A tetteink olyan bonyolult, olyan szerteágazó következményekkel járnak, hogy jóformán lehetetlen azokból a jövő eseményeire következtetni.

Lucian and Blanche

Másfél hónap telt el azóta, hogy utoljára Vegasban jártam. A korábbi csípős téli időt felváltotta a lassan beköszöntő tavasz, ami ezzel együtt azt is jelentette, hogy a munkáim száma meglehetősen csökkenni kezdett, és hol van még a nyaralási előszezon, amikor a nők úgy érzik feltétlenül és azonnal most kell helyrehozatni csodaszép mosolyukat, vagy a férfiak hiúsági kérdést csinálnak abból, hogy mennyire lehengerlő az a híd, amely a jobb első kettestől egészen bal felső hármasig húzódik. Ettől olyan titokzatos lesz az egész ábrázatuk. De én ebből élek. Elsősorban az emberek hiúságából, másrészt a szájuk higiéniai ápolásából. Igazán nem panaszkodhatom a szinte állandó pacientúrámra, ami gyakorlatilag olyan kiszámítható, mint egy jól működő atomóra. A tavasz pedig legalább három hónapig valamiféle uborkaszezon nálam, amikor kizárólag sürgős esetben szoktak felkeresni, akkor is ritkán. Rengeteg szabadidővel rendelkeztem, amit valahogy mégsem akartam azzal tölteni, hogy egyedül bolyongok Vegasban, vagy ruccanok le Miami-ba, esetleg kiautózom a Spring Creek Park-i nyaralóba és láblógatva próbálok értelmet találni a jelenlegi életemnek. Pedig meglehetősen rám fért volna legalább egy hét magányos gondolkodás, ahogy az életem az utóbbi időben a feje tetejére állt.
A válásom után berendezkedtem valamiféle életélvező, élj a mának, szeress és dugj mindenkivel aki hajlandó rá - életre, tulajdonképpen a szex és a pénz volt az egyetlen dolog amivel fel lehetett kelteni az érdeklődésem. Nem volt szükségem semmi másra, csak erre a kettőre, hogy jól érezzem magam. A test és a lélek is megkapta ami neki járt. Szerettem a luxust, és szerettem ha időnként kicsavarnak, mint egy túlérett citromot, majd egyszerűen megy tovább az élet. Nem volt számomra kérdés, hogy ez tökéletesen elegendő is a számomra. Csakhogy az utóbbi pár hónap eseményei alapjaiban írták mindezt felül, és tettek számomra olyan akadályokat az útba, amiben nemhogy orra buktam, hanem egyszerűen tovább haladni sem tudtam. A test minden esetben megkapta ami járt, a luxus is megvolt, hát akkor hol a képletben a hiba? Fogalmam sem volt, csak azt tudtam, hogy valamilyen módon túl kellene ezen lendülnöm.
A március a féktelen tobzódásról szólt. Volt miből, hiszen Vegasban szemérmetlenül sokat nyertem, amikor Lucian meg én ott jártunk. És bár megadtam az alaptőkét, amit biztosított számomra, még így is maradt annyi, amennyiből gondtalanul képes voltam költekezni. Nem voltam soha az a spórolós tipus, eleget fukarkodtam Benton mellett, akinek bár lett volna miből, de inkább fogához verte a garast semhogy költekezzen. Még egy Hawaii útra is be akartam fizetni magam, de az igazat megvallva valahogy elment  a kedvem attól, hogy egyedül menjek. Pedig istenbizony oda voltam a csodaszép testű filippínókért, meg az ukulele pengő hangjáért. Somewhere over the rainbow… énekeltem volna a megboldogult IZ-el együtt, és ültem volna  a naplementében kielégülten elterülve a tengerpart füstös szürke homokjában. Aztán persze az utolsó pillanatban meggondoltam magam, úgyhogy maradt továbbra is vágyálom Hawaii.
Helyette tényleg leautóztam Spring Creek-be, és az utóbbi két hetet ott töltöttem, miközben arra gondoltam, hogy ha visszatérek New York-ba, talán végre ideje lenne rendbe tenni az életemet. Ami persze, magamat ismerve kimerül majd abban, hogy még jobban összekuszálódik minden, és én úgy tobzódom majd benne, mint hülye és meggondolatlan légy a pók hálójában.
A telefon többször előkerült, a laptopot is többször felcsaptam, mert volt bennem valamiféle késztetés, hogy megkeressem Lucian-t. Lett volna miről beszélnünk, vagy csak én hittem úgy, hogy valami befejezetlen beszélgetésünk volt? Holmi őszinteségről, érzésekről, valami szarságról, amit nem tudtunk hova tenni, de persze beszélni egyikünk sem akart róla. Én sem hívtam őt, ő sem hívott engem, pedig meg lettem volna róla győződve, hogy hozzám hasonlóan ő is ugyanazt várta: Mikor keres már? Túl egyformák voltunk, és azt hiszem ez pontosan ebben is kiütközött. Azt hiszem féltem őszintének lenni, jobban szerettem mindig és minden körülmények között menekülni. Nem akartam, hogy ez ott legyen kettőnk között, nem akartam, hogy bármi megváltozzon, de képtelen voltam ellene bármit is tenni, ez pedig dühített. Akkor Vegasban valami végérvényesen megváltozott kettőnk között, amiről egész hazafelé úton nem beszéltünk, és azóta is kerültük a találkozás lehetőségét, nehogy véletlenül mégis felszínre kerüljön. Az őszinteség miatt feláldoztuk annak a lehetőségét, hogy találkozzunk. Mondhatom pocsék és rettenetes hozzáállás, de ez van.
Egyszer használatos, bárban felszedett pasasok tarkították az utolsó két hetet az önkéntes száműzetésben. Olcsó hamburgerek a beach-en, unalmas beszélgetések, ami a kutyát sem érdekelt, némelyiknek még a nevét sem jegyeztem meg, volt amelyikről már a felénél elfelejtettem, hogy hol ismertem meg, és egyáltalán mit találtam benne vonzónak? Én sem kérdeztem mi fogta meg őket bennem, valószínű éppen úgy átnéztek rajtam, mint én rajtuk. Végül azt hiszem az utolsó egy hétben tökéletesen elegem lett mindenkiből. Aztán az utolsó estén ott a nyaralóban érkezett Lucian-től egy email. Nem volt túl bőbeszédű, igaz ő mindig is lényegretörő volt. Egy meghívásra szólt szombat estére a Sinnerbe. Hozzá.Ez két dolgot jelentett: Vagy elérkezettnek látta az időt egy őszinte beszélgetésre, vagy hiányzott neki velem egy kiadós ágytorna, legalább annyira, mint nekem vele. Akár beismerem akár nem, a férfiak listáján, akivel alkalmam volt együtt lenni, ő volt az egyik legemlékezetesebb. És ennek semmi köze a pénzéhez. De az sem elhanyagolható szempont. Na ja, most hazudjak?
Nem írtam vissza rögtön. Nem azért, mert így akartam volna váratni, sokkal inkább azért, hogy átgondoljam, felkészültem én esetleg arra, hogy ezt az egészet újra előhozzuk? Persze futhatok előle, meg menekülhetek, meg dughatom a fejem a homokba, ettől még előbb vagy utóbb szembe kell nézni vele, és megbeszélni. Talán tényleg itt lenne az ideje, így majdnem két hónap után. Másnap délelőtt írtam neki vissza, hogy ott leszek a megbeszélt időpontban, meg azt is, hogy ha lehet akkor az utolsó ágymelegítőjét időzítse előző napra, mert a találkánk estéjén kizárólagosan igényt tartok rá. Úgy egész napra. Akkor is ha csak estére megyek.
Másnap visszatértem reggel New York-ba, és a délelőtt azzal telt, hogy rendeztem az időközben befutott és a rögzítőmön megtelt hívásokat, néhány időpontot átvariáltam, és átraktam. A mai napra hívott pácienseket lemondtam, vagy másik időpontot ajánlottam fel.Szükségem volt egy két órás levendulás fürdőre, egy pohár narancslikőrre, és arra, hogy mindeközben Chris Isaak rekedten búgja és suttogja a hangszóróból, hogy
“It's strange what desire will make foolish people do”
Ésatöbbi ésatöbbi….
Örültem, hogy Lucian emailt küldött és nem telefonon próbált elérni. Mintha tudta volna, hogy így kevésbé leszek ellenálló, vagy hozok fel mindenféle átlátszó indokot arra miért nem találkozhatunk. Az egészben az a legbosszantóbb, hogy kurvára hiányzott, és én is látni akartam csak éppen a büszkeségem, meg a félelmem valami vérfertőző kapcsolatba léptek egymással és gúzsba kötöttek engem.
Taxival mentem. Valahogy éreztem, hogy a ma este sok szempontból lesz vízválasztó a kettőnk kapcsolatában, és lehet, hogy nem leszek olyan állapotban, hogy hazavezessek. Nem tudom mire számítottam. Egész úton, amíg Manhattan felé tartott velem a kocsi azon kattogott az agyam, hogy vajon mennyire elcseszett dolog az, hogy két ilyen szabad lélek mint ő meg én ilyen kibaszottul vonzódjon egymáshoz, miközben gyakorlatilag a fél világ és még azon túl az egész univerzum is vadászterület a számunkra. Mi mégis mit csinálunk? Megint és újra egymás társaságát keressük.
Öt percet késtem. Ez, tekintve a forgalmat azt hiszem még így is derék szintidő. A Sinner ma szokatlanul csendes volt, tulajdonképpen alig különbözött a koraesti órák jellemzően depresszív, vagy talán kicsit magába forduló hangulatától. Persze itt mindig később indul be az élet, vagy jobban mondva szinte soha nem zárnak be. Itt mindig van valaki, olyan az egész hely, mint a katolikus templomokban az oltár mellett az örökmécses: az mindig pislákol, még akkor is ha a világ összedől. A Sinner is mindig él, és lüktet. Hol lassan, hol intenzívebben. Intettem Haze-nek, aki a pultnál állt, és visszakalimpált felém, miközben a tekintetével a lift irányába villantott. Elmosolyodtam, hogy igen, tudom a járást, majd elindultam. Egy halk csilingeléssel zárult be előttem az aranyozott, csupaüveg lift ajtó, és megindult velem felfelé. A mennyország, a kéjlak, Lucian örök birodalma, a hely ahol azt hiszem néhányszor a lelket is kikefélte belőlem, a hely, ahol időnként, kissé spiccesen még lelkiztünk is néhanap, a hely, amelyben az ágynak különlegesen finom illata van, a hely, ahol kurvára jól éreztem magam mindig. A hely, amitől most mégis úgy félek, mint romlott lelkek a pokol tüzétől. Gombóccá ugrik a gyomrom mikor aprót csilingel ismét a lift, és az ajtó kinyílik előttem, én pedig pár lépést teszek, hogy kilépjek belőle, és kíváncsian tekintsek körbe…..

megjegyzés, satöbbi | ⚶

Blan & Lucian

'I was a wanderer, until now. I've found a home in your heart'

"No woman, no cry" - örök érvényű bölcsesség, jár is érte a pacsi Marley mesternek, mert a reaggie koronázatlan királya tényleg tudott valami hihetetlen igazságot arról, hogy mennyivel egyszerűbb az élet nők nélkül. Na persze nem teljes mértékben nélkülük, mert ebben az esetben rövid időn belüli kihalásra ítéltetne az emberiség, sokkal inkább azok nélkül a problémák nélkül, amely egy nő hozadékai. Egy kapcsolatot tekintve a szebbik nem mindig csomagban kapható: vele járnak a vérbeli csajos hisztik, a néha érthetetlen kiborulások, és azok az éjszakák amikor a férfi - számára megmagyarázhatatlan okokból - a kanapén kénytelen nyugovóra hajtani a fejét. Úgy hiszem, az én életfilozófiám ennél kényelmesebb, és mentes minden problémától, mert az egymás iránti elköteleződés mindig csak néhány órára, vagy egy éjszakára szól, és kevesen vannak olyanok akik nagyobb szeletet is kapnak abból a tortából, amelynek a tetején az én nevem áll a marcipánból formázva, és amelynek minden szelete édes, mint a méz. Igazából ha őszinte akarok lenni, akkor ezt a "kevesek" elnevezésű kategóriát jelen állás szerint egyedül Miss Rosewood képviseli, semmihez nem fogható bájjal, őrültséggel és szemtelenséggel, ami olyan számomra, mint a drog: minél többször kóstolom, annál többet akarok belőle.
Nos, ha Blan olyan mint a heroin, akkor azt hiszem magamat a leszokás kínjaiban vergődő szerencsétlenhez tudnám hasonlítani, mert két hónap is eltelt azóta, hogy utoljára láttam a végzet asszonyát. Annak az arányát, hogy ez mennyiben múlt rajtam, és mennyiben őrajta, talán ötven-ötven százalékra tudnám megtippelni, mindenesetre az utolsó mondatok, amikkel New York-ba visszaérve elváltunk jócskán feladták nekem a leckét. Nagyjából tízszer ültem le a laptop mellé, vagy fogtam kézbe a telefont azzal a szent fogadkozással, hogy most aztán tényleg felkeresem, és legalább ugyanennyiszer szállt inába a bátorságom, vagy kapcsolt ki az agyam, és csak órákkal később kaptam magam rajta, hogy üveges tekintettel bámulok ki a fejemből, cselekvés nélkül. Létezik az a vígjátékba illő szituáció, amikor a két szerelmes a "tedd le - te tedd le" játékot játssza, nos mi ugyanezt műveljük, csak inverz változatban - ahogy én nem keresem őt, ő sem keres engem, mintha valami perverz játékot űznénk éppen, ahol az a nyertes, aki tovább bírja némán. Pedig tisztában vagyok vele - ennyire ismerem már Miss Rosewood-ot - hogy az ő agyában alighanem az elmúlt időszakban ugyanaz a szoftver futott ami az enyémben is: ami valahol ott Vegasban kezdődött el, aminek ott még nem akartunk, vagy esetleg nem is lettünk volna képesek nevet adni, hiszen olyan volt az egész, mint amikor az ember hideg téli nappalon felvesz egy tenyérnyi jégdarabot egy befagyott pocsolya vizéből, és azon át nézi a világot: néhol elmosódott, homályos, de a lényeg mégis ott van mögötte. Sokak szerint az idő mindent megold, nos én nyolc hét alatt nem tapasztaltam ezt, alighanem vagy a mondással, vagy az idővel nem stimmelhet valami, mert a kérdéseim csak mélyülnek, és csak röpke ideig-óráig képesek elengedni a gondolataimat, aztán bosszúból újult erővel térnek vissza hagy kattogjon csak maximális fordulatszámon az agyam.
- Jó reggelt a hatvankettedik napon, főnök - jegyzi meg Hazel, és húz egy újabb strigulát a falinaptárra, mikor reggel meglehetősen álmosan és kissé másnaposan, egy nadrágban meg fürdőköpenyben leérkezem a bárba a szokásos napindító Bloody Mary-re. - Úúúú... - teszi hozzá vigyorogva, amikor erre a kis manőverére a reakcióm roppant beszédes: morcosan felmutatom neki az egyik ujjamat, és ezzel nem az "oké" egyezményes jelére utalok. - Nem értem mit esznek rajtad a nők. Ha ilyenkor látnának, egy világ dőlne össze bennük - folytatja az ekézésemet, kihasználva azt az állapotot, amikor még nem vagyok eléggé éber ahhoz hogy leállítsam, mielőtt túlzottan belemelegedne. - Tudod sosem gondoltam hogy egyszer láthatlak így, amikor egy adott dolog felett tipródsz heteken át. Fogadok most már bánod, hogy elmesélted nekem mi minden történt Vegas-ban. Na most mondd, közel kerültél egy nőhöz és nem kizárólag a farkaddal - kajánkodik tovább, aztán vállára hajítja a törlőruhát, mint a csaposok valami westernben, és olyan tekintettel néz rám, mint aki tényleg nem érti, miért nem látom meg a fától az erdőt, mert a probléma megoldása olyan egyszerű, mint egy faék. - Esküszöm nem bírom felfogni, miért kínlódsz ilyen látványosan. Két hónapja nem néztél felé, ami alapból röhejes. Ha a véleményetek ebben a dologban nem egyezik, attól maradhat minden úgy mint régen, nem? Ergo semmit nem veszíthetsz. Én viszont egy ötvenest buktam miattad - sóhajt fel fájdalmasan. - Fogadtam Ted-el, meddig fogsz még tépelődni. Ő még egy hónappal toldotta meg, én kettővel, úgyhogy most saját magam alatt vágtam a fát, de már komolyan nem bírom tovább nézni a kínlódásodat. Szívesen a tanácsot, jössz nekem eggyel. Meg ötven dolcsival - kacsint rám, aztán elsétál a raktár felé, hagy dolgozzam fel az információt, én meg legszívesebben fejen verném magam a legelső kezem ügyébe kerülő üveggel. Sikerült beleesnem abba a hibába, hogy a legbonyolultabb megoldást kerestem a legsimább helyett. Tényleg, mi rossz lehet a vége? Semmi a világon. Ha nem tudjuk megbeszélni a dolgot - vagy nem egyformán gondolkozunk - marad úgy minden, mint eddig. Mámoros éjszakák, szórakozás, meg töménytelen mennyiségű szex. Ahogy mondani szokás, néha be kell érni a kevesebbel is, mert az is több, mint a büdös nagy semmi.
Egyetlen nagy levegő, egyetlen gyors elhatározás, egyetlen gyors üzenet - ennyire volt szükség, hogy ma estére vacsorára invitáljam Miss Rosewood-ot. Hihetetlen, hogy néha mi férfiak képesek vagyunk jobban túlkombinálni a dolgokat, mint a szebbik nem tagjai, és kimondatlanul ugyan, de hálás vagyok Hazel-nek mert ha valaki tényleg ismeri egy nő gondolkodását, az egy másik nő. Szóval ja, lehet hogy ma este lesz egy könnyed kis vacsoránk, amit megkoronázunk egy isteni ágytornával, aztán ennyiben maradnak a dolgok. Ez esetben sem dől össze a világ. Mindazonáltal egész más színben látom már a dolgokat, mint eddig, valahogy sokkal könnyedebben, amolyan "take it as it comes" jelleggel fogok fel mindent, és még el is szórakozom saját magamon amint azt mérlegelem a gardróbom előtt állva, hogy melyik inget vegyem fel az öltönyömhöz. A nappali sejtelmes, lágy fények homályába burkolózó légterében ott áll a terített asztal, az étel tányérokon, hőtartó búrák alatt, az italok behűtve, és halkan, szinte alig hallhatóan egy Chopin-etűd hallható a falba épített hangfalakból, csak a hangulat kedvéért.
Este 8 óra van, éppen az asztali vázában igazgatom a vérvörös La France rózsákból álló csokrot, amikor csilingelve kinyílik a lift ajtaja, és teljes valójában megjelenik Blan, én meg úgy állok meg a mozdulat közepén, mint egy pantomimművész, aki szobrot játszik. A francba, két hónap alatt szinte el is felejtettem, hogy mennyire dögös, most viszont van alkalmam legeltetni a szemem rajta amíg a szokásos könnyed lépteivel, apró mosollyal az arcán tart felém.
- Pontos, mint a Big Ben, Miss Rosewood - lépek elé, hogy úriember módjára lesegítsem róla a könnyű kis kabátot. - És örömmel látom, hogy még nem felejtetted el az útvonalat, és idetaláltál - teszem hozzá. Nincs a hangomban semmiféle neheztelés vagy rosszallás, csak vidámság, és remélem ezt ő is észreveszi, félreértés nélkül. - Csak gyere - karolok bele, befelé irányítva a lépteit. - Remélem farkaséhes vagy, mert a kedvencedet rendeltem. És mert minden szentnek maga felé hajlik a keze, az én kedvencemet is - hunyorítok rá. - Apropó, mivel - ahogy jelezted - igényt tartasz rám, az utolsó ágymelegítőmet több mint egy napja száműztem, hogy még az illatát se érezd - te jó ég, elég röhejes lehetek, hogy dumálok összevissza, természetesen külső szemlélő számára megőrizve a magabiztosság perfekt látszatát, közben meg olyan vagyok, mint egy 14 éves kamasz kölyök az első randiján, azzal az egyetlen különbséggel hogy nem izzadok mint egy ló, és nem remeg a kezem - de ki tudja, könnyen lehet ahogy ami késik, az nem múlik.

