A televízió kékes fénnyel világítja be a nappalit-konyhát, a reklámok szokás szerint sokkal hangosabbak, mint a műsorok, de a távkapcsoló az asztalon fekszik, én pedig lusta vagyok megmozdulni az asztal mellől. Ez a nap egészen egyszerűen kikészített; nem is feltétlenül testileg. Nem érzem úgy, hogy egy potenciális hallási tartomány vesztés megérné, hogy kiszakítsam magam az önsajnáltatás bűzös mocsarából. Azt Irak és Afganisztán egyébként is magára vállalta.
Valami vadonatúj hitelcsomagot reklámoznak fellengzősen, de nem figyelek oda. Az se tűnik fel, mikor ennek aztán vége, és ismét az élő közvetítés jön be az ESPN-en a Yankees stadionból. Nem állunk jól, és ha egy kicsit el tudnám vonni a figyelmem a telefonomról, ezt betudhatnám annak, hogy nem a szerencsemezem van rajtam.
De nem tudom elvonni. Növekvő feszültséggel meredek a képen látható két alakra; az egyik haverom küldte a gyilkosságiaktól. Kivételesen nem változatos módon megkínzott és/vagy megcsonkított holttestek kaptak fókuszt a beszélgetésünkben; egyszerű kép volt, pár órája készült, ha nem figyelnénk, úgy is tűnhetne, mint aki csak céltalanul fotózgatott a városban. Emberek egy étteremben; csakhogy abból az a nő, aki szemben állt a fénykép készítőjével, nagyon is ismerős.
Megfeszül az állkapcsom, ahogy Monroe-t figyelem. A fickó, akivel épp nevetgél, háttal ül, nem látok belőle sokat a körvonalán, a drága Armani öltönyén meg az ostobán belőtt haján kívül – leszámítva a kezét, ami nagyon is intim módon simul Roe-é tetejére. Ott van mellettük az asztalon a telefonja is; ami a képen nem látszik az az, amit én tudok: hat hívásomra és tíz üzenetre sem reagált. Pedig nyilvánvalóan lett volna ideje rá, már ha szakított volna az idegen fickónak lövelt mosolyok között.
A kezemben szorongatott üveg rövid úton találkozik az ebédlő falával. Lufi, aki eddig mélán aludt a szőnyegen, erre felkel és riadtan a helyére vonszolja magát. Mikor összeszedegetem az üveg darabjait, még mindig remeg a kezem. Megcsal. Van képe…! Hogy gondolta? Miért? Nem kap meg mindent, amit akar? Millió gondolat ugrál össze-vissza a fejemben, összegabalyodnak és megverekszenek, nem tudom, dühös legyek, csalódott vagy szomorú. Már senki irányába sem tudom, mit kéne gondoljak. Miután kihoztam Skyt az őrsről, és elég csúnyán összevesztünk, reméltem, hogy talán a menyasszonyom közelsége megnyugtat majd, hogy talán elvonja a figyelmem, hogy bízhatok benne, hogy itt lesz. Ha nem is főzött, ha nem is takarított ki, de itt lesz mellettem.
Ehelyett pedig valami pomádés ficsúrral vacsorázik, nekem pedig egy post-it jut; rendeljek kaját.
Hát baszd meg, Monroe!
Utólag belegondolva csakis saját magamnak tettem rosszat azzal, hogy dacból nem rendeltem semmit; ez tényleg csak nekem meg a hasamnak fáj. Félig talán szándékosan is nyúltam olyan meggondolatlanul az egyik cseréphez, hogy elvágjam vele a tenyerem. Az éles fájdalom legalább áttörte elmém ködös falát; valami valóságosat adott, ami visszarántott az elárultság érzéséből a földre.
Két emberrel laktam együtt, két ember életét finanszíroztam a magamén kívül, és egyikőjükben sem volt annyi, hogy köszönetet mondjon érte; átvágnak, hazudnak és még nekik áll feljebb. Szerettem volna ordítani velük, mindkettejükkel, megragadni a vállukat és megrázni őket: térjetek észhez! De ugyanakkor ez egy kicsit rémisztő is; mi van, ha valóban észhez térnek, én pedig egyedül maradok? Azok után, hogy ennyi időt fektettem mindebbe, legyen ez bármi is?
Csapongok a harag és az önutálat között, még akkor is, mikor hallom, hogy nyílik a bejárati ajtó. Bár még mindig a konyhában ülök, épp a lefertőtlenített kezemet tekerem körbe fáslival, odafogva a gézlapot, nem pillantok fel. Sky elviharzott, annak pedig igen ostoba betörőnek kellene lennie, aki egyszerűen belép egy kivilágított lakásba. – Nem vetted fel a telefont – közlöm Monroe-vel halkan, köszönés nélkül. Tudom, hogy kifejezéstelen az arcom; legalábbis míg az állkapcsom meg nem feszül. Áthurkolom a kötszert az ujjaimnál, hogy ne csússzon le. – Hívtalak és üzentem is. Tulajdonképpen halott is lehetnék felőled, nem?
Hallani vélem a fejemben Sky kioktató hangját, miszerint nem vagyok az apja, és mégis úgy beszélek vele. Egy idő után azonban az ember rájön, hogy a szülei nem azért oktatták ki őket újra meg újra, hogy a saját érdekeiket érvényesítsék, hanem hogy némi észt verjenek abba a lüke fejükbe. Felállok, a szék csikorog a csempén, a fertőtlenítős vattákat pedig bedobom a szemétbe. Szigorú tekintettel dőlök neki a konyhapultnak. – Skyt bevitték kihallgatásra a rendőrségre. De gondolom ez sem érdekel, ugye? Remélem, azért a randidat nem zavarta meg a sok üzenet. A világért sem akarnék kellemetlenséget okozni.

