Ben & Lyn


i've got a hundred million reasons to walk away, but baby i just need one to stay



Van az a pont az embereknél, amikor annyi dolga lenne, hogy inkább úgy dönt, hagyja a francba az egészet és nem csinál semmit. Na, ez a pont nálam most jött el, így alakult úgy, hogy reggel kilenckor a kávézó helyett Ben lakása felé veszem az irányt. Mikor felhívott az éjjel, hallottam a hangján, hogy baromi részeg, ami azt jelenti, hogy valószínűleg még bőven az ágyban fetreng, esetleg már elmormolt pár miatyánkot és megfogadta hatszor, hogy soha többet nem iszik. Én nagyon is emlékszem, miket mondott az éjszaka, ő valószínűleg teljes homályban van, de remélem azt is elfelejtette, hogy kicsúszott a számon, hogy visszamennék a Generalshoz.
Beérve a házba mosolyogva intek Rogernek vagy Robertnek, akit már olyan jól ismerek, akárcsak ő a sztorinkat.
- Marilyn! – kiált utánam, mire megfordulok és visszalépdelek a pultig. – Mr. Hensonhoz jött? – Mégis milyen hülye kérdés ez?! Bólintok.
- Csak nem fel szeretné venni az adataim? Annál azért már jobban ismer, azt hiszem – mosolyodom el és kicsit értetlenül állok a szituáció előtt, hogy most mégis mit szeretne. Most nincs kedvem csevegni, csak felmenni Benhez és meglepni, bebújni mellé az ágyba és kész.
- Nem-nem, csak... azt hiszem még valószínűleg nem józan – összevissza tekintget, valamit sunnyog, látom az arcán.
- Nem baj, most felmegyek, pont azért jöttem, mert iszonyat másnapos lesz, tudom én. Majd később beszélünk, Robert – intek neki mosolyogva.
- Öhm, Roger. Roger – kiált utánam.
- Persze, Roger – mosolyodom el, ahogy visszafordulok, aztán határozott léptekkel indulok meg a lift felé. A tizenkilencediken megáll, és bárhogy nyomkodom tovább a gombot, nem akar elindulni, úgyhogy kiszállok és úgy döntök, a lépcsőn teszem meg a hátralévő két emeletet. Kifújom magam az utolsó kettő után, aztán a kanyarnál megtorpanok, mert egy pillanatra azt hiszem... nem hiszek a szememnek. Mi? Nem. Most tuti, hogy hallucinálok, bassza meg.
A torkomban kezd dobogni a szívem, a pulzusom nyomban az egekbe szökik és nagyot nyelek. Ez Flor? Épp Bentől jött ki. A saját szememmel láttam. Az állam is leesik, de mielőtt észrevehetne, gyors futólépésben megyek a folyosó másik végébe, ahol a fordulóba érve megállok. Az orrnyergemhez nyúlok és mély levegőket veszek. A falnak vetem a hátam és összeszorítom a szemem. Ezt nem hiszem el. Hogy lehet... hogy lehetek már megint ekkora hülye idióta, hogy hagytam magam átcseszni? Újra és újra és újra! Érzem, ahogy a gombóc növekszik a torkomban és már nyelni is alig bírok, így mélyen szívom be a levegőt és fújom ki az orromon. Most akkor hazamegyek. És még képes volt felhívni az éjszaka közepén úgy, hogy Flor nála volt? Ezt komolyan képtelen vagyok feldolgozni. Nem is hazamegyek. Hanem a kávézóba. Jobb lesz, ha megmondom Dasienek, hogy közölje Florral, a szemem elé ne kerüljön még egyszer. Látni sem akarom.
Meg is teszek pár lépcsőfokot lefelé, de aztán megállok és a felindultságtól hátra arcot vágok. Olyan iramban indulok meg Ben lakása felé, hogy még véletlenül se gondoljam meg magam. Nagyon határon vagyok, hogy azonnal lelépjek, de arra is baromi kíváncsi vagyok, mégis milyen magyarázatot fog adni erre az egészre. Nem nézhet hülyének, hiszen a saját szememmel láttam, hogy Flor onnan jött ki. Tőle.
Az ajtó előtt még elgondolkodom, hogy bemenjek-e. Nem vagyok biztos benne, hogy ezzel most szembe tudok nézni. Talán egyszerűbb lenne, ha hazamennék és megvárnám, míg keres. De azzal nem oldok meg semmit, itt most pontot kell tenni a dolgok végére. Tudnom kell, hogy hányadán állunk.
Lassan nyomom le a kilincset, belépve pedig körbe nézek a lakásban, ahol a szokásos rend fogad. Sehol asztalról lesöpört poharak, amik őrült szeretkezésre utalnának. Habár Florból kinézem, hogy feltakarítja, mielőtt elmegy innen.
Leveszem a cipőt és a hálószoba felé megyek, de lábujjhegyen. Ben még alszik. Megpillantom az éjjeliszekrényen heverő cigisdobozt, amiért rögtön odamegyek és elveszem. Ha valamikor, most szükségem van egy szálra. Ben arcára siklik a pillantásom és elszorul a torkom. Nagy levegőt veszek, mielőtt még itt hangos zokogásban török ki, az nem lenne túl szép belépő. Az erkélyre megyek és meggyújtom a cigarettát, amiben aztán mélyen szippantok bele. Talán hülyeség volt idejönni. Ha elmentem volna a dolgomra, akkor most boldogan tennék-vennék, mit sem sejtve az egészről. Néha jobb a tudatlanság.



