One belongs to New York instantly. One belongs to
it as much in five minutes as in five years.
Belépés

a városba
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Társalgó
szavak sokasága


Kérnénk mindenkit, hogy a könnyebb átláthatóság kedvéért csak rövidebb OOC üzengetésre szorítkozzunk ezen a felületen, a személyesebb hangvételű vagy IC üzenetekhez pedig használjuk a nagy chatet vagy a PM-et.
Új posztok
hozzászólások



Are you my savior, who found me alone? ⁂

Somewhere over the rainbow@Lucian & Blanche EmptyRhea Osbern
Today at 3:00 am



Elkészültem az elõtörténetemmel...

Somewhere over the rainbow@Lucian & Blanche EmptyCarley Wilkinson
Yesterday at 7:27 pm



Welcome party!

Somewhere over the rainbow@Lucian & Blanche EmptyGracelyn D. Lockhart
Yesterday at 6:04 pm



Phoebe & Chester - Fatal shooting at hospital

Somewhere over the rainbow@Lucian & Blanche EmptyChester Sullivan
Yesterday at 1:33 pm



Here we go again

Somewhere over the rainbow@Lucian & Blanche EmptyAidan Guinness
Yesterday at 12:42 pm



still with you | Yebi & Natie

Somewhere over the rainbow@Lucian & Blanche EmptyNatalie Young
Yesterday at 12:00 pm



Kockadobás

Somewhere over the rainbow@Lucian & Blanche EmptyAdmin
Yesterday at 8:25 am



Rosalie & Cassidy

Somewhere over the rainbow@Lucian & Blanche EmptyRosalie A. Silvera
Yesterday at 12:15 am



Lopez & O'Neal

Somewhere over the rainbow@Lucian & Blanche EmptyEzra O'Neal
Kedd Május 04, 2021 5:16 pm
Lakosok
nyilvántartása
Csoport neve
Média 17 14
Diákok 26 23
Törvényszegők 8 16
Bűnüldözés 10 11
Hivatal 5 7
Üzlet 18 15
Oktatás 6 7
Munkások 23 17
Egészségügy 15 15
Összesen 128 125
Ismerõs idegenek
New York utcáin
Jelenleg 15 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 15 vendég :: 3 Bots

Nincs



A legtöbb felhasználó (106 fő) Hétf. Feb. 15, 2021 11:58 pm-kor volt itt.
Discord
csatlakozz hozzánk!


Regisztráláskor felhasználónévnek a karakteretek nevét/becenevét használjátok. Köszönjük. :)

Share
 

 Somewhere over the rainbow@Lucian & Blanche

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
ÜzenetSzerző
TémanyitásTárgy: Re: Somewhere over the rainbow@Lucian & Blanche   Somewhere over the rainbow@Lucian & Blanche EmptyHétf. Május 03, 2021 10:17 pm

A tetteink olyan bonyolult, olyan szerteágazó következményekkel járnak, hogy jóformán lehetetlen azokból a jövő eseményeire következtetni.
Lucian and Blanche
Szókimondó szövegezés

Staten Island kertvárosi pompájából a brooklyn-i poros zsúfoltságba költözni kicsit olyan volt mint kiűzetni a Paradicsomból. Ha elég hangzatos és nagyképű akarnék lenni. Hozzászoktam a jóhoz, és bár nagyon harcoltam az egykori otthonunkért, Benton nem engedett belőle. Családi örökség, hangoztatta mindig, és gyakorlatilag bármit megadott azért, hogy a korábbi közös fészekről hajlandó legyek lemondani. Őszintén szólva valószínű majdhogynem talán még egy bolygót is vásárolt volna nekem, és ha pofátlanabb lettem volna annál mint amilyen végül voltam, minden bizonnyal tényleg bármit kisajtolhattam volna belőle. Nem a házhoz ragaszkodtam annyira, még csak nem is az ott eltöltött, feledhetetlennek a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető éveink miatt, sokkal inkább a pazar pompája, és a gyönyörű kertje miatt kellett volna nekem. Sátuszt jelentett volna, valamiféle pozíciót az előkelő körökben. Helyette jutott ez, ahol éltem, amely Brooklyn viszonylatában cseppet sem nevezhető szokványosan kispolgárinak vagy prolinak, de az én fennhéjázó, időnként az anyagiasság legnagyobb csúcsait ostromló természetemhez mérten nagyon is szánalmas volt.Vadászhattam volna valami gazdag balekot magamnak, de az igazság az, hogy időközben rájöttem, hogy ezt a szabadosságot, ez a szabadságot, ezt a semmihez sem fogható érzést már nem cserélném el semmiért. Se aranyban fürdő luxusért, sem másért.
És pontosan ez a rendíthetetlen kitartásom látszik meginogni, és szépen lassan bekebelezni egy érzés, amiről rohadtul még csak tudomást sem akartam venni azután, hogy visszatértünk két hónapja New York-ba ő meg én. Mi volt nekem Lucian? A pasas, aki sosem kérdezett, akihez bármikor lehetett jönni, és nem akart feltétlenül lelkizni velem, még csak beszélni sem kellett. Megadta amire akkor éppen vágytam, legyen szó pénzről, szórakozásról, hajnalig tartó lerészegedésről, pezsgőfürdőről, vagy éppen az istenverte szexről, amiben a legjobb volt.Nem voltak morális kötöttségei, sem pedig bárminemű elvárásai. Mindez azonban szépen lassan a múlt egy apró foszlányává kezdett válni, és leginkább magamat hibáztattam érte. Én voltam aki ezt az egészet a felszínre hozta, én voltam akkor Vegasban aki megpiszkált valamit, ami lehet, hogy már egy ideje a mélyben lappangott, de egyikünk sem foglalkozott vele, talán nem is tudtuk, vagy elnyomtuk, nem akartunk tudni róla, hogy ott van.
Amennyire tartottam ettől az estétől, úgy tűnik, az idő előrehaladtával beigazolódnak a félelmeim. Érezhetően valóban megváltoztak a dolgok, és én nem tudok vele megbarátkozni. Nem megy. Kétféle módon lehetnek ezzel az estével tovább haladni: vagy minden megy úgy ahogyan eddig a felszínen, úgy teszünk mintha ez valóban csak ennyi lenne. Egy kipróbált dolog a sok közül amiben még nem volt egymással részünk. Vagy végre fordítunk az egészen, és hagyjuk megnyílni azt a bizonyos lelket, ahova visszaszuszakoltunk mindent, azt gondolva, hogy a végtelenségig lehet ezt rejtegetni. Nem lehet.  A kérdése jogos. Megfulladni akarok vele, vagy túlélni? Jelen pillanatban abban sem vagyok biztos, hogy túl lehet élni, pedig megfulladni sem szándékozom. Abban vagyok csak biztos, hogy nem egyedül akarom végigcsinálni. Nem akarok az lenni, aki mindent elévet, aki kiteríti a lelkét, hogy tessék itt van Lucian, kezdj valamit ezzel a kurvára szétcincált pszichével, mondd meg te, hogy mégis mi a francot érzek, de legfőképpen, hogy miért? Hiszen alapot soha nem adott rá, ahogyan én sem vágytam soha többre. Érezni pedig végképp nem akartam. Bolond vagyok. Bolonddá tett. Az ő bolondjává, én meg hagytam. Mint egy hülye nyeretlen kétéves. Küzdeni próbáltam ellene. Mikor visszajöttünk számtalan üvegbe igyekeztem belefojtani….szitkozódva csaptam a falhoz, és éreztem, hogy a könnyeimnek, amelyeket nem tudtam megállítani Wild Turkey ízük van.
Legjobb lenne visszacsinálni. Nem szólalni meg, a pillanatot nem észrevenni, nem törni meg, nem engedni befészkelni közénk a varázslatot. Persze áltathatom magam azzal, hogy ez a megoldás, de nagyon jól tudom, hogy ha nem akkor, megtörténik majd máskor. Futni lehet ez elől az egész elől, csak éppen előbb vagy utóbb a végzet utánunk mar. Nem menekülhetünk.
Vállat vonok a kérdések hallatán, kicsit lebiggyednek az ajkaim is, mintha nemtörődöm képet vágnék, pedig nagyon is foglalkoztat, hogy vajon melyik verziót is szeretném. Nélküle szar, vele viszont a saját érzéseimbe döglök bele. Szép kilátások. Érzem, hogy nem szabad megszólalnom, mert az arcán átsuhan valami. Mintha a múlt árnyéka bukna újra felszínre. Egy olyan pillanat, amelyet akkor ott is elcsíptem tőle. Korábban szinte soha nem mesélt a múltjáról. Ilyen részletességgel legalábbis. Eltréfálta, elcsókolta, elbagatelizálta, végül elterelte róla a gondolataim. Értett hozzá. Most azonban mesél, én pedig érdeklődve és csendben hallgatom, néha aprót hümmentve elgondolkodásom jeleként. Nem vágok közbe, csak a végén veszek egy mély levegőt, és egy sóhajtásban szakad ki az első mondat belőlem.
- Részigazság.- állapítom meg egyszerűen, majd eltolom magam  a pulttól és egy másodpercre még a saját monológom előtt hozzáteszem.
- Hagyhatod magad a mélyre sodródni, mert azt mondják onnan már csak felfelé van. De mi van ha megakaszt valami? Valami, amitől nem tudsz szabadulni, ami visszaránt, amitől képtelen vagy szabadulni, bármennyire is szeretnél? Én nincs semmi. Nincs segítség, nincs valaki, aki ott lenne veled, aki kiszabadítana, hogy a felszínre juss? Segítség nélkül megfulladsz.- igen, ez az amiben én éreztem magam jelenleg. A saját érzéseim voltak amelyek lenn tartottak, és képtelen voltam megoldani, képtelen voltam kivergődni belőlük. A zongorához ültem. A pohár halkan koppant, még egy utolsó korty, a kristályperem felett ragyogónak láttam őt. Mondjuk mindig is annak láttam.
- Hogy én melyikre voksolok? Nos, alapvetően nem vagyok háború párti, és egyben a legvallásosabb ateistaként is számon lehetne tartani. A Szent Antalnak szánt pénzt nyugodtan add oda nekem, találok neki jobb helyet, mint holmi persely ahonnan majd a papok kiszedik és olcsó lőrére, meg kurvákra költik. Vagy fiúkákra, ízlés dolga. Vegast meg hagyjuk meg úgy ahogy van. Párszor még bankot szeretnék ott robbantani.- jegyeztem meg mielőtt játszani kezdtem. Igaza van. A gyűlölni csak azt lehet, akit adott esetben megveszekedettül imádni is képesek lennénk. Hogy én tudnám e Luciant szeretni? Ez a kérdés roppant módon bonyolult. Jelenleg nem csak darabokban van a lelkemnek nevezett akármi, hanem kétfelé is osztódott, vagy háromfelé….nem tudom már. Ahogy azt sem tudom, hogy képes lennék e választani a három darab közül….nem lennék képes, és nem is akarnék, mert mindegyik elvesztése ugyanolyan pocsék módon szétcseszne.
Én mégis valamiféle választás elé állítom őt. Mekkora egy önző picsa vagyok, azért. Pedig tudhatnám, ó tudom is, hogy őt efféle ultimátumokkal a legkevésbé sem lehet sarokba szorítani. Tudom, mert én is hasonló módon reagálnék, ahogy őt teszi. Mennyire kurvára egyformák vagyunk mi ketten. Ezen aztán elmosolyodom. Mármint ezen a gondolaton, meg az első mondatán.
- Ultimátum, Mr Harris.- toldom meg a kérdését egy hasonló hangsúllyal bevitt apró kis közjátékkal, miközben a zenére koncentrálok a továbbiakban, meg néha rá felpillantva. Majd amikor megállt a zongora mellett, abbahagytam a játékot, kissé előre dőlve megtámasztottam ujjaimat a zongora billentyűk fedelén. Oldalra billent a fejem, és egy kínzóan bájos, ugyanakkor mögötte nagyon is fájdalmasan rettegő mosolyt varázsolva az arcomra vártam a válaszát. A mosoly pedig szinte szóról szóra olvadt le, miközben ő tűpontosan fogalmazta meg azt amit én éreztem. Ahogy azt is tökéletesen tudta, hogy nem fogok elmenni. Nem fogok, mert éppen olyan megveszekedett mazochista vagyok mint ő. Hogy ha még fáj is, még ha megbolondulok is a tehetetlenségtől, akkor is akarom. Őt, ezt az egész estét, mindent amit még egy lehetséges jövő tartogat. Megadásom jeleként lehajtom a fejem, és hagyom, hogy a hajam eltakarja az arcomat. Rendezni igyekszem a vonásaimat, mert azt hiszem ha most így ránézek minden oda lesz írva. Mondjuk rá sem kell néznem, már ez a mozdulat elárult. Akkor emelem fel újra a fejem, amikor Chopin hirtelen elhallgat, hogy másodpercekkel később egy másféle dallam kússzon elő a csuda tudja hova rejtett hangfalakból. Érzem, hogy a bőröm alá kúszik az első taktus és a felém nyújtott kezére nézek, majd fel az arcára, megint a kezére, majd megint az arcára. Kezem a kezébe teszem, hagyom, hogy felsegítsen a zongora mellől, és ahogy ő húz közel magához, én ugyanúgy hozzásimulok. Valami olyasmi történik azt hiszem ami azelőtt sosem.
- Nem emlékszem, hogy valaha táncoltunk volna.-nézek fel rá, és elmosolyodom. Tény, hogy így nem nagyon volt még alkalmunk közel lenni egymáshoz. Mindenféle más módon már elég sokszor. Ez egyszerre ijesztő és szokatlan. De kellemes is egyben. Nem szoktam meg a pasiktól ezt a fajta bánásmódot, igaz igényem sem volt rá. Mi a fenének, ha másnap még a nevét is elfelejtem? Fejem lehajtom, a homlokom a mellkasának támasztom, és hallgatom a szöveget. Tökéletes vallomás, a zene nyelvén. Tudni akartam mit érez pontosan? Megkaptam a választ. Mit kezdjek vele? Mit csináljak? Vagy ő mit vár tőlem ezek után? Én mit várok tőle? Számtalan kérdés szalad végig a fejemen, és bármennyire szeretnék, képtelen vagyok rajta túllépni. Mikor a zene utolsó akkordjai futottak, felemeltem a fejem és felnéztem rá.
- Miért csináljuk ezt egymással, mondd? Miért nem volt nekünk jó, úgy ahogy volt? Lucian ne csináld ez!- állok meg egy pillanatra, de ahelyett, hogy elhúzódnék tőle csak állok, és őt figyelem. Két tenyerem a mellkasán pihentetve. A vonásain cikázik a tekintetem ide-oda. Egyszerre, szinte korábban nem, vagy alig tapasztalt régi érzések rohannak  meg, és tudom, hogy a vesztembe rohanok, mégsem lépek el. Sem tőle, sem az egész elől. Pedig az kellene. Mégsem megy.
- Édesem, fel vagyunk mi erre készülve? Én nem akarom, hogy megváltozz. Nem akarom, hogy más legyél. Én úgy szerettelek meg, ahogy vagy. Azt az élvhajhász, pofátlan énedet, aki a hűséget csak az értelmező szótárból ismeri, de akkor is inkább becsukja a könyvet, hogy ne is lássa.- ujjaimat most feljebb simítom, arra a részre, ahol az ing alól, az utolsó gomb felett, ami már nincs begombolva kilátszik a nyakának csupasz bőre. Két mutatóujjammal lágyan cirógatni kezdem. Közben háttérben egy másik zenére vált a lejátszó. Lágyan elmosolyodom. Úgy tűnik még a random is velem van. Az első pár sort együtt tátogom Lewis Capaldival, miközben őt nézem, aztán eltelik pár sor szöveg és folytatom a korábban megkezdett gondolatsort.
- És egyáltalán….fel vagy te készülve rám? Lucian….ismersz. Ismerjük egymást.Mi képtelenek vagyunk a monogám kapcsolatra.
Tény. Ahogy az is tény, hogy kell nekem. Osztozva vagy sem, de kell.