A tetteink olyan bonyolult, olyan szerteágazó következményekkel járnak, hogy jóformán lehetetlen azokból a jövő eseményeire következtetni.

Lucian and Blanche

Most egy pillanatra játszunk el a gondolattal, hogy mi történt volna, ha Blanche Prestin - igen, igen ez kérem én vagyok még lánykori nevemen, tisztán és szűziesen, hahh mintha csak tegnap lett volna!-soha nem találkozik azzal a faszival tizenhét évesen, aki tulajdonképpen majdhogynem meghatározta a későbbi személyiségének elég jelentős részét. Blanche Prestin valószínű most egy viszonylag kellemes, ámde unalmasnak tűnő, problémáktól majdhogynem mentes lilaakác közi feleség lenne. Pitét sütne minden szombaton, vasárnap meghívná ebédre apukát, anyukát és a velük járó egyéb hozzátartozókat. Grill partit rendeznének július közepén, eljárnának Coney Island-re a gyerekekkel, miközben ő mindamellett, hogy ellátja a napi munkát, még teljes vállszélességgel vezetne egy komplett háztartást. Fehér kerítés, két rhododendron bokor, számtalan nemes rózsatő, úszómedence, gardróbszoba, heti két szex és minden karácsonykor valami csinos ékszer, és márkás óra. Valami ilyesmi élete lenne annak a nőnek aki én már biztosan nem vagyok. Mikor Bentonhoz hozzámentem, talán még azt hittem van bennem valami menthető, valami, ami jó, vagy talán én magam jobb leszek. Éreztem én valahol, hogy az az élet, amit magamnak választottam, az állandó futás érzések és állandóság elől, hovatovább egy idő után kifullaszt majd. Ettől még nem álltam meg. Sajnos vagy sem, én már ilyen elbaszott vagyok.
Ez lehet az oka, hogy kizárólag az olyan férfiak társaságát keresem, amilyen Lucian. Akit semmi más nem mozgat velem kapcsolatosan, csak pontosan az a pár óra, vagy akár egy nap, fél nap, az idő ebből a szempontból majdhogynem lényegtelen, amit velem tölt el. Jól jött minden amit biztosítani tudott nekem anyagilag, és nem tagadom, miért tenném, hogy az első perctől kizárólag a vagyona és persze a befolyása volt az, ami leginkább mozgatott. Nem mintha egyébiránt elhanyagolható módon rossz pasas lett volna. Sőt, azt hiszem  Blanche Prestin, aki majdhogynem lettem volna, még egy elborult pillanatában hajlandó lett volna vele félrekefélni, és megbecsteleníteni amúgy kikezdhetetlen alapokon nyugvó házasságát is. Lucian a két lábon járó kísértés lett volna a számomra, és bizony beadtam volna a derekam, de be ám! Úgy dőltem volna be az ágyába, a lábaimat V alakban lendítve az ég felé, mintha legalább egy éve nem elégített volna ki a férjem amúgy tisztességesen. Ha jobban belegondolok Benton pontosan ez a tipusú férj volt. A mindennapokban éppen úgy kiszámítható, akárcsak az ágyban. Pontosan tudtam hol fogja kezdeni az előjátékot, ahogyan szinte órát tudtam volna igazítani ahhoz, hogy mikor fog először elmerülni bennem. Hányat mozdul, mennyi ideig tart. A házaséletünkről gyakorlatilag egy végtelenített loop-ot lehetett volna forgatni.
Barátokat nem gyűjtöttem, szeretőket és érdekkapcsolatokat annál többet az évek során, és ezen elfoglaltságomban még az a tíz év sem akadályozott meg, amíg hivatalosan én hűséggel tartoztam volna egy férfinak. Hogy megaláztam Bentont? Ó minden bizonnyal! Ám amikor feleségül kért, tökéletesen tisztában volt azzal mit jelent számomra függetlenségem, vagy éppen az, hogy hozzá nem tudok érzelmileg kötődni. És totál mindegy, hogy két hónap telik el vagy két év, esetleg az egész életünk. Szerettem mint a szomszéd srácot akivel együtt nőttünk fel, és akivel néha összejártunk később is, de nem úgy mint a férfit, akivel az életemet akarom leélni. Ilyen talán nem is létezett. Azt hiszem túl sok mindent kellene még ebben az életemben kipróbálnom, semhogy képes legyek még egyszer annyi időre megbéklyózni magam mint legutóbb. Nem adtam hűséget, de nem is vártam el.
Mindezen sziklaszilárd nézeteim az utóbbi hónapok tekintetben nem csupán töredezni kezdtek, hanem egyszerűen apró kaviccsá zúzódtak a kőkemény elvhűségem vasbetonján. Minden szempontból összezavarodott a magánéletem és ennek egyik, számomra legkomplikáltabb tényezője az a férfi volt, akihez most igyekeztem. Akit millió alkalommal akartam keresni az utóbbi időben, és éppen olyan sok alkalommal végül lebeszéltem magam róla. Az együtt töltött éjszakával még nem lett volna gondom, inkább azzal, hogy fogalmam sem volt miképp fogok én reagálni a közelségére. Mert az nyilvánvalóvá vált Vegasban, hogy valami kurvára megváltozott éppúgy bennem, mint benne is. Olyasmi, amiről nem akarunk beszélni. Akkor sem, és azt hiszem ez azóta sem változott.
Most mégis tökéletes romantikus harci díszben indulok el hozzá, miközben ezerrel koncentrálok, már a liftben felfelé haladva, kezem ökölbe szorítva majd elernyesztve, hogy minél könnyedebbnek és megszokottnak tűnjek. Olyannak aki elindult vele két hónapja, és ne olyannak aki megérkezett. Eleve halott küzdelem, már akkor amikor még csak apró lassulás jelzi, hogy hamarosan megáll majd a lift velem, akkor pedig végképp elveszítem a csatát, amikor kilépek. Olyan görcsben van a gyomrom, mintha mindent összezabáltam volna, és most képtelen lenne feldolgozni a szervezetem azt a töménytelen mennyiségű ételt, amit bevittem. Óriási sóhaj, majd kiengedem, és arcomra varázsolok egy megszokott könnyed mosolyt. Csakhogy ez most veszett nagy meló nekem. Ami máskor csípőből menne. Azisten verjen meg Lucian, hogy ezt hoztad ki belőlem, belőlünk! Mert azt hiszem, biztosan állíthatom, hogy ez mindkettőnket hazavágott rendesen. Abból legalábbis, ahogy elváltunk egymástól a reptéren, kicsit feszengve, kicsit még visszanézve a másikra, kicsit bizonytalanul, azt hiszem tökéletesen mutatta, hogy az egész helyzet szinte már ijesztően kezd egy olyan irányba haladni, amitől mindketten félünk, mint kurva a trippertől.
Ahogy azonban beljebb lépek, és megpillantom az asztalnál, amely tökéletes pompában, meg persze ő maga is, az irdatlan nagy vörös rózsa csokorról nem is beszélve, azért a döbbenet az arcomra ül. Persze, számítottam rá, hogy különleges estét tervez, mert tett rá utalást az üzenetben, még ha rövid és lényegretörő is volt, de arra álmomban nem gondoltam volna, hogy ismét egy olyan oldalát mutatja meg, amit ő maga szinte azonnal és gondolkodás nélkül utasítana el. Lucian Graham és a romantika, ugyan kérem, nem szeretjük a fantasy-t! Igaz, nekem sem szokásom efféle csiniben menni úgy alapvetően bárhova. Ha megyek, akkor elsősorban úgy öltözöm, hogy vagy minél könnyebben ki tudjon hámozni az illető belőle, vagy pont annak a hangsúlyozása a lényeg, hogy eljussunk addig, hogy ki akarjon még a legbonyolultabb szerelésből is hámozni. Mondjuk annyival azért megspékeltem a szettet, hogy a vegasi esténk emlékére fehérneműt “elfelejtettem” felvenni. Majd megtudja, ha arra kerül a sor.
- Big Ben? Komolyan, ez jut eszedbe a pontosságomról?- veszem fel végül az évődésem kellemes hangszínét, és felé indulok. Tekintetem másodpercek alatt fürkészi végig, és amint közel ér, jólesően szívom magamba az illatát. Bassza meg, még mindig imádom!
- Ahogy te sem felejtetted el, hogy szerettem ezt az illatot legutóbb is. A pocsolyás parfümöt végre olyanra cserélted ami illik hozzád. Bár azt hiszem ha egy csöpp selymes whiskey-t kevernénk bele, az lenne csak igazán te.- hagyom, hogy lesegítse rólam a kabátomat, majd sietve körülnézek. Emlékeim szerint ide így, ennyire egyszerűen és hétköznapi módon még nem jöttem fel. Ismeretségünk során már számtalan módon megközelítettük a lakosztályát, de többnyire már a liftből is úgy zuhantunk ki, egymáshoz ragadva, egymás ajkaiba belegabalyodva, mint akiket löknek.
- Miért ne találtam volna ide? Csak mert a kezed nem volt éppen a melleimen, a szád meg valahol a nyakszirtemről habzsolta magát át a számra? Esetleg nem a falnak simulva érkeztem, ahogy máskor, amikor szinte összeolvadunk a lift falával?- teszem fel hozzá hasonlóan könnyedebb, viccesebb hangszínnel, és kissé nyers, de azért játékos éllel a hangomban.
- Nem mellesleg ha szükséges lett volna, elhiheted, hogy Haze szívesen átvette volna tőled az idegenvezető szerepét. Legutóbb, amikor itt voltam a Sinnerben egyértelműen a tudtomra hozta, hogy ha esetleg azon az estén te egy durván dögös dúskeblű drágaságot választasz óriási műszempillákkal, és seggig érő fekete hajjal, akkor ő szívesen lát magánál, csakhogy házon belül maradjak.- nevettem el magam, miközben belekaroltam és hagytam, hogy befelé irányítson. Őszintén meglep. Nem csak azzal ahogy fogad, nem csak a zenével, nem csak azzal, hogy egész egyszerűen szinte tőle tökéletesen idegen, mégis ha jobban megnézem hozzá mégis nagyon passzoló környezetet teremtett magunknak, hanem azon lepődöm meg, hogy ő ezt láthatóan tényleg élvezi. A tekintete olyan mint egy gyereké, aki izgatottan várja, mit szól a neki tetsző lány az órák óta építgetett mesés homokvárhoz az óceán parton.
- A kedvencem, és desszertnek itt vagy te is, nem mondom….hirtelen szóhoz sem jutok. Ez pedig te is tudod, hogy nagy dolog.- az utolsó mondatára igazán jóízűen elnevetem magam, majd hozzá hasonlóan kissé összeszűkülnek a szemeim, és beharapom az alsó ajkam.
- Helyes. Holnaptól újra nyitva áll a lakosztályod az átmenő forgalomnak, de ma zártkörű a buli.- nem vagyok féltékeny. Soha nem is voltam és nem is leszek. Már csak azért sem, mert ahogy már jó párszor említettem, Lucian szabadelvűsége, az ahogy az élethez, a nőkhöz, úgy alapvetően mindenhez viszonyul számomra tökéletes. Azt hiszem pont ezt szeretem benne a legjobban. Ezt is.
- És ha jól hallom….hmm….Chopin? Nem valami összeizzadós zene, amire tökéletesen lehet mozogni...Szivi, te másodpercről másodpercre meglepsz. Ki tudja mit rejteget még a bűvészkalapod.- haladok vele befelé, miközben próbálom a látványt feldolgozni, aztán hirtelen elé állok, megszakítva egy kis időre a tovább haladást. Megfogom a két kezét, és hátul a derekam köré vezetem, majd megállítom nem sokkal a fenekem felett azon a kis részen amin tökéletesen meg tud egy férfi tenyere támaszkodni. Még ilyenkor függőlegesben is.
- Figyelj béjbi! Meghívtál magadhoz….rózsa, csodálatos fény, zene, terülj asztalkám, és te….ahhhh basszus veszettül nézel ki!- rogyasztom be finoman a lábaimat, mintha a következő pillanatban elalálni akarnék, a fejem is hátrabillen egy másodpercre, és a torkomból egy rekedt és lassú sóhaj szakad fel egy másodpercre, majd újra ránézek és folytatom.
- Nem tudom mire vélni. Vagy ne is véljem semmire, csak élvezzem?- nézek körbe, majd vissza rá, a kezem a mellkasára simítva és megpaskolva finoman.
- Élvezem! Vezess!- és így is van, még ha amúgy ideges és feszült vagyok még mindig. Mert ez az egész nem könnyítette meg a helyzetemet, hanem nehezítette. Az érzés erősödött és én nem nagyon tudtam vele mit kezdeni. Kell hozzá egy kis ital, meg egy pár óra, hogy ellazuljak. Meg kell Ő is. Nagyon kell!

