Aki ismeri Ennio-t annak egyetlen szó ugrik be róla elsőként: bohóc. Igazi társasági ember, az a fajta, aki még magából is képes hülyét csinálni,ha azzal fokozhatja a hangulatot, a jókedvet.A tréfa, a sületlenség, a bolondozás nem áll messze tőle. Ellenben megveti a nyárspolgári viselkedést, a szarkazmust és a felesleges drámázást.
Ízig-vérig olasz: hedonista, életimádó, a női nem odaadó hódolója.Állandóan beszél, néha már senki nem emlékszik arra, hogy mivel is kezdte a mondanivalóját, mert annyi mellékágra fut a története.
A festői szépségű Catanzaro szülötte, ahol a sziklás fennsík közé beékelődött folyó habjaiban megannyiszor lógatta gyerekkorában a lábát. Imádott nyarakat félcsupaszon tölteni, legifjabb nagybátyjával néha kivitorlázni a Jón tengerre. Egy toldott-foldott hálóval rákot fogni, este megsütni és elropogtatni az ízletes csemegéket.
Mivel nagy és zajos családba született, nem igazán képes elviselni maga körül a csendet, vagy azt, hogy ne beszélgessen valakivel, tulajdonképpen bármiről.Négy éve él az Államokban, de jól ismeri a szűk környezetének fontosabb embereit: a kis sarki fűszeres tulajdonosát, aki dadog néha. A virágboltos lányt, azzal a hosszú, fonatokba rendezett hajával, aki mindig zavarba jön, ha Ennio csak úgy, mindenféle hátsó szándéktól mentsen kihúz egy virágot a tartóból, kifizeti és neki adja. Imádja lenyűgözni a nőket. A régivágású úriemberek táborát erősíti.Számára elképzelhetetlen egy egyéjszakás kapcsolat, neki szeretnie kell ahhoz, hogy együtt legyen valakivel. Ettől még minden alkalmat megragad, hogy udvaroljon, hogy dicsérjen, hogy flörtöljön.
Zenei tehetségét nem igazán tudták a családjukban helyén kezelni. Apja egy magánkórház igazgatója, az édesanyja betegjogi képviselő. Két testvére közül a legidősebb bátyja, Fabrizio az egészségügyben dolgozik, a húga pedig az orvosi egyetem padjait koptatja. Talán ezért okozott hatalmas meglepetést, amikor alig négy évesen odaült a szinte csak díszként funkcionáló zongorához és kezdetlegesen klimpírozni kezdett rajta. Számára minden hangszer, minden ritmus és zene.Soha nem fordult meg a fejében, hogy mással foglalkozzon, azonban az apja kérésére valami kézzelfoghatóbb szakmát is szerzett, ezzel biztosítva a megélhetését a jövőre nézve. Így lett belőle diplomás hangmérnök. Sosem gondolt arra, hogy esetleg kezdhetne valami többet is a torkában lévő isteni tehetséggel, mint hogy időnként próbára teszi magát különféle versenyeken vagy a család, esetleg ismerősök és barátok szórakoztatására használja. Otthon, Catanzaroban a város vezetése különféle nemzeti ünnepeken őt kéri fel, hogy énekelje el a nemzeti himnuszt, vagy felkérést kap nyaranta a “Calabriai Éjszakák” elnevezésű komolyzenei fesztiválon való fellépésre. Ettől többet ő azonban nem szeretne: nem vágyik népszerűségre, vagy ismertségre, noha sokan a nemzedéke egyik legszebb lírai tenorjának tartják. Csakhogy ő túlságosan bohém, hogy bármit is jobban komolyan vegyen a kelleténél.
A Grandi Pub di Musica-t három éve alapította meg New Yorkban. Egy részét az apjától kapta mint kezdő tőkét, egy részét pedig anyai nagyapja, egy befektetési bankár finanszírozta. Azzal a feltétellel engedték el Olaszhonból, hogy ha öt éven belül nem sikerül felfuttatni a vállalkozását, akkor hazaköltözik, és valami tisztességes szakmában helyezkedik el. Merthogy a család, bármennyire is szereti hallgatni Ennio hangját, még mindig nem barátkozott meg azzal a gondolattal, hogy a muzsika az ami végsősoron mégis meghatározza az életét. Úgy tűnik azonban, hogy a kezdeti nehéz időket követően másfél éve a stúdió igazán beindult.
