Már annyiszor megfordult a fejemben, hogy taxisnak álljak fedőállásban, amennyit furikázok én össze-vissza New Yorkban, a bankkártyámon lévő összeg végéhez biztosan kerülne még egy nulla. Nem mindig csak arra kell gondolni, hogy tele van a kocsim váza mosóporral, ma egy grammnyival sem találkoztam speciel, ellenben az ügyes-bajos dolgokból bőven akadt. Egyeztetések, megbeszélések, amiket jobb nem telefonon végezni, ez meg azt jelenti, hogy a meglévők mellé kaptam még egy halom feladatot. Kibaszottul pörög az élet.
Az elmúlt pár órában egy új kocsit vettem át. Rendszerint havonta váltjuk az autókat, hogy ezt miként magyarázzuk… le van zsírozva. Az egyik főmuki családjának autóforgalmazó és autószerelő vállalkozása van, vagy valami ilyesmit mondtak nekem, amit csak fél füllel kaptam el. Első két évemben meg kellett tanulnom pár fájdalmas emlék után, hogy ami nem az én dolgom, vagy engem nem érint, abba jobb nem beleütnöm az orromat.  
Megállok egy kissé kopottas falu dél-harlemi emeletes téglaház utcaszéli parkolójában. Jól ismerem a környéket, itt nőttem fel, ennek a rohadásnak induló főbejárati ajtó kilincsét tapogattam az életem első húsz évében naponta többször, jó esetben. Nem sűrűn látogatom meg apámat, de két napja hallottam, hogy elég beteges állapotban van, ezért gondoltam ma felugrok hozzá. Hát szépen meglepődöm, hogy nem egy, hanem egyből két hasonló mimikával megáldott férfi néz vissza rám a kanapéról, ahogy benyitok.
- Hello! - köszönök, mire Qadir, apám öccse - ki egyúttal az egyik főnököm is - csak int a kezével felém, vele utoljára hat órával ezelőtt beszéltem és pontosan tudja, hogy milyen napom volt, igaz, egyikünk sem számított rá, hogy ma itt is találkozni fogunk. Ami pedig apámat illeti, látom rajta, hogy megörült nekem. Ilyenkor néha elönt a bűntudat, hogy ilyen kevésszer látogatom meg.
Apával mi a konyhába megyünk, én enni, mert amúgy farkas éhes vagyok és tudom, hogy itt mindig van az étterméből hazahozott arab kaja, ő pedig csak dumálni akar. Beteg volt, de azért meg fog maradni. Nekem igazából ennyi elég. Mikor befejezem az evést, Qadir is megjelenik a konyhaajtóban, kezében egy sörrel.  
- Van még dolgod mára? - A munkám mindig kényes kérdés volt apám és az öccse között, ezért is csodálom, hogy egy erre vonatkozó, de azért ártatlan kérdést tesz fel nekem apám Qadir jelenlétében. Talán mégsem rózsás köztük a viszony...
- Csak egy lányhoz megyek át, de onnan hamar megjövök. Miért? - Gondolom azért, hogy aludjak itt, de nem fogok, mert utálom ezt a helyet. Szerencsére megakad egy másik gondolaton.
- Még mindig gyorsan letudod a csajokat? - Vicces. Nagyon vicces, de neki sincs tartósabb kapcsolata, mint nekem. Őszintén szólva nem is tudom, melyik nő akarna hosszabb időn keresztül apámmal együtt lenni. Viszont ha már így felhozta a témát, ezzel kapcsolatban Qadirnak lenne némi említeni valóm.
- Zach azt mondta, hogy ma kérjek dupla árat Tinától. - Nem tudom, hogy erről tud-e valamit Qadir, de ahogy látom ráncolódni az arcát, nem igazán tetszik neki amit a másik nagykutya mondott nekem. Nem igazán vágom, hogy mi a fasz van Tina apja körül, de azt igen, hogy Qadirnak marhára köze van hozzá, amit nem szívesen hangoztat. Iszok egy kis vizet, látom apámon eközben, hogy ő már megint totál elvesztette a fonalat és ez zavarja. Mindegy, leszarom, nekem úgyis mennem kell, ha meg Qadir nem mond erre semmit, akkor én is tudom a dolgomat.
- Ha nem tud annyit fizetni, akkor ne baszogasd, majd én elintézem - szól utánam még mielőtt kilépnék az ajtón, majd újra húz egyet a sörösüvegéből, én meg a két öregre csukom az ajtót. Oké, van az a szabály, hogy pofám lapos, de azért nem lehet elmenni azon tény mellett sem, hogy a nagybátyámról van szó, aki azért jócskán tartozhatna nekem magyarázatokkal egy-két üggyel kapcsolatban. Az is lehet, hogy ha rákérdeznék, hogy mi ez az egész, akkor lazán megosztaná velem, de még én sem döntöttem el, hogy mennyire érdekel engem a Cruzok és Qadir közti... bármi is az. Jobb néha szimplán csak nem tudni a dolgokról, mert annyival kevesebb hülyeség aggaszt.

A nap előző történesei miatt nem a megszokott kocsival érkezek meg Tináékhoz. A lenyugvó Napról már lemaradtam, szóval a napszemüvegemet sem lenne normális felvennem anélkül, hogy a balfék feliratot ne varratnám homlokomra. Csöngetek.
Nem azért mondom, meglennék ezen a forduló nélkül is, tudnám élvezni az otthonülést, vagy bemennék az apám étterme alatt berendezett vízipipás helyre és lazulnék a többiekkel, de pont senkit sem érdekel, hogy nekem most a seggemet vakarni van kedvem. Csak bízom benne, hogy könnyen és gyorsan le tudom rendezni az anyagiakat Tinával. Feltéve, ha itthon van, de... itthon van, ez tuti és sejthette, hogy ma fog egyikünk beállítani a pénzért, na hát ezúttal történetesen az én arcomat kell szeretnie, vagy nem szeretnie.
- Szia Tina! - Vagy Tini, hirtelen már nem is tudom, melyikük melyik, keverem a lányokat, de ez részletkérdés. Bizonyára megjegyezte az arcomat, szóval nem kell tudatnom vele, hogy miért vagyok itt, de ha nem, az sem akadály. Jó érzést pénzért jönni, ha azt én kapom, nah, ebben az esetben nem ez a helyzet, úgyhogy bennem sem tolonganak dögivel a boldogsághormonok, legfeljebb a tesztoszteronszintem ugrik meg őt meglátva, hisz ami jó, az jó, buzi az, aki szerint Tina nem egy tízből tízes csajszi.