megjegyzés, satöbbi |

Blanche Rosewood
Egészségügy
Play by :
Dakota Johnson
Kor :
33
Foglalkozás :
fogász szakorvos és szájsebész
Hozzászólások száma :
69

Somewhere over the rainbow@Lucian & Blanche Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Somewhere over the rainbow@Lucian & Blanche   Somewhere over the rainbow@Lucian & Blanche EmptyVas. Május 02, 2021 9:06 am


Blan & Lucian
'I was a wanderer, until now. I've found a home in your heart'
A legenda szerint mikor Jézus a földön járt - még jóval azelőtt, hogy borzasztó halálra szánták azok, akik számára a hatalom fontosabb volt a lelküknél - hogy vándorlásai során egy nap talált egy diót az út porában. Felvette, kétfelé nyitotta, és a két fél diót a szél szárnyaira bízta, hogy vigye őket messze-messze. Az egyik fél dió az óceán fölé sodródott, fürdőzött a sós víz permetében, a nap ragyogó sugaraiban, figyelte a bálnák és delfinek testének árnyát a felszín alatt hosszú éveken át. A másik fél diót a hegyekbe fújta a szél, a hófödte hegycsúcsok közé, ahol látta a békésen legelésző muflonokat, érezte a fenyvesek soha el nem múló karácsony-illatát. Aztán a szél feltámadt, sodorni kezdte mindkét diócskát, egészen addig, míg egy poros, isten háta mögötti országút felett nem találkoztak, és a földre már együtt hullottak alá, szorosan összekapaszkodva, mert megtalálták a másik felüket, és többé nem volt erő, amely szétválasztotta volna őket. Szép történet, azt hiszem. Hogy mennyi a valóságtartalma? Nos, nagyjából annyi mint annak, hogy elhisszük-e, miszerint élt valaha a földön egy testet öltött fiúisten, aki tanítani jött embernek lenni, és akinek annyi csodát tulajdonítottak, és tulajdonítanak évezredek óta. Bárhogy is, a korok, a mögöttünk hagyott századok és a jelen is tele vannak regényekkel, zeneművekkel, festményekkel valamint filmekkel arról, hogy létezik az a bizonyos mindent elsöprő érzelem, amiért néha az életüket adják az emberek. Ezt és hasonló történeteket és mítoszokat még a nagybátyám mesélte nekem, ha néha esténként leült az ágyam szélére mikor félálomban voltam, ezek voltak a mi "családi perceink". Mindig, újra és újra elmondta, hogy egyszer majd eljön az életembe az az idő, amikor fel fogom fedezni, miért is kell az ember életébe egy nő, és hangsúlyozta, hogy itt nem a szexre gondol elsősorban. Amúgy annak misztikus titka meglehetősen korán érkezett el az életembe, mármint olyan tekintetben, hogy aki egy éjszakai bár fölötti penthausban lakik, ráadásul a Sinneren keresztül kell haladnia egy nap akár többször is, jóval többet lát annál, mint az életkorának megfelelne. Ezt Joseph bácsi is belátta, így hát megelőzés helyett sokkal inkább az értelemszerűségre helyezte a hangsúlyt, és igyekezett a fejembe verni, hogy minden híreszteléssel ellentétben a férfit nem a farka kell, hogy vezényeljen. Visszatekintve az életemre elmondhatom, hogy vagy ő volt rossz tanár, vagy én csapnivaló diák, elvégre nők ezreinek lábai közé férkőztem már be, és egészen két hónappal ezelőttig meg voltam róla győződve, hogy halálom napjáig sem lesz ez másképpen. De aztán jött az a hétvége Miss Rosewood-al, és Vegassal, és az a két nap fejére állította az egész életemet. Hogy miért ott és akkor nem tudom, talán nem is lesz rá soha magyarázat. De azt hiszem ez igazából lényegtelen is.
- Nos, szerintem jóval túlláttál azon a csilláron szivem - válaszolom Miss Rosewood szavaira. - Nagyjából a mennyországig. Igaz azt még nem tudom, hogy a sűrűn hangoztatott "istenem" valami vallási élményt takart-e, vagy vehetem magamra ezt a megtisztelő státuszt - fűzöm hozzá, miközben leülünk a vacsoraasztalhoz. Az étkezést úgy beszélgetjük végig, mintha semmi másért nem érkezett volna ide, csak azért, hogy vicces történeteket osszunk meg egymással - igaz, nem ez lenne az első alkalom, hogy sztorizgatunk mindenféle hülyeségről, de ez a mostani apropó mégis más, mint az eddigiek, és ezzel mindketten tökéletesen tisztában vagyunk.
- Hát most mondd, hogy nem igazásgtalan az élet - mosolygok végül a Lennont, majd az engem méltató összefüggés hallatán. - A jóképű, sármos, ellenállhatatlan és jó egzisztenciával rendelkező férfiak kora nagyjából a hatvanas-hetvenes években élte virágát. Ma már egyre kevesebben vagyunk, mi tökéletesek - beszélek, és közben figyelem Blant, ahogy kényelmesen végigveti magát az eredeti olasz bőr kanapémon. Szerintem ha belegondolok, első alkalom, hogy ezt ruhában teszi. Azt nem tudom, hogy a mediterrán rezgés ivódik-e bőrébe a bútoron át, de ezúttal a vezérfonalat, és annak vehemenciáját ő veszi át, kimondva azokat a gondolatokat, amikkel kapcsolatban én még a mentális megfogalmazás végéig sem jutottam el.
- Szóval azt akarod, hogy együtt fulladjunk meg? Vagy hogy együtt éljük túl? - kérdezem, elgondolkodva nézve a kezemben tartott ital karamellszínét. - Gyerekkoromban egyszer majdnem meghaltam - osztok meg vele egy olyan történetet, amit még nem meséltem senkinek, legalábbis emlékeim szerint. - Joseph bácsival egyszer elmentünk egy hétvégi horgásztúrára, tudod olyan sátorban lakós-tábortüzes módon. Lelkemre kötötte, hogy ne menjek a vízbe, de hát már akkor is önfejű voltam - vonok vállat, szerintem ez olyan állítás, amivel Miss Rosewood is mélyen egyetért. - Amíg elment az autóhoz üdítőért, addig én naná, hogy bevetettem magam a vízbe, mert úszni akartam. Néhány méterre a parttól elkapott egy örvény, és le-lehúzott, forgatott, mint a ruhákat a mosógépben, a tüdőm telement vízzel, és biztos voltam benne, hogy nekem annyi. Szerencsére a nagybátyám idejében visszaért ahhoz, hogy megmentse az életemet. Később, mikor még a sokktól kábultan ültem a parton azt mondta, ha legközelebb ilyesmi történik, csak hagyjam magam, hagy végezze a dolgát a víz. Engedjem, hogy leérjek egészen a folyó fenekéig, mert onnan a legkönnyebb a szabadulás és a túlélés reménye. Szóval igen, igazad van. Ha már bele kell ugranunk a vízbe, és mindketten tudjuk, hogy bele fogunk, akkor hagy vigyen bennünket az örvény. Talán amikor úgy látjuk, hogy a legmélyebb ponton vagyunk, akkor jön el a megvilágosodás - biccentem oldalra a fejem, miközben Blan a zongorához sétál.
- Gyűlölsz? Állj be a sorba szivem - a hangom nem komor, csak komoly. - Nem te vagy az egyetlen. Ugyanakkor tudod, hogy a gyűlöletet csak egy hajszál választja el valami mástól. Tisztában vagyok vele, hogy érzel a vegasi hétvégénk iránt, nagyjából úgy, ahogyan én. Eddig ha arra a városra gondoltam, a végtelen hedonizmus és végtelen pénzköltés palotájaként aposztrofáltam. Most pedig nem tudom eldönteni, hogy bombázzam-e le a fenébe az egészet, aztán hintsem be a helyét sóval, vagy sétáljak el a legközelebbi templomig, és dobjak pénzt Szent Antal perselyébe, hogy helyettem is foglalja imáiba a helyet. Kíváncsi lennék, te melyikre voksolnál - hallgatok el aztán, mert Miss Rosewood felpattintja a zongora tetejét, és játszani kezd, miközben nekem széles vigyor csúszik a képemre.
- Ó igen, élénken emlékszem arra az estére - bólogatok. - A spiccesség viszont nemcsak nálam állt meg, mert emlékeim szerint összeakadtak a lábaid és úgy zuhantál be a liftbe, hogy csaknem kivitted az oldalát - nevetek fel az emléken. - De azért azt hiszem reggelre elég jól begyógyítottam minden sebedet ami fájt, nem? Mármint lelkileg, mert utána nem sűrűn nyalogattad őket, bármikor is találkoztunk. Szép időszak volt. Akár csak a mostani, még akkor is, ha most engem vádolsz azzal, hogy megtiprom a pszichédet - rakom le a poharamat, és felkelek, pontosan akkor, amikor Blan nemes egyszerűséggel választás elé állít.
- Ultimátum, Miss Rosewood? - kérdezem, odasétálva a zongorához. - Ugyan már, tudod hogy nálam az efféle hatástalan. De legyen, válaszolok. Hogy mit érzek irántad? Pontosan azt, amit te irántam. Szétvet a düh és a tehetetlenség, amiért kifordítottad a világomat a sarkából, és mert összezavartál, minden létező értelemben. Ugyanakkor szinte mazochista módon még többet akarok ebből - nyújtom oda a kezem, hogy felhúzzam álltába Blan-t. - El akarsz menni? Nem fogsz, mert téged legalább ugyanúgy rabul ejt a helyzet. Van egy sokkal jobb ötletem - nyúlok a zsebembe a zenelejátszó távirányítójáért, belefojtva a hangot Chopin-ba, és előre ugrok néhány dallal.
- Táncolj velem - kérem Miss Rosewood-ot, magamhoz vonva, és valami azt súgja, hogy ez az egész - kiegészítve a háttérben felcsendülő dallamokkal - ha nem is verbálisan, de mégiscsak ad neki valami választ.  







