt ugye tudod, hogy engem megkérdezhetsz róla? Itt sandítottam csak rá, csupán egyetlen pillanatra, hogy láthassam az arcát, de mivel a lámpa időközben váltani kényszerült, én is inkább elszakítottam róla a pillantásom és a gázra léptem, mielőtt még a mögöttünk álló belekönyökölt volna a dudába.
Meglátását hallva szemöldököm feljebb szökik a homlokomba, s még magamat is sikerül meglepnem egy semmiből érkező, pimaszkás kis mosollyal. - Akkor értsem úgy, hogy egy tizenhét éves, depresszióra hajlamos tinédzser vagyok, aki esetében nem meglepő, ha borúsan látja nem csak a jelenlegi helyzetet, de úgy alapjában véve az egész életet? – szúrom oda neki pimaszul. Tao valójában nincs tisztában azzal, hogy minden hibája ellenére nemcsak, hogy jó testvér, de jó ember is. Mindig igyekszik menteni a menthetőt, odaadó és erején felül teljesítve igyekszik megfelelni a világ társadalmának minden apró paraméterének. Látom az igyekezetét, mely néha talán valóban fojtogatónak tűnik, és az eddigiekhez mérten számomra is inkább jelent kellemetlenséget, mint mást. Viszont tagadni se tudom, hogy megadja azt a biztonságérzetet, amit az elmúltakban nem volt lehetőségem megtapasztalni. Most már tudom és biztos is vagyok abban, hogy mellette nem eshet bántódásom. Elhiszem, hogy talán eljön egy jobb időszak, egy jobb kor számomra. Ám ehhez arra is szükség van, hogy én magam is nyissak felé… arra, hogy megfeledkezzek az otthon történtekről, az örökös fenyegetettségről, a magányról. Mint ahogy arról is, hogy valójában ő volt az az ember, az egyetlen ember akiben bízhattam, aki számított és aki magamra hagyott az oroszlánok vermében. Mindenki követ el hibákat. De a megbocsátás is ugyan úgy jár ezeknek az embereknek… de valóban hiba volt az, hogy el akart szakadni a szüleinktől és az addigi életétől? Tényleg hiba, hogy élni akart bármi áron is? Szeretem őt és szükségem van rá. De mind ezek mellett arra is, hogy feloldódhassak, hogy a bizalmam minden apró kis cseppjét újra neki tudjam adni, hiszen mégiscsak mély nyomot hagyott bennem az, hogy éveken át egyedül voltam, nélküle. Rövid ideig hallgatásba burkolózva figyelek a szavaira, s azt hiszem, hogy sikerül a lényeget kiragadom belőle. Legalábbis azt a lényeget, amire reflektálni szeretnék. - Valóban meg kellene változnom? – nem tudom. Az már régen rossz, ha az embernek meg kell változnia nem? Nem a fejlődésről szól maga a dolog? Nem annak kellene történnie, hogy az adott helyzetből mindig kitudjam hozni a saját magam szintjén a maximumot? Minél több dolog történik körülöttem, minél több hatás ér, én úgy hiszem, hogy az lenne a normális, ha a saját természetemhez, lényemhez és az általam megéltek szintjén kezelem a helyzetet. Ez viszont nem kifejezetten jelenti azt, hogy az énemet megváltoztatom. Csupán úszok az árral és megpróbálok szociálisabban, emberekhez hűen gondolkozni és reagálni. "Fejlődök". A szabályaira viszont biccentek egyet, s valamivel kíváncsibb tekintettel pillantok rá. - Mifélék lennének? – kíváncsi vagyok, hogy mennyiben fog eltérni egy apáskodó szabályrendtől: kelj fel időben, reggelizz jól, menj iskolában. Hozd ki magadból a maximumot, jó jegyekkel… iskola után gyere haza, tanulj és jöhet a szórakozás, de aztán irány az ágy még éjfél előtt, hogy