★

Az apámmal való kapcsolatom túl komplikált. Egyfelöl mégis csak ő az, aki felnevelt, vagy legalábbis segítette az életem első húsz évét, még ha nevelésről annyira nem is beszélhetünk és kétségkívül egyből ugranék, ha valami baj történne vele. Rá ütöttem azzal, hogy nehezen adok hangot az érzéseimnek, ezzel összességében nem volt gond míg együtt éltünk és nem léptem be Qadir mellé - valójában alá - a bandába. Én a mai napig úgy tudtam, hogy ők ezt anno lerendezték egymás között és Qadir láthatóan rendíthetetlenül tartja magát a fogadáshoz, miszerint nem engedi, hogy nagyobb bajom essen. És a nagyobb baj alatt tényleg kemény helyzeteket kell elképzelni. Én speciel olykor elbizonytalanodom, hogy valóban csak azért ragaszkodik hozzám, mert tett egy ígéretet, vagy pedig számítok is neki, nem csak mint egy „katona”, hanem mint családtag is. Az évek alatt kezdek azért kiigazodni rajta, nyilvánvalóan nem hangoztatja, de szerintem mégis csak mindannyian emberek vagyunk, még egy ilyen nehéz közegben is.
Apámon azonban látom, hogy félt engem. Meg tudom érteni, sosem vontam ezért felelősségre, az jobban bánt, hogy nem igazán tudok vele mit kezdeni. Jogosan érzi, hogy elhanyagolom már, teszem azt, új „családom” lett, aminek ő nem része, pedig vér szerint aztán tagadhatatlanul az. Eljöttem hozzá, s amint megnyugszom, hogy jól van, már mennék is el a dolgomra. Valljuk be, az idő nálam kulcsfontosságú, nem szeretek késni sehonnan sem, még Tinához is időben akarok érkezni és ebben apám sem tud meghatni. Itt aludhatnék nála, vagy hát mondhatni a régi otthonomban, de minden porcikám ellenzi, a hely aurája és a múltam emlékei taszítják tőlem a lakást, vagy csak szimplán van benne egy félelem, ami a személyemhez köthető. Tina esete is jól tükrözi, hogy a családtagok sincsenek biztonságban, apám pedig - bármennyire is fájdalmas ezt kimondani - egy elég gyenge láncszem.
Megérkezek Tinához. Az a legrosszabb, hogy nincs hivatalos munkaszerződésem, úgyhogy jóformán azt csinálok, amit mondanak és nem azt, amiben kezdetekkor megállapodtunk. Egyébként a hivatalos munkám valami ingatlanközvetítőhöz konvergáló kifejezés. Az áruforgalmazásban, vagy hát mondjuk ki, csempészetben van izgalom és rizikó, de ott magunk vagyunk és csakis a társakkal érintkezünk, legalábbis, ha minden jól megy, és ha szívemre kellene tennem a kezem, azt mondanám, hogy még szeretem is ezt csinálni. Senki sem mondta nekem, hogy zsarolnom, kínoznom és vallatnom kell embereket, bár hülye az, aki erre nem gondol. Én még szerencsés voltam, mert volt választási lehetőségem, hogy akarok-e tag lenni, sokaknak nincs választása. Az én lelkemet is kifacsarja, ha vallatnom kell másokat, noha ilyen nem sokszor volt, de elég is annyi. Tina esete… nem, ide sem mosolyogva jövök, de ez annyiból más, hogy nincs erőszak, nem tudom, hogy a többiek, akik néha helyettem jönnek a pénzért, ők hogyan viselkednek a nővel, én úgy kezelem őt, mint egy ártatlant, akinek semmi köze ehhez az egész szarsághoz, melybe az apja tette bele a kezét. Jó, azért tudom jól, hogy egy hatalmas szemétláda vagyok, amit néha még élvezek is.
Meglep, hogy ilyen lazának tűnő gyors mozdulattal nyílik az ajtó, de valamilyen szinten jól is esik, már amennyiben köze lehet hozzám, mint behajtóhoz. Tekintete nem arról árulkodik, hogy váratlanul érné a jelenlétem, ami király, remélem pénze is van. Általában szokott lenni. Azért bírom a nőt, mert egyszerű vele, ő is tudja, hogy mi kell ahhoz, hogy békén hagyjuk egymást és gyorsan elváljanak újból az útjaink, csakhogy félek, ezúttal egy kicsit nehezebb találkozónk lesz. Bemegyek.
Első dolgom körbepillantani, próbálom felmérni, hogy kik vannak itt, akik esetleg hallhatnak, vagy láthatnak, ez nálam már csak ilyen reflex. Ha valaki hallana is, nem kerülnék bajba, túl könnyen mossuk tisztára minden beszélgetésünket és Tinának is nagyon vakmerő húzás lenne feljelenteni minket. Adóssággal irtó sokan rendelkeznek és bizony semelyik ember nem rest a markát tartani.
- Nem - fordulok Tina felé eléggé komoly arccal. Nem vagyok bőbeszédű, bemutatkoznom sem kell már ilyen téren, ebben önmagában nincs is semmi furcsaság, ám ezúttal a szokásos csajozós dumáim is elmaradnak. Nincs pofám megvendégelni magam a dupla ár tudatában, meg amúgy sem vagyok se éhes, se szomjas, otthon hugyoztam is, szóval térjünk a lényegre.
- Megvan a pénz? - Kezdjük akkor ezzel, mondjuk valamiért ebben nem kételkedem. Dominique az, aki nem tudja összekaparni a pénzt és ezáltal mindkettőnk dolgát megnehezíti, de azon a lány arcán látszik is első pillanatban, amint benyitok, hogy nem rózsás a helyzet. A konyha ajtófélfájának döntöm vállamat, karjaimat összevonom mellkasomnál, miközben Tinát szemlélem.
- Lenne egy kis gebasz. Mikor látogattad meg apádat utoljára? - Biztos, hogy csinálhatott valamit az öreg a dutyiban, ami nem tetszik egyeseknek, bár fogalmam sincs, hogy mi a szart lehet ennyire elcseszni a rácsok között még a kemény bezártság ellenére is. Nem tartom valószerűtlennek, hogy a lánya esetleg már tudna valamit erről. - Úgy tűnik, van valami mozgolódás körülötte, mert szóltak, hogy dupla árat kérdjek tőled most. - Figyelem a reakcióját, igaz, tegyen bárhogy, én ezzel nem nagyon tudok mit kezdeni, meghatódni sem tudok, egyszerűen ez van, kész. Tök jó lenne, ha rendelkezne némi tartalékkal, hiába virít a helyzeten, hogy nem épp ez a helyzet.

★

Szeretem, ha egy nő jó vendéglátó, de ebben a helyzetben nem érzem magam vendégnek, pláne olyannak, akit szívesen látnak. Tudom, milyen az, amikor meg van kötve a kezed és azt kell csinálni, amit a főnökök mondanak, ellenkezni pedig lehet, csak nagyon nem ajánlott. Ha jobban megnézzük, én is hasonló helyzetben vagyok, mint Tina, hiába kettőnk közül most és vagyok a végrehajtó és neki kell jól viselkednie, úgyhogy nem akarok feleslegesen szarakodni, több terhes sem kellene miattam vállalnia, csak hát az én szavat pont hagyányit sem ér.
Megmosolyogtatnak szavai, de csak mert értem az iróniát. Kamat nálunk egy csettintésre nő, s ami azt illeti, nőtt is, csak még nem tud róla, úgyhogy jó vele poénkodni. Sakk matt, ha úgy tetszik, jól ráérzett a lány.