megjegyzés, satöbbi | ⚶

Blan & Lucian

'I was a wanderer, until now. I've found a home in your heart'

Van az a kissé kitekert mondás, miszerint "a reményhal meg utoljára", nos ez kizárólag abban az esetben igaz, ha a reményhalat idejekorán nem forgatják meg lisztben, sütik ki olajban, és tálalják fel vacsora gyanánt, hogy aztán egy mozdulattal úgy szopják le róla a húst, mint a macska a Tom és Jerry rajzfilmekben. Az én reményhalam per pillanat abban az állapotban vergődik, amikor nem biztos számára, hogyan fog végződni a sorsa, fejest ugorhat-e az életadó vízbe, vagy citrommal körítve foglal majd helyet egy tányéron, fehérborral leöblögetve. Belátom, hogy ez kissé morbid, vagy legalábbis szokatlan gondolat, de annak tükrében a legkevésbé sem az, hogy az én mostani viselkedésem is túlmegy a saját, jól megszokott határaimon, mert úgy készülődöm a Miss Rosewood-al való találkozásra, mint államfők szoktak az angol királynő és udvartartása érkezésére, épp csak az üdvözlő fanfárok hiányoznak a repertoárból. Miközben készülődöm az a gondolat villan át a fejemen, hogy ha megjelenne a múltkori - nem túl régi, csak néhány hónappal ezelőtti - énem, mondjuk egy Lucian 2.0-ás verzió, alighanem vagy a padlón fetrengene a röhögőgörcstől engem látva, vagy felvenné azt az egyszerre megértő és tartózkodó arckifejezést, amit az emberek a súlyos szellemi fogyatékosok láttán szoktak. Nem hibáztatnám érte, magam is értetlenkedő fejcsóválással konstatálom azt a tényt, hogy úgy válogatok az ingeim között, mintha attól a ténytől, hogy esetleg Miss Rosewood-nak nem tetszene az árnyalat, azonnal végigsöpörne a földön az apokalipszis négy lovasa. Lehet, hogy Hazelnek tényleg igaza volt mikor azt mondta, hogy egyszer szó szerint hülyére fogom kefélni magam, és onnantól kezdve a létezésem a totális elmebaj iskolapéldája lesz majd. Hát, talán már el is kezdődött.
Bárhogy is legyen, vagy bármi is igazolja a mostani, a szokásostól eltérő magatartásomat, vigassszal tölt el a tudat, hogy valószínűleg Blan ugyanabban az állapotban létezik mint jómagam, mert az érkezése egy eddig nem látott viselkedésmintát követ. Nem ez az első alkalom, hogy a lakosztályomban várom, és egyedül liftezik fel idáig, de eddig az esetek túlnyomó százalékában az ajtók kinyílása pillanatában egy rakéta sebességével lőtt ki, egyenesen rám vetette magát hogy alig egy másodperccel később már a földön - kanapén, fotelben, falhoz simulva - mohón fogjunk hozzá egymás szájának felderítéséhez. Most viszont visszafogott kíváncsisággal sétál ki a felvonóból, apró, vidám, ugyanakkor kissé tétova mosollyal a szája sarkában, egy olyan ruhában amit más körülmények között tíz másodperc alatt bontanék le róla, ezúttal viszont nem teszem. Na nem azért, mintha nem lenne a látvány kellőképpen izgató, hanem azért, mert szeretném érzékeltetni, hogy noha nem szándékozom lemondani a szexről ma éjszaka sem, de úgy hiszem a múltkori vegasi viselkedésünk kielemzése előbbre való, ennél fogva muszáj vagyok önuralmat tanúsítani. Vegasban kockáztattam, és feltettem mindent a ruletten all in alapon: ott bejött. Lássuk, ezen a téren hogyan szolgál majd a szerencsém.
- Mi bajod a Big Ben hasonlattal? - érdeklődöm aztán vigyorogva. - Oké, mondhattam volna azt is, hogy pontosság a királyok erénye, de azt a státuszt jelenleg még én képviselem - jegyzem meg jelentős önimádattal, amitől Blan csak beszédesen megforgatja a szemeit. Megszokott látvány, és ráadásul kedvelem, amivel ő maga is tökéletesen tisztában van. - Miss Rosewood, magának aztán tényleg kényes ízlése van, ha az ötszáz dolláros régi parfümömet lepocsolyázza. A másik változatnak viszont határozottan répaszaga volt, nem tudom az mennyivel tetszett volna jobban önnek. Egyébként adtál egy jó ötletet, lehet hogy ideje lenne piacra dobnom a saját márkámat. Whiskyaroma bugyiillattal keverve - vetem fel a javaslatot, aztán összehúzott szemöldökkel megcsóválom a fejem.
- Az azért egyszerre dühítő és vicces, hogy az embernek a saját csaposával kell ringbe szállni a jó nőkért - mormolom félhangosan, miközben kézen fogom Blan-t, és elvezetem az asztalig, ahol úgy húzom ki neki a széket hogy helyet foglalhasson, mint aki előző este az illemtankönyvet ette vacsorára.
- Voilá! - emelem fel a hőtartó fedőt, hogy kibukkanjon alóla a finoman gőzölgő és illatozó narancsos kacsacomb, a hozzá illő édesburgonya körettel, majd én is helyet foglalok, és saját magam előtt elvégzem ugyanezt a műveletet, azzal a különbséggel, hogy az én tányéromon hasábburgonya terül el, töltött rákokat ölelve.
- Pezsgőt, vagy fehér bort? - kérdezem közben Miss Rosewood-ot, és mikor kiválasztja az italát, bontogatás közben megvonom a vállamat.
- Mi a bajod Chopin-el? Ritkán hallgatok komolyzenét, de őt kedvelem, másrészt alig hiszem hogy ehhez a vacsorához az AC/DC lett volna a tökéletes választás - mosolygok, aztán felemelem a poharamat és hozzákoccintom ahhoz amit Blan tart a kezében.
- Vannak pillanatok, amikor szokás tósztot mondani, de azt hiszem ez most nem olyan. Egyszerűen csak eszembe jutott, hogy még csak meg sem ünnepeltük tisztességesen a vegasi nyereményedet, és nem érzem fairnek fortunával szemben, hogy legalább ma este ne jusson neki némi dicsőítés. Szóval igen, egyszerűen csak élvezd - mosolygok. - Na és mondd - teszem le egy korty után a poharat, aztán kézbe fogom a kést-villát, és nekilátok a vacsorának - mi jót csináltál azóta, hogy visszajöttünk Vegasból és nem láttalak? Ó, ostoba kérdés volt. Boldogan költötted a nyereményed - vigyorgom el magam. Na persze nem ez a legfontosabb amire kíváncsi vagyok, de nem ronthatok ajtóstól a házba, inkább valahogy próbálom felvezetni a témát. Lehet, hogy Ádámnál meg Évánál kezdve, de csak lassan, lépésről lépésre, mint a kis herceg meg a róka meséjében. Ha most azonnal szóba hoznám a hotelban történteket, mindkettőnk lelki rókájának túl sok lenne, és azonnal magával hozna a káoszt. Bár így jobban belegondolva, abban már most is benne ülünk nyakig.  

A tetteink olyan bonyolult, olyan szerteágazó következményekkel járnak, hogy jóformán lehetetlen azokból a jövő eseményeire következtetni.

Lucian and Blanche

Egy részem nagyon meg akarta beszélni mindazt, amit akkor Vegasban kétszer is éreztünk, és aminek vajmi kevés köze volt - akkor már!- a szexhez. Egy részem igenis tisztázni akarta a dolgokat, és talán megnyugtatást vártam volna Lucian-től, hogy biztos félreértettem valamit, hogy csak szórakozott, ahogy mindig teszi. Talán reménykedtem abban, hogy megint sikeresen eltereljük a témát, és ennek az estének ugyanaz lesz a vége ami gyakorlatilag minden estének amit együtt töltöttük. Egy részemnek meg halvány lilája nem volt, hogy mit is akarok valójában. Talán tényleg csak elterelni, noha jól tudom, hogy ezúttal nem lesz kibúvó, nem lesz menekülés, nem lesz másnap, amikor vissza kell térni a megszokott életünkhöz. Nem lesz kettőnket elválasztó városrész, tulajdonképpen nem lesz más csak ő meg én, és az, hogy szembenézzünk végre azzal, akik egymás közelében voltunk.
Elég azonban belépnem a lakosztályába, megéreznem a semmihez sem fogható illatok egész orgiáját, megéreznem és meglátnom őt, hogy tudjam: elvesztem. Ma estére legalábbis minden bizonnyal. Valami olyasmit látok most belőle, amit azt hiszem keveseknek mutatott meg eddig, és én sem voltam közöttük, egészen mostanáig. Lucian egy olyan arca, amin azt hiszem még ő maga is nevetne ha bárki szembesítené vele, sőt egyenesen letagadná. Az alkoholra fogná, vagy arra, hogy ez is egyfajta fegyver a kezében, hogy aktuális partnerét az ágyába csábítsa. Csakhogy velem szemben soha nem volt semmi ilyesmire szükség. Jöttem én magamtól….neeeeem….ez most határozottan másra megy ki.
- Király, istencsászár, kegyelmesúr...nem is tudom létezik e jelző, amivel ha illetnek téged nem terül el az arcodon, azt a mindent beborító öntömjénben fürdőző vigyor. Remélem szívem, elég stabil a plafon, nem lennék boldog ha ez a szép világító….tököm tudja hány ágú csillárgyertya a fejünkre esne. Tényleg….mondták már neked, hogy ha felnéz az ember az jut az eszébe, mintha legyilkoltak volna egy sokágas agancsú szarvast és trófeaként ráaggatták egy bolt teljes karácsonyi izzókészletét? Nem mintha bajom lenne vele, amúgy. - mosolyodom el, egy ideig még szemrevételezve az említett világítóeszközt, aztán követem őt befelé, meglehetősen zavarban ami azt illeti. Kicsit olyan fílingem van, mintha egy örök fiatalságot vedelő, ezüstlakodalomra készülő nyugger házaspár készülődne az ünnepi vacsorához. Az viszont tény, hogy nem csupán a teríték, de az egész légkör is meglehetősen pazar.
- Ugyanmár! Haze egyszerűen csak nem vette volna a szívére, ha miattad lógatom az orrom, mert arra az estére nem éppen engem választottál. Persze azt ő is tudta, hogy utánad sosem lógattam az orrom.- biggyesztettem le az ajkaim durcásan, mégis mögötte mosolyogva, majd enyhén megráztam a fejem, egy másodpercre le is hunytam a szemeimet mellé, majd laposan visszanézve rá.
- A Sinnernek megvan az a meglehetősen vonzó bája, hogy nem csupán nőkből jár ide ilyen-olyan minőségi darab, hanem férfiakból is. - kacsintottam mellé szórakozottan, majd helyet foglaltam, és meglepettségemnek hangot adtam egy apró felkiáltással, amikor a fedő lekerült az elém rakott ételről és megpillantottam az igencsak gusztusosan elkészített és tálalt kedvencemen. Két könyökömet megtámasztottam, és összekulcsoltam a kezeimet úgy figyeltem tovább az előttem gőzölgő finomságot, majd hümmentve pillantottam fel megint Lucian-re.
- Fehér bort, köszönöm. Vagy ünnepelünk valamit, hogy pezsgőt kínálsz? Egyébként semmi bajom Chopin-el, te is tudod. Noha azért valljuk meg a Metropolitan is látott már meglehetősen érdekes performanszokat. Gondolok itt a két progresszív csellistára, akik két éve a Highway to Hell-t játszották, és bár a döbbenet elég erőteljes volt az arcokon, mégis siker volt. Vagy sok éve, vagy már évtizede is annak, hogy a Metallica szmokingban, kiöltözve, tökéletes fancy-ben csapott bele a So what-ba, amikor James nemes egyszerűséggel az estélyibe öltözött, frakkos úriközönségnek beleüvöltött a mikrofonba, hogy sooooo fuckin’ what?- nevettem jóízűen, mert sajnos akkor még gyerek lévén nem vehettem ezen részt, pedig az efféle polgárpukkasztást mindig is kedveltem. Én ne kedveltem volna?
A poharaink egymáshoz koccolnak, apró csilingeléssel, majd várom, hátha szeretne valami tósztot mondani, ami most elég sajátosra sikeredik. Magyarázkodik. Jobban mondva terel. Millió alkalommal fialtattam már meg a pénzét, millió alkalommal ruccantunk el Vegasba, és millió alkalommal töltöttünk együtt estéket csak úgy, mindenféle kötöttség nélkül.Ez most mégis más. Hogy célja van az biztos, hogy mi azt is pontosan jól tudom, mégis olyan egyszerűen és gondolkodás nélkül próbáljuk minden oldalról megkerülni a témát, hogy szinte már fájdalmasan átlátszó.Én a hetyke szókimondásommal, amivel tökéletesen leplezni igyekszem, hogy kegyetlenül zavarban vagyok, és nem is nagyon tudom magamba hova tenni a dolgot. Ő meg ezzel a vacsorával, azzal ahogy készült, ahogy láthatóan igyekezett mindent tökéletessé tenni. Miattam. És itt azt hiszem ezen volt a hangsúly. Ugyanakkor egyértelmű, hogy a végtelenségig nem kergetőzhetünk. Nem tehetünk úgy, mintha tényleg minden úgy ment volna akkor, az év elején Vegasban, mint máskor.  Ez az egész helyzet kezd számomra nagyon abszurd lenni, mindamellett, hogy a lelkem legmélyén élvezem. Élvezem, hogy figyelt rám, hogy most is figyel, hogy látom az egész tartásán, az egész megjelenésén, hogy minden idegszálával rám koncentrál. Ismerem már őt. Ismerem a laza és kötetlen Lucian-t, ismerem a negédes és duruzsoló Lucian-t, aki az ember fülébe forrón és kíméletlenül sugdos buja gondolatokat, ötleteket, vagy éppen azt, hogy mikor és hányszor és milyen módon fog áldozni az élvezetek meglehetősen végtelen és időtlen oltárán velem. Ismerem a jókedvű és humoros Lucian-t, akinek időnként pikírt és csípős megjegyzései mellé én is betársultam. Oda vagyok a mámoros és teljesen szabad lelkű Lucian-ért, aki számára nem létezik nő akit ne lehetne megdugni, csak olyan, akit nem akar.
Azt a Lucian-t azonban aki most itt ül velem szemben nem ismerem. Még sosem láttam, és ez meglehetősen zavarba hoz, mert cél keresek mögötte. Okot. Holott lehet, hogy nincs is ok, vagy nem olyan aminek köze lenne alapvetően a mi kapcsolatunkhoz olyan módon, ahogyan eddig működött. Azonban köze van ahhoz, ami ott ütötte fel a fejét, azon a meglehetősen kaotikus és minden szempontból különleges vegasi éjszakán. Az étel felett, miközben falatozni kezdek néha rápillantok, néha találkozik a tekintetünk, néha csak belefeledkezünk a falatozásba. A kérdését, melyet a vacsora kezdetekor tett fel, egyelőre csendesen és válasz nélkül hagyom, úgy még legalább tíz percig. Majd egy falat megrágása után a kést és a villát a tányér szélére helyezem és megint összefűzöm az ujjaimat, majd megtámasztom rajta az államat, és úgy figyelem.
- Tényleg az érdekel, hogy mit csináltam, vagy az, hogy mindeközben akár egyszer is eszembe jutottál e?- szegezem neki a kérdést egyszerűen. A régi Lucian, akit én ismertem erre most felnevetne, és kajánul megjegyezné, hogy nem gondolnom kellett volna rá, hanem egyszerűen hívni, hiszen tudhatnám, hogy ő mindig és bármikor készen áll. Átvitt értelemben és szó szerint is. Az a Lucian akit én ismertem ezt nagyjából öt percen belül prezentálná is. Most az érdekel, hogy az a Lucian aki velem szemben ül változott e? Mert én változtam. Meglehetősen sokat. Abban azonban nem változtam, hogy szeretek nyílt lapokkal játszani, még akkor is ha hozzá hasonlóan én is a lehető legteljesebb mértékben idegenül szambázom ebben az új, bár igazán izgalmas helyzetben.
- Jól van. Hát legyen.- adtam meg magam egy mély sóhajjal, és előre nyúlva egy szál rózsát kiemeltem a vázából, majd az ajkaimhoz vezettem. Végigcirógattam vele először a felső, majd az alsó ajkamat, végül elvezettem az arcom jobb oldalára, a szemeim lehunyva élvezettel simítottam fel egészen a homlokomig vele, majd a virág lassan elindult lefelé a bal oldalon, végigsurrant a arcélemen, le egészen a dekoltázsomig, ahol szórakozottan ejtettem be a virág fejét a kebleim közé. Ekkor néztem újra Lucian-re.
- A betegeimmel foglalkoztam. Jártam néhányszor a Rosewood villában, ahol Benton messziről elkerültem, még mindig morci vagyok rá a legutóbbi kis akciója után, ugyanakkor meglátogattam a sógoromat, Lance-t. Őt többször is. - figyeltem a vonásait. A régi Lucian, mindamellett, hogy gyűlöl osztozkodni, meglehetősen szórakoztatónak tartaná a dolgot, ahogy én is az ő hódításait. Vajon melyik Lucian ül most velem szemben?
- Ugyan Lucian! Mi változott volna? Minek kellett volna változnia? - ó nagyon jól tudtam én azt, ahogy ő is. Gyerünk szivi, beszéljünk róla! Noha jól tudom, hogy ez nem olyan egyszerű, nekem sem. És biztos vagyok benne, hogy neki sem. Az élvhajhászás koronázatlan királya jelen pillanatban romantikában fürdőzik, és én akinek majdhogynem mindegy kivel, de ne egyedül töltse az éjszakát, és az illetően több pénze legyen mint amennyit el tud költeni,most jelen pillanatban a legutolsó amire vele kapcsolatban gondolni tudok, az pont a pénze. Kurvára nem érdekel. Őszintén és tényleg. Nem ismerek magamra. A kihúzott rózsafejjel átnyúlok az asztalon, de csak annyira, hogy a kebleim között járt virággal megcirógassam az állát, majd egyszerűen leejtsem elé azt. Felvettem a poharamat, amelynek még csak a fele hiányzott, és eltoltam magam alól a széket. Felálltam és a kanapé melletti fotelek egyike irányába sétáltam, majd kényelmesen lehuppantam az egyikbe, keresztbe dobva egymáson a lábaimat, és érdeklődőn billent félre a fejem.
- Szóval….érdekel, hogy gondoltam e rád az elmúlt hónapok alatt?- mosolyogtam sokat sejtetően, majd belekortyoltam a borba, és választ adtam a saját kérdésemre.
- Csak annyit, amennyit te rám.
Erre vajon melyik Lucian fog replikát adni és mit? Akit ismerek, vagy az új?