Ennio egyedül él jelenleg.Nem sokkal a költözését megelőzően szakított barátnőjével kissé viharos körülmények között, de rá alapvetően is a szélsőségek jellemzőek. Kutyája-macskája nincs, kifejezetten kerüli azokat a nőket, akik bármilyen állatot tartanak, legyen az aranyhal, vagy papagáj akár.
Imád enni, és nem csupán hazája ételeit, noha tagadhatatlan, hogy a szívéhez ezek állnak legközelebb. Meglepő talán, hogy olasz létére inkább a söröket részesíti előnyben a borral szemben.
Szabadidejében imádja a single player FPS játékokat, bár saját bevallása szerint ezek nem megnyugtatják, sokkal inkább felbosszantják időnként, de ki tudja ereszteni a feszültséget.
Kertesházban lakik, képtelen lenne megszokni azokat a kis tereket, amiket egy bérlakás jelent.
Még nem döntötte el, hogy végleg itt marad az Államokban, vagy rábízza valakire az üzletet és hazaköltözik. Sok dologtól függ minden, ami még a jövő zenéje.    

Pianissimo

A kis kék fürdőnadrág egészen a pocakja alá ért, és apró lábait sebesen kapkodva futott bele a folyóba. A partról anyja aggódó hangját hallotta, hogy ne fusson olyan gyorsan és vigyázzon a kövekre, de ő hátra se nézett. Már kilenc éves volt, remekül tudott úszni, a nagybátyja tanította és különben is mi baja lehetne? Itt az egész család, legalább tizen ugranának utána, hogy kimentsék. Sosem aggódott. Mindig megszokta, hogy ezren vannak körülötte és mindenki figyel mindenkire. Neki például az unokaöccsére  kellett, amikor megkérték rá, bár a pelenka cserébe nem szívesen segédkezett, mert attól rendszerint elrókázta magát. Teljesen mindegy, hogy volt benne bölcsőzsír vagy sem. Gyönyörű volt az idő így július közepén. Az égbolton egyetlen bárányfelhő sem pöffeszkedett, azúrja vakítóan borult a calabriai tájra. A hegyek felől könnyű, olaj illatú nyári szél fúj, keveredett benne a citrusföldek felől érkező savanykás illattal. Otthon. Mindig ez jutott Ennio eszébe, meg az, hogy degeszre tömheti magát Amelia nagymama lila hagymás házi szalámijával. Igaz apja nem győzte hangsúlyozni, hogy ha így tömi a tököt akkor maholnap gurulva fog hazajutni, de ez őt nem érdekelte. Imádta az otthoni ételeket, az édességeket, kivéve a csokoládét, az valahogyan soha nem tartozott a kedvencei közé, az unokatestvérei  legnagyobb örömére, akik az ő adagját is gyakorta lenyúlták.
- Ennio, gyere lelkecském, kész az ebéd!- Amelia nagymama hangja idős kora ellenére is tisztán és messzire eljutva hallatszott be egészen a folyó közepéig, ahol már mellkasig ért neki a víz, és éppen csak elkezdte az első karcsapásokat. Át akart úszni a túloldalra a csöpp szigetre, ahol tegnap olyan kavicsokat talált, amik kellően laposak ahhoz, hogy Zio-t a bátyját legyőzze kacsázásban. Eddig mindig veszített, mindig az ő kavicsa pattant a legkevesebbet, de ha lennének olyan igazi lapos kavicsai, na azzal lehetne igazán nyerni. Nem szeretett veszíteni alapvetően semmiben, mégis a legtöbbször mindenben ő maradt alul. Kivéve a meggyes zeppola evésében, mert abból akár tizet is képes megenni egy ültő helyében. Persze ez nem nagy dicsőség, tekintve, hogy ami jó az, többnyire hizlal is.
