Enni vagy nem enni? Ha az én egyetlen páromról van szó, nem is kérdés, hogy melyiket kell tennem. Enni. Reggelit, tízórait, ebédet, uzsonnát, vacsorát… ezek között pedig néhány almachipset, kekszet, sárgarépa szeletkét, egy marék vegyes diót és mogyorót vagy bármit, csak “de nagyon szépen kérlek Eli, a kedvemért, csak ezt az egyet, csak azt a kicsit edd meg”. Amolyan küldetéssé nőtte ki magát a dolog, Dean mást se tud csinálni, csak a bevitt kalóriáimat számolgatja. Az agyamra megy!
Persze az agyamra ment már márciusban is, amíg még elmászkáltam a suliba, de ahogy követtük a híreket, és láttunk egy globálissá váló járványt, úgy döntöttem nem kockáztatok. Az ő immunrendszere ezerszer gyengébb mint egy átlagos emberé, és nem, eszemben sincs kockára tenni az életét itt a városban. Sokkal hamarabb otthon maradtam mint bármelyik ismerősöm, és mozgásba lendítettem egy gépezetet. Az ügyvédeim (vagyis már ügyvédeink) segítségével három-négy kis vidéki házikót mutattam meg Deannek, hogy ezekből válogathat, ott fogjuk átvészelni a járványt. Ahogy ő az evéssel kapcsolatban kérlelhetetlen volt, úgy én is az átmeneti költözéssel. Mindenre gondoltam, a város is elérhető közelségben maradt, de teljes lesz az elszigeteltség, még véletlenül se jön senki a környékünkre. Egy igazi kényelmes, a modern kor igényeinek is megfelelő rönkházra esett a választás, mesés üvegezett terasszal, kandallókkal, sok napfénnyel és békességgel. A házban van egy szép nagy garázs, az funkcionál élelmiszer és egyéb raktárként, hónapokra elegendő holmit vitettem oda, és mielőtt beléptünk volna a házba, ózongenerátoros fertőtlenítést végeztek. Jelentem, a vityillónk csíra - vírus - baci és gombamentes. Ami meg még kell, majd megvesszük a neten és fertőtlenítjük. Igyekszem vigyázni rá, talán kicsit túlreagálom a dolgot, de inkább ez, mint, hogy véletlenül gondatlanság miatt elveszítsem őt. Ezért is köttettem szerződést egy helikopteres céggel, hogy ha bármi van, egyetlen telefon és már indulnak is, negyed órán belül itt vannak, és viszik bármelyikünket a magán klinikára, ha ne adj’ isten szükség lenne rá. Reméljük nem lesz, de fő a biztonság. A garázsban egyébként egy elektromos autó is pihen, hiszen amint lehetett megszereztem a jogosítványt, és már mentünk is egy-két apró kört, hogy ha szükség lenne rá, eljussunk A-ból B-be. Mindenre felkészültem.
Mondhatnám, hogy kellemetlen ez a bezártság, meg, hogy az emberek többségével csak neten keresztül tartjuk a kapcsolatot, de az az igazság, hogy engem nem zavar. Amúgy is kicsit magunknak való népek vagyunk, a bulizás, csavargás, tekergés nem a mi műfajunk. Békés kis életet éldegélünk itt a tanyán, és igaz ami igaz, könnyebb betartani Dean szigorú étrendjét is. Pláne, amikor fincsi tükörtöjással meg sültbaconnel ébreszt. Arra tényleg nem tudok nemet mondani, elpusztítom az egészet. Már egészen sokat híztam, a bordáimon már nem tudna zongorázni, és a színem is szép rózsaszín, a korábbi falfehérhez képest. Még nem tökéletes, de alakul a dolog, hosszú az út még előttünk, de örömmel jelenthetem, hogy már csak egy icipicit maradok alul a normális testtömeg-indexen. Ami pedig ezt a kis hirtelen jött házasságot illeti, azt hiszem remekül álljuk a sarat. Még otthon is ellenőriztek minket véletlenszerűen kétszer is (ebből az egyik kifejezetten vicces időpontban történt…), itt pedig, tekintettel a körülményekre telefonon vagy videóhívásban “látogattak meg” minket a bevándorlásiak. A legutóbbi középkorú, kissé karótnyelt kinézetű hölgy a beszélgetés végére úgy elpuhult, hogy kenyérre lehetett volna kenni. Szerinte úgy néztünk ki, mint egy kis turbékoló párocska a mézesheteken. Végül is nem tévedett olyan nagyot, mert egy normális nászútra még mindig nem tudtunk elmenni… A külvilág nyűgjeit kizárva tényleg egyre jobban megismerjük egymást, és nem tudom, hogy ő hogy van ezzel, de én csak egyre jobban szeretem is.
Hetente háromszor pókerezni szoktunk este, vagy rendesen, kártyákkal csak mi ketten, vagy mellé ülök én is, és online drukkolunk a jó lapokért. Máskor könyvet olvasunk, már én is majdnem olyan jól olvasok fel, mint Dean, bár még mindig jobban szeretem az ő hangját hallgatni. Nap közben mindketten elfoglaltak vagyunk, neki is akad valamennyi munka, és nekem is tart ez az online oktatás a főiskolán. Délután szeretek vele nagyokat sétálni, ezen a hatalmas birtokon, ahol a kispataktól a halastavon át az aprócska erdőig minden megtalálható. Ha csendben vagyunk, és kiülünk a teraszra, esténként az őzikék olyan szépen legelészik a füvet a kertben, és a mókusok olyan közel jönnek, hogy szinte megérinthetnénk őket. Másoknak talán ez a túlontúl békés élet unalmas lenne, vagy őrjítő, olyanok lehetünk a külső szemlélődőknek mint két paranoiás hippi öregember, de tökre nem érdekel! Én úgy fogom fel, mint egy ajándékot, talált idő amit a párommal tölthetek anélkül, hogy valami miatt kapkodnunk kellene vagy le lennénk terhelve mint az esküvő előtt.
Apropó! Látogatóba is szoktunk menni, mert bizony bizony! Grandmére és Dean nagypapája a szomszédos házikóban kuckózik, igaz, még ők is elég messze vannak tőlünk, de ők viszont így közelebb vannak a civilizációhoz. Őket is meg akartuk védeni, és mivel teljes az elszigeteltségük, velük összejárhatunk, senki nem vírusozik össze senkit. Azt meg inkább ne firtassuk, hogy az öregek (és a párom szülei) mennyit kérdezősködtek, hogy mégis miből futja ilyen házakat bérelgetni…
Reggel szedtünk egy kis tálkányi szamócát, csodálatos illata és íze van, és reggeli mozgásnak is tökéletes volt az apró piros szemekért való hajolgatás. Kitaláltam, hogy süteményt készítek belőlük, így a konyhában ténykedek, puha vajat morzsoltam el liszttel és tojással, kis kosárkákat készítek belőlük, amik meglepően jól sikerültek. Mire a kosárkákba került a vaníliás krém, és rá a friss szamócák, egészen megkívántam a csinos kis sütiket. Na persze csak elméletben. Közben elkészült az ebéd is, némi párolt zöldség és egy kis citrommal sült halacska, az ilyesmi könnyebben lecsúszik nekem is, mint a nagy nehéz fogások. Persze a poutine az más, azt tényleg bárhol, bármikor meg tudom enni a tapasztalatok szerint.
- Dean! Gyere, kész az ebéd! - kiáltottam ki a terasz felé, mert legutóbbi információim szerint a szép időre való tekintettel odakint olvasott valamit. - Ha nem sietsz felfalom az összeset! - tettem még hozzá vicceskedve, mert azért ne legyenek kétségeink… felőlem ott rohadna meg a hal meg a zöldség is, ha az nem eszik meg engem, én se őt. Csakis Dean kedvéért eszek rendesen, de legalább már odáig eljutottunk, hogy ha könyörög, kérlel, boci szemekkel néz, akkor már elpusztítok mindent a tányéromról.

Ki gondolta volna, hogy nem csak a januárunk lesz igencsak mozgalmas, vagy hogy az esküvő után is bőven vár ránk szervezni való? Igaz, a járvány előszelét már az év elején, a kínai új év idején is lehetett érzékelni, de azt álmomban sem gondoltam volna, hogy idáig fog fajulni a helyzet. Kijárási korlátozás, kötelező maszkviselet, karantén – ezek annyira nem mennek újdonság számba nálam, az újdonság erejét inkább az adta, hogy milyen nagy tömegek tettek hasonlóan – kifosztott üzletek. Egy pár világvégét már én is „túléltem” eddigi életem során, de ehhez hasonló jelenséghez még nekem sem volt eddig „szerencsém”. Nem csoda hát, hogy némileg feszülten követtük napi szinten a világhírek, és ahogy napról napra súlyosbodott a helyzet, mi is igyekeztünk alkalmazkodni és felkészülni a lehető legjobban.
Igaz, Eli vetette fel az ötletet, hogy ideiglenesen költözzünk vidékre, amíg rendeződik a helyzet, és bármennyire is szerettem a kis lakásunkat, beláttam, hogy igaza van, az én egészségi állapotomat tekintve őrültség, és kész öngyilkosság lenne, ha itt, a belvárosban maradnék. Oké, hogy valamiben meg kell halni, de akkor már ne azért, mert a postás rátüsszentett a levelemre, vagy valamelyik szomszédom a postaládára, kifelé menet, én meg így szedem össze a vírust… Így hát, miután alig pár hónapja Elit költöztettük hozzám, most mi költöztünk (igaz, csak átmenetileg, de ki tudja, mennyi időre!) vidékre…
Nem mondom, hiányzik a megszokott környezet, meg a szokásos napi rutinom, de ahhoz képest, hogy milyen nagy diliház van odakint a nagyvilágban, azt hiszem, nem lehet okom panaszra. Végtére is, egészen kellemes házikót sikerült választanunk, megvan mindenünk, amire szükségünk van, emellett csend, béke és nyugalom, távol a város zajától… Az esküvő előtti hajrá után amúgy is ránk fért a pihenés, arról nem is beszélve, hogy ha már ilyen gyorsan keltünk egybe, bőven van idő felzárkózni az ismerkedős fázissal is. Pláne úgy, hogy időről időre a bevándorlási hivatal is jelentkezik nálunk egy-egy ellenőrzésre, de hála az égnek, eddig ezeket az akadályokat is jól vettük. Sőt! Eddig is reménykedtem benne, hogy nem lesznek nagy gondok a házasság kapcsán, de miután az első néhány alkalommal sem nagyon tudtak mibe belekötni, azt hiszem, sínen vagyunk! Némi kárörömöt azért érzek, hogy legalább ebbe nem tudnak belerondítani Eli apjáék.
Már alig néhány hét alatt sikerült annyira megszeretnem a helyet, hogy komolyan megfordult a fejemben, hogy feladva a nagyvárosi életet, valami hasonló helyre kéne költöznünk! Reggelente madárcsicsergés, esténként tücsökciripelés, őzek, nyuszik, nagy séták a környéken, friss levegő, saját kis kert, gyümölcsfák, kandalló, veranda, hintaszék… még jó, hogy könyvekből is pakoltam bőven, így majdnem napi szintű program lett a szabadban való olvasgatás is.
Eli ki akart próbálni valami új receptet, úgyhogy miután a sütés annyira nem erősségem, pláne az ilyen aprólékos, pepecselős, süticsodák, mint amiket leírt, inkább nem zavartam a konyhában, hanem kivonultam a verandára folytatni a könyvet, amit még tegnap este kezdtem el. Reggel óta amúgy is fájt a fejem egy kicsit, legalább a friss levegő jót fog tenni. Közben egy gyors telefont is megejtettem a nagyszüleimmel mert mióta ők sem a megszokott házukban laknak, hanem jöttek a szomszédunkba, elég nehezen bírnak bármit kezdeni magukkal, így pedig kötelezővé váltak a napi szintű telefonálások meg látogatások.
- Rendben, megígérem, hogy vacsorára átmegyünk hozzátok, igen, viszek kártyát is, ha szeretnétek. … Hogy Eli mit szeretne enni? Ó, ő minden főztödet imádja! … - és még füllentenem sem kell, valahogy ha a nagyiéknál eszünk, ő sem mer (annyit) ellenkezni az evéssel kapcsolatban, úgyhogy már csak ezért is szívesen veszem, bármikor meghívnak minket. Hetente több alkalommal is, hol ebédre, hol vacsorára. Szerencsére már javult valamit az állapota, de ha nem zaklatnám folyamatosan azért, hogy egyen rendesen, félek, hogy ugyanúgy elsumákolná az egészet. Már csak ezért is megérte ide jönni, itt azért nehezebb dolga van, mint otthon lenne - Rendben, átadom neki… igen, igen, vigyázunk magunkra, ne aggódjatok! Most viszont mennem kell, akkor este találkozunk!  - zártam rövidre a különben végtelenségig nyúló búcsúzkodást, amikor meghallottam Eli hangját a konyha felől. A telefont azzal a lendülettel süllyesztettem is a zsebembe, a könyvet csak leraktam magam mellé az asztalra, majd a hintaszékből felkelve indultam is.
- Megyek már! - pontosabban indultam volna, mert ahogy hirtelen felkeltem a székből, azzal a lendülettel kapott el a szédülés, hogy mint ha minimum egy körhintáról szálltam volna le, amin az elmúlt fél órában ücsörögtem.
- Már megint az a fránya vérnyomás… meg a frontok. – morogtam az orrom alá, a halántékomat masszírozva, és már indultam is be a házba, hogy bevegyek valami gyógyszert. Ám mire az ajtóhoz értem, már úgy éreztem, hogy hullámzik a lábam alatt a talaj, és a fókuszálás is egyre nehezebben ment… Így történt az, hogy bár sikerült a kilincs után nyúlni, alig pár másodperccel később minden elsötétült, én meg egy tompa puffanás kíséretében ott helyben megadtam magam a gravitációnak.
Azt nem tudom, hogy pontosan mennyi ideig lehettem kiütve, valószínűleg csak pár perc, mint legutóbb is… Mert nem ez lenne az első eset az elmúlt hónapot tekintve. Mivel év elején beszüntették az egyik gyógyszerem gyártását, így helyette egy másikat írt fel az orvos, és bár a múltkori hasonló eset után egyből visszamentem, hogy valami gond van, változtattunk is az adagon, azóta nem ismétlődött meg az eset. Mostanáig. Hogy a helyváltoztatás, a légnyomás, a friss levegő az oka, az, hogy mit ettem előtte, vagy mennyit ittam, vagy szimplán hosszú távú mellékhatás… nos, az jó kérdés. A mostani helyzet viszont már csak annyiból is rosszabb, mint legutóbb, hogy esés közben még az ajtófélfát is sikerül lefejelnem, egy csinos kis sebet szerezve, amiből csak úgy dől a vér… Esélyesen varrni kell, szóval a dokit ezúttal sem úszom meg.
- Nem kell mentőt hívni, túlélem… csak a fejem hasogat, de kegyetlenül. – motyogom félig kábán, miközben kezd visszatérni a kép, de a fókuszálással még van némi gond, és a fejfájást leszámítva sem érzem magam különösebben formában, de… mondhatni, már megszoktam. Ismét eltart egy darabig, mire sikerül kinyitni a szememet, bár olyan világos van, hogy attól csak még jobban nyilall a fájdalom a fejemben.
- Hol… hol vagyok? Mi történt? – teszem fel a kérdést az első embernek, akit megpillantok.

Fura egy pókhoz mentem hozzá, az is biztos. Egyfelől Deant olyan embernek ismertem meg, aki egyáltalán nem fél a haláltól. Mármint, szerintem ő megbékélt azzal, hogy egyszer érte is, mint mindenkiért el fog jönni, nincs mese, nincs mellébeszélés, csak egy csupasz és eléggé kegyetlen igazság. Azt hiszem, talán a múltja miatt lehet, a transzplantáció előtti idők szó szerinti létbizonytalansága valószínűleg megtanította rá, hogy ne ragaszkodjon ehhez az árnyékvilághoz és a benne élőkhöz túlságosan. Na meg az a pesszimizmus (realistán optimista)... Legalábbis a felszínen ezt látom és érzem rajta. Ugyanakkor belül egészen biztos vagyok benne, hogy a pesszimizmus és elfogadás alatt van valaki, aki nagyon is ragaszkodik az élethez, és a szeretteihez. Azt hiszem, mi sosem leszünk olyan páros, akik nyáladzanak a telefonba, és fél órán keresztül megy a “neeem, te tedd le előbb!” évődős szájkarate. Nincs is erre igényem, mert ami fontos, az az, ami otthon van. Amikor néha éjjel arra ébredek, hogy éppen nyomja ki belőlem a szuszt, annyira bújik, vagy ha felkelek inni, és Dean szinte kétségbeesett kölyökkutya arccal ül az ágyban mire visszamegyek, mert nem voltam mellette kettő egész percig… ó, tud ő ragaszkodni a szeretteihez.
Másoknak lehet, hogy nehéz megszokni a házasság után a névváltozást és minden egyéb lélektani kötődéses maszlagot, de én köszöntem szépen, remekül elvagyok vele! Sőt, élvezem! Azt is élvezem, amikor találkozunk valakivel, és használhatunk bizonyos titulusokat a bemutatáskor: férjem és feleségem. Még mindig bele bizsereg a bőröm, amikor Dean kimondja. Magam is úgy érzem, hogy valami egésznek vagyok a “fele”, egyedül elvesznék a világban, már rég a föld alatt lennék. Dean mellett úgy érzem, hogy egyszerre el tudnék bánni három oroszlánnal is. Bár ez egy amolyan enyhe kényszer házasságnak indult, részemről tényleg komolyan gondolom, hogy ásó-kapa-nagyharang. Egyre komolyabban. Bőven nem csak a vízumról szól az egész, eleve, ha csak arról szólt volna, Dean se ajánlja fel mint megoldást, ennyire már ismerem. Szóval, ez a dolog is remekül alakul, jó kis csapat leszünk!
Csak ez a hülye vírus ne lenne!
Oké, nem olyan rossz itt vidéken, és igazából tetszik is a ház meg a környezet, de nap mint nap azon aggódni, hogy mikor köhög rá valaki valamit az élelmiszerre, amit rendelni szoktunk, hogy az okozza Dean vesztét? Azt hiszem, már tényleg paranoiás lettem, mert szó szerint mindent fertőtlenítek, mielőtt akár csak a párom közelébe kerülhetne. Szegénykém hónapok óta azt a száraz kenyeret és kiflit nyammogja amit én sütök, mert nem bízok a kész pékáruban sem… csak, hogy egy apró példát mondjak. Bár, eddig úgy tűnik, hogy ő is élvezi ezt a remete életet, és még nem unt rá a fejemre.
Kicsit hegyezem a fülem, úgy hallom beszél valakivel. Ilyenkor mindig elfog a frász, hogy ugye nem jött ide senki idegen a bacilusaival?! Szerencsére csak telefonál, ha jól vettem ki a szavaiból, akkor a nagyiékkal. Mióta be vagyunk zárva, és gyakran látogatjuk őket, Grandmére is egészen megszeretett, hiszen látja, hogy se pénz se energia nem lehet akadálya annak, hogy egy pandémia kellős közepén is vigyázzak az unokája egészségére, mert számomra nincs is ennél fontosabb.
- Okés! - szólok vissza, miközben a forró tálat teszem az asztalra, amiben a hal sült. - Hogy mondod, mon Chou? - kérdezek vissza, mert csak mormogást hallok, majd már látom is, ahogy a fejét fogja, aztán egy pillanattal később már dől is. Kiesik a szedő a kezemből, hanyatt-homlok rohanok hozzá, a sütőkesztyűbe bújtatott kezeimmel tapogatom, hogy lássam megsérült-e. Persze, hogy meg! Rohanok a telefonért, hirtelen azt se tudom kit hívjak, mit hívjak? Már volt egy ilyen eset, de akkor kiderült, hogy valószínűleg csak a gyógyszer váltás okozza a gondot. Nem merem megkockáztatni, hogy mi van, ha most nem? Reszketeg hangon darálom a telefonba a kardiológusnak, hogy mi történt, közben a Dean fején éktelenkedő sebre nyomok némi gézlapot. Elsorolom az életfunkcióit, esküszöm már úgy mérek pulzust csuklóról mint egy negyven éve praktizáló főorvos. Azt mondja, valószínűleg nem komoly, és mivel kezd magához térni, jobb, ha nem a városba visszük, a kórházban jelenleg száz százalék, hogy megfertőződne, annyi a betegük…
Sírok és sírok, ő meg mondja a címet, a szomszédos kisvárosban van egy magán klinika, ismeri az orvosokat, és ő is nemsokára jön, hogy megbizonyosodjunk mindenről. Szipogok, és küldöm érte a helikoptert, így nagyjából egyszerre érünk majd a kórházba.
Hadd ne mondjam, hogy milyen élmény a kótyagos párodat bepakolni az autóba, majd teljes idegállapotban vezetni tizenkét mérföldet a kórházig… Folyamatosan az útra koncentráltam, igyekeztem gyorsan de mégis óvatosan közlekedni, kész káosz volt az egész. Mire a kórház előtt leparkoltunk, addigra landolt a helikopter is a dokival, és mivel Dean bár kicsit zavart, azért látványosan nincs közvetlen életveszélyben. Mindenütt maszkos, védő ruhás emberek, vizsgálatok, röntgen, satöbbi. A doki szerint semmi komoly, a gyógyszer problémát meg kell vizsgálni, de nincs kóros elváltozás. Felírt még egy bogyót, amit akkor kell beszednie, ha elkezd szédülni. Egy-két órára bent tartotta Deant, mert kicsit zavart volt a viselkedése, és két vizsgálat közt egyszer csak elfáradt, de az orvos szerint ez is normális… Még kisebb emlékezetkiesés is játszik, de elvileg néhány nap múlva teljesen kitisztul majd a kobakja is, amit alaposan beütött az ajtófélfába. Valóban varrni kellett a sebet. Amíg Dean pihent, szóltam a nagyinak is, hogy mégse várjon vacsira, ő hajthatatlan volt, és közölte, hogy akkor ők átsétálnak a papával, és megvárnak minket otthon. Nem maradt arra kapacitásom, hogy vitatkozzak vele. Türelmesen ücsörögtem Dean ágya mellett, várva, hogy végre felébredjen, és elvihessem innen haza, a biztonságba. Most ez a legfontosabb, hogy a fertőzési gócpont kórházból minél előbb haza kerüljön.
- Csss! Itt vagyok, nyugi! Nyugodj meg! - nyújtom a gumikesztyűbe bújtatott kezem felé, de vissza is húzom, nem akarom én összebacizni. Amikor elkezd nyöszörögni, és bizonygatni, hogy nem kell mentő már legalább azt tudom, hogy tényleg jobban van. Nem lep meg, hogy ezt mondja, egész úton idefelé összefüggéstelen dolgokat mondott, és nem tudta a nevemet sem. Amikor kinyitja azokat a csodaszép szemeit, egy egész kicsit én is megnyugszok, mert annyira hirtelen kapta el őt a fáradtság, hogy csak na. Állítólag enyhe agyrázkódásnál ez is normális.
- Kórházban vagy, meg kellett vizsgálni mert elestél mint múltkor. Rendben vagy, nem fáj semmid? - válaszolom neki türelmesen, miközben megnyomom a gombot, ami ide hívja az orvost. - Semmi vész, csak az egyik gyógyszered mellékhatása, de most már minden rendben lesz, vigyázni fogok rád sokkal jobban! - ígérem meg a dolgot, és olyan nagyon szívesen megcsókolnám, de nem veszem le se a saját maszkomat, se az övét nem piszkálom. Mert bizony ő is kapott maszkot, nehogy elkapjon valamit! Amikor látom, hogy azt piszkálná, kedvesen tolom el a kezét az arcától.
- Hagyd magadon, nehogy elkapj valamit. Majd otthon leveheted… - próbálom csitítani, mert ismerem, látom, hogy legszívesebben letépné magáról a maszkot. Idő közben befut a doki is a kis lámpájával, hogy megint szegénykém szemébe világítson.

- Nyugodt vagyok… vagy úgy nézek ki, mint aki pánikol? – kérdezek vissza kótyagosan, miközben lassan tisztul a kép, én pedig hunyorogva, pislogva nézek körbe a szobában. Nem rémlik, hogy mikor volt az a múltkori esés, amit említenek, de a kórház az igaznak tűnik. Fehér falak, erős, semmivel össze nem téveszthető fertőtlenítő szag… igen, határozottan kórház. De az, ha itt vagyok, és nem emlékszek rá, hogy kerültem ide, nem sok jóra ad okot.
- A fejem eléggé hasogat. Gondolom, a tompaság meg a hányinger is amiatt van… de amúgy megvagyok. Voltam már jobban is, de túlélem. – inkább a fejem fájjon százszor, mint valami mellkasi fájdalom, ahogy elhallgatok, próbálom magamban kizárni a fejfájást, de hála az égnek mellkas tájon nem érzek semmi olyat, ami aggodalomra adna okot. Ezek szerint akkor nincs szívrohamom. Az ígéretre csak egy halvány mosolyra futja, mire leesik, hogy maszk van rajtam, attól meg amúgy sem látszódik semmi belőle, már nyúlok is érte, hogy levegyem. Egyáltalán mi a fenéért van rajtam?!  Persze kivitelezni nem sikerül a tervet, mert a szőke hölgy közbelép, és bár nem értem, mégis mit tudnék elkapni egy ilyen steril helyen, de megtanultam már, hogy az egészségügyi dolgozókkal jobb nem vitatkozni… Ha azt mondja, hogy otthon levehetem…
- És mikor mehetek haza? – kérdezek vissza tompán, mire épp betoppant az orvosom is, és hosszas magyarázkodásba kezdett. Arról, hogy a felvételek szerint nincs semmi maradandó károsodás, se szív, se agy tájékon, hogy új gyógyszert kapok a meglévők mellé, hogy bár normális esetben bent tartanának legalább pár napig, de a jelenlegi helyzetre való tekintettel nagyobb biztonságban legyek otthon. Így, mivel van olyan, aki figyeljen rám és gondomat viselje, mindjárt ki is állítják a zárójelentést. Csak amikor értetlen tekintettel pislogtam a világjárvány hallatán, akkor kezdett el gyanakodni az orvos, hogy valami nem stimmel. Azt úgy tűnik, hogy eddig is tudta, hogy nem sok minden maradt meg abból, hogyan kerültem ki, az viszont csak most realizálódott benne, hogy nem csak egy pár óra esett ki, amikor rákérdezett a mai dátumra, én pedig némi gondolkozás után egy három évvel ezelőttit mondtam neki. Állítólag.
Állítólag ezzel sincs gond, néhány nap, és visszatérnek az emlékeim, ha egy héten belül mégsem, akkor jöjjünk vissza, biztos, ami biztos, néhány újabb kivizsgálásra. Állítólag… a felvételeken sem találtak semmit, de a mellettem ülő szőkeség arcát elnézve, nagyobb a baj, mint amit nekem elmondanak. Búcsúzóul kaptam még egy doboz fájdalomcsillapítót a fejfájásra, két hét múlva meg jelenésem van varratszedésen, ezt leszámítva azonban mehettünk is haza, végre. Legalábbis azt hittem, hogy oda megyünk a szőke hölggyel, aki egy tapodtat sem mozdult mellőlem, mióta magamhoz tértem – gondolom, biztos valami házi ápoló, csak arra sem emlékszem? Kár, hogy amikor leállt az autó, egyáltalán nem tűnt ismerősnek a környék. Ugye most nem elrabolt?!
- Nem úgy volt, hogy hazamehetek? – nézek rá értetlenül – Itt valami félreértés történt, én nem itt lakok. Ahogy a szüleim, meg a nagyszüleim se, még sose jártam itt. – bizonygatom bőszen, és nem is tudom, melyik lenne a jobb. Maradjak a kocsiban és makacskodjak, amíg haza nem kerülök? Vagy inkább meneküljek? Mondjuk, esélyesen úgy se jutnék messzire ilyen állapotban.
- Hívom a rendőrséget! – jelentem ki fenyegetően, ha nem indulunk tovább 2 percen belül, és már nyúlnék is a zsebem felé, de úgy tűnik, nincs itt a telefonom, így bukta ez a tervem is, mielőtt azonban elkezdhetnék pánikolni, nyílik az ajtó, én pedig egy ismerős arcot pillantok meg.
- Nagyi…? Te meg hogy kerülsz ide? Új helyre költöztetek? – pislogok rá nagyokat, és már szállok is ki a kocsiból, nem kell kétszer mondani, hogy megöleljem imádott nagymamámat, végre egy biztos pont ebben a nagy bizonytalanságban, amiben azóta tengődök, hogy magamhoz tértem.
- Köszönjük, de a továbbiakban már nincs szükség a segítségére, itt van a családom, most már jó helyen vagyok. Nyugodtan menjen haza inkább ön is a sajátjához. – fordulok még vissza búcsúzóul a sofőröm felé, de mint ha valami rosszat mondtam volna, szinte úgy fagy meg a levegő körülöttünk, és nem értem miért, de nagyi is csak értetlenül néz az autó felé.
- Nem, nem költöztünk el, de ez egy hosszú történet, ha kicsit pihensz, utána elmondjuk. És nem megy ő sehová, Dean, marad velünk, ne is akarj vitázni róla! Értve vagyok? Inkább menjünk be! - kapom az újabb letolást, pedig épp, csak nyitottam volna a számat, hogy vitába szálljak a vele, de ismerve őt… inkább lenyelem a mondandóm és szófogadóan a ház felé indulok. A ház felé, amit még sosem láttam, és bár egy-két régi könyvben, vagy ruhadarabban ráismerek a sajátomra, de amúgy teljesen idegen számomra a hely. Kell is némi útbaigazítás, hogy visszataláljak a szobámhoz, ahol aztán fáradtságra hivatkozva ki is menekítem magam, hogy ledőljek. Kérdésem az lenne ezer meg egy, attól kezdve, hogy hogy kerültem ide, mi ez a hely, ki ez a lány, miért olyan furcsa mindenki?! De valahogy nincs hangulatom az értetlen tekintetekhez, a kintről beszűrődő diskuráláshoz, amit a nagymamám meg a szőke hölgy ejtenek meg maguk között. Nagyapa meg a horkolásból ítélve épp a délutáni szunyókálást tartja, pedig reménykedtem, hátha ő nem viselkedik olyan furcsán, mint a többiek…
Igaz, nem terveztem nagy alvást, de mégis elnyomott az álom, jobban, mint hittem, mert mire ismét felébredtem, már javában lenyugvóban volt a nap odakint. Sok étvágyam nem volt, de miután lassan ideje bevenni a gyógyszereimet, valamit nem ártana ennem előtte. Ami pedig a pirulákat illeti, igaz, fogalmam sincs róla, hogy merre lehetnek, de némi keresgélés után az éjjeliszekrény fiókjában sikerült rájuk bukkanni, hogy aztán jöjjön a következő bukkanó, ez is nehezebben fog menni, mint azt gondoltam. Nem elég, hogy ránézésre kevesebb doboz hevert a fiókban, mint arra emlékeztem, de néhányat leszámítva azt sem rémlik, hogy ezeket szedtem volna. Egy pár ismerős volt név alapján, de volt olyan, amiről még csak nem is hallottam korábban! Valahol azért szar érzés, hogy még ennyire sem emlékszem. Vagy lehet, hogy ezek mégsem az enyémek lesznek…?  Annyit mindenesetre már megtanultam, hogy ész nélkül jobb nem beszedni őket, így csak reménykedek abban, hogy nagyi jobban képben van ilyen téren. Vagy az az ápoló, ha még itt van…
Miután erőt vettem magamon, felkeltem az ágyból, és szótlanul a konyha felé battyogtam szép csendesen. Szerencsére ezzel nem volt nehéz dolgom, elég volt az illatokat követni, meg mint ha valami beszélgetést is hallanék abból az irányból, de miután nem akartam megzavarni őket, csak az ajtófélfának támaszkodva vártam, amíg valaki észrevett.
-  Én nem akarok zavarni, de… tudja valaki, hogy gyógyszerből melyiket kéne bevennem? – bököm ki úgy, mint ha a fogam húznák. Nehéz másoknak bebizonyítani, hogy boldogulok egyedül is, meg jól vagyok, amikor még ez se megy egyedül. Vagy ha már itt tartunk, magamnak beismerni és tudomásul venni, hogy ez most megint egy ilyen időszak az életemben. Megint…
Látom, hogy a szőkeség azóta is itt van, ezek szerint úgy néz ki, hogy tényleg marad hosszabb távon, ha pedig így áll a helyzet, nem ártana kideríteni azt sem, hogy hogyan hívják…
- Elnézést, de sajnos nem emlékszem a nevére, Miss… - nézek rá segélykérő tekintettel, hogy kisegítsen egy névvel, mit szeretne, hogyan szólíthatom?