megjegyzés, satöbbi | ⚶

Blan & Lucian

'I was a wanderer, until now. I've found a home in your heart'

A romantika meg én olyanok vagyunk egymás számára, mint a földi csillagászoknak az univerzum legtávolabbi galaxisa: tudom, hogy létezik, de valószínűleg sosem kerülök majd a közelébe. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne tudnék elbűvölő lenni egy nővel, vagy ne vetnék be mindent az elkápráztatásáért, de ezek csak eszközök ahhoz, hogy elérjem vele a célomat, ami minden esetben egy kiadós ágytornát jelent. Szórakoztattam már a szebbik nem tagjait ezerféle módon, de még egyiküket sem láttam vacsorára a saját lakosztályomban, és még sosem készültem ilyen precizitással arra, hogy a lehető legjobb oldalamat mutassam valakinek, mint jelenleg Miss Rosewood-nak. Igaz, ezúttal nem arra a végkifejletre készülök, hogy a lábai közé férkőzzek, az már megvolt néhányszor, és meg is lesz - remélhetőleg - a jövőben is. A mozgatórugóm jelenleg valami más, valami amit nem tudok - vagy csak szimplán nem akarok - a nevén nevezni, mert ez olyan lenne, mintha a Pussy Riot félmeztelenül szaladgáló tagjai másnap már egy zárdában zsolozsmáznának: illúzióromboló. Ennek ellenére ha valaki, aki kellőképpen ismer engem látott volna délelőtt, az fuldokolva és a padlón fetrengve röhögött volna rajtam, ahogy a laptop előtt ültem, és azt böngésztem a neten, hogy egy ilyen vacsorához milyen virág illik, és abból is mennyit tanácsos venni. A legkevésbé sem haragudnék arra, aki most előttem teremne és nemes egyszerűséggel lehülyézne, hanem mélyen egyetértenék vele, ettől függetlenül a legkevésbé sem érdekelne az eshetőség, hogy talán Haze-nek igaza volt a jövőmet illetően, és idejekorán az agyamra ment a szinte minden estés kielégülés. Magam is csodálkozom - nem is kicsit - az újonnan felfedezett énemen, akárcsak azon, hogy mikor a liftajtók finom csilingeléssel jelzik Miss Rosewood érkezését, valami különös érzés kezd mozgolódni a gyomrom tájékán, pedig emlékeim szerint spagettit ebédeltem, és nem pillangókat.
- Hölgyem, ön ma ritka nyűgös hangulatban ébredhetett, vagy direkt gyűjtögette nekem az elmúlt két hónap alatt a kritikáit? - kérdezem Blan-t. - Először a régi parfümömmel kapcsolatban fogalmaz meg lesújtó véleményt, aztán a csillárom nem tetszik. Pedig már néhányszor láthatta, amikor hanyatt feküdt alatta a szőnyegen - csúszik a képemre az a bizonyos önelégült vigyort, amit Miss Rosewood az imént volt szíves felemlegetni. - Hazellel azért csak óvatosan! - intem Miss Rosewood-ot. - Nem csak azért a kedvenc csaposom, mert kifogástalanul dolgozik, hanem mert hasonlítunk is. Hiába van kapcsolata, azért nem veti meg a friss húst. Legfőképpen a nőket - teszem hozzá, miközben elegánsan és udvariasan leültetem a Végzet Asszonyát, és amikor leemelem a hőtartó fedőt magamban mély elégedettséggel nyugtázom hogy betaláltam. Lehet, hogy most kissé eltér a viselkedésem a megszokottól, de legalább még a memóriám a régi, így talán valami másban szenvedek, nem idült elhülyésben. Csak akkor tudnám, hogy mégis miben?
Blan történetén hangosan felnevetek miközben kiemelem a jeges italtartóból a fehér bort, és öntök mindkettőnk poharába.
- A Metallicát nem szeretem, de némi polgárpukkasztásra sosem mondok nemet, így azt hiszem kissé szimpatikusabbá vált nekem a banda. Annak idején amikor a Beatles fellépett egy királyi gálaesten, John Lennon így szólította fel a közönséget: "akik olcsó helyen ülnek tapsoljanak, akik drága helyen, azok csörögjenek az ékszereikkel". Hát azt hiszem, nem csak a Metallica-koncerten voltak döbbent arcok - mosolygok, miközben enni kezdünk, és Chopin c-moll etűdje szolgáltatja hozzá a kísérőzenét. Közben néha-néha vetek egy lopott, vagy éppen bátrabb pillantást Blan felé, és magamban azon igyekszem, hogy valami értelmes formát találjak annak a kissé kínzó kérdésnek, hogy vajon hiányoztam-e neki az elmúlt hetekben. Mert eddig úgy hittem, a legkevésbé sem, hiszen csak egyetlen telefonhívásra lettem volna ennek a megoldásától, most viszont már jobban hajlok afelé a magyarázat felé, hogy talán ő éppen úgy nem tudja hová tenni a Vegasban történteket, és időre volt szüksége az emésztéshez. Persze az is lehet, hogy csak belemagyarázok olyan dolgokat az egész történetbe, amik nem is léteznek, csak a fantáziámban, és... és nem tudom, hogy akkor mi van. Hű csak ne lenne olyan bonyolult ez az egész...
Mindenesetre türelmesen kivárom, amíg Miss Rosewood megadja a feltett kérdésemre a választ, igaz meglehetős késéssel, és mikor szóba kerül Benton - na meg az, hogy szavai alapján az exférje mostanában sikeresen bannolva van Blan által nyújtott gyönyörökből - elégedett mosoly kúszik az arcomra, hogy aztán kissé oda is fagyjon, amikor szóba kerül Lance, és ettől fura módon úgy érzem, hogy az imént elfogyasztott rákok mindössze hibernált állapotban voltak, most pedig feléledtek, és éppen ketrecharcot vívnak a gyomromban. Mire azonban valamit reagálhatnék Blan felkel az asztal mellől, kényelmesen végigdobja magát a kanapémon, és naná, hogy a kérdésemre kérdéssel válaszol. Lényegében amit most velem tesz, az egy lassú és fondorlatos kínzás. Miss Rosewood pedig a kispribék.
- Szerintem pedig elég sok minden változott - kelek fel én is, és helyet foglalok vele szemben a fotelban, de magammal viszem társként az úton a borosüveget is. - Példának okáért te nyertél egy csomó pénzt Vegasban. Én pedig elvesztettem a józan eszemet - dőlök hátra, az egyik lábamat kényelmesen a másik térdemre teszem, ujjaimmal szaporán zongorázom a karfán.
- Tudod miért szeretem Chopin-nak ezt az etűdjét? - kérdezem aztán, bár a beálló csöndben elég érdekesnek tűnhet a témaváltás. - Mert nem csak lendületes és magával ragadó, hanem titokzatos, rejtélyes is. Olyan, mint egy folyó, ami magával ragad, és nem tudod, hol érsz majd partot. Emlékeztet engem a vegasi hétvégénkre. Azóta is sokat gondolok rá, elejétől egészen a végéig. Mert ami engem illet, még most is a hatása alatt állok, és noha mérget nem vennék rá, de valami azt súgja, hogy te is - nézek bele Miss Rosewood szemeibe. Igen, érzékelhetően Vegasról beszélek, és nem kettőnkről - legalábbis egyelőre. Ez nem az a helyzet, amikor az ember berúgja az ajtót, mint egy kommandós, sokkal inkább úgy tapogatózom, mint Stewie Wonder a céllövöldében. Hogy leöblítsem a kissé kiszáradt torkomat - és hogy gyűjtsek némi lélekerővel karöltött bátorságot - teletöltöm a poharamat, majd azon nyomban ki is ürítem. Szívesen megismételném a műveletet, de megálljt parancsolok magamnak - elvégre lenyűgözni akarom Blant, és nem az ölébe hányni.

A tetteink olyan bonyolult, olyan szerteágazó következményekkel járnak, hogy jóformán lehetetlen azokból a jövő eseményeire következtetni.

