Fabrizio nagyon gyakorlatias ember. Semmit nem csinál ok nélkül, mindennek megvan a maga helye és ideje véleménye szerint. Ennek köszönhetően a türelem, a megfontoltság és a céltudatosság egyáltalán nem áll távol tőle. Ennio öccse kettejük közül a forró fejűbb. Nem egyszer került épp emiatt a forrófejűség miatt slamasztikába taknyos képű kölyökként, hogy aztán Fabrizionak kelljen elsimítania, vagy épp elkalapálnia a nála fiatalabb vetélytársat, aki öccsét inzultálta. Nem mintha Ennionak bármikor gardedámra lett volna szüksége, de mivel korban közel álltak egymáshoz, ez volt a legkézenfekvőbb. Fabrizio mindig is kötelességének érezte, hogy megvédje a testvérét.
Ragaszkodó típus. Nagyon nehezen enged el dolgokat vagy mond búcsút személyeknek, akiket kedvel, és ez akkor is igaz, ha ő maga is tudja, hogy a másiknak ő nem jelenti ugyanazt. Könnyen megszeret másokat, s aztán sajnos csalódik olykor, de tudja, hogy ez benne van a pakliban, amit az élet osztott. Azt is tudja, hogy ő is okoz csalódást másoknak, bár ez nem tölti el jó érzéssel, nagyon sokáig képes hordozni magában a bűntudatot, akkor is, ha kifelé mást közvetít. Legbelül sosem jut azonban túl ezeken, hajlamos újra meg újra visszalépni a múltba és rágódni azon. Mindig a fejében kering a "Mi lett volna ha" érzés, és gyakran merül el saját fantáziájának világában, ahol alternatívákat gyárt a régi helyzetekre más-más kimenetellel.
Nehezen kér bocsánatot, de ha megteszi, azt valóban komolyan is gondolja.
Végtelenül illedelmes, aki mindig és minden körülmények között visszafogottan képes viselkedni, de azért nem szabad félvállról venni, mert a latin tűz éppúgy fortyog benne, mint valamennyi déli honfitársában, éljenek idehaza, vagy bárhol a világon. A visszafogottságát eleganciának vagy tartásnak is nevezhetjük, és ez alól három kivétel van, amikor képes előtörni belőle a vadabb énje. Az első: bolondulásig rajong az x-boxért, ám csak és kizárólag Fifa játékai vannak. Csak ezzel hajlandó játszani, és bizony egy-egy mérkőzés után vagy közben gyakran olyan keresetlen szavak is elhagyják ajkait, ami igazán nem méltó egy feltörekvő érsebészhez, már ahogy apja szokta mondani. Olykor törni-zúzni kezd a játék hevében, általában vagy a konzol bánja, vagy egy váza, de előfordult már, hogy ablak esett áldozatául heves természetének. A minimum, hogy minden mérkőzés alatt kismilliószor küldi el a bírót, a játékosokat vagy a másik online játékostársat melegebb éghajlatra, nem nézve ki van körülötte és hogy mekkora hangerővel rendelkezik. Szeret az öccsével játszani, már ha idejük engedi, akkor is, ha tudja, lelke másik fele messze nem akkora Fifa rajongó, mint ő. Mióta testvére az államokba költözött, még kevesebbet játszanak az időeltolódás miatt, de néha vagy Ennio, vagy ő marad ébren egy hajnali közös meccsért. Hálás ezekért a percekért, mert bár mindig biztatta, sosem árulta el, milyen veszteségként érte meg, hogy az öccse ilyen távol került tőle.