Talán dühös vagyok, feszült, nagyon dühös, de még így is látom, hogy vidáman lép be a lakásba, mosolyogva, szinte szökellő léptekkel, mintha minden rendben volna. Egy hang súgja persze, hogy Szerinte talán tényleg minden rendben van, elvégre nem tud semmiről, de az a sokkal hangosabb és ingerültebb hang rögtön hozzáteszi: azért, mert nem volt hajlandó felvenni azt a rohadt telefont.
– Igen, azt észrevettem – szúrom oda éles tekintettel, de csak egy pillanatig nézek rá, mielőtt visszafordítanám figyelmemet a kezemre. Olyan döbbentnek és ártatlannak tűnik, hogy a végén megsajnálnám, pedig most ragaszkodni akarok a haragomhoz, és nem akarom hagyni, hogy az őzike szemei vagy a lekonyuló ajkai elvonják a figyelmemet és meglágyítsanak. Ma elértem ahhoz a ponthoz, amikor azt mondom, hogy elég; neki is és a húgomnak is. Mégis miféle férfi hagyja, hogy két huszonéves csitri (merthogy akként viselkednek) diktálja az életét? A fejemben megjelenik előttem az apám alakja (nagy és tiszteletet parancsoló mint mindig, még most is, attól függetlenül, hogy a fejére nőttem), és meg sem kell szólalnia, elég rám vetnie azt a lesújtó pillantását, hogy megint hat évesnek érezzem magam, mikor nem értem fel az elvárásaihoz. Egy Sykes határozott és semmitől sem ijed meg. Nem hagyja, hogy eltántorítsák a céljaitól. Sky és Roe közös ereje, még ha nem is konkrétan fogtak össze ellenem, kezdett sarokba szorítani; mindketten ugyanolyan ostoba módon herdálják el az életüket, mintha nem lenne semmi sem fontosabb a gyerekes vágyaiknál és álmaiknál. Mert van különbség a célok és az álmok között.
– Teljesen mindegy, megoldottam. – Akkor sem valószínű, hogy elmondanám neki, ha éppen nem lennék kilengő idegállapotban; a saját hülyeségem miatt vágtam meg magam, és egyesekkel ellentétben én vállalom érte a teljes felelőséget.
Mindezek ellenére nem mondhatom, hogy nem akartam veszekedni. Igazából már akkor eldöntöttem, hogy veszekedni akarok, amikor megláttam azt a képet és feldolgoztam amit látok; tudtam, mi lesz a vége, csak valamiféle ösztönös makacsság kényszerítette a szőnyeg alá az egyértelmű haragot. Ezt a szőnyeget viszont most Monroe egyszerűen lerántja róla, ahogy döcög a mondatok között. Tudtam. Keserűégető billogként nyomódik a bőrömre. – Senki sem mondta, a saját szememmel láttam! – Elvégre, azok a képek nem hazudnak, ellentétben, úgy tűnik, a menyasszonyommal, aki komolyan olyan ostobának néz, hogy még ezt is bekajálom. Továbbra is tagad, bennem meg feltör egy késztetés, amitől legszívesebben nevetnék kínomban; de nem teszem, ellentétben leróvok egy teljesen felesleges kört a konyhában. – És mégis mi után kéne érdeklődnöm a hét hat egész napján? Hogy épp melyik kávézóban ücsörögtél? Vagy hány órán keresztül lőttél kétszáz szelfit instára?
Nem tudom elhinni, hogy még képes és megpróbálja ellenem fordítani az egészet, mintha én lennék az, aki nem figyel oda másokra. Mióta csak a húgom megszületett, csakis másokra figyeltem, értük dolgoztam, utánuk kajtattam, hogy ne essék bajuk, mert olyanok, mint a lemingek, csak mennek előre és meg sem gondolják kétszer, hogy vajon a sziklaperemen túl van-e még föld. – Pontosan jól tudom, hogy hol voltál, és azt is, hogy kivel! – sziszegem, még ha nem is egészen igaz; az étterem nevét ugyan tényleg ismerem, én is jártam már ott, de a vadonatúj pasijáét nem. Biztos említette már korábban, de akkor nem hittem, hogy bármi jelentősége is lenne.
A hűtőhöz lépek, hogy kivegyem az oldalából az utolsó üveg hűtött sört is. Azonban még arra sincs időm, hogy a konyhapulthoz tartva rácsapjak és felnyissam, amikor hallom, hogy elviharzanak mögöttem a léptei, aztán már csak az ajtó csukódását hallom. Elképedve fordulok utána. – Te most itt hagytál…? – kérdem fennhangon, de én is érzem, milyen bután hangzik. Azért beletelik néhány másodpercnyi hitetlenkedő bambulásba. A pulton hagyom az üveget, és utána indulok; annak ellenére próbálom meg lenyomni a kilincset, hogy hallottam a kattanó zárat. – Hé, Monroe! Engedj be, hallod? Én még nem végeztem! – Lenyomom a kilincset még egyszer, mielőtt tennék egy lépést hátra a szűk folyosón, és úgy merednék az élettelen fadarabra, mintha megölte volna anyámat. – Akkor ez mostantól így lesz? Ha valami olyat mondok neked, ami nem tetszik, akkor fogod magad és bezárkózol valahova?! Ez nem megoldás! De honnét is tudhatnád, te úgyis csak a problémát generálod, és várod, hogy mások oldják meg őket helyetted! – A mondandóm vége elég egyértelműen keserűre sikeredik; bántom vele, tudom, és ez a célom, még ha nem is egészen értem, miért. Ő is bántott engem; azzal, hogy azzal a szőke bájgúnárral nevetgél valami étteremben, miközben nekem tényleg szükségem lett volna rá. Mindig mindent megtettem érte, hogy jól legyen, biztonságban, Ő pedig egyszer nem képes arra, hogy a saját bugyuta meséi helyett velem foglalkozzon.
Belerúgok a folyosón álló növénybe, mintha az bármiről tehetne, és visszamasírozok a konyhába. Ha Ő így akar játszani, akkor így fogunk. Nem én leszek az, aki meghallgatásért fog könyörögni a saját lakásában; egyszerűen leülök a tévé elé a sörömmel.