Lucian Graham Harris
Üzlet
Play by :
Tom Ellis
Kor :
35
Foglalkozás :
Bártulajdonos
Hozzászólások száma :
43

Somewhere over the rainbow@Lucian & Blanche Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Somewhere over the rainbow@Lucian & Blanche   Somewhere over the rainbow@Lucian & Blanche EmptyPént. Ápr. 30, 2021 9:18 pm

A tetteink olyan bonyolult, olyan szerteágazó következményekkel járnak, hogy jóformán lehetetlen azokból a jövő eseményeire következtetni.
Lucian and Blanche
Szókimondó szövegezés

Van egy mondás, bár lehet, hogy csak én értelmeztem egykor félre, mely szerint minden jó dologhoz két ember kell. Ahhoz azonban, hogy elbasszunk valamit, bőven elég, ha a másik ezt hagyja. Fogalmam sincs igazából, hogy hol és mikor siklott el annyira az érzelmi életem, hogy jelenleg úgy igazodom ki rajta mint egy vak egér a kézzel rajzolt, hiányos szabásmintán. Abban azonban biztos vagyok, hogy a ma este sok szempontból érdekes, hovatovább különleges lesz mindkettőnk számára. Vagy azért, mert a kapcsolatunk a régi vágányon megreked majd és az istennek nem fogjuk tudni kimozdítani onnan, vagy pontosan azért mert új lendületet vesz, és valami egészen másfelé fog tovább haladni.
Az utolsó olyan vacsorám, amely hasonló módon romantikus és kicsit talán számomra szokatlan volt elég kegyetlen véget ért. Igaz, abban az esetben az én részemről nem volt meg semmi, ami megalapozta volna a továbbiakat. Ott egyszerűen minden zavart, mert nem akartam, hogy más legyen a kapcsolatom az illetővel. Nem akartam más alapokra helyezni, nem akartam belekeverni az érzelmeket, igazából semmi mást nem akartam, csak úgy folytatni, ahogyan elkezdődött. Sosem ígérek semmit, ahogy nem is várok cserébe ígéreteket. Egykor, amikor Benton felesége lettem már tettem hamis, és magam számára is röhejesen betarthatatlan ígéreteket, amelyet azt hiszem már akkor tudtam, hogy soha nem fogok betartani, mikor belementem az egészbe. A pénz és a jólét azonban akkoriban arra ösztönzött, hogy még ha tudom is, hogy nem igaz, még ha tudom is, hogy hazugságokra fog épülni az a jövő, és még ha tudom is, hogy valószínű válás lesz a vége, akkor is megtegyem, és szemrebbenés nélkül hazudjak szerelmet, odaadást, örök hűséget. A fehér ruha alatt azonban már akkor is csak egy számító bestia állt, aki a Rosewood família szemében maga volt a megtestesült sátánfajzat mellekkel és vaginával.
Ideges voltam! Hogyne lettem volna ideges, mikor én is éreztem, ahogy Lucian is valószínű, mert amúgy miért kerülgettük volna egymást hetekig, mire nagy nehezen összehoztuk ezt az estét, hogy a kapcsolatunk megváltozott. Én pedig egyik pillanatban mindennél jobban akartam, hogy még jobban hülyítsen meg, szédítsen és bolondítson, vegye el a józan eszem, és végre rángasson bele valami érzelmi hullámvasútba, amiben azt sem tudom merre van az arra. A másik pillanatban meg az utolsó porcikám is tiltakozott ugyanezen dolog ellen. Féltem, talán leginkább attól, hogy még inkább meg fog ez az egész bennünket változtatni. Féltem, mert tudtam, hogy bármi is zajlik most bennem, bármilyen érzelmi viharokat élek meg, egy részem bármennyire is ragaszkodni akar Lucian-hez, és nem tudnám őt elengedni, éppen úgy képtelen lennék lemondani a korábbi életemről. Arról amilyen vagyok, arról a szabadságról, amit érzek a válásom óta. Tudtam magamról, hogy egyszerűen genetikailag, agyilag és testileg is képtelen vagyok a hűségre, és éppen ezért el sem várhatom a másiktól sem. Pedig kurva birtokló is vagyok egyben. Lucian-t pedig nem lehet és nem is szabad birtokolni. Elillanna a varázslat, az a pofátlanul imádnivaló ördögfattya, akiért annyira odavagyok alapvetően. Az idegességemet pedig próbáltam leplezni, de elég nehezen oldódtam. Eleinte, a megérkezésem után idegesen toporogtam a saját bizonytalanságomban, marhaságokat fecsegtem, mégis a megszokott módon nem tudtam megállni, hogy oda ne szúrjak neki apróságokat. Amikkel nem akartam bántani, vagy megsérteni, amit esetében nehezen lehetett volna, mert úgy peregtek le róla az ilyen dolgok, mint viaszos vászonról a pezsgőbuborékok, egyszerűen ez hozzánk tartozott. Ez az évődés normál körülmények között az előjátékhoz tartozott. Most azonban érzem az egész lényéből, abból ahogy hozzám ér, ahogy az asztalhoz vezet, hogy a szex a legutolsó dolog ami velem kapcsolatban a fejében jár. És ez még inkább aggodalommal tölt el. A változásokat mindig nehezen kezeltem, főleg ha nem nyíltan a felszínen zajlottak, sokkal inkább alant a mélyben hömpölyögtek kimondatlanul.
- Bocsáss meg szívem, de amikor hanyatt feküdtem a szőnyegen, akkor valahogy nem a csillárod megfigyelése kötött le.- vigyorodtam el pofátlanul, ennyit téve még hozzá ehhez a dologhoz, mert ez bizony tény. Ez a lakosztály, ebben a perspektívában meglehetősen az újdonság erejével hat a számomra. Nem mondom, hogy rossz, hanem inkább szokatlan. Egyelőre nehezen oldódom benne, de a jelenléte, az egész kisugárzása, az a Lucian aki remek társalkodó még mindig itt van, és így némiképp jobb. Bár tény, hogy továbbra is nehezen barátkozom meg ezzel az egymás mellett táncolással. Lehetnék én, aki félresepri az egész udvariaskodást, a finomkodás, és rátérhetnék a lényegre, de valahogy nem megy megtörni ezt az egész varázslatos hangulatot, mert a lelkem egy részének jót tesz. Ez a faszi úgy romantikus és úgy kellemes, hogy nem bassza még ki nálam vele a biztosítékot, sőt kifejezetten jól esik lubickolni a figyelmében. Ellenben azt is tudom, hogy erre a játékra, erre a finomságra, erre a lágyságra csupán egy ideig van türelmem. Ha nem lenne mit megbeszélnünk, valószínű egész este hagynám, hogy a háttérben a Chopin darabok vég nélkül trillázzanak, hagynám, hogy úgy tegyünk, mintha egy minden ízében romlatlan és induló kapcsolat alapjait tennénk le éppen. Ugyanakkor mindketten pontosan tudjuk, hogy ez az egész csak elfedi a lényeget. Lucian le akar nyűgözni, ez kétségtelen, én pedig meghódítani akarom, ez is kétségtelen. De akkor is ott van, bassza meg akkor is ott van az ami Vegasban történt, és ami mellett el lehet ugyan sasszézni, de attól még a nyomunkban lesz mint egy rohadt és levakarhatatlan árnyék. Én pedig nem szeretem ha a múlt szelleme rám akaszkodik, szeretek tőle minél hamarabb megszabadulni.
Egy darabig még megy. Legalább addig amíg elköltjük a vacsorát, és sikerül valamiféle kedélyes és őszinte beszélgetést folytatnunk. Megnevettet a John Lennon féle történettel, és amikor a végére ér egy pillanatra megállok az evésben, és nevetve nyúlok a pohár után, hogy kortyoljak belőle, mielőtt félrenyelem a falatot a kacarászás közepette.
- Ezt a sztorit nem ismertem, de meg kell hagyni, hogy Lennonnak is volt egy nem mindennapi humora. A tehetséges emberek velejárója, gondolom. Tény azonban, hogy a konvencionálistól eltérő gondolkodás minden esetben le tud nyűgözni. Nem véletlenül élvezem példának okáért a te társaságodat is.- kacsintottam mellé derülten egy aprót. Hiszen tény, hogy Lucian humora, alapvetően az, hogy képes kilépni a megszokott keretek közül nem csupán elbűvölt, hanem magával is rántott, és még nagyobb őrültségekre is sarkallt egyben engem is.
Az egész hangulatot azonban azt hiszem a finom és puhatolózó, óvatos kérdése töri meg, amellyel egy kicsit engem is kibillent ebből az egész varázslatból. Érzem, hogy más érdekli. Érzem, hogy talán kicsit mintha kapirgálni akarná a felszínt. Tudom, hogy mit kellene felelnem, tudom, hogy talán hagyni kellene az egészet a francba, majd máskor megbeszéljük, elnapolhatnánk, lehetne nekem annyi eszem, hogy nem veszem fel a kesztyűt és leszek az aki megtöri a hallgatás jegét. Hazudok, terelek. Egy kicsit talán én is, ahogy ő. Még táncolok körülötte, még úgy teszek mintha semmi nem változott volna, és erre várnék tőle megerősítést. Vagy azt, hogy legyen olyan mint máskor, amikor a komoly dolgokat egyszerűen csókkal fojtotta belém. De nem teszi. A távolságot felveszem tőle, és a pohár társaságában, a fotelben ülve adok neki valami vallomást. Gondoltam rá. Sokat. Meglehetősen sokat. Bántóan és majdnem zavaróan sokat. És nem is nagyon tudtam vele mit kezdeni, hogy így befészkelte magát az agyam egy részébe.
Figyelem ahogy feláll, ő már az üveg társaságában és helyet foglal éppen velem szemben a fotelben, hozzám hasonlóan egy kényelmes pózt felvéve. De éppen úgy feszül minden porcikája, mint az enyém. Valami olyasmi ez azt hiszem, ami nem sűrűn fordult elő még egyikünkkel sem, és ki kellene deríteni, hogy mi ez az egész. De ez egy zárt ajtó, és nekünk fogalmunk sincs hogyan nyissuk ki. A kulcsot kellene meglelni, ami lehet, hogy az orrunk előtt van, mégsem látjuk. Bólintok. Valóban sok minden változott. Meglepően vontam fel a szemöldököm az éles témaváltást illetően és zavarodottan szusszantottam nevetve egyet.
- Gondolom felvilágosítasz róla….- hagytam fenn a hangsúlyt, de a folytatást tőle vártam, és finoman szólva is meglepődtem még inkább azon amit mondott. Szembesített önmagammal. És a meglepő az volt, hogy egy percig sem akartam tagadni.
- Ez pontosan így van. Bár gondolom erre a segítségem, vagy az önvallomásom nélkül is rájöttél. Volt annak az egésznek valami különleges zamata. Úgy értem az egésznek….- billent oldalra a fejem, és a karfán pihenő pohár felső peremére támasztottam a mutatóujjam, majd körbe és körbe futtattam rajta, miközben a tekintetem egy idő után Lucian sötét íriszeibe mélyesztettem és el sem vontam róla amíg beszéltem.
- Szóval legyek én a rossz kislány és borítsam mindazt ami ott történt? Legyek az aki önként ugrik be újra abba a sodró lendületű folyóba, hogy belefulladjon? Nem édesem, ebbe a folyóba ketten fogunk beugrani. Ha én megfulladok, te is velem fogsz.- veszem fel a hasonlatot, majd abbahagyom a pohár peremének simogatását, és felállva a foteltől a poharat egy húzásra kiiszom, és elsétálok a bárpultig. Ide most valami erősebb kell, semmint fehér bor vagy éppen pezsgő. Ismerem a járást. A mámoros éjszakák után nem egyszer készítettem én italt neki. Igaz akkor lényegesen kevesebb ruha volt rajtam, vagy csak az előző éjjel kéjjel átitatott és a rúzsommal maszatolt ingjének gyűrött változata. Az is inkább csak a megszokás miatt. Meg mert szerettem magamra venni az ingjeit. Imádtam benne elbújni. Most is imádnék. Bassza meg miért ilyen nehéz ez? Nem lehetne, hogy lerohanom, hogy az összes gondolatot belefojtom két fullasztó csókba, és addig meg sem állok, amíg a szobaméretű ágyhoz nem irányítom? Szeretném megint szexel elrendezni, de azt hiszem ez olyasmi amit nem lehet.
Két itallal bélelem ki a poharakat, és az egyiket kérdezés nélkül odavittem neki, és ha érte nyúlt a kezébe adtam, ha nem akkor letettem a fotel karfájára. A sajátomért visszamentem a bárpulthoz, majd a pohárral együtt kisétáltam mögüle és a zongora felé vettem az irányt. Út közben kortyoltam az italból, majd srégan visszafordultam felé, és a pohárral együtt hadonászva magyarázni kezdtem.
- Igen, igazad van. Minden megváltozott. És én ezt éppen annyira gyűlölöm, amennyire szeretem. Gyűlölöm, hogy hatással voltál rám ott Vegasban, és gyűlölöm, hogy nem tudtam ellene semmit tenni. Ugyanakkor megveszek azért, hogy ezt az érzést elveszítsem. Szóval már ezért a kettősségért is gyűlöllek, Lucian Harris.- nem, ez egyáltalán nem valódi gyűlölet volt. Sokkal inkább a tehetetlenség okozta. Hogy küzdeni akarok ellene, és nem tudok. Nem akarok róla beszélni, de hallgatok, attól meg idegbajt kapok és felrobban az agyam. Nem szeretem kerülgetni sokáig a dolgokat. Újabb gyors korty az italból, majd a zongorára raktam a kristálypoharat, és leültem a székre. Felhajtottam a fedelét, és végigsimítottam a billentyűk felett az ujjaimmal, de hangot még nem csikartam ki belőlük.
- Tökéletes és szívet simogató estét hoztál össze, és bevallom töredelmesen ezt nem néztem volna ki belőled. Az okát inkább sejtem, semmint pontosan tudnám, de talán majd beavatsz a részletekbe….- leütöttem egy apró hangot, majd még egyet, végül pár hangocska megadta a harmóniáját a dalnak amibe lassan kezdtem bele, majd fokozatosan gyorsítottam a ritmuson.
- Szentimentális barom vagyok, mert ezt a dalt játszottad nekem félig spiccesen az első esténken, amikor felhoztál ide. Jobban mondva felsmároltuk magunkat a liften, meg a padlón, meg a bárpulton, meg a jóég a megmondhatója még hol….és azt hiszem négy menet után ideültél, és közölted, hogy ha ettől nem gyógyul be az akkor éppen darabokban lévő lelkem…..ritka alkalmak amikor úgy érztem rommá zúzták….akkor semmitől. Ez olyan jól sikerült, hogy most….- elhallgattam és játszani kezdtem rendes ritmusban a dalt, majd felpillantottam rá, és őt nézem miközben játszottam.
-....most miattad van megint ripityára törve. De mindabból amit most itt tapasztaltam...azt hiszem ugyanez elmondható rólad. Szóval két lehetőséged van.- lassult megint a ritmus, de végül megint gyorsítottam
- Vagy hajlandóak leszünk nyíltan beszélni arról, hogy mit is érzünk, mi a picsa ez az egész….ha végre hajlandóak leszünk kompromisszumot kötni és megbeszélni. Vagy a dal végén felállok, és arra távozok, ahonnan jöttem. Nincs szükségem további titkokra. Játszunk nyílt kártyákkal Lucian.- pillantottam fel ismét a zongora billentyűiről.
- Mit érzel irántam pontosan?


