Csak hümmögök egy sort a Central Park váltakozó forgalmára, valóban furcsa lehet annyira kihaltan látni. A tömeget már annál könnyebb elképzelnem, a lakásom is ott van a közelben, úgyhogy egész sokszor volt már szerencsém ilyen formájában látni. Annak viszont örülök, hogy most nem ott vagyunk, mert amennyi ember arra megfordul, el tudom képzelni, milyen gyorsan adhatják át egymásnak az emberek a különféle kórokozókat.
Azon nem akadok fel különösebben, hogy visszaváltottuk a repjegy árát, végül is logikus döntés, inkább azon ragadtam le, hogy erre én miért nem emlékszem? Lehet, hogy akkor mégsem tértek vissza az emlékeim? Vagy csak egy részük, de nem az összes? Attól tartok, ezt is csak az elmúlt néhány nap folyamán fogjuk majd megtudni...
- Jól van akkor. - bólintok aprót, részben arra, hogy az emlékeim nem csaltak, és tényleg elhoztuk azokat, amiket az előbb említettem, másrészt pedig némi megnyugvás, hogy ezek szerint akkor még meglepetés az a meglepetés… remélem, hogy úgy is marad, de szerencsére elég nagy a ház, Eli pedig eddig sem volt az a más titkaiban, magánéletében vájkáló típus. Elég csak visszaemlékezni, hogy milyen megszeppenten viselkedett az első napokban, miután összeköltöztünk, pedig igyekeztem mindent bevetni, hogy otthon érezze magát, és amúgy sincs semmi olyan titkom, vagy része az életemnek, amiről ne tudhatna…
- Oké, bevallom, nem voltam épp túl jó formában. - vonok vállat, mert más kifogásom nekem sincs, pusztán ennyi. Lehet, hogy más körülmények között tényleg egyből tüsténkedni kezdtem volna, hogy változtassak a dolgokon, de most elég sok, és kellően lehengerlő „újdonság” szakadt a nyakamba hirtelen, hogy ne bírjak el velük olyan könnyedén. Néha vannak ilyen hullámvölgyeim, sőt, régen sokkal rosszabbak is voltak, még ha eddig Eli egynek sem volt szemtanúja.
Amikor közli, hogy nem az esetem, ráadásul még nevetni is kezd mellé, csak értetlenül vonom fel a szemöldökömet, de nem szólok semmit, hagyom, hogy lenyugodjon egy kissé, mert addig úgy is hiába mondanám neki… képzelem, mennyire venné komolyan, vagy mennyire figyelne rá egyáltalán.
- Azért a kezedet sem egy hét után kértem meg… bár ez is érdekes téma – ha szerinted nem azért vettel el, mert megszerettelek, akkor szerinted mi lehetett a motivációm? - a pénz biztos, hogy nem, mert az csak utána derült ki, hogy milyen vaskos bankszámlára tett szert az apjával való pereskedés révén. Akkor mégis mit hisz? Csakis azért, hogy ne toloncolják ki az országból? Lehet, hogy ő viccesnek tartja, engem inkább elszomorít, hogy hónapról hónapra mindig kibukik valahogy egy-egy komolyabb beszélgetés, félreértés, vagy összeszólalkozás során, hogy azt hiszi, nem elég jó hozzám, vagy nem is szeretem igazán…
- Lehet. De az orvos is megmondta, hogy igazából nincs jól bevált recept ilyen esetekre, ahogy két egyforma se igazán. Mindenkinél más hat, máshogyan. - emlékeztetem, hisz ha lenne tuti módszer, akkor ők sem csak a sötétben tapogatóznának. Igen, lehet, hogy van olyan dolog, amitől már sokkal hamarabb visszatértek volna az emlékeim, de az is lehet, hogy a túlzott próbálkozástól csak még jobban elhidegültünk volna egymástól. Ezt már sosem fogjuk megtudni, de úgy is az a lényeg, hogy visszatérőben a gondolataim, a többi nem számít, mi lett volna, ha…
- Végül is, az után kezdtek el újra derengeni a dolgok, szóval igen, úgy gondolom. - bólintok a kérdésére. Aztán lehet, hogy nem csak az magában, hanem sok apró dolog szerencsés együttállásának köszönhetjük, de a végeredményen úgy sem változtat, ez pedig így sokkal kézzel foghatóbb. Fly me to the Moon.