Lucian and Blanche

Szókimondó szövegezés

Van egy mondás, bár lehet, hogy csak én értelmeztem egykor félre, mely szerint minden jó dologhoz két ember kell. Ahhoz azonban, hogy elbasszunk valamit, bőven elég, ha a másik ezt hagyja. Fogalmam sincs igazából, hogy hol és mikor siklott el annyira az érzelmi életem, hogy jelenleg úgy igazodom ki rajta mint egy vak egér a kézzel rajzolt, hiányos szabásmintán. Abban azonban biztos vagyok, hogy a ma este sok szempontból érdekes, hovatovább különleges lesz mindkettőnk számára. Vagy azért, mert a kapcsolatunk a régi vágányon megreked majd és az istennek nem fogjuk tudni kimozdítani onnan, vagy pontosan azért mert új lendületet vesz, és valami egészen másfelé fog tovább haladni.
Az utolsó olyan vacsorám, amely hasonló módon romantikus és kicsit talán számomra szokatlan volt elég kegyetlen véget ért. Igaz, abban az esetben az én részemről nem volt meg semmi, ami megalapozta volna a továbbiakat. Ott egyszerűen minden zavart, mert nem akartam, hogy más legyen a kapcsolatom az illetővel. Nem akartam más alapokra helyezni, nem akartam belekeverni az érzelmeket, igazából semmi mást nem akartam, csak úgy folytatni, ahogyan elkezdődött. Sosem ígérek semmit, ahogy nem is várok cserébe ígéreteket. Egykor, amikor Benton felesége lettem már tettem hamis, és magam számára is röhejesen betarthatatlan ígéreteket, amelyet azt hiszem már akkor tudtam, hogy soha nem fogok betartani, mikor belementem az egészbe. A pénz és a jólét azonban akkoriban arra ösztönzött, hogy még ha tudom is, hogy nem igaz, még ha tudom is, hogy hazugságokra fog épülni az a jövő, és még ha tudom is, hogy valószínű válás lesz a vége, akkor is megtegyem, és szemrebbenés nélkül hazudjak szerelmet, odaadást, örök hűséget. A fehér ruha alatt azonban már akkor is csak egy számító bestia állt, aki a Rosewood família szemében maga volt a megtestesült sátánfajzat mellekkel és vaginával.
Ideges voltam! Hogyne lettem volna ideges, mikor én is éreztem, ahogy Lucian is valószínű, mert amúgy miért kerülgettük volna egymást hetekig, mire nagy nehezen összehoztuk ezt az estét, hogy a kapcsolatunk megváltozott. Én pedig egyik pillanatban mindennél jobban akartam, hogy még jobban hülyítsen meg, szédítsen és bolondítson, vegye el a józan eszem, és végre rángasson bele valami érzelmi hullámvasútba, amiben azt sem tudom merre van az arra. A másik pillanatban meg az utolsó porcikám is tiltakozott ugyanezen dolog ellen. Féltem, talán leginkább attól, hogy még inkább meg fog ez az egész bennünket változtatni. Féltem, mert tudtam, hogy bármi is zajlik most bennem, bármilyen érzelmi viharokat élek meg, egy részem bármennyire is ragaszkodni akar Lucian-hez, és nem tudnám őt elengedni, éppen úgy képtelen lennék lemondani a korábbi életemről. Arról amilyen vagyok, arról a szabadságról, amit érzek a válásom óta. Tudtam magamról, hogy egyszerűen genetikailag, agyilag és testileg is képtelen vagyok a hűségre, és éppen ezért el sem várhatom a másiktól sem. Pedig kurva birtokló is vagyok egyben. Lucian-t pedig nem lehet és nem is szabad birtokolni. Elillanna a varázslat, az a pofátlanul imádnivaló ördögfattya, akiért annyira odavagyok alapvetően. Az idegességemet pedig próbáltam leplezni, de elég nehezen oldódtam. Eleinte, a megérkezésem után idegesen toporogtam a saját bizonytalanságomban, marhaságokat fecsegtem, mégis a megszokott módon nem tudtam megállni, hogy oda ne szúrjak neki apróságokat. Amikkel nem akartam bántani, vagy megsérteni, amit esetében nehezen lehetett volna, mert úgy peregtek le róla az ilyen dolgok, mint viaszos vászonról a pezsgőbuborékok, egyszerűen ez hozzánk tartozott. Ez az évődés normál körülmények között az előjátékhoz tartozott. Most azonban érzem az egész lényéből, abból ahogy hozzám ér, ahogy az asztalhoz vezet, hogy a szex a legutolsó dolog ami velem kapcsolatban a fejében jár. És ez még inkább aggodalommal tölt el. A változásokat mindig nehezen kezeltem, főleg ha nem nyíltan a felszínen zajlottak, sokkal inkább alant a mélyben hömpölyögtek kimondatlanul.
- Bocsáss meg szívem, de amikor hanyatt feküdtem a szőnyegen, akkor valahogy nem a csillárod megfigyelése kötött le.- vigyorodtam el pofátlanul, ennyit téve még hozzá ehhez a dologhoz, mert ez bizony tény. Ez a lakosztály, ebben a perspektívában meglehetősen az újdonság erejével hat a számomra. Nem mondom, hogy rossz, hanem inkább szokatlan. Egyelőre nehezen oldódom benne, de a jelenléte, az egész kisugárzása, az a Lucian aki remek társalkodó még mindig itt van, és így némiképp jobb. Bár tény, hogy továbbra is nehezen barátkozom meg ezzel az egymás mellett táncolással. Lehetnék én, aki félresepri az egész udvariaskodást, a finomkodás, és rátérhetnék a lényegre, de valahogy nem megy megtörni ezt az egész varázslatos hangulatot, mert a lelkem egy részének jót tesz. Ez a faszi úgy romantikus és úgy kellemes, hogy nem bassza még ki nálam vele a biztosítékot, sőt kifejezetten jól esik lubickolni a figyelmében. Ellenben azt is tudom, hogy erre a játékra, erre a finomságra, erre a lágyságra csupán egy ideig van türelmem. Ha nem lenne mit megbeszélnünk, valószínű egész este hagynám, hogy a háttérben a Chopin darabok vég nélkül trillázzanak, hagynám, hogy úgy tegyünk, mintha egy minden ízében romlatlan és induló kapcsolat alapjait tennénk le éppen. Ugyanakkor mindketten pontosan tudjuk, hogy ez az egész csak elfedi a lényeget. Lucian le akar nyűgözni, ez kétségtelen, én pedig meghódítani akarom, ez is kétségtelen. De akkor is ott van, bassza meg akkor is ott van az ami Vegasban történt, és ami mellett el lehet ugyan sasszézni, de attól még a nyomunkban lesz mint egy rohadt és levakarhatatlan árnyék. Én pedig nem szeretem ha a múlt szelleme rám akaszkodik, szeretek tőle minél hamarabb megszabadulni.
Egy darabig még megy. Legalább addig amíg elköltjük a vacsorát, és sikerül valamiféle kedélyes és őszinte beszélgetést folytatnunk. Megnevettet a John Lennon féle történettel, és amikor a végére ér egy pillanatra megállok az evésben, és nevetve nyúlok a pohár után, hogy kortyoljak belőle, mielőtt félrenyelem a falatot a kacarászás közepette.
- Ezt a sztorit nem ismertem, de meg kell hagyni, hogy Lennonnak is volt egy nem mindennapi humora. A tehetséges emberek velejárója, gondolom. Tény azonban, hogy a konvencionálistól eltérő gondolkodás minden esetben le tud nyűgözni. Nem véletlenül élvezem példának okáért a te társaságodat is.- kacsintottam mellé derülten egy aprót. Hiszen tény, hogy Lucian humora, alapvetően az, hogy képes kilépni a megszokott keretek közül nem csupán elbűvölt, hanem magával is rántott, és még nagyobb őrültségekre is sarkallt egyben engem is.
Az egész hangulatot azonban azt hiszem a finom és puhatolózó, óvatos kérdése töri meg, amellyel egy kicsit engem is kibillent ebből az egész varázslatból. Érzem, hogy más érdekli. Érzem, hogy talán kicsit mintha kapirgálni akarná a felszínt. Tudom, hogy mit kellene felelnem, tudom, hogy talán hagyni kellene az egészet a francba, majd máskor megbeszéljük, elnapolhatnánk, lehetne nekem annyi eszem, hogy nem veszem fel a kesztyűt és leszek az aki megtöri a hallgatás jegét. Hazudok, terelek. Egy kicsit talán én is, ahogy ő. Még táncolok körülötte, még úgy teszek mintha semmi nem változott volna, és erre várnék tőle megerősítést. Vagy azt, hogy legyen olyan mint máskor, amikor a komoly dolgokat egyszerűen csókkal fojtotta belém. De nem teszi. A távolságot felveszem tőle, és a pohár társaságában, a fotelben ülve adok neki valami vallomást. Gondoltam rá. Sokat. Meglehetősen sokat. Bántóan és majdnem zavaróan sokat. És nem is nagyon tudtam vele mit kezdeni, hogy így befészkelte magát az agyam egy részébe.
Figyelem ahogy feláll, ő már az üveg társaságában és helyet foglal éppen velem szemben a fotelben, hozzám hasonlóan egy kényelmes pózt felvéve. De éppen úgy feszül minden porcikája, mint az enyém. Valami olyasmi ez azt hiszem, ami nem sűrűn fordult elő még egyikünkkel sem, és ki kellene deríteni, hogy mi ez az egész. De ez egy zárt ajtó, és nekünk fogalmunk sincs hogyan nyissuk ki. A kulcsot kellene meglelni, ami lehet, hogy az orrunk előtt van, mégsem látjuk. Bólintok. Valóban sok minden változott. Meglepően vontam fel a szemöldököm az éles témaváltást illetően és zavarodottan szusszantottam nevetve egyet.
- Gondolom felvilágosítasz róla….- hagytam fenn a hangsúlyt, de a folytatást tőle vártam, és finoman szólva is meglepődtem még inkább azon amit mondott. Szembesített önmagammal. És a meglepő az volt, hogy egy percig sem akartam tagadni.
- Ez pontosan így van. Bár gondolom erre a segítségem, vagy az önvallomásom nélkül is rájöttél. Volt annak az egésznek valami különleges zamata. Úgy értem az egésznek….- billent oldalra a fejem, és a karfán pihenő pohár felső peremére támasztottam a mutatóujjam, majd körbe és körbe futtattam rajta, miközben a tekintetem egy idő után Lucian sötét íriszeibe mélyesztettem és el sem vontam róla amíg beszéltem.
- Szóval legyek én a rossz kislány és borítsam mindazt ami ott történt? Legyek az aki önként ugrik be újra abba a sodró lendületű folyóba, hogy belefulladjon? Nem édesem, ebbe a folyóba ketten fogunk beugrani. Ha én megfulladok, te is velem fogsz.- veszem fel a hasonlatot, majd abbahagyom a pohár peremének simogatását, és felállva a foteltől a poharat egy húzásra kiiszom, és elsétálok a bárpultig. Ide most valami erősebb kell, semmint fehér bor vagy éppen pezsgő. Ismerem a járást. A mámoros éjszakák után nem egyszer készítettem én italt neki. Igaz akkor lényegesen kevesebb ruha volt rajtam, vagy csak az előző éjjel kéjjel átitatott és a rúzsommal maszatolt ingjének gyűrött változata. Az is inkább csak a megszokás miatt. Meg mert szerettem magamra venni az ingjeit. Imádtam benne elbújni. Most is imádnék. Bassza meg miért ilyen nehéz ez? Nem lehetne, hogy lerohanom, hogy az összes gondolatot belefojtom két fullasztó csókba, és addig meg sem állok, amíg a szobaméretű ágyhoz nem irányítom? Szeretném megint szexel elrendezni, de azt hiszem ez olyasmi amit nem lehet.
Két itallal bélelem ki a poharakat, és az egyiket kérdezés nélkül odavittem neki, és ha érte nyúlt a kezébe adtam, ha nem akkor letettem a fotel karfájára. A sajátomért visszamentem a bárpulthoz, majd a pohárral együtt kisétáltam mögüle és a zongora felé vettem az irányt. Út közben kortyoltam az italból, majd srégan visszafordultam felé, és a pohárral együtt hadonászva magyarázni kezdtem.
- Igen, igazad van. Minden megváltozott. És én ezt éppen annyira gyűlölöm, amennyire szeretem. Gyűlölöm, hogy hatással voltál rám ott Vegasban, és gyűlölöm, hogy nem tudtam ellene semmit tenni. Ugyanakkor megveszek azért, hogy ezt az érzést elveszítsem. Szóval már ezért a kettősségért is gyűlöllek, Lucian Harris.- nem, ez egyáltalán nem valódi gyűlölet volt. Sokkal inkább a tehetetlenség okozta. Hogy küzdeni akarok ellene, és nem tudok. Nem akarok róla beszélni, de hallgatok, attól meg idegbajt kapok és felrobban az agyam. Nem szeretem kerülgetni sokáig a dolgokat. Újabb gyors korty az italból, majd a zongorára raktam a kristálypoharat, és leültem a székre. Felhajtottam a fedelét, és végigsimítottam a billentyűk felett az ujjaimmal, de hangot még nem csikartam ki belőlük.
- Tökéletes és szívet simogató estét hoztál össze, és bevallom töredelmesen ezt nem néztem volna ki belőled. Az okát inkább sejtem, semmint pontosan tudnám, de talán majd beavatsz a részletekbe….- leütöttem egy apró hangot, majd még egyet, végül pár hangocska megadta a harmóniáját a dalnak amibe lassan kezdtem bele, majd fokozatosan gyorsítottam a ritmuson.
- Szentimentális barom vagyok, mert ezt a dalt játszottad nekem félig spiccesen az első esténken, amikor felhoztál ide. Jobban mondva felsmároltuk magunkat a liften, meg a padlón, meg a bárpulton, meg a jóég a megmondhatója még hol….és azt hiszem négy menet után ideültél, és közölted, hogy ha ettől nem gyógyul be az akkor éppen darabokban lévő lelkem…..ritka alkalmak amikor úgy érztem rommá zúzták….akkor semmitől. Ez olyan jól sikerült, hogy most….- elhallgattam és játszani kezdtem rendes ritmusban a dalt, majd felpillantottam rá, és őt nézem miközben játszottam.
-....most miattad van megint ripityára törve. De mindabból amit most itt tapasztaltam...azt hiszem ugyanez elmondható rólad. Szóval két lehetőséged van.- lassult megint a ritmus, de végül megint gyorsítottam
- Vagy hajlandóak leszünk nyíltan beszélni arról, hogy mit is érzünk, mi a picsa ez az egész….ha végre hajlandóak leszünk kompromisszumot kötni és megbeszélni. Vagy a dal végén felállok, és arra távozok, ahonnan jöttem. Nincs szükségem további titkokra. Játszunk nyílt kártyákkal Lucian.- pillantottam fel ismét a zongora billentyűiről.
- Mit érzel irántam pontosan?

megjegyzés, satöbbi | ⚶

Blan & Lucian

'I was a wanderer, until now. I've found a home in your heart'

A legenda szerint mikor Jézus a földön járt - még jóval azelőtt, hogy borzasztó halálra szánták azok, akik számára a hatalom fontosabb volt a lelküknél - hogy vándorlásai során egy nap talált egy diót az út porában. Felvette, kétfelé nyitotta, és a két fél diót a szél szárnyaira bízta, hogy vigye őket messze-messze. Az egyik fél dió az óceán fölé sodródott, fürdőzött a sós víz permetében, a nap ragyogó sugaraiban, figyelte a bálnák és delfinek testének árnyát a felszín alatt hosszú éveken át. A másik fél diót a hegyekbe fújta a szél, a hófödte hegycsúcsok közé, ahol látta a békésen legelésző muflonokat, érezte a fenyvesek soha el nem múló karácsony-illatát. Aztán a szél feltámadt, sodorni kezdte mindkét diócskát, egészen addig, míg egy poros, isten háta mögötti országút felett nem találkoztak, és a földre már együtt hullottak alá, szorosan összekapaszkodva, mert megtalálták a másik felüket, és többé nem volt erő, amely szétválasztotta volna őket. Szép történet, azt hiszem. Hogy mennyi a valóságtartalma? Nos, nagyjából annyi mint annak, hogy elhisszük-e, miszerint élt valaha a földön egy testet öltött fiúisten, aki tanítani jött embernek lenni, és akinek annyi csodát tulajdonítottak, és tulajdonítanak évezredek óta. Bárhogy is, a korok, a mögöttünk hagyott századok és a jelen is tele vannak regényekkel, zeneművekkel, festményekkel valamint filmekkel arról, hogy létezik az a bizonyos mindent elsöprő érzelem, amiért néha az életüket adják az emberek. Ezt és hasonló történeteket és mítoszokat még a nagybátyám mesélte nekem, ha néha esténként leült az ágyam szélére mikor félálomban voltam, ezek voltak a mi "családi perceink". Mindig, újra és újra elmondta, hogy egyszer majd eljön az életembe az az idő, amikor fel fogom fedezni, miért is kell az ember életébe egy nő, és hangsúlyozta, hogy itt nem a szexre gondol elsősorban. Amúgy annak misztikus titka meglehetősen korán érkezett el az életembe, mármint olyan tekintetben, hogy aki egy éjszakai bár fölötti penthausban lakik, ráadásul a Sinneren keresztül kell haladnia egy nap akár többször is, jóval többet lát annál, mint az életkorának megfelelne. Ezt Joseph bácsi is belátta, így hát megelőzés helyett sokkal inkább az értelemszerűségre helyezte a hangsúlyt, és igyekezett a fejembe verni, hogy minden híreszteléssel ellentétben a férfit nem a farka kell, hogy vezényeljen. Visszatekintve az életemre elmondhatom, hogy vagy ő volt rossz tanár, vagy én csapnivaló diák, elvégre nők ezreinek lábai közé férkőztem már be, és egészen két hónappal ezelőttig meg voltam róla győződve, hogy halálom napjáig sem lesz ez másképpen. De aztán jött az a hétvége Miss Rosewood-al, és Vegassal, és az a két nap fejére állította az egész életemet. Hogy miért ott és akkor nem tudom, talán nem is lesz rá soha magyarázat. De azt hiszem ez igazából lényegtelen is.
- Nos, szerintem jóval túlláttál azon a csilláron szivem - válaszolom Miss Rosewood szavaira. - Nagyjából a mennyországig. Igaz azt még nem tudom, hogy a sűrűn hangoztatott "istenem" valami vallási élményt takart-e, vagy vehetem magamra ezt a megtisztelő státuszt - fűzöm hozzá, miközben leülünk a vacsoraasztalhoz. Az étkezést úgy beszélgetjük végig, mintha semmi másért nem érkezett volna ide, csak azért, hogy vicces történeteket osszunk meg egymással - igaz, nem ez lenne az első alkalom, hogy sztorizgatunk mindenféle hülyeségről, de ez a mostani apropó mégis más, mint az eddigiek, és ezzel mindketten tökéletesen tisztában vagyunk.
- Hát most mondd, hogy nem igazásgtalan az élet - mosolygok végül a Lennont, majd az engem méltató összefüggés hallatán. - A jóképű, sármos, ellenállhatatlan és jó egzisztenciával rendelkező férfiak kora nagyjából a hatvanas-hetvenes években élte virágát. Ma már egyre kevesebben vagyunk, mi tökéletesek - beszélek, és közben figyelem Blant, ahogy kényelmesen végigveti magát az eredeti olasz bőr kanapémon. Szerintem ha belegondolok, első alkalom, hogy ezt ruhában teszi. Azt nem tudom, hogy a mediterrán rezgés ivódik-e bőrébe a bútoron át, de ezúttal a vezérfonalat, és annak vehemenciáját ő veszi át, kimondva azokat a gondolatokat, amikkel kapcsolatban én még a mentális megfogalmazás végéig sem jutottam el.
- Szóval azt akarod, hogy együtt fulladjunk meg? Vagy hogy együtt éljük túl? - kérdezem, elgondolkodva nézve a kezemben tartott ital karamellszínét. - Gyerekkoromban egyszer majdnem meghaltam - osztok meg vele egy olyan történetet, amit még nem meséltem senkinek, legalábbis emlékeim szerint. - Joseph bácsival egyszer elmentünk egy hétvégi horgásztúrára, tudod olyan sátorban lakós-tábortüzes módon. Lelkemre kötötte, hogy ne menjek a vízbe, de hát már akkor is önfejű voltam - vonok vállat, szerintem ez olyan állítás, amivel Miss Rosewood is mélyen egyetért. - Amíg elment az autóhoz üdítőért, addig én naná, hogy bevetettem magam a vízbe, mert úszni akartam. Néhány méterre a parttól elkapott egy örvény, és le-lehúzott, forgatott, mint a ruhákat a mosógépben, a tüdőm telement vízzel, és biztos voltam benne, hogy nekem annyi. Szerencsére a nagybátyám idejében visszaért ahhoz, hogy megmentse az életemet. Később, mikor még a sokktól kábultan ültem a parton azt mondta, ha legközelebb ilyesmi történik, csak hagyjam magam, hagy végezze a dolgát a víz. Engedjem, hogy leérjek egészen a folyó fenekéig, mert onnan a legkönnyebb a szabadulás és a túlélés reménye. Szóval igen, igazad van. Ha már bele kell ugranunk a vízbe, és mindketten tudjuk, hogy bele fogunk, akkor hagy vigyen bennünket az örvény. Talán amikor úgy látjuk, hogy a legmélyebb ponton vagyunk, akkor jön el a megvilágosodás - biccentem oldalra a fejem, miközben Blan a zongorához sétál.
- Gyűlölsz? Állj be a sorba szivem - a hangom nem komor, csak komoly. - Nem te vagy az egyetlen. Ugyanakkor tudod, hogy a gyűlöletet csak egy hajszál választja el valami mástól. Tisztában vagyok vele, hogy érzel a vegasi hétvégénk iránt, nagyjából úgy, ahogyan én. Eddig ha arra a városra gondoltam, a végtelen hedonizmus és végtelen pénzköltés palotájaként aposztrofáltam. Most pedig nem tudom eldönteni, hogy bombázzam-e le a fenébe az egészet, aztán hintsem be a helyét sóval, vagy sétáljak el a legközelebbi templomig, és dobjak pénzt Szent Antal perselyébe, hogy helyettem is foglalja imáiba a helyet. Kíváncsi lennék, te melyikre voksolnál - hallgatok el aztán, mert Miss Rosewood felpattintja a zongora tetejét, és játszani kezd, miközben nekem széles vigyor csúszik a képemre.
- Ó igen, élénken emlékszem arra az estére - bólogatok. - A spiccesség viszont nemcsak nálam állt meg, mert emlékeim szerint összeakadtak a lábaid és úgy zuhantál be a liftbe, hogy csaknem kivitted az oldalát - nevetek fel az emléken. - De azért azt hiszem reggelre elég jól begyógyítottam minden sebedet ami fájt, nem? Mármint lelkileg, mert utána nem sűrűn nyalogattad őket, bármikor is találkoztunk. Szép időszak volt. Akár csak a mostani, még akkor is, ha most engem vádolsz azzal, hogy megtiprom a pszichédet - rakom le a poharamat, és felkelek, pontosan akkor, amikor Blan nemes egyszerűséggel választás elé állít.
- Ultimátum, Miss Rosewood? - kérdezem, odasétálva a zongorához. - Ugyan már, tudod hogy nálam az efféle hatástalan. De legyen, válaszolok. Hogy mit érzek irántad? Pontosan azt, amit te irántam. Szétvet a düh és a tehetetlenség, amiért kifordítottad a világomat a sarkából, és mert összezavartál, minden létező értelemben. Ugyanakkor szinte mazochista módon még többet akarok ebből - nyújtom oda a kezem, hogy felhúzzam álltába Blan-t. - El akarsz menni? Nem fogsz, mert téged legalább ugyanúgy rabul ejt a helyzet. Van egy sokkal jobb ötletem - nyúlok a zsebembe a zenelejátszó távirányítójáért, belefojtva a hangot Chopin-ba, és előre ugrok néhány dallal.
- Táncolj velem - kérem Miss Rosewood-ot, magamhoz vonva, és valami azt súgja, hogy ez az egész - kiegészítve a háttérben felcsendülő dallamokkal - ha nem is verbálisan, de mégiscsak ad neki valami választ.  