megjegyzés, satöbbi |

Blanche Rosewood
Egészségügy
Play by :
Dakota Johnson
Kor :
33
Foglalkozás :
fogász szakorvos és szájsebész
Hozzászólások száma :
69

Somewhere over the rainbow@Lucian & Blanche Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Somewhere over the rainbow@Lucian & Blanche   Somewhere over the rainbow@Lucian & Blanche EmptyVas. Ápr. 25, 2021 7:43 pm


Blan & Lucian
'I was a wanderer, until now. I've found a home in your heart'
A romantika meg én olyanok vagyunk egymás számára, mint a földi csillagászoknak az univerzum legtávolabbi galaxisa: tudom, hogy létezik, de valószínűleg sosem kerülök majd a közelébe. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne tudnék elbűvölő lenni egy nővel, vagy ne vetnék be mindent az elkápráztatásáért, de ezek csak eszközök ahhoz, hogy elérjem vele a célomat, ami minden esetben egy kiadós ágytornát jelent. Szórakoztattam már a szebbik nem tagjait ezerféle módon, de még egyiküket sem láttam vacsorára a saját lakosztályomban, és még sosem készültem ilyen precizitással arra, hogy a lehető legjobb oldalamat mutassam valakinek, mint jelenleg Miss Rosewood-nak. Igaz, ezúttal nem arra a végkifejletre készülök, hogy a lábai közé férkőzzek, az már megvolt néhányszor, és meg is lesz - remélhetőleg - a jövőben is. A mozgatórugóm jelenleg valami más, valami amit nem tudok - vagy csak szimplán nem akarok - a nevén nevezni, mert ez olyan lenne, mintha a Pussy Riot félmeztelenül szaladgáló tagjai másnap már egy zárdában zsolozsmáznának: illúzióromboló. Ennek ellenére ha valaki, aki kellőképpen ismer engem látott volna délelőtt, az fuldokolva és a padlón fetrengve röhögött volna rajtam, ahogy a laptop előtt ültem, és azt böngésztem a neten, hogy egy ilyen vacsorához milyen virág illik, és abból is mennyit tanácsos venni. A legkevésbé sem haragudnék arra, aki most előttem teremne és nemes egyszerűséggel lehülyézne, hanem mélyen egyetértenék vele, ettől függetlenül a legkevésbé sem érdekelne az eshetőség, hogy talán Haze-nek igaza volt a jövőmet illetően, és idejekorán az agyamra ment a szinte minden estés kielégülés. Magam is csodálkozom - nem is kicsit - az újonnan felfedezett énemen, akárcsak azon, hogy mikor a liftajtók finom csilingeléssel jelzik Miss Rosewood érkezését, valami különös érzés kezd mozgolódni a gyomrom tájékán, pedig emlékeim szerint spagettit ebédeltem, és nem pillangókat.
- Hölgyem, ön ma ritka nyűgös hangulatban ébredhetett, vagy direkt gyűjtögette nekem az elmúlt két hónap alatt a kritikáit? - kérdezem Blan-t. - Először a régi parfümömmel kapcsolatban fogalmaz meg lesújtó véleményt, aztán a csillárom nem tetszik. Pedig már néhányszor láthatta, amikor hanyatt feküdt alatta a szőnyegen - csúszik a képemre az a bizonyos önelégült vigyort, amit Miss Rosewood az imént volt szíves felemlegetni. - Hazellel azért csak óvatosan! - intem Miss Rosewood-ot. - Nem csak azért a kedvenc csaposom, mert kifogástalanul dolgozik, hanem mert hasonlítunk is. Hiába van kapcsolata, azért nem veti meg a friss húst. Legfőképpen a nőket - teszem hozzá, miközben elegánsan és udvariasan leültetem a Végzet Asszonyát, és amikor leemelem a hőtartó fedőt magamban mély elégedettséggel nyugtázom hogy betaláltam. Lehet, hogy most kissé eltér a viselkedésem a megszokottól, de legalább még a memóriám a régi, így talán valami másban szenvedek, nem idült elhülyésben. Csak akkor tudnám, hogy mégis miben?
Blan történetén hangosan felnevetek miközben kiemelem a jeges italtartóból a fehér bort, és öntök mindkettőnk poharába.
- A Metallicát nem szeretem, de némi polgárpukkasztásra sosem mondok nemet, így azt hiszem kissé szimpatikusabbá vált nekem a banda. Annak idején amikor a Beatles fellépett egy királyi gálaesten, John Lennon így szólította fel a közönséget: "akik olcsó helyen ülnek tapsoljanak, akik drága helyen, azok csörögjenek az ékszereikkel". Hát azt hiszem, nem csak a Metallica-koncerten voltak döbbent arcok - mosolygok, miközben enni kezdünk, és Chopin c-moll etűdje szolgáltatja hozzá a kísérőzenét. Közben néha-néha vetek egy lopott, vagy éppen bátrabb pillantást Blan felé, és magamban azon igyekszem, hogy valami értelmes formát találjak annak a kissé kínzó kérdésnek, hogy vajon hiányoztam-e neki az elmúlt hetekben. Mert eddig úgy hittem, a legkevésbé sem, hiszen csak egyetlen telefonhívásra lettem volna ennek a megoldásától, most viszont már jobban hajlok afelé a magyarázat felé, hogy talán ő éppen úgy nem tudja hová tenni a Vegasban történteket, és időre volt szüksége az emésztéshez. Persze az is lehet, hogy csak belemagyarázok olyan dolgokat az egész történetbe, amik nem is léteznek, csak a fantáziámban, és... és nem tudom, hogy akkor mi van. Hű csak ne lenne olyan bonyolult ez az egész...
Mindenesetre türelmesen kivárom, amíg Miss Rosewood megadja a feltett kérdésemre a választ, igaz meglehetős késéssel, és mikor szóba kerül Benton - na meg az, hogy szavai alapján az exférje mostanában sikeresen bannolva van Blan által nyújtott gyönyörökből - elégedett mosoly kúszik az arcomra, hogy aztán kissé oda is fagyjon, amikor szóba kerül Lance, és ettől fura módon úgy érzem, hogy az imént elfogyasztott rákok mindössze hibernált állapotban voltak, most pedig feléledtek, és éppen ketrecharcot vívnak a gyomromban. Mire azonban valamit reagálhatnék Blan felkel az asztal mellől, kényelmesen végigdobja magát a kanapémon, és naná, hogy a kérdésemre kérdéssel válaszol. Lényegében amit most velem tesz, az egy lassú és fondorlatos kínzás. Miss Rosewood pedig a kispribék.
- Szerintem pedig elég sok minden változott - kelek fel én is, és helyet foglalok vele szemben a fotelban, de magammal viszem társként az úton a borosüveget is. - Példának okáért te nyertél egy csomó pénzt Vegasban. Én pedig elvesztettem a józan eszemet - dőlök hátra, az egyik lábamat kényelmesen a másik térdemre teszem, ujjaimmal szaporán zongorázom a karfán.
- Tudod miért szeretem Chopin-nak ezt az etűdjét? - kérdezem aztán, bár a beálló csöndben elég érdekesnek tűnhet a témaváltás. - Mert nem csak lendületes és magával ragadó, hanem titokzatos, rejtélyes is. Olyan, mint egy folyó, ami magával ragad, és nem tudod, hol érsz majd partot. Emlékeztet engem a vegasi hétvégénkre. Azóta is sokat gondolok rá, elejétől egészen a végéig. Mert ami engem illet, még most is a hatása alatt állok, és noha mérget nem vennék rá, de valami azt súgja, hogy te is - nézek bele Miss Rosewood szemeibe. Igen, érzékelhetően Vegasról beszélek, és nem kettőnkről - legalábbis egyelőre. Ez nem az a helyzet, amikor az ember berúgja az ajtót, mint egy kommandós, sokkal inkább úgy tapogatózom, mint Stewie Wonder a céllövöldében. Hogy leöblítsem a kissé kiszáradt torkomat - és hogy gyűjtsek némi lélekerővel karöltött bátorságot - teletöltöm a poharamat, majd azon nyomban ki is ürítem. Szívesen megismételném a műveletet, de megálljt parancsolok magamnak - elvégre lenyűgözni akarom Blant, és nem az ölébe hányni.




Lucian Graham Harris
Üzlet
Play by :
Tom Ellis
Kor :
35
Foglalkozás :
Bártulajdonos
Hozzászólások száma :
43

Somewhere over the rainbow@Lucian & Blanche Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Somewhere over the rainbow@Lucian & Blanche   Somewhere over the rainbow@Lucian & Blanche EmptyCsüt. Ápr. 22, 2021 9:48 pm