Nem akarok tökölni, szóval a lényegre térek. Bizonyára oka van annak, hogy dupla árat kérnek most Tinától, azért a tűzzel játszanának a nagyemberek is, ha a semmiért lépnék meg ezt a nyakszorító lépést. Ellenségek nem kellenek feleslegesen, azokból van elég, szóval csak arra tudok gondolni, hogy az apukának eljárhatott a szája, vagy kiszűrődött pár terv a börtön falai között.
- Hát én honnan tudjam? - vonom meg a vállamat. Ha tudnám, nem kérdezném feleslegesen. - A te apád, én még csak azt sem tudom feleleveníteni, hogy hogyan néz ki. - Egyszer talán láttam Qadirral, de ha szembejönne velem az utcán se ismerném meg újra. Bármi is történjen, a lánya szívja meg, amit rájuk nézve nem érzek fernek, noha tudom, hogyha valakire nyomást akarnak helyezni, azt a védtelen családdal lehet megtenni a leghatásosabban.
- Azt. - Bólintok a visszakérdezésére, bár sejtem, hogy elsőre is értette, csak elég hihetetlen számára. Ez pedig egyet jelent azzal is, hogy feltehetőleg nincs közel sem annyi pénze, amire inkább számítottam, mint az ellenkezéjére. Úgy néz ki, hogy nem fogok elviharzani innen öt percen belül, szóval leülök a konyhaszékre és összekulcsolok a karjaimat.
- Nagyon sok mindent lehet elbaszni a dutyiban. Kezdve azzal, hogy ott koncentráltan többnyire csak bűnözők vannak, nem kevesen pedig ugyanabból a közegből, mint az apád is. - Vagy én is például. - De ugyanúgy vannak más bandákból is szerencsétlenek ott, és ha elkotyog valamit, vagy meggondolatlanul cselekszik, akkor pont ugyanannyira magára haragíthatja a nagyembereket, mint az utcán. - Vagy még jobban is. De nem tudom mi történt, úgyhogy azon kívül, hogy el tudom képzelni, hogy valamit elbaszott, mást nem igazán tudok állítani. Mély sóhajjal kifújom a levegőt, azok után is egészen nyugodt maradok, hogy tudomásomra hozta a pénztárcája határát, lehet pont azért, mert nem lepett meg.
- Igen, azt sejtettem. - Hangom nem épp vádló, vagy csalódott, inkább gondterhes. Megdörzsölöm egyik szemöldökömet, miközben próbálom kiagyalni, hogy akkor most merre tovább.
- Az a gond, tudod, Tina, hogy ha nem annyit kapnak meg, akkor az én fejem hullik le a nyakamról, úgyhogy nem tudok most csak egy bólintással elmenni. - Hátradőlök a székben, bár nem azzal a laza mozdulattal, mintha csak épp a tengerparton hevernék. Van így is elég baja az embernek, tököm kivan azzal, hogy még egy csavarral megnehezítik.
- Szerintem maradjunk annyiban, hogy én most kifizetem a másik felét, úgyhogy ha valakinek tartozol, akkor az én leszek, amit majd mi külön lerendezzük, miközben azt mondjuk, hogy kifizetted a duplát te magad. Viszont hogy legközelebb meg ne triplán akarjanak, jobb lenne, ha bemennél apádhoz beszélni vele erről. Ha valamit csinált, akkor azt ne csinálja többet, mert ti nagyon megszívjátok. - Amúgy is az a tervük ezzel, hogy Tina az apja tudtára agyja és érezze az öreg a vállán a nyomást, úgyhogy amit javaslok, azzal a saját malmunkra is hajtom a vizet, bár jó kérdés, hogy akkor én pontosan most melyik térfélen is állok.

★

Ha nagyon érzelmesre akarnám venni a figurát, akkor együtt tudnék vele érezni. Én is voltam már kiszolgáltatott helyzetben, ha úgy tetszik, húsz éves koromtól kezdve másban sem vagyok, csak abban, a különbség közte és köztem mindössze az, hogy én önként sétáltam bele ebbe a világba, akkor még mit sem sejtve ennek mélységeiről, míg Tina számlájára csupán annyi írható, hogy rossz embernek a közeli rokona, amiről értelemszerűen nem tehet. Nem én akartam, hogy ilyen élethelyzetbe kerüljön, nem én akarom, hogy összeroppanjon az apja baromsága miatt, de enyhíteni a terhén nem tudok. Nem vagyok olyan státuszban, hogy visszapofázhassak, pláne nem egy olyan dologban, amihez semmi közöm, én csak a beszedő vagyok. Pénzfutár, ha úgy tetszik.
- Én inkább úgy fogalmaznék, hogy ha nagyon szeretném, ki tudnám deríteni, hogy mi folyik ott, de ez rám nézve is veszélyes terep. – Őszinte vagyok vele, mert nem szeretem tagadni, ami tény, csak hát hátam közepére sem kívánnám azt a bajt, amit az érdeklődésemmel kelthetek magamnak. Mondjuk, ha Tina nagyon kérlelne, lehet utána néznék a kedvéért, de azért annyira angyal sem vagyok, hogy ezt önként felajánljam neki. Ha mindig körbe szúrnám a földet felfelé irányított késekkel, előbb vagy utóbb megtörténne, hogy beledőlök egybe. Olyan sok módon meghalhatok, legalább ne az én baromságom miatt történjen ez meg.
- Igazából, az nem feltétlenül baj, ha te nem tudsz a dolgairól, mert az információk is bajba sodorhatnak. Gondolom ettől akar megóvni. Viszont az fontos lenne, hogy ő tudjon a te zaklatásaidról. – Nos igen, most én vagyok ez a bizonyos zaklató, ennek ellenére sem úgy ülök a konyhaasztal székén, mintha teljes lelki nyugalommal érkeztem volna hozzá. Mivel megerősíti, hogy tényleg nincs annyi pénze, ezért okom is van az aggodalomra. Sosem könnyű helyzet, ha valaki nem tud könnyen fizetni, és ebben az esetben Tina tényleg ártatlanként szerepel a képletben, ami számomra is kellemetlen szájízt kelt. Nem igazán tudom, hogyan kellene most cselekednem, mennyire kellene embernek maradnom és mennyire csak egy gépesített bandatagnak.  
- Neked semmi. Csak a lánya vagy, egy támadható láncszem, amivel apádra nyomást lehet helyezni. Ennyi. Azt baromira nem érdeklik szerintem, hogy te éhen halsz-e, ha így alakulna, akkor is mondhatni az apád lesz ezért a hibás, amiért ezt hagyja megtörténni. - Ölbe teszem kezem. Maffiatagok családjai sokszor ártatlanul halnak meg. New Yorkban talán ez annyira nem jellemző, de például Mexikóban lazán kinyírják a feleséget és a gyerekeket is csak azért, hogy megbüntessék a bandának ártó személyt. Nem akarom, hogy Tina esetében is eddig fajuljanak a dolgok, az engem is megérintene, bár ez Amerika, itt nehezen húzzák meg ezt a lépést.
Megvonom a vállamat. Értem a kérdését, csak biztos válasszal nem tudok neki szolgálni. Szerintem inkább itt most az a kérdés, hogy az apja mennyi tartozást halmozott fel, noha nem állítom, hogyha mindet visszafizette az öreg, akkor leszállnak róla, ennél mélyebbre viszont én nem látok bele.