S itt el is jutunk a másik szenvedélyhez. Fabrizio fanatikus foci rajongó. Azt szokta mondani, hogy nem egy szíve van, hanem kettő. Az egyik Tricolor, de a másik, az csakis Bianconeri. Igen, Fabrizio lelkes Juventus rajongó, ha csak teheti kimegy mérkőzésekre és előszeretettel festi ki magát ilyenkor kedvenc csapata színeibe. Ha jót akarsz, nem szidod a csapatot. A kulturált vélemény-nyilvánítást elfogadja, lévén illedelmes férfinak nevelték, de ha átlépsz egy határt, ami a kedvenc csapatot érinti - legyen bármennyire igaz, vagy hamis - beveri a képedet, és még csak elnézést sem fog kérni. Kedvencei is vannak, a régmúltból, az újak közül, és nehezen barátkozik meg, hogy egyre több a vándorló játékos. Szentül hiszi, hogy Buffonnál jobb kapusuk sosem volt és nem is lesz, és eleinte gyűlölte amiért 2018-ban a nagyon híres és amúgy tehetséges szélső csatár Christiano Ronaldo átigazolt hozzájuk, de aztán megbarátkozott vele, sőt, elismeri, hogy jót tett a csapatnak az átigazolása. Megérte a 31 millió eurót. Alessandro Del Piero a példaképe, bár mostanában elismeri Dybala tehetségét is. Ám akárhány beszélgetésbe mennek bele ezzel kapcsolatban, nincs amiben nem hangzana el a szájából, hogy Del Piero azért Del Piero. Van is tőle aláírt meze, amit kincsként őriz a szobája falán egy üveglap mögött, amit még Nonnotól kapott a születésnapjára. Nem csak a keretet és a milliókat érő mezt, hanem magát a meccset, a lehetőséget, hogy személyesen találkozzon kedvencével. Születésnapjára csináltattak neki névre szóló Juventus mezt is, azt szívesen húzza föl, ha időnként ideje engedi és focizni megy.
Ezen kívül egy dolog van még ami teljesen ki tudja hozni a sodrából, és az az, ha a családtagjait, barátait bántják. Imádja minden tagját, legyen az vér szerinti rokon, vagy befogadott. Az a fajta ember, aki addig a pillanatig végtelenül békés, míg a családját nem emlegetik negatív értelemben, vagy meg nem tudja, hogy bántották őket. Édesanyja számára szent és sérthetetlen, apja ellen pedig hiába vannak lázadó ellenérzései, tisztelettel és hálával adózik. Ezért is hagyott fel azon álmával, hogy focista legyen, bár millió órát töltött a passzolgatásainak tökéletesítésével. Sosem volt csatár alkat, de ballábas rúgóként aranyat érő hátvéd lehetett volna belőle. Kölyökként még szerződéses játékos is volt egy U2-es csapatban, és nagy jövőt jósoltak neki. Ám az orvosi egyetem végül kettétörte ezen próbálkozását, és nagy kínszenvedések által, de meghozta a döntését, és letette a labdát. Valahol talán azért is csinálta így, mert látva öccse zenei tehetségét, el akarta simítani azokat a hullámokat, amik akkor keletkeztek volna, ha az orvosdinasztia családból senki nem akar orvosnak állni. Tudta - hisz ismerte fivérét - hogyha őt erre a sorsra kényszerítik, abba belehalna. Ő pedig...számtalan más ember is hagyott fel hobbival munka miatt, akkor is, ha tehetséget éreztek benne. Belőle rohangál még utánpótlás csapatokban ezer meg ezer. De Ennio hangjából csak egy van. És azt megosztani a világgal fontosabb. Életében talán akkor volt a legbüszkébb, amikor testvére elindult azon a tehetségkutató versenyen. Mindvégig ott drukkolt a színpad előtt, és - anyja szerint - volt, amikor sírt a meghatottságtól. Ezt sosem volt hajlandó elismerni, szerinte anyukájának kicsit kótyagos lett a feje attól, hogy a kicsi fiát mennyire szeretik és elismerik. Mert ő aztán sosem sírt emiatt. A zsebkendő a zsebében az allergia miatt kellett.
Sok tekintetben irigyli az öccsét, és néha önmagának is elismeri azért, hogy bár nem bánta meg a döntését, azért valahol mélyen szerette volna annyira kitartóan kergetni -szó szerint értve labda formájában - az álmát, mint testvére. Ennio az a fajta ember lett az évek során, aki ha a fejébe vett valamit, akkor azt tántoríthatatlanul véghezvitte. Tűzön-vízen átgázolt, nem érdekelte sem Nonno dörmögése, sem Amelia nagyi sopánkodása, sem anyánk sírása, sem apánk rosszallása. Eldöntötte, hogy szerencsét próbál Amerikában, és megtette, vállalva a rizikót, hogy belebukik, bár ő nagyon is hitt abban, hogy az öccsének a vérében is hangjegyek folynak vörös és fehérvérsejtek meg vérplazmák helyett. Néha (gyakrabban, mint kéne) el is mondja a kistesónak, hogy azért szerinte nagyon alul értékeli magát és többre hivatott, mint egy üvegfal mögött gombokat tekergetni.