A tetteink olyan bonyolult, olyan szerteágazó következményekkel járnak, hogy jóformán lehetetlen azokból a jövő eseményeire következtetni.
Lucian and Blanche
Egy részem nagyon meg akarta beszélni mindazt, amit akkor Vegasban kétszer is éreztünk, és aminek vajmi kevés köze volt - akkor már!- a szexhez. Egy részem igenis tisztázni akarta a dolgokat, és talán megnyugtatást vártam volna Lucian-től, hogy biztos félreértettem valamit, hogy csak szórakozott, ahogy mindig teszi. Talán reménykedtem abban, hogy megint sikeresen eltereljük a témát, és ennek az estének ugyanaz lesz a vége ami gyakorlatilag minden estének amit együtt töltöttük. Egy részemnek meg halvány lilája nem volt, hogy mit is akarok valójában. Talán tényleg csak elterelni, noha jól tudom, hogy ezúttal nem lesz kibúvó, nem lesz menekülés, nem lesz másnap, amikor vissza kell térni a megszokott életünkhöz. Nem lesz kettőnket elválasztó városrész, tulajdonképpen nem lesz más csak ő meg én, és az, hogy szembenézzünk végre azzal, akik egymás közelében voltunk.
Elég azonban belépnem a lakosztályába, megéreznem a semmihez sem fogható illatok egész orgiáját, megéreznem és meglátnom őt, hogy tudjam: elvesztem. Ma estére legalábbis minden bizonnyal. Valami olyasmit látok most belőle, amit azt hiszem keveseknek mutatott meg eddig, és én sem voltam közöttük, egészen mostanáig. Lucian egy olyan arca, amin azt hiszem még ő maga is nevetne ha bárki szembesítené vele, sőt egyenesen letagadná. Az alkoholra fogná, vagy arra, hogy ez is egyfajta fegyver a kezében, hogy aktuális partnerét az ágyába csábítsa. Csakhogy velem szemben soha nem volt semmi ilyesmire szükség. Jöttem én magamtól….neeeeem….ez most határozottan másra megy ki.
- Király, istencsászár, kegyelmesúr...nem is tudom létezik e jelző, amivel ha illetnek téged nem terül el az arcodon, azt a mindent beborító öntömjénben fürdőző vigyor. Remélem szívem, elég stabil a plafon, nem lennék boldog ha ez a szép világító….tököm tudja hány ágú csillárgyertya a fejünkre esne. Tényleg….mondták már neked, hogy ha felnéz az ember az jut az eszébe, mintha legyilkoltak volna egy sokágas agancsú szarvast és trófeaként ráaggatták egy bolt teljes karácsonyi izzókészletét? Nem mintha bajom lenne vele, amúgy. - mosolyodom el, egy ideig még szemrevételezve az említett világítóeszközt, aztán követem őt befelé, meglehetősen zavarban ami azt illeti. Kicsit olyan fílingem van, mintha egy örök fiatalságot vedelő, ezüstlakodalomra készülő nyugger házaspár készülődne az ünnepi vacsorához. Az viszont tény, hogy nem csupán a teríték, de az egész légkör is meglehetősen pazar.
- Ugyanmár! Haze egyszerűen csak nem vette volna a szívére, ha miattad lógatom az orrom, mert arra az estére nem éppen engem választottál. Persze azt ő is tudta, hogy utánad sosem lógattam az orrom.- biggyesztettem le az ajkaim durcásan, mégis mögötte mosolyogva, majd enyhén megráztam a fejem, egy másodpercre le is hunytam a szemeimet mellé, majd laposan visszanézve rá.
- A Sinnernek megvan az a meglehetősen vonzó bája, hogy nem csupán nőkből jár ide ilyen-olyan minőségi darab, hanem férfiakból is. - kacsintottam mellé szórakozottan, majd helyet foglaltam, és meglepettségemnek hangot adtam egy apró felkiáltással, amikor a fedő lekerült az elém rakott ételről és megpillantottam az igencsak gusztusosan elkészített és tálalt kedvencemen. Két könyökömet megtámasztottam, és összekulcsoltam a kezeimet úgy figyeltem tovább az előttem gőzölgő finomságot, majd hümmentve pillantottam fel megint Lucian-re.
- Fehér bort, köszönöm. Vagy ünnepelünk valamit, hogy pezsgőt kínálsz? Egyébként semmi bajom Chopin-el, te is tudod. Noha azért valljuk meg a Metropolitan is látott már meglehetősen érdekes performanszokat. Gondolok itt a két progresszív csellistára, akik két éve a Highway to Hell-t játszották, és bár a döbbenet elég erőteljes volt az arcokon, mégis siker volt. Vagy sok éve, vagy már évtizede is annak, hogy a Metallica szmokingban, kiöltözve, tökéletes fancy-ben csapott bele a So what-ba, amikor James nemes egyszerűséggel az estélyibe öltözött, frakkos úriközönségnek beleüvöltött a mikrofonba, hogy sooooo fuckin’ what?- nevettem jóízűen, mert sajnos akkor még gyerek lévén nem vehettem ezen részt, pedig az efféle polgárpukkasztást mindig is kedveltem. Én ne kedveltem volna?
A poharaink egymáshoz koccolnak, apró csilingeléssel, majd várom, hátha szeretne valami tósztot mondani, ami most elég sajátosra sikeredik. Magyarázkodik. Jobban mondva terel. Millió alkalommal fialtattam már meg a pénzét, millió alkalommal ruccantunk el Vegasba, és millió alkalommal töltöttünk együtt estéket csak úgy, mindenféle kötöttség nélkül.Ez most mégis más. Hogy célja van az biztos, hogy mi azt is pontosan jól tudom, mégis olyan egyszerűen és gondolkodás nélkül próbáljuk minden oldalról megkerülni a témát, hogy szinte már fájdalmasan átlátszó.Én a hetyke szókimondásommal, amivel tökéletesen leplezni igyekszem, hogy kegyetlenül zavarban vagyok, és nem is nagyon tudom magamba hova tenni a dolgot. Ő meg ezzel a vacsorával, azzal ahogy készült, ahogy láthatóan igyekezett mindent tökéletessé tenni. Miattam. És itt azt hiszem ezen volt a hangsúly. Ugyanakkor egyértelmű, hogy a végtelenségig nem kergetőzhetünk. Nem tehetünk úgy, mintha tényleg minden úgy ment volna akkor, az év elején Vegasban, mint máskor.  Ez az egész helyzet kezd számomra nagyon abszurd lenni, mindamellett, hogy a lelkem legmélyén élvezem. Élvezem, hogy figyelt rám, hogy most is figyel, hogy látom az egész tartásán, az egész megjelenésén, hogy minden idegszálával rám koncentrál. Ismerem már őt. Ismerem a laza és kötetlen Lucian-t, ismerem a negédes és duruzsoló Lucian-t, aki az ember fülébe forrón és kíméletlenül sugdos buja gondolatokat, ötleteket, vagy éppen azt, hogy mikor és hányszor és milyen módon fog áldozni az élvezetek meglehetősen végtelen és időtlen oltárán velem. Ismerem a jókedvű és humoros Lucian-t, akinek időnként pikírt és csípős megjegyzései mellé én is betársultam. Oda vagyok a mámoros és teljesen szabad lelkű Lucian-ért, aki számára nem létezik nő akit ne lehetne megdugni, csak olyan, akit nem akar.
Azt a Lucian-t azonban aki most itt ül velem szemben nem ismerem. Még sosem láttam, és ez meglehetősen zavarba hoz, mert cél keresek mögötte. Okot. Holott lehet, hogy nincs is ok, vagy nem olyan aminek köze lenne alapvetően a mi kapcsolatunkhoz olyan módon, ahogyan eddig működött. Azonban köze van ahhoz, ami ott ütötte fel a fejét, azon a meglehetősen kaotikus és minden szempontból különleges vegasi éjszakán. Az étel felett, miközben falatozni kezdek néha rápillantok, néha találkozik a tekintetünk, néha csak belefeledkezünk a falatozásba. A kérdését, melyet a vacsora kezdetekor tett fel, egyelőre csendesen és válasz nélkül hagyom, úgy még legalább tíz percig. Majd egy falat megrágása után a kést és a villát a tányér szélére helyezem és megint összefűzöm az ujjaimat, majd megtámasztom rajta az államat, és úgy figyelem.
- Tényleg az érdekel, hogy mit csináltam, vagy az, hogy mindeközben akár egyszer is eszembe jutottál e?- szegezem neki a kérdést egyszerűen. A régi Lucian, akit én ismertem erre most felnevetne, és kajánul megjegyezné, hogy nem gondolnom kellett volna rá, hanem egyszerűen hívni, hiszen tudhatnám, hogy ő mindig és bármikor készen áll. Átvitt értelemben és szó szerint is. Az a Lucian akit én ismertem ezt nagyjából öt percen belül prezentálná is. Most az érdekel, hogy az a Lucian aki velem szemben ül változott e? Mert én változtam. Meglehetősen sokat. Abban azonban nem változtam, hogy szeretek nyílt lapokkal játszani, még akkor is ha hozzá hasonlóan én is a lehető legteljesebb mértékben idegenül szambázom ebben az új, bár igazán izgalmas helyzetben.
- Jól van. Hát legyen.- adtam meg magam egy mély sóhajjal, és előre nyúlva egy szál rózsát kiemeltem a vázából, majd az ajkaimhoz vezettem. Végigcirógattam vele először a felső, majd az alsó ajkamat, végül elvezettem az arcom jobb oldalára, a szemeim lehunyva élvezettel simítottam fel egészen a homlokomig vele, majd a virág lassan elindult lefelé a bal oldalon, végigsurrant a arcélemen, le egészen a dekoltázsomig, ahol szórakozottan ejtettem be a virág fejét a kebleim közé. Ekkor néztem újra Lucian-re.
- A betegeimmel foglalkoztam. Jártam néhányszor a Rosewood villában, ahol Benton messziről elkerültem, még mindig morci vagyok rá a legutóbbi kis akciója után, ugyanakkor meglátogattam a sógoromat, Lance-t. Őt többször is. - figyeltem a vonásait. A régi Lucian, mindamellett, hogy gyűlöl osztozkodni, meglehetősen szórakoztatónak tartaná a dolgot, ahogy én is az ő hódításait. Vajon melyik Lucian ül most velem szemben?
- Ugyan Lucian! Mi változott volna? Minek kellett volna változnia? - ó nagyon jól tudtam én azt, ahogy ő is. Gyerünk szivi, beszéljünk róla! Noha jól tudom, hogy ez nem olyan egyszerű, nekem sem. És biztos vagyok benne, hogy neki sem. Az élvhajhászás koronázatlan királya jelen pillanatban romantikában fürdőzik, és én akinek majdhogynem mindegy kivel, de ne egyedül töltse az éjszakát, és az illetően több pénze legyen mint amennyit el tud költeni,most jelen pillanatban a legutolsó amire vele kapcsolatban gondolni tudok, az pont a pénze. Kurvára nem érdekel. Őszintén és tényleg. Nem ismerek magamra. A kihúzott rózsafejjel átnyúlok az asztalon, de csak annyira, hogy a kebleim között járt virággal megcirógassam az állát, majd egyszerűen leejtsem elé azt. Felvettem a poharamat, amelynek még csak a fele hiányzott, és eltoltam magam alól a széket. Felálltam és a kanapé melletti fotelek egyike irányába sétáltam, majd kényelmesen lehuppantam az egyikbe, keresztbe dobva egymáson a lábaimat, és érdeklődőn billent félre a fejem.
- Szóval….érdekel, hogy gondoltam e rád az elmúlt hónapok alatt?- mosolyogtam sokat sejtetően, majd belekortyoltam a borba, és választ adtam a saját kérdésemre.
- Csak annyit, amennyit te rám.
Erre vajon melyik Lucian fog replikát adni és mit? Akit ismerek, vagy az új?


megjegyzés, satöbbi |

Blanche Rosewood
Egészségügy
Play by :
Dakota Johnson
Kor :
33
Foglalkozás :
fogász szakorvos és szájsebész
Hozzászólások száma :
69

Somewhere over the rainbow@Lucian & Blanche Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Somewhere over the rainbow@Lucian & Blanche   Somewhere over the rainbow@Lucian & Blanche EmptyHétf. Ápr. 19, 2021 8:32 am