- Pont úgy. - válaszolom csak azért is, mert ez a nagy “nem kell mentő” pont arra utal, hogy ha egyébként nem kórházban lenne, akkor nagyon is kellene neki. Aggodalmasan vonom össze a szemöldököm, mikor úgy válaszol, mint az engedelmes kisdiák, mintha csak én lennék a kardiológus és éppen állítanám fel a diagnózist. Az ég áldja meg, nekem az igazat mondja!
- A fájdalomra majd kapsz gyógyszert, csak a doktor úr meg akarta várni, míg felébredsz, nem akart fölöslegesen bökdösni. - biztosítom róla, hogy hamarosan jobban lesz, de szemlátomást nincs teljesen rendben. Nem értem azt sem, hogy miért akarja levenni a maszkot, miért nem tud nyugodtan, szépen feküdni a fenekén? Csak eltolom a kezét a maszktól, ne piszkálja, nem kell most még egy vírus is nekünk!
- Nemsokára. Még egy utolsó vizsgálat, aztán kapod a zárójelentést és mehetünk. - felelem, miközben már az orvos is ideért. Amikor viszont ő kezd el beszélni Deannel, már sejtem, hogy óriási a baj. Próbálom nem mutatni, hogy mennyire kétségbeejtő a helyzet, hogy három év csak úgy kiesett az életéből. Annak a három évnek vagyok a része én is, és a közös életünk is. Olyan gombóc kerül a torkomba, ami szinte fojtogat, bármelyik nem feltétlenül létfontosságú szervemet odaadnám, ha most azonnal emlékezne ránk. Hallgatom én is, amit az orvos mond, és amíg Dean a cipőjét veszi fel, beszélgetek vele pár szót. Próbál megnyugtatni, hogy ez csak átmeneti, és ne hagyjam, hogy emiatt az emlékezet kiesés miatt Dean bármi butaságot csináljon. Őszinte együttérzést látok a szemében, nekem meg megint tartanom kell magam, hogy ne bőgjek. A férjemnek fogalma sincs róla, hogy én ki vagyok, mégis ezt hogyan kezeljem? Mit mondjak neki? És ő mennyire lesz hajlandó elfogadni, amit mondok? Elég makacs jellem, valószínű, hogy ha a fejébe veszi, hogy nincs közünk egymáshoz, akkor aztán hozhatok én bármilyen bizonyítékot is, el fog utasítani. Napokig, de lehet, hogy még tovább. Hogy élem én azt túl?!
A kocsiban csendben vagyok, az útra figyelek, és arra, hogy ne omoljak össze. Még nem szabad, addig nem amíg Dean nincs biztonságban, a házban. Amikor leparkolunk a ház előtt, és elkezd értetlenkedni, összeszedem minden erőm és türelmem, próbálom nem felzaklatni fölöslegesen.
- Dean, most itt laksz, amíg tart ez a vírusjárvány. Tudom, hogy nem emlékszel rá, hiszen csak pár hónapja költöztünk ide, de szépen kérlek hidd el, hogy most ez az otthonod, mert itt vagy biztonságban. - nagyon türelmes a hangom, mégis a sírás kerülget. Pláne, amikor felcsattan, hogy ő rendőrt hív. Az ég szerelmére!
- Miért nem hiszel nekem? Miért gondolod, hogy bántani akarlak? Miért ne lakhatnál itt, ha egyszer semmire se emlékszel az elmúlt három évből?! - kérdezek vissza, és a hangomban szinte tapintható a kétségbeesés. Makacsabb mint hittem, és milliószor nehezebb lesz vele, mint amit a doki felvázolt. Pedig már az se volt egy sétagalopp!
Amikor a nagyiék megjelennek az ajtóban, megnyugszok. Őket ismeri, hátha rájuk legalább hallgatni fog. Amíg Dean előre megy, én kicsit megtörlöm a szemem, és próbálok erőt gyűjteni. Mondanám neki, hogy a fertőzéses ruhájával ne ölelgesse a nagyit, de tudom, hogy nem hallgatna rám egyikük sem. Pont ugyanolyan fafejűek mind! Aztán a következő mondata azonban olyannyira fáj, hogy szinte kővé dermedek.
- De nekem itt van a családom! - suttogom szinte sírva, és inkább nem követem még be a házba, képtelen vagyok rá. A teraszon ülök le a nyugágyba, ahol délelőtt még az a Dean olvasgatott, akit mindennél jobban szeretek. Az a Dean pedig, aki most délután hazajött velem, azt se tudja, hogy ki vagyok. Pityergek egy sort, míg a nagyi felirányítja őt a szobába, de nem vagyok hajlandó arról beszélni, ami történt. Pedig Grandmére alaposan megölelget engem is, hiába is mondom neki, hogy koszos, kórházas vírusos a ruhám. Jól esik az öreglány ölelése, csitítgatása, ahogy azt bizonygatja, hogy minden rendbe fog jönni és jobb lesz mint annak előtte. Részletesen elmondok neki mindent, hogy mi történt, mit mondott az orvos, és azt is, hogy mit hisz most Dean. A kétségbeesett pityergés csak nem akar alább hagyni, amíg a nagyi rám nem parancsol, hogy szedjem össze magam, mert az unokájának szüksége van rám. Ez a varázsszó, már fújom is az orrom, törlöm a szemem, és mintha nem is lett volna az előbbi kiborulás, ismét érzem az erőt magamban, hogy Dean mellett álljak. Most egy kicsit megint abban a bizonyos “rosszban”, ahogy a fogadalmunkban is szerepelt.
Egy gyors mosakodás után megölelgettem a sárkányomat, és ránéztem még a páromra is, hogy rendben van-e. Örülök, hogy alszik, az alvás hátha segít neki elfogadni a helyzetet amibe cseppent. Az éjjeliszekrényére tettem Pantoufle-t, és egy cetlit “vigyáz Rád”. Aztán mentem le a nagyiékhoz, akik úgy döntöttek, hogy mára mindenképp nálunk maradnak. Van vendégszoba, így semmi akadálya, és mintha eleve így tervezték volna a dolgot: náluk is van minden szükséges holmi, gyógyszer, ruha, satöbbi.
Ennem kellett az ebédből, és közben a nagyi megdícsérte az epres süteményt is. Azt mondja nagyon finom lett, hátha majd “a hasa haza tereli a kisunokáját hozzám”. Csak remélni tudom, hogy így lesz, de már annak is örülök, ha csak nem ellenkezik, nem sodorja magát fölöslegesen veszélybe a hitetlenkedés miatt. Vacsorát készítünk, az egyik kedvencét. A munka segít egyben maradni, hogy ne omoljak össze, képes legyek estig tartani magam, és Dean mellett állni, már ha egyáltalán hagyja.
- Szia! - ragyog fel a mosolyom amint megpillantom, majd oda is lesz a nagy jókedv, amint elmondja mit szeretne. - Benne vannak a kis tartóban… három rekesz, reggel délben és este, bele van írva. Majd én feltöltöm neked minden nap amíg rendbe jössz, oké? - ajánlom fel, és már keresem is a konyha pulton az elegáns pici tartót, amit tőlem kapott. Azért vettem, mert amikor ott rekedtünk Peekskill-ben, azt hittük nincs nála a gyógyszere… vajon erre emlékezni fog? Felé nyújtom a tartót, de máris sokkol a következő kérdésével. Levegőt sem kapok, és még a nagyi keze is megállt a tálalás közben.
- Ő itt Poupette, de mondd csak neki azt, hogy Eli. Ezt szoktad neki mondani. - segít ki a nagyi egy kevésbé sokkoló verzióval, mintha konkrétan bemutatkoztam volna a saját férjemnek. Hálásan pislogok az idős asszony felé, akinek úgy tűnik mindenre van válasza, lehetőleg olyan, ami nem borítja ki se Deant se engem.
- Ülj le, mindjárt vacsorázunk… enned kellene a gyógyszerek miatt. - mutatok az asztal melletti székre, a helyére, ahol ő szokott ülni. Bele facsarodik a lelkem, hogy fogalma sincs arról, hogy ki is vagyok, minden egyes pillanatban bömbölni akarok és toporzékolni. Nem azért lettem a felesége, és nem azért küzdöttünk ennyit, hogy most egy szerencsétlen baleset tönkretegyen mindent! Miért nem emlékszik ránk?! Miért nem emlékszik arra, hogy az életemnél is jobban szeretem?!
- Elnézést! - motyogom, és már futok is ki a mosdóba, hogy a klotyó fölé görnyedve adjam ki magamból a késői ebédet. Idegesség és táplálkozási zavar, nem jó páros! Valahogy összeszedem magam, bár valószínűleg elég sokat dekkolhattam odabent, mert már gyakorlatilag meg is vacsoráztak, és szemlátomást beszélgettek is, mert most meg mindenki rám néz ufóként. Sejtem, hogy a nagyszülők a dédunokában reménykednek, de abban aztán hiába… az elmúlt hónapokban bár javult a súlyom, a ciklusom még szét van esve mint az unokájuk emlékei. Nem mintha terveznénk egy kisbabát, de jelen körülmények közt… ki tudja valaha is hajlandó lesz-e egyáltalán átölelni engem Dean? Nem még gyereket csinálni.
- Gyere, egyél Poupette! - tol az asztalhoz, konkrétan a Dean melletti székhez a nagyi, én pedig engedelmesen leülök
- Csak egy kis… - nézek körül, majd megrázom a fejem. - Nem vagyok éhes, köszönöm Grandmére. - életemben először utasítom el a főztjét, néz is nagy szemekkel, de elfogadja a dolgot. A körülményekre való tekintettel még érthető is lenne, hogy nem akarok enni.
- Hozom a süteményt. - már libben is a konyhába, és húzza magával az öreget, mintha a szerencsétlen kis kosárkákhoz ketten is kellenének. Nem mintha egy ajtó és egy fal választana el tőlük, de tény, hogy a konyha néhány méterrel odébb van, mint az étkezőasztal.
- Kérlek szólj, ha nem érzed jól magad. Bármikor, azonnal beviszlek a kórházba, ha úgy érzed baj van. Rendben? - próbálok legalább ennyit kipréselni belőle, hogy ha nem is tudja ki vagyok, és nem emlékszik rám, legalább annyira bízzon bennem, hogy ha rosszul lenne, szóljon azonnal. A büszkeségénél már csak fontosabb az élete!

- Még mindig az a H5N1 madárinfluenza tombol, vagy valami új influenza? – kérdezek vissza a világjárványt hallva, mert legutolsó emlékeim szerint ezzel a kettővel volt tele az esti híradás, az viszont nem rémlik, hogy miatta mindenki maszkban meg szkafanderben mászkált volna… Igyekszem megőrizni a hidegvérem, de mégis hogy maradhatnék nyugodt, amikor egy idegen furikáz, épp ki tudja hova?!
- Mert miért laknék pont itt? Valahogy nehezen hihető, hogy miközben még jó pár évig fizetem a hitelt a lakásomra, új házat vettem volna. És nem is úgy néz ki, mint valami egészségügyi létesítmény. – vágok vissza a kérdésére, mert legyünk őszinték, a kórház sem szokta nyaralni küldeni az embereket. Maximum a függőket meg tüdőbetegeket mindenféle szanatóriumba, de emlékeim szerint egyik csoportba sem tartozok. Ellenben érezve a másik hangjából kicsendülő kétségbeesést, nekem sem kell több, talán még magabiztosabban és elszántabban állom a tekintetét, mint eddig, válaszokat várva.
- Nem tudom. Miért, maga minden idegenben feltétel nélkül bízik? – jön az újabb kérdésem, bár be kell látnom, kissé erősre sikerült a visszavágásom, elvégre elég végignézni rajta… tényleg nem úgy fest, mint aki képes akár a légynek is ártani. De így, hogy idegen arc, idegen környezet, ennyire ismeretlen körülöttem minden, egyszerűen képtelen vagyok biztonságban érezni magam, részben ezért is ez az ellenséges, sarokba szorított vad viselkedés részemről.
Legalábbis addig, amíg fel nem bukkan a házból kilépve a nagymamám, akiről bár nem tudom, mi szél fújta ide, de más biztos pontként kapaszkodok belé ebben az őrültek házában. Bár a többi kérdésem még mindig megválaszolatlan marad, ennek ellenére mégis elnyom a fáradtság, így tudva, hogy nem valami emberrabló hozott egy isten háta mögötti helyre, végül csak sikerül elszenderednem.
Azt nem mondanám, hogy az alvás egy csapásra eltüntette minden panaszomat, a fejem továbbra is sajgott, és az orvos szerint még fog is egy pár napig, de legalább már nem éreztem magam olyan végtelenül fáradtnak. Miközben a gyógyszereimet keresem, észreveszem a cetlit és a játék nyuszit az éjjeliszekrényen. Nem rémlik, hogy eddig is itt lettek volna, de akármennyire is nem tartom magam babonásnak, végül csak hagyom mindkettőt az ágy mellett. Végtére is, nem zavarnak sok vizet, helyette inkább a konyha felé veszem az irányt, a többieket keresve.
Csak kimérten biccentek a szőkeség vidám köszöntésére, mielőtt a gyógyszereim felől érdeklődnék, úgy tűnik, akkor mégsem ment haza, hiába próbáltam lerázni, sőt mi több, marad vacsorára is, az órát elnézve. Vagy éjszakára is? Esetleg még tovább?
Hallgatom, ám csak megszeppent bagoly módjára pislogok a gyógyszertartó említésére, ahogy a rekeszekben lévő, alig néhány szem gyógyszerre is, miután a kezembe nyomja azt.
- Á, értem. Azt megköszönöm… de… biztos, hogy csak ennyi? Mármint ennyi elég? Olyan kevésnek tűnik. – rázom meg kissé a gyógyszertartó dobozkát, mert emlékeim szerint majdnem kétszer ennyi a normális adagom. A nagyira nézek segélykérő tekintettel, majd a lányra, de úgy tűnik, tényleg ennyi. Látszólag az öreglány olyan természetesen viselkedik a közelében, mint ha ő is családtag lenne, pedig nem az a könnyen barátkozó típus, anyámmal sem sűrűn szokott ilyen kedves és barátságos lenni. Ha pedig ő megbízik benne, akkor csak nem kell nekem se tartanom tőle.
- Poupette? – kérdezek vissza meglepetten, miközben a lányra pislogok, akinek úgy tűnik, idő közben elvitte a macska a nyelvét, hogy már a saját nevével sem boldogul… Amikor pedig a nagyi épp úgy fordul, egy epres kosárkát el is csenek a tálcáról, hogy rossz gyerek módjára, a desszerttel kezdjem a vacsorát.
- Igen? – vonom fel a szemöldököm, mielőtt felé fordítanám a tekintetem, hogy alaposabban végigmérjem magamnak, hátha beugrik valami emlék róla. Igaz, az emlékek csak nem törik magukat, de legalább már tudom a nevét, a semmitől ez is több. – Milyen aranyos becenév ez a Poupette, illik hozzád. Eli… - váltok át önkéntelenül is magázásból tegezésbe, elvégre, ha a nagyi szerint én is az egyik becenevén szoktam szólítani… csak nem lesz sértődés belőle – Hm, ez a süti finom lett, ilyen csinálhatnánk máskor is! – tüntetem el a maradék morzsákat, mit sem sejtve, hogy valójában nem a nagymamámat, hanem Elit illeti a dicséret. Szófogadóan helyet is foglalok, ahol mutatja, s miközben a nagyiékra várunk, csak szótlanul nézelődök az étkezőben. Az orvos szerint az ismerős tárgyak, környezet, arcok segíthetnek, hogy előbb visszatérjenek az emlékek, mindenkinél más válik be, de akármennyire is nézelődök, egyelőre nem értem, hogy lenne bármi változás. Csak az zökkent ki némileg, amikor Eli felpattan a szomszéd székről, és eltűnik a folyosó irányába, de csak értetlenül nézek utána. Most jöttünk haza a kórházból, és valami világjárvány van… csak nem összeszedett valamit?
- Nem kéne valakinek megnéznie? – teszem szóvá, miután már elkezdtük a vacsorát, de ő még mindig nem ért vissza, de a nagyi csak int, hogy ne aggódjak… valószínűleg csak az idegesség, nehéz napja volt, de ha a vacsora végéig nem bukkanna fel, majd megnézni ő, hogy minden rendben van-e vele.
- Te csak maradj a fenekeden, legalább nem töröd össze magad még jobban. - int le a nagyi, így hát csak kelletlenül kanalazom a vacsorát, igaz, túl sok étvágyam még mindig nincs. Túl sokat nem is eszek belőle, csak annyit, hogy ne legyen gond a gyógyszerekkel, a maradékot csak szórakozottan tologatom a tányéromon. Mire pedig észbe kapnék, Eli már vissza is tért, a nagyszüleim meg mintegy varázsütésre tűntek el a konyha irányába, egyedül hagyva minket. Egy darabig csak nézem szótlanul, ám amikor felém fordulva beszélni kezd, végül csak egy hümmögés kíséretében bólintok.
- Rendben. Megígérem, hogy szólni fogok… - igaz, még mindig nem igazán tudom hová tenni, de attól még, hogy valószínűleg sosem fogok olyan sokáig élni, mint a nagyszüleim, azért én se szeretnék ilyen fiatalon meghalni. Nélküle pedig jelen helyzetben elég bajosan jutnék el a városba…
- Viszont te sem festesz túl jól. Minden rendben? Igyál egy kis vizet, meglásd, az segít! – érdeklődöm felőle, miközben még egy gyenge mosollyal is megpróbálkozok. Azt nem mondom, hogy olyan nyúzottnak tűnik, mint amilyennek én érzem magam, de… majdnem. Attól függetlenül, hogy nem éhes, azért a vizes kancsó felé nyúlok, hogy teletöltsem a poharát, majd jelzés értékűen közelebb toljam felé. Akár megissza, akár nem, egy pár perc múlva ismét én vagyok az, aki megtöri a csendet.
- Arra már rájöttem, hogy valószínűleg nem ismerjük egymást túl régóta, de… hogyan találkoztunk? Vagy hogyhogy te is itt vagy velünk? –nézek rá kíváncsi tekintettel, mert csak nem hagy nyugodni a téma, hogy ki is ő valójában. Közben pedig fel sem merül bennem, hogy valójában ő az, aki „itthon” van, és a nagyiék azok, akik csak átugrottak hozzánk „vendégségbe”. Valami ágról-végről rokon, akihez eddig nem volt szerencsénk? Vagy valami munka kapcsán sodort össze minket a sors? Iskola? Nem, ahhoz túl fiatal… esetleg valami ismerősömnek a húga? Miközben a választ várom, magamban pedig próbálom kitalálni, gyorsan beveszem a gyógyszereimet is, mielőtt elfelejteném őket, majd az üres poharat szórakozottan forgatom az ujjaim között, mintegy feszültség-levezető pótcselekvés gyanánt. Mert mondjon bárki bármit, akármennyire is biztonságban vagyok, de valahogy képtelen vagyok úgy érezni, ekkora ismeretlenség közepette. Maximum próbálom titkolni, több-kevesebb sikerrel. Egész jól el is játszok a pohárral, miközben hallgatom, legalábbis addig, amíg a gyűrűs ujjam hűvös, fémes koppanással nem találkozik vele, mert akkor egy szempillantás alatt lefagyok. Értetlenül pislogok az ujjamon lévő gyűrűre, és nem is értem, hogy eddig hogy a csudába nem tűnt fel, hogy ilyesmi van rajtam! Hisz még csak nem is szoktam ékszert hordani, ráadásul ez nem is akármilyen fajta, pont a gyűrűs ujjamon. Óvatosan leveszem, hogy alaposabban is szemügyre vegyem, miközben egészen lesápadok ültömben. Na jó, mi ez az egész? Valami rossz vicc?
- Ez… ez most komoly? – bukik ki belőlem a költőinek szánt kérdés, miközben a tekintetemben ott lapul némi kétségbeesés is, majd azzal a lendülettel ismét Elit támadom le – Te tudsz erről valamit?! Ez most tényleg az, aminek látszik, vagy valami rossz vicc…?  – majd ha bármi igenlő válasz érkezik részéről, már fogom is a fejem – Mi a fene ütött belém? Mikor? Hol? Miért…? És mégis, kit vettem el? Ingridet? Ő is itt van? – kapom jobbra, balra a tekintetemet, az említett legutóbbi barátnőm után kutatva… Mert nehezen tudom elhinni magunkat ismerve, hogy összeházasodtunk volna, azok után, hogy emlékeim szerint még az eljegyzésig se jutottunk el, de abból kiindulva, hogy ő az utolsó, akire emlékszek… Én már semmiben sem vagyok biztos.

- Bár az a csipcsupp vacak lenne. - sóhajtok a kérdésére, de mivel azt se tudom mire emlékszik és mire nem, többet nem mondok egyelőre. Nem akarom felzaklatni, egyszerűen csak haza akarom vinni, ahol talán lenyugszunk egy kicsit mind a ketten. Mivel az orvos az emlékek visszatérését egy viszonylag tág időintervallumra tette, így reménykedek abban, hogy amint hazaérünk és meglátja az ismerős környezetet, holmikat, és végre velem is hajlandó türelmesen beszélni, talán már emlékezni is fog ránk. Borzasztóan rosszul esik az a hang, ahogy velem beszél, a bizalmatlanság és ez a rossz előítélet. Elvégre tudtommal nem úgy nézek ki mint a baltás gyilkos, miért hiszi, hogy rosszat akarok neki?
- Mert nem is egészségügyi létesítmény, hanem az otthonod, Dean. Csak béreljük a házat, a lakásod ugyanúgy ott van a városban, csak a vírus miatt jöttünk ide, hogy minél kisebb legyen a vírus kockázata. - magyarázom még mindig higgadtan, de már egyre elkeseredettebben. Az egy dolog, hogy nem borul a nyakamba és nem puszilgat agyon… de az még nekem is sok, hogy konkrétan idegenként kezel. Mint egy totális idegent.
- Dean légyszíves! Fejezd ezt be! Attól még mert nem emlékszel rám, én igenis ismerlek, ha elfogadod, ha nem, ez az igazság! - csattanok fel már magam is indulatosan, mert nem vagyok hozzászokva ehhez a hangnemhez amiben most kommunikál velem. Olyan mint ott a könyvtárban, mintha az a sok-sok közös élmény ment volna a lecsóba és nem maradt köztünk más, csak a harag a tetves könyv miatt. Nagyon mérges vagyok! Mérges és kétségbeesett.
Örülök neki, hogy a nagyiék átjöttek, mert nélkülük Dean lehet, hogy gyalog vágott volna az útnak az imádott lakásához… olyan szörnyen makacs tud lenni! Elsírtam mindent a nagymamának, aki teljesen együttérzőn viselkedett velem. Bár ő maga nem élt át ilyesmit, el tudja képzelni milyen az amikor valaki nem emlékszik rád, és csúnyán beszél veled minden ok nélkül. Legalább ő biztosít róla, hogy tudja milyen nagyon szeretem a kisunokáját, és miközben a maszatos arcomat törölgeti a pihepuha zsebkendőjével, kér, hogy legyek türelmes egy kicsit, mert ismeri az unokáját, tudja, hogy nem könnyű vele. Megígérem, hogy megpróbálom, bár nem könnyű. Ő pedig megígéri nekem, hogy minden rendben lesz, hiszen most már a családjuk része vagyok én is. Ez a világ legnagyobb hazugsága, hogy “minden rendben lesz”. Mitől lenne?! Fogalmunk sincs róla, hogy Dean mikor fog, vagy egyáltalán fog-e emlékezni az elmúlt három évre! Ez már nem olyan szintű probléma, amit kezelni tudok, egyszerűen… túl sok nekem.
Mégis, amikor éppen vacsorára Dean is megérkezik, egy percre elönt a remény, hogy talán már megint a régi. Persze, hogy csalódnom kellett. Ugyanúgy semmire sem emlékszik a közös életünkből.
- Ennyi. Már egy jóideje csak ennyi gyógyszert kell szedned, hála égnek! - mosolyodok el halványan, a nagyi pedig bólogat, és azért még vet egy keresztet is, hogy az égieknek is hálálkodjon az unokája “szerencséjéért”. Az orvos elmondta neki, hogy átesett egy sikeres transzplantáción, már csak azért is, hogy mondjuk zuhanyozás közben ne kapjon szívgörcsöt a hegek láttán. Elfelejtette volna?
Jó így látni, ahogy süteményt csen a nagymamája szeme láttára, valahogy ezt a fajta gyerekes csintalanságot eddig nem is láttam tőle. Vagy csak amiatt furcsa, mert velünk mindig valami baj van, talán úgy érzi, hogy mellettem komolynak kell lennie? Pedig felőlem lehet játékosabb, engem nem zavarna. Vagy csak ennyit jelentene az a három év, ami kiesett? Ebben a három évben vált volna ennyire komoly, felelősségteljes felnőtté? Mindenesetre, ha már emlékezni fog, beszélek vele erről.
- Köszönöm. A nagyid szokta nekem mondani. - mosolygok rá máris valamennyivel könnyebb szívvel, miközben egy kicsit megnyugszok, ahol szinte két falatra el is tünteti a süteményt. - Köszönöm! Majd csinálunk máskor is. - még el is pirulok kicsit, furcsa helyzeteket teremt ez az emlékezet kiesés… rég nem pirultam már el a bókjától, mintha nekem is új lenne az érzés. - Együtt szedtük a szamócát még reggel. - teszem hozzá, hátha emlékszik rá, finoman próbálom vissza vezetni az életébe, amit él. Nem ragadhat örökké a három évvel ezelőtti állapotban, hiszen már sok minden változott körülötte azóta.
Mégis, bármennyire is jól esik, hogy már legalábbis nem néz terroristának, még hiányzik, rettenetesen hiányzik az ölelése. Ha tudná milyen nagyon aggódtam érte! És mennyire bánt, hogy amióta felébredt, nem ölelhettem meg, nem bújhattam oda hozzá, és ő nem mormogott valamit a rakoncátlan loboncomba kínaiul ahogy szoktuk. Szeretném a vállán kisírni magamból a stresszt, de még a gyógyszertartót is úgy vette el tőlem, hogy lehetőleg ne érintsen meg. Hogy fogom én ezt kibírni hetekig vagy akár hónapokig?! Belepusztulok!
Persze, hogy a klotyón kötöttem ki, hisztizve, sírva, kiadva minden létező kaját amit ma nagy nehezen megettem. Félek, hogy mi lesz így velünk, amikor pedig tényleg jól alakultak a dolgaink. Annyira ironikus, hogy épp most felejtett el mindent, amikor pedig már egész jól megismertük a másik minden apró kis dilihoppját is. Már tudta, hogy melyik a “nehéz éjszakám volt” grimaszom, és, hogy ilyenkor jobb ha nem is erőlteti a reggelit mert csak sírás lesz belőle. Hogy szeretem a pekingi kacsát, és ez volt az első dolog, aminél nem kellett könyörögnie, hogy egy rendes adagot elpusztítsak a tányéromról. Hogy szeretem, ha este megölel, és a hajam simogatja amíg el nem alszok, mert már tudja, hogy ha nyugtalanul alszom el, olyan lesz az egész éjszaka is. Már tudta azt is, hogy egy gimnáziumi traumatikus színjátszókörös élmény miatt nem olvasom francia szerzők regényeit. Kiváltképp a Nyomorultakat. Tudta, hogy ha rossz kedvem van, elég ha rám mosolyog, és játékosan emeli fel csikizésre készen a kezeit, én pedig már vinnyogtam is a nevetéstől a kezei alatt. Tudta, hogy imádom, ha a fülem mögötti kis gödröcskét csókolja meg a nyakamon. Most nem tud semmit, a nevemet sem tudja!
Mégis összeszedem magam valahogy, és kimegyek közéjük, mert még így is jobb vele, mint teljesen nélküle. Így legalább én emlékszem a házasságunkra, ha nem lennénk egymás mellett, teljesen feledésbe merülne az egész. A Nagyi roppant tapintatos most is, mint egész nap, amiért nem győzök elég hálás lenni neki. Tényleg nagyon jól jön a támogatása, ha nem lennének itt már kiborultam volna nyilvánosan is. Amikor ketten maradunk, első dolgom megkérni Deant, hogy tegyen egy ígéretet az egészsége érdekében. Szerencsére a józan esze a régi, és megteszi nekem.
- Köszönöm. Remélem hiszel már nekem és a nagymamádnak, hogy én csak jót akarok neked. - nyújtom felé bizonytalanul a kezem, aztán mivel félek a visszautasítástól, inkább félbe marad a mozdulat, és visszahúzom a kezem magam elé. Nem jó ez így, annyira hiányzik, hogy megérinthessem!
- Minden rendben, csak megviselt kicsit ez a nap. - vallom be neki őszintén a dolgot - Bevallom, reggel még egészen más elképzeléseim voltak a nap további részéről. - mondhatjuk így is. Az idegeim teljesen kivannak már, egyrészt aggódtam érte, hogy miért szédült el, nem-e valami súlyos gond a szívével, aztán a kórházban a vírusfertőzés miatt (ami miatt még mindig féltem őt, hiszen lehet, hogy elkapta), aztán azért mert amnéziás, és fogalma sincs arról, hogy én ki vagyok, meg itt van még a kezdeti ellenséges viselkedése is. Akinek nem lenne ez sok az hazudik!
Meglepetten kapom fel a fejem, miközben a pohár vizemet iszogattam, amikor végre rólunk kérdez. A nagyi felé fordulok, a segítségét kérném, de ő csak biztatóan bólint, majd egy-egy puszit nyom az arcunkra, és némi süteménnyel felszerelkezve kimennek a nagypapával a teraszra. Huh! Itt az idő? Mondjam el neki? Hogyan mondjam el neki úgy, hogy ne kapjon frászt?! Hiszen tény, és való, hogy nem vall rá ez a viselkedés, amit az utóbbi fél évben produkált mellettem, tudom én, hogy nehéz lenne saját magáról elhinni, hogy néhány hónap együtt járás után éppen ő ajánlotta fel a házasságot, de esküszöm így történt. Kár, hogy nincs róla kandikamerás felvétel!
- Nos, az… a városi könyvtárban ismerkedtünk meg. Egészen bájos történet, a véletlenen múlt, hogy most egyáltalán itt vagyunk mindketten. Szívesen elmondom neked az egész történetet, hátha segít visszaemlékezni. - próbálom vidáman és finoman, a tényekre szorítkozva felvezetni neki a dolgot. Csak semmi szubjektív, semmi “szeretlek amióta csak megpillantottalak!”. Szép sorjában, majd az is eljön, ha odáig jutok a történettel. Eddig úgy tűnik figyel, és mivel nem kérdez, felteszem elfogadja amit mondok. Legalábbis remélem, mert ez a része még hihető.
Éppen azt mesélem neki nagy részletességgel, hogy miként adtam oda a ruháinkat a szobapincérnek percekkel az áramszünet előtt, amikor a gyűrűje koppan a poháron. Látom, ahogy lefagy, hogy teljesen ledöbben, és őszintén szólva halálra rémít ezzel a reakcióval, hiszen aggódok az egészségéért.
- Nyugodj meg! - kezdem, de már látom, hogy rajta ül a pánik, logikus kérdéseket tesz fel, de ha felelnék rá se jutna ez az agyáig. - Dean, ez nem vicc, kérlek, hagyd, hogy elmagyarázzam! - látom rajta a kétségbeesést, amikor megerősítem a dolgot, hogy bizony az elmúlt három év során megnősült. Ha nem hadarná a kérdéseket, mindent elmondanék neki szép sorjában, de láthatóan most már tényleg kétségbeesett. Ingridet keresi, ami nem is kicsit esik rosszul. Tudtommal ő volt az utolsó nő, aki összetörte a szívét, nem is volt más komoly kapcsolata amíg én nem léptem be a képbe. Ingrid a szellem, akitől félek, hiszen nem Dean hagyta el őt, hanem fordítva. Mindig bennem lesz a félsz, hogy ha valamikor vissza táncolna hozzá a lány, vajon eldobná-e a közös életünket érte? Nem olyan típus, de ki tudja… pláne a mostani állapotában. Ahogy pánikol, én egyre dühösebb leszek. Eddig bírtam, nem vagyok óvónő, és bármennyire is szeretem, ez a több órája tartó pokol kikezdte az idegeimet.
- Még csak az kéne, hogy itt legyen az a nő! Ingridnek bezzeg örülnél, aki pedig csak úgy lelépett mikor bajban voltál! De az aki melletted van jóban-rosszban az menjen innen mert nincs rá szükséged. - csattanok fel dühösen. Persze! Rám nem emlékszik, rám, aki a felesége vagyok, aki mindent elkövetek azért, hogy életben tartsam egy világjárvány kellős közepén! De az a ringyó Ingrid az bezzeg de kár, hogy nincs itt! Soha nem voltam még olyan féltékeny mint most. Kiborultam, semmi kétség. - Az a fene ütött beléd, hogy szerelmes voltál! Az! Mégis mit hittél, hogy bárki is pisztolyt nyomott a fejedhez, hogy bele kényszerítsen egy házasságba?! Te is akartad, a Te ötleted volt! Három év rettenetesen sok idő, Dean, és ez alatt sokat változik az ember élete. A miénk is! Fogadd el! - veszek egy mély levegőt valamivel higgadtabban, mert már szinte kiabáltam vele, pedig sok hangos szó nem hangzott el köztünk amióta csak együtt vagyunk. Nem törődök semmivel, a bor felé nyúlok és már töltök is egy pohárba remegő kézzel, hogy aztán szinte kétségbeesetten kortyoljak belőle egy jó nagyot. Mintha ettől várnék bátorságot… úgy tűnik, szerzek is belőle valamennyit, mert csak úgy dőlnek belőlem a buta és meggondolatlan szavak.
- Szeretlek, a francba is. - szipogok a poharamba, és már az se érdekel, hogy mekkora sokkot kap attól, hogy én lennék az a bizonyos titokzatos feleség a gyűrű másik végén. - Még az anyukád gyűrűjét is nekem adtad. Mondd, úgy ismered magad, mintha te ezt bárkinek is odaadtad volna, anélkül, hogy tényleg szeretnéd? Nekem is nehéz. - gurulnak végig a nagy könnycseppek az arcomon. - Nekem is nagyon nehéz ez, hogy nem ismersz fel, nem emlékszel semmire sem a közös életünkből, és egy kicsit sem teszed könnyebbé a dolgot a hisztivel. Pedig én mindent megteszek, hogy neked jó legyen és biztonságban érezd magad itthon, de te a kisujjad se mozdítod értünk, meg se próbálod elfogadni amit én vagy a nagyi mondunk! Sosem voltál ilyen velem, örülök neki, hogy nem három évvel ezelőtt ismertelek meg! - vádlón nézek rá, és el is hajítom mérgemben a boros poharat jó messzire. Sebesült őzikének érzem magam, magányosabban mint valaha, hiszen volt családom, ő volt a családom, végre volt aki szeretett erre egy ostoba baleset miatt oda van az egész! Nincs se családom se férjem se senkim! Senki sem szeret!
A csörömpölésre besiet a nagyi is a teraszról, majd látva, hogy mennyire kiborultam, inkább nem szól egy szót sem. Ez a döbbent csend jobban bántja a fülemet, mintha ezer ember kiabálna egyszerre.
- Fáradt vagyok… lefekszem. - motyogom szinte bocsánatot kérve amikor már egy kicsit lehiggadtam, és óvatosan kerülgetem a szilánkokat a mamuszomban. Még pont hiányzik, hogy megvágjam a lábam és velem is lehessen a kórházba rohangálni.