- Nem. - Nem fogom azt mondani erre, hogy igen, csak hogy megnyugtassam. Nem ígérek olyat, amit nem tudok betartani, márpedig én nem tudom megvédeni az apját. - Viszont, ha kevesebbet fizetsz, akkor garantáltan valami nagyon szarul fog elsülni. - Azt nem állítom, hogy ha Tina nem állja a nyomást, akkor biztosra veheti, hogy megölik az apját, ez egyébként sem lenne kifizetődő, hiszen még mindig hatalmas összeggel tartozik a bandának és holtan nem sok hasznát vennék.
- Gondolom… de. Tudsz egy rövid ideig haladékot kérni, ha ezt szeretnéd. – Bár én a helyében nem ezt tenném, de hát ő tudja. Szerintem célszerűbb azt mutatni a főnököknek is, hogy tudja teljesíteni, amit akarnak tőle és még az apjának is jelzi, hogy szorul a hurok. Ezzel gyakorlatilag mindent megad a bandának, kisebb támadási felületet hagyva ezzel magán. Elmosolyodom a beszólásra. - Kösz a tanácsot, hogy erre miért is nem gondoltak… - Igazából tetszik ez a burkolt lebaszás, csak nem ár egy fikarcnyit sem. Nyilván nem véletlenül csinálták így, direktbe ki akarnak baszni velük, ez kétségtelen, pont ez mutatja, hogy mennyire nem a pénz itt most az elsődleges, amit akarnak, hanem a fenyegetés. Felvetek egy másik lehetőséget, ami magamra nézve ez kicsit kényelmesebb.
- Jobban szeretem, ha nekem tartoznak és ezzel a munkám le van tudva, minthogy felesleges köröket fussak. Meg ha úgy vesszük, mindkettőnknek biztonságosabb, ha tőlem kérsz haladékot és nem tőlük. - De ezzel együtt magam elé emelem a kezem, tenyérrel felé fordítva jelezvén, hogy az ő döntése, mivel az ő pénzéről van szó. Én meg szimplán csak meg akarom fosztani magam még jó néhány felesleges gyomorgörcstől és gázolajmennyiségtől.  
Bólogatni kezdek, ezzel is helyeselve, amiért elhatározza, hogy beszélni fog az apjával. Akkor ezzel legalább megvolnék. Én is ezt tenném a helyében: mindent mondanék az öregnek, hogy tudjon, mi zajlik a szeretteivel és ennek alapján hozza a döntéseit a jövőben. Viszont ami a tartozást és a pénzt illeti… Honnan tudjam, hogy van egyszerűbb mód is? Sosem kellett még tartoznom senkinek sem.
- Miért, te tudsz jobbat? - tárom szét karjaimat és őszinte kérdő szemekkel nézek rá. - Ha szerinted van jobb és megoldható mód, ne hallgatlak… - Amúgy is tök jófej vagyok, hogy segíteni próbálok neki és nem csak az asztalra csapok, azzal a szöveggel, hogy huszonnégy órája van előkeríteni az összeget, s felőlem csinálhatja ahogy akarja. Kölcsön kérhet a banktól, a szomszédtól, a barátoktól, bárhogy megoldhatja ahogy akarja, nekem mindegy, de a pénz kell. Akkor sem leszek szomorú, ha nem nekem akar tartozni, megértem, hogy tart tőlem, de az az igazság, hogy egy nőt már húzok tartozás miatt, unalmas lenne két nőtől is azt kérnem, hogy akkor tartsa szét a lábait. Ez már nekem is kellemetlen lenne, mintha nem lennék képes máshogy megfektetni egy nőt, csak ilyen aljas módon…
- Én is baromira unom, hogy mások nem_fizetése miatt kell elbasznom az időmet és energiámat. - Oké, Tinának lehet minden megoldás pont ugyanannyira szar, de nekem sem őt kell gondoznom, úgyhogy én is csak a magam érdekeit védem. Márpedig jelenleg az lenne számomra a legkönnyebb, ha a főnök kérését teljesíthetném még ma, kezébe nyomnám a kért összeget, aztán lemegy az én vállamról is ez a tehet egy ideig. Bizonyára köcsög vagyok, hogy a magam bajára gondolok elsősorban, de baszki, ilyen a világ.
- Vágom, hogy szar a helyzet, Tina. Azt is sejtem, hogy mennyire nem könnyű neked és feltehetőleg nem lesz ennek vége, amíg valami érdemleges nem történik apád és a főnökök között. Másrészt meg, valamiért a nagybátyám véd titeket, még ha ezt közvetve is teszi meg. Nem értem, miért teszi, de ha ő így tesz, így én sem fogok másként. – Veszélyes dolgokat osztok meg vele, de ahogy a lustaságom sok másra is kiterjed, úgy itt sem nagyon akarok gondolkozni fedőszövegen. Ebben egyébként hasonlítunk, Tina is lohol a rokona hülyesége után, ahogy én is követem Qadirt. Mi mást tehetnénk? Ilyenek ezek a kibaszott gének.

★

Vállat vonok, elég erősen jelezve, hogy én már ennyire nem akarok belefolyni Tina és az apja kommunikációjába. Engem nem kell meggyőzni, nekem nem kell semmit bizonyítani meg ilyenek. Ha nem akar beszélni apjával, nem fog, ennyire egyszerű. Én biztos a fateromat hibáztatnám és jelentenék neki mindent, amiről ő tehet és amit ő befolyásol, mert nem mindegy az sem, hogy hová szarik a börtönben. Nyilván ez az eset elég komplex ahhoz, hogy csak ennyiből álljon a történet, feltehetőleg én még csak a jéghegy csúcsát sem látom Tinával együtt, de pontosan ezért nem is szabad lemerülnünk a víz alá.
- Nem - határozott és gyors kijelentés tőlem és örülök, hogy végre nem kell gondolkodnom egy válaszon. Azt nem tudom, Tina esetében mi lenne a jó cselekedet, de az nyilvánvaló, hogy Tina apja életében már nem létezik és soha nem is fog teljesen létezni a biztonság fogalma. Nem mellesleg, ennél a pontnál jelentkeznék én is szépen két ujjamat a magasba tartva: helló, szia, biztonság, merre vagy? Most kellene valami együttérzőt, vagy bíztatót mondanom, igaz? Enyhén oldalra fordítom a fejem és belövöm a sütőt fókuszpontnak, míg kissé kellemetlenül próbálok keresni valami bíztatót. Nem találok semmit. Nekem ez nem megy... Szimplán csak az egész el van baszva úgy ahogy van és ebben Tina az utas, esetleg a kalauz, miközben a mozdonyvezető kezét meg lábát a székhez kötözték.
- Meglehet, de ha tudnál a hülyeségekről, te akkor sem tudnál sok mindent csinálni. - Most egyébként még kedves is voltam, hiszen nem azt mondtam a szemébe, hogy konkrétan csak el tudná cseszni a dolgokat. Aztán persze ki tudja, lehet itt előkapja a gépfegyvert és ügyesen lemészárolja az egész bandát. Csakhogy erre még más maffiák sem voltak képesek, meglepődnék, ha Tinából előbújna valami természetfeletti macskanő. De menő lenne. Én szurkolnék neki!