Ben & Lyn


i've got a hundred million reasons to walk away, but baby i just need one to stay



A várost szemlélve azon gondolkodom, hogy vajon mennyi ideig tudna Ben itt lógni az erkély korlátjába kapaszkodva, miközben én párszor magas sarkúval átsétálok az ujjain. Mélyen a cigarettába szívok és lehunyom a szemem ahogy a nikotin jólesően áramlik be a tüdőm minden négyzetcentiméterébe. Nem szoktam dohányozni, csak nagyon ritkán. Ha kellőképpen ideges vagyok. Azt hiszem, ilyen ideges még életemben nem voltam. Vagy ha igen, annak nagy része Benjamin Hensonnak volt köszönhető.
Nem akarok arra gondolni, hogy mi történhetett itt a lakásban az éjszaka, de egyszerűen olyan képek kúsznak az agyamba, hogy abból már kész pornófilm jelenet készülhetne. Ahh. Az istenért. Mi van, ha csak itt aludt nála. Egyáltalán mit keresett itt? Egyáltalán hol találkoztak össze és direkt? Vagy véletlenül? Annyi kérdés cikázik a fejemben, ami válaszra vár, hogy két kezemen nem tudom megszámolni, de az idegeim tombolnak és most valahogy különös késztetést érzek arra, hogy azonnal üvöltözve menjek be a hálóba és ébresszem fel Bent. Csak az valahogy nem az én stílusom. A következő pillanatban már csak azt veszem észre, hogy a bal kezem körmei az erkély korlátját kapargatják és a festék le is jött néhol.
Mire a szál cigi végére érek, meghallom Ben hangját. Ja, kurva másnap. Remélem, ezúttal hatszor jobban fáj a fejed, mint szokott, Henson. Pár pillanatig nem fordulok felé. Próbálom lenyugtatni magam, hogy ne támadjak rá az első három másodpercben, de mikor nem kezd el rögtön magyarázkodni, az kicsit rosszul esik. Lehet már az is kiment a fejéből, hogy Florral volt az éjszaka.
- Nem fázom – reagálok szűkszavúan a fogaim között sziszegve, de igazából minden porcikámban remegek már. Nincs meleg így február közepén, meg kell hagyni, de most ez a legkisebb gondom. A mondata folytatására pedig egyel beljebb lépek, megragadom az ablakpárkányra letett cigis dobozt és hirtelen, a tőlem telhető legnagyobb erővel vágom egyenesen hozzá. Nem vagyok nyugodt. Egy cseppet sem, és képtelen vagyok higgadttá varázsolni magam kettő percen belül. Azt hiszem, két nap sem lenne erre elég, de majd valahogy megpróbálok a lehető legnyugodtabb maradni. Addig a három szóig, amit váltani fogok vele, mert nem szándékozom tovább maradni.
- Ne hívogass már, Ben – morgom, mikor megszólal a telefonom az ágy előtt hagyott táskából. – Hívogass majd máskor mást az éjszaka közepén, ne engem, jó? – nyomom el a csikket, aztán beljebb lépek a szobába, mert tényleg nagyon hideg van, az egész hátamon végigfut a libabőr. Az arcomon láthatja, hogy nagyon ideges vagyok, minden idegszálam pattanásig van feszülve, úgyhogy most nagyon nem ajánlom, hogy egy rossz szót is szóljon, mert a feje rögtön jobban fog hasogatni, ha oltári nagy ordibálásba kezdek majd. Nem szoktam kiabálni, de ez az egész most nagyon rosszul érintett, és az is zavar, hogy cigiért ácsingózik és nem próbálja kihúzni magát a szarból.
- Tehát akkor még egyszer megkérdezem, hogy milyen volt az este? Vagyis inkább… az éjszaka? – vonom fel a szemöldököm és összefonom magam előtt a karjaim ezzel is jelezve, hogy most nagyon nem vagyok befogadó képes mindenféle hazugságra. Amúgy sem, de most hatalmas gombóc nőtt a torkomban és érzem, ahogy a szemeim is elhomályosulnak a könnyektől, amire aztán mély levegőt veszek, hogy nehogy előtörjenek. Érzem, hogy ez kemény menet lesz. Nem tudom, mit kellene tennem, de nem igazán akarok hazugságban élni, főleg nem úgy, hogy nem őszinte velem, ez nagyon nem fair. A fenébe is, pedig már éppen azt hittem, hogy működhet. Hogy újra lehet a régi, de rá kell jönnünk, hogy nem vagyunk a régiek már mi sem.