Végül ha kicsit kelletlenül is, de megfordult, hogy visszafelé induljon a partra, ahol a család már majdnem minden tagja ott ült a nagyszülei házának kertjében. Csörögtek az evőeszközök, poharak koccantak egymásnak, halk és vidám morajlás töltötte be a vidéket.
- Kisfiam, legalább egy pólót vegyél már fel, hát ne így akarj az asztalhoz ülni.- anyja rendre intette, mire Ennio engedelmesen indult befelé a nyáron is hűvös, redőnyökkel és spalettákkal elsötétített szobák egyikébe, hogy magára vegyen valamit, mielőtt csatlakozik a többiekhez. Kifelé haladva azért még ellopott a tálcáról egy zeppolát és vigyorogva kacsintott Amelia mamára, aki mindennek szemtanúja volt.

Fortissimo

Szokatlan volt a nyugalom, ami a lakásba belépve fogadta. Már három éve, hogy együtt volt Belissa-val, és egy éve költöztek össze. Igaz ő nem igazán akarta, mert nem volt benne biztos, hogy ő az a lány, aki mellett le akar horgonyozni. De szép volt, kellemes társaság, állandóan fecsegett, megállás nélkül, és bármilyen különös is, de Ennio ezt kifejezetten szerette benne. Nem rajongott soha azokért a lányokért, akik két szónál többre nem képesek, azt is úgy kell belőlük kiimádkozni. Mindemellett Belissa házias volt, ugyanakkor odafigyelt arra, hogy Ennio be tudja tartani a diétáját. Finomakat de egészségeseket főzött, bár Ennionak fogalma sem volt róla, hogy abból a sok mindenből, amit a hűtő rejtett hogyan hozza össze azokat az inycsiklandozó falatokat, de nem is nagyon firtatta. A végeredmény mindenért kárpótolta. Mindemellett a lány odaadó volt és tökéletesen összeillettek nem csak az asztalnál de az ágyban is. Hol volt a hiba? Nem tudta volna megmondani. Talán ott, hogy kezdett elmúlni a rajongása, a kezdeti lelkesedése….mert Belissa-ba könnyű volt beleszeretni, de éppen olyan könnyű volt megszokni. Ennio pedig a monotonitást nehezen tűrte. Éppen ez lehetett az oka, hogy még így is, egy ilyen kapcsolattal a háta mögött nem egyszer bonyolódott könnyű flörtökbe, amik nem mutattak túl annál amik, de az ő lelkének igazán jól estek.
Ma későn ért haza, ez tagadhatatlan, de ennek oka az volt, hogy már hónapok óta szervezi a stúdió létrehozását az Államokba, és bár a lány ismerte a terveit, abba még nem avatta be, hogy nélküle fog utazni.
A nappaliban félhomály fogadta, amikor belépett, a kezében három szál fehér szegfűt szorongatott, csomagolás nélkül. Szinte nem volt nap, amikor ha későn jött haza, vagy elmulasztotta a közös vacsorát ne kedveskedett volna valami virággal, néhány becéző szóval,öleléssel, cirógatással a lánynak, hogy kiengesztelje.
Széles mosollyal, nyakkendőjét lazán meglazítva lépett be hát és próbálta szólongatni kedvesét.
- Merre van az én édes kis galambom? Merre van az én édes kis…- ebben a pillanatban egy hatalmas huzattal zúgott el a feje mellett valami, majd óriási robajjal csattant az ajtófélfának és hullott darabjaira. Ennio arcáról lefagyott a mosoly, hátrakapta a fejét, és a földre pillantva megállapította, hogy egy szilánkokra hullott porcelán jegesmedve hever a földön.
- Belissa?...- próbálkozott óvatosan beljebb araszolni, mire valahonnan a helyiség hátsó részéből érkezett egy újabb porcelán, és ugyanúgy végezte mint az előző.
- Mi a….- meghökkenve torpant meg, nem mert mozdulni, mire felkattant végre a villany, és a lány ott állt a nappali szegletében, kezében egy hatalmas kristálydísszel, amit Ennio még tizennégy évesen kapott egy tehetségkutató verseny második helyezéséért.