- Hát, elvileg megoldható, az ő esetében már nem tudom, mennyire. - Egyszer lecsuktak egy számunkra fontos személyt, egy igencsak gazdag csávót valami baromság miatt, elsősorban önhibájából. A banda meg mondta, hogy oké, leteszik az óvadékot neki, de a saját pénzéből, úgyhogy akkor bizony történt valami pénzmozgás. - Szerintem ezt el lehet intézni - mosolyodom el azért. Az ilyeneket már szeretem, valamit megoldani, vagy bokrok alatt, vagy pedig úgy lekommunikálva az egészet, hogy az legális maradjon, Tina esetében meg az utóbbi egyébként nem elképzelhetetlen. Sőt, tovább megyek: ha a nagykutyák pont azt akarják elérni, hogy a börtön alatt is fizessen nekik a balek, akkor nagyon is könnyen el lehet érni, hogy Tinához pénz kerüljön a börtönből.
Nem tudok egyből választ adni a kérdésére. Nem tudom egyébként ezúttal, hogy ez költői kérdés-e a részéről, valószínűleg igen, de mint általában, most is késztetést érzek arra, hogy válaszoljak. Ilyen szempontból azért meg tudom különböztetni az embereket, Tina megérdemli, hogy kitaláljak valamilyen választ, Tod vagy Sainznak biztos, hogy csendben maradnék.
- Tulajdonképpen a válasz a kérdésedben rejlik. Mindenkinek fontos a családja. Először csak ajánlanak minden szépet és jót, aztán ha ezzel nem lehet pórázra kötni valakit, jön a vesztegetés. Kezdetben pénzzel, a saját életével és ha valakit tényleg nem lehet már kezelni, akkor marad az, ami pótolhatatlan és jó esetben a legfontosabb is. - Tudom mit keres: emberséget az embertelenségben. Van, létezik, csak jó helyen kell keresni, az ilyen erőfitoktatásoknál viszont egy cseppnyit sem fog találni. Én sem tartom ezt jónak, fáj látni, hogy milyen élethelyzetbe keveredett Tina és rossz kiszolgáltatottnak lenni, még jó, hogy tudom kezelni, mert már nem először vagyok hasonló szituációban.
A kirablás gondolatára egy másodperc erejéig kikerekednek szemeim. Kicsit meglep, hogy Tina agya is már ezen jár, de nem vetem meg emiatt, ellenben nagyon is beindítja a fogaskerekeimet, hogy miként lehetne ezt a rablást jól és sebmentesen véghez vinni. Az első, ami eszembe jut az az, hogy menjen be apám éttermébe és rabolja ki azt, de ez nyilván egy baromság, mert apámra ne hívjon senki rendőrt, másrészt meg arról a banda is tudomást szerezne és nem vetne rám jó fényt, konkrétan kiherélném magam vele és azért ezt még én sem teszem meg Tináért. Viszont képbe jön Qadir, aki azt mondta futólag, hogy ha nem tudna fizetni, ő talán tudna valamit intézni. Bármit is jelentsen ez.
- Oh, Tina, baszki! - Az asztalra könyökölök és már a fejemet tartom. Ezek a kérdések... Nem hibáztatom, nem vagyok rá mérges, csak már rohadtul fáradt és túl jókat kérdez. Az a helyzet, hogy ez nekem is homályos helyzet, én is csak eljöttem azzal a két utasítással hogy kérjek X összeget és hozzam el. Arra valahogy nem gondoltam, hogy "mi van ha.... és aztán abból következően mi van akkor is, ha..." De hát értem a problémát. - Gondolkodom, jó? Gondolkodom... - Csak még nem tudok jobb ötlettel előállni, de Qadir még mindig egy jó opció lehet, valahogy, valamilyen formában, lehetőleg úgy hogy ne harapják le a karunkat csak mert valakinek a kezünket nyújtjuk.
- Az nagyon nem ajánlott. Akkor tényleg gyorsan pontot fogsz tenni az egész történet végére. - Szerintem ezt nem kell részletezni. A zsarukban az a rossz, hogy zsaruk, vagyok ők a jog szerint cselekednek, ergo mindent papíroznak, mindenkitől engedélyt kérnek és ezért nem tudnak egyből ugrani. Letartóztathatnak valaki, de egy banda esetében nem tudnak mindenkit előállítani, Tinának meg fogalma sincs, hogy ki a legfőbb muki, amíg nem őt teszik el láb alól, addig a rendőrséget megkeresni több mint öngyilkosság.
Vázolok valamit, talán jó ötlet, de lehet, hogy baromság. Némán bólintok a kérdésére, nem akarok hangot adni sem az igenemnek. Lehet ez valami reflex már tőlem, a hangok tudnak bajt okozni. Az nem lenne újdonság, ha a nagykutyák tudta nélkül húznék meg valamit, akár még olyat is, ami ellenük van, mondjuk  - és nem megbántva Tina esetét, de... - nem érzem akkora jelentőségűnek ezt az adósságot, hogy az én fejemet egyből legyalulják darálógéppel. Nem akarom mosni kezeimet, de Qadir is benne van ebben és kettőnket félreállítani már elég meredek lépés lenne Tináék dolgai miatt. Nem tudom, tényleg. Semmi sem veszélytelen, de hát basszus, most sem élek biztonságban, ha meg egy százalékkel csökkennek a túlélési esélyeim, az szinte meg sem fogom érezni a bőrömön.
Elfogadja. Arra nem reagálok, hogy nem lesz belőle probléma, mert mint sokszor mondtam, ezt sosem tudom garantálni, de ha azt vesszük, hogy a pénz már megvan és nem mástól kell összelopnia, akkor a fedősztori kell már csak, azt viszont elég okosan kell kidolgozni. Jelenleg nagyon úgy tűnik, hogy nincs ennél jobb ötlete Tinának sem, szóval végre hátradőlök a székbe, örülve, hogy legalább valami alakul. Már így is több időt töltök nála, mint akartam.
Öcsém, milyen jó tanácsokat ad! Meg sem próbálok nem felnevetni hangosan, a beszélgetésünk során talán most először tényleg olyan jókedvűen.
- Jó, holnap meg is teszem! Nem értem, hogy nem jutott ez eszembe az elmúlt tíz évbe minimum napi 86400-szor... - felelem röhögve és bár sosem voltam jó matekból sem, de az idő és a tömeg mérése az, amiben nagyon megedzett az élet. Márpedig ha jól számolom, egy nap még mindig 86400 másodpercből áll. Lehetne több, néha meg kevesebb. A rövid nevetés olyan mint egy apró boldogságsziget a káosz óceánjában, de azért jól esett.