Ben & Lyn


i've got a hundred million reasons to walk away, but baby i just need one to stay



Nekivágom a cigis dobozt, de csak azért, mert olyan szinten dühít, hogy nem is akar magyarázkodni, hogy nem tudom fékezni az indulataimat. A picsába! Hogy lehet valaki ennyire… ennyire leszarom természetű ember? Most tényleg nem érdekli, hogy éppen most bukott le? Hát ezt komolyan nem hiszem el.
És még rá is gyújt. Hát ilyen nincs. Komolyan mondom, nem akarok hinni a szememnek és már azon is elgondolkodom, hogy én hallucináltam és én vagyok a hülye. Az arcom értetlenséget és dühöt tükröz, amit valószínű már ő is észrevett.
A kérdését lehet, hogy nem hallottam jól, de olyan ábrázattal fordulok felé, hogy egyből leeshet neki: igen, haragszom. Azért ezt szóban is megerősítem mikor beljebb lépek.
- Te most komolyan azt kérdezted az előbb, hogy haragszom-e valamiért? – emelkednek meg a szemöldökeim a hitetlenkedéstől, de a hangom még egészen nyugodt marad a szituációhoz képest. – Nem, határozottan boldog vagyok, Benjamin – csóválom a fejem értetlenkedve miközben mély levegőt veszek. Nyugalom Lyn, nyugalom.
- Dehogy bújok. Fúj – állok újból értetlenül a szituáció előtt. Kinek van kedve odabújni hozzá, amikor pár órával ezelőtt még más nővel volt együtt. Hogy lehet ennyire kegyetlen? Most valahogy nem ismerek rá, komolyan, mintha kicserélték volna. Mármint azért Ben tudni szokta, ha valami olyasmit csinált, amivel megbántott és akkor általában azon is van, hogy kiengeszteljen, de most egy fikarcnyi megbánást sem látok az arcán, ami nagyon felháborít.
- Ben! Ne kérdezz már hülyeségeket az istenért – csattanok most már fel, mert annyira felidegesít az egész szituáció. – Hogy kérdezhetsz ilyet, hogy van-e valami baj? Legyünk már őszinték egymáshoz, könyörgöm. Ennyi legyen már benned – halkul el a hangom a végére és szomorúan nézek rá. – Kérlek – bököm ki és nagyon gyorsan kapok az arcomhoz, hogy még időben kapjam el a legördülő könnycseppet. Innentől nem bírok ránézni, kerülöm a tekintetét és a tőle lehető legtávolabbi ülőalkalmatosságig megyek, hogy aztán leüljek.
- Hogy mit keresek itt? Gondoltam megleplek. Az egész kurva napomat sztornóztam miattad és erre kell megérkezzek? Nem hiányozhattam annyira, ha mással sikerült pótolnod azt a hiányt – mondom elszorult torokkal. A világom látszik épp megsemmisülni, kilátástalan minden, újra azt az ürességet érzem, mint régen.
- Azt hiszem, hogy túl sokat láttunk megint bele ebbe az egészbe. Azt gondoltam, hogy működhet, de így, hogy más nő van mellettem Ben, így nem. Ne haragudj, de ez már nem fér bele a tűréshatáromba – sziszegem a szavakat a fogam között. – Tulajdonképp nem szorul magyarázatra a dolog, igazad is van. Csak azt reméltem, hogy… - nem is tudom már, mit akartam mondani ezzel, de annyira megalázva érzem magam, hogy felpattanok a székről és határozott léptekkel indulok meg az ajtó felé. Jobb lesz, ha megyek, ennek semmi értelme.



Ben & Lyn


i've got a hundred million reasons to walk away, but baby i just need one to stay