A nem túl kellemes hazaút után igaz, némi megnyugvást jelentett, hogy legalább a nagyszüleimet láthatom, ha már minden és mindenki más idegennek bizonyult a környezetemben, de ettől függetlenül jól esett egy kicsit elmenekülni aludni. A kórházban is megannyi ismeretlen arc, az orvosomon kívül senki sem tűnt ismerősnek, és miután „haza” keveredünk, már az is kezd összeállni, hogy miért – mert nem otthon vagyok, és nem abban a kórházban voltam, ahová egyébként járok. Ahhoz képest, hogy mennyire katyvasz még minden a fejemben, meglepően hamar sikerült elaludni, az orvos szerint ez is az agyrázkódás egyik velejárója a többi kellemetlen tünettel együtt. Néhány nap, és minden jobb lesz. Egyelőre még nehéz elhinni, de azért igyekszem.
Mindenesetre miután felébredtem, mégis előmerészkedtem a szobából, hogy csatlakozzak a többiekhez vacsorára, már csak a gyógyszereim miatt is. Alapjáraton is van elég bajom, ne nehezítsem az életem azzal, hogy a legalapvetőbb szabályokra is fittyet hányok…
Nos, ha csak ennyi gyógyszert kell szednem, akkor ennyit, nem baj az, hogy kevesebb, mint amit megszoktam, csak… egyelőre furcsa. De úgy tűnik, ők jobban képben vannak, meg aztán hiába magyarázott az orvosom a kórházban, úgy zsongott a fejem, hogy a felét se jegyeztem meg annak, amit mondott.
- Hm, becenév a nagyimtól? Ilyet se sűrűn hallottam még! Valamit nagyon tudsz, hogy így beloptad magad a szívébe. – nézek előbb rá, majd az említettre, mielőtt eltüntetném a süti maradékát is, majd egy bólintással nyugtázom, hogy valójában ketten szedtük az apró, piros gyümölcsöket. Kár, hogy erre sem emlékszem, ahogy sok minden másra sem, így inkább helyet is foglalok az asztalnál, hogy elfogyasszuk a vacsorát.
- Igen, azt hiszem. – felelem bizonytalanul, mert bár elég ellenségesen viselkedtem vele, miután ideértünk, de higgadt fejjel átgondolva tényleg be kell látnom, hogy semmit sem ártott nekem, sőt… neki köszönhetem, hogy egyáltalán eljutottam a kórházba is.
- Ó, üdv a világomban. Azt hiszem, erről a családban mindenki tudna mesélni… - húzom el a számat keserűen, mert mit szépítsünk? Mellettem sajnos ilyen kiszámíthatatlan az élet, hiába tervez az ember előre, az egyik percben még minden szép, minden jó, pár perccel később meg már egy mentőben ülünk, vagy épp a kórház folyosóján várunk az orvosra. Egyik nap még a egy kirándulás részleteit tervezgetjük, másnap meg már az intenzíven várakozunk az eredményekre… Talán épp emiatt a bizonytalanság miatt szeretek az élet egyéb területein biztosra menni mindenben, amennyire csak lehet.
- A könyvtárban? Nos… ez mondjuk egész reálisnak tűnik. – lepődök meg kissé, de aztán csak a székemen hátra dőlve jelzem, hogy kíváncsian várom a folytatást – Szívesen meghallgatom, már persze, ha nincs jobb dolgod. Hátha… - segít emlékezni, bár meglepődnék, ha ennyi lenne, ilyen könnyedén menne. Mondhatni, már-már gyanús, általában semmi sem szokott ilyen hamar megoldódni, ha rólam van szó.
A megismerkedésünk történetét hallgatva hol csak hümmögök egy sort, jelezve, hogy figyelek ám, hol meglepetten pislogok a mellettem ülőre, hogy ez komoly? Hol csak jót mosolygok a hallottakon, a maga módján egész kalandos és érdekes – legalábbis addig, amíg az a halk, fémes koppanás ki nem zökkent a mesedélutánból, mert ott aztán egy szempillantás alatt fagyok le.
Először azt hittem, hogy csak valami rossz vicc, de mégis ki viccelődne azzal, hogy gyűrűt húz, csak úgy poénból, pont a gyűrűs ujjára? Ráadásul Eli sem tagadja, így aztán gőzerővel kezdenek kattogni a fogaskerekek odabent, hogy megpróbáljam kikövetkeztetni az igencsak homályos ismereteim alapján, hogy mégis hogyan történhetett ez az egész. Vagy kivel, ha már itt tartunk.
- Mi? – döbbenten pislogok Eli felcsattanását hallva, ezek szerint Ingrid nincs itt… - Lelépett? Mármint mikor? Most? – kérdezek vissza értetlenül, de valamivel visszafogottabban, mert mit ne mondjak, az eddigi türelmes, csendes stílus után igencsak éles kontrasztban áll ez a mostani kirohanás – Ezt most nem biztos, hogy értem… - pislogok rá bizonytalanul, ám mielőtt még újra megszólalhatnék, csak mondja és mondja tovább, és próbálom megőrizni a hidegvérem, akármennyire is esnek rosszul a szavai. Sőt, szép lassan bennem is egyre fentebb megy a pumpa tőle.
- A fenébe is, mégis hogy fogadjam el?! Igen, három év sok idő, és ha olyan sok minden változott ez alatt, miért várod el, hogy alig néhány óra alatt felzárkózzak belőle? Vagy úgy tegyek, mint ha minden a legnagyobb rendben lenne?  Mindezt úgy, hogy nem kaptam róla semmi összefoglalót és senki sem mond semmit, ha nem én kérdezek rá!  – amiről pedig fogalmam sincs, arról mégis, hogyan jutna eszembe kérdezni? Ennyi erővel mindennek kérdezzek utána én? Élnek még a szüleim? Megvan a vesém? New Yorkban élek még egyáltalán? Az még mindig Amerikához tartozik? Most világjárvány van… háború is? Vagy az csak készülődik?
Elnézve, ahogy tölt magának egy pohár bort, nagy a kísértés, hogy kövessem a példáját, de nem hiszem, hogy jót tenne jelen helyzetben, így agyrázkódással, meg úgy, hogy nemrégiben vettem be a gyógyszereimet, így csak szótlanul, feldúltan ülök a helyemen továbbra is, várva, reagál-e valamit a hallottakra. Nos, reagálni reagál, igaz, nem épp azt, amire számítok, így amikor kibukik belőle a kis vallomása, jön az újabb meglepett lemúr-pislogás.
- Hogy mi? Ezzel azt akarod mondani, hogy te… meg én…? – be se kell fejeznem a mondatot, valószínűleg összerakja, hogy mire is vagyok kíváncsi, ahogy pedig folytatja, bebizonyosodik, hogy igen… az elmúlt három évben nem Ingridet vettem el, hanem őt, ráadásul önként és dalolva, azért is ez az előbbi, féltékeny kirohanás. Már megint tiltakoznék, ellenkeznék, ez biztos valami félreértés, de aztán szóba kerül anya gyűrűje, és valóban, felismerem ott az ujján, egy, az enyémhez igencsak hasonlító karikagyűrű mellett, ekkora véletlenek márpedig nincsenek. Nem is nagyon tudok hirtelen mit reagálni rá, csak megbabonázva figyelem a kezét, legalábbis addig, amíg a fejemhez nem vágja, hogy minden az én hibám. Valahol megértem a dolgot, igaza van, másfelől pedig roppant mód bánt a dolog, és ezen az sem segít különösebben, hogy mérgében földhöz vágja a poharat.
- Tudod mit? Igazad van. Sajnálom, hogy így érzel, hogy ilyen rosszul alakult, hogy még egy nap se telt el azóta, hogy elvesztettem az emlékeim, de már besokalltál és eleged van az egészből. Szerinted én akartam, hogy ez legyen? Hogy semmire se emlékszem? Nem! És ha már a sajnálatnál tartunk, valahol már sajnálom azt is, hogy végül sikeresen összejött a transzplantációm. Ha lecsúsztam volna a listáról, vagy valami komplikáció miatt ott maradok a műtőasztalon, legalább már senkinek sem kéne velem bajlódnia többé. – felelem csendesen, mit se törődve azzal, hogy a végének már a nagyim is fültanúja lehetett. Ha azt hiszi, én élvezem azt, hogy folyton mások segítségére vagyok utalva, már gyerekkorom óta, akkor nagyon is téved. Én lennék a legboldogabb ember a Földön, ha nem lenne szükségem senkire sem, aki a fél szemét rajtam tartja, ha esetleg valami baj történne, de ahogy a legtöbb tartós betegség esetében többnyire, úgy itt se választás kérdése.
Ahogy aludni indul, én is felkeltem a helyemről, hogy első körben összetakarítsam a szilánkokat meg a bor maradékát, mielőtt még valaki megsérül miatta. Amúgy is az én „érdemem”, hogy így alakult, meg nehogy már a nagyim hajolgasson miatta ennyi idősen, ez még nekem is megy. Ám amikor dolgom végeztével mennék én is dolgomra, még az ajtóig sem jutok, amikor a hátam mögül meghallom a nagyim hangját.
- Dean, beszélhetnénk egy kicsit? - tette fel a költői kérdést, de tudva, hogy úgy sem úszom meg a dolgot, ha nem most, akkor később kerítünk rá sort, inkább essünk túl rajta… hogy aztán, amint helyet foglaltam az egyik fotelban, már kapjam is a következő kérdéseket a nyakamba.
- Mégis mi volt ez az előbb? Mivel sikerült szegény kislányt így kiakasztanod? Lehetnél egy kicsit kedvesebb meg türelmesebb vele, hisz annyira igyekszik! – így került hát újra szóba az exem, mire a nagyi jó darabig csak a fejét fogta, majd mesélni kezdett… Miután kiderítettük, hogy nagyjából melyik az az időszak, ahonnan kezdve kiestek az emlékeim, nagy vonalakban elmesélte, hogy mi minden történt azóta. Sok mindenre hiába lettem volna részletesebben is kíváncsi, ennyire ő sem volt képben a dolgaimmal, de szó esett Ingrid eltűnéséről, az egyre súlyosbodó állapotomról, arról, először hogyan csúsztam le a transzplantációról, mert pont lebetegedtem, majd nem sokkal később hogyan kaptam egy második esélyt azon a novemberi éjszakán. Hiába kérdeztem, arra sem tudott válaszolni, hogy kitől kaphattam a szívet, csak azt, hogy azóta egyre jobban és jobban voltam – ez a mostani eset volt az első azóta, amivel komolyabban rájuk ijesztettem. Mesélt az utazásaimról, a családról, rokonokról, ki házasodott meg az utóbbi években, vagy épp hol született kisbaba, egyetemi továbbtanulások, válások… volt itt minden.
- A közös dolgaitokat viszont Poupette-tel kell megbeszélned, szokásodhoz híven vele kapcsolatban róla sem voltál túl informatív, nekünk is csak azután mutattad be, hogy eljegyezted. Bevallom, eleinte elég szkeptikus voltam vele, de azután hamar meggyőzött, inkább ő, mint bármelyik korábbi barátnőd. Mára viszont elég volt ennyi, már későre jár. Nagyapád már biztos rég a szobájában hortyog, ideje nekünk is aludni, ezt meg majd máskor folytatjuk. – itta ki a teája maradékát, azzal egy jóéjt puszit követően egyedül is hagyott a nappaliban. Útban a szobája felé még Elihez is benézett, szüksége van-e némi vigasztalásra, meleg kakaóra, vagy bármi egyébre, ha pedig aludt, csak betakargatta, és ment ő is tovább.
Tudom, hogy ilyenkor már rég aludni szoktam, de most valahogy mégsem jött álom a szememre. Egy darabig még a kandalló előtt ücsörögtem, miközben igyekeztem feldolgozni a hallottakat, meg ezt az egész napot, de úgy éreztem, muszáj egy kicsit kiszellőztetnem a fejem.  Neki is álltam, hogy keressek egy pokrócot és egy párnát, ha túl hűvös lenne az odakint ücsörgés, keresés közben pedig egy ismerős kis könyvecskén is megakadt a tekintetem. Már jó pár éve, hogy naplót írok, részben terápiás célból, részben megszokás gyanánt, részben pedig azért, hogy a kínai nyelvnek ezt a hétköznapibb nyelvezetét is gyakoroljam kikapcsolódás gyanánt. Az pedig már megszokás, hogy mindig ugyanolyan borítójú kötetet igyekszem beszerezni, minimális eltéréssel, akárhányszor újra van szükség. Elég volt ezt is kinyitni, ahogy megláttam a saját kézírásommal ott sorakozó kínai írásjeleket, már tudtam, hogy megtaláltam a tökéletes esti olvasmányt. Igaz, ezt is csak idén, év elején kezdtem írni, de a semmitől több, ráadásul a verandán, a hintaágyban fekve, olvasgatva csak úgy elszaladt az idő, már rég elmúlt éjfél, mire elnyomott az álom.

- Ez inkább a te érdemed. - mosolygok rá halványan. Az, hogy a nagyival ilyen jó lett a viszonyom, tényleg rajta is múlt, hiszen például egy alkalmat se mulasztott el, hogy megdicsérjen a nagyi előtt, vagy meséljen rólam valami pozitívat neki. A kapcsolatom a nagymamájával valóban döcögősen indult, de miután leültünk szépen négyesben, és a mama is feltette a kérdéseit, Dean is elmondta neki őszintén, hogy mi miért történik, elfogadta a dolgokat. Utána meg már simán ment minden, és Poupette lettem egy életre, amit cseppet sem bánok.
Élvezettel nézem, ahogy rossz gyerek módján habzsolja a vacsi előtt elcsent süteményt, és ha most nem az emlékei után kutatnánk közösen, egész biztosan velem felezte volna el a zsákmányát, és nem eszi meg az egészet egyedül. Nem mintha annyira kívánnám a süteményt, de gondoskodna róla, hogy bőségesen egyek belőle, az biztos.
- Szeretném, ha bíznál bennem. - sóhajtok egy hatalmasat. Most elsődlegesen erre lenne szükség, hogy megbízzon bennem. Nem azt kérem, hogy heverjen a lábaim előtt és valljon szerelmet öt percenként, hanem azt, hogy bízzon bennem és higgye el amit mondok neki. Nem hazudok neki semmiben, és támogatom ahogy csak tudom.
- Hidd el, velem épp ugyanez a helyzet. Összepasszolunk. - szólom el magam véletlenül, mert nem pont így mondanám el neki, hogy néhány hónapja ásó-kapa-nagyharangos stílusban nyomjuk együtt az életet. Kezdem viszont nagyon is érezni magamon ezt a bizonyos nehéz napot, elfáradtam piszkosul. Fizikálisan is, de főleg lelkileg, és bár tudom, hogy most Dean mellett kellene állnom maximálisan, mégis azt érzem, hogy nem megy, elfogyott az erőm. Elég hamar, de ebben benne van még az esése miatti aggodalom is, hiszen nem nyugodtam meg egy kicsit sem azóta, hogy nála lekapcsolták a villanyt. Na meg persze az sem segített, hogy ma gyakorlatilag reggeli óta nem ettem semmit sem, nem is ittam rendesen, csak aggódtam érte. A szervezetem energiáért és pihenésért kiabál, és tudom, hogy azt is kellene tennem ahhoz, hogy támogatni tudjam Deant a bajban.
- Az is hihető, hogy szinte már kiabáltunk egymással a könyvtárban? - kérdezem széles mosollyal, mielőtt még folytatnám a történetet. - Elmesélek mindent szép sorban, oké? - nagy levegő! Talán ha az elején kezdem, hinni fog nekem. Talán és HA. Mindenesetre beavatom szépen, és úgy tűnik nyitott a történetre, talán hajlandó elfogadni.
Odáig viszont már nem jutok el sajnos, hogy mi történt másnap reggel Peekskill-ben, mert koppan az a bizonyos gyűrű a poháron. Nem tudom elképzelni, hogy mekkora sokkot kaphatott tőle, hiszen arra egészen biztosan nem számított, hogy menet közben megnősült. Tényleg nem vallana rá, de az az igazság, hogy ő maga mondta még úgy fél órája, hogy nálunk a váratlan események vastagon benne vannak a pakliban. Amikor viszont megemlíti a volt barátnőjét, nálam valaki lekapcsolja a biztosítékot. Ingrid. A nyakigláb, formás, angyalarcú lány, akit egy-két fotón láttam, és aki mindig Dean nyakába bújva, ajkát a férjem arcán pihentetve mosolyog a kamerába. Kiábrándítóan gyönyörű, mármint ha velem össze akarja valaki hasonlítani. Egyébként átlagos lánynak tűnik, de… kicsinek és kevésnek érzem magam hozzá képest. Persze, hogy esz a féltékenység!
- Nem most. - felelem röviden, mert többet nem akarok mondani arról a kígyóról. Hogy volt szíve ott hagyni Deant amikor pedig a legnagyobb szüksége lett volna rá, élet és halál közt?! Lelketlen vipera, csak kerüljön a kezeim közé egyszer! Nem vagyok verekedős típus, de a kedvéért kipróbálnám a műfajt!
- Éppen elmondtam volna, legalábbis azt a részét amit tudok, ha nem álltál volna neki pánikolni! Majd ha már visszatérnek az emlékeid, elmondhatod, hogy szerinted mi a jó módszer arra, hogy valaki sitysutty képbe kerüljön évek eseményeivel úgy, hogy még a legnyilvánvalóbb dolgokat sem hajlandó elfogadni hanem keresi a kandikamerát! - gondolok itt például a lakhatás kérdésére. Azt is milyen sokáig tartott a fejébe tunkolni, hogy most jelenleg itt él, és nem a belvárosban! Ha ezt ilyen nehezen vette be a gyomra, mégis hogy hozakodtam volna elő a házassággal?! Könnyen ítélkezik ő is, én pedig túlságosan ingerült vagyok és fáradt ahhoz, hogy legyen türelmem most ezen a kérdésen óvatosan átlibbenteni.
Töltök magamnak egy pohár bort, és majdnem az egészet meg is iszom egy szuszra, remegő kezekkel. Ha nem szeretném ennyire, már rég felakasztottam volna magam az első fára. Kilátástalannak érzem a helyzetet, sosem fog elfogadni engem, ha nem jönnek vissza az emlékei. Kész csoda, hogy egyszer is belém szeretett, másodszorra már biztos nem sikerülne. Ha így marad, és az a három év végleg elveszett, a házasságunk is mehet szépen a kukába, mert adott körülmények közt… nem engedne közel magához.
- Igen! - vágom a képébe egy kicsit talán hevesebben mint terveztem. A torkomat marja a sírás, és fogalmam sincs mitől lenne jobb vagy könnyebb a helyzet. Látom rajta, hogy nem hiszi el, és bár nem mondja ki, de tudom, hogy azt gondolja “kizárt dolog”. Hát ezt gondolja rólam valójában? Hogy nem érek annyit, hogy a felesége lehessek? Néhány óra, aminek a legjavát tagadásra pazarolta elég volt neki ahhoz, hogy leírjon? Mintha megütött volna. Persze, hogy ilyen sebzetten reagálok, és csak végképp elgurul a gyógyszerem. Az a Dean akit megismertem, utánam hozta a könyvet az egyetemre pedig szinte semmit nem tudott rólam. Színlelte, hogy alszik, csak azért, hogy hozzá bújhassak még. Hol van ő most?! Örökre elveszett?
Amikor viszont ő kel ki magából, és ennyire súlyos dolgokat mond emelt hangon, teljesen megfagy az ereimben a vér. Hogy mondhat ilyet? Döbbent arccal nézek rá, és legszívesebben megütném, hiszen ezzel, hogy ezt mondja óriási fájdalmat okozott a nagymamájának aki hallotta az egészet.
- Eszemben sincs feladni se besokallni! Csak közöltem, hogy elegem van a hisztiből! Megígértem, hogy veled leszek bármi is történjen, és esküszöm neked Dean Calver, hogy ennél sokkal, milliószor gorombábban kellene viselkedned ha azt akarod, hogy elüldözz a közeledből! - nagyon kimért a hangom, és olyan őszintén nézek a szemébe amennyire csak lehet. - Ami pedig a transzplantációt illeti, ha nem sikerült volna, valóban nem lennének gondjaim se veled se mással mert én is a föld alatt lennék. - nem mondok inkább többet, láthatóan nem akarja elfogadni, hogy egyáltalán a felesége volnék és nem valami vadidegen ápolónő. Értem én, hogy ezt nehéz feldolgozni, de akkor fogja a fejét és szörnyülködjön, ne pedig tiltakozzon, mintha hazudnék neki.
Inkább felcsoszogok a szobába, bele se gondolva abba, hogy ez bizony a közös hálószobánk. Szép nagy a ház, de nem kastély, hogy nyolc hálószobája legyen. Nekünk nem is kell nagyobb, eddig jól elvoltunk itt. Pancsolok egy jót a kádban, a habfürdő segít egy kicsit megnyugodni. Na meg persze a kiadós sírás is… Dean pizsamáját a sárkánykámra húzom, és úgy ölelgetem, hogy érezzem az illatát, viszont ez sem segít elaludni. A Nagyi még benéz hozzám, hozott egy bögre teát meg némi zsebkendőt. Kicsit szigorúan, mégis kedvesen (ahogy szokott) megkér, hogy legyek türelmesebb Deannel, elhiszi, hogy nehéz volt ez a nap, de a veszekedéssel nem oldunk meg semmit. Elszégyellem magam, mert időközben már rájöttem, hogy milyen igazságtalan voltam én is vele. Holnap minden másként lesz, ezt megígérem a nagyinak is, aztán tényleg megpróbálok aludni. De nem megy… nem tudok. Nincs mellettem, nem tudok hozzá bújni, képtelen vagyok így elaludni. Üres és túl nagy az ágy nélküle, és borzasztóan félelmetes is így, hogy tudom: ha itt lenne se ölelne át.
Amióta együtt járunk, nem éreztem még magányosnak magam. Vele olyan volt, mintha tartoznék valahová, elhittem, hogy ő (és később a családja) szeret engem, és már nem kell félnem attól, hogy egyedül lennék, mert nem leszek. Mert mellettem volt, nem engedett el Kanadába sem, inkább előállt ezzel a hirtelen jött esküvővel is, csak, hogy ne kelljen elválnunk egymástól. Most azt kívánom, bár inkább Kanadában lennék, ha a boldogság ennyire törékeny. Bárcsak ne is éreztem volna, hogy milyen boldognak lenni, ha ennyire egyszerű elveszíteni. Még valamire rávilágított ez a dolog: tényleg csak ő van az életemben, akit szeretek, és aki tényleg feltétel nélkül szeret… illetve… úgy tűnik, feltétel az, hogy emlékezzen rám. A magány furcsán csap le rám, és megint itt van ez a rengeteg szeretet amivel nem tudok mit kezdeni. Nem kell senkinek, nem ölelhetek meg senkit, nem puszilgathatok össze senkit, mert a lőtéri kutyát se érdekli, hogy én mit érzek. Kétségbeesetten szeretném valakire ezt a tonnányi szeretetet rá zúdítani.
Inkább képeket nézegetek a telefonomon, hogy milyen szép közös emlékeink vannak. Vagyis, jelenleg ezek csak az én emlékeim… De miért kellene, hogy így legyen? Mármint… megmutathatom neki! Ez az! Macska tappancsokkal sietek le a lépcsőn, hálóingben, a pihepuha plüss köntösömben, és a meleg mamuszkámban amit tőle kaptam, telefonnal a kezemben. A teraszon van, de úgy látom elaludt. Milyen békésen alszik! Vissza sietek a szobába, hogy hozzam a sárkány plüssöket, majd az egyiket óvatosan teszem Dean mellé, a karja alá ahová én szoktam bújni.
- Csss! - csitítom, amikor mocorog, és megsimogatom a haját, épp csak az ujjaim végével. Most olyan, mintha mi sem történt volna, mintha minden rendben lenne. Hátrálok egy kicsit, de csak a ház sarkáig, ahol nem lát ebben a sötétben. Megnyomom a küldés gombot, és várom, hogy a telefonja csipogása felébressze. Még levegőt se veszek, amíg nem mocorog újra, és nem látom, hogy a telefon sápadt fénye megvilágítja az arcát.
Nem sokkal később hallom halkan, ahogy elindul a videó, és az “I don’t fell like dancing” muzsikál, nagyjából a dal közepétől. Bár én most nem látom, de már láttam ezerszer is, így tudom mi történik a kis képernyőn. A bejárati ajtótól indul az “operatőr” (Dean), a hang forrása és a nappali felé haladva, ahol éppenséggel én ugrabugrálok, egyik kezemben a karácsonyra kapott fehér sárkánnyal, a másikban egy fekete sárkánnyal. A plüssállatokkal a kezemben táncikáltam, neki háttal, miközben mókás bábjáték és némi hangváltoztatás segítségével franciául eljátszottam a “Te Dean Calver akarod-e az itt megjelent...” kezdetű romantikus komédiát. Közben nagyon halkan néha hallani lehet, ahogy a telefonnal filmező Dean kuncog, miközben paparazzi módon megörökíti a kis vidám délutánomat. Aztán lerakta a telefont a komódra, miközben a kamera tovább veszi az ugribugrit a plüssállatokkal. Ujját a szája elé téve mutatja a kamerának ő is nagyon vidáman az anyukája, nagymamája, dédmamája gyűrűjét, és felemeli a hüvelykujját is. Amikor közelebb sétált, akkor vettem észre, hogy hazaért, így jól meg is ijedtem, és mint egy rosszalkodáson kapott kisgyerek álltam megszeppenten előtte a sárkánykákkal a kezemben. Aztán felé nyújtottam a feketét, nagy boci szemekkel nézve rá.
- Össze passzolnak… Neked vettem őt, hogy… mi is összepasszoljunk. Szeret táncolni. - böktem ki zavartan, fülem hegyéig vörösen miközben felé nyújtottam a plüssállatot.
Igen, azt a videót küldtem át neki, amit teljesen spontán készített arról, hogy hogyan adta nekem oda a családi ereklyét, az anyukája gyűrűjét. Ha ez sem segít, hogy legalább egy kicsit közelebb engedjen magához, de legalábbis ne legyen velem kapásból ennyire elutasító, akkor semmi. Közelebb settenkedek, hiszen már mindjárt vége a videónak, és mire a kijelző elsötétül, ott állok tőle alig pár méterre, kezemben a saját sárkánykámmal. Félve araszolok közelebb, elvégre veszekedtünk, gondolom, hogy most nem leszek népszerű nála.
- Sajnálom, hogy kiabáltam veled. És sajnálom, hogy nem vagyok elég türelmes ebben a helyzetben, de megígérem, hogy még jobban igyekezni fogok. - felé nyújtom a kezem, majd a sárkányt emelem fel, hogy a mellette pihenő fekete sárkányhoz érintsem. - Csak… Csak egy kicsit hagyd, kérlek, hogy szeresselek. Nem kérem, hogy szeress te is, csak ne utasíts el ennyire mert ez borzasztóan fáj. Megteszed a kedvemért? - állok ott bizonytalanul, kétségek közt. Nem akarom elengedni ezt a házasságot épp akkor, amikor kezdett tényleg szuperül működni. De egyedül nem tudok harcolni érte, főleg úgy ha előbb még vele is meg kell küzdenem.