A tetteink olyan bonyolult, olyan szerteágazó következményekkel járnak, hogy jóformán lehetetlen azokból a jövő eseményeire következtetni.

Lucian and Blanche

Szókimondó szövegezés

Staten Island kertvárosi pompájából a brooklyn-i poros zsúfoltságba költözni kicsit olyan volt mint kiűzetni a Paradicsomból. Ha elég hangzatos és nagyképű akarnék lenni. Hozzászoktam a jóhoz, és bár nagyon harcoltam az egykori otthonunkért, Benton nem engedett belőle. Családi örökség, hangoztatta mindig, és gyakorlatilag bármit megadott azért, hogy a korábbi közös fészekről hajlandó legyek lemondani. Őszintén szólva valószínű majdhogynem talán még egy bolygót is vásárolt volna nekem, és ha pofátlanabb lettem volna annál mint amilyen végül voltam, minden bizonnyal tényleg bármit kisajtolhattam volna belőle. Nem a házhoz ragaszkodtam annyira, még csak nem is az ott eltöltött, feledhetetlennek a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető éveink miatt, sokkal inkább a pazar pompája, és a gyönyörű kertje miatt kellett volna nekem. Sátuszt jelentett volna, valamiféle pozíciót az előkelő körökben. Helyette jutott ez, ahol éltem, amely Brooklyn viszonylatában cseppet sem nevezhető szokványosan kispolgárinak vagy prolinak, de az én fennhéjázó, időnként az anyagiasság legnagyobb csúcsait ostromló természetemhez mérten nagyon is szánalmas volt.Vadászhattam volna valami gazdag balekot magamnak, de az igazság az, hogy időközben rájöttem, hogy ezt a szabadosságot, ez a szabadságot, ezt a semmihez sem fogható érzést már nem cserélném el semmiért. Se aranyban fürdő luxusért, sem másért.
És pontosan ez a rendíthetetlen kitartásom látszik meginogni, és szépen lassan bekebelezni egy érzés, amiről rohadtul még csak tudomást sem akartam venni azután, hogy visszatértünk két hónapja New York-ba ő meg én. Mi volt nekem Lucian? A pasas, aki sosem kérdezett, akihez bármikor lehetett jönni, és nem akart feltétlenül lelkizni velem, még csak beszélni sem kellett. Megadta amire akkor éppen vágytam, legyen szó pénzről, szórakozásról, hajnalig tartó lerészegedésről, pezsgőfürdőről, vagy éppen az istenverte szexről, amiben a legjobb volt.Nem voltak morális kötöttségei, sem pedig bárminemű elvárásai. Mindez azonban szépen lassan a múlt egy apró foszlányává kezdett válni, és leginkább magamat hibáztattam érte. Én voltam aki ezt az egészet a felszínre hozta, én voltam akkor Vegasban aki megpiszkált valamit, ami lehet, hogy már egy ideje a mélyben lappangott, de egyikünk sem foglalkozott vele, talán nem is tudtuk, vagy elnyomtuk, nem akartunk tudni róla, hogy ott van.
Amennyire tartottam ettől az estétől, úgy tűnik, az idő előrehaladtával beigazolódnak a félelmeim. Érezhetően valóban megváltoztak a dolgok, és én nem tudok vele megbarátkozni. Nem megy. Kétféle módon lehetnek ezzel az estével tovább haladni: vagy minden megy úgy ahogyan eddig a felszínen, úgy teszünk mintha ez valóban csak ennyi lenne. Egy kipróbált dolog a sok közül amiben még nem volt egymással részünk. Vagy végre fordítunk az egészen, és hagyjuk megnyílni azt a bizonyos lelket, ahova visszaszuszakoltunk mindent, azt gondolva, hogy a végtelenségig lehet ezt rejtegetni. Nem lehet.  A kérdése jogos. Megfulladni akarok vele, vagy túlélni? Jelen pillanatban abban sem vagyok biztos, hogy túl lehet élni, pedig megfulladni sem szándékozom. Abban vagyok csak biztos, hogy nem egyedül akarom végigcsinálni. Nem akarok az lenni, aki mindent elévet, aki kiteríti a lelkét, hogy tessék itt van Lucian, kezdj valamit ezzel a kurvára szétcincált pszichével, mondd meg te, hogy mégis mi a francot érzek, de legfőképpen, hogy miért? Hiszen alapot soha nem adott rá, ahogyan én sem vágytam soha többre. Érezni pedig végképp nem akartam. Bolond vagyok. Bolonddá tett. Az ő bolondjává, én meg hagytam. Mint egy hülye nyeretlen kétéves. Küzdeni próbáltam ellene. Mikor visszajöttünk számtalan üvegbe igyekeztem belefojtani….szitkozódva csaptam a falhoz, és éreztem, hogy a könnyeimnek, amelyeket nem tudtam megállítani Wild Turkey ízük van.
Legjobb lenne visszacsinálni. Nem szólalni meg, a pillanatot nem észrevenni, nem törni meg, nem engedni befészkelni közénk a varázslatot. Persze áltathatom magam azzal, hogy ez a megoldás, de nagyon jól tudom, hogy ha nem akkor, megtörténik majd máskor. Futni lehet ez elől az egész elől, csak éppen előbb vagy utóbb a végzet utánunk mar. Nem menekülhetünk.
Vállat vonok a kérdések hallatán, kicsit lebiggyednek az ajkaim is, mintha nemtörődöm képet vágnék, pedig nagyon is foglalkoztat, hogy vajon melyik verziót is szeretném. Nélküle szar, vele viszont a saját érzéseimbe döglök bele. Szép kilátások. Érzem, hogy nem szabad megszólalnom, mert az arcán átsuhan valami. Mintha a múlt árnyéka bukna újra felszínre. Egy olyan pillanat, amelyet akkor ott is elcsíptem tőle. Korábban szinte soha nem mesélt a múltjáról. Ilyen részletességgel legalábbis. Eltréfálta, elcsókolta, elbagatelizálta, végül elterelte róla a gondolataim. Értett hozzá. Most azonban mesél, én pedig érdeklődve és csendben hallgatom, néha aprót hümmentve elgondolkodásom jeleként. Nem vágok közbe, csak a végén veszek egy mély levegőt, és egy sóhajtásban szakad ki az első mondat belőlem.
- Részigazság.- állapítom meg egyszerűen, majd eltolom magam  a pulttól és egy másodpercre még a saját monológom előtt hozzáteszem.
- Hagyhatod magad a mélyre sodródni, mert azt mondják onnan már csak felfelé van. De mi van ha megakaszt valami? Valami, amitől nem tudsz szabadulni, ami visszaránt, amitől képtelen vagy szabadulni, bármennyire is szeretnél? Én nincs semmi. Nincs segítség, nincs valaki, aki ott lenne veled, aki kiszabadítana, hogy a felszínre juss? Segítség nélkül megfulladsz.- igen, ez az amiben én éreztem magam jelenleg. A saját érzéseim voltak amelyek lenn tartottak, és képtelen voltam megoldani, képtelen voltam kivergődni belőlük. A zongorához ültem. A pohár halkan koppant, még egy utolsó korty, a kristályperem felett ragyogónak láttam őt. Mondjuk mindig is annak láttam.
- Hogy én melyikre voksolok? Nos, alapvetően nem vagyok háború párti, és egyben a legvallásosabb ateistaként is számon lehetne tartani. A Szent Antalnak szánt pénzt nyugodtan add oda nekem, találok neki jobb helyet, mint holmi persely ahonnan majd a papok kiszedik és olcsó lőrére, meg kurvákra költik. Vagy fiúkákra, ízlés dolga. Vegast meg hagyjuk meg úgy ahogy van. Párszor még bankot szeretnék ott robbantani.- jegyeztem meg mielőtt játszani kezdtem. Igaza van. A gyűlölni csak azt lehet, akit adott esetben megveszekedettül imádni is képesek lennénk. Hogy én tudnám e Luciant szeretni? Ez a kérdés roppant módon bonyolult. Jelenleg nem csak darabokban van a lelkemnek nevezett akármi, hanem kétfelé is osztódott, vagy háromfelé….nem tudom már. Ahogy azt sem tudom, hogy képes lennék e választani a három darab közül….nem lennék képes, és nem is akarnék, mert mindegyik elvesztése ugyanolyan pocsék módon szétcseszne.
Én mégis valamiféle választás elé állítom őt. Mekkora egy önző picsa vagyok, azért. Pedig tudhatnám, ó tudom is, hogy őt efféle ultimátumokkal a legkevésbé sem lehet sarokba szorítani. Tudom, mert én is hasonló módon reagálnék, ahogy őt teszi. Mennyire kurvára egyformák vagyunk mi ketten. Ezen aztán elmosolyodom. Mármint ezen a gondolaton, meg az első mondatán.
- Ultimátum, Mr Harris.- toldom meg a kérdését egy hasonló hangsúllyal bevitt apró kis közjátékkal, miközben a zenére koncentrálok a továbbiakban, meg néha rá felpillantva. Majd amikor megállt a zongora mellett, abbahagytam a játékot, kissé előre dőlve megtámasztottam ujjaimat a zongora billentyűk fedelén. Oldalra billent a fejem, és egy kínzóan bájos, ugyanakkor mögötte nagyon is fájdalmasan rettegő mosolyt varázsolva az arcomra vártam a válaszát. A mosoly pedig szinte szóról szóra olvadt le, miközben ő tűpontosan fogalmazta meg azt amit én éreztem. Ahogy azt is tökéletesen tudta, hogy nem fogok elmenni. Nem fogok, mert éppen olyan megveszekedett mazochista vagyok mint ő. Hogy ha még fáj is, még ha megbolondulok is a tehetetlenségtől, akkor is akarom. Őt, ezt az egész estét, mindent amit még egy lehetséges jövő tartogat. Megadásom jeleként lehajtom a fejem, és hagyom, hogy a hajam eltakarja az arcomat. Rendezni igyekszem a vonásaimat, mert azt hiszem ha most így ránézek minden oda lesz írva. Mondjuk rá sem kell néznem, már ez a mozdulat elárult. Akkor emelem fel újra a fejem, amikor Chopin hirtelen elhallgat, hogy másodpercekkel később egy másféle dallam kússzon elő a csuda tudja hova rejtett hangfalakból. Érzem, hogy a bőröm alá kúszik az első taktus és a felém nyújtott kezére nézek, majd fel az arcára, megint a kezére, majd megint az arcára. Kezem a kezébe teszem, hagyom, hogy felsegítsen a zongora mellől, és ahogy ő húz közel magához, én ugyanúgy hozzásimulok. Valami olyasmi történik azt hiszem ami azelőtt sosem.
- Nem emlékszem, hogy valaha táncoltunk volna.-nézek fel rá, és elmosolyodom. Tény, hogy így nem nagyon volt még alkalmunk közel lenni egymáshoz. Mindenféle más módon már elég sokszor. Ez egyszerre ijesztő és szokatlan. De kellemes is egyben. Nem szoktam meg a pasiktól ezt a fajta bánásmódot, igaz igényem sem volt rá. Mi a fenének, ha másnap még a nevét is elfelejtem? Fejem lehajtom, a homlokom a mellkasának támasztom, és hallgatom a szöveget. Tökéletes vallomás, a zene nyelvén. Tudni akartam mit érez pontosan? Megkaptam a választ. Mit kezdjek vele? Mit csináljak? Vagy ő mit vár tőlem ezek után? Én mit várok tőle? Számtalan kérdés szalad végig a fejemen, és bármennyire szeretnék, képtelen vagyok rajta túllépni. Mikor a zene utolsó akkordjai futottak, felemeltem a fejem és felnéztem rá.
- Miért csináljuk ezt egymással, mondd? Miért nem volt nekünk jó, úgy ahogy volt? Lucian ne csináld ez!- állok meg egy pillanatra, de ahelyett, hogy elhúzódnék tőle csak állok, és őt figyelem. Két tenyerem a mellkasán pihentetve. A vonásain cikázik a tekintetem ide-oda. Egyszerre, szinte korábban nem, vagy alig tapasztalt régi érzések rohannak  meg, és tudom, hogy a vesztembe rohanok, mégsem lépek el. Sem tőle, sem az egész elől. Pedig az kellene. Mégsem megy.
- Édesem, fel vagyunk mi erre készülve? Én nem akarom, hogy megváltozz. Nem akarom, hogy más legyél. Én úgy szerettelek meg, ahogy vagy. Azt az élvhajhász, pofátlan énedet, aki a hűséget csak az értelmező szótárból ismeri, de akkor is inkább becsukja a könyvet, hogy ne is lássa.- ujjaimat most feljebb simítom, arra a részre, ahol az ing alól, az utolsó gomb felett, ami már nincs begombolva kilátszik a nyakának csupasz bőre. Két mutatóujjammal lágyan cirógatni kezdem. Közben háttérben egy másik zenére vált a lejátszó. Lágyan elmosolyodom. Úgy tűnik még a random is velem van. Az első pár sort együtt tátogom Lewis Capaldival, miközben őt nézem, aztán eltelik pár sor szöveg és folytatom a korábban megkezdett gondolatsort.
- És egyáltalán….fel vagy te készülve rám? Lucian….ismersz. Ismerjük egymást.Mi képtelenek vagyunk a monogám kapcsolatra.
Tény. Ahogy az is tény, hogy kell nekem. Osztozva vagy sem, de kell.

megjegyzés, satöbbi | ⚶

Blan & Lucian

'I was a wanderer, until now. I've found a home in your heart'