Blan & Lucian
'I was a wanderer, until now. I've found a home in your heart'
Van az a kissé kitekert mondás, miszerint "a reményhal meg utoljára", nos ez kizárólag abban az esetben igaz, ha a reményhalat idejekorán nem forgatják meg lisztben, sütik ki olajban, és tálalják fel vacsora gyanánt, hogy aztán egy mozdulattal úgy szopják le róla a húst, mint a macska a Tom és Jerry rajzfilmekben. Az én reményhalam per pillanat abban az állapotban vergődik, amikor nem biztos számára, hogyan fog végződni a sorsa, fejest ugorhat-e az életadó vízbe, vagy citrommal körítve foglal majd helyet egy tányéron, fehérborral leöblögetve. Belátom, hogy ez kissé morbid, vagy legalábbis szokatlan gondolat, de annak tükrében a legkevésbé sem az, hogy az én mostani viselkedésem is túlmegy a saját, jól megszokott határaimon, mert úgy készülődöm a Miss Rosewood-al való találkozásra, mint államfők szoktak az angol királynő és udvartartása érkezésére, épp csak az üdvözlő fanfárok hiányoznak a repertoárból. Miközben készülődöm az a gondolat villan át a fejemen, hogy ha megjelenne a múltkori - nem túl régi, csak néhány hónappal ezelőtti - énem, mondjuk egy Lucian 2.0-ás verzió, alighanem vagy a padlón fetrengene a röhögőgörcstől engem látva, vagy felvenné azt az egyszerre megértő és tartózkodó arckifejezést, amit az emberek a súlyos szellemi fogyatékosok láttán szoktak. Nem hibáztatnám érte, magam is értetlenkedő fejcsóválással konstatálom azt a tényt, hogy úgy válogatok az ingeim között, mintha attól a ténytől, hogy esetleg Miss Rosewood-nak nem tetszene az árnyalat, azonnal végigsöpörne a földön az apokalipszis négy lovasa. Lehet, hogy Hazelnek tényleg igaza volt mikor azt mondta, hogy egyszer szó szerint hülyére fogom kefélni magam, és onnantól kezdve a létezésem a totális elmebaj iskolapéldája lesz majd. Hát, talán már el is kezdődött.
Bárhogy is legyen, vagy bármi is igazolja a mostani, a szokásostól eltérő magatartásomat, vigassszal tölt el a tudat, hogy valószínűleg Blan ugyanabban az állapotban létezik mint jómagam, mert az érkezése egy eddig nem látott viselkedésmintát követ. Nem ez az első alkalom, hogy a lakosztályomban várom, és egyedül liftezik fel idáig, de eddig az esetek túlnyomó százalékában az ajtók kinyílása pillanatában egy rakéta sebességével lőtt ki, egyenesen rám vetette magát hogy alig egy másodperccel később már a földön - kanapén, fotelben, falhoz simulva - mohón fogjunk hozzá egymás szájának felderítéséhez. Most viszont visszafogott kíváncsisággal sétál ki a felvonóból, apró, vidám, ugyanakkor kissé tétova mosollyal a szája sarkában, egy olyan ruhában amit más körülmények között tíz másodperc alatt bontanék le róla, ezúttal viszont nem teszem. Na nem azért, mintha nem lenne a látvány kellőképpen izgató, hanem azért, mert szeretném érzékeltetni, hogy noha nem szándékozom lemondani a szexről ma éjszaka sem, de úgy hiszem a múltkori vegasi viselkedésünk kielemzése előbbre való, ennél fogva muszáj vagyok önuralmat tanúsítani. Vegasban kockáztattam, és feltettem mindent a ruletten all in alapon: ott bejött. Lássuk, ezen a téren hogyan szolgál majd a szerencsém.
- Mi bajod a Big Ben hasonlattal? - érdeklődöm aztán vigyorogva. - Oké, mondhattam volna azt is, hogy pontosság a királyok erénye, de azt a státuszt jelenleg még én képviselem - jegyzem meg jelentős önimádattal, amitől Blan csak beszédesen megforgatja a szemeit. Megszokott látvány, és ráadásul kedvelem, amivel ő maga is tökéletesen tisztában van. - Miss Rosewood, magának aztán tényleg kényes ízlése van, ha az ötszáz dolláros régi parfümömet lepocsolyázza. A másik változatnak viszont határozottan répaszaga volt, nem tudom az mennyivel tetszett volna jobban önnek. Egyébként adtál egy jó ötletet, lehet hogy ideje lenne piacra dobnom a saját márkámat. Whiskyaroma bugyiillattal keverve - vetem fel a javaslatot, aztán összehúzott szemöldökkel megcsóválom a fejem.
- Az azért egyszerre dühítő és vicces, hogy az embernek a saját csaposával kell ringbe szállni a jó nőkért - mormolom félhangosan, miközben kézen fogom Blan-t, és elvezetem az asztalig, ahol úgy húzom ki neki a széket hogy helyet foglalhasson, mint aki előző este az illemtankönyvet ette vacsorára.
- Voilá! - emelem fel a hőtartó fedőt, hogy kibukkanjon alóla a finoman gőzölgő és illatozó narancsos kacsacomb, a hozzá illő édesburgonya körettel, majd én is helyet foglalok, és saját magam előtt elvégzem ugyanezt a műveletet, azzal a különbséggel, hogy az én tányéromon hasábburgonya terül el, töltött rákokat ölelve.
- Pezsgőt, vagy fehér bort? - kérdezem közben Miss Rosewood-ot, és mikor kiválasztja az italát, bontogatás közben megvonom a vállamat.
- Mi a bajod Chopin-el? Ritkán hallgatok komolyzenét, de őt kedvelem, másrészt alig hiszem hogy ehhez a vacsorához az AC/DC lett volna a tökéletes választás - mosolygok, aztán felemelem a poharamat és hozzákoccintom ahhoz amit Blan tart a kezében.
- Vannak pillanatok, amikor szokás tósztot mondani, de azt hiszem ez most nem olyan. Egyszerűen csak eszembe jutott, hogy még csak meg sem ünnepeltük tisztességesen a vegasi nyereményedet, és nem érzem fairnek fortunával szemben, hogy legalább ma este ne jusson neki némi dicsőítés. Szóval igen, egyszerűen csak élvezd - mosolygok. - Na és mondd - teszem le egy korty után a poharat, aztán kézbe fogom a kést-villát, és nekilátok a vacsorának - mi jót csináltál azóta, hogy visszajöttünk Vegasból és nem láttalak? Ó, ostoba kérdés volt. Boldogan költötted a nyereményed - vigyorgom el magam. Na persze nem ez a legfontosabb amire kíváncsi vagyok, de nem ronthatok ajtóstól a házba, inkább valahogy próbálom felvezetni a témát. Lehet, hogy Ádámnál meg Évánál kezdve, de csak lassan, lépésről lépésre, mint a kis herceg meg a róka meséjében. Ha most azonnal szóba hoznám a hotelban történteket, mindkettőnk lelki rókájának túl sok lenne, és azonnal magával hozna a káoszt. Bár így jobban belegondolva, abban már most is benne ülünk nyakig.  



Lucian Graham Harris
Üzlet
Play by :
Tom Ellis
Kor :
35
Foglalkozás :
Bártulajdonos
Hozzászólások száma :
43

Somewhere over the rainbow@Lucian & Blanche Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Somewhere over the rainbow@Lucian & Blanche   Somewhere over the rainbow@Lucian & Blanche EmptyCsüt. Ápr. 15, 2021 9:00 pm

A tetteink olyan bonyolult, olyan szerteágazó következményekkel járnak, hogy jóformán lehetetlen azokból a jövő eseményeire következtetni.
Lucian and Blanche
Most egy pillanatra játszunk el a gondolattal, hogy mi történt volna, ha Blanche Prestin - igen, igen ez kérem én vagyok még lánykori nevemen, tisztán és szűziesen, hahh mintha csak tegnap lett volna!-soha nem találkozik azzal a faszival tizenhét évesen, aki tulajdonképpen majdhogynem meghatározta a későbbi személyiségének elég jelentős részét. Blanche Prestin valószínű most egy viszonylag kellemes, ámde unalmasnak tűnő, problémáktól majdhogynem mentes lilaakác közi feleség lenne. Pitét sütne minden szombaton, vasárnap meghívná ebédre apukát, anyukát és a velük járó egyéb hozzátartozókat. Grill partit rendeznének július közepén, eljárnának Coney Island-re a gyerekekkel, miközben ő mindamellett, hogy ellátja a napi munkát, még teljes vállszélességgel vezetne egy komplett háztartást. Fehér kerítés, két rhododendron bokor, számtalan nemes rózsatő, úszómedence, gardróbszoba, heti két szex és minden karácsonykor valami csinos ékszer, és márkás óra. Valami ilyesmi élete lenne annak a nőnek aki én már biztosan nem vagyok. Mikor Bentonhoz hozzámentem, talán még azt hittem van bennem valami menthető, valami, ami jó, vagy talán én magam jobb leszek. Éreztem én valahol, hogy az az élet, amit magamnak választottam, az állandó futás érzések és állandóság elől, hovatovább egy idő után kifullaszt majd. Ettől még nem álltam meg. Sajnos vagy sem, én már ilyen elbaszott vagyok.
Ez lehet az oka, hogy kizárólag az olyan férfiak társaságát keresem, amilyen Lucian. Akit semmi más nem mozgat velem kapcsolatosan, csak pontosan az a pár óra, vagy akár egy nap, fél nap, az idő ebből a szempontból majdhogynem lényegtelen, amit velem tölt el. Jól jött minden amit biztosítani tudott nekem anyagilag, és nem tagadom, miért tenném, hogy az első perctől kizárólag a vagyona és persze a befolyása volt az, ami leginkább mozgatott. Nem mintha egyébiránt elhanyagolható módon rossz pasas lett volna. Sőt, azt hiszem  Blanche Prestin, aki majdhogynem lettem volna, még egy elborult pillanatában hajlandó lett volna vele félrekefélni, és megbecsteleníteni amúgy kikezdhetetlen alapokon nyugvó házasságát is. Lucian a két lábon járó kísértés lett volna a számomra, és bizony beadtam volna a derekam, de be ám! Úgy dőltem volna be az ágyába, a lábaimat V alakban lendítve az ég felé, mintha legalább egy éve nem elégített volna ki a férjem amúgy tisztességesen. Ha jobban belegondolok Benton pontosan ez a tipusú férj volt. A mindennapokban éppen úgy kiszámítható, akárcsak az ágyban. Pontosan tudtam hol fogja kezdeni az előjátékot, ahogyan szinte órát tudtam volna igazítani ahhoz, hogy mikor fog először elmerülni bennem. Hányat mozdul, mennyi ideig tart. A házaséletünkről gyakorlatilag egy végtelenített loop-ot lehetett volna forgatni.
Barátokat nem gyűjtöttem, szeretőket és érdekkapcsolatokat annál többet az évek során, és ezen elfoglaltságomban még az a tíz év sem akadályozott meg, amíg hivatalosan én hűséggel tartoztam volna egy férfinak. Hogy megaláztam Bentont? Ó minden bizonnyal! Ám amikor feleségül kért, tökéletesen tisztában volt azzal mit jelent számomra függetlenségem, vagy éppen az, hogy hozzá nem tudok érzelmileg kötődni. És totál mindegy, hogy két hónap telik el vagy két év, esetleg az egész életünk. Szerettem mint a szomszéd srácot akivel együtt nőttünk fel, és akivel néha összejártunk később is, de nem úgy mint a férfit, akivel az életemet akarom leélni. Ilyen talán nem is létezett. Azt hiszem túl sok mindent kellene még ebben az életemben kipróbálnom, semhogy képes legyek még egyszer annyi időre megbéklyózni magam mint legutóbb. Nem adtam hűséget, de nem is vártam el.
Mindezen sziklaszilárd nézeteim az utóbbi hónapok tekintetben nem csupán töredezni kezdtek, hanem egyszerűen apró kaviccsá zúzódtak a kőkemény elvhűségem vasbetonján. Minden szempontból összezavarodott a magánéletem és ennek egyik, számomra legkomplikáltabb tényezője az a férfi volt, akihez most igyekeztem. Akit millió alkalommal akartam keresni az utóbbi időben, és éppen olyan sok alkalommal végül lebeszéltem magam róla. Az együtt töltött éjszakával még nem lett volna gondom, inkább azzal, hogy fogalmam sem volt miképp fogok én reagálni a közelségére. Mert az nyilvánvalóvá vált Vegasban, hogy valami kurvára megváltozott éppúgy bennem, mint benne is. Olyasmi, amiről nem akarunk beszélni. Akkor sem, és azt hiszem ez azóta sem változott.
Most mégis tökéletes romantikus harci díszben indulok el hozzá, miközben ezerrel koncentrálok, már a liftben felfelé haladva, kezem ökölbe szorítva majd elernyesztve, hogy minél könnyedebbnek és megszokottnak tűnjek. Olyannak aki elindult vele két hónapja, és ne olyannak aki megérkezett. Eleve halott küzdelem, már akkor amikor még csak apró lassulás jelzi, hogy hamarosan megáll majd a lift velem, akkor pedig végképp elveszítem a csatát, amikor kilépek. Olyan görcsben van a gyomrom, mintha mindent összezabáltam volna, és most képtelen lenne feldolgozni a szervezetem azt a töménytelen mennyiségű ételt, amit bevittem. Óriási sóhaj, majd kiengedem, és arcomra varázsolok egy megszokott könnyed mosolyt. Csakhogy ez most veszett nagy meló nekem. Ami máskor csípőből menne. Azisten verjen meg Lucian, hogy ezt hoztad ki belőlem, belőlünk! Mert azt hiszem, biztosan állíthatom, hogy ez mindkettőnket hazavágott rendesen. Abból legalábbis, ahogy elváltunk egymástól a reptéren, kicsit feszengve, kicsit még visszanézve a másikra, kicsit bizonytalanul, azt hiszem tökéletesen mutatta, hogy az egész helyzet szinte már ijesztően kezd egy olyan irányba haladni, amitől mindketten félünk, mint kurva a trippertől.
Ahogy azonban beljebb lépek, és megpillantom az asztalnál, amely tökéletes pompában, meg persze ő maga is, az irdatlan nagy vörös rózsa csokorról nem is beszélve, azért a döbbenet az arcomra ül. Persze, számítottam rá, hogy különleges estét tervez, mert tett rá utalást az üzenetben, még ha rövid és lényegretörő is volt, de arra álmomban nem gondoltam volna, hogy ismét egy olyan oldalát mutatja meg, amit ő maga szinte azonnal és gondolkodás nélkül utasítana el. Lucian Graham és a romantika, ugyan kérem, nem szeretjük a fantasy-t! Igaz, nekem sem szokásom efféle csiniben menni úgy alapvetően bárhova. Ha megyek, akkor elsősorban úgy öltözöm, hogy vagy minél könnyebben ki tudjon hámozni az illető belőle, vagy pont annak a hangsúlyozása a lényeg, hogy eljussunk addig, hogy ki akarjon még a legbonyolultabb szerelésből is hámozni. Mondjuk annyival azért megspékeltem a szettet, hogy a vegasi esténk emlékére fehérneműt “elfelejtettem” felvenni. Majd megtudja, ha arra kerül a sor.
- Big Ben? Komolyan, ez jut eszedbe a pontosságomról?- veszem fel végül az évődésem kellemes hangszínét, és felé indulok. Tekintetem másodpercek alatt fürkészi végig, és amint közel ér, jólesően szívom magamba az illatát. Bassza meg, még mindig imádom!
- Ahogy te sem felejtetted el, hogy szerettem ezt az illatot legutóbb is. A pocsolyás parfümöt végre olyanra cserélted ami illik hozzád. Bár azt hiszem ha egy csöpp selymes whiskey-t kevernénk bele, az lenne csak igazán te.- hagyom, hogy lesegítse rólam a kabátomat, majd sietve körülnézek. Emlékeim szerint ide így, ennyire egyszerűen és hétköznapi módon még nem jöttem fel. Ismeretségünk során már számtalan módon megközelítettük a lakosztályát, de többnyire már a liftből is úgy zuhantunk ki, egymáshoz ragadva, egymás ajkaiba belegabalyodva, mint akiket löknek.
- Miért ne találtam volna ide? Csak mert a kezed nem volt éppen a melleimen, a szád meg valahol a nyakszirtemről habzsolta magát át a számra? Esetleg nem a falnak simulva érkeztem, ahogy máskor, amikor szinte összeolvadunk a lift falával?- teszem fel hozzá hasonlóan könnyedebb, viccesebb hangszínnel, és kissé nyers, de azért játékos éllel a hangomban.
- Nem mellesleg ha szükséges lett volna, elhiheted, hogy Haze szívesen átvette volna tőled az idegenvezető szerepét. Legutóbb, amikor itt voltam a Sinnerben egyértelműen a tudtomra hozta, hogy ha esetleg azon az estén te egy durván dögös dúskeblű drágaságot választasz óriási műszempillákkal, és seggig érő fekete hajjal, akkor ő szívesen lát magánál, csakhogy házon belül maradjak.- nevettem el magam, miközben belekaroltam és hagytam, hogy befelé irányítson. Őszintén meglep. Nem csak azzal ahogy fogad, nem csak a zenével, nem csak azzal, hogy egész egyszerűen szinte tőle tökéletesen idegen, mégis ha jobban megnézem hozzá mégis nagyon passzoló környezetet teremtett magunknak, hanem azon lepődöm meg, hogy ő ezt láthatóan tényleg élvezi. A tekintete olyan mint egy gyereké, aki izgatottan várja, mit szól a neki tetsző lány az órák óta építgetett mesés homokvárhoz az óceán parton.
- A kedvencem, és desszertnek itt vagy te is, nem mondom….hirtelen szóhoz sem jutok. Ez pedig te is tudod, hogy nagy dolog.- az utolsó mondatára igazán jóízűen elnevetem magam, majd hozzá hasonlóan kissé összeszűkülnek a szemeim, és beharapom az alsó ajkam.
- Helyes. Holnaptól újra nyitva áll a lakosztályod az átmenő forgalomnak, de ma zártkörű a buli.- nem vagyok féltékeny. Soha nem is voltam és nem is leszek. Már csak azért sem, mert ahogy már jó párszor említettem, Lucian szabadelvűsége, az ahogy az élethez, a nőkhöz, úgy alapvetően mindenhez viszonyul számomra tökéletes. Azt hiszem pont ezt szeretem benne a legjobban. Ezt is.
- És ha jól hallom….hmm….Chopin? Nem valami összeizzadós zene, amire tökéletesen lehet mozogni...Szivi, te másodpercről másodpercre meglepsz. Ki tudja mit rejteget még a bűvészkalapod.- haladok vele befelé, miközben próbálom a látványt feldolgozni, aztán hirtelen elé állok, megszakítva egy kis időre a tovább haladást. Megfogom a két kezét, és hátul a derekam köré vezetem, majd megállítom nem sokkal a fenekem felett azon a kis részen amin tökéletesen meg tud egy férfi tenyere támaszkodni. Még ilyenkor függőlegesben is.
- Figyelj béjbi! Meghívtál magadhoz….rózsa, csodálatos fény, zene, terülj asztalkám, és te….ahhhh basszus veszettül nézel ki!- rogyasztom be finoman a lábaimat, mintha a következő pillanatban elalálni akarnék, a fejem is hátrabillen egy másodpercre, és a torkomból egy rekedt és lassú sóhaj szakad fel egy másodpercre, majd újra ránézek és folytatom.
- Nem tudom mire vélni. Vagy ne is véljem semmire, csak élvezzem?- nézek körbe, majd vissza rá, a kezem a mellkasára simítva és megpaskolva finoman.
- Élvezem! Vezess!- és így is van, még ha amúgy ideges és feszült vagyok még mindig. Mert ez az egész nem könnyítette meg a helyzetemet, hanem nehezítette. Az érzés erősödött és én nem nagyon tudtam vele mit kezdeni. Kell hozzá egy kis ital, meg egy pár óra, hogy ellazuljak. Meg kell Ő is. Nagyon kell!