- Nem fogok eret vágni ezért, megszoktam, hogy nem bíznak bennem. - A várnál keserűbben ejtem ki a szavakat, de ami igaz, az igaz. Ez az élet ezzel jár, nincsenek barátaim, se jóakaróim, csak néhány családtagom, aki talán nem döf hátba, meg néhány bűntárs, akikkel épp segítjük egymást és nem hátráltatjuk. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem vágyom ennél többre, jobbra és szebbre, de ezt sorsolták nekem, ezt kell elfogadnom. Ha csak depresszióba esnék minden éjszaka, nagyon hamar tönkre tenném magam, még ha nincs mit szépíteni azon, hogy nálam sem véletlenül és felettébb boldogságból kerülnek elő az italok és a kábítószerek.
- Kérek - csak mert hiányzik, hogy egy poharat szorongassak az ujjaim között. Szeretek az ilyen beszélgetések közben matatni, ha nem egy alkoholt lötyögtetek, akkor rendszerint cigarettámat füstöltetem.
- Nem fogom belekeverni az öcsédet - felelem majd iszok a limonádéból. Úgy is fogalmazhatnék, hogy totál nem szerepel még a képletben az öccse és ha ez rajtam múlik, így is marad. Lassan engedem le a kezemben lévő poharat, de így is kisebb hanggal éri az asztalt. Megforgatom ujjaim rutinmozdulataival a poharat forgástengelye körül, súrlódik az asztalon, de legalább nem néma csend van, amíg újra fel nem szólalok. - Megkapod a pénzt, de kell egy látható indok, hogy miként szerezted meg. Várhatóan nem zsebből és nem is apádtól, szóval... mit tudom én, ha kérdezik, akkor mondd azt, hogy széttetted hat pasinak a lábaidat, vagy sütöttél tíz rendezvényre sütit, vagy mit tudom én. Minél kevésbé nyomon követhető, annál jobb. - Szerintem egyébként annyire nem égető Tina kérdése a főnököknek, hogy mélységesen utána járjanak önerőből, előbb fognak engem megkérni, hogy na akkor nyomozzam ki, pont mint annak a mexikói menekült esetében.
Nem tudom, mennyire messzire menjek el. Készpénz kell, ha nagyon pontosak akarunk lenni, akkor pedig meg kellene tapiznom Tinával a dollárpapírokat, mert ha nincs rajta az ujjlenyomata, akkor elég hamar lebukik a dolog. De nem hiszem, hogy lenyomoznának ilyen mélységekig, igaz, biztosan meg fogják nézni, hogy nem hamisított-e a pénz. Hogy minél kevesebbet kockáztassak, előhúzom a pénztárcámat. Mivel a bankkártya nálam elég legális eszköz, ezért mindig van nálam valamennyi papírpénz, talán egy normális tinihez képest egészen sok is. Számolni kezdem a kopottam, kissé elhanyagolt pénztárcám tartalmát, hát nincs nálam annyi, amennyi kellene, de azért nagy részét tudnám állni. Eladtam az életemet és a szabadságomat a bandának, más nem kapok tőlük cserébe csak pénzt, de azt azért rendes mennyiségben.
Előveszek hat-hét közepes és nagy összegű bankjegyet, majd Tina elé rakom-dobom az asztalra. Nem indulatos, vagy kiábrándult a mozdulatom, de van benne valami, ami azt sejteti, hogy nem most üzletelek először pénzekkel.
- Taperold össze őket. - Kell az ujjlenyomata rájuk. - Ha veszélyes játékot játszunk, legalább csináljuk jól - mosolyodom el egy kicsit pimaszul, egy kicsit ördögien. Nem vagyok szent ember, nem véletlenül kerültem oda, ahol most vagyok és be kell vallanom, szeretem az ilyen játékokat. Ez a tulajdonságom most Tinának nagyon kapóra jön, nekem pedig jó egy kicsit magam lábára állni, nem mindig csak rángatva éreznem magam.
Amíg Tina a kapott pénzt fogdossa, addig én egy gyors mozdulattal megiszom a poharamban lévő limonádé maradékát. Rég ittam már ilyen finomat.
- Ez jó volt! Van még? - Halovány gyermeki vigyorral nézek rá, részben oldani akarom az újra  irritálóan feszült helyzetet, másrészt meg tényleg ízlik és jól is esik. Lehet tapló vagyok, de ha meg úgy tetszik, egy havi fizetését adom neki, még egy pohár limonádé csak kitelik belőle.

★

Évekkel ezelőtt még próbáltam igazodni a nagyvilág által elfogadott erkölcsi normákhoz, emlékszem, próbáltam minden tettemre valami jó és nyomós indokot találni, amivel megnyugtathattam lelkemet és magamat legalább saját lelkiismeretemmel szemben tisztára moshattam. Teltek az évek, én meg már kezdtem belefáradni az örökös okfejtésbe. Nehéz időszak volt, mikor végre be tudtam vallani saját magamnak, hogy ennyi volt, nincs kifogás, egyszerűen csak szar ember vagyok. Viszont! Többféle szar ember létezik, már ezt is tudom. Vegyük például azokat a tizenéves kölyköket, akik ráerőltetik az osztálytársukra, hogy írják meg a házi feladatukat és ha nem teszi meg vagy nem elég jóra sikerül, akkor péppé verik, terrorizálják és molesztálják. Kit csesztetnek? A gyengébbet és védtelent. Miért? Saját javukra. Aztán hát itt vagyok én is... Kit csesztetek? A hozzám hasonlóan szar alakokat. Miért? Mert ez egy éhezők viadala és mert mindketten ugyanazt akarjuk: pénzt. Ölsz vagy ölnek, ennyi. És igen... én is érzem, hogy jelenleg baromira nem egy hozzám hasonló konyhájában ücsörgök. Szar ember vagyok, amiért itt vagyok, de azt senki sem varrhatja a nyakamba, hogy bántanám. Éppen ellenkezőleg. Megint ezek a kifogások, tudom, de legyek bármennyire is romlott belül, egy bizonyos szint alá én sem adok. Az már kérdés, hogy mit tennék akkor, ha a főnök azt mondaná, hogy egyik éjszaka öljem meg Tinát és az öccsét. Valószínűleg megtenném, de jelenleg épp azt akarom elérni, hogy erre ne kerüljön sor.
Az ő gondja nem az én gondom, ezt azért nem kellene elfelejteni. Biztosan meg lehet oldani azt is hogy az öccse új ruhája ne vadiúj legyen, hanem mondjuk a szomszéd kisfiú által kinőtt, de még egész jó állapotban lévő ruha, ami majdnem ingyen megkapnának tőle. Én kiskoromban sokszor más holmiját hordtam, mert apám elég nehezen élt meg. Vagy mit tudom én... inkább nem is akarok neki hangosan tanácsokat adni, mert ismerve a nőket, úgyis én lennék az, aki mindent rosszul gondol, szóval csak befogom a pofám és nézek rá, mint aki unatkozik.