Amikor a kis herceg és a róka találkoztak, és a földre pottyant kisfiú játszani akart új barátjával, az azt felelte: „Nem játszhatom veled, még nem vagyok megszelidítve.” „Mit jelent az, hogy megszelídíteni?” kérdezte a kis herceg, a róka pedig így válaszolt: „Olyasvalami, amit alaposan elfelejtettek.” Igen, elfelejtettük egymást megszelidíteni, ahogyan szelídülni is, sőt néha egyenesen tartunk attól, aki közeledni próbál hozzánk. Ez a folyamat persze többlépcsős, hiszen ha belegondolunk, Miss Rosewood és én már alaposan egymáshoz szoktunk, én viszont úgy érzem, hogy a szelidítés arra a fokára, amit az jelképez, hogy a másikat nem az életünkbe, hanem önmagunkba engedjük be, valahová arra a tájra, ahová a lelket pozícionálják akik hisznek a létezésében, talán csak most kezdünk eljutni, meglehetősen hosszú eltelt idő után. De ahogy a Kis herceg is mondja: a csillagok pontosan azért vannak kivilágítva, hogy egy napon mindenki megtalálja közöttük a sajátját. Tény, hogy ezek a változások, amelyek bennünket Vegas óta körülvesznek, nem akaratlagosak. Én példának okáért miért határoztam volna el magam hogy változzak? Remek az életem, jószerével csak az örömeit ismerem, gátlások és kötöttségek nélkül. De néha elég egy szó, egy hang, egy mozdulat vagy egy cselekmény ahhoz, hogy hegyeket mozdítson meg és gördítsen le felséges magasságukból: számunkra ez a momentum Vegasban jött el. Az azóta eltelt két hónap amíg nem láttuk egymást tökéletes volt arra, hogy kísérletet tegyünk visszatalálni régi önmagunkhoz, de azt hiszem el a próbálkozás csúfosan elbukott, nem csak nálam, hanem Blan-nál is. Lehet tagadni a megmagyarázhatatlan, köztünk élő vibrálást, lehet ezerféle magyarázatot adni rá, amit vagy elhiszünk vagy nem, lehet struccként homokba dugni a fejünket, de én úgy hiszem a legjobb bátran szembenézni a jelenlegi helyzettel, mert az igazság olyan, mint a fény, átsüt mindenen. Ezért hívtam meg ma estére Miss Rosewood-ot, ezért fogadta el, és ezért ülünk itt most egymással szemben, kérdések és kétségek között, féltékenyen őrködve egyéniségünk felett, ugyanakkor vágyva a változásra.
A kérdésemre, amelyet vacsora közepe-vége táján felteszek, Blan csak a vállát vonja. Nem szól, hosszasan gondolkodik még azután is, hogy megosztottam vele azt a gyerekkori történetemet, amelyet most egy az egyben ráhúzhatok a mi esetünkre is, na persze metaforikusan. A kérdés csak az, hogy melyikünk az örvénylő folyó, és melyikünk az áldozat, aki nem csak bele fog fulladni, hanem örömét is leli benne.
- Nos, erre van az a mondás, hogy kockázat nélkül nincs szerencse - mondom ki hangosan a saját gondolataimat. - Tudod, amikor valaki életében mindent átjár az a bizonyos "ha" szócska, akkor az az ember nem is él igazán. Mindig a félelem az, ami az embert visszatartja, vagy akár megvadítja - fűzöm hozzá, aztán leplezetlenül jót mulatok, mikor Miss Rosewood egy másodpercig nem tagadja meg önmagát, és kapacitálni kezd, hogy a templomi perselybe szánt pénznek jobb helye lenne nála. - Igazad van. Nem biztos hogy morálisan elfogadható lenne támogatnom fiatal, kiszolgáltatott fiúk megrontását, te viszont jól érezheted magad belőle Vegasban. De ahogy megtapasztaltad, ehhez én is kellek. A szerencsédhez legalábbis. Addig használd ki, amíg.... - hallgatok el. Talán nem a legjobb lett volna a folytatás, mert úgy szólt volna, hogy állítólag aki peches a szerelemben, az mázlista a szerencsejátékokban, ha ez viszont most megváltozik... meg fog változni egyáltalán? Nem tudom, mit érzek Blan iránt. És nem azért, mert határozatlan lennék, hanem mert még sosem éreztem ilyet, ennél fogva néven sem tudom nevezni. Annyit tudok, hogy akarom őt. Nem csak az ágyban - szőnyegen, kanapén, fürdőben és minden függőleges vagy vízszintes felületen - hanem másképpen is. Olyan módon, amelynek a szex nem a kezdete, hanem a vége. Azt pedig már végképp nem tudom hová tenni, hogy amikor felemlegeti az exférjét és a sógorát, olyasféle érzés kezd úrrá lenni a torkomban, mintha az imént nem egy pohár ritka és márkás Louis Latour chardonnay-t hajtottam volna fel, hanem savat, amely most bosszút áll rajtam, és csípősségével szétmarja a nyelőcsövemet.
Miközben ezen morfondírozom, Blan átül a zongorához, és egy régi kis sztorit felemlegetve kalapálni kezdi a billentyűket, egy régi dallamot játszva rajtuk. Annyi de annyi mindent szeretnék neki elmondani, mikor kezénél fogva finoman felhúzom, de a szavak egyszerűen benn akadnak valahol az agyam és a szám között félúton. Helyettük - mintha csak most közvetlenül mellettem állna - felcsendülnek a bácsikám szavai, aki remekül játszott, csak éppen zongora helyett gitáron: "Lucian, egyetlen egyetemes nyelv van a világon, és az a zene. Amikor a szó nem tudja elmondani mindazt, amit kell, akkor megteszik a dallamok". Gondolatban gyorsan megáldom Joseph bácsi haló porát is, és kiválasztok egy számot a listáról, miközben magamhoz szorítom Blan-t, és lépegetni kezdek vele a zene ütemére.
- Mmm... - reagálok csupán ennyit a közös, eddig nem létező táncainkat illető felvetésére, és ezt követően átadom magam a jóleső ringatózásnak - ami a legnagyobb furcsaságra azért ennyire jóleső, mert ő van mellettem. Addig nem is engedem ki a karjaimból, amíg Eric Clapton rekedtes hangja el nem némul az éterben, igaz Miss Rosewood akkor sem távolodik el tőlem, csupán annyira, hogy bele tudjon nézni a szemeimbe.
- Nem tudom - válaszolom a kérdésére teljes nyíltsággal és őszinteséggel. - Nem tudom, mit művelünk, és azt sem, hogy miért. El akarsz menni? - kérdezem tőle komolyan. A lehetőség nyitva áll előtte, ha most menekülőre akarja fogni nem tartom vissza akarata ellenére, és azt sem fogom bevallani, hogy pillanatnyilag úgy érzem, egy darabot magával fog vinni belőlem. Lehunyszom a szemem egy másodperc erejéig, amikor lágyan végigsimít az arcomon és az ajkaimon, és hallgatom az új dalt: legalább annyira beszédes, mint amit én választottam. A francba... talán a romantika és én nem is állunk olyan messze egymástól, mint hittem? Ki tudja, talán csak a megfelelő ember kellett hozzá, aki képes volt előcsalogatni belőlem, mint a sípszó a kígyót az indiai fickók kosarából.
Csak akkor nézek fel újra, mikor Blan nekem szegez egy kérdést. Egy olyan kérdést, amit szívemre tett kézzel kell elismernem, hogy tökéletes a létjogosultsága, és úgy döntök, most jött a pillanat, amikor egy lapra felteszek mindent.
- Azt hiszem, nem tudok válaszolni neked. Vagyis, talán mégis. Nem, a legkevésbé sem vagyunk felkészülve egymásra. De legalább ennyire nem vagyunk önmagunkra sem. Azt kérdezed, belevágunk-e, de valójában még azt hiszem nem tudjuk, mibe, mert hiába tudjuk, hogy láthatatlanul ott van valami, csak a felszínét kapargatjuk. A lényegre viszont rátapintottál: élvhajhász, pofátlan alak vagyok, és imádom ezt az életet. Hogy képes lennék-e háttérbe szorítani valakiért? Fogalmam sincs, mert még sosem kellett megpróbálnom. Nem tudnék megváltozni, legalábbis nem egyik napról a másikra. Az olyan hamis lenne, mint a trombitarézből készült arany. Ha valaha változnék, akkor annak azért kell megtörténnie, mert olyan irányba terelnek majd a tettek, és az érzések. Biztos, hogy nem leszek tökéletes akkor sem, de ki fogom hozni a legtöbbet magamból, amire csak képes vagyok. Tudod... - fogom meg Miss Rosewood kezét, és összefűzöm ujjaimat az enyémekkel, majd az arcunk elé emelem őket - én azt mondanám, próbáljuk meg. Ha nem sikerül, hát Istenem... ott leszünk, mint most. Maradunk barátok, szórakozó partnerek, akik nem vetnek meg semmi örömöt az életben, és hol egymással hódolnak mindenféle élvezetnek, hol másokkal. Úgy lesz minden ahogy eddig volt, kötöttségek nélkül. Nincs veszítenivalónk. De ha sikerül, akkor elkezdünk egy új időszámítást. Nem te, és nem én. Hanem mi. Ketten, együtt. Mit mondasz rá? - kérdezem végül nagy levegőt véve. Színt vallottam, ideje hát, hogy Blan is megtegye ugyanezt. Persze ha akar távozhat is, végeredményben az is válasz. Akár így, akár úgy, de rajta a sor, hogy megtegye a következő lépést.

A tetteink olyan bonyolult, olyan szerteágazó következményekkel járnak, hogy jóformán lehetetlen azokból a jövő eseményeire következtetni.

Lucian and Blanche

Szókimondó szövegezés

Minden cselekedetünknek következményei vannak. Ezt már idejekorán megtapasztaltam. Akkor is, amikor nem fogadtam el a szabályokat, amiket a szüleim állítottak velem szemben, és a saját fejem után mentem. Persze az esetek többségében fejjel a falnak. Nem mintha tanultam volna a saját hibáimból. Később sem. Akkor sem, amikor úgy hittem, hogy épületes ötlet a pénzhez feleségül menni, akkor sem, amikor azt hittem az érzelmek tökéletes kizárásával, vagy éppen azzal, hogy nem árulok el a magánéletemről sok dolgot, gyakorlatilag egy zárt kis kagyló leszek mindenki számára. Azzal nem számoltam azt hiszem, hogy az ember kikapcsolhatja a gondolatait, kizárhatja az életéből azokat akiket feleslegesnek gondol, de az érzelmek nem így működnek. Azokra nem vagyunk ráhatással. Csak én hittem öntelt és önhitt módon, hogy de mégis. Talán ez ellen akartam annyira küzdeni, amikor nem bírtam senki mellett megmaradni, amikor szinte már fájdalmasan idegesítően ragaszkodtam a szabadságomhoz, amelyet nem sokkal a Benton-al való válásom után visszaszereztem. Na nem mintha a tíz év alatt bármikor is ne tehettem volna azt amit akarok. Csak éppen akkoriban volt mögöttem egy zsíros bankszámla, egy gyakorlatilag mindent elnéző férj. Illetve én azt hittem, hogy mindent elnéz. Fogalmam sem volt róla, hogy az a bizonyos képzeletbeli pohár szépen lassan telik,és egyszer majd túlcsordul. A legváratlanabb pillanatban. Most pedig itt vagyok, rögeszmésen ragaszkodva a luxushoz, amelyet úgy teremtek meg magamnak, hogy a Lucian-hez hasonló pasasokkal vagyok együtt, bár tulajdonképpen nem érzem a dolgot soha kényszernek. Miben különbözöm egy kurvától? Talán abban, hogy én bármikor kiszállhatok. De a helyzet az, hogy ez most egy olyan helyzet, amikor nem kiszállni akarok, hanem még jobban belebonyolódni...aaaaaa...tulajdonképpen nem is tudom mibe. Még csak kategorizálni sem tudnám ezt a kapcsolatot. Érdek? Az is. Szex? Az is. Érzelmek? Végülis….Ragaszkodás? Na azért túlzásokba ne essünk! Bár azt hiszem nyugodtan kijelenthetem, hogy de igen. Hiszen én egyszerűen nem tudok meglenni nélküle. Illetve meg tudok, csak az szar. Hiányzott. Nem kicsit. Felemelhettem volna a telefont, ha a kurva nagy büszkeség és a kitartó konokság nem tartott volna tőle távol. Pedig jönni akartam. Úgy is, hogy nem pénzért jövök, még csak nem is azért, hogy eltöltsünk egy orbitálisan felejthetetlen estét, amikor többet látok a hálószoba plafonjából, mint alapvetően az egész lakosztályból mindent összevetve. Sosem voltak illúzióim, hogy mit akar tőlem valójában Lucian. Most azonban elképzelésem sincs, hogy én mit akarok ettől az egésztől. Egyszerre vagyok tehetetlen és dühös, mert életemben talán úgy igazán először, bár az utóbbi időkben meglepően sokadszor képtelen vagyok uralkodni a saját érzelmeimen. Mintha nem lennék képes irányítani még a saját szavaimat sem, nemhogy a cselekedeteimet.
Még megpróbálom visszahalászni az ironikus, kissé morbid humorba ágyazott szavaim élét, de jól tudom, ez már csak az utolsó utáni próbálkozás. Lucian végérvényesen levett a lábamról.
- Nem mintha a moralitás és te olyan jó viszonyban lennétek ha bizonyos aspektusból nézem a dolgokat, de tény, hogy vannak bizonyos határok. Nálam is. És való igaz, a perselypénz jobb helyen lenne nálam, még akkor is ha az első roulette körben elbukom.- a mondanivalóját nem fejezi be, valahogy érzem, hogy olyan elharapott a vége és egy ideig kíváncsian figyelem őt, ám nem teszem szóvá. Tökéletesen összezavar, és ez bosszant. Szeretném tudni mi ez az egész, nem akarom kimondatlanul hagyni. Nem vagyok képes célozgatni, homályos találgatásokba belemenni, éppen ezért neki sem hagyom, és amikor megpróbálja minden kérdésemet kikerülni újra és újra visszarángatom és más oldalról közelítem meg a dolgot. Persze az egy meredek pofátlanság részemről, hogy egyelőre csak én vagyok aki faggat, de választ még nem ad. Nem azért mert ne tudnék, hanem mert egyszerűen nem tudom, hogy meddig merjem szabadon engedni magamat. Magunkat. Annyi mindent tudunk egymásról. A két éves kapcsolatunk bőven teremtett számunkra olyan helyzeteket amikor szinte nyitott könyv voltunk a másik számára, pontosan tudva, hogy merre vannak a határok, ahogy azt is, hogy mire számíthatunk a másiktól. Ebbe pedig az érzelmek sem tőle sem tőlem nem fértek bele. Alkalmatlanok vagyunk rá. Én nem tudok megváltozni…..illetve nem tudom, hogy mennyire tudnék, de legfőképp azt nem tudom, hogy akarnék egyáltalán?
A zene az első amivel sikerül úgy meglepnie, hogy szinte meg sem tudok szólalni. A vacsora, a virágok….mindez valahogy a része volt, valahogy tökéletesen el tudtam róla képzelni. De a zene, az ahogyan megáll mellettem a zongoránál, ahogy a kezét nyújtja, ahogy rám néz és ahogy én ránézek….mindez az egész új. Szokatlan, és azt hiszem nem is nagyon tudok vele mit kezdeni. Mégis egy másodperc alatt túllendülök, legalábbis egy időre minden aggályomon, amely megfordult a fejemben, és közelebb húzódva hozzá, egyszerűen csak átadom magam a zenének. Ugyanakkor a józanság, az az énem amely mindig és minden körülmények között tiltakozik, amelyik a lelkemet őrzi, az bizony legyűr és a felszínre tör. Válaszokat akarok kapni, hogy mégis mi ez az egész, hogy mit művelünk, hogy miért….hogy miért csináljuk ezt egymással, mikor tudjuk, hogy ez kész őrület. Még azt sem tudom, hogy mit kezdjek ezzel az egésszel, hogyan kezdjek hozzá….vagy hogyan reagáljak rá. Talán ezért jönnek ezek az ostoba kérdések és ostoba gondolatok. Felpillantok rá és bólintok. Az arcom komoly.
- Igen, Lucian. El akarok menni. El akarok….mert ez….ez egyszerűen…- pillantok óvatosan körbe éppen csak azon a részen ahol vagyunk, de egy apró mozdulatot sem teszek arra vonatkozóan, hogy megerősítsem vele a szavaimat. Hiszen mindezt a szám mondta ki, az agyam az amelyik kimondatja vele, de valójában, amit én legmélyen akarok az az, hogy táncoljunk még, hogy akár órákon át el tudnám ezt így viselni. Magamba tudnám szívni az illatát, meg tudnám támasztani a homlokom a mellkasán, tulajdonképpen egy végtelenített tánc is lehetne felőlem az egész éjszaka.
- ….csak éppen nem tudok.- összeszorítva az ajkaimat ismerem be a nyilvánvalót, és a mellkasán támaszkodó kezem ökölbe szorítom, és szisszenve nem túl erősen de mégis beleboxolok valahova a válla alá.
- Bazd meg!- tehetetlen vagyok, és ezt ő is érzi, amint megremeg a hangom, és az első, azt hiszem egyértelmű beismerése annak, hogy a hatása rám nézve sokkal több mint azt valaha gondoltam, vagy valaha remélni mertem, vagy egyáltalán akartam volna, hogy ilyen hatással legyen rám. Végül engedem, hogy egy időre az újabb zene ragadjon magával, ami mindazt amit az előző megalapozott, még tovább erősíti.
Egy pillanatra megállunk, és érzem, hogy ez lesz talán az este folyamán az egyik legfontosabb másodperc. Amikor eldől, hogy merre tovább. Akarom én ezt? Ő akarja? Vagy tudja egyáltalán, hogy mégis mit akar? Azt hiszem valami olyasmibe vágunk most bele, amiről még csak elképzelésünk sincs, arról meg végképp, hogy ez mégis hova fog vezetni. Jól is kijöhetünk belőle, de bele is pusztulhatunk.
Súlyosan koppannak előttem a szavai: “Nem te és nem én. Hanem mi. Ketten, együtt.” Érzem, hogy fordul velem a világ. Felpillantok rá, a tekintetem homályos talán, mintha próbálnék visszafogni számtalan könnyet, pedig csak a kétségbeesés az amelyik zakatol a mellkasomban. Olyan szavak ezek amelyekre nem voltam felkészülve. Nem is hiszem, hogy valaha fel lennék. Tekintetem az összefűzött ujjainkra siklik. Mi ketten. Ugyanakkor ott van a menekülés lehetősége, neki és nekem is. Azt hiszem ez egy olyan kapcsolat lenne, amelyben csak akkor változnánk, ha azt hagyjuk, ha engedünk a bennünk zakatoló érzelmeknek, ha képesek leszünk másképp látni mindent. Megemelem a kezeinket, hogy az övével felém legyen és ajkam az ujjpercekre érintem, finoman végigcsókolva mindegyiket, miközben tekintetem nem veszem le róla. Tudom, hogy az előző percekben egy olyan ajtót nyitott meg előttem amit gyakorlatilag talán még soha senkinek, én pedig szeretnék belépni….nagyon szeretnék. Csak nem tudom, hogy ezzel nem pont azt ölöm meg benne ami a legjobb, amitől ő egyszerűen utánozhatatlanul tökéletes. A szabadságát.Azt soha nem akarom elvenni.
- Nem akarom, hogy miattam háttérbe szorítsd azt az életed, amit eddig éltél. Nem akarom, hogy miattam megváltozz. Egyszerűen csak...azt akarom, hogy….legyél nekem. Kicsit jobban az enyém mint bárki másé.- halvány, alig érzékelhető, mégis jelenlévő furcsa mosoly kúszik az ajkaimra, amely illékony, de mégis a nyoma ott marad a szemeim ragyogásában.
- Nem akarlak elveszíteni, akkor sem ha nem működik a dolog….és nem csak azért, mert akkor ki a franc finanszírozná a vegasi kiruccanásaimat, és ki a fene jönne el velem csupaszon táncolni nyáron a Palazzo tetőterében?- újabb mosoly, ezúttal kissé szélesebb mint a korábbiak, majd megrázom a fejem, és leengedem a kezeinket vissza magunk közé, ujjaimat kifűzöm az övéből és hozzásimulok. Két tenyerem a hátára simítom, és a fejem a mellkasára hajtom. Oda dunnyogok bele. Én ostoba romantikus picsa! Két szám után olyan vagyok, mint azok akiket eddig a legjobban megvetettem. De most nem érdekel ez sem.
- Hogy mit mondok rá? Azt, hogy remélem van itthon valami édességed, mert ha az érzelmek elhatalmasodnak rajtam akkor nagyjából és mindent összevetve egy tonna gesztenyekrémes rolád sem lenne képes helyrerakni.- húzódtam el tőle, és innen lentről néztem a szemeibe.
- Az orromnál fogva vezetsz Lucian Harris, ugye tudod? És ezért éppen annyira imádlak, mint amennyire kurvamód dühös vagyok érte. Bár nem tudom, hogy ezt az egészet mégis hogy kezdjük el? Itt hagyom nálad a fél fehérneműs fiókomat, Mr Dick ikertestvérét, meg egy szerelempáfrányt, és két fogkefét? Vagy ezt hogy? Segíts megértenem, mert nem csak neked fogalmad sincs erről az egészről, hanem nekem sem. Vak vezet világtalant, azt hiszem.- nevettem el magam és belebújtam a mellkasába ismét. Most mit mondjak? Belementem valamibe amiről fogalmam sincs hova fog vezetni. Highway to Hell…..bánja a franc csak az odaút legyen élvezetes és szórakoztató.