- Nem, dehogy! Isten őrizz, hogy most meg a te emlékeid menjenek vakációzni! - javítom ki magam, mielőtt megpróbálnám másképp elmagyarázni azt, amit szeretnék, de úgy tűnik, ezzel sem érek el osztatlan sikert, elég csak a reakcióit figyelni, vagy arra, milyen vehemenciával tol le, mihelyst a végére érek.
- Jól van, jól van… akkor nem mondok. Majd harminc évvel a hátunk mögött meg poénkodva gondolunk vissza erre az elcseszett hetünkre. Így megfelel? - kérdezek vissza, ha már úgy is mindig azzal piszkál, hogy milyen negatívan látom a világot… nos, tessék, akkor némi pozitív hozzáállás! A sötét gondolatokat meg hagyjuk későbbre, mostanában úgy is túl sok kijutott belőlük, valóban ránk fér némi vidámság helyette.
- Pedig tévedsz. - szólalok meg, amikor azt kezdi ecsetelni, hogy a családomat már egyáltalán nem érdekelné, ha esetleg én nem lennék – Most már te is a család része vagy, szeretnek, és tényleg úgy gondolod, ha meghalnék, a legkevésbé sem érdekelnéd őket a továbbiakban? - nézek rá csodálkozva, mert azért az is túlzás. Lehet, hogy annyira még nem szoros vagy közvetlen a hangulat köztük, de mentségükre legyen szólva, nem is ismerik egymást olyan régóta, és ez a nyamvadt járvány is közbeszólt, hogy egészen keveset találkozzunk… De ahhoz képest, hogy az első találkozáskor hogyan viselkedtek egymással, már rengeteget javult a helyzet.
- Azt hiszem, sejtem, mit akarsz mondani ezzel. - bólintok óvatosan. Azt nem mondom, hogy átérzem, elvégre ha a közvetlen családom, rokonságom nem is túl nagy, de itt élnek a közelben, és jó esetben hetente látjuk egymást, hogy az óceánon túl élő rokonokról már ne is beszéljünk! De Eli helyzetébe belegondolva… ha élnek is rokonai, azokkal vagy botrányosan rossz a kapcsolata, mint az apjával, vagy távoli rokonok, szó szerint, és átvitt értelemben is.
- Dehogy volt… csak nem emlékeztem rá. - ölelem oda magamhoz, mielőtt még megint elkezdené kifacsarni a szavaimat, és félreértene valamit amit nem kéne, a zokni kapcsán azonban csak elmosolyodok, de eszem ágában sincs elárulni, hogy pontosan milyen minta van rajta, akkor hol maradna a meglepetés? - Majd meglátod. - felelem titokzatosan. Amikor megláttam, ugyanolyan avokádó mintával, mint a kedvenc bögréjén, egyszerűen nem tudtam ott hagyni, de remélem, hogy ő sem vett azóta hasonlót… meg augusztusig nem is akar, amilyen szerencsénk van nekünk néha, biztos sikerülne beletrafálnia és ugyanolyat vennie!
- Ez csak természetes! - vonok vállat, mert mégis, miért ne készülnék? Pláne, hogy ez lesz az első szülinapja, mióta ismerem… Kár, hogy itt vagyunk a világ végén, így azért mégis csak nehézkesebb a dolog, mint mondjuk otthon lenne, ajándékok, torta, és egyéb vásárlós szempontból legalábbis, de majd feltalálom magam valahogy, hogy emlékezetessé tegyük. Példának okáért, pont a születésnapja környékén szokott lenni a szokásos nagy csillaghullás időszaka is…
- Azt mondod? Most kíváncsivá tettél. - vonom fel a szemöldökömet, várva, hogy elárulja, mégis miről lenne szó, annyira már ismerem, hogy azt mondja, úgy se találnám ki… esélyesen akkor úgy is hiába találgatnék. Nem is teszem, csak várok, ám ahogy elkezdi a kisállatokat sorolni, csak sóhajtok egyet.