Hogy mit láttam? Igazából pontosan nem tudom, legalábbis az Ő szemszögéből. Ez viszont már nem az a pont, ahol megkérdőjelezed magad és az indíttatásaidat. Szükségem lett volna rá, hosszú idő óta először – jobban szeretek nem terhelni másokat, így ritkán van szükségem bármire –, de a barátnőm, az élettársam, a jegyesem, akiből elvileg életem elsőszámú nőjének kellene válnia, nem volt elérhető. A húgom, az egyetlen testvérem, akivel tudtommal jóban van, oltári szarba keveredett, Őt pedig egyszerűen nem lehet elérni. Nem azért, mert dolgozik vagy fontos dolga van, egyszerűen nem kívánt elérhető lenni. Nem számíthattam rá. Ebben sem.
– Munka közben semmi létjogosultsága a magánéletnek, hacsak nincs életveszély! – közlöm vele összeráncolt szemöldöleim alól. Talán egy tanár kattoghat a kifizetetlen gázszámláján vagy a szalag mellett rostokoló amigo gondolatai nyugodtan foroghatnak akörül, a nője csalja-e. Nem nézem le ezeket a munkákat, de nem múlik rajta és a koncentráción emberélet.
Katonai gimnáziumba jártam már a sereg előtt is, hamar beléd verik, hogy mikor kell teljesen kiürítened a fejed. Nem arról van szó, hogy légy ostoba, a különleges erők azért megkövetelnek bizonyos értelmi szinten, de tudnod kell levetkőznöd önmagad, a személyiséged, az ambícióid, az ízlésed, a morális aggályaid, a múltad és a kételyeid. A feladatra kell koncentrálnod, száz százalékosan. Ezt a lendületet hoztam át a leszerelés után a rendőrséghez is. Azt hittem, Roe is megérti.
– De honnan is tudhatnád, mi a szokás munka közben – csóválom meg a fejem. Oda szúrok újra meg újra, ahol fáj, gyerekesen, mégis makacsul ragaszkodom a saját igazamhoz. Vádolni akarom Monroe-t és Skyt is, mert nem tudom, ki mást tudnék. Én mindent megtettem. Azzal a gondolattal pedig, hogy ez sem volt elég, és lehetetlen harcot vívok, nem tudok mit kezdeni.
Pont olyan, mint az a fürdőajtó, ami mögé Monroe menekült. Tehetetlen düh önt el. – Senki sem mondta, hogy magadnak generálsz problémákat! – Emelem vádlón a mutatóujjamat, mintha ugyan látná az ajtón keresztül. Végül az az átkozott növény szenvedi el az indulataimat.
Minél tovább ülök a tévé előtt, annál inkább kérdőjelezem meg saját magam. Nem szeretek kiabálni. Azt az apánk csinálta mindig, meg azok a kiképzőtisztek, akiket mindenki utált. Sky régen sokat sít, miután apa kivonult a kiabálás után, előtte túl megszeppent volt, ráadásul apát csak idegesítette, ha valaki sírt. Mikor Chilit, a gyerekkori kutyámat el kellett altatni, tizenhárom éves lehettem, és a legjobb barátom elvesztése annyira fájt, mint soha semmi. Amikor az apám meglátta, hogy sírok, rám förmedt és olyan maró megjegyzésekkel teli tirádát zúdított rám, hogy még a vele szemben örökké halkszavú és meghunyászkodó anyám is rászólt.
Mindenesetre, azóta sosem sírtam. Még akkor sem, amikor az unokatestvérem, Jesse maradványait felfedték előttem a kandahári légibázis egyik fullasztó mellékcsarnokában, hogy azonosítsam. Amikor aknára hajtottak, a jármű nagy részét darabokra szaggatta a robbanás, a maradék pedig kiégett. Nem sok identifikálható rész maradt, a lábaiból például csak az egyiket találták meg, a fogai pedig széttörtek az erőhatástól. Volt viszont egy hege a bal szemöldökénél. Egy családi hálaadásnapi focimeccs közben szerezte. Ő védő volt, én meg támadó játékos, felökleltem, azt meg már későn vettük észre, hogy a fűben ott lapul egy éles szélű kődarab. A lányoknak persze, akiknek a katonai kocsmában csapta a szelet, mindig azt mesélte, bevetésen szerezte.
Még mindig szürreális élménynek tűnik. Ha a fél arca nem égett volna szenesre, vagy a hullazsák nem süppedt volna olyan furán a hiányzó részeknél, azt hittem volna, csak alszik. Békésnek tűnt.
Mindenesetre, a lényeg, hogy nem sírok, soha. Skyt sem védtem meg soha apától, mert sosem bántotta fizikailag, a szavakkal pedig nem tudtam mit kezdeni. Ha valamit, akkor csendesen egyetértettem vele, hogy Igen, Sky, edd meg a borsót. Húzz papucsot. Ne szaladgálj a folyosón. Írd meg a leckéd. De megfogadtam, hogy nem leszek olyan, mint Ő, nem leszek az apám. Minél idősebb lettem, ez az elhatározás annál biztosabbnak tűnt, s egyúttal annál elérhetetlenebbnek.
Szégyent érzek, ahányszor elvesztem a kontrollt. Mint egy újabb elvesztett harc. Most is, de a bocsánatkérés mindig nehezen ment, kellemetlen az egész. Talán ha úgy alakult volna, akkor előbb-utóbb ténylegesen elengedem a dolgot, és megpróbálok valahogy kiengesztelnie Roe-t, de túl hamar jön ki és szól hozzám.
– Az vagy, amivé teszed magad – ütöm vissza a labdát rosszalló tekintettel. Lufi felküzdötte magát a kanapé melletti puffra, s igyekszik úgy tenni, mint aki ott sincs, a füleit azonban árulkodó módon hegyezi. Makacsul a képernyőre tapasztom a tekintetem. – Ne akarj szavakat adni a számba, és így venni le a felelőséget a válladról – közlöm szárazon. Felpillantok, amikor a csap elzáródik, még épp időben, hogy a magazint a kukában landolni lássam. Képtelen vagyok ellenállni a késztetésnek, megforgatom a szemem. – Látod? Megint ezt csinálod. Bűntudatot akarsz kelteni bennem valamiért, ami meg sem történt. És… – És itt hagy. Elképedve figyelem, ahogy egyszerűen bemasírozik a hálóba. A távkapcsolót a kanapéra ejtem, a sör éles koppanással landol a dohányzóasztalon, ahogy utána sietek.
– És ezt is csinálod! Mi az, az elit magániskolákban nem tanítanak konfliktuskezelést? Nem fért be a fuvola meg az óhéber nyelvleckék közé? Ha beszélni akarsz, akkor tessék, itt vagyok! – Széttárom a karjaimat, és beljebb lépek a szobába. – Na mondd, mit csináltál ma, hm? Mi volt az, ami annyira rohadtul fontos volt, hogy le kellett némítani a telefonodat, és amit én természetesen a buta fejemmel csak félreértettem? Biztosítást akartak eladni neked egy kávézóban?