Fabrizio kicsit szégyelli, hogy annak idején nem mert jobban szembeszállni apjával és annak akaratával. Mindennek ellenére nem bánta meg az orvosi egyetemet. Tudományos beállítottsága korán megmutatkozott. Lenyűgözőnek találja az orvostudományt, és szenvedélyesen szereti tanulni is, noha mindig úgy gondolta, hogy neki a tanulás valahogy dupla energiába kerül, mert nehezen jegyzett meg akár egy egyenlet levezetést, akár egy kémiai vegyület tulajdonságait. Az igaz viszont, hogy amit egyszer megtanul, sosem felejti el, tizenöt év távlatából is kívülről fújja az iskolában bebifláztatott összes Shakespeare szonettet és olasz festő munkáinak elemzését. Nem szeret viszont tanítani. Nagyon idegesítőnek találja a nála kevesebb tudással rendelkezőket. Nem azokat, akiknek nem ez a szakmája, azoknak szívesen magyaráz, hanem pont a szakmabelieket. A gyakornokokat kifejezetten bosszantónak találja, nem is sokat foglalkozik a tanításukkal, emiatt sokan gondolják beképzeltnek és gőgösnek. Pedig egyszerűen arról van szó, hogy nem szívesen fecsérli az idejét felesleges beszédre, mert általában sokat gondolkodik és akkor, ha beszél, nem tud gondolkodni. Nekik tudniuk kell, mit kellene megtanulni, és a lustaságot meg a munka alóli kibújást kifejezetten visszataszító tulajdonságnak találja. Ő ugyanis csendesen, hivalkodás nélkül, de ezer százalékot ad bele abba, amibe belekezd, és sosem adja fel. Sok kutatási terület érdekli, és jelenleg is több olyan projekten dolgozik vagy gondolkozik, amely fejleszti az orvostudományt. Több felmenője is az egészségügy elkötelezett híve és művelője, visszamenőleg is, apjuk elismert traumatológus sebész, és a catanzaro-i Villa Del Sole kórház igazgatója. Anyjuk - lévén, hogy jogász családból származik - betegjogi képviselő. Sajnos azonban édesapja (és a többiek) árnyékában élni, ugyanabban a kórházban dolgozni nem könnyű, és egy ideje már úgy érezte megrekedt. A tehetségét, az elhivatottságát kétszer olyan erősen kellett bizonyítania, és semmi esélye nem volt, hogy az országban bármilyen díjat is elnyerjen a munkásságáért, mivel a családja keze ezekben a berkekben igen messzire nyúlt. Senki nem hitte volna el, hogy nem a család segítette a díjhoz. Ambiciózus volt ezen a téren, igényelte, hogy elismerjék a munkáját, ha már egyszer ennyire gürizett érte. Szerinte ebben nem volt semmi rossz.
Fabrizionak szüksége van arra, hogy érezze, hogy szükség van rá, de azon túl is tudja magáról, nem is tagadja, hogy kell neki az elismerés, a dicséret. Ettől megnyugszik, hogy jól csinálja, amit csinál. Legyen az a műtő, a diagnosztika, a foci, vagy akár egy egyszerű étel elkészítése, ahogy Amelia nagyi tanította, szigorúan a buksijába verve a tökéletes ravioli minden titkát. Szereti tudni és hallani, hogy büszkék rá, de mindig kísérti a kétkedés, hogy valóban megérdemli-e a dicséretet.