- Sajnálom, Eli, de tudod, hogy az nem túl szerencsés… - jegyzem meg a különböző állatkákat hallva, ám úgy tűnik, ő is tisztában van vele. Nem azt mondom, hogy lehetetlen lenne azzal élnem, de tény, hogy jócskán dobna a fertőzésveszélyen az én gettós immunrendszerem mellett. Azt viszont tényleg sajnálom valahol, hogy a ramaty egészségem miatt olyan sok mindenről le kell neki is mondania, vagy alkalmazkodnia, mint például a háziállatok, vagy ez a mostani költözése.
Amikor azonban meghallom, hogy háziállat helyett milyen „cserét” ajánl, csak meglepett tekintettel pislogok rá nagyokat, mert… igaza van, ha a fejem tetejére állok, ezt tényleg nem találtam volna ki akkor sem. Egy pár pillanatig nem is reagálok rá, várva, hogy bevallja, csak poénnak szánta, de ahogy azokkal az elveszett kölyökkutya tekintettel néz rám, meg a karomat simogatja, sejtem, hogy nem annak szánta…
- Khm… Erre majd máskor visszatérünk, valamikor később, ha már kipihentük az elmúlt egy hetet, rendben? - kérdezek vissza ahelyett, hogy bármit is megígérnék neki, és reménykedek abban, hogy csak az én emlékvesztésem miatt pörgött rá ennyire a témára. Ha visszaáll a megszokott rend – mert most már úgy is vissza fog – akkor meg azon se lepődnék meg, ha néhány nap múltán teljesen megfeledkezne róla. Az meg, hogy beszélünk róla… úgy sem azt kérte, hogy most rögtön essünk neki, az meg a legkevesebb, ha szóba kerül… ideális esetben már kellett volna róla, de így, hogy hol a bevándorlásiak, hol az esküvőszervezés, hol a járvány foglalta le minden szabad kapacitásunkat. Viszont valahol egész szívet melengető, hogy az elmúlt hét minden sérelme ellenére a családalapítás körül járnak a gondolatai. Igaz, az meg más téma, hogy én nem szeretnék - vagyis szeretni szeretnék, de tudva, hogy örökletes a betegségem, inkább nem rizikóznék, - szóval majd elválik, kettőnk közül melyikünknek sikerül előbb meggyőznie a másikat...

Valahol nagyon jól esik, hogy ilyen sokkal a születésnapom előtt már az ajándékra gondolt és be is szerezte amit kitalált. Elvégre, ha már a “költözéskor” hozta magával, több mint fél évvel a születésnapom előtt elkezdett gondolkodni rajta. Azt hiszem még soha senki nem készült ennyire ajándékkal nekem, még sosem volt aki ilyen nagyon szeretett volna megajándékozni. Nem mintha én ne tudnám, hogy például mit fog kapni születésnapjára… hogy ne tudnám! Csakhogy ez titok.
- Megbeszéltük, hogy nincs több titok, csak ha mondjuk ajándékról van szó. - mosolyodok el halványan. Az, hogy nincsenek már titkaim előtte, és feltételezem neki sem, valahogy magával hozta azt is, hogy tiszteletben tartom a magánéletét, és mindent ami ezzel kapcsolatos. Nem nézek bele a naplóiba, még akkor sem ha nyugodtan megtehetném hiszen nem tudnám elolvasni. Soha egy ujjal sem értem a telefonjához, maximum akkor ha csörög és ő kér, hogy adjam neki oda. Különben rá se nézek, akármennyit zümmögjön is ott ahol Dean hagyta. Nem turkálok a fiókjában és nem nézem át a táskáját sem. Bízok benne, hogy amiről tudnom kell azt elmondja, amit pedig megtart magának, ahhoz semmi közöm. És amúgy is szeretem a meglepetéseket.
- Igen. Megértem. Nem igazán voltál önmagad.- bólintok. Tudom, hogy nem teljesen volt az az önmaga, mint akinek én ismerem. A régi Dean sokkal pesszimistább, gyanakvóbb és zárkózottabb sok szempontból, és én igazán hálás vagyok azért, hogy évekkel ezután ismerkedtünk meg. Akkor, amikor már kész volt meglátni maga körül a világot és mindazt amit adni tud neki - például egy hóbortos, pátyolgatni való párt is.