Az éjszaka még azt gondoltam, hogy ha majd szépen elvégeztem a munkáimat meg az összes rám szakadó feladatot, eljövök Benhez, addigra majd biztos kijózanodik. De én hülye elmebeteg, miért is ne, hát nyilvánvaló úgy gondoltam, hogy jó fej leszek és eljövök, hogy kicsit segítsek neki kilábalni a másnapból és jóvá tegyem, hogy nem mentem el a tegnapi partira. Komolyan, már nem tudom, melyik volt a jobb döntés. Lehet egyszerűbb lett volna, ha maradok az eredeti verziónál, de így meg legalább kiderültek a dolgok.
Az értetlenséget az arcán nem igazán értem, mikor közlöm a „fúj” kifejezést, pedig szerintem neki se lenne sok kedve odabújni hozzám, miután az éjszakát mással töltöttem. Hát igen, határozottan fúj.
Az ideg annyira dolgozik bennem, hogy esküszöm, nem akartam kiabálni, de a felindultságtól hangosan csattanok fel, mikor baromságokat kérdez. Minek kérdez ilyet, amikor nagyon is jól tudja a választ, hogy miért vagyok ilyen ideges.
- Bocs... bocs, nem akarok kiabálni, de annyira... – itt ökölbe szorul a kezem és ezzel próbálom lenyugtatni magam, de aztán felszisszenek, mert azon kapom magam, hogy olyan erővel szorítom a kezem, hogy a tenyerembe teljes mértékig belevájtak a körmeim. – ...felbosszantasz – sziszegem a fogaim között ezennel megpróbálva már egy cseppet nyugodtabb hangot megütni.
- Nem értesz? Na jó, komolyan mondom, én ezt nem bírom tovább – sóhajtok nagyot és az égnek emelem a tekintetem. – Talán törlődtek az emlékeid az éjszaka folyamán, vagy mi? – teszek fel egy újabb értelmetlen kérdést, mert bizony lehet, hogy ez a helyzet áll fent. De hogy ennyire? Ha egy óriási kibaszott nagy hibát követek el, igyak is bármennyit, akkor is emlékszem rá, mert olyan lelkiismeretfurdalásom lesz, hogy nem tudok vele mit kezdeni. Lehet, hogy nem vette hibának.
Ahogy magyarázkodni kezd, ráemelem a tekintetem és egy ponton látom az arcán a felismerést. A szemein meg ahogy lefagy egy pillanatra.
- Ühüm... biztos? – teszem fel a kérdést ezután még egyszer teljesen nyugodt hanglejtéssel. Szóval nem történt semmi. Ez a tagadás méginkább felbosszant. Nagyon rosszul érzem magam, komolyan mondom, mindjárt olyan zokogásban török ki, hogy attól fog csak igazán fájni a feje. Mély levegőket veszek, hogy meggátoljam ezt, hisz se magamnak, se neki nem akarok még nagyobb fájdalmat okozni.
De amikor újra kimondja és újra tagad, megint nem bírom visszafogni az indulataimat.
- Ne hazudj már! – csattanok fel és itt telik be a pohár. Jobb lesz, ha megyek. Ahogy látom, képtelen őszintén beszélni az egészről, szóval nem éri meg törnöm itt magam. Nem tervezek egyáltalán megállni a bejárati ajtóig, de mikor Ben előttem terem hirtelen, bele is ütközöm. Lesütöm a szemem, eszembe sincs ránézni, de mikor kiejti Flor nevét, akkor már el is homályosul a mondat többi része. A szeretlek szó viszont szintén megüti a fülem. Jó ég. Nem lehetek ennyire hülye. A saját szememmel láttam!
- Flor? – emelem rá aztán a tekintetem csalódottan. – Ja, hogy összefutottál vele. Értem. És még mi mást csináltatok, csak úgy érdeklődnék?! – döntöm oldalra a fejem, aztán elfordulok tőle, mert nem bírok a szemébe nézni. Menni akarok innen, mert úgy érzem, hogy összeroskadok. A szoba kicsinek tűnik, nem tudok elég távolságot tartani Bentől, pedig ha valamikor, most nagyon nem vágyom a közelségére.
- A saját szememmel láttam elmenni innen, Ben. Könyörögve kérlek, hagyd abba a félrebeszélést – harapok az alsó ajkamba és most már képtelen vagyok elfojtani a könnyeimet, szóval erősen küzködöm ellenük, de aztán csak legördülnek az arcomon.  



Ben & Lyn


i've got a hundred million reasons to walk away, but baby i just need one to stay