A rendőrségen vannak kötelező előadások, amikre X időnként el kell járni; még jelenléti ív is van, mint az oviban. Nem tudom, ezeknek a továbbképzéseknek bélyegzett időrablóknak mi értelme a gyakorlatban, de most úgy úszik be az egyik (minden bizonnyal társadalmi nemek tudományából diplomázott) előadó affektáló orrhangja: ”A konfliktus megoldásának egyik alapköve, hogy megfeledkezzünk a győzelemről, ne ragaszkodjunk ahhoz, hogy igazunk legyen. A győzelmet csakis akkor érhetjük el, ha az mindkét fél számára az, s ha elérjük a de-eszkalációt, új közös nevezőt és egy mindenkinek megfelelő döntést.” Hosszú-hosszú, elvesztegetett órák, ahol egymás után rakta ugyan a szavakat, de értelmet nem nagyon adott nekik a kacifánt. „Ne a hibást keresd, hanem a hibát.” „Nevezd meg az érzelmeidet a találkozás előtt.” és a kedvencem: „Fogadd el és visszhangozd a másik fél érzéseit.” Elvileg azért van rá szükség, hogy érezze, meghallgatod és figyelsz rá, de szerintem semmivel sem különb a „Dugd fel magadnak a véleményed” az „Értem és hallom, hogy jelenleg láthatatlannak érzed magad, amitől frusztrált vagy, de akkor is dugd fel magadnak a véleményed” mondatnál; legfeljebb az elpocsékolt időben.
– Hát, tényleg nem sietsz túlzottan tagadni a dolgot – meredek rá hitetlenkedve. Már fél órája vitázunk, de egyetlen egyszer sem mondta, hogy nincs igazam, csak azt, hogy mániákusan követem a saját véleményem, meg úgysem érdekel. Lehet, hogy seggfejként viselkedek, de benne is lehetne annyi, hogy a bizonyítékokat figyelembe véve, legalább elém áll és letagadja a dolgot.
De nem tette.
– Már nem tekinted fontosnak, hogy beszámolj? – Nem, teljesen elvesztettem a fonalat. És az ilyen pillanatokban visszavágyom Afganisztánba, mert ott az ember nem dönt hirtelen úgy, hogy már nem akar elmondani valamit, ott nem fecsérelünk felesleges szavakat, nem kerülgetjük a másikat trükközve és számítva, nem büntetjük őt hülyeségekkel, mert épp valami olyat tett, ami nem tetszett.
Utálok nőkkel veszekedni. Férfiakkal egészen más, főleg, ha a barátaid; ordítotok egy sort, esetleg adtok egymásnak néhány taslit a sarki kocsmában, aztán máris veregethetitek egymás hátát, mert eldőlt a meccs. A nőket egyszerűen nem értem; és főleg azután nem értem, hogy már egy ideje együtt vagyunk. Ez mindig, de mindig előjön; oké, nekem már sok van a számlámon, úgyhogy azt is felvállalom, hogy a nők rendkívül sunyik tudnak lenni: bevonzanak a külsejükkel, a mosollyal meg azzal, hogy nevetnek a vicceiden (meg nyilván a szexszel), aztán mikor már gyökeret eresztettek az életedben, akkor jönnek a hülyeségek. A hisztik, az irreális vágyak, ezek a kikövetkeztethetetlen hangulatváltozások, amikkel nem tudsz mit kezdeni.
Én biztosan nem tudok.
– Minden bizonnyal felhívnám, ha nem viharzott volna ki innen és nyomta volna ki a telefonját – vágok vissza izzó szemekkel. Nem szeretem, ha beleszólnak abba, hogyan nevelem a húgomat; mindegy, kitől érkezik. Tudom, mire van szüksége, de nem hagyja, hogy megadjam neki, nem kíváncsi se rám, se a segítségre, ez pedig egy olyan pont, amit Roe-nak jobban kellene tudnia, mint még bökdösni is.
A kérdése kész háborút indít el bennem; egy kisebb és felettébb gyerekes felem legszívesebben izzó gúnnyal felelné neki: „már nem tekintem fontosnak, hogy beszámoljak”. Szeretném azt hinni, hogy a tartásom fog vissza tőle, de azt hiszem, a kelleténél jóval nagyobb részben számít bele, hogy azzal csak őt igazolnám. Nem akarom, hogy igaza lenne. – Razzia volt egy klubban. Ott volt, a vérében meg a zsebében pedig drog volt. Rávettem a DEA-t, hogy ne emeljenek vádat ellene.
Tudom, hogy senkinek sem teszek jót azzal, ha mindig megmentem Sky hátsóját; mégsem tehetek mást. Az egyetlen testvérem, akit a szüleink rám bíztak. Ha van vele valami, meg kell oldanom, akkor is, ha cserébe sosem beszél velem.
Olyan erővel szorítom össze az állkapcsomat, hogy belesajdulnak a fogaim. Ahogy odasétál elém, a kezeim is ökölbe szorulnak; félreértés ne essék, nem a fentebb említett „kapsz egy taslit, aztán jóban leszünk” indulat forrong bennem, sose bántanék nálam gyengébbet, de mindazon harag és elárultság és frusztráció ellenére ami a mellkasomban kavarog, ahogy elém lép és felnéz rám azokkal a nagy barna szemeivel, legszívesebben megcsókolnám.
Sosem értettem, a harag és a vágy hogyan kötődik egymáshoz, mégsem ez az első alkalom, hogy az egyik maga után rántja a másikat. Elnehezedik a légzésem, tekintetem öntudatlanul ugrik az ajkára, elmosódottan látom, hogy az én egykori katonai középiskolai egyenpólómat viseli. Mintha órák teltek volna el, hallani vélem a vérem zúgását a füelmben, de alig lehetett több néhány másodpercnél.
Egy szót sem szólok, csak elfordulok, hogy elférjen mellettem az ajtóban. Követem a tekintetemmel, és ahogy végigsétál a folyosón, mintha az övé lenne a hely, felvillan bennem egy érzés, hogy legszívesebben utána hajítanék valamit. Tudom, hogy úgysem találnám el, meg amúgy sem tanácsos most felhívnom a figyelmet magamra, meg a helyzetre a nadrágomban.
Nem tudom, hova siet annyira, de én kapkodó mozdulatokkal, morogva veszem magamhoz az egyik párnát az ágyról, felkapom az egyik pokrócot, és ezzel az erővel át is költözöm a kanapéra, Lufi legnagyobb örömére.