Mégis, amikor elszaladnak a gondolataim, nem tudom megállni nevetés nélkül, hogy milyen abszurd helyzetbe kerültünk. Elvégre, amennyire elzárkózott az elmúlt héten minden közeledésem elől, nem igazán arra utal, hogy mennyire nagyon tetszem neki mint nő. Aztán lehet, hogy tévedek, vagy tényleg csak zaklatott volt ahhoz, hogy ilyesmire gondoljon. Plusz meglehet, hogy ő inkább valóban az a típus, aki inkább a belső értékek alapján dönt, és úgy, hogy nem volt hajlandó érdemben ismerkedni, nem sok esély volt arra, hogy meggyőzzem mi össze tartozunk.
- Tudom, hogy azért mert szeretsz. - vágom rá azonnal, gondolkodás nélkül. Meg se fordul a fejemben semmi más, hiszen nem is lehetett más indítéka. De gyorsan le is vezetem neki a gondolatmenetem, mielőtt még azt feltételezné, hogy kételkedek az érzéseiben. - Tudom, hogy csak ez lehetett a motivációd. Még ha érdekelne is a pénz, ami tudom, hogy cseppet sem izgat, akkor is csak később szereztél róla tudomást. Remélem, te is elhiszed, hogy nem azért mondtam el az esküvő előtt a dolgot, mert nem bíztam benned. Ismersz, a pénz annyira nem érdekel, hogy nem tartottam fontosnak elmondani, mert egyikünk sem valami anyagias típus. - sóhajtok egy rövidet, mielőtt folytatnám, és bár legszivesebben átölelném, hogy tudja milyen sokat jelent nekem, mégse teszem. Ez most az a fajta komoly beszélgetés, amihez nem jár ölelés (sajnos). - Csodálatos ember vagy, és mindig törődsz másokkal, de ez önmagában nem lett volna elég ahhoz, hogy a vízum miatt házasságot vállalj bárkivel is. Én tényleg tudom, hogy szeretsz, mert másképp fel se ajánlottad volna a dolgot még elméleti síkon sem. És én is pont így szeretlek téged ahogyan te engem. Csak… őszintén abban reménykedtem, hogy újra belém tudsz szeretni még ha el is felejtetted amit éreztél. Hogy ami össze tartozik, az… - csalódottan vonok vállat - az mindig utat talál egymáshoz. Sajnos úgy tűnik, az élet nem így működik. Néha csak egy felhajtó van az útra, és nincs lehetőség újra csatlakozni rá. - elgondolkodva pillantok körbe a nappalin. Minden békés, minden a helyén épp úgy ahogy lennie kell. Ahogy lenni szokott. Ő is kezd a régi lenni, mert megint itt vagyunk egy kényelmetlen beszélgetés kellős közepén, amit bár egyikünk se kívánt, mégis végig csináljuk, mert ez a helyes. Ha nem mondtam volna ki, hogy megbántott, milliónyi tüskeként lett volna köztünk, megmérgezve ezzel az egész jövőnket ki tudja meddig. Az ilyen fontos dolgokat sosem söpörjük a szőnyeg alá.
- Szóval még az is lehet, hogy szerencsések vagyunk amiért ilyen hamar visszajöttek az emlékek? - teszem fel a kézenfekvő kérdést. Mert hát ha mindenki másként regál, és egyénektől eltérő, hogy kinek mitől kattannak vissza az emlékei az eredeti állapotba… akkor lehet, hogy irtó nagy mázli kellett ahhoz, hogy most már rendeződni látszanak a dolgaink.
- Az jó lenne… Akkor már sok-sok jó emlékünk lenne arról a számról. - mosolyodok el egy kissé félszegen. Már Peekskillben is felmerült, aztán többször hallgattuk azóta is, karácsonykor is, sőt még a “lagziban” is táncoltunk rá. Jó lenne, ha az életünk fontosabb pontjait végigkíséri, mint egy szép keret. Vagy ez már nagyon gyerekes és nyálas dolog lenne?