Ben esküszöm, néha olyan, mintha egy kibaszott UFO lenne. Most pont. Mint akit elraboltak az éjszaka és kitörölték az emlékezetét. Én már nem is tudom, mihez hasonlítsam, de jelen pillanatban annyira ideges vagyok, hogy nincs is kedvem ezen gondolkodni. Felrobbanok. Ettől függetlenül én tényleg nem akarok kiabálni. Nem vagyok az a fajta, aki csak úgy kikel magából, de ha ilyen okom van rá, mint most, akkor igenis vannak pillanatok, amikor képtelen vagyok parancsolni az indulataimnak. Nem megy. Az pedig még jobban felháborít, hogy Ben még magét sajnáltatja.
- Ó, szegény ember. El se tudom mondani, mennyire sajnállak, hogy széthasad a fejed – csóválom meg a fejem, de legszívesebben most azonnal a falba verném.
- Ettől hülyébb elgondolás soha többé ne forduljon meg a fejemben, hogy meg akarjalak lepni. – Mostanra már tényleg halkítok a hangerőn, mert nekem sem esik jól leüvölteni a fél emeletet kora reggel. Esküszöm, csak legalább vallaná be. Állna elém és mondaná, hogy bocsi. De folyamatosan tagad és értetlenkedik, ami csak még jobban felhúz és még inkább csalódottá válok, hogy még annyi sincs benne, hogy őszinte legyen. Vagyis most már nem tudom eldönteni, hogy tényleg nem emlékszik vagy csak nem akarja, hogy kiderüljön. De már kiderült, szóval teljes mértékig mindegy.
- Nekem? Nekem okom van arra, hogy ki vagyok akadva – emelem rá a tekintetem, és aztán egy meggondolatlan pillanatban felvilágosítom. – Elmondom akkor mi történt. Az történt Ben, hogy egyik pillanatban még más nővel hetyegsz, a másikban meg azt kérdezed tőlem a telefonban, hogy nem akarok-e hozzád menni feleségül? Dehogy akarok! – nézek rá mérgesen, és azt hiszem, itt tetőzik valahol a maximális pulzusszámom, amit képes vagyok elérni. Nem értem az egész szituációt. Tulajdonképp nem tudom elképzelni, hogy hogy zajlott a folyamat. Lefeküdt Florral aztán felhívott? Vagy fordítva történt a dolog? Ahh, az istenért, belegondolni se akarok ebbe az egészbe! Nem, nem és nem!
Viszont hallani akarom tőle. Hogy ne csak az én fejemben éljen ez a képzelgés, ami nagy valószínűséggel nem az. Be kell vallania, hogy elcsábult. De csak tagad és tagad. Nem történik már percek óta semmi, csak hogy képtelen felvállalni a dolgot.
- Persze, nincs rá okom – suttogom hitetlenkedve. Nem hiszem el. A nagy helyzet viszont az, hogy ahogy találkozik a tekintetem vele, kicsit mintha valóban azt látnám, hogy igazat mond. Dehát nem lehet! Láttam és kész. És amikor ezt közlöm vele, a reakciójára már-már össze kell szednem az állam a földről.
- Na jó, azt hiszem mindkettőnknek jobb lesz, ha engedsz elmenni, mert veled egyszerűen képtelenség egyről a kettőre jutni – fújom ki a levegőt és már komolyan azt nézem, merre tudnék lelépni innen, habár a szoba minden egyes négyzetcentiméterét ismerem és tudom, hogy nincs másik menekülőút. Úgy érzem, minden ellenem van, mintha egy olyan álomban lennék, ahol elkések valahonnan. Futok, de sosem érek oda. Most pont ilyen érzésem van Bennel kapcsolatban, hogy nincs abban az állapotban, hogy dűlőre juthassunk. És még fáj is. A szívem környékére mintha valami képzeletbeli kötél vetemedett volna rá, hogy összeroppantsa. Képtelen vagyok Benre nézni, nem akarom tovább hallgatni a tagadását. Mikor viszont megérzem a derekamnál a kezét, jelen pillanatban annyira szipogok a könnyektől, hogy még azt sincs erőm lesöpörni onnan. Mikor aztán meghallom az egyetlen eddigi ésszerű mondatot a szájából, mintha kicsit megnyugodnék. Nem feküdt le vele. Nem? De akkor miért volt itt? Értetlenül meredek magam elé, ahogy hallgatom a magyarázatot, ami meglepő módon elég hihetőnek tűnik, de… most komolyan.
- Esküdj meg. – Miközben megfordulok, a lehető legtöbb könnyet lesöpröm az arcomról és aztán nézek csak a szemébe. – Ide mondd! Ezt még egyszer hallani szeretném. Őszintén – teszem hozzá és közben folyamatosan kattog az agyam, hogy most vajon igazat mond-e vagy sem?! Nagyon szeretném, ha nem lenne ez hazugság. Ó, de még mennyire szeretném, de a realitás meg abszolút azt súgja, hogy két ittas ember egy lakásban, aki nem mellesleg nő és férfi, nem igazán létezik, hogy anélkül megmaradjon, hogy ne történjen semmi. Kivétel, ha a két ember között abszolút semmiféle vonzódás nincs. De ha csak arra a korábbi kis flörtre gondolok, ami a Rosában zajlott, megintcsak nem annyira valóságos az egész sztori.
- Itt aki haragszik a másikra, az én vagyok – motyogom az orrom alatt, hisz amúgy sem értem, miért haragudhatna ő rám. Kezdek egy kicsit már nyugodtabb lenni, de még mindig van bennem egy hatalmas kérdőjel, amit isten tudja, mi fog eltűntetni.  



Ben & Lyn


i've got a hundred million reasons to walk away, but baby i just need one to stay