- Nem ígérek semmit, de megpróbálok. – felelem óvatosan, mert látva, hogy a nagyszüleim milyen kedvesen és közvetlenül viselkednek vele, látom rajtuk, hogy fontos nekik, viszont a bizalom sajnos nem gombnyomásra jön létre… Remélhetőleg, ha eddig, amíg megvoltak az emlékeim, jól kijöttünk egymással, akkor csak nem kell sokat várni arra, hogy kialakuljon a bizalom ezután se.
- Hát, akkor legalább már azt tudom, hogy ennyi közös van bennünk. – állapítom meg, nem túl sok valami, de a semmitől talán ez is több kiindulási alapnak. Így hát amikor elkezdi mesélni, hogy hogyan is találkoztunk, inkább neki szentelem a figyelmemet.
- Hogy én? Kiabálni egy könyvtárban? Húha, te aztán tudsz valamit, hogy ennyire kihoztál a sodromból… - állapítom meg tűnődve, mert így hirtelen el nem tudom képzelni, hogy mégis mit művelhetett, inkább csak figyelek, hisz amilyen hihetően indult az egész, a folytatás annál kalandosabbnak tűnik, akár még valami vígjátékban is megállná a helyét! Kár, hogy a végéig nem jutunk el, az én hibámból, de ahogy koppan az ujjamon lévő gyűrű a vizes poháron, egyszerűen úgy érzem, mint ha kirántották volna a lábam alól a talajt. Már megint. Hogy a csudába nem vettem egyáltalán észre eddig, hogy ez az izé is az ujjamon van?!
Nem csoda, hogy a szívem is kihagy minimum két ütemet, meg a kelleténél jobban bepánikolok, mert a fenébe is, ez még viccnek is rossz! Ráadásul nem elég, hogy megnősültem, még csak arra sem emlékszem, hogy kit vettem el?! Remélem  nem derül ki, hogy idő közben még apa is lettem, mert akkor aztán tényleg hívhatják a mentőket…
Hiába kérdezgetek, túl okosabb így se leszek, az meg részlet kérdés, hogy valójában saját magamnak köszönhetem az egészet, hisz ahelyett, hogy csendben megvárnám, mit válaszol a másik, más próbálom is magamtól, mindenféle feltételezések meg fél információk alapján összerakni a képet, nem túl sok sikerrel. Amitől aztán Elit is sikerül kizökkentenem a béketűréséből, és tessék, már kész is a baj!
- Mondjuk elmondhattad volna a kórházban is, még mielőtt magától kibukott volna! – mint ahogy az orvosom tette a transzplantációval. Igaz, még az is olyan hihetetlennek tűnik, fel sem fogtam teljesen a dolgot, és lépten, nyomon úgy kell emlékeztetnem magamat, akárhányszor csak eszembe jut a betegségem, hogy az bizony már nem úgy van, ahogy… Nem lebeg a kasza a fejem fölött, legalábbis olyan közel, mint néhány éve. És tudom, az sem megoldás, hogy három év minden történését megemlítik előttem, de a fenébe is, az olyan fontosakat azért csak mondhatták volna előre is! Lehet, hogy úgy sem fogadtam volna túl jól, de talán még mindig jobb, mint ez, szinte mindenen összekapni!
És tessék… amikor kiderül, hogy ráadásul pont ő a feleségem, nem is nagyon tudok mit reagálni a hallottakra – legalábbis szavakkal, az arcomra sajnos annál látványosabban kiülnek a gondolataim. Nem is arról van szó, hogy ne érne annyit, csak… a fenébe is, nagykorú egyáltalán?! Vagy mivel fogott meg így, mi lehet benne olyan különleges, hogy ilyen rövid időn belül nem csak megismertem, hanem el is vettem?! Kezdek félni… Próbálok rájönni, de egyszerűen nem megy, túlságosan felzaklatott ez az egész helyzet, az emlékeim hiánya, a túl sok új információ, az elveszettség érzése, így nem csoda, hogy csak olaj a tűzre minden, amit mondunk vagy teszünk.
- Igen? Azt majd meglátjuk! - húzom fel az orrom, elvégre nem én vagyok az, aki kettőnk közül pohárral dobálózik, arra meg, amit a transzplantációs megjegyzésemre reagál, csak a fejem csóválom. Mi ez, valami rossz Rómeó és Júlia történet? Kettőnk körül végül csak ő az, aki előbb menekülőre fogja, és miután összetakarítottam, én is mennék az utamra, ki tudja merre, csak ki innen, ha épp a nagyim nem állítana meg, és terelne a nappali felé egy igencsak hosszas beszélgetésre. Én pedig, amennyire morogva és dacosan vágódtam le az egyik fotelbe, valamivel később, miután lecsillapodtak az indulatok, kénytelen voltam belátni neki, hogy valahol mégis csak igaza van, és egy csöppet sikerült túlreagálnom Elivel ezt az egészet. Végül is, tényleg lehetne sokkal rosszabb a helyzet… A maga módján egészen kedvesnek és aranyosnak tűnik, csak pechjére, mint az egyetlen, akire nem emlékszek a jelen lévő ismerősök közül, minden felszültséget és frusztrációt akaratlanul is rajta töltöttem ki.
A nagyi már rég aludni tért, ám én még mindig nem bírom rávenni magam, hogy felmenjek az emeletre, és aludjak, túlságosan is nyüzsög ez a sok-sok új információ a fejemben, ahogy próbálom elfogadni, feldolgozni őket. Legalább egy kicsit ebben is segít a naplóolvasás a hintaágyban, a sok kusza információ legalább egy részét letisztázni, mi, miért, hogyan, mikor… Még ha csak pár hónapra visszamenőleg, akkor is több mint a semmi. Persze így, hogy még félig sincs teleírva, sem érek a végére, idő közben csak felülkerekedik a fáradtság rajtam, engem meg elnyom az álom odakint, a teraszon.
Elképzelésem sincs, hogy mennyi ideig aludtam, csak akkor rezzenek össze, amikor az éjszaka csendjét a telefonom csipogása zavarja meg. Mocorgok egy sort, mire a naplómat kioperálom magam alól – eddig fel sem tűnt, hogy milyen kényelmetlenül nyomja az oldalamat – és elsőre a plüssfigurát is simán párnának hiszem, így minden gyanakvás nélkül keresem elő a telefont a zsebemből, hogy megnézzem, miért jelzett.
A lakásomat szerencsére még felismerem a videón, alig változott valamit az elmúlt években, és arra is egész hamar rájövök, hogy a videóban ugrabugráló szőkeség az történetesen Eli, ahogy pedig tovább peregnek a képkockák, akaratlanul is el-elmosolyodok közben. Nem tagadom, hogy roppant mód furcsa érzés így látni magam, az életem egy korábbi momentumát, pláne úgy, hogy milyen boldognak tűnünk rajta mindketten… A felismerés tényétől pedig, hogy vajon hány olyan pillanat, emlék lehet még, ami hasonlóan emlékezetes lenne, csak épp nem emlékszem rá, ismét elszomorodok, és most először kezdek el igazán rágódni amiatt, hogy mi lesz akkor, ha sosem jutnak eszembe? Az orvos szerint nem lehet pontosan megmondani, lehet, hogy csak egy pár óráig tart ez az állapot, lehet, hogy örökre elvesztek az emlékeim. Az átlagnál néhány napig tart ez az állapot, de hogy kinél meddig tart, azt nem lehet tudni. Az ismerős arcok, tárgyak, emlékek segíthetnek… Hát, ezzel sokra megyek így, ki tudja, milyen messze otthonról.
Már épp újra lejátszanám a videót, az orrlógatás helyett némi vidámságért, amikor egyszer csak ott terem előttem a semmiből Eli, én meg úgy pattanok fel ijedtemben ülő helyzetbe, mint ha sündisznóra hasaltam volna.
- Ó, hogy az ég áldjon meg, a frászt hoztad rám! Azt akarod, hogy szívrohamot kapjak?! – bukik ki belőlem akaratlanul és a kelleténél mogorvábban is, mielőtt még vennék néhány mély lélegzetet és megnyugodhatnék, hogy „csak” Eli az, nem valami Z kategóriás horrorfilm egyik szereplője itt, az isten háta mögött a semmi közepén.
- Bocs… nem számítottam rá, hogy te is idekint ólálkodsz. Miért nem alszol? – szólalok meg immár emberibb hangnemben, ahogy végignézek rajta. Hálóing, mamusz, alvós plüss…?
- Semmi gond, én is tartozok egy bocsánatkéréssel, sajnálom, hogy úgy viselkedtem veled, mint ha a te hibád lenne ez az egész, hogy nem emlékszem a saját életemre sem. – ismerem be, majd amikor felém nyújtja a plüsst, tűnik fel, hogy a videóban látott párja, a fekete, valójában itt gubbaszt mellettem a hintaágyon. Hát ez meg mikor került ide? Fel is emelem, kérdő tekintettel pillantva Elire, hogy ez is ő volt…?
- Megpróbálom. – sóhajtok a kérdését hallva, majd arrébb is csúszik a hintaágyon, meglapogatva a mellettem lévő helyet, hogy ha szeretne, üljön nyugodtan ő is ide –Legalábbis butaságnak tűnik csak azért kerülni téged, mert nem emlékszek rád, holott jó eséllyel pont te vagy, aki legkönnyebben segíthet, hogy visszakapjam az elveszett emlékeimet. – gondolkozok hangosan. Így is elég siralmas a helyzet, legalább magam alatt ne vágjam dacból a fát, nem igaz?
- Ha nem is leszek egy csapásra olyan, mint tegnap voltam, de legalább megpróbálok viselkedni. Aztán bízzunk a legjobbakban, remélhetőleg javul a helyzet. – sóhajtok újra – Ha Peekskillben, vagy hol működött, úgy, hogy egyikünk sem nagyon ismerte a másikat… talán annyira nem elveszett az ügy. - teszem még hozzá, ha úgy nézzük, egy fokkal már jobb a helyzet, még ha én nem is emlékszek, Eli legalább ismer engem. Fel is emelem a kezem alatt pihenő fekete plüss sárkányt, hogy ezúttal játékosan én bökjem meg vele a nála lévő fehéret. Jóban, rosszban, vagy mi a szösz…
- Amennyiben nem szakad az eső, holnap nem megyünk el csavarogni egy kicsit? Akár kirándulni a környéken, piknikezni, megint szamócát szedni, vagy bármi... tudom, hogy az orvos azt mondta, inkább pihenjek, de semmi kedvem egész nap a négy fal között sínylődni. – pláne, amikor „beteg” vagyok, csak azokat az időket juttatja eszembe, amikor kórházban voltam, vagy épp az ágyból se nagyon bírtam felkelni.

Valahogy azt érzem, miközben mesélem neki a kettőnk közös történetét, hogy tényleg figyel rám, és most kivételesen nem is kérdőjelezi meg amit mondtam. Próbálom nem mutatni, de ez a gyanakvás borzalmasan rossz érzés, mert hát… pont azért működött a kapcsolatunk mert nem voltak benne titkok. Mivel az esküvő utáni első héten kiderítette, hogy van ez a kis (nagy) táplálkozási gondom, tényleg őszintén mondhatom, hogy nem titkolóztam előtte, és szerintem ő sosem titkolt előlem semmit. Furcsa érzés, hogy most az aki ismer mint a tenyerét még a nevemre se emlékszik.
Próbálom kíméletesen felvezetni a dolgot, és szerintem egészen jól megy a dolog, mert Dean is sokszor mosolyog, bólogat. Elromlik viszont az egész, amikor felfedezi a gyűrűjét, és elkezd pánikolni. Na ebből hogyan mászunk ki?
Olyan gyorsan követik egymást a kérdései meg a téves következtetései, hogy engem is összezavar, és ki is hoz a sodromból. Még, hogy Ingrid! Majd adok én neki Ingridet!
- Elmondanád, hogy az ilyesmit hogyan sűrítsem két mondatba miközben állandóan el akartál küldeni mint egy idegent? - vágok vissza, mert úgy látom ez a bizonyos Dean még nem tanulta meg, hogy hiába is vannak logikus érvei, nem feltétlen van neki igaza. Túlságosan zaklatott, és nem is foglalkoznék ezzel a dologgal bővebben, amíg le nem nyugszik, ha nem viselkedne ennyire ellenségesen velem. Védekező mechanizmus, hogy nem hagyom magam. Az viszont, amit az arcán látok, amikor megtudja, hogy én vagyok a felesége… hát, elég beszédes. Elnyomom az árva kiscica ábrázatot, és nincsenek remegő ajkak sem… csak a csendes megbántottság. Látom rajta, hogy nem egyszerűen meglepte vagy sokkolta a dolog, hanem valahogy nem akarja elhinni, mintha képtelenség lenne vagy egyenesen sértés rá nézve. Tényleg? Ennyire jelentéktelennek tűnök? Ennyire nincs bennem semmi, ami tetszene neki? Komolyan elbizonytalanít a közös jövőnket illetően ez a reakció, hiszen… aki tetszik az tetszik mindig, nem? Akkor meg miért volt velem, vagy miért vett el, ha ennyire elképzelhetetlennek tartja, hogy bármi is legyen köztünk? Vagy más valami fogta meg?
Alaposan meg is bántjuk egymást, de nem baj. Ebben már rutinom van, hogy a családtagjaimmal rosszban legyek, ha akarja szívesen állok perben vele is. Nagy gyakorlatom van benne!
- Fogalmad sincs róla miket beszélsz. - csóválom meg a fejem mérgesen, ahogy látom rajta a sértett dacosságot. Komolyan? Azt hiszi, ettől jobb lesz? Ha történetesen halálosan összeveszik a feleségével, akivel reggel még semmi baja nem volt? Tudom, hogy elveszítette az emlékei egy részét, de hogy a józan eszét is? Az újdonság. Legalábbis ennél hidegebb fejjel ismertem meg, a problémákat igyekezett mindig higgadtan kezelni pánik helyett. Nem csak neki furcsa az új helyzet, hanem nekem is.
Odafent még én is beszélgetek egy kicsit a nagyival, mert nem tudok aludni. Persze, hogy szeretem még az unokáját, kérdeznie is butaság volt. Ha nem szeretném, már rég leléptem volna innen abban a pillanatban amint olyan gorombán kezdett velem viselkedni. Megígérem, hogy a másnap jobb lesz, én is jobban fogok igyekezni. Ennél többet úgysem tehetek jelenleg. Aludni viszont nem tudok. Nincs mellettem, így nem megy.
Képeket és videókat nézek a telefonomon, hátha azok segítenek egy kicsit. Közben jön az ötletem, hogy talán az egyik videó segíthet neki, legalább is elfogadni a dolgokat. Talán ha látja milyen boldog volt, nem fog ennyire elutasítani. Kár, hogy egyikünk se rajong se a videóért se a fényképekért, különben most több mindent is el tudnék neki küldeni. Így viszont maradt egyetlen kis videó, ebben van minden reményem. Na meg a kis sárkányainkban. Olyan aranyosak, otthon még a lakásában a hálószobában tartottuk őket egymás mellett egy komódon. Már rég nem alszom állatkákkal, amióta hozzá tudok bújni éjjel.
Megvárom, hogy megnézze a videót, ami engem is mindig mosolyra fakaszt. Látom, hogy őt is felvidította, de közben olyan borongósnak is tűnik az arca. Mire gondolhat? Még mindig nem hisz nekem? Hiszen felismerhetné saját magát a videón, és láthatja, hogy nem trükkfelvétel. Ez volt a boldog valóság mostanáig. Mire a videó végére ér, közelebb osonok, ami így utólag buta ötletnek bizonyul. Engem is megijeszt azzal, hogy ilyen hevesen reagál, már megint mint mindig a testi épségéért aggódok.
- Dehogy akarom, hogy infarktust kapj! - rázom a fejem nagyon hevesen. Hát úgy tűnik egy centivel se előrébb se az elmúlt néhány órában, se a videóval. Pedig valahol belül reménykedtem benne, hogy legalább egy két halvány emlékecske lesz ami visszatér.
- Nem tudok. Nélküled… nem igazán alszom jól. - vallom be a szomorú igazságot. Az elmúlt egy évben csak mellette tudtam jól és pihentetően aludni. Szükségem van rá, ő az a békés, nyugodt szikla, egy kis sziget ahová menekülhetek az óceán hullámai elől.
- Semmi baj. Tudom, hogy borzasztó lehet neked. És ijesztő is. - sóhajtok - Nem csak a te életedre nem emlékszel, hanem a miénkre sem. - csóválom meg a fejem szomorúan. Azt hiszi, hogy csak őt érinti ez a dolog? Ha soha nem nyeri vissza az emlékeit, minden amit közösen elértünk mehet a kukába. Az én életemet is tönkreteszi ez a dolog, nem csak az övét. Sőt… momentán úgy érzem elveszítettem őt, holott tényleg semmi rosszat nem tettem. Csak bólintok mikor felemeli a plüsst, és inkább magamhoz ölelem a fehéret, akit még karácsonykor kaptam, és Dannynek neveztem el. Danielle, az én kis sárkányom. Leülök mellé a hintaágyra, de bevallom egy kicsit én is bizalmatlan vagyok vele. Nem tudom most mik a határok, mit csinálhatok úgy, hogy nem akad ki tőle. Egy ölelés még belefér?
- Segítek majd. Együtt visszaszerezzük őket, oké? Nekem is pont olyan fontosak ezek az emlékek mint neked. - mosolyodok el halványan. Elvégre ha nincsenek rólam emlékei, akkor… belegondolni is rossz, hogy mi lesz akkor hosszú távon.
- Dean… - sóhajtok egy jó nagyot, miközben a kezeim közt forgatom zavartan a plüsst. - Ez nem így működik, te is tudod. Ott és akkor, volt valami… valami kis szikra, amit éreztél te is és én is. Mindig is éreztem a közeledben. Amióta viszont kijöttünk a kórházból, mintha szándékosan nem akarnád, hogy ott legyen. Így pedig hiába is próbálkozom. - kevésen múlik, hogy ne sírjak megint, szóval inkább őszinte szemekkel fürkészem az arcát itt a holdfényben. - Sosem értettem, hogy mivel érdemeltelek meg, mi lehet bennem amit megszerettél. És félek, hogy talán másodszorra nem fogod megtalálni. Akkor mit csináljunk? - biggyednek őszintén sírásra az ajkaim, mint egy babának ha nem kap időben enni. Amikor a sárkányt az enyémhez érinti, egy kisebb hüppögés kiséretében el is mosolyodok, és inkább megtörlöm az arcom.
- Elmehetünk. Minden nap el szoktunk menni egy kisebb sétára, ha az időjárás is engedi. A piknik jó ötlet, majd viszünk magunkkal egy kis uzsonnát is. - bólintok, és egy kicsit kényelmesebben elhelyezkedek a hintaágyban. Persze igazán kényelmes akkor lenne, ha hozzá bújhatnék, és végre elengedhetném én is a mai nap minden feszültségét, de hát nem jöhet össze minden! Franciára váltok, és úgy szólok hozzá - Tetszett a videó? Akarsz még megnézni pár fényképet is? - kérdezem reménykedve, de ha nincs kedve inkább nem erőltetem a dolgot. Inkább eszembe jut valami, hogy oldjuk ezt a feszültséget egymás közt. Nem szokásom feladni, ha valami nem megy így majd megy a másik úton. Felkelek a hintaágyról, és hozok a konyhából két pohár bort, amit lerakok a kis asztalra ahonnan elérjük, majd amikor visszaérek elé, mosolyogva nyújtom felé a kezem.
- Örülök, hogy el tudtál jönni és megismerhetlek. - ha elfogadja a kezem, szabályosan is bemutatkozom, elvégre a rendes nevem még mindig nem tudja, nem emlékszik rá. - Elaine Anook Calver-Beaulieu. - leülök mellé, mintha ez egy amolyan randi lenne, és még mindig játékosan pillantok felé - Tudod, eleinte nem akartam veled randizni, de annyira emlékeztetsz a világ legeslegédesebb pasijára, aki történetesen a férjem, hogy nem tudtam neked ellenállni. - ha veszi a lapot, és érti a viccet is, akkor tényleg kényelembe helyezkedek, kezemben a poharammal. - Mesélj valamit magadról Dean. Akármit, amit szerinted tudnom kellene. - biztatom egy kicsit. Talán gyerekesnek tűnhet, de nem jut más az eszembe, hogy mégis hogyan tudnánk megismerkedni, illetve ő megismerni engem. Talán ha azt játsszuk, hogy ismerkedünk, neki sem lesz annyira kényelmetlen a szituáció.

- Megpróbálhattad volna még a kórházban. Egyébként meg házasok vagyunk, az emlékeid is megvannak, valamennyire csak ismersz akkor, nem? – legalábbis feltételezhető, akkor meg valamennyire azzal is illene képben lennie, hogyan kell felvezetni az ilyesfajta kényesebb témákat, hogy ne akadjak ki tőlük teljesen 5 másodperc alatt. Az más kérdés, hogy így kapásból én sem tudnám biztosra megmondani, hogy mi lett volna az a megoldás, ami ez esetben a legjobban működött volna esetemben, de úgy is mindegy, mert az a hajó már elúszott, kár lenne azon rágódni, hogy mi lenne, ha… Azt meg nagyon remélem, hogy nem lesz több ilyen emlékezet-kiesős balesetem.
- Lehet. De azt hiszem, ez megbocsájtható bűn, ha az ember életéből kiesik néhány év, egyik pillanatról a másikra. – vágom vissza ingerülten, mert nem én akartam ezt az egész amnéziát, sem a balesetet, a kórházat, ahogy a veszekedést se, kár, hogy az egyik automatikusan generálja a másikat, és ahelyett, hogy higgadtan kezelnénk ezt az egész helyzetet, akaratlanul is csak gerjesztjük a feszültséget egymás között.
Elég egy beszélgetés a nagyimmal ahhoz, hogy belássam, talán kissé túlságosan is hevesen reagáltam le ezt az egészet, és megígérem, hogy a továbbiakban megpróbálom nyugodtabban kezelni a helyzetet, az viszont, hogy kivitelezni hogyan sikerül majd, még a jövő zenéje. És bár valamennyire sikerült megnyugodnom így, hogy legalább a fontosabb kérdéseimre választ kaptam, annyira azért még nem, hogy aludni bírjak, így a naplómat magamhoz véve inkább a terasz felé veszem az irányt. Ha a kandalló előtt ücsörögve nem sikerült elbóbiskolni, hátha a nyár esti hűvös segít majd… És segít is. Azt nem tudom pontosan, hogy mennyi idő után nyomott el az álom, vagy hogy mennyit aludtam, de a telefonom hangjára ébredek, amikor pedig a kijelzőre pillantva észre veszem, hogy milyen üzenetem érkezett, már nézem is azt a bizonyos videót gondolkodás nélkül. Hogy ez miért nem jutott eddig eszembe? Talán mert annyira sosem voltam az a típus, aki órák hosszat képes belefeledkezni a telefonjába és csak azt nyomkodni… Pedig biztosra veszem, hogy akad még több videó meg fénykép is! Ahogy az aranyos eljegyzős videó a végére ért, már épp kerestem volna a többi fényképet a telefonomon, amikor a semmiből felbukkan az, aki küldte, kisebb szívrohamot hozva rám!
- Mondjuk én is gondolhattam volna, hogy ébren vagy, és nem álmodban küldözgetsz videókat… - teszem hozzá, de mentségemre legyen szólva, most ébredtem fel! Ki a csoda gondolta volna, hogy nem az ágyában ücsörög, hanem alig pár méterre, lesben áll a sötétben?
- Ó… vagy úgy. – teszem hozzá, és feltételezem, jelen helyzetben az sem segítene túl sokat, ha ott ücsörögnék tőle karnyújtásnyira, mert hiába én vagyok, mégsem ugyanaz vagyok jelen pillanatban, akit ő ismer, így, az emlékeim nélkül – Hogy is szokták mondani? Az egyik legnehezebb, amikor valaki melletted ül, és mégsem lehetne távolabb tőled? – vagy valami hasonló. Még ha nem is kimondottan ilyen helyzet szülte a gondolatot, most esetünkben is elég igaz.
- Az. Elég frusztráló, hogy annyi minden, másoknak teljesen magától értetődő dologról nekem most még csak sejtelmem sincs. Kicsit olyan, mint ha valami olyan helyen járnék, ahol nem beszélem a helyiek nyelvét. – lehet, hogy néha megértjük egymást, de sokkal gyakrabban beszélünk el egymás mellett, mint szeretnénk, és senki sem igazán tudja, hogyan is kéne kezelni ezt az egészet. Annak ellenére, hogy itt most a nyelv nem okoz akadályt…
- Rendben. – mosolyodok el halványan, annak ellenére, hogy tisztában vagyok vele, hogy nem ilyen egyszerű a dolog. Az orvos is megmondta, hogy bár a többségnél alig néhány nap múlva szinte maradéktalanul visszatérnek az emlékek, akadnak sajnos olyanok is, akiknél sohasem… Mi van, ha én is örökre búcsút mondhatok a sajátjaimnak? Inkább bele sem akarok gondolni!
- Gondolom az nem mentség, hogy azt se tudtam, hogy egyáltalán kéne szikrának lenni? – sóhajtok fáradtan, miközben hátra dőlök a hintaágyon, a kezemmel szórakozottan piszkálgatva az ujjaim között lévő fekete plüss sárkányt – Tudom, nem egyszerű, de… ne vedd magadra. Akárhányszor kórházba kerülök, akaratlanul felszínre tör a kevésbé empatikus felem. Még úgy is, hogy az orvos említette a transzplantációt, és tudom, hogy már nem kellene annyira azon stresszelnem, hogy egyik pillanatról a másikra rosszul leszek. – a pakliban természetesen még így is benne van, benne is lesz életem végéig, de legutóbbi emlékeim szerint hosszabb idő után ismét romlani kezdett az állapotom, és egy rakás gyógyszert szedtem napi szinten azért, hogy lassítsuk a dolgot, amennyire csak lehet. Hogy nyerjünk még pár évet… Csodálkozik bárki, hogy akármennyire is otthonosan mozgok a kórházi közegben, akaratlanul is kisebb gyomorgörcsöm van, akárhányszor ismét oda kerülök? Úgy, hogy nem csak egy szimpla kontrollra mentem vissza?
- De nézzük a jó oldalát. Ha volt valami kis szikra, akkor csak megvan még valahol, csak idő kérdése… Mint a kínai mitológiában a „sors vörös fonala”, ami azokat köti össze, akiket egymásnak rendelt az ég. Ha összetartoznak, akkor úgy is mindig visszatalálnak egymáshoz, történjen bármi. - gondolkozok hangosan, mert magamat ismerve, ha már feleségül vettem, akkor valamivel biztosan sikerült megfognia, nem pedig pusztán a két szép kék szeméért tettem. Ha pedig így volt, biztosra veszem, hogy előbb vagy utóbb, de csak fellobban megint a láng. Az meg úgy se én (mi) lenné(n)k, ha valami elsőre is könnyen menne.
- És még rám mondják, hogy pesszimista vagyok? – sandítok rá, amikor azt ecseteli, hogy mi lesz, ha mégsem. Ha mégsem, akkor majd stresszelünk a problémán akkor, ha már ott tartunk, egyelőre azt hiszem, bőven van megannyi más is, amin lehet. Csak szépen sorban! A problémáknak úgy sem szokásuk maguktól megoldódni vagy eltűnni.
Tudom, hogy nem kéne szarul éreznem magam azért, mert jelen pillanatban nem emlékszem mindenre, mégis képtelen vagyok elnyomni az érzést. Mint például most, a piknikezés kapcsán, vagy bármi más témához kötődően, amikor naivan sikerül olyan ötlettel előállnom, ami amúgy már jó ideje a napjaink részét képezi. Pedig valahol örülni kéne, hogy sikerül ráérezni ezekre a közös dolgokra, de a sikerélmény helyett akaratlanul is az jut eszembe, hogy még egy olyan dolog, ami másnak természetes, nekem meg nem… Alig láthatóan bólintok a séta és piknik dologra is, és nem is forszírozom tovább inkább.
Egy pillanatra sikerül meglepnie azzal, hogy csak úgy minden előzetes nélkül átvált az eddig használt angolról a francia nyelvre, de aztán gond nélkül folytatom én is ezen a nyelven a társalgást, anélkül, hogy az okáról faggatnám.
- Ó, az igen, aranyos volt. És nézhetünk, én is épp azt terveztem, mielőtt a frászt hoztad volna rám azzal, hogy itt teremtél a semmiből előttem. – mosolyodok el, és már épp a Galériát keresném a telefonomon, amikor a másik egyszer csak felpattan, eltűnik, én pedig értetlenül pislogok utána. Mindenesetre várok egy kicsit, mielőtt még elkezdeném a képeket nézegetni, szerencsére nem is kell túlságosan sokáig, hogy visszatérjen.  Bor? Kézfogás? Bemutatkozás? Mi ez az egész?
- Örvendek, Dean Randolph Calver. – mutatkozok némileg megszeppenve, viszonozva a kézfogást, még mindig kissé értetlen tekintettel, hogy mire is készül, ám miután beszélni kezd, hamar leesik a tantusz. Akaratlanul el is mosolyodok, miközben hallgatom, ám amikor rajtam lenne a sor, hogy beszéljek, valahogy mégsem akarnak jönni a szavak. Inkább a saját poharam felé nyúlok, hogy én is igyak néhány korty bort, még ha az orvos nem is igazán javasolta, ennyiből csak nem lesz gond.
- Nos, gondolom az már ilyen rövid idő alatt is feltűnt, hogy milyen nehéz eset tudok lenni, ha „beteg” vagyok… - állok meg ismét egy pillanatra, miközben azon töröm a fejem, hogy mégis mit mesélhetnék, amit valamilyen okból fontosnak tartok magamról, de ő még nem tud róla? Van egyáltalán olyan, amit még nem tud? Biztosan, de arra is fogadni mernék, hogy a többségükről már biztosan hallott, elég kicsi az esélye annak, hogy magamtól sok újat tudnék mondani. Az pedig elég egyoldalú beszélgetés lenne…
- Ne haragudj, de nekem ez így nem igazán megy. Nem tudom, hogy mit mondhatnék magamról olyat, ami neked is újdonság. – adok hangot a gondolataimnak, miközben szórakozottan lötykölöm a bort a poharamban körbe-körbe – Azt sem szeretném, hogy te unatkozz, meg engem is bosszantana, ha csak olyanokat mondanék, amiket már réges-rég tudsz. – ismerem be, de mielőtt még megint megkaphatnám, hogy mennyire negatívan állok az egész helyzethez, elő is hozakodok egy másik ismerkedős alternatívával.
- Mit szólsz inkább valami kérdezz-felelekhez helyette? – pillantok rá, elvégre így én is kicsit jobban megismerhetem – újra – és talán ő sem unja közben annyira magát, mint ha életem főbb eseményeit venném számba neki. Azokat már biztos ismeri, de pár hónap házasság és ismeretség után gondolom, akad még bőven olyan része az életemnek, amit kevésbé ismer, vagy amire inkább kíváncsi.
- Hmm… kezdésnek mondjuk: Melyik történelmi korszakban és hol élnél a legszívesebben, ha nem itt, a mostaniban? – dobom be kezdés gyanánt az első kérdést, ha már én hozakodtam elő a dologgal, az meg, hogy a saját kérdéseinkre mi is válaszoljunk-e, vagy csak egymáséra, azt rá bízom.