- Ne! Azt ne! Hallod? Belissa! El ne merd dobni, mert….- nem tudta azonban befejezni, mert már repült is felé a súlyos díj, mely után úgy vetődött, mint egy profi futball kapus.
- Mi bajod van neked mondd?- haragos, sértett, számonkérő és dühös volt a hangja, amikor felkászálódott a földről, átlépve a díj elkapása közben földre hullott szegfűkön.
- Ki az a Sandra? - ez az a kérdés, amire fel volt készülve csak nem most.
- Nézd tubicám….ez csak egy kis könnyű bolondság volt….nem történt semmi komoly….ő is fellépett azon a rendezvényen….ne dramatizáld túl! Tudod, hogy én téged…- megint nem tudta befejezni, mert ezúttal egy újabb tárgy repült felé, valami cserepes virág, amit már nem kapott el, a fejét viszont megint el kellett rántania.
- Belissa! Fejezd be! Ki akarsz nyírni? Mondom, hogy nem történt semmi.Különben is, honnan….
- Innen!- újabb holmi repült felé, ezúttal egy catanzaro-i újság, amely rengeteg fotót közölt a Calabriai Éjszakák egyik napjáról. És jól kivehetően ott volt ő, meg Sandra félreérthetetlenül összeborulva, egyetlen ölelés erejéig. Ezen már tényleg nem volt mit magyarázni.
Másnap szakítottak, de a furcsa az egészben, hogy nem érzett bűntudatot. Ennek így kellett lennie. Két hét múlva elköltözött az Államokba és azóta nem is beszélt Belissával.

Decrescendo

Péntek este volt, az az időpont amikor már a fű se nő, legalábbis ami a munkát illette. Hárman ültek a nappaliban rajta kívül és mindenki kész volt már az indulásra. Az asztalon rengeteg üveg állt, néhány üres vagy még félig telt pohár, amely az este megalapozására szolgáltak, kibontott csokis papírok, és egy süteménymorzsákkal teleszórt hófehér porcelán tányér, amely csak nyomokban emlékeztetett arra, hogy zeppola volt rajta korábban. A két sarokkal lejjebb lévő olasz pékségből hozta. Minden héten háromszor megy oda, amely gyakorisághoz köze van a tulajdonos varázslatos szépségű lányának, aki kedden-csütörtökön és szombaton van ott. Milyen meglepő, hogy Ennio is pont ezeken a napokon szokott oda bejárni.
- Ma hova megyünk? Ki dobja ki?- rázta meg a kockás poharat Hector, aki a leghangosabb volt mindenki közül és a leginkább spicces, már az indulás előtt.
- Lehet neked már nem kéne menni sehova, báttya!- ütögette meg a vállát derűsen Ennio, majd magához vette a poharat és szinpadiasan, egyenletes ritmusban rázogatni kezdte. Az ide-oda ütődő dobókockák lassan felismerhető ritmusban kezdtek kopogni, amit Ennio hamar felismert.
Tamm-tamm-tam. Tamm-tamm-tam.Fél perc után Dario is megismerte a ritmust, és az utolsó tam után beletapsolt. A többiek röhögve követték, mire aztán Ennio már énekelt is hozzá, hogy aztán a második verse alatt az asztal közepére gurítsa a kockákat.
- Tizenkettő. Akkor ma este a Long Lash Night az úticél. Na kapkodjátok magatokat! Mert ha nem vagyunk ott időben, akkor a kopasz Davido nem fog beengedni. Ha teltházvan maga szűzmária sem jutna be! Andiamo báttyák, porzik a torkom.- hessegette a társaságot indulásra Ennio, majd maga is követte őket. A taxi ott várakozott rájuk már vagy öt perce és még további tizet elpöfögött, amíg az állandóan röhögő és olaszul hadováló társaság nagy nehezen betuszolta magát és végre elindultak. Bele a new york-i éjszakába ami mindig tartogatott meglepetéseket. Kinek ezt, kinek azt. Ennio csak jól akarta magát érezni a barátaival, azt sem bánta, ha amazok idővel ilyen vagy olyan cicababa társaságában felszívódnak. Ő rendezte többnyire a számlát hajnalban, mielőtt maga is hazaindult. Taxival. Egyedül.