Nehéz belátni, de a rendőrség mégsem tud minden ügyet megoldani. Sőt, őket nem érdekli az egyén védelme, eljönnek és teszik a dolgukat amíg kapnak pénzt, de az, hogy itt a bronxi valamelyik utca valahányas lakásában egy lányt lelőnek... tulajdonképpen csak egy jó lehetőségként tekintenek a hullájára, hogy közelebb kerüljenek a drogbandához. Sokan kerülnek abba a csapdába, hogy ha jelentenek a rendőrségen akkor majd biztosan biztonságban lesznek a fenyegetőktől, pedig a személyes biztonságukat egyáltalán nem tudják garantálni a zsaruk. És bár nem ismerem annyira Tinát, azért nem akarom, hogy ő is úgy járjon, mint pár hónapja egy másik lány. Pláne, hogy Qadir megmondta, Tinát nem kellene elveszíteni.
- Gondolom igen. - Nem tudom, mi marad a régiben és mi nem, de mint látja, röktönözni szeretek, nem pedig annyira előre tervezni. Lehet éppen ez a baj, ha nagyon terveznék, akkor magamtól is rájöhettem volna, hogy mi lenne, ha holnap kilépnék az egész bandából és akkor nem kellett volna megvárnom ezzel a remek öngyilkos ötlettel Tinát.
- Aha, jah - vágom rá egyértelmű iróniával, ami valahol mégis vicces, vagyis nekem, mint egy tipikusan faviccel rendelkező alaknak. Majdnem ráböktem, hogy "Ha ennyire jó ötleteid lennének, akkor most nem lennél ilyen helyzetben", de mint mondtam, én nem ebbe a "szar alak" kategóriába tartozom, hanem a másikba. Pedig a megjegyzésem nem feltétlen hazugság.
Szinte úgy rándul mosolyra az arcom, mintha egy ideget nyomnának meg, mikor arról a bizonyos közös hangról beszél. Szimplán csak tetszett a megjegyzése, amit vehetnék személyes bóknak is, de egyáltalán nem személyeskedek. Csak tetszett, ennyi. Pont ahogy a limonádé is.
Nem tudok többet ígérni annál, hogy megpróbálom nem belekavarni az öccsét ebbe az egészbe. Ez egy olyan szegmense az egész ügyünknek, amit én magamtól is megvetek, szerintem sincs ebben keresnivalója az öccsének, de tudjuk, milyenek a nagykutyák. Ha ők azt mondják, hogy dobjam a folyóba, akkor mégis mit ér az én szavam?
A nagy és csodálatos terv kezd végső stádiumába érni. Innentől jön az, hogy millió probléma kerül felszínre, ami nehezíti az ötletet. Például ki a tököm az a Marco? Nem akarok jobban az élete része lenni, mint amennyire muszáj, de ha összefogunk, akkor azért nekem is ismernek kellene a részleteket. Tehát...
- Ki az a Marco? - Már azon kívül, hogy elsőszámú jelölt a strici pozícióra.
Akkor nem szarakodok tovább, hanem előveszek annyi pénzt, amennyit megbeszéltünk az imént. Az asztalra dobom és nagyon szeretném, ha megmasszírozná őket. Tapasztalat beszél belőlem. Mintha egy pillanatra szúrnának szemei a pénzt látva. Ez jó érzéssel tölt el. Mint amikor egy nő meglátja a farkad és aggódva konstatálja, hogy ez nagyobb, mint az eddigiek. Erős hasonlat, de nagyjából ilyen érzés fut végig bizseregve a hátamon.
- Sokáig én is azt hittem. De nem... ezek a barmok a végletekig elmennek. -  Hangomból érződik, hogy nekem is elegem van abból, hogy mindenhová elér a kezük és olyan dolgokra is figyelnek, amik még a legjobb nyomozók figyelmét is elkerüli. Nem véletlenül vannak még életben.
Mennyit ér pár rohadt papír. És mennyit ér néhány gramm kibaszott fehér por? Nem titkolom, hogy már próbáltam, azt sem, hogy volt mikor a rabja voltam. Mostanra viszont örülök, ha nem hányom el magam tőle és a fehér port körülvevő kultuszon. Még mielőtt az íze eszembe jutna, lehúzom a maradék limonádét és vagyok olyan pofátlan, hogy kérjek még belőle.
- Egy próbát mindenképpen megérne - helyeselek, miközben az asztalon végigcsúsztatva kezemet nyújtom felé az üres poharat. - Tudod mennyibe kerül mostanság egy házi limonádé az éttermekben? Szerintem nagy sikered lenne, ha normális áron adnád. - Ezt most egyébként halál komolyan mondom. Mi van? Én sem mindig alkoholt kérek az éttermekben, a sima üdítők közül meg tényleg a limonádé a legjobb.
Egybe megiszom a pohár egyharmadát, nem kapkodok, de érzem, hogy lassan túl régóta tartózkodok nála és tekintve, hogy a nagy terv megszületett, nekem itt már nem sok helyem van. Meg vagyok győződve afelől, hogy ha nem megyek innen a második pohár limonádém után, akkor fejjel előre fog kirepíteni innen, ezért jócskán meglep, hogy egy olyan kérdést hallok, ami nem pár szavas választ igényel. Hirtelen jött zavaromban még a poharat is elemelem ajkaimtól és kis koppanással teszem le az asztalra továbbra is az üveget szorongava markommal.
Nem válaszolok azonnal, mert nem tudom, mit mondjak. Fogalmam sincs, mi lenne az igazság erre a kérdésre, szóval nekem is valamennyire magamba kell szállnom és végig kell gondolnom, hogy miért csinálom ezt az egészet már azontúl, hogy nem léphetek ki. Fél perc komor és üveges tekintet után, amivel a poharat fürkésztem ez idő alatt végül mélyet sóhajtok.
- Mert nincs más kilátásom. - Mert félek abbahagyni. Nem tudom, hogy máshogy tudnám élni az életemet. Sosem értettem semmihez, amikor érettségi után dolgozni kezdtem, sorra rúgtak ki. Fáj beismerni, de nem értek semmi máshoz. Ha nem drogcsempész lennék, lehet a kéregetnem kellene. És hát igen, én is félek attól, hogy fejbelőnek. - Nincs senkim a bandán kívül, nincs más képességem vagy végzetségem, csak amire ők tanítottak és úgy abbahagyni ezt az egész szarságot, hogy, tudod, életem végéig figyelni fognak... - megrázom a fejem - baromság lenne. - Vagy csak szimplán életmódot változtatni a világ egyik legnehezebb és legfélelmetesebb döntése. Szerencsére nem engedik meg, hogy sokáig ilyeneken gondolkodjak, pedig minden nap vágyom rá titkon.
- Azért ugye nem gondolkoztál el azon, hogy... - befejezzem a kérdést? Legyen. - hogy így keress pénzt? - Gyorsan meglenne az összeg az biztos. Nem tudnám kinézni belőle, még a gyomrom is elszorul, de azért valami azt súgja, hogy nem éppen erre irányult a kérdése.

★

- Most akkor a pasid vagy az exed? - kérdezem reflexből még mielőtt elgondolkoznék azon, hogy tulajdonképpen annyira engem nem is érdekel a válasz, mert már első hallásra is túl bonyolultnak tűnik. Nem szeretem a szerelmi drámákat - úgy összességében utálok bármilyen drámát -, én kiegyensúlyozott magánéletet akarok, ha vehetjük egyáltalán úgy, hogy van magánéletem. Barátnőm rég nem volt, csajoztam, de a legszorosabb kapcsolatom is megmaradt nem többnek, mint futólagos dugásnak, amik után még pár órán keresztül megvitattuk, ki mit látott, hallott, tett. Azt a lányt, aki túl sokat akart tőlem és túl erőszakosan, túl hisztisen, azt nagyon gyorsan száműztem az életemből. A szerelmes meg nem akarok lenni, csak magam életét fájdítanám.