A helyzet az, hogy Ben nem igazán segít hozzá ahhoz, hogy tartsam a távolságot, ugyanis annyira jól forgatja a szavakat, hogy komolyan mindjárt én fogok bocsánatot kérni. Na, nem. Azért ez túlzás lenne. Mikor ironizálni kezd, rávillantom a tekintetem, amiből nagyon is tudhatja, hogy de igen. Hiányzott és szeretem, de nem erre számítottam, amikor megérkeztem, hogy majd egy nő fog kisétálni a lakásából, aki mellesleg az alkalmazottam.
Ez az értetlenkedés még jobban felhúz, most már tényleg megőrülök lassan, de valahogy azt érzem, hogy tőle kellene hallanom, hogy mi történt, mielőtt még én mondanám neki kerek-perec. De miért nem mondja már? Miért nem kér bocsánatot?
- Szóval nem tudod… - tudatosítom magamban ezt a mondatot, mert mi van, ha tényleg nem tudja? Ha az alkohol miatt elfelejtette reggelre, hogy mi történt vele az éjszaka?! De… ez nem lehet, a francba is. Nem felejtem el, ha lefeküdtem valakivel, nem?!
Aztán vázolom a helyzetet neki, talán egy kicsit idegesebben, mint kellene. Tudom, hogy nagyon nem kellene ilyet a fejéhez vágnom, hogy nem akarok hozzámenni feleségül, mert hát nyilván akarok, vagyis akartam, de egyébként is, ezen ne akadjunk most fent. Csak egy részeg gondolat volt.
- Most nem ezen van a hangsúly. – De, persze hogy ezt fogja meg az előbbiből. Tudom, ismerem, ez a mondat lesz majd, amit hallgathatok napokon, heteken, hónapokon keresztül… vagy mi?! Nem fogom hallgatni, ugyanis ha beigazolódik, hogy tényleg megcsalt, akkor egyszer, s mindenkorra véget vetek ma mindennek. Édes istenem, ezt mennyire nem akarom… Bárcsak tök hülye lennék és csak képzeltem volna az egészet vagy valami épeszű magyarázata lenne rá. De nincs, csak futjuk a köröket, menni akarok és el is indulok, ha nem állítana meg, akkor valószínűleg már rég lent járnék a portánál.
- Igen, veled. Sajnálom, hogy képtelenek vagyunk arra, hogy őszinték legyünk. – Már szándékosan mondom többes számban, nem akarom már rázúdítani az egész balhét, ugyanis én generálom, de akkor is felidegesít, hogy tényleg csak a szakadék felé haladunk és egyre gyorsabban.
Vége. Próbálom tudatosítani magamban, aminek az elgondolására már rosszul is érzem magam. Miért gondoltam, hogy ugyanaz lehet, mint régen?! Hiszen évek teltek el. Se ő sem én nem vagyunk már ugyanazok, mint akkor. Az érintése kicsit nyugtatólag hat rám. Ahogy beszélni kezd, az is. De egyszerűen képtelen vagyok kitörölni a gondolataimból azt a képet, hogy ők ketten… Csak szeretném, hogy a szemembe mondja. Hogy elhihessem, hogy aztán elfelejtsük az egészet.
Arra azonban abszolút nem számítok, hogy majd most is visszavág. Szólásra nyitom a szám, ahogy a szemeibe meredek, de aztán visszanyelem a szavakat. A tekintete most valahogy csalódottságot sugároz, vagyis azt vélem felfedezni benne, de tulajdonképp szerintem még mindig nem tért teljesen magához, így értetlenséget is látok. Mire mondanék valamit, már elfordul és a konyha felé sétál, én pedig pár percig nem megyek utána.
- Nem – reagálok ennyit néhány másodpercnyi szünet után a kávéval kapcsolatos kérdésre. Nem vagyok teljesen biztos benne, azért szembesítem vele. Csak láttam elmenni innen. Önmagában ez azért elég árulkodó tud lenni és fordított helyzetben valószínűleg ő is féltékeny lenne, ha egy férfit látna reggel elmenni tőlem. Egy buli után. Mély levegőket veszek és rendezem az arcomat miután már egy fokkal kevésbé indulatos állapotban vagyok. Kihúzom magam és megköszörülöm a torkom, hogy újra összeszedett legyen. Nem tudom, kit akarok átverni, de mindegy. Pár lépést teszek a konyha irányába, ahol kellő távolságban állok meg tőle. A kérdése egy kicsit fejbe kólint. Basszus. Átfutottam az agyamon, hogy mi van, ha tényleg csak félreértés, de azért ennek elég kis esélyét láttam. Mindössze öt százaléknyit.
Még két lépést teszek felé, miközben aztán elhaladok a vendégszoba mellett, ahol a megvetett ágyon megpillantok egy inget.
- Tényleg csak itt aludt? – kérdezem csendesen, aztán a konyhapult túloldalánál torpanok meg. Végtére is, nem várta, hogy beállítok ide reggel és nem sokat gondolkodott a sztorin, amit esetleg be kell adnia nekem. – De akkor miért nem mondtad éjjel? – Mert nem azzal volt elfoglalva, hanem azzal, hogy hiányzom neki, és hogy részegen feleségül kérjen. Jó ég, most tényleg? Komolyan én fogok kijönni ebből az egész szituból rosszul? Mert akkor itt már felmerülhet a kérdés, hogy nem bízom meg benne. De az istenért. A nők száz százaléka ugrana, ha a szerelme lakásából egy átmulatott éjszaka után egy nőt látna kijönni. Kétely még mindig van bennem. Hinni akarok neki, nagyon is. Mindennél jobban.
Most határozottan kellemetlen szituációba keveredtünk. Jobban tettem volna, ha hazamegyek és mielőtt letámadom átgondolom a dolgot. Akkor talán könnyebben jutottunk volna dűlőre, ha nem borítom rá rögtön az asztalt.
- Bocs, hogy rád törtem, de egyszerűen... - kezdek bele, de most már háromszor meggondolom, hogy mit mondok és mit nem. - ... elborult az agyam, ahogy megláttam - vonok vállat, mert hát, ez az igazság. Nem akarom már, hogy bármi is közénk álljon, annyira jól együtt tudtunk működni eddig. Most ez viszont azt hiszem, hagy egy tüskét, talán mindkettőnkben.



Ben & Lyn


i've got a hundred million reasons to walk away, but baby i just need one to stay