Valószínűleg én sem kezeltem jól a helyzetet, és az is igaz, hogy Dean se tehet arról, ami történt. Még türelmesebbnek kellett volna lennem vele, és azonnal elmondani neki a dolgot, de utólag már könnyű okosnak lenni. Meg aztán, őt ismerve… hát, tömör gyönyör lett volna lenyomni a torkán mindenféle előzmény nélkül, hogy házasok vagyunk. Legjobb esetben is kiugrott volna az autóból. Kiabálnom mégse kellett volna vele, de ez már késő bánat, eb gondolat ugye.
A nagyi meg is nyugtat meg nem is. Persze, tudom én is, hogy amint visszatérnek az emlékei, minden olyan lesz mint régen, és azt is tudom, hogy valahogyan kárpótolni fog ezekért a nehéz órákért, esetleg napokért vagy hetekért. Mostanáig még akaratlanul sem bántott meg soha. Nem is tudok elaludni, csak forgolódok, szagolgatom a párnáját, próbálom kitalálni miként tudnék segíteni rajta. Mert hát elég egyértelmű, hogy segítségre szorul hiszen még a gyógyszereit se tudja egyedül bevenni…
A videótól azt reméltem, hogy majd valami beugrik neki, elkezd emlékezni ránk, az életére, vagy bármire a kiesett évekből. Azt ugyan nem tudom, miért reméltem ezt, hiszen tisztában vagyok vele, hogy ez nem így működik, de a szív dolgai már csak így működnek, nem feltétlenül logikus érvek állnak a háttérben. Úgy tűnik tetszett neki a videó, legalábbis mosolygott többször is. Vajon mit szólna, ha most elmondanám neki, hogy ez az egész házasság dolog egy félig-meddig kényszerű megoldásnak indult? Valószínűleg közölné, hogy fel is út le is út, amennyire nehezen fogadja el, hogy egészen ma délelőttig mi bizony szerettük egymást, igen, még ő is engem.
- Nem, álmomban nem szoktam küldözgetni ilyesmit. - mosolyogok el halványan - Igazság szerint szinte nem is használom a telefonom, főleg ha veled vagyok. Mindig le szoktál szúrni, hogy miért nem töltöttem fel, mert állandóan hagytam lemerülni, te meg aggódtál mikor elmentem valahová és nem tudtál elérni. - sóhajtok csalódottan. A mostani helyzettől olyan messze van az alig pár hete történt “múlt”, mint én attól, hogy végig egyek egy tíz fogásos vacsorát. Újra elszomorít a dolog.
- Hát, jól szokták mondani. Jelenleg alig tudok néhány rosszabb dolgot elképzelni. - bólintok, és próbálok rájönni, hogy mit vétettem, amiért ezt érdemlem? Nem elég, ami a nevelőapámmal majd anyukámmal történt, még a nyakamba kaptam egy igazi suttyó vérszerinti apát is, aztán ez a dolog a vízummal, Dean betegsége, az én betegségem, ez a hülye vírus dolog, és most még ez is! Tényleg elbírom én ezt mind egyedül? Amíg mellettem volt, azt éreztem, hogy igen. De most olyan, mintha mázsás súlyokkal a lábamon próbálnék úszni a viharos tengeren.
- El fog múlni ez az érzés, és sokkal jobb lesz minden. Amint megint emlékezni fogsz, minden a helyére kerül, csak légy te is türelmes magaddal. Talán ha erőltetjük akkor nem megy, inkább… legyünk “realistán optimisták”. - próbálom kicsit vigasztalni a saját definíciójával, hiszen amilyen kétségbeesetten próbálja magába szippantani a kiesett éveket, annál nagyobb a kétségbeesése. Elvégre sok olyan dolog történt, amire biztosan nem is gondolt volna.
- Nem a te hibád, ne rágódj rajta te se. - mert akármennyire is rosszul esik, tényleg nem tehet róla. Persze, azt reméltem, hogy kedvesebb lesz velem már eleinte is, hiszen ha valaki tetszik neked, azzal élből kedvesebb vagy. Ennek az elméletnek nyilvánvaló cáfolata a megismerkedésünk a könyvtárban, de ezt tegyük is zárójelbe! - Ó, a kórházas kevésbé empatikus feledet már jól ismerem. Annyit legalább sikerült elérnem, hogy már többnyire csak velem vagy pokróc, a nővérkékkel tudsz kedves is lenni. - forgatom a szemem mosolyogva, és bár legszívesebben megsimogatnám az arcát, mégse teszem. Ezek az önkéntelen mozdulatok hiányoznak, amik már annyira természetesek voltak köztünk, hogy fel sem tűntek. Csak most, hogy nem szabad, nem lehet.
Amikor azt mondja nézzük a jó oldalát, megrázom a fejem, ahogy a sárkányomat ölelem.
- Ha van a sorsnak fonala akkor úgy érzem a miénket éppen most nyiszálják egy életlen késsel, hogy még rosszabb legyen az egész. Hiába tartozunk össze, valahogy sosem akarnak normálisan összejönni a dolgaink. Mindig mikor már épp jó lenne, jön valami dráma, és ugyanúgy a szakadék szélére kerülünk ahonnan épp csak kimásztunk. Még ha egymással lenne bajunk, ha nem szeretnélek, ha kiabálnánk vagy veszekednénk meg is érteném, de akár hiszed akár nem, a mai volt az első veszekedésünk a megismerkedésünk óta. Miért mindig minket büntetnek, miért kapjuk ezt a rengeteg nehézséget? Még hányszor bizonyítsuk be, hogy egymás mellett van a helyünk? Igazságtalanság ez az egész mindkettőnkkel szemben már megint és dühös vagyok amiért nem tudok tenni semmit se, hogy elmúljon. - nem tehetek róla, megszoktam, hogy többnyire ő az erősebb kettőnk közül, és lehetek vele őszinte. Talán nem a legjobbkor, de már tényleg nagy szükségem lenne a realistán optimista férjemre, aki mindig ki tud találni valamit, még a legkilátástalanabb helyzetben is, ha mást nem egy ölelést amivel helyre billen az egész világ. Most miért nem működik ez a szuperképessége? Egyedül érzem magam, és megint csak bebizonyosodott, hogy rajta kívül nincs senkim a világon, ha ő nem szeret vagy nem lenne mellettem, egyedül maradnék a nagyvilágban. Jelen pillanatban (talán a nagyszüleit leszámítva) senki sem szeret, nincs senki akit szerethetnék és hagyná is magát, és ez nagyon rossz érzés. Azt hittem, ha az ember megházasodik többet nem kell ilyesmit átélnie, de úgy tűnik tévedtem.
- Még nem mondtam, hogy milyen bénán választottál párt? Kifogtad az aranyhalat! - mosolyodok el, miközben a kézfejemmel elmaszatolom a kósza könnycseppet, ami észrevétlenül került az arcomra, még az előbbi kifakadásom során. Nem akarom, hogy megsajnáljon, szóval inkább úgy teszek mintha mi se történt volna, próbálom kitalálni a következő lépést, amivel előrébb juthatnánk. Furcsa, hogy a piknikes kis ötlete után megint bezárkózott, pedig hát már pont kezdett jobb kedve lenni. Mi rosszat mondtam már megint?!
- Jobb ha a te telefonodon inkább nem nézegetsz képeket, ha jól sejtem nem sztárfotókkal van tele. - vigyorgok rá, és elég csak az “Eli edd meg, vagy lefotózlak ahogy kidobod a kukába az ételt, te kis környezetvédő!” képekre gondolni, vagy a “de olyan aranyosan aludtál a nyuladdal” képre, és már vörös is az arcom. Életképek, az igaz, de a duzzogós, kaját a kukába dobós képektől nem hiszem, hogy visszatérnének az emlékei - igaz nem tudom még miket tárol a telefonjában. Nem tudhatom, ő mit lát szépnek, vagy érdemesnek arra, hogy megörökítse.
Inkább előveszem a B-tervet, és hozok ki két pohár bort, majd lehuppanok mellé én is a hintaágyra. Látom, hogy nem igazán érti eleinte, hogy már megint miben sántikálok, de ahogy neki nem szokása feladni, úgy nekem se. Akkor ismerkedjünk! Biztos vannak még témák, amiket nem érintettünk!
- Nem csak akkor vagy nehéz eset, ha beteg vagy, de szerintem nincs is olyan, hogy valaki könnyű lenne. Emberek vagyunk, nem gépek. - vonok vállat, és pikpakk el is tűntetem a borom felét a pohárból. Hiába a játékos ismerkedős ötletem, úgy tűnik ez sem tetszik neki. Bosszankodva iszom hát meg a maradékot is, és nyúlok az üveg felé, hogy újra töltsek. Még sosem voltam részeg, de az is igaz, hogy egy pohár bornál még nem is ittam többet. Mostanáig.
- De engem nem zavar, ha már tudok róla. Csak legalább megpróbálhatnád. - mint egy kiskutya akit a pórázzal kell rángatni, ő meg négy tappanccsal befeszít. Úgy érzem, én vagyok az aki húzná őt, vissza a normális életünkbe, ő meg csak ellent tart bárhogy is próbálkozzak. Kevés hiányzik hozzá, hogy ne üljek be az autóba, és induljak el valamerre, mindegy hová csak el innen. De ittasan biztos, hogy nem fogok vezetni, ennyi eszem még nekem is van...
Már éppen az asztalra tenném az idő közben újra kiürült poharamat (természetesen azért, hogy megint tele töltsem), amikor a kérdezz-feleleket ajánlja fel. Hm! Ez akár még működhet is, persze csak akkor ha nem gondolja meg magát, arra hivatkozva, hogy ezt már úgyis tudom. Mert amilyen kérdést feltett… már úgyis tudom az ő válaszát, hiszen játszottunk már ilyet korábban. Ordítani tudnék mérgemben, és a kétségbeeséstől, hogy itt ez az ember, ugyanaz mint aki volt még reggel is, ugyanúgy gondolkodik, annyira rá jellemzően tapintatos és higgadt, és közben olyan, mintha már én sem ismerném. Mert hát, nem igazán ismerem azt a Deant, aki nem szeret engem úgy, ahogy én őt. Inkább az asztalon hagyom a poharam, úgy döntök egyelőre nem lenne jó ötlet még többet inni, egyébként se jellemző rám, miért kellene szerencsétlen páromnak azt hinnie, hogy feleségül vett egy fiatalkorú alkoholistát?!
- Az ókori Rómában… vízvezetékeket terveznék, mint a Pont du Gard, hogy minél több ember friss ivóvízhez jusson. És te? - felelem csendesen, miközben hátra dőlök a hintaágyon, és a sárkányom szárnyait piszkálom. Mikor ezt először kérdezte, még ősszel, azt mondtam sehol máshol nem lennék, mert itt a jelenben vele lehetek. Akkor jött fel először, hogy azt mondtam nem akarok mással lenni soha sem, és akkor még azt mondta ezt nem tudhatom, fiatal vagyok még. Most sem akarok senki mást, de már tudom milyen keveset ér, ha valaki “csak úgy” melletted van, mégsincs meg köztetek az az érzés, ami köztünk volt. Valószínűleg a válasz amit kapott, a római vízvezeték építés kevésbé akasztja ki, mintha azt mondtam volna, hogy a tegnapban élnék, amikor még minden szép és jó volt. Pedig az lett volna őszinte.
Elgondolkodva pillantok felé, és azon gondolkodok, hogy mit kérdezhetnék tőle, amit korábban még nem tettem meg? Igaza van, ez az újra ismerkedősdi ez nehezebb mint amilyennek tűnik, de jelenleg nem igazán van más lehetőségünk. Eszembe is jut egy triviális kérdés, amit eddig még sosem tettem fel, egész egyszerűen azért mert tapintatlannak tűnt. De most valahogy ez a része nem érdekel.
- Miért épp a kínait választottad? Mármint, van sok más egzotikus nyelv, meg kultúra… miért pont ez?

- Ó, vagy úgy! – bólintok a szavaira, ha már választani kell, hogy inkább feledkezzen meg róla úgy, hogy az lemerül, vagy éjjel-nappal, egyfolytában azon lógjon, inkább az első… az aggódás részében meg egy percig sem kételkedem, annak ellenére, hogy tudom, felnőttek emberek előttünk mobiltelefon nélkül is…
- Nem akarok illúzióromboló lenni, de most az leszek – mindig lehet rosszabb. – rakok még rá egy lapáttal a hangulatra, azt meg inkább nem kezdem el ragozni, hogy esetünkben például hány különböző módon valósulhatna ez meg. Helyette inkább próbálok valamivel pozitívabban állni az egészhez, pláne, mert nem csak engem, láthatóan Elit is eléggé megviseli ez az egész.
- Tudom, de… ha nem fejelem le az ajtófélfát, akkor most nem tartanánk itt. – dőlhettem volna 10 centivel arrébb is, aztán tessék! Most meglenne minden emlékem, csak egy csinos pukli lenne a fejemen, nem kellett volna varrni is mellé pluszban.
- Ó, mert ez neked már pokróc viselkedés volt a kórházban? Pedig most még egész visszafogtam magam, szokott ez sokkal rosszabb is lenni, pláne amikor bent fognak. – na, ha valamit, akkor azt a felemet tényleg ne akarja megismerni, remélhetőleg nem is kerül rá sor még jó ideig. Van rosszabb is a mogorva viselkedésnél, mondjuk a teljes érdektelenség, amikor minden mindegy, és semmi sem tud igazán érdekelni…
- De nézd a jó oldalát. Semmi sem tart örökké. A jó sem, de a rossz sem. Ez a mostani állapot sem fog örökké tartani. – még ha egyelőre úgy is tűnik. Így vagy úgy, ha visszajönnek az emlékeim, akkor azért, ha meg nem, idővel akkor is „újra” megismerjük egymást, aztán én se fogom komplett idegenként kezelni. Tisztában vagyok vele, hogy amúgy nem az, de attól még a bizalomhoz idő kell, sajnos csettintésre nem alakul ki.
- Tényleg a mai volt az első? Egész jól húztuk, ahhoz képest, hogy milyen rövid ideje vagyunk házasok. – biccentek elismerően magunknak, ahogy pedig tovább folytatja, csak fáradtan sóhajtok. Igen, ez ismerős kérdés, magamnak is feltettem már párszor, amikor az állapotom időről időre tovább romlott. Miért mindig engem büntet az élet? Más élete során feleannyi nehézséggel nem néz szembe, mint amennyivel én néhány év alatt – de aztán ahogy teltek, múltak az évek, rájöttem valamire.
- Csak úgy tűnik. Ne aggódj, mindenkinek megvan a maga baja, még ha elsőre nem is gondolnád az illetőről, vagy olyan jól titkolja. Lehet, hogy nem olyan gondjai vannak, mint nekünk, de valami biztosan akad. – jegyzem meg csendesen. Nálunk ezek a gondok általában az egészség terén jelentkeznek, más a pénz és a nélkülözés miatt szenved, a harmadik az örökös magánytól, vagy valamilyen nagy veszteségtől…
- Mondod ezt úgy, mint ha én valami főnyeremény lennék. Még egy aranyhalat is könnyebb életben tartani a sivatag közepén, mint néha engem. – kontrázok rá, mert hiába, én már rég visszatérő vendég vagyok a megszokott kórházamban, és nem azért, mert annyira szeretnék ott lenni. De ahogy az előbb ő is megmondta, valami mindig történik.
- Oké, értettem. Akkor majd akkor nézegetem őket, ha nem ülsz mellettem. Vagy legalábbis nem figyelsz ennyire látványosan. – adom be a derekamat, ha ennyire nem szeretné. Bár magamat ismerve, meg, ahogy eddig őt megismertem, nem hiszem, hogy bármi arcpirító akadna közöttük, vagy olyan, ami miatt szégyenkeznie kéne.
- Hát, köszi. Vettem a lapot. – fintorodok el, nesze nekem, ezt is jól megkaptam, hogy igazából egészségesen sem vagyok könnyebb eset. Inkább nem is reagálok rá semmit, csak én is meghúzom a borospoharamat, igaz, még így is le vagyok maradva hozzá képest. Szépen is nézünk ki, mint két alkoholista itt az éjszaka közepén. Remélem, ő legalább jobban bírja, mint én.
- Engem igen, nem tehetek róla… Úgy olyan… feleslegesnek érezném az egészet, időpocsékolásnak. – vallom be, hisz ki akarná nyilvánvaló dolgokra pazarolni az időt úgy, hogy ki tudja, egy évtized, egy év, vagy egy nap áll még rendelkezésére, mielőtt üt az óra? Egyébként is, abból kiindulva, hogy mióta temetnének az orvosok is, az újdonságok valahogy jobban vonzanak.
Csak szótlanul figyelem, ahogy felhajtja a pohárban lévő bor maradékát, majd újra az asztalon köt ki a pohár, épp, amikor felajánlanék az ismerkedősdi helyett egy kérdezz-feleleket. Vajon mit szól hozzá? Megsértődik, vagy minden mindegy alapon bólint rá, csak hogy vergődjünk már valamerre? Egyáltalán van értelme bármi kétségbeesett, emlék-visszaszerzős dolognak? Vagy több értelme lenne, ha inkább aludni mennénk, meg nem bosszantanánk a másikat feleslegesen? Az orvos szerint pár nap múlva úgy is visszatérnek az emlékeim, ha meg mégsem, akkor ráérünk később aggódni, hogy mi legyen.
- Hm… Ha a betegségemet nem nézzük, akkor a nagy földrajzi felfedezések korában, az tetszett volna, bejárni a világot. Bár ha akkor is meglett volna a betegségem, akkor nem sokat kellett volna aggódni amiatt, hogy mivel keressem a kenyerem. Ha pedig maradnának a szívproblémák, akkor… nem is tudom. – talán logikus lenne rávágni, hogy a jövőben, amikor már létezik biztos gyógymód rá, de az igazat megvallva, ha nem is nagyon szoktam mutatni, de kissé mindig is félek attól, hogy mit hoz majd a jövő. Vagy hogy az a jövő, ami más, korombelieknek normális esetben évtizedeket jelent, nekem vajon mennyit fog? Azon kívül, hogy annyit biztosan nem… Másfelől, mire egy ilyen szintű betegséget gond nélkül kezelni tudnának, az valószínűleg már annyira a távoli jövő lenne, amiben úgy is idegennek érezném magam.
- Akkor maradnék a jelennél. Vagy mondjuk a tegnapnál, aztán megpróbálnám nem lefejelni az ajtófélfát. – mert abból kiindulva, hogy mit mesélt a nagyi, az orvos, no meg Eli, jobbat talán nem is kívánhatnék jelen helyzetben, ha az emlékeim meglennének, teljesen kerek lenne az életem.
- Lehet, hogy most nevetni fogsz, de… igazából elég egyszerű oka van, kettő is. Egyrészt, a francia nyelv nem volt különösebben nagy kihívás, másrészt meg, mindenki őrültnek nézett már akkor is, amikor a középiskola után tanulni akartam. Én meg úgy voltam vele, hogy egyszer élünk, és az esélytelenek nyugalmával direkt olyan nyelvet választottam, amit az is egy életen át tanulhatna, aki 100 évig él. A másik esélyes az arab nyelv lett volna, de valahogy a távol-kelet jobban érdekelt, mint a közel-kelet. A gyerekkori legjobb barátom is kínai származású, valószínűleg ez is közrejátszott, hogy ez lett a szimpatikusabb végül. – vagy épp az első szerelmem, bár az túl sokat nem nyomott a latba a pályaválasztásnál, hisz mire le kellett adni a jelentkezéseket, már rég vége volt a közös történetünknek. No meg Ingrid miatt se kezdtem el soha svéd szakon tanulni (legalábbis nem emlékszem). Másfelől viszont nem hiszem, hogy a feleségem pont az exeimre lenne kíváncsi.
- Hmm… ha megtudnád, hogy egy napod maradt hátra az életben, mivel töltenéd az utolsó huszonnégy órádat? – tudom, nem épp a legvidámabb kérdés, de… a fenébe, így is elég siralmas a helyzet, sokat már úgy se lehet rontani rajta!  

- Tudom, hogy lehet rosszabb, de abba inkább nem is akarok belegondolni. - sóhajtok egyetértve. Bár neki még furcsa, hogy meg kell osztania velem az életét, de nekem már a napjaim szerves része lett az aggodalom. A betegsége egy dolog, őszintén szólva azzal volt a legkönnyebb megbarátkoznom. Igen, gyógyszereket szed, igen, olyanokat amik nélkül néhány napon belül meghalhatna. Igen, ettől függetlenül bármelyik pillanatban akár feldobhatja a pacskert, és igen, a gyengített immunrendszer miatt a jelenlegi pandémiás szituáció számára rettenetesen életveszélyes. De ezzel tudok együtt élni, megtanultam nem gondolni rá a nap minden percében és jól megvagyunk. Amiatt sokkal többet aggódok, hogy mi van ha a bevándorlásiak vagy az apám keresztbe tesz, neadjisten ő gondolja meg magát kettőnket illetően. És akkor még csak azokat a dolgokat soroltam fel, amik őt érintik, vele kapcsolatosak…
- Nekem is jobban kellett volna figyelnem rád. Tudhattam volna, hogy ha sokat üldögélsz egy helyben néha elzsibbadsz, és már volt, hogy megszédültél amióta az új gyógyszered van, sokkal jobban kellett volna vigyáznom rád. Kipárnázni az ajtókat, a padlót, vagy tenni rád egy csini bukósisakot... - rázom meg a fejem halványan mosolyogva, hiszen fölösleges magát hibáztatnia, azt kettőnk helyett is bőven megteszem én. Valószínűleg kényelmetlen lehet neki, hogy egy magamfajta csipetke mondja azt, hogy vigyáz rá, de az van, hogy így élünk. Én ragaszkodtam például a vidékre telepedéshez is - igaz, nem kellett túl sokat győzködnöm miatta. Pont úgy óvom és gondoskodok róla, ahogyan ő teszi velem. Már amikor emlékszik rá, hogy bizony ő is vigyáz rám, hogy például eleget egyek és ilyesmi.
- Inkább ne is emlegesd… volt szerencsém hozzá, egyszer pár napra bent tartottak megfigyelésre. Kész dzsihád volt, már azon gondolkodtam, hogy inkább nem viszek neked ebédet, mert pont ugyanúgy szidtad a házi kosztot mint a kórházit! - helyeslek, de egészen jókedvűen. Egyébként is, bárkiből előhozná a rosszabbik modorát, ha vizsgálgatják meg bent tartják egy kórházban, emiatt se kell szégyenkeznie. Már csak azért sem, mert tényleg láttam én már jobb napokon, rossz napokon is, és minden formában vele szeretnék lenni. Akkor is, ha ő még a nevemet se tudja.
- Remélem. Bár ennek a mostani helyzetnek is meglenne a maga bája, talán csak másképp kellene hozzáállnunk, hiszen kevesen kapnak egy második esélyt újra teremteni a kapcsolat romantikus vagy fontos “elsőit” és mérföldköveit. Első közös vacsora, első randi, ... - inkább nem folytatom a sort, mert nem akarom kiakasztani, hogy mik is azok a mérföldkövek amik mögöttünk vannak. Lényegében szinte mindenről “lemaradt”, de igyekszem pozitívabb lenni. Muszáj vagy mindketten kétségbeesünk, és ha véletlenül mégse jönnének vissza az emlékei, teljesen elsodródunk egymástól. Az már egy másik kérdés, hogy az a kapcsolat ami nem elég erős ahhoz, hogy másodszorra is ott legyen az a bizonyos szikra, az talán az első sanszot se érdemelte meg… de ezen még nem rágódok.
- Volt egy… komoly és enyhén indulatos beszélgetésünk még az esküvő utáni héten. De azt leszámítva mindig meg tudtunk beszélni mindent higgadtan. - korrigálom a veszekedésre vonatkozó állításomat. De lényegében az nem is volt vita, legalábbis nem úgy mint a mostani. Nem vágtunk hozzá egymáshoz ilyen fájó dolgokat. Még akkor sem, amikor Dean kikényszerítette belőlem a vallomást a táplálkozási zavarral kapcsolatban.
- Cseppet sem érzem magam attól jobban, hogy másnak is pocsék az élete nem csak nekem. - dünnyögöm magam elé, és megint félre söpröm a kéretlen könnyeket. Sosem voltam az a dögöljön meg a szomszéd tehene is típus, nem tesz boldoggá ha másnak rosszul megy a sora. Sőt. Törődök a környezettel, és azzal, hogy legalább miattam ne szenvedjenek annyian. Ezért is foglalkoztat aktívan a környezetvédelem, ezért vagyok (voltam) önkéntes, ezért emeltem fel a szavam tüntetéseken, és igen, ezért akarok mérnök lenni, hogy fenntartható és a lehető legkevésbé káros épületeket tervezzek…
- Nekem te vagy a főnyeremény, és hidd el, pillanatok alatt leásnék akár a föld túlsó felére vízért, hogy egy sivatagban életben tartsalak ha aranyhal lennél. - még akkor is, ha minden a lehető legrosszabbul alakulna, és soha többet nem emlékezne rám, vagy a közös életünkre, és nem akarná folytatni. Még akkor is úgy érezném, hogy akár egy vulkánkitörésen is mezitláb átsétálnék, ha attól biztonságban lesz vagy garantált az egészsége. De ezt még az emlékeivel sem igazán értette, hogy miért ennyire intenzív a ragaszkodásom.
- Inkább… majd holnap nézzük együtt, van ami magyarázatra szorul valószínűleg, vagy ahogy szeretnéd felőlem megnézheted őket, nincs mit titkolnom… tényleg sok volt már ez az egész egy napra. Egy kicsit kimerültem. - nyögök fel fáradtan. Ha azt mondom érzelmileg kimerültem akkor enyhén fogalmaztam. Nincs erőm ma még abba is belemenni, hogy miért van vagy féltucat kép a telefonján ahol én szenvedő, fancsali arccal dobok ki valami kaját a kukába. Nem akarom neki ma elmondani, hogy az én egészségem se épp a legjobb, a táplálkozási zavar miatt mert csak még jobban kiábrándul belőlem amire jelen körülmények közt nincs szükségem.
- Szörnyen makacs tudsz lenni… legközelebb ha kórházban leszünk csináltassunk egy koponya röntgent is, mert szerintem lehetetlenül keményfejű vagy. Talán a csontsűrűség a koponyádban vagy valami...! - incselkedek egy kicsit, mielőtt a pohár fenekére néznék. Bár nem szoktam ennyit inni, és valószínűleg most se kellene, tudom, hogy a borban lévő alkohol jótékony hatása nélkül esélyem se lenne elaludni. Csak forgolódnék tovább és várnám, hogy mikor ébredek fel ebből a rémálomól.
- Szerinted időpocsékolás lenne engem megismerni? Vagy hogy érted? - kérdezek vissza döbbenten, hogy megáll a kezemben is közben a boros palack amiből a poharam töltöttem újra. Nahát! Ez kifogyott! Ilyen keveset tesznek bele, vagy nekem nem tűnt fel, hogy mennyit is töltögetek az öblös pohárba? Inkább megiszom, az a biztos. Aludni szeretnék, ha nem is pont most, de még az éjszaka során valamikor. Jót fog tenni - mondogatom magamnak.
A kérdezz-felelek ötlete akár még működhetne is. Legalábbis egy kicsit nagyobb lelkesedést látok rajta mint eddig. A magam részéről akkor engedtem el ezt a dolgot, amikor feltette az első kérdését, történetesen egy olyat, ami már korábban felmerült köztünk. Egyszerre szeretnék sírni, megölelni, könyörögni bárminek és bárkinek az elveszett emlékeiért, és ordítva törni-zúzni. Így inkább csak csendbe burkolózok, és egy rövid, nem száz százalékig őszinte választ adok a kérdésére. Róma. Vízvezetékek. Unalmas. Hát, ettől nem fog újra belém szeretni, az is tuti.
- Egy kalandor veszett el benned. - jön azért egy apró mosoly a szám sarkába - Vajon akkor is ennyire kalandvágyó lennél, ha megtehetnél bármit, vagy csak a tiltott gyümölcs miatt keresnéd az izgalmakat? Ezen még sose gondolkodtam. Hát te Dany? - megemelem egy kicsit az ölemben pihenő sárkányt, megmozgatom a szárnyait, majd mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, szokás szerint elkezdek bábozni vele, és a “szokásos” cincogó hangon szólalok meg mint Dany a fényfúria.
- Szerintem Monsieur Dean remek kalóz lett volna! Vagy konkvisztádor!
- Gondolod Dany? Nem is tudom… nekem olyan idegen lenne az a Dean, aki elhajózik ki tudja hová, ki tudja mennyi időre nélkülem. Azt szeretem benne, hogy mindig mellettem van. - Dean felé fordítom a sárkányt, mintha csak rá bámulna
- De nem hagyna itt! Vinne magával, elrepülnétek a hátamon messzire! Zuumm! - egy reppenő mozdulattal teszem őt vissza az ölembe. Bár a játék kicsit jobb kedvre derít, valószínűleg csak teljesen összezavartam vele a mellettem ücsörgőt. Egyet nyer, egyet veszt ugyebár.
- Bocsi. Nem vagyok ám gyogyós, csak szeretek velük játszani és megnyugtat… - jövök zavarba egy kicsit. Amikor viszont azt mondja, hogy ha marad a betegség akkor ő is a tegnapban lenne, egy pillanat alatt szorul össze a torkom. Teljesen bezárkózok, mert ha nem így tennék, akkor a hintaágy sarkában, magzatpózba gömbölyödve bőgnék hajnalig. Szorosabban fogom a sárkányom mancsát, hogy az ujjaim is egészen elfehérednek bele. Nincs sírás! Szedd össze magad Anook! Nincs pityergés, azzal nem oldasz meg semmit! Tényleg túl fáradt vagyok már ehhez, a dél óta tartó “legyél erős és higgadt” mostanra fogyott el végképp. Vagy elalszok, vagy összeomlok. Vagy elkezd végre hatni a bor, hogy legalább ilyen feszült ne lennék!
Megnyugtató a hangja és a magyarázata is, észre sem veszem és akaratlanul is araszolok hozzá közelebb, önkéntelen a dolog és annyira óvatos, hogy szinte észrevétlen. Hallgatom, amit a kínai nyelvről mond, és van benne logika. Vitán felül áll, hogy valóban élethosszig lehet tanulni ezt a nyelvet, pláne ha az ő kórházba be - kórházból ki várható élethosszát vesszük alapul. Erre a gondolatra összeszalad a szemöldököm. Hű de gonosz vagyok! Nem szoktam ilyesmire még csak gondolni se, most meg még majdnem ki is mondtam! Talán a bor teszi?
- Róla már meséltél, mi is a neve? … Elfelejtettem. Pedig olyan mókásan hangzott, és passzol is hozzá a képek alapján! Olyanok a fülei mint egy pandamacinak vagy annak a fura kutyusnak, tudod az a kis róka szerű ami olyan mintha mindig vigyorogna. - kuncogok a sárkány fülei közé, huncut pillantással várva a barátja nevét. Meg a következő kérdést! Talán mégis jó játék lesz ez is?
- Naaa! Nem ér ilyen szomorút kérdezni! - biggyesztem a számat kissé bosszankodva, majd mint a világ legtermészetesebb dolga, úgy dőlök félig mellé félig rá Dean oldalára. - Haaa mondjuk csak egy napom lenneee, de akármit csinálhatnééék, tényleg akármit, akkor… mondjuuuuk… - gondolkodok hangosan, miközben felváltva használok angol és francia szavakat. Úristen mennyire jó illata van még mindig! Kész pokol, hogy már lassan egy napja nem éreztem ilyen közelről. Jólesőn vackolom el magam mellette, teljesen automatikusan, hiszen így szoktunk pihengetni idekint. Összebújva, kényelmesen és nem a hintaágy két sarkában üldögélve - Mondjuk 23-1 óra arányban mondanám, hogy milyen nagyon szeretlek, és éreztetném, hogy milyen nagyon szeretlek. A mondásos...os és éreztestész… éreztetszés… na! É-rez-te-té-ses módszer közül meg te választhatsz, hogy miből kérsz 23 és miből 1 órát. - ha még mindig nem tolt el magától, vagy fogta menekülőre a dolgot, akkor a végre számomra ismerős közegben és biztonságban egy pillanat alatt telepednek a szememre az álommanók.
- Most én jövök! - ásítok bele a mondat végébe, pedig becs szó nagyon igyekszem, hogy nyitva maradjanak a szemeid. - Melyiket választanád? Ha már csak egy napom lenne és neked is csak egy napod lenne? Mondjam vagy mutassam inkább? - az első kezem ügyébe akadó plüsst hívom segítségül, és (talán az idő közben fellépő célzási nehézségek miatt) kissé talán ügyetlenül nyomom az arcához. Vagy az orrához, ezt innen nehéz lenne megállapítani, de hogy az állatka szájával nem találtam el az övét (ami a cél lett volna) az biztos!
- Megígéred, hogy reggelig nem szöksz el és nem csinálsz butaságot? - motyogom aggodalmasan, majd arasznyira felemelem a fejem hiszen azzal tisztában vagyok, hogy nem lenne jó ötlet itt aludni a teraszon, mert a végén még a csípős hajnali órákban jól megfázunk mind a ketten. - Inkább gyere be és aludj te is a helyeden! - adom ki a parancsot kászálódás közben. A terasz ajtó felé veszem az irányt, és amint beléptem rajta, automatikusan dobom is le a puha plüss köntöst, hiszen nem szoktam ilyesmiben aludni. Csak egyszer, Peekskill-ben. - Gyere naa! Most tényleg könyörögjek?