Ebből ismét felismerhető, hogy neki sem csupán jó tulajdonságai vannak. Például ha valaki nem mutatja ki felé sem a tiszteletét, sem azt, hogy értékeli a megnyilvánulásait, elveszíti a motivációját. Ebből a szempontból olyan, mint egy helyes kutyus. Kell a jutalomfalat, a simogatás, hogy újra és újra meg akarja kapni, de ha véletlenül hibázik és azt túl szigorúan verik el rajta, akkor fülét-farkát behúzva a kanapé alá menekül és elő sem mászik napokig. Régebben is volt, hogy valamiért megfeddték, például, ha nem vigyázott eléggé testvéreire, és azoknak - mint minden valamire való olasz, koszos képű gyereknek - baja esett, vagy az iskolában nem mutatott példát és szégyent hozott a Grandi névre, a bűnbánattól és a sértettségtől napokig enni sem akart kijönni a szobából. Hiába könyörgött neki megbékélve apja, kérlelte anyja, csábítgatta nagyanyja a különféle finomságokkal. Nonno határozott iránymutatására persze azért csak kivánszorgott az ebédlőasztalhoz, vagy vacsorázni, de látszott rajta, hogy nem bírt és nem akart úgy enni, ahogy megszokták tőle. Addig csinálta ezt kitartóan, míg ő maga úgy nem ítélte, megfelelő módon elrendezte már magában a dolgokat, s csakis ezután tért vissza pontosan abba az állapotba, amit megszokhattak tőle. Fabrizio ugyanis amúgy jó humorú, igazán szeretetre méltó és nagyon szeretni vágyó ember, aki utál bántani másokat, noha tudja, hogy ez olykor bizony akaratlanul is előfordul. Kinézetében egyesül anyja vonásainak finomsága és apja sármos megjelenése, ám mindezek ellenére messze áll tőle, hogy az illendőség határain túl csapja a szelet a nőknek. Egyrészről fél az elutasítástól, bár ezt - látva öccse kitartó próbálkozásait - sosem vallaná be. Másrészt pedig apja mindig azt tanította, hogy úgy bánjon egy lánnyal, mint ahogy elvárná egy fiútól, hogy a húgával vagy a meg nem született lányával bánjon. A hazudozás, a megcsalás, a kegyetlenség, egy lány kihasználása ilyen téren tehát még csak gondolatként sem fordul meg a fejében. Bár tény, hogy egyszer - és egyetlen egyszer  - előfordult. Közös megegyezéssel csak eljutottak egy Catanzaroban nyaraló lehetetlenül szép svéd leánnyal addig, hogy egy táncos est végén - ahol egyik táncot kérte a másik után - végül a kissé kótyagos, bormámoros hajnal vad csókcsatában végződött egy templom mohazöldre festett kapualjában. Aztán a lány egyértelművé tette, hogy hamarosan vége a nyaralásnak, szóval akkor ez az itt és most, vagy soha döntés ideje. Fabrizio pedig ifjonti hévvel futott fel a lépcsőn a hotelben, ahol a lány megszállt. Aztán nem sokkal később izzadtan, tettektől mocskosan, és sajgó ágyékkal hagyta ott összetört szívét és kedvenc óráját a leány szobájában. Annak apja ugyanis korábban felébredve Ádám-kosztümben, maga elé szorított ruhákkal kergette végig a főutcán. Akkor jött rá, hogy hiába a tökéletes test és a rebbenő pilla, legyen akármilyen csábító egy röpke pásztoróra, ő bizony nem kedveli a könnyűvérű lányokat. De ezen kívül soha. Ő az a fajta, aki ritkán mutatja ki egy lány felé, hogy tetszik neki, még ha lenne is esélye, ha a kapcsolatban nem lát valamit, ami túlmutat a vágyai fellángolásánál. Neki kell, hogy legyen egy lányban valami...több.




A kisfiú kócos, sötét hajába ezüst csíkokat lopott a holdfény. Szemeit álmosan dörgölte, pillái összekócolódtak a sós ízű öklöcske körkörös simításától. Ásított, majd félig lehunyt szemmel, laposakat pislogva lépett ki a hatalmas konyha ajtaján át a hűvös calabriai télbe. Az égbolton megannyi csillag pettyezve ragyogott, a hold ridegen ismerős arca nevetett feléje.
Kistestvére, Ennio keserves sírással verte fel a csendet. Anyja lágyan ringatta, de nem használt. A kisbaba torkaszakadtából üvöltött, mintha nyúznák. Anyja göndörödő fekete haját egyik válla fölött átvéve megpróbálta másik helyzetbe fordítani a picit, hátha úgy nem sír, miközben ringatta kitartóan a terasz kövén járkálva.