kitudd pihenni magad a másnapra. Vajon ezen fog alapulni az övé is? Nem tagadom, nehezemre esik idejében a nyelvembe harapni. Valahogy mindig kikívánkozik az, hogy elmeséljem neki, mi volt otthon, de ugyan akkor tudat alatt tisztában vagyok azzal, hogy összezúznám a lelkét, ha megtudja, miben is hagyott egykoron. Talán nem gondolta, hogy egyfajta csapda volt számomra az, ami a saját szabadulását jelentette. Ezt pedig a továbbiakban nem akarom a szemére hányni, hiszen nem célom fájdalmat okozni neki a döntései miatt. - Szeretek. De te vagy a rangidős, most enyém az anyós felőli ülés… tudod én még csak vendég vagyok ezen a földön… rád bízom magam – szeretném ha tudná, hogy nem vagyok teljesen életképtelen, de főleg nem veszett ügy a bizalmat illetően. Remélem idővel letudom venni a válláról azokat a mázsás köveket, amiket akaratlanul is oda pakoltam. - Igazából… amit majd én egyszer szeretnék, annak nem négy kereke van – vallom be neki leszegett fejjel, leheletnyit szégyenlősen motyogva a szavakat. Valahogy mindig is jobban vonzottak a kétkerekű járművek, természetesen nem ama lightos verzióban, amit biciklinek nevezünk. De otthon is nagyobb szükségem volt a kocsira, semmint arra, hogy motorral száguldozzak A-ból B-be. Kisebb-nagyobb nehézségek árán de sikerül behajtogatni magam az ülésre, ezzel már-már felkenődve a szélvédőre és a műszerfalra. Fitymálóan, nyammogva lesek a bátyámra, miközben benyúlva az ülés alá húzok meg egy kart, csak, hogy kellő távolságba kerüljek az imént említettektől. Pont úgy nézhettem ki, mintha egy zsiráf próbált volna meg bekucorodni mellé… de hát tehetek én allól, hogy hosszú piszka lábaim vannak? Fogadjunk, hogy Evelyn ült mellette legutóbb, vagy egy nálánál is alacsonyabb személy. - Tessék? – szökik ki belőlem meglepett hangsúllyal, és kíváncsi pislogásokkal hallgatom őt végig. - Tao, talán nehéz eset vagyok… elveszettnek tűnök, és nem tagadom, néha tényleg annak is érzem magam de sokkal inkább a váratlan helyzetek miatt, mint saját magam, vagy éppen miattad és más személyek, tényezők miatt, de vannak dolgok, amik….amiket talán nem is tudhatsz. Nem vagyok olyan elveszett, elanyátlanodott vagy magatehetetlen, mint gondolod – mert valóban, hiába írtam neki annak idején annyi sms-t, jobb híján egyik se érkezett meg hozzá. Így bizonyos, hogy az sem, amiről annyit papoltam neki. A tudásbeli felmérők egykorról, majd a kosáredzések, amikre csak úgy tudtam eljárni, ha kijátszottam apa rendszerét. Nem kell engem annyira félteni, mint ahogy azt gondolja, noha tagadhatatlan, hogy néminemű lelki és mentális támogatásra még így is szükségem van. - Mindig te leszel az első akihez fordulni fogok, ez nem kérdés – és valóban így is gondolom. Ezen a Földön úgy hiszem, hogy ami a vért illeti és a valódi, szívből jövő ragaszkodást, az csak ő hozzá köt. Talán nem most… talán nem ebben a pillanatban fogom elkezdeni, de hiszek abban, hogy végezetül minden út hozzá fog vezetni. Amikor szükségem van rá, amikor elbizonytalanodok, amikor valakinek a jóváhagyására, támogatására várok. Tao a testvérem. Kell ennél több magyarázat?
Egy testvér nagyon érdekes dolog. Akkor is szereted, ha a legnagyobb hülyeséget csinálja, mert jó eséllyel akkor van rád a legnagyobb szüksége.