* * *
A szalonna hangosan serceg, ahogy a forró serpenyőbe rakom. Nem kell neki sok idő; a szalonnasütés tudományát még a seregben sajátítottam el, addig ugyanis rendszeresen ehetetlenül égettre sütöttem, de ott megismerkedtem egy arab sráccal, aki meglepő módon Texasból jött (Texas fő importja a rasszista fehér ember, az illegális bevándorló és a fegyver, úgyhogy minden más meglepő); az apjának volt egy kifőzdéje, aztán gyerekmunkát megszégyenítő módon dolgozott ott tíz éves korától kezdve, és bármilyen húst meg tudott sütni úgy, mintha csirke lenne. Nem sok ideje volt tanítgatni, mert az első bevetés végén epilepsziás rohamot kapott és leszerelték, de a szalonna még épp megmaradt.
Lufi izgatottan üldögél a lábam mellett; régen utáltam, hogy itt lófrál, rendszeresen elestem benne vagy ráléptem, Sky pedig még engem cseszett le, amiért bántom a kutyáját. A kutyáját, teszem hozzá, amit ma is én sétáltattam meg és gyűjtöttem össze azt, ami kipottyant belőle (olyan, mint a babák, a méretéhez képest indokolatlanul nagy rakást eregetnek), ráadásul már kétszer is kapott kaját. Egyszer, mert indokolt volt, másodszor, mert egy fél tányérnyi palacsinta esett le a tányérról, mikor elbotlottam Lufiban.
Hallom, hogy mozgás támad a szoba felől. Már kilenc óra van, ami hozzám képest nagyon késő egy reggelihez, de most a szokásosnál kétszer hosszabb úton futottam, ráadásul a kanapé jól nézett ki a lakberendezési újság katalógusában, de az egyébként is rozsdás féktárcsához hasonlatos hátamat kikészítette, úgyhogy a dühöm hullámait lovagolva hajnalban aludtam csak el.
A párna és a takaró még mindig a kanapén van, megszokásból összehajtogatva, mintha a barakk ellenőrzését várnám. Megnyugtat, ha rend van. Az újságok például méret szerint egymásra pakolva fekszenek az étkezőasztal közepén, a tetején azzal az esküvői magazinnal, amit Roe tegnap dobott a kukába. A kutyakajás zacskót akartam kidobni, amikor megláttam ott. Nem tudom, mi vett rá, hogy kivegyem onnét, de megtettem. Néma bocsánatkérés, talán.
– Szia – szakítom el a tekintetem a rántottáról, de csak egy pillanatra. Fogalmam sincs, hogyan kellene viselkednem. Amikor Roe ideköltözött, sokat veszekedtünk, de az más volt, akkor még nem voltunk együtt, és az a gyűrű sem volt ott az ujján.
Utálok bocsánatot kérni.
– Van palacsinta – közlöm vele, a rántotta-keverő spatulával a tornyosuló tányér felé bökve a pulton. Ha nem tűnt volna fel neki. Kilapátolom a reggeli sokadik részét és a szalonnát egy tányérra, aztán a zsebembe nyúlok, a narancssárga kis gyógyszeres dobozért, amiből kettőt pattintok a tenyerembe, és hátradöntött fejjel le is nyelem őket, víz nélkül, mert egy kicsit úgy érzem, megérdemlem a kesernyés-poros ízt, amit maga után hagy a nyelvemen. Percocet; a rajom egykori felcsere, aki nálam hamarabb szerelt le, azóta orvos lett a sürgősségin itt a brooklyni Presbiteriánus Kórházban, ő írta fel nekem még néhány hónapja, amikor először kezdett el megint fájni a hátam. Még anno egyszer túl közel álltam egy robbanáshoz és az egyik repesz eltalálta a gerincem; nem okozott nagy kárt, általában észre sem veszem, már megszoktam, de a nagy megerőltetések után néha megfájdul. Néha jobban, mint kellene.
A Percocet ópiát, még ha nem is leszel álmos tőle, úgyhogy nem szedném be, ha ma nem lennék szabadnapos. És ha a rohadt kanapé nem ölte volna meg a derekamat.
– Az meg a tiéd – mutatok az esküvői magazinja mellett lévő Starbucks pohárra, rajta a minden bizonnyal Percocetnél sokkal erősebb fájdalomcsillapítókkal élő egyetemista lány (a névtáblája szerint Ashley) indokolatlanul díszes-kaligrafikus írásával a nevem. Még egy szivecskét is kaptam rá, mintha nem lett volna elég gáz felnőtt férfi létemre bemenni a Starbucksba és rendelni egy kávét, amiben a kávé szó nem is szerepel, csak latte, extra, hab, krém, meg tudom is én.
Roe kedvence. Igazából nem jegyeztem meg, csak megtaláltam az egyik számlát egy régebbi rendeléséről. Ettől függetlenül ez már majdnem úgy néz ki, mint egy bocsánatkérés. Azt hiszem.

We’re not broken, just bent

And we can learn to love again

Bátortalannak tűnik a hangja, amivel hirtelen nem tudok mit kezdeni. Megijesztettem? Csak nem. Aligha tűnök veszélyesnek spatulával a kezemben, a rózsaszín serpenyővel a kezemben, amit nyilvánvalóan nem én választottam a boltban – én a zöldre utaztam volna –, de a tapadásmentesség az tagadhatatlan, felesleges holmikat pedig nem tartok itthon, tehát maradt a rózsaszín serpenyő, amit némi jóindulattal lehet vérhiányos pirosnak hívni. Szerintem. Roe ebben nem értett egyet, szerinte ez egyértelműen lazac, és azt sem fogadta el a színnév-hiányos kifogásnak, hogy én a lazacot legfeljebb megeszem, nem a színét nézem.
A szalonna csábító illata már rég bódít, majdnem annyira, mint Roe gondolata – valahogy a veszekedések után mindig különös álmaim vannak, amiknek a felére később nem is emlékszem, csak arra, hogy a legfurcsább helyzetekben gabalyodunk össze –, szinte érzem, hogy a nyelvem hegyén táncol, és pusztán a sülő melege duplájára ugrasztja a koleszterinem.