Nem is tudom már, mit érzek. Csalódottságot vagy szomorúságot, mindkettőt vegyülve?! Mikor felvilágosítom, hogy mégis mi történt, hogy mi az, ami miatt tulajdonképp ennyire fel vagyok dúlva, nem azt a részét ragadja meg, amit meg kellene és persze ezen le is ragadunk egy kis ideig.
- Gondoltam, erre sem emlékszel – magyarázom, hogy ezt nem azért mondom mert... azt keresem hol fáj a legjobban?! – Mi? Nem keresem azt, ezt most felejtsd el – bökök a mellkasára idegesen, mert utálom, hogy mindjárt még én fogom rosszul érezni magam ahelyett, hogy neki kellene. Menni akarok innen, de elállja az utam és még érzelmileg is hatni próbál rám, ami meglehetősen jól is megy neki, de most nem szabad olyan gyorsan engednem. Hiszen a saját szememmel láttam, hogy Flor ebből a kicseszett lakásból sétált ki. Igenis adtam neki esélyt az őszinteségre. Azt se tudta –vagy csak jól tagadta-, hogy miért vagyok dühös, pedig azért elég egyértelmű, hogy nem fogom boldogan megölelgetni, hogy nagyon ügyes volt, nem?! Fura ez nekem.
Ami azt illeti, egy kicsit sarokba is szorít. Amikor azt kérem tőle, hogy mondja a szemembe, hogy nem feküdt le vele, mégis kibújik alóla és a visszájára fordítja a kérdést. És aztán ott hagy. Én pedig csak letaglózottan állok itt és bámulok ki a fejemből kisírt szemekkel, az agytekervényeim pedig nem akarnak egy percre sem megállni. Mindennél jobban hinni akarok neki, és tulajdonképp képes is lennék, elhinni, ha azt mondja, nem történt semmi, csak nem értem, miért nem tud róla bizonyosságot tenni úgy is, hogy a szemembe néz.
Aztán végül úgy döntök, utána megyek, de a biztonság kedvéért azért viszem magammal a táskám is. Lehet, hogy most mennem kellene, és hagyni, hogy ez egy kicsit leüljön. Mindkettőnkben. De azt is tudom, hogy ha most elmegyek és nem teszünk pontot a végére – bármilyen nehéz is-, akkor az is lehet, hogy soha többet nem találunk vissza egymáshoz. Basszus.
Így végül is megkérdezem még egyszer, de az arcát nem látom, ismét, amiből most már nem tudom eldönteni, hogy azért nem fordul felém, mert tudja, rögtön észreveszem, ha nem mond igazat vagy csak ennyit nem vesz komolyan, mert tényleg nem történt semmi, és csak púp vagyok most a hátán.
- Jó – mondok ennyit és fújom ki ezzel együtt a levegőt, hogy ezzel is nyugtatni próbáljam magam. Jó ég, arra meg végképp nem akarok gondolni, hogy hogy fogok Florra nézni, ha a napokban összefutok vele a kávézóban?! Nem igazán tudom rejtegetni az ellenérzéseimet, az a probléma.
Nem tudja, miért nem mondta. Hát, egyre jobban toporgunk egy helyben. Én ezt egyedül képtelen vagyok megoldani, ha ilyen válaszokat ad, akkor teljesen felesleges beszélnünk egymással. Pedig most már nekem is kezd egy kicsit bűntudatom lenni, mert kiharcolta, hogy én se érezzem olyan jól magam.
Mikor leborul az egész doboz a kávészemekkel, figyelem, ahogy szétszóródnak a földön és kérdés nélkül lehajolok érte, hogy aztán visszategyem a pultra. A kávészemek ottmaradnak. Most senkit nem érdekel, azt hiszem. Háttal dőlök a pultnak, úgy próbálom keresni Ben pillantását, de ő csak a kávéval van elfoglalva.
- Leszarom a reggelemet – mondok ennyit, mert most tényleg az a legkevesebb, hogy egy nap boldog vagy rossz reggelem van. Most itt nem a reggelről van szó, hanem arról, hogy mégis mi az isten történik?! – Rám néznél, kérlek? – kérdezem most már nyugodt hangnemben tőle.
Aztán persze eljut a tudatomig, hogy biztos nem volt kellemes neki fejfájással arra ébrednie, hogy rárontok, így kinyögöm azt a rohadt bocsánatot érte.
- Egyszerűen csak tőled akartam hallani és kész – mondom az igazságot. – Gondoltam azért azzal tisztában vagy, hogy egy nő itt aludt nálad, és ha én reggel itt vagyok, akkor az nem jó jel. De teljesen mindegy. – Most már tényleg nem akarok sehol fogást adni neki, mert nem akarok tovább veszekedni. Azt mondja, nem történt semmi. Hát jó, elhiszem. Csak az agyam úgyis tovább fog ezen kattogni, ahogy ismerem magam.
A következő mondata viszont megint felveri a nyugalmam egy kicsit. Miért tol az elbizonytalanodás felé?
- Garancia semmire sincs – helyeslek összepréselt ajkakkal. Ahogy arra sem, hogy most nem fogom magam és megyek haza a picsába. Nos, erre sincs garancia. Indulatomban újra ellépek a pulttól, csak éppen azt felejtem el, hogy a lábam előtt úgy száz kávébab hever, így két pillanat alatt úgy terülök el a padlón, hogy azt nézni is szép. Csak bámulom a plafont és mielőtt kínomban már elröhögném magam, fél perc csendben fekszem ott. Ezt nem hiszem el, komolyan mondom. Ez a reggel tényleg katasztrofális.
- Az istenért – sóhajtok fel, de nem mozdulok onnan. – Megbízom benned, érted? Csak egyszerűen ez egy olyan szituáció, ami alap esetben kézenfekvő, hogy miért lehetett itt. De elhiszem, amit mondasz – mondom mindezt a plafonnak címezve. Persze azért engem is bánt ez így kicsit, hisz ha valóban semmi nem történt, akkor én egyértelműen hibáztatva lehetek az összezördülésért, hogy nem kérdeztem, csak támadtam. Bravó-bravó!