- Elég sok olyan srác és lány van szerintem világszerte, aki nehezen éli meg ezt az időszakot – vontam meg a vállam – Igazából mindenkinek nehéz, és ezzel nem vagy egyedül. Ha azt nézzük Jade a világ legdepressziósabb embere, ha a menstruációjáról van szó, szóval ez csak egy időszak. Változni fog, mert te magad is formálódni fogsz, akár még húsz, huszonöt, vagy harminc évesen is szóval... Szerintem nincs miért aggódnod. Csak tudnám, hogy mióta vagyok én ilyen kibaszott bölcs. Mert soha életemben nem állt annyira jól a szénám, hogy bárkinek életviteli tanácsokat adhassak. Annak idején azt gondoltam, hogy középső gyereknek lenni hálátlan feladat mert lényegében én vagyok a „felesleges gyerek”. Ez pedig azt eredményezi, hogy bármi történik, a bátyám örököl és mivel annak idején Han még csak egy kis pisis volt, ő igényelte a nagyobb figyelmet... Mert óránként ordított a kajáért vagy éppen azért, mert meg kellett büfiztetni meg minden egyéb hasonló... Na hát jelenleg úgy vagyok vele, hogy a nagyobb testvér feladata nem egyszerű, ellenben kifejezetten hálás lettem volna a sorsnak abban az esetben, ha legalább egy fokkal kevésbé lennék elbaszott, és nem csak közhelyeket tudnék az öcsém fejéhez vágni... Már csak azért se, mert jelen esetben összejött egy mély beszélgetés szerűség közöttünk – ami csoda – én pedig izzadtságszagú, üres jótanácsokkal próbálom traktálni őt. - Erre nem tudok neked egyenes választ adni – sóhajtottam fel halkan – Szerintem ez majd csak idővel megtörténik, ha meg kell történnie. Legalábbis annak idején velem így történt... Rákényszerültem arra, hogy nekiálljak dolgozni és megtanuljam elfogadni a keveset, mert a sokat nem tudtam magamnak megteremteni. Én pedig bíztam benne, hogy ez mindenki esetében így van. Hogy majd Han idővel rájön arra, hogy egy ilyen közvetlen környezet jó hatással lehet rá... Mert itt lazábbak a szabályok, mint otthon. Egyelőre minden bizonnyal ijesztő neki, de idővel remélem, hogy majd beleszokik a dologba és olyan lelkesen tud majd mosolyogni, ahogyan régen is tette. - Semmi olyan, amit nem tudsz teljesíteni – pillantottam rá – Legyél hálás Evelynnek és az apjának, amiért itt lehetünk. Ne okozz bonyodalmat az iskolában és járj be, igyekezz jól tanulni. Engem nem érdekel, hogy mennyit görnyedsz a könyvek felett, nem érdekelnek a jegyeid, a negyed és féléves elszámolások számítanak. Innentől kezdve pedig a szabadidődet úgy osztod be, ahogyan szeretnéd. Azt csinálod amit szeretnél, ha nem keveredsz bajba, nem kezdesz el esetlegesen drogozni, mert éppenséggel valahogy belekeverednél a dologba. Én nem fogom leszedni azért a fejed, ha rossz jegyet kapsz, vagy valami, viszont ha azt tapasztalom, hogy bármilyen irányba romlani kezdesz, akkor el fogunk beszélgetni, de soha nem fogok kiabálni veled, vagy kezet emelni rád. Mert vagy te annyira okos gyerek, hogy ne kelljen ilyen eszközökhöz folyamodni. Én a magam részéről ezt a dolgot így éreztem korrektnek. Igazából semmi olyat nem mondtam el, amit ne tenne meg már most, mert tisztelettel beszél az egész családdal, illetve elég jók a jegyei is, a tanárai elégedettek vele. Nem láttam benne még a szándékot sem arra, hogy zülleni kezdjen, mert ezekhez még mindig túlságosan zárkózott lehet... Ugyanakkor viszont tapasztaltam is, hogy le kell fektetni neki ezeket a dolgokat, mert valahogy most másképp működik, mint a többi ember. Én pedig csak reménykedtem benne, hogy ha az apám módszerét alkalmazom csak nem annyira kegyetlenül ahogyan ő tette, akkor majd valamennyire el tudom érni azt, hogy összeszedhesse magát egy kicsit. - Nekem megfelel – vontam meg a vállam a vezetés kérdését. Igazából nem tartottam tőle, hogy mondjuk