– Nem, csak a törvény elől bujkálok – jegyzem meg somolyogva. Aztán rájövök, hogy ezt úgyse látja, szóval lényegében mindegy. – Igen, és holnap is. Vasárnap viszont egész napos ügyeletben vagyok.
Nem tudom, ezt negatívnak fogja-e fel vajon. Elvégre, azt hiszem, ezt nem mostanában fogjuk tudni teljesen lerendezni. Mármint, nem rajtam múlik, engem csak bosszant, de azt el tudom nyomni; benne maradnak meg ilyen… Csomók, vagy hogy is fejezte ki magát, mikor egyszer voltam olyan ostoba, hogy megkérdezzem, miért kell hosszan duzzogni, miért nem elég egyszerűen elengedni. El akarja engedni de nem tudja. Ezt még most sem értem egészen.
Duruzsoló bocsánatkérésére csak elmormolom egy szívesent, talán nem is hallja, de amilyen nehezen kérek bocsánatot, majdnem olyan nehezen mondom ki ezt a szót is. Nem tudom, miért; talán mert úgy hangzik, mintha ezzel azt ígérnéd, máskor is megteszed, pedig nekem semmi kedvem megint betenni a lábam egy Starbucksba.
A kérdésre már halvány mosoly ül az arcomra. – Ha elfelejtetted volna, nyomozó vagyok. Megvannak a magam módszerei – felelem sejtelmesen. Azt mégsem mondhatom el neki, hogy kiszedtem a kukából a blokkot; ráadásul jó pont lehet, ha azt hiszi, ennyire emlékszem rá.  Az én malmomra hajtja a vizet, végül is; és ha így haladok, minden piros pontra szükségem van.
– Mmm-hm – bólintok, és nem válaszolok jobban a hátamat illetően, mert egyrészt nem akarok panaszodni – a végén azt hinné,túl öreg vagyok a kanapén aludni –, másrészt pedig érzem, hogy akkor kicsúszna a számon egy „az nem szék” szerű megjegyzés a pultra ülést illetően. Tudja, hogy nem szeretem; de néha elfelejti. És ebből megint csak veszekedés lenne, ismét felemlegetődne a tegnap, és akkor feleslegesen égettem volna magam a Starbucksban.
Közben felteszem magamnak is a kávét; az igazi kávét, amit az őrlőgép gyors ropogása után el is kezd főzni. Megdörzsölöm a szememet; a rossz alvás miatt fáradt vagyok, pedig máskor sem feltétlenül alszom négy-öt óránál többet. Sőt. Roe ennek nagy részéről persze nem tud, ritkán kel fel, mikor én, mindig igyekeztem csendes lenni.
Az a felszólalás is erősen érlelődik bennem, miszerint nem véletlen találták fel a tányért – azon sztereotípiával ellentétben, miszerint némely férfi szereti, ha szívük hölgye beleeszik a kajájukba, én kifejezetten ki nem álhatom, és legtöbbször felmérgesít kissé, mikor direkt megkérdezem, ő kér-e krumplit a csirkéje mellé, amire a válasz „nem, rizst szeretnék”, aztán persze én vagyok az, aki a száraz rizset kényszerül enni, mert ő kikönyörgi  azokkal a nagy barna szemeivel a sültkrumplimat.
Pedig mindig megkérdezem.
De ő előbb szólal meg. Én épp az egyik felső polcra nyúlok egy bögréért, mikor megszólít, és már az ódzkodó tónusból érzem, hogy ez nem fog tetszeni; megakadok a mozdulat közben. – Roe… – Sóhajtom, szinte könyörögve valami felsőbb hatalomnak, hogy vonja vissza azt, amit ezután mond. Az én családomban az ilyesmit nem emlegetjük fel másnap, esetleg majd a következő Hálaadáskor, de leginkább még a végrendeletben sem. Mert ebből sohasem sül ki semmi jó. Rossz persze így is akad, de az élet már csak ilyen.
Roe viszont égetően nyilvánvaló, hogy más világból érkezett; más bolygóról, ha hinni lehet néhány összeesküvés-elmélet függőnek. Vagy azok a mormonok? Nem, azt hiszem, ők más bolygóra mennek. A feleség meg a férjük bolygójára; vagy ilyesmi. – Gondolatban mindenki megteszi – jelentem ki, szándékosan szórakozottan. – Ne hidd, hogy nem láttam, hogy néztél Thorra a moziban…
Úgyse fogja hagyni, hogy eltereljem a szót, de az időt tudom húzni. A kávézőfő sercegve jelzi a készenlétet, úgyhogy megnyomom a kikapcsoló gombot, a kávét pedig áttöltöm egy pohárba. Fogom a rántottás és szalonnás tányért is, és ezeket magammal víve leülök az asztalhoz, a palacsintát rá hagyva.
– Mégis mit szeretnél, mit gondoljak egy pasaról, aki hónapok óta úgy köröz körülötted, mintha egy darab hús lennél, te pedig úgy tűnik, nagyon szívesen fogadod a társaságát? – kérdezem végül, miután fogtam magamnak egy tányért és felpakoltam rá a reggelit. A villát kelletlenül szúrom bele egy szalonnába. – Szívesebben, mint a vőlegényeddel… És nem vagy hajlandó elmondani, hová mész vele. Csak mész, mikor kedved van. Én meg az üres lakásra jövök haza.
Nem szeretném lehordani, úgyhogy nem teszem hozzá a kitakarítatlan, kajátlan lakásba részt, pedig igazából az is bosszant. Nem zavar, ha nem akar dolgozni; de akkor segíthetne nekem. Ha pedig erre sem hajlandó, ha csak a saját dolgait hajszolja…
Én szeretem Monroe-t. De néha jobban kiborít, mint bármelyik tettes a munkámban. – Felajánlottak nekem egy állást az FBI-nál – szólalok meg hirtelen, talán válaszolni sem volt elég ideje. Elszakítom a tekintetem a kajámról, és a kávésbögre pereme fölött keresem Roe pillantását. – Azt hiszem, el fogom fogadni.