- Bukósisak? Ugyan… akkor már olyan szumó birkózós jelmez, amiben az ember nem elesik, hanem  gurul…! -  ha már lúd, legyen kövér, ennyi erővel simán mászkálhatnék ilyenben is nap közben, hogy ne legyen bajom, az meg részlet kérdés, hogy az ajtón se bírnék bemenni ilyenben. Mindenesetre vettem a lapot, hogy ennyi erővel a végtelenségig hibáztathatnánk magunkat egymás ellett, hogy ki, mit, hol rontott el, hogy végül a fejem koppant az ajtófélfán, holott, ha belegondolnánk rendesen, tényleg csak baleset, amit nem igazán lehet elkerülni.
-  Csak egy pár napra? Akkor az annyira nem lehetett vészes. – legyintek, amikor mesélni kezd, de ahogy körbeírja, hogy már ilyen rövid idő alatt is milyen morcos stílusba mentem át… Khm. – Hm, úgy tűnik, öregszem. – zárom rövidre a témát, bocsánatot pedig csak azért nem kérek a viselkedésemért, mert valószínűleg akkor megtettem, amikor történt az egész. Ami pedig a pokrócságot illeti, emlékeim szerint legalábbis régebben több időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy ilyen morgós medve stílusban viseljem a bent létet. Mit művelt velem a házas élet?!
- Na igen, ez se rossz nézőpont, majd igyekszem emlékeztetni magam, hogy minden rosszban van valami jó. Meg nézzük a jó oldalát, legalább nem olyan rossz a helyzet, mint az 50 első randi filmben. – az kéne még csak, hogy nekem is 24 óránként törlődjenek az emlékeim! Meg rémlik valami másik film is, amiben emlékezetkiesés után nem jöttek vissza a feleség emlékei, de mint ha abban válás lett volna a vége… Inkább hagyjuk is! Annyira peches csak nem lehetek, hogy az enyémek sem fognak visszatérni… ugye?
- Ó, vagy úgy! – bólintok a szavaira, akkor ezek szerint még sem feltétlenül ez az első, attól függ, hogy milyen szemmel nézzük. De ha ott sikerült megbeszélni, akkor valahogy csak zöld ágra vergődünk majd most is egymással. Ami pedig mások pocsék életét illeti, nos, van benne valami… nem is értem, miért hittem, hogy majd pont ilyesmivel fogom tudni jobb kedvre deríteni.
Ahogy meghallom a kedvesnek szánt szavakat, akaratlanul is elszégyellem magam, pláne annak fényében, hogy eddig hogy viselkedtem vele. Ha tényleg komolyan is gondolja, akkor ő is kész főnyeremény számomra, hisz anyámon kívül nem hiszem, hogy sokan akadnának, akik ilyen elszántan kitartanának az életben tartásom mellett…
- Jól van, akkor majd holnap. Így is elég feldolgozásra váró gondolat cikázik így a fejemben, hogy ne hagyjon aludni, hagyjunk későbbre is belőlük. – értek egyet vele, mert neki is, nekem is hosszú és fárasztó volt ez a mai nap. Remélem, hogy igaz a mondás, és tényleg csak a kezdet ilyen nehéz, utána már gördülékenyebben fog menni minden, mert ha nem… hát, jobb híján akkor is megbirkózunk vele valahogy, de díjaznék némi könnyebbséget.
- Én inkább hívnám kitartásnak, de ha ennyire ragaszkodsz hozzá… nézethetünk legközelebb. Remélem, minél később. – grimaszolok egyet a végére, mert ha minden jól megy, csak varratszedésre kell visszamenni két hét múlva… már ha nem kapott Eli gyorstalpalót a kórházban, hogyan kell megcsinálni az ilyesmit. Az igazat megvallva ott még annyira kába voltam, hogy sok minden kiesett, amit az orvos mondott…
- Nem, dehogyis! – próbálom menteni a menthetőt, miközben azon töröm a fejem, hogyan is kéne érthetőbben kifejezni a gondolataimat – Egyszerűen csak… az tűnik időpazarlásnak, hogy olyan dolgokat meséljek magamról, amiket valószínűleg már úgy is rég tudsz rólam. Hol születtem, hány éves vagyok, milyen iskolába, jártam, és a többi… Így hirtelen nem is tudom, tudnék-e olyat mondani neked, ami újdonság lehet. Egyszerűbb, ha te kérdezel olyat. – valószínűleg tudnék, ha valami kevésbé jelentős, régi emlékemet túrnám elő az agyam egy eldugott szegletéből, de minek bonyolítsuk feleslegesen a dolgot, amikor van egyszerűbb megoldás is? Osztom is meg vele az ötletem!
- Ha megtehetnék bármit, akkor meg pláne! Szerintem már rég a világot járnám. – gondolkozok hangosan. Hisz de szép is lenne, ha nem hátráltatna a betegség, a folyamatos kontrollok, gyógyszerek, az, hogy ennyire trottyon van az immunrendszerem… Vagy tolmács helyett tanár diplomát szereztem volna, és taposnám a tanárok megszokott szürke mókuskerekét ugyanúgy itt, New Yorkban, a fenekemen maradva… Sosem fogjuk megtudni.
Nem tagadom, a bábozással elsőre sikerül meglepnie, de ahogy figyelem a műsort, amit levág a kis plüss sárkánnyal, a végére képtelen vagyok elfojtani a mosolygást.
- Ha nem is kalózként vagy konkvisztádorként, esetleg sárkány háton, de olyan „80 nap alatt a Föld körül” stílusban se lenne rossz ez a nagy, világ körüli út. – fűzöm még hozzá, mert egy hasonlóban bármikor szívesen benne lennék. Kár, hogy sajnos nem ilyen egyszerű az egész, és hiába bármilyen nagy utazás, jelen pillanatban mégis annak örülnék a leginkább, ha végre visszatérnének az emlékeim. Vagy legalább egy nappal visszatekerhetnénk az idő kerekét.
Ha jobban figyeltem volna, vagy kevésbé lennék én is fáradt, valószínűleg feltűnt volna, hogy milyen hatással volt rá az előző válaszom, így azonban csak azon fagyok le egy pillanatra, amikor a „kínai” karrieremet mesélve neki szép apránként, kényelmesen az oldalamhoz vackolja magát, mit se törődve az eddigi kimért távolságtartással. Azt hiszem, kezd hatni az a majdnem egy üvegnyi vörösbor? Ami az én poharamból még mindig nem fogyott el, az övéből viszont már többször is.
- Baowen. Vagy ha a „nyugati” nevére vagy kíváncsi, akkor simán Bonnie. – nos igen, nem csak az elálló fülei viccesek, amíg Eli nem tett rájuk említést, valahogy fel sem tűnt nekem a dolog. Ellenben sokan a nevét is annak tartották, de mivel hangzásban ez áll legközelebb az eredeti, kínai nevéhez, ellenben sokkal könnyebb kimondani, mint azt, így inkább ezt használja nem-kínai közegben. Akkor is, ha sokan mulatságosnak találják.
- Azt hiszem sejtem, melyikre gondolsz… - legalábbis ha az Akitákra, akkor igen, ha meg valami teljesen más fajtára… mindegy is. Amikor viszont a következő kérdésemre meghallom, milyen francia-angol keverék nyelven próbál válaszolni, már sejtem, hogy ez a játék se lesz hosszú életű…
- Bocsánat! Kérdezzek inkább mást? – ajánlom fel helyette, de úgy tűnik felesleges, mert már mondja is… és szívem szerint visszavágnék, hogy ha nem ér szomorút kérdezni, akkor ilyen bohóckodással kikerülni sem a kérdést, de aztán eszembe jut az örök igazság, hogy némi alkohol után mindenki őszintébb. Abból kiindulva pedig, hogy az üveg bor nagyját ő tüntette el, azt hiszem, nem kell attól félnem, hogy hazudna a kérdéssel kapcsolatban. Így hát türelmesen, halvány mosollyal az arcomon várok, hogy megbirkózzon a nyelvtörőnek bizonyuló szavakkal, és már épp javasolnám, hogy inkább holnap folytassuk, amikor kapom is a következő kérdést én is.
- Mármint miből melyiket választanám? A 23+1 órából? – kérdezek vissza némi pontosítás végett – Mi lenne ha aludánk rá egyet, mit szólsz? – bújok ki a válasz alól, pláne, hogy ő is egyre hosszabbakat és laposabbakat pislog.
- Persze, megígérem. Erőm se lenne rá. – ismerem be, miközben elveszem a képembe nyomott plüssfigurát, és a sajátommal együtt felmarkolom azt is, miután megadóan bólintok Eli parancsára. Ha nem lennék ilyen fáradt, lehet, hogy leállnék kötekedni még egy sort, hogy inkább valahol külön szeretnék, ha lehet, de így, hogy a nagyiék is itt vannak, a terasz, vagy a fotel meg nem túl csábító ajánlat a fájós fejemnek meg derekamnak… Amúgy is felnőttek vagyunk, csak nem lesz semmi gond abból, hogy egy ágyban alszunk, pláne, hogy házasok vagyunk. Még ha nem is emlékszek rá…
- Megyek, megyek! – pattanok fel a nagy meditálásból, hogy kövessem, és csak fejcsóválva veszem fel a földről a ledobott köntöst, hogy hozzam azt is. Nem tudom, hogy hol van a helye, de hogy nem itt a folyosó közepén, az biztos, a hálószobában egy szék háttámláján kevesebb vizet zavar. Az ajtót még kulcsra zárom, biztos ami biztos, nem mint ha olyan nagy forgalom lenne erre felé, de csak nyugodtabban alszok tőle, már ha egyáltalán fogok tudni.
Ha felérünk a hálóba, akkor a plüssöket már oda is sorakoztatom Eli mellé (jól ellesznek ők majd közöttünk), aztán a pizsamámat felmarkolva (legalábbis gondolom, hogy az enyém) gyorsan el is iszkolok a fürdőszoba felé egy gyors zuhany erejéig. Esküszöm, tíz percet nem voltam távol, de mire visszaérek, Eli a helyéről arrébb mocorogva már rég az ágy közepén szuszog, letarolva a plüssöket. Egy darabig csak állok és szótlanul méregetem, hogy vajon a jobb, vagy a bal oldalán maradt így több hely az ágyon, de a bal nyert, az talán egy 4-5 centivel több… úgyhogy le is dőlök arra az oldalra, szigorúan a hátamat fordítva felé, nyakig betakarózva, ám mielőtt még álomba szenderülhetnék, már megint érzem, hogy mocorog mögöttem valamit. Sokat pedig nem is kell várni, talán két perc, ha eltelik, mire ismét megfordulva úgy tapad a hátamra, mint valami oposszumkölyök, és akármennyire is araszolok az ágy széle felé, hogy lerázzam, csak nem hagyja magát ilyen könnyen. Amikor elérem a legszélét, és nincs tovább, inkább felkelek, és takaróstól együtt megkerülöm az ágyat, hogy a másik oldalra feküdjek, büszkén arra, milyen jól kicseleztem, de úgy tűnik, korai volt az örömöm… Most talán 5 perc kellett hozzá, hogy az előbbi mutatványt ismét végrehajtsa? Hosszú lesz így az este, vagy pont, hogy rövid, hisz már jócskán elmúlt éjfél is, abba meg bele sem merek gondolni, holnap meddig fogok aludni így… azon se lennék meglepve, ha délben keltenének, hogy még a reggeli gyógyszereimet se vettem be!
Nem is számoltam, végül hányszor költöztem át az ágy túloldalára, vagy próbáltam óvatosan arrébb tolni, mire végül elfáradtam annyira, hogy feladjam, és ne érdekeljen, hogy mennyire melegít még így pluszban takarón keresztül is, engem is elnyomott az álom. Azt már nem is érzékeltem, hogy mikor rúgta le a saját takaróját, és költözött be az enyém alá, vagy öleltem úgy magamhoz, mint valami kisgyerek az alvós maciját, csak hogy jobban elférjünk az alatt az egy szem takaró alatt, és ne fázzon a hátam… Csak a haja ne csiklandozná folyton az orromat, akárhányszor levegőt veszek!

- Hát, a baj az nem volt vészes… de rólad ez nem mondható el. - jövök egy kicsit zavarba. Tényleg még engem is felhúzott, és bár sajnáltam amiatt, hogy ott kell lennie, még a fejét is alaposan megmostam egy litániával, hogy beszéljen szebben az emberekkel akik jót akarnak neki. Roppant duzzogós volt, az az igazság. - Valami olyasmi. - felelem kicsit zavartan, és nem állok neki azzal zsibbasztani, hogy a kórházban töltött napok alatt panaszkodott az ágyra, a szobára, a nővérkére, az unalomra, a magányra… de legfőképp arra, hogy nem lehet otthon velem, és még azt se engedik, hogy bent maradjak egész napra és éjszakára mellette.
- Ezt speciel még nem tudhatjuk. De reméljük, hogy holnap nem kell ezt az egészet elölről kezdeni. - ha ünneprontó lennék, folytatnám is a gondolatot, de inkább nem sokkolom. Bele se merek gondolni, hogy mi van akkor, ha reggelre elfelejt mindent újra?! Komplett katasztrófa, és azzal már biztos, hogy vagy én vagy a házasságunk nem tud megbirkózni.
- Nem szeretnék veled soha többet veszekedni. - vallom be halkan - Annyit kellett már harcolnom a régi családommal, hogy nem szeretnék még veled is ebben az új családban. - csóválom meg a fejem lassan. Arra külön van egy emberem, hogy balhézzak: az apám. Amilyen gonosz és alattomos tud lenni, a fenekét csapkodná, ha most meglátna minket. Ezt is el kell majd mondanom szegény Deannek holnap, hogy ha nem szeretné, hogy mikor visszatérnek az emlékei a feleségének hűlt helye legyen, akkor össze kell szednie magát - minimum annyi időre amíg a bevándorlásiak esetleg megjelennek véletlenszerűen ahogy szoktak.
Örülök neki, hogy nem akarja erőltetni az emlékezés dolgot. Azt hiszem, attól csak mindketten csalódottabbak lennénk, hiszen aligha hozza vissza az emlékeit néhány fotó vagy videó… Jobban tennénk, ha pihennénk, de én is inkább a teraszon maradok és meglepően gyorsan fogyasztom a boromat.
- Az az igazság, hogy nekem az is érdekes lenne, ha megtudnám milyen voltál pár évvel ezelőtt. Miért nem láttál volna meg akkor, és miért vettél észre ősszel, mi változtatott vajon rajtad. Mert hát, ami azt illeti - elszégyellem magam, de attól még kimondom amit gondolok: - nagyon nagy a különbség, legalábbis ahogy tapasztalom. Persze eleve mindketten változtunk rengeteget az elmúlt fél évben, de azt hiszem, biztos történt valami fontos a hiányzó időben, mielőtt még megismertél volna, ami miatt megváltoztál és más ember lettél. Egy kicsit nyitottabb, könnyedebb. Talán a transzplantáció, vagy nem tudom… - vonok vállat. Fogalmam sincs, miért nem működik ez most. Persze, tudom-tudom, amikor először találkoztunk akkor sem ugrott éppen a nyakamba, de ez most más. Ha most rekednénk Peekskill-ben, szerintem inkább bőrig ázna és kockásra fagyna, mint hogy velem/egy idegennel legyen egy szobában. Inkább próbálok erre nem is gondolni, mert csak felhúzom magam.
A játék a plüssökkel kifejezetten jól esik, megnyugszom tőle, és valahogy könnyebb beszélnem is. Nem látok bele a fejébe, de ha Dean azt hiszi, hogy ez a helyzet csak neki nehéz, akkor egy jó nagyot téved. Nekem sem épp könnyű elfogadni, hogy úgy beszélünk egymással mint az idegenek.
- Majd ha már vége lesz ennek a vírus cécónak, elmehetünk egy világkörüli útra. 80 nap alatt már csak körbe tudjuk utazni. - mosolyodok el halványan. Legalább már tudom, hogy “valaki” mit fog kapni az évfordulónkra. Már ha lesz olyan egyáltalán.
Abszolút nem tűnik fel, hogy közelebb sündörögtem, de kifejezetten jól esik a dolog, még ha neki valószínűleg nem is tetszik.
- Tényleg! Bonnie! Hogy is tudtam elfelejteni? - csodálkozok rá, mit sem foglalkozva azzal, hogy a jelenlegi állapotomat tekintve örülhetek neki, ha a saját nevemre emlékszek (főleg mivel a jelenlévők közül én vagyok az egyetlen aki egyáltalán emlékezhet rá…). Közelebb bújva úgy érzem megint otthon vagyok, Dean illata az otthon illata, és bár ő nem tudja én ki vagyok, én azonban nagyon is. Elképzelem a barátját ismét, az elálló fülekkel, és a kiskutyára hasonlító mosolygós arcával, és önkéntelenül is gyöngyöző kuncogásba kezdek. Hogy ez milyen mókásan néz ki!
- Nem, nem. Nem kell másik kérdés, csak legközelebbre értem. - adom meg magam, mert biztosan oka van annak, hogy pont ezt szeretné tudni. Még ha számomra nem is egyértelmű ez a bizonyos ok. Olyan embernek ismertem meg, aki semmit nem tesz ok nélkül, de a jó értelemben. Nem hátsó szándék vezérli, hanem inkább valami előrelátás féle, szóval válaszolok a szomorúnak bélyegzett kérdésre is, ha ez érdekli. De ezek a bonyolult szavak bizony kifognak rajtam, állandóan beléjük akad a nyelvem, szóval inkább csak élvezettel hemperedek az oldalamra, hogy teljes mértékben a megszokott pozitúrámat vegyem fel.
- Nem aludhatsz rá. Én is most válaszoltam, neked is most kell. - makacskodok egy kicsit, annak ellenére, hogy valójában biztosan nem verne földhöz, ha egyáltalán nem is válaszolna. Ő most nem ugyanaz, mint aki tegnap volt, következésképp nem is várhatom el tőle, hogy úgy gondolkodjon mint az egy nappal fiatalabb verziója. A bor is kezdi egy kicsit nyomni a szemem, egészen elálmosodtam tőle. Jobb lenne odabent aludni, így neki is állok felkelni, hogy aztán majd mehessünk be. Pedig olyan jó volt kicsit összebújni!
- Oké. A Nagyit se kellene fölöslegesen felizgatni. - ásítok egy jó nagyot a gondolat után, miközben elindulok befelé. Nem foglalkozva sem a poharakkal, se a köntössel, se nagyjából semmivel, hiszen a kutya se jár erre, miért állnék neki mindent elpakolni az éjszaka közepén? Ráér reggel is.
De Dean csak nem jön! A macska rúgja meg, most szórakozik velem?
- Siess, fáradt vagyok. - dünnyögöm, de amikor látom, hogy pakolászik, bezár ajtót-ablakot inkább csak bosszankodva sóhajtok, és felbattyogok a lépcsőn. Gyakorlatilag bedőltem az ágyba, elloptam Dean párnáját és takaróját, majd mint egy hernyó összegömbölyödtem az ágy kellős közepén. Nagyjából eddig emlékszem az estére, utána teljes a filmszakadás, amiről valószínűleg a nem kevés bor tehet.

A reggel pokoli volt, sőt az egész következő nap, nem véletlenül hívják másnapnak. Rosszulléttel, hányással kezdődött, az evés szabotálásával folytatódott, nap közben pedig szakaszosan volt tapasztalható itt-ott feszültség, ingerültség a férjem és köztem. Szegény nagyi bár próbált segíteni, de délutánra be kellett látnia, hogy rajtunk maximum az ima segít. Estére vissza mentek Dean nagyszülei a házukba, mi pedig ketten maradtunk. Bármennyire is nem olyan volt a hangulat, úgy döntöttem, hogy most a kezdetektől nem lesznek titkok köztünk, szóval elmondtam neki, hogy bizony gondok vannak az evéssel. Ez sem hozott minket közelebb, bár meglepően higgadtan fogadta a dolgot. Ahogy azt is, hogy miért házasodtunk össze ilyen hirtelen, bár itt már volt némi tiltakozás, értetlenkedés. Nehezére esett megérteni, hogy nem én találtam ezt ki, és nem én vetettem fel az ötletet, ahogyan az anyukája gyűrűjéért sem toporzékoltam egy pillanatig sem. Ezekben a napokban talán ez a legnehezebb, hogy végig tiltakozik, szerintem nem hiszi el, hogy őszintén szeretett engem egész mostanáig. Ezzel engem is elbizonytalanít, hogy szeretett-e egyáltalán, ha ebben az amnéziás állapotában még a feltételezést is szinte sértőnek tartja. És akkor még az álmában motyogásról, Ingrid emlegetéséről nem ejtettem egy szót sem. Esküszöm, próbára teszi a türelmem és az erőmet is, még egyelőre bírom, de valószínűleg már nem sokáig. Nem tudok úgy tenni, mintha idegen lenne, és rosszul esik az, ahogy viselkedik velem még akkor is, ha az eszemmel tudom, hogy nem tehet róla.
Nem tudom, hogy nézegetett-e képeket vagy videókat, elolvasta-e a naplóit, amiből még néhányat magunkkal hoztunk ide is. Fogalmam sincs, hogy magától mennyi dologra jött rá vagy mit derített ki, mindenesetre legalább már nem olyan végtelenül pokróc a viselkedése… már csak olyan, mintha egy nagyon-nagyon távoli ismerős lennék, akivel valamiért együtt kell tölteni “néhány napot”. Amikor ő egyedül foglalta el magát, olyankor általában hüppögve bömböltem valahol, és felváltva volt rossz a hangulatom és az étvágyam is. Továbbra is úgy gondolom, hogy az ellenségemnek sem kívánom ezt az állapotot, pláne egy olyan makacs férj oldalán, mint amilyen nekem jutott. Továbbra sem kérem, hogy szeressen vagy dédelgessen, és bár megállapodtunk abban, hogy legalább nekem hagyja a dolgot, néhány óra elég volt, hogy felfogjam: neki kellemetlen, ha megölelem, odabújok vagy próbálok adni egy puszit. Szóval inkább nem erőltetem ezt sem, már napok óta, amitől csak még rosszabbul érzem magam. Ha lehet még a korábbiakhoz képest rosszabbul érezni magam.
Majdnem egy hete történt a kis balesete, azóta minden pillanatban csak abban reménykedek, hogy visszatérnek az emlékei, és (ironikus módon) elfelejthetjük ezt az egész rémálmot. De nem akar eljönni ez a nap, csak nem jön!
Reggel kimentünk egy kicsit sétálni, beszélgettünk róla, hogy vajon engedik-e majd, hogy ősszel elkezdődjön az egyetem, vagy otthoni oktatás lesz. Ha itthon kell maradni, akkor be kell szereznem ide néhány dolgot, és az egyik szobában ki kell alakítani nekem egy tanuló sarkot, mégse ülhetek egész nap az ebédlőasztalnál, hiszen amúgy is kevés frusztrálóbb helyet tudnék elképzelni így házon belül. Aztán a séta után ki-ki ment a dolgára, én ebédet kotyvasztani, Dean nem tudom mit csinálni. Nem mintha annyit ettem volna az elmúlt napokban, hogy amiatt érdemes lett volna bekapcsolni a tűzhelyet, de ez van. Egy kis csirkés, grillezett zöldséges salátába én se halok bele. Talán. Már nagyjából készen voltak a fő összetevők, amikor úgy döntöttem tarthatok egy kis szünetet, így átsétáltam a nappaliba, ahol kérdés nélkül ültem le Dean mellé a kanapéra. A mellé egy erős túlzás, hiszen a bútordarab túlsó sarkába vackolódtam, ölembe téve egy párnát. A kisasztalon ott a kosaram, így már nyúltam is a horgolmányomért, leveleket csinálok, hogy legyen elég egy mesés halloween-i dekorációhoz. Az egész házra. Mióta a párom amnéziás, nem hazudok vagy százat megcsináltam…
- Van kedved zenét hallgatni? Vagy zavarna? - teszem fel a kérdést, majd ha engedélyezi a dolgot, akkor anélkül, hogy megkérdezném, már kapcsolom is az első dalt, ami az eszembe jut. Fly me to the Moon. - Hm… - fut át egy keserédes mosoly az arcomon. Csupa kedves emlék, amik az idő múlásával egyre inkább fájdalmassá alakulnak. A szüleim, aztán Dean amnéziája… Ironikus, hogy pont ez a dal jutott most eszembe, mégis inkább kényelembe helyezkedek, ujjamra tekerem a fonalat, és folytatom a negyvennegyedik juhar levelet, ezúttal borostyán színben. Nem erőltetem a beszélgetést. Attól is csak még rosszabb kedvem lenne, ezt már tapasztaltam. Inkább számolom a szemeket, hátha a monoton mozdulatok majd kikapcsolják az agyamat, hogy ne kelljen semmi másra se gondolni, csak a juhar levélre. Csak arra, hogy miért nem mentem inkább vissza Kanadába, megkímélve magam ettől a sok fájdalomtól. A válasz ott ül a kanapé túlsó felén. Bármennyire is pocsék most, nem adom fel, képtelen lennék rá. Persze el fog jönni az a pont, de reménykedek, hogy addig nem jutunk el.

Igaz, csak viccnek szántam a dolgot az egy napos memóriáról, de belegondolva… te jó ég! Még viccnek is rossz, nemhogy belegondolni abba, hogy mi van, ha tényleg igaz. Ennyire már csak nem utálhatnak az égiek, hogy még ezzel is verjenek!
- Majd igyekszem megemberelni magam. - sóhajtok egyet, de ígérni inkább nem ígérek semmit, magamat ismerve. Szerintem egész jó vagyok konfliktus-kerülésben, de van egy határ, ami fölött már én sem vagyok hajlandó lenyelni a dolgokat és közlöm is a véleményemet. Így látatlanban pedig inkább nem ígérgetnék semmit, elvégre ki tudja, Elivel hányszor tenyerelek még bele valami olyan témába, amibe nem kéne? Bízzunk a legjobbakban, aztán majd meglátjuk, mit hoz a jövő. Az is lehet, hogy holnapra megoldódik minden gondunk. Magamat ismerve mondjuk meglepődnék, ha ilyen hamar, de van rá esély az orvos szerint.
- Így látatlanba nehéz lenne megmondani. Talán a szívátültetés, meg az oda vezető út, vagy egy második esély az élettől. - gondolkozok hangosan, mert biztosra nem tudhatom, úgy, hogy pont ezek az emlékek hiányoznak jelenleg az életemből. De felidézve mindazt, amiket ma meséltek nekem, mi minden történt az elmúlt pár évben velem, valahogy a transzplantáció mellett minden eltörpülni látszik, pláne ha logikusan végiggondolja az ember. Ha arra van szükség, akkor az már tényleg az utolsó esély szokott lenni, és erősen ketyeg az óra… Ráadásul maga a műtét sem éppen egy mindennapos rutinműtét, szóval ha tippelnem kéne, mi okozta a legnagyobb szemléletváltozást az életembe, én erre tenném le a voksomat.
- Ha az 1870-es években sikerült, ciki lenne, ha most meg nem… Bár tartanánk már ott. - jön az újabb sóhaj, mert nem tudom, pontosan mikor is kezdődött ez a vírusjárvány, de azok alapján, amiket olvastam, nem egy-két hét, mire lecsengene egy ilyen, utána meg ki tudja, meddig kéne még várni, mire egyáltalán ilyesmire vállalkozhatnék. Egy szó mint száz, ha valaha lesz is ilyen, az bizony nem mostanában, az az egy biztos.
- Csak gondolj a Bonnie és Clyde történetre, és biztos nem fogod többet. - adok egy tippet, és elég csak arra gondolni, hogy kedves Bonnie barátom mennyire utálja, amikor bárki is emlékezteti rá, hogy a Bonnie történetesen uniszex név… vagy hogy milyen képet szokott vágni amikor bárki nekiáll kiselőadást tartani neki arról, hogy nők körében mennyire sokkal inkább elterjedt, mint férfiaknál. Ha előbb tisztában lett volna mindezzel, akkor valószínűleg más nevet választott volna magának, így viszont már csak dacból sem.
- Jól van, megjegyeztem. - bólintok némileg feszengve, miközben Eli a lehető legnagyobb természetességgel vackolja be magát az oldalamhoz. Ha szélesebb lenne a hintaágy, vagy nem ülnék már így is a legszélén, akkor most óvatosan én is arrébb araszolnék, így viszont csak próbálom úgy venni, mint ha semmi különös nem lenne az egészben. Elvégre is házasok vagyunk, vagy mi a szösz…
- Hát jó. - adom be a derekam, amikor közli, hogy a kérelmem elutasítva. Egy pár pillanatig gondolkozok, mégis mit mondhatnék rá, hogy sértődés se legyen a dologból, de aztán csak maradok a legdiplomatikusabb válasznál, ami eszembe jut – Nos, ha az emlékeim meglennének, valószínűleg az éreztetés oldalára billenne a mérleg. Jelenleg… - jelenleg azonban egyik variáció jobban feszélyezne, mint a másik – Inkább hallgatnám többségében. - de szerencsére nem ez az utolsó napunk, úgyhogy remélhetőleg a holnapi nap nem azzal fog telni, hogy egy órán át azt ecseteli, mennyire szeret, mert akkor esélyesen minden ígéretem ellenére mégis csak világgá megyek… A jelenlegi helyzetben még egy óra is sok lenne belőle, nem hogy 23!
- Sietek, sietek, de nem pont te mondtad az előbb, hogy a nagyimat se kéne feleslegesen stresszelni? Ha reggel felkel és az első, amit meglát az, hogy átboroztuk az éjszakát és eldobáltad a ruháidat, szerinted mire fog gondolni? - csóválom a fejem,  mert abból kiindulva, hogy már akkor is pedzegették az unoka-témát, amikor még csak Ingriddel randizgattam, el tudom képzelni, hogy most milyen lehet a helyzet, hogy időközben már meg is házasodtam… Szóval inkább rászánok 5 percet és gyorsan elpakolok magunk után, mielőtt nyugovóra térnék, legalább másnap ennyivel kevesebb bosszankodás lesz miatta. Nem szólok egy szót se, amikor Eli végül megunja, és ott hagy, visszatalálok egyedül is a szobánkba, és hátha addigra már elalszik… Persze, ki gondolta volna, hogy pont az ágy közepén? Vagy hogy így talán még bújósabb lesz, mint ébren volt, becsiccsentve?

Nos, ha azt hittük, az első nap lesz a legnehezebb, nagyot tévedtünk, a következő néhány nap olyan volt, mint valami hullámvasút. Hol fent, hol lent, ha voltak is olyan órák, pillanatok, amikor egészen jó volt a hangulat, mint ha mi sem történt volna, biztos, hogy utána egy szempillantás alatt sikerült elrontani valamivel a hangulatot. Vagy valami olyan tettel, nyelvbotlással, félálomban motyogással, dacos makacskodással… Amikor Eli közölte, hogy nem éhes, nem eszik, engem se kellett félteni, én magam is kijelentettem, hogy amíg ő nem eszik, én se veszem be a gyógyszereimet. Végül csak sikerült befejeznie a Peekskilles kirándulásunk történetét, vagy hogy hogyan kötöttünk ki ilyen hamar az oltár előtt, de akkor meg az én kíváncsiságból feltett keresztkérdéseim miatt sikerült  összekapnunk. Arról nem is beszélve, hogy ahogy telt-múlt az idő, a percekből órák, az órákból napok lettek, és emlékek terén egy fikarcnyival sem voltam előrébb, mint az első napon, az első hét végére eléggé rányomta az egész heti kínlódás a bélyegét a hangulatra. Igaz, már nem ugrottunk egymásnak  minden apróság miatt, de azt hiszem nem tévedek nagyot, ha azt állítom, ahogy én, úgy Eli is belefáradt egy kissé ebbe az egész reménytelen szélmalomharcba. Bár az eddigi napirendünkhöz igyekeztünk tartani magunkat, elvégre az ilyen szokásosan ismétlődő dolgok segíthetnek visszahozni az emlékeket, mint a közös étkezések, reggeli séták, vagy egyéb programok, de azon túl… valahogy egyre kevésbé zavart, ha csak szótlanul ücsörgünk egymás társaságában, ki-ki elfoglalva a maga dolgával.
Nem volt kivétel a mai nap sem, miután a reggeli szokásos körünket letudtuk, én kerítettem egy könyvet, és a nappali hűvösében olvasgatva múlattam az időt. Legalább amíg olvasok, addig is sikerül kicsit kiszakadni a valóságból, ebből a lehetetlen helyzetből, amiről úgy érzem, megrekedtünk, és nem sikerül se előre, se hátra jutni belőle. Sikerül is úgy belemélyednem, hogy szinte fel sem tűnik, hogy Eli is csatlakozik mellém a kanapéra.
- Hm? Ja dehogy, csak nyugodtan! - bólintok szórakozottan, azzal meg már valószínűleg úgy is tisztában van, hogy ne valami olyat hallgasson, amit egyébként ki nem állhatok, vagy ne túl hangosan, hogy elvonja a figyelmemet az olvasásról. Azonban ahogy felcsendülnek az első hangok, hiába, hogy egy jól ismert, számomra kedves szám az, mégis abbahagyom az olvasást.
- Hmm… - hümmögök én is egy sort, miközben a könyvjelzőt visszarakom a lapok közé, és a könyvet leeresztem a térdemre, miközben olyan elvarázsoltan nézelődök magam körül, mint aki szemmel láthatóan keres valamit. Csak azt nem tudja, hogy mit. Fly me to the Moon, a refrént a dallal együtt fütyülöm én is, hátha úgy előbb beugrik, honnan ez a fura érzés, közben pedig továbbra is nézelődök: kandalló… juharlevelek… horgolás… kintről beszűrődő fenyőillat… dekoráció… hmm, vacsorára csinálhatnánk fondüt, most valahogy úgy megkívántam azt is, annak ellenére, hogy inkább hűvösebb időben szokás fogyasztani.
- Ettől a számtól valahogy olyan déjà vu érzésem van. - jegyzem meg szórakozottan, amennyiben Elinek is feltűnik, hogy valami furcsa érzés kerített hatalmába, és nem hagy nyugodni. A nagy nézelődés közepette pedig hamarosan a kézimunkás kosárkáján állapodik meg a tekintetem, benne a már kész levelekkel. Egyet ki is veszek belőle, megforgatva az ujjaim között, egy piros juharfa levelet.
- Szerinted ilyen sokáig el fog húzódni ez az egész járvány? Hogy még Halloween idején is itt leszünk? - abból kiindulva, hogy  milyen bőszen horgolja a dekorációra szánt faleveleket, ahány elkészült és amilyen lendületben van, a kis lakásunkba már most bőven elegendő lenne ennyi darab… őszintén szólva reméltem, hogy hamarabb lecseng ez az egész, és hazaköltözhetünk addigra – Ha ezt előbb tudom, akkor becsomagoltam volna a sálamat is, amit készítettél, stílusban pont passzolna. - annyira nem vagyok otthon a növények terén, de a kanadaiak vörös juharlevelét azért még én is felismerem – Vagy valami jelmezt is akarsz addig csinálni? - na ne mint ha a nagyiékon meg néha-néha a postáson kívül bárki is bekopogna hozzánk, vagy annyira megszállottja lennék az ünnepnek, de abból kiindulva, hogy mióta dekkolunk itt, hát még ha ősszel is itt leszünk… miért is ne? Apropó!
- Jut eszembe, ha karácsonyig mérséklődik a helyzet, nem utazunk el valamikor Kanadába? Ha már karácsonyra repülőjegyet kaptam tőled, kár lenne veszni hagyni, és korábban úgy sem jártam még arra. Kezdhetnénk ott a nagy világ körüli utunkat. - hozom fel ötlet gyanánt, miközben a könyvemet és a horgolt falevelet oldalra rakva, és fel sem tűnik, hogy egy hét után először most én vagyok az, aki magától és szó nélkül odakuckózik mellé. Vagy hogy a karácsonyi ajándékokról szó sem volt, mióta elveszítettem az emlékeimet… Inkább kíváncsi tekintettel vérom, hogy mit szól majd az ötletemhez? Benne lenne? Ha pedig nem figyelne rám, vagy még mindig a tű meg a fonalak kötnék le a figyelmét, akkor nemes egyszerűséggel elveszem a kis kosárkáját, arrébb rakva, tartson egy kis szünetet. Mint ha olyan fontos dolgot kéne megbeszélnünk, hogy nem várhat 2 percet az egész...