Ben & Lyn


i've got a hundred million reasons to walk away, but baby i just need one to stay



Egyre rosszabbul érzem magam, haza akarok menni, nem tudom már, mit higgyek és mit ne. Ben másnapos, ami csak nehezíti a helyzetet, és már csak azért imádkozom, hogy vagy így vagy úgy, de tegyünk pontot ennek az egésznek a végére.
Utána megyek a konyhába, háta képesek leszünk megbeszélni, de ő csak a kávéval foglalatoskodik, maga elé beszél, nem néz rám, így megkérem, hogy forduljon felém.
- Jó, lehet, hogy a kellőnél kicsit jobban túlreagáltam, de akkor sem tudtam higgadtan megkérdezni, hogy lefeküdtetek-e – tárom szét a karom. Mégis hogy tudnék ilyen helyzetben nyugodt maradni? Sajnálom, de sehogy. Az nem én lennék. – Remélem nem lesz máskor, de ha mégis, akkor majd ehhez tartom magam. – Félreérthető szituációba mondjuk remélhetőleg nem sűrűn keveredik az ember. Ha igen, akkor az már nem félreértés. Ez biztos.
- Észrevettem – morgom vissza én is a kis megjegyzésére. Amit végül eztán mond, hogy nincs garancia arra, hogy nem történt meg, jól tudom, hogy ezzel a bizalmamat próbálja tesztelni, csakhogy nem éppen jókor teszi ezt. Mert egyébként én tényleg bízom benne. Még úgy is, hogy nem mondtuk ki, hogy együtt vagyunk, érezhető volt, hogy ez már az, és nyilvánvaló, hogy nem kacsintgatunk másfelé. Viszont ezzel együtt, ingatag lábakon állunk még, ezt ő is tudja. Túl sok minden van, ami akadályt gurít elénk és meg kell ugrani. Ilyen volt ez is, és azt hiszem, szépen elhasaltam rajta. Pontosan úgy, ahogy a felindultságom következtében a kávébabokon itt a konyhában.
Pár pillanat kell, míg magamhoz térek az elterülés után, de a kérdésére pedig csak aprót bólintok. A fejem bár kicsit lüktet, remélhetőleg nem okoztam magamnak nagyobb sérülést. Aztán elmondom neki, hogy bízom benne, csak éppen nem jól jött ki a dolog. Persze azt nem mondom, hogy a kisördög nem bujkál a gondolataimban még mindig egy kicsit, de igyekszem elhessegetni onnan.
És Ben is igyekszik, ahogy végre a szemembe mondja, hogy nem történt meg, amire gondoltam, már kezd is elillanni onnan.
- Ezt nagyra értékelem – mondom halkan, de látom rajta, hogy nem annyira esett jól neki ez az egész kirohanásom, hiszen most teljesen az az állás, hogy a bizalmam az irányába kábé a béka segge alatt van. Pedig nem így van. Elmosolyodom a megjegyzésére. Basszus, hogy mennyire tudja, hová kell tapintani ahhoz, hogy rögtön ellágyuljak. Hogy így tud nézni, amitől úgy érzem, nyomban elillan minden féle kételyem.
- Ne haragudj tényleg, hogy nem mentem el tegnap a partira – mondom el úgy már körülbelül húszadszorra, de még mindig rosszul érzem magam emiatt, mert jól tudom, neki sem esett pont jól. Megelőzhető lett volna az egész, ha félre tudom tenni a többi teendőm, és Rose-t is lett volna kire bízni, de hiába kérek már sokadszorra bocsánatot érte, akkor is bűntudatom van. Ezzel szemben, megértőnek kell lennie neki is, és habár látszólag az is volt, tudom, hogy nagyon akarta, hogy elmenjek.
A keze után nyúlok és ahogy segít felállni, hirtelen talpra is állok, de ha nincs ott és nem tudok megkapaszkodni belé, akkor rögtön vissza is zuhannék, úgy elkezdek szédülni. Egy pillanatra lehunyom a szemem, de mikor kinyitom, még mindig forog velem a világ.
- Csak egy kicsit – mondom, de nem engedem el a karját amíg nem érzem magam újra stabilnak. – Kicsit szédülök, de nem tudom, hogy attól, hogy beütöttem a fejem vagy pusztán a belőled áradó pia szagtól rúgtam be ilyen gyorsan – mosolyodom el kicsit ahogy aztán már végre nem forog körülöttem a világ. El is lépek tőle és ezúttal nagyon is figyelve a lábam elé, megyek a kávéfőzőhöz, hogy lefőzzem neki az elkezdett kávét és ha már itt vagyok, végül magamnak is készítek egyet.
- Valahogy így akartam indítani a reggelt – nyújtom felé, mert eredetileg tényleg ez volt a tervem. – Tudtam, hogy mennyire szerencsétlen vagy másnaposan – pillantok a földön heverő kávébabok felé, majd egy apró csókot nyomok a szája szélére. Mennyivel jobb lett volna, ha tényleg így indul.