Fabrizio, aki akkor volt nagyjából három éves, kissé féltékenyen nézte, ahogy anyja akaratlanul is, de levegőnek nézi a kistestvére miatt. Tekintetét jobbra fordította, ahol a fal melletti padon - ahol ő olvasni szokott ha a vacsora a felnőtteknek túl hosszúra nyúlik - Amelia nagymamája egy tálat a két térde közt tartva épp zöldséget pucolt, s közben aggódva figyelte a táncoló kettőst.
- Éhes az a gyerek, lányom! Hidd el! - mondta Amelia, mire anyja ugyanúgy háttal maradva fáradtan sóhajtott egy nagyot.
- Én is tudom, hogy éhes, mamma. De mit csináljak vele, ha nem eszik? Tömjem meg, akár a libát szokta Francesca?
Hangján érezhető volt igazi olasz temperamentuma, a sértettség és félelem egy sajátos elegye, és egy kimerült édesanya fáradtsága.
- Jaj, dehogy, lelkem, dehogy! Csak hát...éhes. Ha éhes, addig fog sírni, míg enni kap - nyugtázta a tényeket, majd újra a tálba nézett és kihalászott egy másik répát.  
- Cöhhhh...shhhh...mio caro, ne sírj, kincsem! Nincs semmi baj!
- Nem vihetnénk vissza?
Fabrizio nyűgös, durcás, rekedtes hangja úgy megijesztette a jelen lévőket, hogy nagymamája ijedtében elhajította a kést a kezéből, s a pucolt zöldségek héja a térdei közül a földre pottyant, ezerfelé szórva a sárgarépa, borsó és egyéb zöldségek maradványait. Szívére tett kézzel sápítozott pár pillanatig, majd felemelve a kezét fenyegette meg Fabriziot, ám aztán a pofonnak indult mozdulat simogatássá szelídült, mire a fiúhoz ért.
- Mit mondasz, gyönyörűsége mamájának? A szívbajt hoztad rám, hogy így hirtelen megjelentél, mint Szent Katalinnak álmában Szűz Mária és a kis Jézus. Nem figyeltem.
A kisfiú belebújt nagyanyja ölelő karjaiba, s álmosan ásított egy újat, tudva, hogy anyja figyelő tekintete immár őt is észrevette.
- Nem vihetnénk vissza? Enniot? Oda, ahonnan hoztad? - kérdezte kitartóan, majd mikor nem hallott választ, elhúzódott nagyanyja melléről és felnézett rá - Mindig sír, és nem tudok tőle aludni. Ha ti fáradtak vagytok, elviszem én. Belerakjuk a talicskába és elhúzom. Nem olyan nehéz, fogtam már a kezemben.
Magyarázat közben anyja felé pillantott, és nem értette, miért pukkant ki a nevetés mindkettejükből. Végül Amelia mama hagyta abba előbb a kacagást, és megcirógatta a kócos fürtöket, miközben köténye sarkával letörölte a jóízű nevetés könnyeit a szeme sarkából.
- Ó, lelkem, galambom, hát ez...nem, Zio, nem vihetjük vissza. Ennio a családunk tagja. És kitartunk a családtagjaink mellett. Akkor is, ha nem tudunk tőle aludni, és akkor is, ha rossz napja van, vagy sokat sír. A család az család.
- De miért nem hagyja abba? Nem tudja, hogy aludni szeretnék?
- Nem, nem tudja, mert ő még nagyon pici. Azért sír, mert éhes, de már annyira éhes, hogy nem tudja abbahagyni a sírást. Érted, mi a baj? Meg kell nyugodnia, hogy enni tudjon. Tart ameddig tart.
Azonban Fabrizio, bármilyen türelmes is volt, ebben a percben nem vágyott másra, csak alvásra. De rossz volt hallgatnia a sírását, hiszen icipici volt még. Eszébe jutott, hogy szaladt végig az utcán mikor elmondták, hogy megszületett a kistestvére. Hogy kiabálta mindenkinek, hogy Ennionak hívják és ő lesz az ő nagy és okos bátyja és ő majd megvédi mindentől és mindenkitől! Még fa kardot is faragott neki Nonno, hogy egy madzaggal az övére köthesse majd.
Anyja szelíden tekintett le rá.
- Menj vissza aludni, mio caro. Álomország vár már rád.