- Köszönöm! - sóhajtok egy jó nagyot, kicsit megkönnyebbülve. Legalább megpróbálja, az nekem már elég. Tényleg semmi kedvem veszekedni vele, se erőm, hiszen ez olyasvalami, amit eddig még nem csináltunk (de nem is akarom, hogy csináljuk). Ha pedig ez az állapot sokáig húzódna, tényleg meg kell próbálnunk mindkettőnknek valahogy minimalizálni a konfliktust, és egy kicsivel több békát nyelni, mint egyébként tennénk. Én például csak ma délután lenyeltem vagy negyvenet…
- Ha tippelnem kellene, én is ezt mondanám. Valószínűleg ott átértékeltél valamit az élettel kapcsolatban. Tudod… ezt még nem mondtam, de mindig is csodáltalak érte, hogy tényleg teljes életet élsz a történtek ellenére. Többször is voltál már a - nehezen jön a szó a számra, hiszen az életem értelméről van szó, mégis ki kell mondanom - a halál torkában, mégsem adtad fel. Sokan akik makk egészségesek, nincsenek olyan durva gondjaik, eldobják az egészet, de te nem. És emiatt nagyon tisztellek. - nézek rá őszintén. Talán ez az amnéziás dolog olyasmi, ami segít ebben, hogy kimondjak dolgokat amik butaságnak tűntek korábban. Vagy csak egyszerűen nem mertem bevallani. Furcsa, hogy épp akkor vagyok a leginkább őszinte amikor ő a legkevésbé sem ismer engem.
- Beutazhatjuk a világot lassabban is, időnk mint a tenger, nem kell 80 nap alatt körbeszaladni mindent. Ha… ha mondjuk valami megtetszene, ott maradhatunk kicsit tovább is. - zavarodok össze egy kicsit, mert ez biztosan további kérdéseket vet majd fel benne. Például, hogy ugyan mégis miből futná egy hónapokon át tartó utazgatásra? Korai lenne még elmondani neki, hogy anyagi gondokkal nem kell számolnia a következő évtizedekben, azt hiszem ezzel csak összezavarnám. Talán a saját érzései és szándékai tisztaságában kezdene el kételkedni a házasságunkkal kapcsolatban, ami meg aztán végképp borzasztó lenne.
- Igaz. De az a Bonnie lány. Ő meg fiú még ha mókás kinézetű is. Nem hiszem, hogy eszembe jutna róla- gondolkodok hangosan, miközben észrevétlenül lopom a távot. A bor felbátorított, és bár jó érzés őszintének lenni, meg oda bújni, azért máskor nem nyakalok be szinte egy egész üveggel egymagam. Észreveszem, hogy mocorog, feszeng attól, hogy hozzá bújtam, viszont ez most kicsit sem érdekel. Én egész nap benyeltem, hogy olyan hűvös velem, ő is el tud viselni egy ölelést. Szóval, egy rövid, elégedett mormogás közben szépen át is ölelem a derekát, mit sem törődve a körülményekkel. Ennyit igazán elviselhet néhány percre az én ép elmém érdekében.
- Szeretem, amikor érezteted te is. - motyogom bágyadtan, a mondandómat viszont egy kisebb csuklás is megakasztja. Persze, hogy most inkább csak hallgatná vagy még azt se. Bárcsak emlékezne ránk, vagy legalább megpróbálna egy kicsit közeledni felém. Saját magának nem hisz? Valamiért mellettem volt, valamiért engem választott. Én biztosan hinnék a korábbi önmagamnak, és nem kérdőjelezném meg a párválasztásra vonatkozó döntéseit, elvégre bizonyára okkal tette, amit tett. Erre vajon nem gondolt még?
- A nagyi örülne neki, ha azt látná, hogy jól beboroztunk és szétdobáltuk a ruháimat. Szóval, ha már téged nem tudlak legalább őt boldoggá teszem!- nevetek fel jókedvűen a terasz ajtóban állva, és mint egy rossz gyerek, kedvet is kaptam hozzá, hogy szétszórjam a ruháimat a lakásban. Ami egyébként a legtávolabbról sem szokásom. Lerúgom a kis mamuszt is a lábamról, majd csintalan kuncogások közepette emelem meg a pizsamafelsőmet, a lapos hasamat mutogatva. Megvárom míg Dean elfordul vagy nem néz ide, és akkor dobom le a pizsi felsőt a lépcső közepén, a nadrág részét meg a hálószoba ajtajában hagyom el. Na, ha ezt látná a nagyi, nemhogy zaklatott lenne, inkább megnyugodna szegény! Egyébként is jobb szeretek ruha nélkül aludni az utóbbi pár hónapban, valahogy növeli a biztonság érzetem - ami totál abszurd. Persze tekintettel a körülményekre (azaz a férjem amnéziájára), most megpróbálok legalább egy pólót magamra varázsolni, amit a szekrényéből loptam ki (borítva az egész kupacot). Kifordítva, megfordítva sikerült felvennem, úgyhogy a minta fonákja a hátamon díszelgett mikor bedőltem az ágyba. Természetesen megfogadtam még ép eszem utolsó tudatmorzsáival, hogy többet ilyen sokat nem iszok!

Ha az elmúlt hetet jellemeznem kellene egy szóval, az a kudarc lenne. Gyakorlatilag minden, ami korábban működött az most ment a kukába. Nem hibáztatom Deant amiatt ami történt, azért viszont már igen, ahogyan ezt az egész szituációt kezeli. Tegnap este jöttem rá ugyanis, hogy meg sem próbál igazán megismerni. Én legalábbis így érzem. Meg se próbál új emlékeket alkotni, csak ül és várja a sültgalambot, hogy majd visszakapja az emlékeit varázsütésre, és minden visszatér abba a mederbe amiben lennie kell. De mi van, ha nem jönnek vissza az emlékei? Ha így marad, elvesznek azok az évek, és a kapcsolatunk is. Akkor kidobna mindent az ablakon, csak mert kényelmetlennek érzi, hogy én ismerem őt míg fordítva neki fogalma sincs arról, hogy ki vagyok? Az az igazság, hogy egyáltalán nem így ismertem őt meg, hogy ilyen kegyetlenül bánna el bárkivel is, pláne olyannal aki szereti őt. Ez a hét az én szemszögemből egyetlen óriási és szívfacsaró csalódás, hiszen… aki mellett élek, nem az az ember mint akibe beleszerettem.
Miután a nagyiék haza mentek, én átköltöztem a vendégszobába. Tüntetőleg vittem magammal Pantoufle-t is, a sárkányokat is, a párnámat, és minden egyebet. Lehet, hogy neki is szüksége lenne a megszokott környezetre, de nekem meg az ép eszemre van szükségem amit aligha tudok megtartani egy ilyen számomra kényelmetlen és fájdalmas közegben. Magányosnak érzem magam, jobban mint valaha. Eddig úgy éreztem, hogy az életemben nincsen űr, teljesen kitöltötte a boldogság, most azonban kaptam egy kijózanító leckét arról, hogy miért nem szabad a boldogságunkat egyetlen embertől függővé tenni. Bármi történhet, és mint a mellékelt ábra mutatja, meg is történik az a bármi. A nagyi biztat, néha telefonon érdeklődik, de Deantől csak szűkszavú helyzetjelentést kap, tőlem meg negyed órányi hüppögést. Próbálja tartani bennem a lelket, de szerintem ő is érzi, hogy kezdem feladni. Így biztosan nem húzzuk sokáig, még pár hét, és teljesen összeomlok ebben a földi pokolban.
Ebéd készítés közben tartok egy kisebb pihenőt, egy-két levélkét tudok készíteni ennyi idő alatt. Bár megkérdeztem, hogy kapcsolhatok-e zenét, igazából nem különösebben érdekelne a válasz. Annyira elhidegültnek érzem a helyzetet, olyan reménytelennek, hogy már ezzel sem foglalkozom. Az öreg Frank hangja majd segít, pár percre el fogom tudni felejteni a körülményeket. Szorgalmasan horgolgatok tovább, számolom a szemeket, csak a fonalra koncentrálok.
- Mondtál valamit? - kérdezek vissza, amikor valami déja vu szerű üti meg a fülem, de nem veszem le a tekintetem a fonalról. Bizonyára valami kifogás lesz megint, talán már az is zavarja, ha egy levegőt kell velem szívni? Újabban sírás helyett hagyom magamon átcsapni a haragomat, így most is meglehetősen agresszívan bökök bele a tűvel a következő szembe.
- Szerintem addig leszel itt, amíg így a biztonságosabb számodra. Lehet, hogy a járvány már csillapodni fog, de neked még akkor is túl kockázatos lenne a városban. - bólintok. Már két napja nem mondom azt, hogy “mi”. Nem érzem úgy, hogy még létezne olyan, jelenleg legalábbis biztosan nem.
- Milyen sáladat? - pislogok kettőt, majd ahogy folytatja, megáll bennem az ütő. Nem esett szó a karácsonyról, az ajándékokról azon kívül, hogy elmondtam neki, hogy akkor kérte meg a kezem. - Még nem tudom. Csinálhatunk jelmezeket, ha szeretnél. - válaszolom óvatosan, és a fülemmel már figyelek, sőt, a kezem is megállt, csak úgy teszek mintha horgolnék tovább. Most emlékszik vagy szórakozik velem? Talán a naplójában olvasott valamit? Vagy mire véljem ezeket a kérdéseket? Majdnem olyan mintha normális lenne, sőt, talán az elmúlt napokban összesen nem tett fel nekem ennyi kérdést arra vonatkozóan, hogy én mit szeretnék.
- Elmehetünk, én szeretem ott tölteni a karácsonyt. Persze csak ha a járvány tényleg engedi.- vonom össze a szemöldököm egy kicsit értetlenkedve. Az utazásokról se meséltem neki, se az ő francia túrájáról, se a kanadai repülőjegyekről. Szerintem olvasott róla a naplójában, azért hozta fel a dolgot. Meglep egy kicsit, hogy közelebb araszol, de hinni még nem merek a szememnek. Az elmúlt egy hét után biztosan nem. Amikor viszont elveszi a fonalakat, értetlen arccal nézek rá, meglepően, vagyis inkább szokatlanul, úgy értem az elmúlt egy héthez képest szokatlanul közelről.
- Szeretnél valamit? - odébb csúszok a kanapén, és másképp helyezkedek. Törökülésbe húzom a lábaim, az ölembe pedig egy párnát teszek, így megint van köztünk egy egészséges fél méter távolság. Megszoktam már, hogy ha ennél közelebb kerülök, akkor Dean elkezd feszengeni, bezárkózni mert kényelmetlen számára, ha hozzá érek vagy odabújok az oldalához.
- Dean! Miért beszéltél a sáladról, meg a kanadai repülőjegyről? - nézek a szemeibe olyan komolyan, amennyire csak tudok. - Olvastad valahol? A naplódban? Miért akarsz erről beszélni? - kérdezem tovább, mert tudni szeretném az igazat. Hogy most akkor visszatértek az emlékei, vagy kedjek el e-mailezni az ügyvédekkel a válási papírok miatt? Mert van valami, ami még nem volt ezen az amúgy is szar és nehéz héten és az a hazugság meg a játszmázás, de ha most ebbe kezd bele, hogy szórakozik velem, hát biztos lehet benne, hogy átlépi a türelmem határait minden irányból. Borzasztó érzés, hogy ezt feltételezem róla, de azok után amin átmentünk… már ez se lepne meg, csak elszomorítana.

- Köszönöm… Legalább a makacsságomnak ennyi haszna van. - mosolyodok el a gondolatmenetét hallgatva. Tény és való, amíg egészségesek vagyunk, hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy ez a természetes, és megfeledkezni arról, hogy milyen tünékeny kincs is valójában. Az pedig régi nagy igazság, hogy ha valaki nem akar meggyógyulni, mert feladta, akkor hiába a legjobb orvosok, nem sokat ér a tudásuk… Furcsa érzés most is, folyton emlékeztetni magam, hogy bár nem emlékszek rá, túl vagyok egy szívtranszplantáción, és amúgy sokkal jobb állapotban vagyok, mint pár évvel ezelőtt…
- Naná! Ha meg úgy döntünk, ott is éljük le egész hátralévő életünket. - teszem hozzá ironikusan, mert már a Föld körüli út gondolatát is csak hiú ábrándnak tartom, az meg meg se fordul a fejemben, hogy esetleg Eli lenne milliomos, vagy hogy időközben pár nulla került volna a számlám végére... Nem mint ha ne lenne kedvem hozzá, de amennyi kiadásom van gyógyszerekre, biztosításra, különféle orvosi kezelésekre, a hitelemről még nem is beszélve, szerintem ha 200 évig élnék, akkor se sikerülne annyi pénzt összespórolni, hogy egy ilyesmit kivitelezzek. A gondolattal viszont miért ne lehetne eljátszadozni? Ennyi erővel simán elköltözhetünk másik országba is… persze! Így emlékek nélkül, úgy, hogy még csak nem is emlékszem a feleségemre… előbb ezt a vírusjárványt, meg elkülönítőt éljük túl!
- Igen, az lány… - adok igazat neki, miközben magamban jót mosolygok azon, Eli milyen mókás kinézetűnek tartja Baowent. Érdekes, amíg nem említette, hogy mire emlékezteti, valahogy eszembe sem jutott semmi ilyesmi róla. Biztos, mert volt idő, amikor napi szinten találkoztunk egymással, ami meg állandóan az ember orra előtt van, ugyebár… A nagy mosolygás viszont csak addig tart, amíg valaki el nem kezd szép lassan közelebb araszolni hozzám, kispárnának nézve engem, és hiába mocorgok, feszengek ültömben a közelségétől, úgy tűnik, őt ez a legkevésbé sem zavarja. Így hát szótlanul tűrök, mert végül is, egy ölelésbe még nem halt bele senki, és ha ellenkeznék is, nem hiszem, hogy sok eredménye lenne. Pláne ennyi bor után.
- Hát, reméljük hamar visszatérnek az emlékeim aztán mindenki boldog lesz, majd bepótoljuk… - felelem óvatosan, mert inkább ez, mint hogy azzal kezdjem el sajnáltatni magam, hogy jelen helyzetben úgy érzem magam, mint akivel szakítottak… az utolsó emlékeim szerint még épp járok valakivel, még ha azóta fel is világosítottak róla, hogy annak már régen vége. És itt van ő, akivel már házasok is vagyunk, mégis olyan a mostani szememben, mint valami idegen…  Akit három évvel ezelőtt szerettem, azt állítólag már ki nem állhatom, akit meg most szeretek, arra nem emlékszem. Kár, hogy ez nem olyasvalami, amit ésszel olyan tudatosan lehetne kapcsolgatni, kit szeretünk, és kit nem, pláne néhány perc, óra, vagy nap alatt, ilyen gyorsan…
- Jaj de örülök neki… - csóválom a fejem, amikor meghallom a visszavágását a nagyival kapcsolatban, lehet, hogy szerinte vicces lenne, inkább ne húzogassuk az oroszlán bajszát, mert utána meg az lesz a baj, hogy megint rákattannak a dédunoka témára. Inkább neki is látok, hogy elpakoljak magunk után, de amikor a házba követve látom, hogy nem csak a köntöst, de a többi ruháját is sorra dobálja szét a hálószoba felé, egy pillanatra én is lesápadok, mielőtt összekapkodnám a földről őket. Abban meg csak titkon reménykedek, hogy mire én is felérek az emeletre, lesz még rajta valami ruha…

Hála az égnek, a hét további részén nem volt sem ilyen iszogatás, sem a nagyiék felesleges stresszelése, sőt, még az alvás kérdése is elrendeződött, mire Eli feje kitisztult. Mondjuk,érdekes módon attól sem aludtam jobban, hogy egyedül voltam a szobában, de az egészet betudtam annak, hogy ezer meg egy minden kavargott a gondolataim között és nem hagyott nyugodni. Számtalan új információ nap mint, kisebb-nagyobb nézeteltérések, összezörrenések, ötször meggondolni azt, hogy mit mondok, csak hogy ne sértsem meg Elit még jobban, mint ahogy már eddig is tettem a viselkedésemmel… Fárasztó helyzet mindkettőnknek, annyi szent. És a legrosszabb, hogy ahogy teltek, múltak a napok, egyre többször szegte kedvemet a gondolat, hogy mi van, ha mégsem fognak soha visszatérni az emlékeim…?
- Tudom, tudom… inkább maradnék itt veled évekig, minthogy bent legyek a városban, valami intenzíven fekve, egyedül. - tisztában vagyok vele, hogy ha javulni is fog a helyzet, nekem egy darabig még akkor is várni kell,  arról nem is beszélve, hogy eddig nem úgy tűnik mint ha bármi is csillapodna, inkább csak rosszabbodik a helyzet napról napra a hírek alapján. De egy egészen kis honvágyam azért van. A szüleimet se láttam már jó ideje, és mióta megvettem a lakásomat, ilyen sokáig távol sem voltam még soha otthonról. Persze ha azon múlna, inkább soha többé nem mennék haza, mint hogy az életembe kerüljön.
- Azt amit te kötöttél nekem karácsonyra. Vagy horgoltál. Tudom, a kettő nem ugyanaz, de nem igazán tudom megkülönböztetni a kettőt, melyik melyik. - ismerem be. Mindkettő fonalból készül, tűvel, szép mintákat lehet velük, és valami egésze megnyugtató már csak nézni is, ahogy egyik szem a másik után készül.
- Igazából annyira nem vagyok az a beöltözős típus, azt se tudom, hogy egyáltalán milyen jelmez illene hozzám, de ha valami jó eszedbe jut… végül is miért ne? - vonok vállat, mert a Halloween úgy az igazi, ha nem a világ végén laksz, ahol a madár se jár, és mások is megcsodálhatják a jelmezedet, nem csak az az egy fő, akivel laksz… de ha tényleg addig itt leszünk, ki tudja, lehet fogunk unatkozni annyira, hogy ez is jó móka lenne, egy kis változatosság.
- Na igen… ha az engedi. Majd ha már közelebb járunk hozzá időben, majd meglátjuk. - sóhajtok, mert egyfelől tetszik ez a nyugodt, vidéki élet, ami meglepő azok után, hogy világ életemben New Yorkban éltem – másfelől viszont elég illúzióromboló, hogy szinte bármit terveznénk, minden attól függ, hogy a járvány hogyan alakul majd a jövőben. De nézzük a jó oldalát, még mindig jobb itt kettesben, mint a saját lakásomban egyes egyedül átvészelni ezt az egészet.
- Csak közelebb jöttem, hogy kis túlzással, ne a szoba két végéből beszéljünk egymásnak. Talán baj? - kérdezek vissza némileg megszeppenten, nézve, hogyan araszol hátrébb Eli a kanapén, ahogy közelebb mentem hozzá. Mint ha félne… vagy tartana tőlem?
- Hogy miért, miért… mert a Fly me to the Moonról valahogy eszembe jutottak. - vonok vállat, mint ha ez lenne a világ létező legtermészetesebb dolga, vagy mindenki egyből ezekre asszociálna a dalról, holott köze nincs hozzá – No meg kár lenne veszni hagyni a jegyet… nem is tudom, meddig lehet felhasználni? Egy éven belül? - akkor még bőven időben vagyunk, de abból kiindulva, hogy a járvány már így is hónapok óta tombol, ki tudja, meddig húzódik még ez az egész? Oké, nyilván máskor is el lehet menni, akár jövőre is, de ha már Eli fizetett a jegyért, kár lenne kidobni az ablakon.
- A naplómban? Nem, dehogy!  Az a kötet pont otthon maradt… - fontorgok egy sort, mert amikor rájöttem, hogy többet is elhoztam belőle, nem csak a legutóbbit, egészen megörültem. Nagyjából addig, amíg ki nem derült, hogy az, amelyikre talán a leginkább kíváncsi lennék, nincs itt – Valahogy sikerült összecserélni őket, és azt hoztam helyette, amit a műtét utáni lábadozás alatt írtam. Meg az, amit év elején kezdtem, és nem telt be, a kettő között meg ott az a csinos, néhány hónapos szünet. - hogy hogyan is találkoztunk, meg jutottunk el ilyen rövid idő alatt az esküvőig. Amit a készülődéssel együtt olvastam, hogy hogyan zajlott, mégis… valahogy a megismerkedős résznek talán jobban örültem volna így emlékek híján.
- Miért, miért… mióta akadékoskodsz ennyit azon, hogy épp miről beszélgetünk? Nem kell semmi extrát vagy hátsó szándékot mögé gondolni. Mert eszembe jutott, ennyi. - vonok vállat, és ahogy kimondom, egy pillanatra le is fagyok… hogy aztán a felismerés ténye felcsillanjon a tekintetemben, és hirtelen rádöbbenjek arra, hogy mi is volt az előbb az a különös érzés zenehallgatás közben.
- Eli, azt hiszem, hogy újra emlékszem… - motyogom izgatottan, mint valami kisgyerek a karácsonyi ajándékok előtt toporogva, és hogy biztosra menjek, már türelmetlenül noszogatom is a mellettem ülőt – Kérdezz valamit!

- Ennél több haszna is van. - mosolyodok el halványan, de abba már nem avatom be, hogy mi az a több. Például ha nem lenne ilyen makacs, és nem ragaszkodna ennyire az elképzeléseihez, akkor most nem lennénk itt. Én Kanadában pityeregnék utána, ő meg ki tudja hol vagy kivel lenne. Ha nem lenne ennyire makacs és kitartó, akkor valószínűleg nem talált volna megoldást a bajunkra. Kár, hogy most pont ezt a tulajdonságát nem igazán használja.
- Ha azt szeretnéd… akárhol élhetünk. - billentem oldalra a fejem, miközben elképzelem őt valahol egy egzotikus szigeten, pihengetve, békességben, és nem tagadom, szeretetteljes mosoly kúszik az arcomra. Látom rajta, hogy némiképp elképzelhetetlennek tartana egy henyélő életet, vagy már egy világ körüli utazást is, de majd eljön az ideje annak, hogy megtudjon mindent, többek közt a bankszámlája egyenlegét is.
Ahogy oda fészkelődtem mellé, és az elveszett emlékekről meg a boldogságról beszél, jó nagyot sóhajtok.
- Arra is befizetnék… csak már tartanánk ott! - húzom az orrom hitetlenkedve. Az az igazság, hogy jelenleg nem tudjuk mennyit kell várni az emlékeire, így a “majd két hónap múlva kapsz egy ölelést” nem hangzik túl biztatóan. Nem tehetek róla, ezt gondolom.
Inkább rosszcsont módra eldobálom a ruháimat a lakásban. Nem mintha a nagyi buta lenne, bizonyára tudja, hogy az unokájával (megint) nem vagyunk olyan viszonyban, hogy annál tovább menjünk mint, hogy megtűrjük egymást az ágyban ha már a vendégszoba foglalt… Ettől még jól esik levetkőzni, mert nekem legalábbis vannak emlékeim, és őszintén szólva a kedvencek közt van az, amikor a ruháim ugyanígy szanaszét lettek elhagyva a lakásban. Ha már egy ölelést sem kapok, legalább a nosztalgia hadd melengesse a lelkemet!

Ha jellemeznem kellene a három évvel ezelőtti Deant, akkor egy duzzogós, makacs és meglehetősen sótlan emberként írnám le. Nem azt mondom, hogy még amíg megvoltak az emlékei valami adrenalinfüggő fazon volt, de legalább a humora működött, engem is bármikor jobb kedvre tudott deríteni. Hogy a duzzogásról már ne is beszéljünk! Hiába is mondtam neki, próbáltam biztatni, hogy a rosszban is a jót keresse, majd újra alkotjuk az első közös élményeinket, valahogy ezekből sem lett semmi. Inkább már nem is erőltetem, úgy tűnik minél inkább próbálom rávenni, hogy foglalkozzon velem, annál inkább vissza zárkózik a csigaházba, ahol Ingridet siratja, és méltatlankodik a túl fiatal felesége miatt. Kívülről legalábbis így tűnik, és torkig vagyok az egésszel!
- Az anyukád úgyse hagyná, hogy egyedül legyél. Tudod, hogy sosem hagynánk egyedül. - csóválom meg a fejem. Az egy dolog, hogy azt még nem igazán fogadta el, hogy én tűzön-vízen át mellette lennék, de hogy már a saját anyukájában sem bízik? Az új.
Amikor viszont a karácsonyi ajándékokról kezd el beszélni, próbálok nem túl nagy jelentőséget tulajdonítani a dolognak, de azért az ujjaim megállnak, és csak érdeklődve fülelek. Mi fog ebből kisülni?
- Kötöttem… Amihez két bigyó kell az a kötés, amihez egy, az a horgolás. De reméljük, hogy mire kellene, addigra már otthon leszünk. - próbálom rávezetni a különbségre a két technika közt, miközben érdeklődve nézem, ahogy a kis piros juhar levelet forgatja az ujjai közt. Furcsa ez, hogy ilyen távolságtartóak lettünk egymással, alig egy hét alatt. Pedig előtte szerintem már csak a klotyóra mentünk egyedül, bezártság ide vagy oda, amikor csak lehetett, a közelében lebzseltem.
- Nekem igazából nincs kedvem beöltözni, szóval… nekem mindegy. - válaszolom óvatosan. Semmi kedvem megjátszani, hogy minden rendben, amikor lehet, hogy Halloweenre már több száz mérföld meg egy országhatár választ el minket. Nincs kedvem beöltözni még elméletben sem, hogy színlelhessünk egy boldog házasságot. Az igazit akarom vissza! Azt, ami nem csak úgy tűnt mintha boldog lenne, hanem az is volt! Kezdem feladni ezt a kínlódós távolságtartást, lassan eljutunk oda, hogy már én se próbálkozok, csak bezárkózok a magam csigaházába. Ez az út nem visz sehová.
- Dean, te jelenlegi emlékeid szerint még csak egy hete vagy önkéntes karanténban, de már az idegeimre mész! - csattanok fel a sóhajtozásán bosszankodva. Korábban lehúztunk kettesben összezárva több hónapot, de esküszöm az kellemesen telt, pláne ezzel a mostani elvágyódós hozzáállással szemben. Értem én, hogy kényelmetlen velem összezárva lennie, de ennyire ne tegye nyilvánvalóvá azzal is, hogy utazásokról beszél. Most itt vagyunk és pont, addig amíg itt kell lennünk. Vagy tulajdonképpen miért hozta fel az utazást meg a repülő jegyet? És honnan tud ezekről?
- Nem baj, csak szokatlan. - kínosan ügyelek rá, hogy ne érjek hozzá, hiszen attól elkezdett feszengeni elég rövid idő után. Mostanában kevesebbet nézek rá, kevesebbet keresem a tekintetét, nem merülök el a különleges szemeiben. Minek nézném? Hogy fájdítsam még jobban a szívem? Az sajog épp eléggé, köszöni szépen. Inkább afelől kezdek el érdeklődni, hogy miért változott meg a viselkedése, és miért tesz fel olyan kérdéseket, amikről elvileg nem tudhatna. Talán a naplójában olvasta?
- A Fly me to the Moon eszedbe juttatta. - ismétlem meg, pont abban a hangszínben amiben a pilóták megerősítenek valamit a repülés irányítás felé. Vettem! - A jegyet már lemondtam, megbeszéltük, hogy inkább majd valamikor elmegyünk amikor minden körülmény ideális lesz. Csak… erre sem emlékszel, ugye? - sóhajtok, és inkább gyorsan horgolok pár szemet erre a levélkére. Vissza kellene mennem az ebédet készíteni, attól legalább nem lennék szomorú. Elég szar a helyzet, amikor már szívesebben foglalkoznék az étellel, mint a párommal. Lehet találgatni, hogy meddig húzzuk még így egymás mellett!
- Szóval pont az a kötet maradt otthon, amiben ezek a dolgok benne lennének. Ugye? - kérdezek vissza, hogy biztos legyen a dolog. Kezdenek vissza szivárogni az emlékei? De ha így van, akkor… akkor meg azt nem értem, hogy miért nem ölelt még meg? Napok óta várom az emlékeit mint valami fonnyadozó virág az esőt, erre… erre, amikor úgy tűnik megvannak a hiányzó emlékek, képes ilyen nyugodtan itt ücsörögni? Persze, hogy ideges leszek tőle.
- Azóta akadékoskodok, amióta alig beszélgetsz velem! Ha már végre beszélünk valamiről, szeretném tudni az okát, hogy miért éppen ezek jutottak eszedbe. - szerintem ez csak valami fals jelzés… tutira nem jöttek vissza az emlékek, még csak a pokol ötödik bugyrában vagyok, kettő hátra lenne! Aztán lerakom a fonalat meg a tűt, és gyanakodva nézem Dean arcát. Ordítani tudnék, de nem teszem mert az nem old meg semmit.
- Kérdezzek valamit? - megcsóválom a fejem, mert hát tényleg? Ez az első gondolata? Nem tudom mit hittem… talán arról képzelegtem, hogy majd amikor megint emlékezni fog dolgokra, és rám is, akkor majd egyből megölelget meg ilyesmi. Azt hittem, hogy amikor emlékezni fog, hiányozni fogok neki, ahogyan ő nekem és mintha tényleg nem láttuk volna egymást egy hete, visszazökken a szokásos mederbe. Hiába volt itt, semmit sem ért, mert olyan volt mint egy idegen, mint egy Dean hangon beszélő robot. Kételkedek abban, hogy tényleg emlékszik-e már mindenre.
- Rendben. Kérdezek. - adom be a derekam, de nem hiszem, hogy örülni fog neki. - Emlékeid teljes és tökéletes birtokában, kérlek őszintén válaszolj nekem arra, hogy szeretsz-e engem egyáltalán? - nem moccanok, nem húzódok közelebb, sőt. Teljes védekező állásban csúszok a kanapé sarkába. Sok múlik a válaszán, mert úgy gondolom amúgy is válaszút elé értünk, ez az irány amerre mentünk nem vezet sehová. Nem haragudhatok rá azért, mert baleset érte. Nem haragudhatok azért, mert elveszítette az emlékeit, és egy számára idegen közegbe került, idegen emberrel összezárva, amit nehéz volt megértenie. De azért haragudhatok, mert úgy érzem magamra hagyott és (talán igyekezete ellenére is) csúnyán viselkedett velem, pedig tényleg mindent megtettem ami tőlem tellik, hogy ne így legyen. Ahogy ő elutasította az érintésemet, most én se különösebben vágyok arra, hogy hozzám érjen. Ha tényleg visszatértek az emlékei, bőven lesz mit helyreállítanunk ezzel tisztában vagyok. Nem egyedül őt hibáztatom azért amilyen irányt vett a kapcsolatunk ezalatt a hét alatt, nekem is bizonyára voltak hibáim, lehettem volna türelmesebb vagy kitartóbb. Mégis, a korábbi feltétlen bizalmam megingott, azt hittem ő sosem fog megbántani, mégis számtalanszor sikerült, önhibáján kívül.