megjegyzés, satöbbi |

Blanche Rosewood
Egészségügy
Play by :
Dakota Johnson
Kor :
33
Foglalkozás :
fogász szakorvos és szájsebész
Hozzászólások száma :
69

Somewhere over the rainbow@Lucian & Blanche Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Somewhere over the rainbow@Lucian & Blanche   Somewhere over the rainbow@Lucian & Blanche EmptySzer. Ápr. 14, 2021 3:42 pm


Blan & Lucian
'I was a wanderer, until now. I've found a home in your heart'
"No woman, no cry" - örök érvényű bölcsesség, jár is érte a pacsi Marley mesternek, mert a reaggie koronázatlan királya tényleg tudott valami hihetetlen igazságot arról, hogy mennyivel egyszerűbb az élet nők nélkül. Na persze nem teljes mértékben nélkülük, mert ebben az esetben rövid időn belüli kihalásra ítéltetne az emberiség, sokkal inkább azok nélkül a problémák nélkül, amely egy nő hozadékai. Egy kapcsolatot tekintve a szebbik nem mindig csomagban kapható: vele járnak a vérbeli csajos hisztik, a néha érthetetlen kiborulások, és azok az éjszakák amikor a férfi - számára megmagyarázhatatlan okokból - a kanapén kénytelen nyugovóra hajtani a fejét. Úgy hiszem, az én életfilozófiám ennél kényelmesebb, és mentes minden problémától, mert az egymás iránti elköteleződés mindig csak néhány órára, vagy egy éjszakára szól, és kevesen vannak olyanok akik nagyobb szeletet is kapnak abból a tortából, amelynek a tetején az én nevem áll a marcipánból formázva, és amelynek minden szelete édes, mint a méz. Igazából ha őszinte akarok lenni, akkor ezt a "kevesek" elnevezésű kategóriát jelen állás szerint egyedül Miss Rosewood képviseli, semmihez nem fogható bájjal, őrültséggel és szemtelenséggel, ami olyan számomra, mint a drog: minél többször kóstolom, annál többet akarok belőle.
Nos, ha Blan olyan mint a heroin, akkor azt hiszem magamat a leszokás kínjaiban vergődő szerencsétlenhez tudnám hasonlítani, mert két hónap is eltelt azóta, hogy utoljára láttam a végzet asszonyát. Annak az arányát, hogy ez mennyiben múlt rajtam, és mennyiben őrajta, talán ötven-ötven százalékra tudnám megtippelni, mindenesetre az utolsó mondatok, amikkel New York-ba visszaérve elváltunk jócskán feladták nekem a leckét. Nagyjából tízszer ültem le a laptop mellé, vagy fogtam kézbe a telefont azzal a szent fogadkozással, hogy most aztán tényleg felkeresem, és legalább ugyanennyiszer szállt inába a bátorságom, vagy kapcsolt ki az agyam, és csak órákkal később kaptam magam rajta, hogy üveges tekintettel bámulok ki a fejemből, cselekvés nélkül. Létezik az a vígjátékba illő szituáció, amikor a két szerelmes a "tedd le - te tedd le" játékot játssza, nos mi ugyanezt műveljük, csak inverz változatban - ahogy én nem keresem őt, ő sem keres engem, mintha valami perverz játékot űznénk éppen, ahol az a nyertes, aki tovább bírja némán. Pedig tisztában vagyok vele - ennyire ismerem már Miss Rosewood-ot - hogy az ő agyában alighanem az elmúlt időszakban ugyanaz a szoftver futott ami az enyémben is: ami valahol ott Vegasban kezdődött el, aminek ott még nem akartunk, vagy esetleg nem is lettünk volna képesek nevet adni, hiszen olyan volt az egész, mint amikor az ember hideg téli nappalon felvesz egy tenyérnyi jégdarabot egy befagyott pocsolya vizéből, és azon át nézi a világot: néhol elmosódott, homályos, de a lényeg mégis ott van mögötte. Sokak szerint az idő mindent megold, nos én nyolc hét alatt nem tapasztaltam ezt, alighanem vagy a mondással, vagy az idővel nem stimmelhet valami, mert a kérdéseim csak mélyülnek, és csak röpke ideig-óráig képesek elengedni a gondolataimat, aztán bosszúból újult erővel térnek vissza hagy kattogjon csak maximális fordulatszámon az agyam.
- Jó reggelt a hatvankettedik napon, főnök - jegyzi meg Hazel, és húz egy újabb strigulát a falinaptárra, mikor reggel meglehetősen álmosan és kissé másnaposan, egy nadrágban meg fürdőköpenyben leérkezem a bárba a szokásos napindító Bloody Mary-re. - Úúúú... - teszi hozzá vigyorogva, amikor erre a kis manőverére a reakcióm roppant beszédes: morcosan felmutatom neki az egyik ujjamat, és ezzel nem az "oké" egyezményes jelére utalok. - Nem értem mit esznek rajtad a nők. Ha ilyenkor látnának, egy világ dőlne össze bennük - folytatja az ekézésemet, kihasználva azt az állapotot, amikor még nem vagyok eléggé éber ahhoz hogy leállítsam, mielőtt túlzottan belemelegedne. - Tudod sosem gondoltam hogy egyszer láthatlak így, amikor egy adott dolog felett tipródsz heteken át. Fogadok most már bánod, hogy elmesélted nekem mi minden történt Vegas-ban. Na most mondd, közel kerültél egy nőhöz és nem kizárólag a farkaddal - kajánkodik tovább, aztán vállára hajítja a törlőruhát, mint a csaposok valami westernben, és olyan tekintettel néz rám, mint aki tényleg nem érti, miért nem látom meg a fától az erdőt, mert a probléma megoldása olyan egyszerű, mint egy faék. - Esküszöm nem bírom felfogni, miért kínlódsz ilyen látványosan. Két hónapja nem néztél felé, ami alapból röhejes. Ha a véleményetek ebben a dologban nem egyezik, attól maradhat minden úgy mint régen, nem? Ergo semmit nem veszíthetsz. Én viszont egy ötvenest buktam miattad - sóhajt fel fájdalmasan. - Fogadtam Ted-el, meddig fogsz még tépelődni. Ő még egy hónappal toldotta meg, én kettővel, úgyhogy most saját magam alatt vágtam a fát, de már komolyan nem bírom tovább nézni a kínlódásodat. Szívesen a tanácsot, jössz nekem eggyel. Meg ötven dolcsival - kacsint rám, aztán elsétál a raktár felé, hagy dolgozzam fel az információt, én meg legszívesebben fejen verném magam a legelső kezem ügyébe kerülő üveggel. Sikerült beleesnem abba a hibába, hogy a legbonyolultabb megoldást kerestem a legsimább helyett. Tényleg, mi rossz lehet a vége? Semmi a világon. Ha nem tudjuk megbeszélni a dolgot - vagy nem egyformán gondolkozunk - marad úgy minden, mint eddig. Mámoros éjszakák, szórakozás, meg töménytelen mennyiségű szex. Ahogy mondani szokás, néha be kell érni a kevesebbel is, mert az is több, mint a büdös nagy semmi.
Egyetlen nagy levegő, egyetlen gyors elhatározás, egyetlen gyors üzenet - ennyire volt szükség, hogy ma estére vacsorára invitáljam Miss Rosewood-ot. Hihetetlen, hogy néha mi férfiak képesek vagyunk jobban túlkombinálni a dolgokat, mint a szebbik nem tagjai, és kimondatlanul ugyan, de hálás vagyok Hazel-nek mert ha valaki tényleg ismeri egy nő gondolkodását, az egy másik nő. Szóval ja, lehet hogy ma este lesz egy könnyed kis vacsoránk, amit megkoronázunk egy isteni ágytornával, aztán ennyiben maradnak a dolgok. Ez esetben sem dől össze a világ. Mindazonáltal egész más színben látom már a dolgokat, mint eddig, valahogy sokkal könnyedebben, amolyan "take it as it comes" jelleggel fogok fel mindent, és még el is szórakozom saját magamon amint azt mérlegelem a gardróbom előtt állva, hogy melyik inget vegyem fel az öltönyömhöz. A nappali sejtelmes, lágy fények homályába burkolózó légterében ott áll a terített asztal, az étel tányérokon, hőtartó búrák alatt, az italok behűtve, és halkan, szinte alig hallhatóan egy Chopin-etűd hallható a falba épített hangfalakból, csak a hangulat kedvéért.
Este 8 óra van, éppen az asztali vázában igazgatom a vérvörös La France rózsákból álló csokrot, amikor csilingelve kinyílik a lift ajtaja, és teljes valójában megjelenik Blan, én meg úgy állok meg a mozdulat közepén, mint egy pantomimművész, aki szobrot játszik. A francba, két hónap alatt szinte el is felejtettem, hogy mennyire dögös, most viszont van alkalmam legeltetni a szemem rajta amíg a szokásos könnyed lépteivel, apró mosollyal az arcán tart felém.
- Pontos, mint a Big Ben, Miss Rosewood - lépek elé, hogy úriember módjára lesegítsem róla a könnyű kis kabátot. - És örömmel látom, hogy még nem felejtetted el az útvonalat, és idetaláltál - teszem hozzá. Nincs a hangomban semmiféle neheztelés vagy rosszallás, csak vidámság, és remélem ezt ő is észreveszi, félreértés nélkül. - Csak gyere - karolok bele, befelé irányítva a lépteit. - Remélem farkaséhes vagy, mert a kedvencedet rendeltem. És mert minden szentnek maga felé hajlik a keze, az én kedvencemet is - hunyorítok rá. - Apropó, mivel - ahogy jelezted - igényt tartasz rám, az utolsó ágymelegítőmet több mint egy napja száműztem, hogy még az illatát se érezd - te jó ég, elég röhejes lehetek, hogy dumálok összevissza, természetesen külső szemlélő számára megőrizve a magabiztosság perfekt látszatát, közben meg olyan vagyok, mint egy 14 éves kamasz kölyök az első randiján, azzal az egyetlen különbséggel hogy nem izzadok mint egy ló, és nem remeg a kezem - de ki tudja, könnyen lehet ahogy ami késik, az nem múlik.