száguldozna az utakon, de én magam görcsösen betartok minden egyes közlekedési szabályt és egyáltalán nem jellemző rám a sportos vezetési stílus. Lényegében Tae Oh mellett már kapaszkodni szoktam az anyóson szóval úgy, hogy Han is a kocsiban van, valamilyen szinten örültem annak, hogy megnyertem ma is a volán mögötti helyet. - Van rá jogsid? – valahol elborzasztott, hogy ezt sem tudom a saját öcsémről. Viszont ha nincsen meg neki, akkor esetlegesen mondjuk születésnapjára elintézhetném, hogy elkezdhesse a dolgot, karácsonyra pedig megkapja a járművét is. Mondjuk úgy lenne az igazi, ha ő maga választhatná ki azt, hogy milyet szeretne, szóval még... Lehet módosítok a terven és csak úgy kapja meg? Üdvözlő ajándékként? Vagy annak is meglepetésnek kéne lennie? Igazából világ életemben annyira önző voltam, hogy ezáltal a legborzalmasabb ajándékozójává váltam, de mentségemre szóljon, hogy kifejezetten kapni sem szeretem semmit, ahogyan a meglepetésekért sem voltam oda. Az első szimplán a büszkeségem miatt van így, a második meg mert... Bizonytalanná tesz. Én pedig a magam részéről inkább szeretek két lábon állni a talajon és nehezen is bírom a stresszhelyzeteket. - Hát ez gyönyörű volt édes fiam – jegyeztem meg vigyorogva, miközben indítottam a kocsit – Bocsi, elfelejtettem, hogy egy ideje már inkább én vezetem a kocsit, a tulajdonosát pedig az anyósra költöztettem. Ami által az én „ülésem” már lényegében be volt állítva úgy, ahogyan általában nekem volt kényelmes. Ettől függetlenül már éreztem, hogy szükségem lenne egy olyan autóra, ami kevésbé nőies... De a mostani esetben még mindig Evelyn kocsija volt használhatóbb tekintve, hogy Jaden Fiatja leginkább egy nyuszimobillal egyenlő. - Lehetséges, de a külön töltött évek eléggé aggasztanak – vallottam be neki, miközben megengedtem magamnak egy oldalpillantást az arcára – Lényegében nyolc éve csak képletesen vagyok a bátyád, és nem igazán számíthattál rám, mert rendesen sosem voltam melletted. Nyilvánvalóan, amikor én Szöulban voltam és sokat beszéltünk az más, de akkor sem voltam melletted úgy, ahogy kellett volna ez pedig... Nem tudom Hannie, engem kurvára megijesztene. Lényegében kiskölyök korod óta magadra vagy utalva és nem számíthattál rám, most meg a semmiből felbukkanva kvázi túlféltelek. Jogosan érezted rosszul magad ettől. Engem is meglepett, hogy erről az egészről ennyire nyíltan tudtam beszélni, holott inkább volt rám jellemző az, hogy mindent, amit csak lehetett, egyszerűen besöpörtem a szőnyeg alá, és igyekeztem nem foglalkozni a dolgokkal. Az utóbbi idő alatt viszont annyi mocsok gyűlt össze a bizonyos szőnyeg alatt, hogy én magam is éreztem, hogy lassan el kellene kezdenem rendet rakni a fejemben, mert egyre inkább kezdek fáradni és belefásulni a saját életembe, ez pedig pont a legrosszabbkor akar rámtörni. - Köszönöm – mondtam neki kanyarodás közben és bár nem néztem rá az út miatt, ettől függetlenül még reménykedtem benne, hogy tényleg érzi a hálámat. Mert én a magam részéről nem igazán reménykedtem abban, hogy ennyire hamar el fogunk jutni arra a szintre, hogy ezt egyáltalán ki tudja mondani. Pár perc után pedig már le is fékeztem a hely előtt és ahogy összeszedtem a cuccaimat még megengedtem magamnak azt, hogy a combját egy picit megpaskolgathassam. - Remélem készen állsz – a magam részéről nem terveztem egy könnyebb fallal indítani. Az utóbbi időben én is ledobtam pár kilót, ami miatt szerettem volna egy kicsit megdolgoztatni a testem, rá pedig kifejezetten ráfért volna mondjuk valamivel fiúsabb étrend... Amit ha mással nem, majd a testedzéssel kikényszerítek belőle anélkül, hogy ténylegesen ráerőltetném a dolgot.
Kezdőlap
|| 749 ||