- Inkább maradnék, ha lehet. Segítek megnyugtatni.
Bólintással nyomatékosította szándékát, és amikor a kedvéért anyja leült, ő kisöccse fejéhez telepedett. Ennio továbbra is üvöltött, de Fabrizio halkan énekelni kezdett neki. Gyermeki tökéletlenséggel, de annál nagyobb szeretettel énekelt egy dalocskát amit Nonno tanított neki, mikor lementek horgászni a tengerhez. Hatásosnak bizonyult, mert így végre elhallgatott annyi időre, hogy meg lehessen etetni. S míg az éhes babapocak elkezdett megtelni édes anyatejjel, Fabriziot átjárta a végtelen büszkeség, hogy segíteni tudott.
- Látod, milyen ügyes voltál? Megnyugtattad. Most már biztosan fog tudni aludni.
- És szerintem te is - lépett mellé Amelia nagyi, és kézen fogva a szoba felé kezdte irányítani a kisfiút, aki újabb ásítás után is tovább énekelt egészen az ágyáig.
- Szereti, ha énekelek neki - nyugtázta, mire nagyanyja csak ennyit mondott.
- Most még igen.



- Most mi a jó eget csináltok? Vidd már jobbra, te két ballábas idióta, hát hol tartod te a szemedet? Tán a tarkódon keresztül nézel?  - mutogat hevesen maga elé hamisítatlan olasz temperamentummal, és arcának kedves vonásai gondolatain átsuhanó viharfelhőket jeleztek előre. Szemöldökét összehúzta, szeme szúrósan nézte áldozatát aki felé öles léptekkel indult el, mintha az lenne a célja, hogy csupán a járása sebességét felhasználva átgázoljon a másikon. Vádlija látványos táncot járt lábszárvédője és hosszú szárú fehér zoknija alatt, míg megtette azt a néhány lépést a pálya egyik szegletétől a pályaközép felé tartva.
Az edző a sípjába fújt, s ő csípőre tett kézzel lehajtotta a fejét, kitartóan bámulva meg kopott és kissé sáros-füves Kappa stoplisának orrát. Homlokáról folyt a víz patakokban, meze átázott a calabriai hőségtől és az immár három órája tartó edzéstől.
Elfáradt. Izmai alig akartak már engedelmeskedni neki, de inkább a türelmén volt érezhető, hogy a tűrőképessége határait súrolja. Finoman rágni kezdte alsó ajkának jobb szélét.
- Grandi, hányszor mondjam neked, hogy nem te irányítod a meccset? A Szűz Máriára, hát milyen nyelven könyörögjek, hogy maradj meg a posztodon? Ha állandóan befutsz középre, védtelenül hagyod a kapust, a partvonalon meg úgy szalad be a gólpassz, mint a jó Isten is odateremtette volna. Aranyat ér a lábad, ezerszer elmondtam már apádnak, meg annak a drága, szép szívű, derék nagyapádnak is, hogy  Isten áldása kísérje őket az életükben, de az önfejűségedből ideje lenne lefaragnod, mert így bajban leszünk.
- Igen, Mester - bólogatott értően, mintha valóban beleegyezett volna, hogy meg is fogja tartani majd ezt az ígéretét, majd sarkon fordult és gyorsuló kocogással visszaállt a posztjára. Tekintete újra a labdára szegeződött. A játéknak folytatódnia kell. Hisz semmi nem volt drága azért az álomért, amit kitűzött maga elé. Hogy büszkévé tegye apját, orvos legyen, és egyben a Juventus oszlopos tagja, és egyszer együtt játszhasson Alessandro Del Pieroval, még ha csak egyetlen meccs erejéig is.



Olaszos lendülettel, csikorgó kerekekkel állt be a parkolóba, és a cuccait összekapkodva pacuha módon ugrott ki a kocsiból. A cinquecento meglazult zárja keserves nyekkenéssel vette tudomásul, hogy még néhány ajtócsapás, és őt menthetetlenül cserére ítéli a kíméletességéről nem annyira híres gazdája.