I'll be waking up in the morning probably hating myself

And I'll be waking up feeling satisfied but guilty as hell

 Tényleg olyan rég lett volna, hogy ennyi szabadnapom akadt? Valószínűleg igaza van, bár a naptáramban elég pontosan vezetem a beosztást, mióta az egyik HR-es direkt elrontotta a bérfejtésem, mert megittam előle az utolsó tojáslikőrt a karácsonyi partin. Általában direkt vállalom el a péntek-szombati ügyeletet; nem csak azért, hogy így Monroe-nak ne jusson eszébe semmi őrültséget kitalálni, például hogy… menjek el vele egy rave partira vagy nem tudom. Léteznek még egyáltalán rave partik? Fogalmam sincs, baromi régen voltam utoljára konkrétan buliban; kinőttem már abból a korból, és nagyon jól elvagyok a beülős, sörözős estekkel. Igazából nem is vágyom másra.
Kivéve ezt a szalonnát paalcsintával, meg hogy végre ejthessük ezt a kérdéskört.
– Halvány lila gőzöm sincs, azok kik – vonom össze a szemöldököm fintorogva. Rotschild. Az biztos, hogy nem Brooklynban vannak; az azon kívüli világ pedig ritkán érdekel. Csak akkor, ha Morgan Freeman duruzsolja az ember fülébe a tévén keresztül valami válogatott csillagképes űrkép-felvétel mellett, valamikor hajnali kettőkor. És egy kicsit többet agyalok azon, kik ezek az emberek, mint azon, amit mondott. Nem én akartam felhozni, úgyhogy bátran mondhatom, hogy ostobaságnak tűnik: melyik épeszű ember ismerné el, hogy megcsalja a másikat? Pont annyi esély lenne kicsikarni egy vallomást, mint azok esetén, akiket őrizetbe veszek. A francba is, hát még a húgomat se tudom rávenni, hogy beszéljen!
De ahogy elnézem Roe-t, nem tudok haragudni rá; és nem csak azért, mert a beceneve majdnem ugyanaz, mint Zsebibabáé, és a Micimackó volt a kedvenc mesém régen. Őszintének tűnik; nincs semmi érzés a gyomromban, ami azt mondatná, hazudik. Ettől függetlenül az az idióta ügyvédpalánta bekaphatja, mert abban viszont teljesen biztos vagyok, hogy Ő nem csak ennyit lát bele a dolgaikba. – Tudom, hogy nem vagyok gazdag… Főleg nem a Rotschild vagyon örököse… De akkor is kétlem, hogy a ti világotokban egy régi „sulitárs” csak úgy megkeresne, mert kávézni akar – közlöm vele is az új teóriát, amit teljesen alátámasztottnak érzek. Már csak azért is, mert Én sohasem hívnék el egy nőt kávézni csak úgy; mármint, ha barátok vagyunk, ha ismerősök, ha összefutunk… Oké, akkor megeshet, bár akkor is rövidre fogja az ember, csak az udvariasság erejéig. De hogy többször elhívjam, holott rég nem is beszélünk? Nonszensz.
Pedig voltak nő barátaim; tényleg. És Ronnie talán rossz példa, mert vele egy darabig kavartunk régen, de az nem volt komoly, gyorsan vége lett, meg amúgy is… De van, akihez soha egy illetlen ujjal sem értem hozzá. És még őket sem hívom el csak úgy kávézgatni.
– Lehet, hogy te kávézást láttál bele, de Ő egészen mást. Úgyhogy ha még egyszer meglátom, nagy pofon kis gazdája lesz, amiért nem tartja a gazdag jogász mancsait a gazdag jogász térfelén. Csak figyelmeztetésként mondom – morgom a kávémat kavargatva. Mert rohadjon meg az az élesvigyorú szemétláda, ha azt hiszi, átszambázhat Brooklynba a sok low life rendőr közé, és ellophatja a barátnőmet. Menyasszonyomat. Tök mindegy; ott a gyűrű az ujján, úgyhogy igazán tudhatná, hogy semmi keresnivalója a közelében.
És meg fogja érdemelni azt a pofont, ami inkább egy bal horog lesz. Előbb elgáncsolom, hogy úgy nézzen ki, ő esett nekem először, és akkor sok sikert a pereléshez!
Ezek már szinte édes gondolatok a jövőre nézve, nem? – Persze, tudom – bólogatok a kérdésére, majd oldalra pillantok a kutyára, aki már hegyezett fülekkel ül mellettünk, a saját jussát várva. – De Lufi és én nem vagyunk egy súlycsoport, úgyhogy ellene nem tudok mit tenni. – Vigyorogva nézek Roe-ra; és remélem, hogy most már ennyiben hagyja. Nem tudok mit mondani, nem tudok bocsánatot kérni, és azt sem akarom, hogy Ő ezt tegye, csak… Csak engedjük el.
– Mmm… Ja – bólogatok aprókat az egyik szemöldökömet felvonva, ami a karriert meg a potenciált illeti. Fogalmam sincs, melyik a jobb; az elmúlt évtizedekben egyik szervezettől kerültem a másikba, előbb a tengerészgyalogos katonaságból a combat engineerek közé, aztán katonai rendészet, aztán a 1st Marine Raider Battalion. Special ops. Aztán rendőrség és járőrözés, aztán gazdasági bűnügyek, aztán itt vagyok… És megint lépek tovább. Nem mondanám feltétlenül, hogy előre; inkább oldalra, egy másik ágra. Minél feljebb kerülök a ranglétrán, annál kevésbé van kedvem hozzá; pedig a fizetés több, a tisztelet nagyobb, miért nem tudok neki örülni?
Tudom, hogy miért; mert jobb ott lenni az árokban, az első vonalban, a többiek mellett, ahol valóban úgy érzed, teszel valamit, mint tehetetlenül figyelni biztos távolból, mert azt mondják: át kell látnod az egészet. Nem akarok sakkmester lenni; leszek inkább gyalog.
– Még nem beszéltünk a részletekről – vonom meg a vállam, jó adag tojást és szalonnát téve a villámra. – Együtt dolgoztunk velük egy ügyön… Egy külföldi szervezet lebuktatásán. Az Interpol is benne volt, és állítólag olyan jól teljesítettem, hogy lenyűgöztem pár nagykutyát a szervezetnél. És kiderült, hogy az egyik volt katonatársamat, aki nekik dolgozik, épp most állították egy szerveződő ügyosztály élére… – Sokkal szívesebben beszélek erről, mint az egész veszekedés, megcsalás vagy esküvő dologról. – A New Yorki irodánál lennék. Elvileg. És lényegében ugyanazt csinálnám,, csak a kezeinkre nem csapnának rá, ha a városhatáron túlra akarunk nyúlni.
Az amerikai rendészeti rendszer finoman szólva sem egyszerű, és nem hogy a külsősök, de sokszor még mi sem látjuk át egészen a határokat; a legtöbb dolog helyi kérdés, közös kérdés, amit meg kell oldani, meg kell beszélni, közös nevezőre jutni, és akkor léphetünk tovább. Az FBI esetében ilyesmiről ritkán van szó, mivel a hatalmuk az összes tagállamra kiterjed, amennyiben indokolt a cselekvés. Márpedig ami a szervezett bűnözést illeti, soha nem marad meg városon belül.
– Még zajlik a papírmunka. Az ajánlások, a kartonok kikérése… Az NYPD nem szívesen engedi el a nyomozóit, akkor sem, ha egyébként meg sosem hallgat rájuk – vonom meg a vállam, egy adag kenyeret is a tojások mellé tömve, majd leöblítem a narancslével. Kezd jobb kedvem lenni, most, hogy már nem készülök éhen halni. – Nem lennék már vezető nyomozó… Nyilván. De az nem feltétlenül baj, így is többet keresnék.
Felnevetek a második kérdése. – Az FBI-hoz megyek, nem a CIA-hez, vagy vissza a katonasághoz – vigyorgok rá. Aranyos, hogy ennyire nincs képben, pedig ha rajtam múlik, csakis ilyen filmeket és sorozatokat nézünk. Igaz, legtöbbször régebbit; a kedvenc sorozatom örökké a Band of Brothers marad. – Meglepően kiszámíthatóak… Talán jobban, mint a mostani. Több terepmunka, de nem hosszú időn át. Azt persze… Nem tudják szavatolni, hogy örökre itt lesz szükségük rám. Úgyhogy benne van a pakliban, hogy máshová helyeznek át, igen.
Nekem ez annyira se nem meglepő, se nem elborzasztó; tinédzser korom óta itt van a hivatalos lakhelyem ugyan, New Yorkban, de sosem akartam ebben a városban megöregedni és meghalni, főleg utóbbit – rendőrként túlzottan is jól tudom, milyen indokolatlanul magas a bűntények száma, még a legszebbnek ható környéken is. Senkinek sem kellene itt élnie, ha őszinték akarunk lenni; de egy családot, gyerekekkel… Sosem tudnék itt nevelni. Talán még Queensben sem.
Egész életemben költöztem, megszoktam, hogy nincsenek tárgyaim, felesleges holmik, amiket nem tudok begyömöszölni legfeljebb három dobozba. Inkább a fényképekben hiszek, azt hiszem; azokat pedig könnyű digitalizálni, még ha vagyok is olyan öreg-lelkű, hogy inkább előhivatom őket. De számomra egy költözés nem volna érvágás; Monroe viszont valóban egész életében itt élt.
– Ha elfogadom az állást, és mondjuk egy év múvla azt mondják, Washingtonban kellek… Az nem olyasmi, amit vissza lehet utasítani – nézek fel rá immár komolyan. És erőt veszek magamon, átnyúlok az asztal felett, hogy megfogjam a kezét; előtte még az ajkaimhoz emelem, hogy csókot nyomjak rájuk. – El akarom fogadni. Azt hiszem. De tudnom kell, hogy ha elfogadom és el kell költöznöm, velem jössz-e; anélkül, hogy haragudnál.