- Akkor jó. Bár kíváncsi lennék, hogy te hogyan próbálnál újra meghódítani. Valószínűleg nagyobb sikered lenne, hiszen én már a könyvtárban beléd estem mint vak ló a gödörbe. - mosolyodok el játékosan, mert hát elég lesz lassan a komoly beszélgetésből. Persze tudom, hogy ilyen könnyen egyszerűen nem úszhatjuk meg, de ennyi talán még belefér.
- Tökéletesen megfelel, de inkább ötven vagy száz év múlva gondolnék rá vissza mikor már mindketten vén trottyosok leszünk. - bólintok boldogan. Na ugye! Nem kell ilyenekre még csak gondolni se, hogy mi lenne ha mondjuk a szíve beadná a kulcsot vagy a fejére pottyanna egy tégla. Kizárt dolog! Még nagyon is igényt tartok rá, szükségem van rá a következő tényleg minimum ötven évben szóval ne akarjon elpatkolni idő előtt… úgyis addig birizgáltatnám a dokikkal míg vissza nem adják nekem épen és egészségesen.
- Nem tudom. Nem tudom milyen egy család részének lenni, hogy ez mit jelent a gyakorlatban. - sütöm le a tekintetem némiképp szomorkásan. Sajnos a nagyszüleim közül csak egyet ismertem, de még ő is ovis koromban meghalt, így a szüleimen kívül nem igazán volt más rokonom. Dean családja befogadott és elfogadott, de valahogy még mindig furcsa nekem például a nagymamája feltétel nélküli szeretete is. Hiszen ha úgy vesszük, genetikai szempontból egy idegen vagyok számukra.
- Általában nem szoktam ezen nyafogni, hisz tudod. Csak most valahogy előjött a dolog, ez a hét olyasmit is a felszínre hozott amit nem lett volna szabad. - például ezt a bizonytalanság érzést. Ha az ember boldog házasságban él, nem lenne szabad félnie a holnaptól, mégis nálam most átbillent a világ rendje. Szó szerint rettegek, hogy ha Deannel valami (bármi) történik, akkor megint ott leszek mint a megismerkedésünk előtt, hogy semmi sem fog kötni az egész világhoz. Na jó, mint kiderült, talán a családja egy kicsit. De az messze nem elég!
- Rájöttem, hogy a karod a legjobb párna a világon. Teljesen elaludtam a nyakam nélküle. - jegyzem meg, miközben szorosan oda bújok hozzá. Vajon milyen ajándékra gondol? Biztosan zokni, ha a jégcsap lábaimra való, de mégis milyen lehet? Pingvines? Tudja, hogy imádom a pingvineket…
Ahogy szóba kerül a születésnapi ajándék, akaratlanul is elfecsegem neki a legnagyobb vágyamat. Szó sincs róla, hogy most azonnal szeretném, vagy toporzékolnék érte, de legalábbis a gondolattal szívesen eljátszanék. A nagyiék úgyis legalább napi egyszer piszkálnak a dédunoka kérdéssel, és hát, miért kellene, hogy ez egy kínos téma legyen? Felnőttek vagyunk, van hol laknunk, Dean dolgozik, ha végzek a sulival nyilván én is fogok, így aztán teljesen beleférne az életünkbe egy gyerek. Majd, valamikor amikor ő is készen áll rá. Vagy legalább arra, hogy beszéljünk róla.
Óvatosan vezetem fel a dolgot, egy háziállattal, de meglehet vakvágányra siklottam egyből.
- Tudom, tudom, hogy nem lehet. Nem is akarnálak veszélynek kitenni fölöslegesen.- jelzem, hogy felfogtam a dolgot, illetve én is gondoltam már erre. Nem szerencsés a lakásba valami négy lábon járó vírus és baktérium forrást engedni, még akkor sem ha állati cuki! Mire a felvetésem végére érek, csak bámulom őt, nagy elárvult szemekkel.