Érzem a gúnyt megjegyzésében, de határozottan tetszik. Még fel is kacagok.
- Pedig amúgy pontosan olyan törvények uralkodnak, csak nem maffiának, hanem kapitalizmusnak hívják. Elhitetik velünk, hogy megvan minden jogunk és mi dönthetünk az életünkről, de... marhára nem. - Csak úgy lábjegyzetként jegyzem meg. Én már Amerikában születtem, de a családom - az a családom, akit ismerek, tehát az apám - afgán, ez a tény pedig annyira mégsem tud megszűnni létezni. Nem rajongok a kapitalizmusért, sem pedig azért a politikáért, amit Amerika folytat, de én nem politizálok, inkább csak nem foglalkozok vele. Megkerülöm, ha úgy tetszik. Ennek ellenére ez a hatalmas kapitalizmus mélyre döngöli azokat, akiknek kevés pénze van, akiknek meg sok, azok máris háborúban állnak más pénzeszsákokkal. Akárcsak a maffia... Ettől függetlenül jah, ha minden ember fejéhez fegyvert lehetne szorítani, akkor hamarabb rend lenne.
Elrakom a megtaperolt pénzt, ezzel az ügy egy része letudva. Azért annyira nem rajongok a tervért, de egyrészt vagyok akkora rohadék, hogy szeressem a tőlem való függést - elvégre Tina most nekem tartozik -, másrészt viszont én sem akarnék úgy menni a főnökök elé, hogy nem kaptam pénzt. Úgyis engem basztatnának csak jobban azzal, hogy molesztáljam Tinát, ahhoz meg semmi kedvem.
Jó, hát tényleg nem kell sokat belelátni a limonádé projektbe, de ha minden kötés szakad, talán még be is jönne. Az éttermeknek legalábbis bejött. Meg amúgy nekem is. Egy közel visszafogott mosollyal nyugtázom a témát.
A kérdését viszont nem mosollyal fogadom. Nem szeretem a személyes kérdéseket, általában már azelőtt lecsapom a témát, hogy válaszolnék rá. Most is csak azért nem teszem meg, mert itt vedelem a limonádéját és mert egyébként engem is elgondolkoztat. Vállat vonok. Azért ez már kicsi szúrja a csőrömet, könnyen lehet, hogy azért csinálja, mert szeretné, ha végre lépnék.
- Nem tudom. Talán lett volna. - Nyilván volt, mert engem nem kényszerítettek, hogy csatlakozzak, habár mint az évek alatt megtanultam, sokunkat nem kényszerítettek - látszólag. Csak a körülmények úgy hozták, hogy ez bizonyult a legjobb döntésnek.
- Semmilyen körülmények között nem éri meg. Vagy muszáj, mert nincs más választás, például máshogy nem jut valaki gyorsan pénzhez, vagy eleve bizonyos szálak kötnek a bandához. Akár családi, akár érzelmi szálak. - Tényleg nem tudom, mit nyaggat ezzel. Talán az apjára kíváncsi, de mondtam már neki, hogy szart se tudok róla.
Magasba szöknek szemöldökeim hallva, hogy gondolkozott már ő is hasonlóban. Ennek a hírnek annyira nem örülök, de végül is a saját döntése.
- De. - Bólintok határozottan. - De az nem éri meg, hogy az új dílert két nap alatt elfognák, vagy fejbelőnék. Vagy... megerőszakolnák - teszem hozzá elsősorban elrettentésnek. Mondjuk Tina vagy annyira ártatlan és "idegen test", hogy ne gyanakodjanak rá se a zsaruk, se másik banda. Escobar sem véletlenül terhes nők testébe dugta fel a kokaint és úgy csempészte át a határon. Csak ha meg kiderül, akkor nagyon könnyű célpont Tina, aztán megint ott tartunk, hogy kereshetünk új embert.
A téma kezd megint olyan részletekbe merülni, amitől inkább felállok és indulásra jelentem be magam. Mikor jövök legközelebb?
- Passz. Majd jövök. - Tényleg nem tudom, ha tippelnem kellene, egy hónap múlva. Mondjuk értem én, mire utal, ő nekem éppenséggel tartozásban van. - Felőlem tartozhatsz nekem hosszútávon is, rád bízom, hogy mikor fizeted vissza. - Kecsegtető, mi? És veszélyes is, mármint neki.
Érzem én, hogy most már igazán elhúzhatnám a belem. Megindulok az ajtó felé, aztán odébb állok, mert mégiscsak Tina van otthon és bár a kulcs az ajtóban van, eléggé provokatív lenne, ha én nyitnám ki az ő ajtaját.
- Hívlak, ha van valami. - Mit tudom én, mégis kell a pénzem, basztatnak a nagykutyák, bújjon el a föld alá, mert a tervünk elcsesződött, stb. Ugyan nekem nincs meg a száma, de vannak kapcsolataim, amiken keresztül nagyon hamar meg tudom szerezni.
- Vigyázz magadra, tündérke! - Rekedtes hangomból csak kiérződik némi incselkedés és huncutság, de ez már csak így megy ilyen csinos csajoknál.
Kilépek az utcára és egyből veszem is elő a cigis dobozomat. Már csak egy van benne, ami azt jelenti, hogy dohányboltot kell közbeiktatnom hazafele menet, amihez most marhára nem lett volna kedvem. Manhattanbe tartva beáll a dugó, mint ilyentájt általában szokott. Snoop Dogg legújabb számát nyomatja a rádió, én annyira nem csípem ezt a ritmust, de most jobb ötlet híján dobolom az ütemeket ujjaimmal a kormányon, amíg a zenébe bele nem rondít egy másik hang. Felveszem a hívást.  
- Sikerült? - Qadir az, afgánul.
- Mondjuk úgy. - Felelem neki, szintén afgánul.
- Az mit jelent?
- Azt, hogy nem basztattam - Hosszabb szünet hallatszódik a túloldalról.
- Szerintem beszélnünk kellene. Nem gondolod? - kérem számon tulajdonképpen a saját főnökömet, de ebből is látszik, hogy köztünk azért más a viszony. Újabb szünet, ami alatt zaj sem szűrődik át, vagy csak elnyomják a körülöttem anyázó emberek és az V8-as motorral megáldott autójuk hangja.
- Tizenegyre átmegyek. - Azzal le is teszi. Gondolom hozzám jön át, mert eddig apámnál zabált. Tudja, hogy érzek valamit a levegőben és mivel belerángatott, valamit mondania kell, ha nem is sokat.
Zsebembe nyomom a telót, aztán hátradőlök az ülésben. Nem akartam én Qadir faszságaiba belekeveredni. Ő egy elég óvatos vezető, de néha kialakít olyan érzelmi szálakat, amikre amúgy semmi szükség nem lenne.

★