- Hé, bunkó! A parkolóhelyemre álltál! - hallotta meg egy éles hang visítását a háta mögül. Haragos zöld szempár  lehetetlenül hosszú fekete pillák alól küldte felé kitartóan a gyűlöletet. Senki nem tud úgy berágni, ahogy egy latina tud. S bár Fabrizionak első gondolata az volt, hogy azonnal lovagiasan visszaüljön az autójába és új helyet keressen, sajnos nem engedhette meg magának azt a luxust, hogy ismét elkéssen Professor De Sarro órájáról, főleg, amikor a fakultáció egyik legfontosabb lépcsőjét, a 3D műtéti szimulációt gyakorolhatják.
- Scusi, signorina! Legközelebb! Ígérem! - kiáltotta oda, mire a nő feszesen kitárt tenyerével mutatott felé.
- Ó, ne mááár! El fogok késni, és öt perce vártam a parkolóhelyre! Öt perce! Ezt nem teheted velem! Te vágtál be elém! - magyarázott, de Fabrizio, aki maga körül keringve próbálta kihúzni a farmerkabátja beragadt ujját a vállára csapott oldaltáska alól visszakiáltott.
- Sajnálom! Bocsásson meg, kérem! Legközelebb! Ígérem! - s már futott is, hogy legyen ideje még helyet találni a társai között anélkül, hogy De Sarro professzor kizavarná amiért elkésett. A professzor híres volt ebben szigoráról.
S mialatt ő meg is feledkezett az incidensről, a sértett fekete hajú, villámló szemű szépségről, az autójáról valahogy letört az egyik visszapillantó tükör, a jobb oldala végigkarcolódott egy kulcs nyomán, és a szélvédőre egy telefonszám volt tűzve, ami alatt csak ennyi állt:
"Ezt azért kaptad, mert bunkó voltál. Megcsináltatom a javíttatást. De jössz egy ígérettel. -Melitina Bertozzi. "
Még aznap délután felhívta. Este találkoztak. Négy évvel később pedig betartotta, amit ígért. Megkérte a kezét.


Fekete hajtincsei között futtatva ujjait vakarta meg viszkető fejbőrét, miközben aggódva pillantott föl az égre, ahol mogorva sötét felhők sorakoztak és hirtelen esni kezdett az eső. Vakarózott, ha ideges volt. Melitina újabb hívással küldte el melegebb éghajlatra, s ő minden egyes megnyilvánulására türelmesen és maximális megértéssel igyekezett válaszolni, esedezve a bocsánatáért és biztosítva róla, hogy megérti amiért visszaadta a gyűrűt. Vagyis, amiért elhajította. Megérti, hogy nem hajlandó több időt rá áldozni. De próbálja megérteni, hogy hiába minden, nem volt már boldog. És hogy Melitina tökéletes kívül-belül, minden férfi legnagyobb álma, hogy minden reggel mellette ébredhessen és családot alapíthasson vele. Mindenkié. Csak az övé nem. Már nem.
Vakító kék tekintete szomorúan meredt maga elé, ahogy a viharos természetű nő zokogását és kiabálását hallgatta a telefonban, miközben megközelítette a szállásául kitűzött szobáját rejtő épületet a forgalmas utcán keresztül. Mehetett volna rokonokhoz is, akár Enniohoz is bekopoghatott volna, tudta jól, hogy bármikor tárt karokkal várta volna a család bármely tagja. De arra kérte szüleit, nagyszüleit, és mindenkit, aki tudott arról, hogy 'rövid időre' Amerikába jön, hogy ne szóljanak róla senkinek.
Szüksége volt néhány napra, vagy hétre, míg akklimatizálódik. Míg megemészti, ami történt. Míg felfogja, feldolgozza, hogy megkapta az ösztöndíjat, amiért apjával majdhogynem ölre mentek odahaza, amikor megemlítette, hogy lehet, hogy megpróbálná. A papa ugyanis nem repesett az örömtől, hogy nagyobbik gyermeke is elhagyni óhajtja az óhazát, s egyetlen leánya marad csupán otthon. Szüksége volt egy kis magányra, hogy gondolkodhasson.
Tomasso imádta a gyermekeit, noha nem feltétlenül mindig értett egyet döntéseikkel. De már Ennio kiköltözése is elég nehéz volt számára, de azt legalább hosszú ideje tudták, tervezték, és felügyelhette, hogy minden rendben menjen, fia - még ha kissé érthetetlen is, miért ment az újvilágba - nem szenvedett hiányt semmiben, míg felépítette az életét. És valahol reménykedett is benne, hogy az öt év leteltével hazahúzza majd a szíve.