- Tudom, tudom…. De ettől függetlenül vannak helyzetek, hogy nincs más választás. - elég csak arra gondolni, hogy neki sem hagyták a múltkor, hogy akár egész napra, vagy éjszakára bent maradjon, és ha arra gondolunk, hogy a járvány miatt milyen szigorítások vannak… sok helyen eleve látogatási tilalom van, de ha még engedik is, általában nem az intenzíven lévő, vagy amúgy is leginkább veszélyeztetett személyek esetében szokták. Szóval ha maradtunk volna a városban, könnyen alakulhatott volna úgy, hogy végül mégis egyedül maradok annak ellenére, hogy amúgy hányan tartanának ki mellettem.
- Oké, amikor készíted, akkor világos, azt már megjegyeztem, hogy az egyiket egy, a másikat két tűvel csinálod, úgy értettem, hogy a végeredményről nehéz megállapítanom. - pontosítok némileg. Ha rászánnám az időt és az energiát, valószínűleg hamar rájönnék, hogy amúgy mi a különbség a kettő között, de mivel ez eddig valahogy kimaradt az életemből, valahogy leragadtam annyinál, hogy mindkettő kézműves, szép, színes, és fonalból készül, tűvel. A kis juharlevelet nézegetve azonban még nem igazán áll rá a szemem az egyedi jellegzetességekre, pláne, mert mindkettőnél több fajta minta is létezik, meg egészen sokoldalúan lehet alkotni velük.
- Hát, ha nincs, akkor mindegy, én sem ragaszkodok hozzá. - megvagyok én anélkül is, eddig sem ünnepeltem olyan hú-de-nagyon amerikai létemre, most is talán annyiból lenne érdekes, hogy mióta ide költöztünk, elég egyformák a napok. Nincs iskolába, munkába járás, városban csavargás, uszoda, mindenféle rendezvények ahová tolmácsolni hívnak… maradt a home office, a távoktatás, meg az itthon ülés. Amit amúgy nem is bánnék, nincs problémám vele, de így néhány hónap távlatából azért már egy icipicit kezd hiányozni a városi élet is… azért még így is jobban bírom, mint gondoltam.
- Egy hete? Több hónapja inkább! - válaszolok azzal a lendülettel, miközben elsőre fel sem tűnik, hogy a rövid távú memóriám már nem csak egy hétre visszamenőleg működik, hanem egész sok minden visszajött. Vagy csak azért mondom, mert körülöttem mindenki ezt szajkózza egy hete, hogy mi minden történt velem, amire nem emlékszem?
- Igen. - erősítem meg, és nem értem, hogy mit kell ezen ennyire csodálkozni. Neki talán nem volt még soha hasonló érzése, hogy mondjuk egy zeneszám, íz, vagy hangulat valami egészen mást juttatott eszébe?
- Igen…? Mikor? - fagyok le egy pillanatra, egészen elbizonytalanítva, miközben bőszen próbálom felidézni, hogy mikor, vagy hogyan is történt az említett eset, de hiába… Kénytelen vagyok beismerni neki, és magamnak is, hogy akármennyire is igyekszem, képtelen vagyok visszaemlékezni, hogy tényleg ebben maradtunk volna, így csak szótlanul megrázom a fejemet, mielőtt jóval óvatosabban folytatnám a társalgást. Lehet, hogy mégsem tért vissza minden? Pedig úgy tűnt…
- Igen, az… A múltkori nagytakarítás során szerintem véletlenül felcserélődhetett sorrendben a kettő, miközben a helyére pakoltam vissza őket, indulás előtt meg annyi mindent el kellett intézni, meg pakolni, hogy ne maradjon itthon, hogy fel se tűnt, hogy nem azt hozom el. - az meg más kérdés, hogy igazából olyan hú-de-célzottan nem is volt tervem vele, csak úgy bedobtam a bőröndbe, ha esetleg nosztalgiázni támad kedvem, vagy számba venni a múlt évet. Valószínűleg ezért sem volt olyan feltűnő, hogy összekevertem a kettőt.
- Jó, bevallom, nem voltam túl jó passzban az elmúlt egy hétben… Gondolom, veled is volt már hasonló életed során. - vagy nem, de szerintem az egész elfogadható érv, hogy betegen nem feltétlenül érez az emberek többsége olyan hú de sok kedvet a társalgáshoz meg jópofizáshoz. Még akkor is, ha így utólag visszagondolva én magam is szégyellem magam, hogy hogy begubóztam előle, és nem is értem igazán, hogy miért is…?
- Ühüm. - bólintok, legalább így biztosra tesztelhetjük, hogy mennyire emlékszem a közös dolgainkra. Arra persze nem számítok, hogy nem épp ilyen jellegű kérdést fogok kapni, hanem valami teljesen más félét, és nem is próbálom leplezni, hogy mennyire meglep vele. Nem is értem igazán, hogy gondolta? Azt hittem, jobban fog örülni, ha visszatérnek az emlékeim, vagy akár én is… Egyáltalán komolynak szánta a kérdést? Elnézve az arcát, eléggé…. És azt hiszem már kezdem is érteni, hogy hogyan is érezhette magát az elmúlt egy hétben.
- Igen. - válaszolom végül röviden-tömören, minden körítés nélkül, hátha így jobban elhiszi, hogy valóban komolyan gondolom, mint ha nekiállnék magyarázkodni, már most, rögtön az elején, egy ilyen egyszerű kérdésnél. Helyette várok,  reagál-e valamit, és nem eresztem a tekintetét akkor sem, amikor még hátrébb araszol a kanapén, annak ellenére, hogy sok hely tényleg nem maradt mögötte.
- Nézd Eli, bocsánatot kérek, ha esetleg megbántottalak bármivel is az elmúlt egy hétben, remélem, egy percig sem gondolod, hogy akár egy kicsit is szándékos vagy személyes lett volna. Szó sincs semmi ilyesmiről, egyszerűen csak… több okból is elég szerencsétlen helyzet volt, maradjunk annyiban. De minden nehézsége ellenére, köszönöm és értékelem, hogy még itt vagy, és nem léptél inkább le, holott valószínűleg sokkal kevésbé lett volna stresszes az elmúlt pár nap. - arról nem is beszélve, hogy azt se tudhattuk biztosan, hogy mikor térnek vissza az emlékeim, már ha visszatérnek egyáltalán, de inkább bele sem akarok gondolni az utóbbiból, úgy hová vezetett volna ez az egész. Valószínűleg, mire megbékéltem volna a helyzettel és megpróbáltam volna kezdeni vele valamit, addigra Elinek fogyott volna el réges rég a türelme, legalábbis azok alapján, ez az egy hét hogy felemésztette…
- Na jó… egy egytől tízig tartó skálán mennyire utálsz éppen? Megölelhetlek, vagy inkább hagyjalak békén és törjem azon a fejem, mivel tehetném jóvá a történteket? - kérdezek rá burkoltan, hogy hányadán is állunk most éppen, vagy mekkora tüske maradt benne a 3 évvel ezelőtti énem miatt. Mert akármennyire is hiányzik, szeretgetném meg szívem szerintés hiányzott egész héten (most, hogy visszakaptam az emlékeimet, tudatosult csak igazán bennem), látva, hogy milyen távolságtartóan viselkedik, valahogy mégsem érzem illőnek csak úgy ráerőltetni magam, ha a háta közepére se kíván jelenleg…

zene
- Ha szeretnéd, majd megmutatom egyszer. Nem nehéz megkülönböztetni, mindkettőnek megvannak a maga sajátosságai. - persze erre már biztosan rájött maga is. A legtöbb dolog bonyolultnak tűnik, míg az ember meg nem nézi közelebbről is, aztán már csak csodálkozik, hogy régen miért nem volt ez ilyen evidens. Elgondolkodtató, hogy milyen magasreptűvé váltak a beszélgetéseink mostanság, már csak a kötés és horgolás különbségéről beszélünk meg arról, hogy holnap mit csináljunk. A globális felmelegedés, kulturális különbségek, általános műveltség részét képező könyvek és filmek kivesézése ment a sarokba.
- Kedvem az még lenne is, de ötletem nincs… Nem igazán szeretem az ijesztő dolgokat, és gyerekkoromban öltöztem be utoljára, akkor is valami tündérkének vagy ilyesmi. - vonok vállat, és jobb ha nem állunk neki kivesézni, hogy a gyerekkorom alig néhány éve volt, még bőven élénkek ezek az emlékek. Mindig anyukám csinálta a jelmezeimet, akármennyi dolga is volt. Arról nem is beszélve, hogy itt a világ végén ugyan minek öltöznénk be? Ki látja? Még csokit se fogok vásárolni, meg cukorkát, hiszen kétlem, hogy bekopogna hozzánk pár gyerek “csokit vagy csalunk!” felkiáltással.
- Most fogyott el a türelmed? - teszem fel a kérdést egy halvány mosoly kíséretében. Nem mondom, voltak mélypontok itt a bezártságban. Volt, hogy képzeletben bejártunk valami múzeumot, vagy a kedvenc kínai éttermünkről ábrándoztunk: a dekoráció, a legyezők a falon, a piros kárpitos székek, az apró tálkák, forgó üveglapos asztal… és azok a mennyei illatok! A park is gyönyörű lehet most, ahol sétálni szoktunk, és ahová Dean jár ki néha futni. - Emlékszel a parkra a lakásod mellett? Milyen szép lehet most! - sóhajtok egy rövidet vágyakozva, majd kipillantok az óriási ablakon. Nos, nem olyan mint a park, és nincs is itt egy csomó ember, de zöldnek zöld, vannak fák, növények, madarak, mókusok… szeretem a mókusokat.
- Nem sokkal azután, hogy ide jöttünk. Bizonytalan lett minden, és még éppen te mondtad, hogy ne menjen kárba az a sok pénz, ha esetleg határidőig mégse tudnánk utazni. - na igen, Dean az az előrelátó fajta. Hiába is van bőven elég pénzünk, attól még ugyanolyan racionálisan igyekszik kezelni a kiadásainkat, és egy több száz dolláros repülőjegy bizony kiborította volna, ha kárba megy. Ezért mondtuk le inkább.
- Dean? - nézek rá gyanakodva. Ha emlékszik a nagytakarításra meg a csomagolásra, akkor… akkor elvileg visszatértek az emlékei? Lehetséges, hogy csak így, ennyire egyszerűen? - Miket csomagoltál még be a naplókon kívül? Mármint ami nem ruha és gyógyszer? - faggatom tovább, látszólag cél nélkül. Pedig épp arra próbálok rájönni, hogy mire emlékezhet?
- Volt. - sóhajtok egy jó nagyot, és csak egy kicsit később folytatom - Volt, és éppen te miattad változott meg minden. Sajnálom, hogy én nem tudok neked segíteni, kijuttatni ebből az állapotból. - mindenkinek vannak rosszabb napjai, sőt, egészen trágyalé életszakasza is. Hadd ne mondjam én milyen közel álltam ahhoz, hogy végetvessek az életemnek, mielőtt még vele találkoztam volna, és a türelmével elkergette volna a felhőket a fejem fölül. Nekem vajon miért nincs ennyi türelmem? Vagy van, csak ez egy annál is mélyebb gödör, mint amiből neki kellett engem kihúzni?
Aztán felteszem neki a kérdésem, ahogy kérte. Tudom, hogy nem erre gondolt, nem ilyen kérdést akart hallani, de momentán ez az egyetlen dolog van ami érdekel. Egyetlen dolog, ami számít bármit is. Ha még szeret, akkor van értelme folytatni, ha nem… akkor jobban teszem, ha csomagolok.
Amikor egészen egyszerűen azt feleli, hogy igen, meg se rezzenek, csak komoly tekintettel bólintok egy rövidet. Az orrom mozgatom, arcát fürkészem, tudni szeretném, hogy komolyan mondja-e. Nem mintha hazudozni szokott volna, de… azt hiszem most tényleg őszinte volt, legalábbis úgy látom. Úgy érzem.
- Megbántottál. - keresem a hangom, és a gondolataim. Nem igazán voltam rá felkészülve, hogy visszakapja valaha is az emlékeit. - De én is hibás vagyok, sokkal jobban kellett volna igyekeznem, hogy támogassalak és segítsek neked. Csak egyszerűen nem tudtam, hogyan vagy mit tehetnék. Nem engedted, hogy segítsek vagy melletted legyek és… - megtörlöm az arcom, mielőtt még sírásba fulladna ez az egész beszélgetés. - úgy érzem cserben hagytalak. Pedig megígértem többször is, hogy melletted leszek jóban és rosszban és nem tettem meg. Úgy szégyellem magam amiért már azt gondoltam… azt gondoltam az lesz a legjobb ha itthagylak, az biztosan boldogabbá tett volna mint én. - rettenetesen szégyellem magam. Sokkal több dolgot is tehettem volna érte, bár nem igazán tudom, hogy mit. Amit tudtam, megpróbáltam, de itt jön ki az, hogy olyan keveset láttam még a világból, és még kevesebbet tudok. Másnak lehet, hogy eszébe jutott volna valami, akármi, amivel többet tehetett volna érte.
- Ühüm! Megölelhetsz. - szipogok egyet, és én magam mászok az ölébe, hogy végre megölelhessem. Mi sem mutatja jobban, hogy mekkora szükségem volt már erre, mint az, hogy amint megérzem magam körül a karjait, máris eltörik a mécses. Hol angolul, hol franciául felválta motyogom, hogy mennyire hiányzott és milyen nagyon szeretem, hogy rajta kívül senkim sincs az ég egy adta világon és milyen nagyon kétségbe estem amikor azt hittem, elveszítettem őt. Még ha nem is fizikálisan. Amikor egy kicsit végre csillapodik az elmúlt hét alatt felgyülemlett szeretet áradatom, a nyakába mormolom ami a legjobban nyomasztott végig.
- Egyedül voltam. Nem szeretett senki. - szipogom halkan - Azt hittem most már mindig lesz velem valaki, aki szeret, hogy család vagyunk de nem. Ha te nem vagy velem, senki sem szeret, nincs családom. Senkim sincs. - bárcsak vidámabb dolgokat mesélhetnék neki az elmúlt egy hétről. Hogy mondjuk vicces volt ahogy palacsintát akart nekem sütni mint régen, de nem volt ilyesmi. Csak kétségbeesés, duzzogás, távolság tartás. Elhúzódok egy kicsit, hogy a ritkán használt árvakutya szemekkel nézhessek rá.
- Visszaköltözhetek a helyemre? Aludhatok megint veled? Elviseled a hideg lábaimat, meg hogy ellopom a takaród? - kérdezem reménykedve. Ha még nem állna rá készen, megérteném azt is. Amilyen téboly volt itt napokig, megértem ha szüksége van pár napra amíg visszaszokik a rendes kerékvágásba, még akkor is ha nehéz lesz még tovább várnom. tudja, hogy nélküle szinte egy szemhunyást se alszok.

- Nem is nagyon tudnálak elképzelni valami ijesztő jelmezben. - jegyzem meg, vagy ha mégis valami ilyesmi álruhát öltene magára, képzelem, az is ugyanolyan megmosolyogtató végeredmény lenne, mint ha tündérkének öltözve mászkálna. Nos, de a lényegre kanyarodva, akkor idén ebből sem fogunk nagy hűhót csapni így, a világ végén, amerre a madár se jár, maximum néha a nagyszüleim…
- Inkább csak rám tört a honvágy. - pontosítok egy kicsit, mert ami a türelmet illeti, nos, az elfogyott már egy párszor a néhány hónap alatt, mióta itt lakunk, még ha nem is feltétlenül adtam hangot neki, csak szép csendben átvészeltem, amíg vissza nem tért. Néha van ilyen…
- Kíváncsi lennénk, most vajon mennyire lehet kihalt! Vagy lehet, épp, hogy meglepődnék, ha látnám, ugyanolyan tömeg van most is, mint egyébként szokott… - legalábbis abból kiindulva, hogy ez a karanténos, otthon maradós téma már akkor sem igazán hatotta meg az embereket, amikor még csak kezdődött ez az egész diliház, képzelem, most mennyire magasról tesznek rá, így, hogy már hónapok óta tart az egész. Mindenesetre arra kíváncsi vagyok, mennyit változott azóta, hogy utoljára láttam.
- Óhh… vagy úgy. - ez logikusnak magyarázatnak tűnik, de akármennyire is igyekszem visszaemlékezni, így, hogy már valamivel többet tudok róla, továbbra is semmi. Lehetséges, hogy még sem tért volna vissza minden…? Pedig eddig úgy tűnt…
- Eli? - kérdezek vissza, miközben türelmesen várok, hogy mit szeretne, amikor pedig kapom az újabb keresztkérdést, egy pillanatra elgondolkozok a dolgon, pláne az előbbi kis félreértés után, mielőtt újra koppannék, vagy túlságosan is beleélném magam ebbe az egészbe.
- Nos, lássuk, ami nem ruha, gyógyszer, vagy valami mindennapi használati tárgy… - mert gondolom, a tusfürdőre meg a fogkefére sem kíváncsi most különösebben – Néhány könyv, azért nem több, mert már így is jó súlya volt a bőröndjeinknek… A többi a laptopomon van. A sárkányos plüssök, Pantoufle, hoztunk kártyát is, meg egy-két társasjátékot, anyukád receptkártyáit. Becsomagoltam meg elhoztam a szülinapi ajándékodat is, ha esetleg elhúzódna a járvány, nagyon remélem, hogy nem találtad még meg… - tudom, tudom, egész hamar megvettem, még februárban bukkantam rá véletlenül, és megtetszett… de ha azt nézzük, hogy a karácsonyi ajándékok többségét is már nyáron megveszem, akkor annyira talán nem is elhamarkodott a dolog. Másfelől meg, egyszerűbb volt, amíg otthon voltunk a belvárosban, mint innen rendelgetni, fertőtleníteni, meg a többi… Elég az élelmiszerekkel végigküzdeni ezeket a köröket újra és újra.
- Sajnálom, nem a te hibád. Egyszerűen csak… amennyire vissza akartam kapni az emlékeim, annyira nem is akartam kimászni abból az állapotból. Mármint, nem igazán volt kedvem bármihez is, ha már annyi mindenre nem emlékeztem… - ezért is volt részben az, hogy nem igazán lelkesedtem már semmiért, hiába próbálkozott Eli minden igyekezetével, legszívesebben csak elvoltam egyedül, és annyi.
Úgy tűnik, végre Elinek is leesik, hogy mi a helyzet, hogy visszatértek az emlékeim, amiket már annyira vártunk mindketten, mégis, nem tűnik úgy, hogy akár egy kicsit is örülne. Sőt… mint ha még haragosabbnak tűnne, mint eddig? Talán épp ezért is lep meg a kérdése, de amennyire komolynak szánta, én is ugyanolyan határozottsággal válaszolok, már csak az hiányzik, hogy most fussunk vakvágányra, amikor végre minden visszatérhetne a megszokott mederbe.
- El tudom képzelni, mennyire. - adom meg magam, és elég csak arra gondolni, mennyit lógattam az elmúlt héten Ingrid után bánkódva… őszintén? Most legszívesebben a falba verném a fejem, hogy hogy lehettem képes pont olyasmit elfelejteni, mint az ő emlékezetes lelépése?!
- Nézd Eli, már az is elég volt, hogy itt vagy, vagy segítesz, amikor kell. - nem várta el senki tőle, hogy 0-24 őrködjön felettem, lekösse a figyelmemet valamivel, amikor egyébként is egész magamnak való típus voltam korábban, sem pedig, hogy ő csalogassa vissza valamivel az elveszett emlékeimet. Arra azért érzékelhetően lefagyok, amikor megemlíti, hogy az ő fejében is megfordult az, hogy inkább itt hagyjon. Nem tudom, hogy valójában mennyi hiányzott volna hozzá, de valahol hálát adok az égnek, hogy odáig azért mégsem jutottunk el ilyen rövid idő alatt. Pláne, mert ötletem se nagyon lett volna így hirtelen, hogy egyáltalán merre keressem, lévén rokonai nem igazán vannak, közeliek, vagy közelben lévők legalábbis. Oké, az apja, de az teljesen más műfaj.
- De nem adtad fel, és a lényeg, hogy még mindig itt vagy. Sőt, ha azt nézzük, hogy  végül csak te segítettél a Fly me to the Moon-nal… - ki gondolta volna? A történetünknek ahány emlékezetes állomásán elkísért minket, lassan már hivatalosan is elnyeri a „közös számunk” titulust.
- Nem vagy hibás semmiért. Azért nem engedtem, mert… figyelj, gondolj csak bele, te hogy fogadtad volna, ha a te életedből esik ki három év? - kérdezek vissza, hisz nála is voltak események bőven… elveszítette az anyukáját, ez a hosszú és stresszes pereskedés az apukájával, a mi találkozásunk, a vízum-probléma, az esküvő… Mennyire lett volna elragadtatva, ha arra tér magához, hogy van egy több, mint tíz évvel idősebb férje, úgy, hogy épp, hogy elkezdte az egyetemet?! Hú, ez de rosszul hangzik így… - Vagy tudod mit? Inkább képzeld el azt, hogy egyik nap arra ébredsz, hogy három évet ugrasz az időben. Én sehol nem lennék, valami idegen férfi meg azt bizonygatná neked, hogy engem már rég elvitt a szívroham, azóta meg másodszor is férjhez mentél? Azért megnézném, mennyi kedved lenne úgy bármihez is. - gondolkozok hangosan, mert nem, nem ugyanaz a két eset, de talán valamivel jobban megérti, hogy nem vele volt a probléma, egyszerűen csak azok után, amiket megtudtam, nem igazán volt kedvem semmihez. Egyszer is elég feldolgozni egy szakítást, vagy hogy valami idegen ember szíve dobog a mellkasodban, akinek a halála nélkül már te sem lennél itt… hát még kétszer!
Miután megengedi, hogy megöleljem, nekem se kell kétszer mondania, már csúszik is közelebb a kanapén, hogy mielőbb a karjaimba zárhassam, meg jól megölelgethessem, pótolva valamit az elmúlt hét nélkülözéséből… nyilván, egy alkalom úgy sem fogja, de így akkor a következő néhány napban extrán sok ölelgetés várható!  Amikor franciául szól, akkor franciául, amikor angolul, akkor azon a nyelven nyugtatgatom, vigasztalom, semmi baj, itt vagyok, itt is maradok, ő is hiányzott, én is szeretem, sírja ki magát nyugodtan a vállamon, attól úgy is könnyebb lesz valamivel.
- Ugyan már, ez butaság! Az én családom most már a te családod is. - próbálom vigasztalni, elvégre a nagyiék is imádják, apumnak is szimpatikus az első pillanattól kezdve, és már anyummal is egész jól kijön, legalábbis a nagy bejelentés utáni hűvösebb viselkedéshez képest… persze, tisztában vagyok vele, hogy egyik sem olyan, mint ahogy mi szeretjük egymást – nyilván.
- Nem. - felelem szemrebbenés nélkül az elhadart kérdésarzenálra, majd mielőtt még túlságosan lesokkolnák a hallottak, vagy újra rákezdene a pityergésre, már nyomok is egy puszit a feje búbjára – Csak vicceltem, milyen kérdések már ezek? Még szép, hogy igen…. Ha te nem jössz, akkor én költözök át hozzád a vendégszobába, úgy is ráfér az alvás mindkettőnkre.  A jeges talpaid miatt meg ne aggódj, készültem ahhoz is... Igaz, azt is születésnapi ajándék gyanánt, úgy is utána kezdenek hűvösebbek lenni az éjszakák, de ha ezen múlik, odaadom előbb neked. - biztosítom felőle. Már csak azért se zavar, ha előbb megkapja, már ha tényleg szükség van rá, mert úgy sem csak ennyivel készültem neki.

- Azt hiszem amúgy is elég ijesztő dolog történt velünk mostanában, és még csak jelmez se kellett hozzá. - jegyzem meg, és talán a helyzet abszurditása miatt még egy mosoly is kiül az arcomra. Nem kellenek ahhoz vámpírok vagy rémek, hogy megijedjek. Elég volt hozzá az is, hogy Deannek elszálltak az emlékei, bőven ijesztő volt ez is…
- A múltkor az egyik csoporttársam járt arrafelé, küldött képet. De azt mondta néha kihalt néha meg az egész park olyan zsúfolt mint egy szardíniás doboz. Furcsa lehet.- vonok vállat kissé értetlenül, hiszen én sem értem az embereket. Egyszer mindenki bezárkózik, félnek egy betegségtől, máskor meg mit sem törődve sem magukkal sem másokkal már mennek is és csoportokba verődnek. Ilyenkor kifejezetten örülök, hogy ide jöttünk és nem maradtunk egy amúgy is zsúfolt nagyvárosban.
- Tudod milyen takarékos vagy… így visszakaptuk a jegy teljes árát és nem is vacakoltak buta kérdésekkel.- teszem hozzá magyarázatként, hiszen ez az igazság. Én még nem mondtam volna le, de ő mindig is okosabb volt nálam pénzügyi téren, nem véletlen, hogy gondolkodás nélkül bíztam rá a bankszámlámat én is. Nem mondom, hogy nagyon vásárolgatós lennék, de racionális érvekkel meg tudott győzni még arról is, hogy szép dolog a segítség, de ha mindenkinek adok, ráadásul többet is mint amennyit kért akkor nekünk nem marad semmink, és nem tudok segíteni azokon sem akik tényleg rászorulnak. Nem mintha az esőerdők ne szorultak volna rá arra a nagyobb összegre. De a kórháznak adományozott műszerek, eszközök valahogy kézzel foghatóbbak voltak, és én is rettenetesen hálás vagyok nekik. Hiszen ha nincsenek azok a csodás orvosok és a fejlett technológia, Dean se lenne már. Így aztán, bár nehezen, de bele mentem, hogy ne adakozzak ész nélkül, előtte mindig megkérdezem őt is, hogy mit gondol róla, vagy milyen összeget tart racionálisnak.
- Igen, hoztuk a recepteket is. Meg a fényképeket is. - bólogatok. Hát emlékszik? Vajon még mi ugrott be neki? - Nem, még nem találtam meg, ne aggódj, és nem is fogom keresni, szeretem a meglepiket. - nyugtatom meg, és belül nagyon is boldoggá tesz, hogy már ilyen rég vett valamit a születésnapomra, ami még amúgy is jóval odébb van. Én is készülök már az övére, a szülinap így jó, ha nem kapkodunk hanem már előre felkészülünk olyasmivel aminek tényleg örülne a másik.
- Igen, tudom. Bár ez nem vall rád, hogy ülsz a problémán és nem teszel semmit amitől legalább kicsit komfortosabb lenne. - őszintén nézek a szemébe - Azt reméltem, hogy majd megszeretsz, de úgy tűnik, egyáltalán nem vagyok az eseted. - valamilyen furcsa okból, széles vigyorra húzódik a szám - Ami elég szívás, tekintve, hogy még feleségül is elvettél. - buggyan ki belőlem a nevetés önkéntelenül is. Talán megbuggyantam, de az vesse rám az első követ, aki hasonló körülmények közt nem dilizne be. Szerencsére nem valami kínos nevető görcs szabadult rám, így hamar vissza is fogom magam, a mosolynak is nyoma veszik amikor Dean számára is egyértelmű lesz, hogy visszatértek az emlékei.
Furcsa, hogy ennek örülnünk kellene, de néhány nap is olyan megrázó volt, hogy sajnos már alig tudok örülni ennek a fejleménynek, amit pedig mindketten nagyon vártunk már.
- Nem tudod elképzelni. - rázom meg a fejem, de rá kell jönnöm, hogy megint csak fölösleges lenne rá haragudnom. Én épp olyan hibás vagyok, ami azt illeti.
- Ki tudja. Lehet, hogy tehettem volna mást is, amire nem gondoltunk. - azt hittem azzal teszek neki jót, ha teret hagyok, nem erőszakolom rá magam. De az is lehet, hogy okosabb lett volna, ha nem mászok le róla, nem hagyom békén, hanem megpróbálok mindent az eredeti mederben tartani. Ezt már sosem tudjuk meg.
- Gondolod, hogy a Fly me to the Moon segített? - pislogok rá, mint egy kis szurikáta. Sokat jelentene ez nekem, ha tényleg segítettem volna visszakapni az emlékeit, hiszen egész héten ezért küzdöttem.
- Nem értelek. Azt szeretnéd, hogy én se emlékezzek rád? - zavarodok össze első körben én is. Olyan jó volt a közös életünkről szóló emlékek nélkül, hogy már azt kívánja bár én se emlékeznék rá? Nem értem, és nagyon meg is ijeszt. Most akkor mi lesz velünk?
Már a gondolattól is összeszorul a torkom, és elkezd sajogni a mellkasom, hogy önkéntelenül is mindkét tenyerem a mellkasomra tapasztom. Szabályosan rosszul lettem a gondolattól is, hogy milyen lenne nélküle. Főként így, hogy sajnos benne van a pakliban, hiszen bármikor rosszra fordulhat az állapota, nem akarom, hogy a falra fesse az ördögöt.
- Soha többet ne mondj ilyet! - szólok rá szigorúan, amikor megtalálom a hangom - Ilyesmi nem történhet meg. Nekem nem kell senki más, se három év múlva se harminc múlva. Nem akarok belegondolni sem, még csak hasonlatból sem. - nyilván nem teszem hozzá, hogy ha vele bármi történne, nem kellene azon gondolkodnom, hogy hol lennék három év múlva, mert nagy eséllyel egy helyen lennénk: a föld alatt. Tudom, hogy nem valami egészséges ennyire ragaszkodnom hozzá, de még mindig inkább ez, mint valami károsabb szenvedély, vagy az evési zavarok.
Inkább kisírom magam a vállán, a jól megérdemelt ölelésben. Ha még egyszer megfordulna a fejemben, hogy elhagynám bármi okból is, nyugodtan csapjon agyon egy lapáttal. Micsoda butaság! Hiszen nincs is jobb hely ennél a világon.
- Nem butaság. A családod szerinted foglalkozna velem, ha te nem lennél? Kötve hiszem, és nem is várhatnám el tőlük.- megcsóválom a fejem, hiszen ezt ő sem gondolhatja komolyan. Oké, most ezen a héten itt voltak a nagyszülei mellettem is, és segítettek, de lényegében a Nagyi is amiatt csinálta, hogy amikor Deannek visszatérnek az emlékei, ne egy üres házban kóboroljon egyedül. - Nincsen családom, csak te. Volt elég időm gondolkodni rajta. - megtörlöm az arcom egy kicsit - Ez ijesztő… félelmetes, bizonytalan… és azt hiszem nagyon magányos érzés. Nem arról van szó, hogy te nem lennél elég, csak… nem tudom megfogalmazni. Üresnek éreztem magam. - szontyolodok el, mielőtt még visszabújnék hozzá. Valahol örülök neki egy kicsit, hogy végre megint kiönthetem neki a lelkem, nem kell titkolózni vagy visszafogni magamat. Tudom, hogy most már meg fogja érteni, de legalábbis megpróbálja, és nem csak begubózik valahová egy könyvvel, ha az érzéseimről beszélnék. Már ettől is megnyugszom egy kicsit, legalább annyira, hogy a felszínen ne kavarogjanak ezek a sötét gondolatok, hisz épp elég, ha a mélyben nyomasztanak.
- Nem? - teljesen ledöbbenek tőle. Csak így rávágta? Nem is gondolkodik? Persze, megérteném, ha időre lenne szüksége, de tényleg gondolkodni se akar arról, hogy alhatnék-e mellette? - Már azt hittem, hogy jobb volt neked nélkülem! - sóhajtok megkönnyebbülten, amikor mégis megengedi, hogy a helyemen aludjak. - Zokni? Remélem valami aranyos mintája van, tudod, hogy azokat szeretem. - csillannak a szemeim. Gyerekes vagy sem, én a zoknikon élem ki a gyermeki énem. Van unikornisos, cicás, báránykás, mosolygós gyümölcsös meg mindenféle vicces színű és mintázatú - Nagyon készülsz a szülinapomra! - jegyzem meg, egy kicsit huncutabb mosoly kíséretében. - Kíváncsi vagyok, hogy mivel akarsz meglepni! Bár, attól tartok nem azt adnád ami nagyon-nagyon boldoggá tenne. Magadtól ki se találnád! - várok vagy fél percet, mielőtt kibökném, hogy mi lenne a kívánságom. Még csak pénzbe se kerül, legalábbis nem olyasmi amit boltban árulnak. Óvatosan kezdem el simogatni a karját, majd szép lassan vándorolnak el az ujjaim az arcáig. Ezek a különleges szemek minden egyes alkalommal lenyűgöznek. Olyan nagyon szeretem! De valószínűleg már kiismert, tudja, hogy ez a fajta cirógatás és kölyökkutya arc vagy titkot vagy egy komoly kérdés felvetését rejti. - Szeretnék egy kismacskát, vagy egy kutyust, valakit aki feltétel nélkül szeretne, és velem lenne akkor is ha mondjuk valami miatt te nem tudnál. Ha el kellene utaznod vagy megint beveret a fejed és ilyesmi, nem kellene attól tartani, hogy egyedül maradok. Aztán azon rágódtam, hogy egy állatka legyen bármennyire is tiszta és aranyos, sajnos túl nagy kockázatot jelentene a számodra a fertőzés miatt. Szóval… azt hiszem, kénytelen leszek beérni egy gyerekkel. - próbálom elviccelni a végét, de a felvetés nagyon is komoly. - Csak gondolkodj rajta, jó? Nem kell most rögtön, de legalább beszéljünk róla néha, oké? - sejtem, hogy mi az álláspontja, épp ezért szeretném legalább az elmélkedést kisajtolni belőle. Nem volt könnyű az élete, olyan sokszor kellett szembe néznie azzal, hogy mi lesz azokkal akiket hátra hagy, ha valami nem jól sikerül a kórházi kezelés során, hogy megértem, ha minél kevesebb embernek akarna fájdalmat okozni. De tulajdonképpen arra nem gondol, hogy így ha elmenne, nem maradna utána semmi és senki, nyomtalanul kiveszne a világból, még fájdalmasabb űrt hagyva maga után. Azt pedig már mondtam neki én is egyszer, hogy egy gyerek miatt az ember kénytelen talpra állni és menni tovább, ami hatalmas segítség lenne nekem is, és a szüleinek is.
Aggódva fürkészem az arcát, hogy hajlandó-e a jelen körülmények közt legalább abba beleegyezni, hogy valamikor komolyabban is átbeszéljük a kisbaba témát.
- Tudom én is, hogy most nem olyan a helyzet, a vírus, az iskola, a bevándorlásiak meg hát a súlyom sem az igazi még hozzá. Csak szeretném legalább a gondolatot dédelgetni, hogy egyszer majd lehetne. Azt szabad? - kérdezek rá reménykedve kerek perec.