I'll be waking up in the morning probably hating myself

And I'll be waking up feeling satisfied but guilty as hell

Nem tudom, hogy csak az egómat akarja-e kicsit legyezgetni azzal, amit mond, de azért megejtek felé egy sokat eláruló mosolyt. Nem szeretek… hencegni. Az nem áll jól, és hamar kiverik az emberből a katonaságban, ahol mindenki egyenlőre, akkor is, ha a valóságban ez nem így van; ha egy katona jól teljesít, az összes jól teljesít, és ha az egyiknek tűrött maradt az ágyneműje a barakkban, az összes fut tíz mérföldet. Az, hogy jól teljesítettünk a kihívásban, nem csak az én érdemem volt, az egész egységé; de persze nem mindenkit akarnak áthelyezni, csak engem.
Nem mondom, hogy nem csábít a gondolat; az FBI kétséget kizárólag sokkal erősebb háttérrel rendelkezik, mind jogilag, mind anyagilag, és ez nem csak a fizetési csekkemen nyilvánulna meg. Nem mindegy, mivel dolgozik az ember, a kollégák, a felszerelés, az elérhetőségek, a források, amikhez vissza lehet nyúlni… Igen, az FBI határozottan hasznosabbnak tűnt ebből a szempontból. Mármint, hányszor panaszkodtam már, hogy még rendes internetet sem tudnak csinálni?
A pénz másodlagos. Szerintem ezzel a lelke mélyén ő sem ért egyet, mindegy, mit mond. – A tévében a napocskának babaarca van, a szivacs és a tengeri csillag meg a víz alatt megy strandra – jegyzem meg a kelleténél kicsit jobban kiélvezve a helyzetet. Aranyos, amikor próbálkozik. Helytelen, de aranyos. – Van dresscode, igen. És kevésbé engedi meg a bőrdzsekit, mint a rendőrség.
Kissé elszoktam attól, hogy valóban egyenruhát hordjak; de lényegében fél életemben azt tettem. Igaz, nyakkendő nem járt hozzá, de meg fogom szokni. Mondjuk fogalmam sincs, hogyan kell nyakkendőt kötni – igen, azon szerencsétlen gyökerek közé tartozom, akiknek az apjuk megkötötte tizenkét éves korukban, és azóta is azt az egyet hordják. Monroe talán segíthetne, bár valamiért kétlem, hogy sok nyakkendőt kötött volna. Ahogy az eddigi mindennapi viseletemnél, a börtönegyenruhánál sincs nyakkendő.
A kérdéseire viszont csak a vállamat tudom megvonni, és tovább tömni be a reggelit. – Nem tudom. – Egyelőre semmit sem tudok, leszámítva azt, hogy az életben ritkán szoktak végleges dolgok lenni; most, hogy az NYPD-nél vagyok sem lehetek teljesen biztos abban, hogy nem helyeznek át máshová, vagy nem rúgnak ki. Bármikor megtörténhet. Úgyhogy honnét tudhatnám biztosra, hogy egy munkahelyen, ahová még át sem vettek, véglegesen helyeznek-e valahová?
Azt azért még a tojás-szalonna-kávé szenthármasán túl is látom, hogy aggasztja a dolog. A hír. Hoyg nem örül. Ez gondolom rossz, ugye? Nem mintha visszavonhatnám; elvégre… Nem vagyunk házasok. És ha azok is lennénk, az, hogy hol dolgozol, az én döntésem, ugye? Ez az elsődleges dolog az életben; szép a gondolat, hogy csak szeretet meg egészség kell, de mindkettőt kidobhatod az ablakon, ha nincs pénzed, amivel mindezt finanszírozhatod.
És az nem sok van. Monroe nem ebben nőtt fel, ő nincs hozzászokva ahhoz, hogy valaminek megnézze az árcéduláját, mielőtt nevetve berakja a kocsijába. Ő csak vesz; nem rosszból csinálja, tudom, de lassan elértünk odáig, hogy már nincs tartalékunk. És mindig kell tartaléknak lennie. Nem akarok azon aggódni, hogy tönkremegy a mikró, nekem meg nincs pénzem egy újra; és még kevésbé van kedvem hitelben gondolkodni. Elvégre, még az egyetemi diákhitelem is várat magára.
Szükségem van a több fizetésre, hogy előre léphessek, nem pedig visszafelé; és ha ehhez át kell helyezzenek, hát áthelyeznek. – Ugyanúgy, mint bármelyik másikban? – kérdezem, bár eleinte kijelentésnek szántam. Nem igazán értem a problémáját; úgy értem… Az anyja nem törődik vele, a bátyja halott, az apja pedig nagyjából élete végéig börtönben ül, annak rendje és módja szerint. Mi lehetne az, ami miatt nem tudna másik városban lakni? Elvégre, nincs munkája, nincs felmondási ideje; és ha őszinte akarok lenni, tulajdonképpen barátai sem.
Ja, tudom, ott van az a maroknyi manhattani liba, akikről valamiért még mindig azt hiszi, hogy a barátai, holott abban a pillanatban hagyták ott, amint szüksége lett volna rájuk. Hol van ebben a barátság? Én vagyok az egyetlen, akire számíthat, és egy kicsit azért szarul esik, hogy nem látja be, de…
Na várj. Velem jönne. – Tényleg? – vonom fel a szemöldökömet. – Ezt nem csak azért mondod, hogy azt higgyem, nem hagysz el? Vagy valami… fura fordított pszichológia? – Nem azt mondom, hogy megesett már, de nem véletlenül nem mentem el megnézni a Super Bowlt Santosszal tavaly, és mentem el helyette valami… abnormális jógaparadicsomba Monroe-val, ahol körbe kellett járkálni egy csomó másik párral, és megölelni azt, aki szimpatikus. Én csak vissza akartam jutni Roe-hoz; az ötvenes nők pedig végig akartak tapizni. – Nem azt mondom, hogy ez fog történni… Csak hogy lehetőség, amire jobb, ha készen állunk.
Kicsit úgy érzem most magam, mint a dugóban; ösztön, ami bent ragadt még Afganisztánból: ott ha meg kell állnod egy autóban, célpont vagy, kacsa, aki lelövésre vár egy fémkalitkában. Az ösztönök bekapcsolnak, és hirtelen hiába ülök a Maddison sarkán, izzadok és veszélyt sejtek. Ezzel nem tudom mit lehet kezdeni, de elfogadtam; az, hogy ezt most már a lakásomban is érzem… Dühítő.
Monroe kérdése egy kicsit kizökkent. – Az uszodába?... Terepmunkára? – vonom össze a szemöldököm, de azért félig már vigyorgok. – És úszni is akarsz, vagy csak egy olyan fura masszázst, ahol forró köveket pakolnak a hátadra…? – Ezen a ponton már szándékosan viccelem el, mert nem tudom, mennyire vegyem komolyan az ajánlatát. Komolyan kérdezi, vagy csak egy újabb napot akar elhesszelni? – Mármint, ha bármikor nemet mondok arra, hogy bikiniben lássalak, megtanítottalak lőni – felelem végül. Újabb adag rántottát pusztítva el. – Mert az lesz rajtad, ugye?
Nem a legfontosabb kérdés, de a legfontosabb kérdésekhez most mind a ketten túl… közel vagyunk a vitához. Úgyhogy nekem most jó így. Egy lépést a következő után, ugye?

I'll be waking up in the morning probably hating myself

And I'll be waking up feeling satisfied but guilty as hell