Lucian Graham Harris
Üzlet
Play by :
Tom Ellis
Kor :
35
Foglalkozás :
Bártulajdonos
Hozzászólások száma :
43

Somewhere over the rainbow@Lucian & Blanche Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Somewhere over the rainbow@Lucian & Blanche   Somewhere over the rainbow@Lucian & Blanche EmptyVas. Ápr. 11, 2021 9:48 pm

A tetteink olyan bonyolult, olyan szerteágazó következményekkel járnak, hogy jóformán lehetetlen azokból a jövő eseményeire következtetni.
Lucian and Blanche
Másfél hónap telt el azóta, hogy utoljára Vegasban jártam. A korábbi csípős téli időt felváltotta a lassan beköszöntő tavasz, ami ezzel együtt azt is jelentette, hogy a munkáim száma meglehetősen csökkenni kezdett, és hol van még a nyaralási előszezon, amikor a nők úgy érzik feltétlenül és azonnal most kell helyrehozatni csodaszép mosolyukat, vagy a férfiak hiúsági kérdést csinálnak abból, hogy mennyire lehengerlő az a híd, amely a jobb első kettestől egészen bal felső hármasig húzódik. Ettől olyan titokzatos lesz az egész ábrázatuk. De én ebből élek. Elsősorban az emberek hiúságából, másrészt a szájuk higiéniai ápolásából. Igazán nem panaszkodhatom a szinte állandó pacientúrámra, ami gyakorlatilag olyan kiszámítható, mint egy jól működő atomóra. A tavasz pedig legalább három hónapig valamiféle uborkaszezon nálam, amikor kizárólag sürgős esetben szoktak felkeresni, akkor is ritkán. Rengeteg szabadidővel rendelkeztem, amit valahogy mégsem akartam azzal tölteni, hogy egyedül bolyongok Vegasban, vagy ruccanok le Miami-ba, esetleg kiautózom a Spring Creek Park-i nyaralóba és láblógatva próbálok értelmet találni a jelenlegi életemnek. Pedig meglehetősen rám fért volna legalább egy hét magányos gondolkodás, ahogy az életem az utóbbi időben a feje tetejére állt.
A válásom után berendezkedtem valamiféle életélvező, élj a mának, szeress és dugj mindenkivel aki hajlandó rá - életre, tulajdonképpen a szex és a pénz volt az egyetlen dolog amivel fel lehetett kelteni az érdeklődésem. Nem volt szükségem semmi másra, csak erre a kettőre, hogy jól érezzem magam. A test és a lélek is megkapta ami neki járt. Szerettem a luxust, és szerettem ha időnként kicsavarnak, mint egy túlérett citromot, majd egyszerűen megy tovább az élet. Nem volt számomra kérdés, hogy ez tökéletesen elegendő is a számomra. Csakhogy az utóbbi pár hónap eseményei alapjaiban írták mindezt felül, és tettek számomra olyan akadályokat az útba, amiben nemhogy orra buktam, hanem egyszerűen tovább haladni sem tudtam. A test minden esetben megkapta ami járt, a luxus is megvolt, hát akkor hol a képletben a hiba? Fogalmam sem volt, csak azt tudtam, hogy valamilyen módon túl kellene ezen lendülnöm.
A március a féktelen tobzódásról szólt. Volt miből, hiszen Vegasban szemérmetlenül sokat nyertem, amikor Lucian meg én ott jártunk. És bár megadtam az alaptőkét, amit biztosított számomra, még így is maradt annyi, amennyiből gondtalanul képes voltam költekezni. Nem voltam soha az a spórolós tipus, eleget fukarkodtam Benton mellett, akinek bár lett volna miből, de inkább fogához verte a garast semhogy költekezzen. Még egy Hawaii útra is be akartam fizetni magam, de az igazat megvallva valahogy elment  a kedvem attól, hogy egyedül menjek. Pedig istenbizony oda voltam a csodaszép testű filippínókért, meg az ukulele pengő hangjáért. Somewhere over the rainbow… énekeltem volna a megboldogult IZ-el együtt, és ültem volna  a naplementében kielégülten elterülve a tengerpart füstös szürke homokjában. Aztán persze az utolsó pillanatban meggondoltam magam, úgyhogy maradt továbbra is vágyálom Hawaii.
Helyette tényleg leautóztam Spring Creek-be, és az utóbbi két hetet ott töltöttem, miközben arra gondoltam, hogy ha visszatérek New York-ba, talán végre ideje lenne rendbe tenni az életemet. Ami persze, magamat ismerve kimerül majd abban, hogy még jobban összekuszálódik minden, és én úgy tobzódom majd benne, mint hülye és meggondolatlan légy a pók hálójában.
A telefon többször előkerült, a laptopot is többször felcsaptam, mert volt bennem valamiféle késztetés, hogy megkeressem Lucian-t. Lett volna miről beszélnünk, vagy csak én hittem úgy, hogy valami befejezetlen beszélgetésünk volt? Holmi őszinteségről, érzésekről, valami szarságról, amit nem tudtunk hova tenni, de persze beszélni egyikünk sem akart róla. Én sem hívtam őt, ő sem hívott engem, pedig meg lettem volna róla győződve, hogy hozzám hasonlóan ő is ugyanazt várta: Mikor keres már? Túl egyformák voltunk, és azt hiszem ez pontosan ebben is kiütközött. Azt hiszem féltem őszintének lenni, jobban szerettem mindig és minden körülmények között menekülni. Nem akartam, hogy ez ott legyen kettőnk között, nem akartam, hogy bármi megváltozzon, de képtelen voltam ellene bármit is tenni, ez pedig dühített. Akkor Vegasban valami végérvényesen megváltozott kettőnk között, amiről egész hazafelé úton nem beszéltünk, és azóta is kerültük a találkozás lehetőségét, nehogy véletlenül mégis felszínre kerüljön. Az őszinteség miatt feláldoztuk annak a lehetőségét, hogy találkozzunk. Mondhatom pocsék és rettenetes hozzáállás, de ez van.
Egyszer használatos, bárban felszedett pasasok tarkították az utolsó két hetet az önkéntes száműzetésben. Olcsó hamburgerek a beach-en, unalmas beszélgetések, ami a kutyát sem érdekelt, némelyiknek még a nevét sem jegyeztem meg, volt amelyikről már a felénél elfelejtettem, hogy hol ismertem meg, és egyáltalán mit találtam benne vonzónak? Én sem kérdeztem mi fogta meg őket bennem, valószínű éppen úgy átnéztek rajtam, mint én rajtuk. Végül azt hiszem az utolsó egy hétben tökéletesen elegem lett mindenkiből. Aztán az utolsó estén ott a nyaralóban érkezett Lucian-től egy email. Nem volt túl bőbeszédű, igaz ő mindig is lényegretörő volt. Egy meghívásra szólt szombat estére a Sinnerbe. Hozzá.Ez két dolgot jelentett: Vagy elérkezettnek látta az időt egy őszinte beszélgetésre, vagy hiányzott neki velem egy kiadós ágytorna, legalább annyira, mint nekem vele. Akár beismerem akár nem, a férfiak listáján, akivel alkalmam volt együtt lenni, ő volt az egyik legemlékezetesebb. És ennek semmi köze a pénzéhez. De az sem elhanyagolható szempont. Na ja, most hazudjak?
Nem írtam vissza rögtön. Nem azért, mert így akartam volna váratni, sokkal inkább azért, hogy átgondoljam, felkészültem én esetleg arra, hogy ezt az egészet újra előhozzuk? Persze futhatok előle, meg menekülhetek, meg dughatom a fejem a homokba, ettől még előbb vagy utóbb szembe kell nézni vele, és megbeszélni. Talán tényleg itt lenne az ideje, így majdnem két hónap után. Másnap délelőtt írtam neki vissza, hogy ott leszek a megbeszélt időpontban, meg azt is, hogy ha lehet akkor az utolsó ágymelegítőjét időzítse előző napra, mert a találkánk estéjén kizárólagosan igényt tartok rá. Úgy egész napra. Akkor is ha csak estére megyek.
Másnap visszatértem reggel New York-ba, és a délelőtt azzal telt, hogy rendeztem az időközben befutott és a rögzítőmön megtelt hívásokat, néhány időpontot átvariáltam, és átraktam. A mai napra hívott pácienseket lemondtam, vagy másik időpontot ajánlottam fel.Szükségem volt egy két órás levendulás fürdőre, egy pohár narancslikőrre, és arra, hogy mindeközben Chris Isaak rekedten búgja és suttogja a hangszóróból, hogy
“It's strange what desire will make foolish people do”
Ésatöbbi ésatöbbi….
Örültem, hogy Lucian emailt küldött és nem telefonon próbált elérni. Mintha tudta volna, hogy így kevésbé leszek ellenálló, vagy hozok fel mindenféle átlátszó indokot arra miért nem találkozhatunk. Az egészben az a legbosszantóbb, hogy kurvára hiányzott, és én is látni akartam csak éppen a büszkeségem, meg a félelmem valami vérfertőző kapcsolatba léptek egymással és gúzsba kötöttek engem.
Taxival mentem. Valahogy éreztem, hogy a ma este sok szempontból lesz vízválasztó a kettőnk kapcsolatában, és lehet, hogy nem leszek olyan állapotban, hogy hazavezessek. Nem tudom mire számítottam. Egész úton, amíg Manhattan felé tartott velem a kocsi azon kattogott az agyam, hogy vajon mennyire elcseszett dolog az, hogy két ilyen szabad lélek mint ő meg én ilyen kibaszottul vonzódjon egymáshoz, miközben gyakorlatilag a fél világ és még azon túl az egész univerzum is vadászterület a számunkra. Mi mégis mit csinálunk? Megint és újra egymás társaságát keressük.
Öt percet késtem. Ez, tekintve a forgalmat azt hiszem még így is derék szintidő. A Sinner ma szokatlanul csendes volt, tulajdonképpen alig különbözött a koraesti órák jellemzően depresszív, vagy talán kicsit magába forduló hangulatától. Persze itt mindig később indul be az élet, vagy jobban mondva szinte soha nem zárnak be. Itt mindig van valaki, olyan az egész hely, mint a katolikus templomokban az oltár mellett az örökmécses: az mindig pislákol, még akkor is ha a világ összedől. A Sinner is mindig él, és lüktet. Hol lassan, hol intenzívebben. Intettem Haze-nek, aki a pultnál állt, és visszakalimpált felém, miközben a tekintetével a lift irányába villantott. Elmosolyodtam, hogy igen, tudom a járást, majd elindultam. Egy halk csilingeléssel zárult be előttem az aranyozott, csupaüveg lift ajtó, és megindult velem felfelé. A mennyország, a kéjlak, Lucian örök birodalma, a hely ahol azt hiszem néhányszor a lelket is kikefélte belőlem, a hely, ahol időnként, kissé spiccesen még lelkiztünk is néhanap, a hely, amelyben az ágynak különlegesen finom illata van, a hely, ahol kurvára jól éreztem magam mindig. A hely, amitől most mégis úgy félek, mint romlott lelkek a pokol tüzétől. Gombóccá ugrik a gyomrom mikor aprót csilingel ismét a lift, és az ajtó kinyílik előttem, én pedig pár lépést teszek, hogy kilépjek belőle, és kíváncsian tekintsek körbe…..



megjegyzés, satöbbi |

Blanche Rosewood
Egészségügy
Play by :
Dakota Johnson
Kor :
33
Foglalkozás :
fogász szakorvos és szájsebész
Hozzászólások száma :
69

Somewhere over the rainbow@Lucian & Blanche Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Somewhere over the rainbow@Lucian & Blanche   Somewhere over the rainbow@Lucian & Blanche Empty

Ajánlott tartalom


Somewhere over the rainbow@Lucian & Blanche Empty
Vissza az elejére Go down
 

Somewhere over the rainbow@Lucian & Blanche

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Livin' in New York :: New York :: Manhattan :: Szórakozó helyek :: Sinner :: Lakosztály-
^
ˇ