- Oké, akkor majd megbeszéljük! - bólogatok jó nagy lelkesedéssel. Juhuu! Persze tudom, hogy nem egyezett (még) bele, de már ez is haladás, hogy egyáltalán bármikor is felmerülhet a gyerek kérdés megtárgyalása. Még bizonyára vannak fenntartásai, ez az amnézia dolog meg a betegsége, és ennek egyéb genetikai hozománya, de mindent egybe véve elégedett vagyok a válaszával, így olyan nagyon nem is akarom forszírozni a dolgot egy ideig. Pár napig? Vagy az túl kevés lenne neki, kiheverni a történteket? Inkább megpróbálok egyfajta alkut ajánlani, azokból általában jól jövök ki. Mint például a “ha megeszed a brokkoli levesedet, akkor nem kell megenned ezt a fél almát is” jellegű alkudozások.
- Mit szólnál ahhoz, ha valamikor majd megbeszélnénk, hogy milyen körülmények közt lenne vállalható a dolog, és leírnánk őket? Ha valami teljesült, akkor azt kipipáljuk, és ha mindent ideálisnak látunk, akkor akár lehetne is egy babánk. - vetem fel az első ajánlatomat. Nem tűnik butaságnak, és amúgy is szeretem a listákat. Rend a lelke mindennek! - De persze teljesíthető dolgoknak kellene lennie a listában, szóval a genetikával nem ér jönni. Kiváló orvosok vannak már manapság, és te is itt vagy még. - késő, túlságosan lelkes lettem. Valószínűleg nem ússza meg, hogy a napokban leüljünk átbeszélni a pro-contra érveket, és összeállítsunk egy kvázi “tennivalók” listát. Mondjuk az iskolát nem ártana előbb befejezni, ez lehetne egy pont. Dean úgyis kitalál majd csomó mindent, amivel hátráltatja a projektet, de engem nehéz eltántorítani. Ha azt mondaná, hogy mozgassak odébb egy hegyet, azt is megoldanám!

Aprót bólintok Eli hamarjában rávágott válaszára, örülök, hogy azért tisztában van vele, annak ellenére, hogy időről időre, egy-egy gyengébb pillanatban talán az ellenkezőjére gyanakszik. Amikor azonban részletesen is elkezdi kifejteni ezt az egészet, egészen sikerül megnyugodnom, hogy az előbb sem „csak úgy” rávágta, hanem tényleg komolyan is gondolja, amit mondott.
- Igen, azt már tapasztaltam. No meg az esküvő előtt úgy is volt ezer meg egy dolgunk. - mármint az ismerkedősdi kissé talán a háttérbe szorult úgy, hogy alig két hónap alatt kellett megszerveznünk az esküvőt, miközben Eli iskolába járt, én meg a kínai újév kapcsán nyakig úsztam a munkában. Így visszagondolva, nem is tudom, hogy győztünk ennyi mindent egyszerre!
- Eli… Róma sem egy nap alatt épült fel. - arról nem is beszélve, hogy bár a mi esetünkben sem telt el olyan sok idő az első találkozás és az esküvő között, de azért nem is egy hét volt – Ki tudja? Idővel biztos visszataláltunk volna egymáshoz, ha elsőre is sikerült, de nézzük a jó oldalát! Visszatértek az emlékeim, úgyhogy nem kell azon rágódni, hogy mi lett volna, ha… vagy mennyi idő után tört volna meg a jég. Egy hónap? Kettő? Vagy több? - a több hónaphoz viszonyítva ez a bő egy hét pedig már nem tűnik olyan vészesnek, még akkor is, ha eddig egy kész örökkévalóságnak tűnt, mindkettőnk számára.
- Benne volt a pakliban az is, hogy sohasem fognak, még ha nagyon elenyésző eséllyel is, szóval… összességében azt hiszem, jók vagyunk. - igaz, a doki szerinti átlaghoz képest ráhúztunk még egy pár napot, de ettől nagyobb gondunk sose legyen!
- Akkor írjuk csak nyugodtan a számlájára, annál különlegesebb lesz. - ajánlom fel, és máris eggyel több ok, hogy miért szeressük ezt az amúgy is csodás számot. Azt pedig már mondani sem kell, hogy hivatalosan is ez lesz a kettőnk zenéje, ami ha bárhol, bármikor felcsendül, összenézve és egymásra mosolyogva ezernyi szép emléket juttat eszünkbe – amikről másoknak fogalma sincs…
- No, az jó kérdés… - gondolkozok el egy pillanatra, pláne ha mondjuk még mindig ide, a házba lennénk száműzve a járvány ellen. De valamit csak kitaláltam volna, magamat ismerve - Igen? Pedig amilyen harciasan küzdöttél a könyvedért, nem gondoltam volna. Viszont, így akkor már értem, miért rohantál el csak úgy szó nélkül a végén. - mosolyodok el, felidézve az első találkozásunkat.