De Fabrizio? Nem. Őt nem erre szánta. Őt kinevelte. Szívességek, harcok és megalkuvások százait tette meg azért, hogy kövesse a pályáján. Őt szánta az utódjának. Még ha nem is mondta senkinek ebbéli terveit, gyakorta magyarázta fiának miből és hogyan áll egy kórház vezetése. Erre a fia kitalálja, hogy ő is a tengerentúlon akar 'tanulni'? Mégis, mi a fenét? Azt, hogy a sajtburger meg a kóla mennyire más ízű ott, mint itt? Tény, hogy egy érsebésznek az egészségtelenség gócpontja a Kánaán. Ahol mindenki gyors kajákon, mikrózott ételeken és fánkon él, annyi érszűkület és elzáródás van, hogy naphosszat válogathat, mikor melyiket akarja megcsinálni. De az a rezidens program köszönő viszonyban sincs azzal, amit ők itt, Catanzaroban próbáltak életben tartani.
Tehát amikor megtudta, hogy fia jelentkezett az ösztöndíj programra, nem titkolta csalódottságát. Azonban valamilyen oknál fogva, Fabrizio mégis elnyerte a lehetőséget, és így...

Lábait gyorsan szedte a zuhogó esőben, míg elért a bérház kapujáig, és az átázott papírt újra elolvasva felpillantott a házra. Tipikus amerikai bérház, fehér ablakkeretekkel és tűzlépcsővel, a ház előtt kukák és két kiszáradt növény egy hatalmas kaspóban.
Arcára tapadt hajából csöpögött az esővíz, a fentről hulló cseppek sűrűbb pislogásra késztették. Felsietett a lépcsőn, hogy megkeresse a házmestert, akitől megkaphatja a kulcsokat.
Odahaza egy gyönyörű, fekete hajú, zöld szemű lány vörösre sírta a szemeit miatta. Egy csodaszép gyűrű az óceán fenekén hevert valahol a sziklás partok mentén. A családja ezerszer is elmondta, mennyire várják, hogy leteljen az egy év, és visszamenjen, és persze azt is, hogy nem szólnak senkinek, míg ő nem szeretné, de ne húzza sokáig, mert a titoktartás nem az ő műfajuk, előbb-utóbb úgyis kiderül. De ő jelenleg nem volt még boldogabb és szabadabb, mint mikor átlépte annak a bútorozatlan, koszos, piszkosul drága két szobás lakásnak az ajtaját, amit életében először nevezhetett csakis a sajátjának.
Nem gondolt arra, hogy talán tovább is maradhatna itt. Nem gondolt sem az év végére, sem a következő hétre. Napról-napra akart élni, túlélni az első heteket, míg megszokja, hogy itt mindenki angolul beszél, amibe néha ő belezavarodik, és még ennyi év után sem tudja a h betűs szavakat szépen kiejteni, lévén az ő anyanyelve ezt a hangot nem tartalmazza, tehát gyakran kifelejti.
De aztán egy nap leöntötték kávéval. Aztán epres smoothieval. Egy eperszőke, angyalarcú, bájos szépség, aki láthatóan sosem nézett a lába elé és úgy pörgött-forgott a világban, mint egy kendő amit felkapott a viharos szél, azt sem tudva, merre tart. Volt valami bűbájos kedvesség a hangjában, és a szende mosolyában, amely Fabriziot arra késztette, hogy a szabadnapján is bemenjen dolgozni és négyszer menjen le a kantinba véletlenszerűen, hátha ismét belefut az eperszőke forgószélbe. Belefutott. A karamellás tejbe is. És később, mikor két órán át beszélgettek a liftbe szorulva apróságokról, és hallgatta, ahogy kedves megjegyzéseire a lány csilingelően felkacag, megszületett az elhatározása. Meg szeretné ismerni azt a lányt, aki lehajtja a fejét ha zavarba jön és a füle mögé tűri a tincseit. Szeretné megismerni, mit gondol akkor, amikor nem egy lift fogságában kényszerül beszélgetésre egy idegennel.
Talán...maradhatna tovább, mint egy év. Talán.