- Száz? Túlzásba azért ne essünk, én már az ötvennek is örülnék. - nevetem el magam, hisz az azt jelentené, hogy az életemnek még a felénél sem járok. Ami annak fényében, hogy hányszor akartak már temetni eddigi bő harminc évem során, nem kis eredmény!
- Jajj, Eli… - ölelem szorosan magamhoz, amikor szóba kerül a család, és ismét csak az jut eszembe, hogy – sokszor – milyen kegyetlen és igazságtalan az élet. Sokan, akik meg sem érdemelnék, hatalmas családdal rendelkeznek, az olyanok meg, mint ők, egyedül kallódnak a nagyvilágban…
- Jó, ez a hét nem volt éppen átlagos, azt hiszem, teljességgel megérthető és megbocsájtható. - állapítom meg, szóval azok után, hogy milyen hősiesen tűrt minden nehézséget meg hülyeségemet, le a kalappal előtte. Egy pár napig minden el van nézve, ez a legkevesebb.
- Majd elalvás előtt kicsit megmasszírozom, hátha előbb rendbe jön. - ajánlom fel, elvégre ha tényleg olyan pocsékul alszik, mióta lefejeltem az ajtófélfát, akkor igazán ráfér, hogy végre rendesen kipihenje magát. Meg rám is, igaz, nekem nem volt hasonló problémám, szimplán csak valamiért nem aludtam olyan jól, mint szoktam – csak akkor még nem értettem, hogy mi lehet az oka.
Amennyire megijedtem elsőre a háziállat felvetésétől, mire a gondolatmenet végére ár, már inkább azt kívánom, bár valami kiskutya lett volna a szíve vágya, arról még mindig egyszerűbb lett volna lebeszélni. Így viszont, hiába nem ígértem semmi konkrétat, azon kívül, hogy egy alkalmasabb időpontban majd megbeszéljük a dolgot, látom rajta, hogy már beleélte magát, túlságosan is. Jajj nekem…! Azért sejtettem, hogy idővel ide is el fogunk jutni, de bevallom, valahol arra számítottam, hogy leghamarabb is, évek múltán kerül majd szóba… hisz szinte még meg sem száradt a tinta a házassági anyakönyvi kivonaton!
- Ácsi-ácsi! Kapásból egy „tennivalók listája”? Előbb inkább valami „pro” és „contra”, aztán ha egyértelműen a „pro” oldalára billen a lista, akkor esetleg utána jöhet ez a másik. - hívom fel a figyelmét erre a kis apróságra, mert hé! Az előbb még csak annyi volt, hogy majd beszélünk róla, most meg már ütemtervet akar írni hozzá, mint ha már eldőlt volna?! Ennyire biztos magában, vagy szimplán ennyire beleélte magát?
- A genetika igenis fontos dolog. - hívom fel a figyelmét rá, hisz azért nem kéne megfeledkezni arról sem, hogy a betegségem jó eséllyel öröklődhet is… azt mondjuk nem tudom, hogy a mai orvosi technológiával hogyan lehet minimalizálni az esélyt, hogy örökölje a kicsi, de majd fájjon a fejünk akkor miatta, ha már ott tartunk – Még. - ismétlem utána. Mert abban viszont igaza van, hogy ha babázni szeretnénk, akkor tényleg nem lenne szerencsés tíz évet várni vele, pont miattam… mert ki tudja, hogy annyi idő után is itt leszek-e még?
- Na de ezt a beszélgetést majd máskor folytassuk. Inkább menjünk, fejezzük be a vacsorát, mert kezdek éhes lenni, és ha emlékeim nem csalnak, te sem vitted túlzásba a helyes étkezést a héten. Igazam van? - bököm finoman oldalba, és azon se lennék meglepve, hogy az elmúlt hetekben, hónapokban, nagy nehezen magára szedett kilókból már veszített volna valamennyit.