megjegyzés, satöbbi | ⚶

Blan & Lucian

'I was a wanderer, until now. I've found a home in your heart'

Állítólag a maga idejében Al Capone egy igazi, vérbeli vezérhím volt, egy alfaman. Hiteles - vagy kevésbé hiteles - források szerint élete folyamán, legalábbis addig, amíg az Alkatrazba nem exportálták, több mint négyezer nővel volt dolga. Nos, ha engem kérdeznek, erre azt mondanám, hogy bagatell. Igaz, még csak nagyjából életem felénél járok, legalábbis némi szerencsével, de már most elmondhatom, hogy simán überelem ezt a számot. Tényleg, van ilyen rekord a Guiness-könyvben? Ha igen, jöhet a díj. Szóval a lényeg, hogy a főgengszter nagykanállal ette a nőket, meg a bűnt egyszerre, és soha nem hitte, hogy jöhet változás az életébe, aztán beütött a Nagy Bukás. Nem, nem a fegyver- vagy drogbizniszen hasalt el, sokkal inkább egy bosszantó, és nevetséges hülyeségen: szimplán elfelejtett adót fizetni, és ezzel sikerült magára felhívnia az FBI figyelmét. Hát, ahogy mondani szokták, egyszer mindenkivel történik olyasmi, ami borítja a sorsát a komfortzónából, és gyanítom, ez valahol rám is igaz. Apró, szóra sem érdemes szabálysértéseket leszámítva nekem semmi közöm a törvénytelenséghez, de a hajtűkanyarok az én életemből sem hiányoznak, ráadásul az én zavaró tényezőm két lábon jár, extra dögös, és a Miss Rosewood névre hallgat. Két évvel ezelőtt, amikor besétált az életembe, de még néhány hónappal ezelőtt sem gondoltam rá egyetlen pillanatig sem, hogy ő lesz majd végül, aki ha fejtetőre nem is állítja a világomat, de a tengelyéből mindenesetre kibillenti, mint egy keljfeljancsit. Fura érzés, hogy izgulok, ami még eddig soha, egyetlen nővel kapcsolatosan sem volt rám jellemző, talán azért, mert tudtuk miről szól a rövid, vagy némileg hosszabb távú ismeretségünk. Egy kellemes éjszaka, esetleg kettő-három, aztán raklap és mehet. Ez a mai este viszont más: kezdődött Vegasban, bár még csak alig érzékelhetően volt jelen a megváltozott hangulat, az elmúlt két hónapért pedig - még ha tényleg hiányzott is - de magamban hálás vagyok Blan-nak, mert volt időm eldönteni, hogy csak az akkori felfokozott helyzetnek volt-e köszönhető az elmezavarom, vagy tartósnak bizonyul. Nos, minden jel szerint az utóbbi, mert tényleg mindent elkövetek azért, hogy lenyűgözzem, másrészt tisztában vagyok vele, hogy ez az a pont, amikor a lehetőségekhez mérten őszintének kell lennem vele. Nem csak magam miatt, miatta is: egyszerűen így fair. A végkimenetel pedig kétesélyes, vagy ő maga is belezuhan ebbe a köztünk létrejött fura kábulatba, vagy úgy menekül el innen, hogy Blan alakú lyukat vág a lift falán, örök mementójaként annak, hogyan voltam képes ennyire elcseszni a dolgokat.
- Hm, mondasz valamit - vigyorgok rá Miss Rosewood-ra. - A rulettasztalnál annyira nem vagy jó, de a pokerben igen. Főleg akkor, ha tétje is van a dolognak. Olyan tétje, ami a Palazzo asztala alatt indul, és jóleső sóhajokban ér véget - nosztalgiázom vissza arra a pillanatra, amikor minden hezitálás nélkül orális örömökben részesítettem, mármint azelőtt, hogy ezen felbuzdulva ő is megtette ugyanezt velem. Szerintem a takarítószemélyzet a mai napig sem érti, hogyan kerülhetett egy tűzpiros, csipkés női bugyi a padlóra, úgy nagyjából a félkarú rablók tájékán.
Zavarban vagyunk, tagadhatatlanul, mind a ketten. Tudom, hogy valami változott, és tudom, hogy ő is tudja, mert pontosan ugyanúgy érzi, mint én. Alighanem ilyen helyzetekben születnek a skizofrének, amikor az ember egyik része tárt karokkal fogadná magához a valóságot, a másik része meg úgy dugná homokba a fejét, mint egy jól fejlett strucc. Noha máskor simán a szavak embere vagyok - hohó, de még mennyire, ahogy mondani szokás, bárkit kidumálok a bugyijából vagy a lelki üdvéből is - most valahogy nagyon nehezen jönnek a mondatok a számra, így a legegyszerűbb módszert választom a feszültség oldására, és táncra kérem Miss Rosewood-ot. Jön is készségesen, és addig meg sem rezdül a karjaimban, amíg Clapton mester az utolsó akkordokat is elpengeti a gitárján, akkor viszont felemeli a fejét, és elég különös ami a tekintetében játszik: egyszerre olvadt, mint a méz egy forró nyári napon, tanácstalan, ijedt és dühös. Veszélyes egyveleg lehet, pláne egy olyan lobbanékony nőnél, mint ő.
- Auuuu.... - reagálok kissé méltatlankodva, mikor beleüt egyet a vállamba, de aztán visszaejti a fejét a mellkasomra. Kicsit lecsillapodott - talán - ahogy én is. Rendben, feszültséglevezetésnek szánta. Aztán ismét felnéz, és ezúttal már egy halvány, alig látható, mégis jelenlévő mosoly villan meg az arcán.
- Emlékeim szerint csokis jégkrém a mélyhűtőben. És egy zacskó gumicukor. Tudod, a legfinomabb, az a zöld békás - vigyorgok, mikor édesség iránt érdeklődik. - Sajnálom, én a zűrös helyzeteket piába szoktam folytani, nem masszív diabéteszbe - teszem hozzá, aztán elkomolyodom, mikor feltesz egy kérdést, illetve kifejti gondolatait erről az egész helyzetről, amibe úgy ragadtunk bele, mint a vendégmarasztaló ingoványba.
- Én sem akarok megváltozni. Lehet nem is tudnék, fogalmam sincs - emelem meg könnyedén a vállaimat, aztán visszaejtem. - Ha az ember évtizedeken át él egy bizonyos típusú életet, a részévé válik, elválaszthatatlan tőle. De ki tudja, eddig talán azért voltam ilyen, mert senki nem volt, akiért érdemes lett volna másmilyennek lennem - tűnődöm hangosan. - De félek hogy ha megváltoznék, akkor már nem az lennék, aki vagyok, és aki a jelen szerint igencsak bejön nálad - cukkolom kicsit Miss Rosewood-ot. - És amint látod, ahogy eddig is, most is teljesítem a kívánságaidat. Jelenleg kicsit jobban a tiéd vagyok, mint akárki másé - emelem fel az ujjamat, és játékosan odakoppintok az orra hegyére. Aztán meg is fagyok a mozdulat közben, kissé ki is kerekednek a szemeim, mert az a lehetőség, hogy női cuccok heverjenek az én jól bejáratott férfiszentélyemben, felér egy szentségtöréssel.
- Ööö... kissé lassabb tempóra gondoltam - magyarázom, miközben még mindig nem engedem ki Blan-t az ölelésemből. Tényleg, ezerszer öleltem már meg, de még sosem tűnt fel, hogy pont úgy illik a karjaimba, mint jó kesztyű a kézre. - Szerintem ez az egész helyzet új, mindkettőnknek. Szóval elkezdhetnénk ismerkedni. Jó persze, ismerjük már egymást két éve, de van egy olyan oldalunk, amit most fogunk először látni egymásból. Nem tudom te mit mondasz, de nekem egész jó ötletnek tűnik ha eljárunk valahová. Olyan helyekre, ahová átlagos párok szoktak. Moziba, vacsorázni, vidámparkba, vagy csak sétálunk és beszélgetünk békésen valahol a városban. Ismerjük meg a másikat, és az újfajta önmagunkat is. Aztán elválik, hogy képesek leszünk-e erre az egészre. Tetszik az ötlet, vagy van más javaslat? Kivételesen vevő vagyok rá - mosolygok. Te jó ég, azt hiszem elég nehéz lesz megtalálnom azt a bizonyos arany középutat az elfogadható romantika és annak giccses válfaja között. De azon kapom magam, hogy készen állok rá, hogy kipróbáljam. És ami azt illeti, már van is egy ötletem, hová vihetném el Blan-t egy randevúra. Olyan helyre, ahová még soha, egyetlen alkalommal sem vittem el nőt, és ami tudom, hogy teljesen be fog találni nála. Feltéve persze, ha a következő válaszával nem küld el engem egyenesen a fészkes fenébe.

A tetteink olyan bonyolult, olyan szerteágazó következményekkel járnak, hogy jóformán lehetetlen azokból a jövő eseményeire következtetni.

Lucian and Blanche

Szókimondó szövegezés

“Csak a farkas meg az elefánt választ párt magának egy életre” hangoztatta gyakorta nagy nevetések közepette Ewan Campbell, aki remek humorral megáldott kardiológus, de csapnivalóan rossz szexpartner volt úgy két évvel ezelőtt. Plussz mínusz két hónap az esetében. Fogalmam sincs, hogy melyik állat választ magának egy életre párt, de abban mindenesetre egyet kellett értenem nagybecsű kollégámmal, hogy a férfiakban genetikailag kódolva van a monogámia elutasítása. Legalábbis a nagy többségben, vagy van amelyik egyszerűen csak elnyomja. Minderre persze hosszú és nehézkes út volt rájönnöm, mert fiatalabb éveimben a hormonoknak és az ébredező női büszkeségemnek nem igazán kívánkozott elviselni, hogy bárkivel is osztoznom kelljen az aktuális faszimon. Persze ahogy az lenni szokott ezt az első ember ki is használta, és annak rendje módja szerint kicsavart, mint egy túlérett citromot.
Azóta nagyot változott a világ, meg benne én is, és most én vagyok aki előszeretettel nézi a pasikat citromnak, és csavarja ki nem csupán a szívüket, de a bankszámlájukat is. Élvezem ami azt illeti, és a magam módján még szeretem is őket, de sosem volt ez több felszínes ragaszkodásnál, vagy annál, hogy amíg jól érezzük magunkat, addig együtt vagyunk. A komoly témákat, vagy éppen azt, hogy milyen az éppen aktuális kedvük előszeretettel kerültem. Én sem mentem bele annak ecsetelésébe, hogy én miképpen érzem magam.
Két évvel ezelőtt úgy jöttem ide, mint akit ütnek. Akkoriban sikerült valahogy belehabarodnom egy olyan fasziba, akinek esélyt akartam adni valamire…..valami tököm se tudja mire, de úgy hittem, hogy talán mégis létezik valaki akinek mellettem van a helye. Aki lehet, hogy az én farkasom, vagy én vagyok az ő elefántja….vagy nem tudom. Őszintén. Aztán persze hamar jött a ráébredés, amikor ráeszméltem, hogy nem én kellek neki, hanem valaki akivé mellette válhatok. Kirakatfeleség. Na ez az amire alkalmatlan vagyok. Nem tudok negédesen mosolyogni összeszorított lábakkal és fogakkal tűrni egy társasági eseményen az idétlen semmitmondó bókokat, leolvasztani magamról a remegő és izzadó kezű vén faszik tekintetét, amint éppen a melleim közé bámulnak leplezetlenül, a férjem meg egyszerűen hagyja és még büszke is rá. Szeretem én megválasztani, hogy kinek engedem órákig bámulni a dekoltázsomat, és ki az akit alkalomadtán megkérek, hogy ugyan kortyolja már ki belőle a pohárnyi Laurent-Perrier-t. Az önállóságomat tíz évre már egyszer zálogba bocsátottam, és nem érte meg. Kurvára nem érte meg. Két éve Lucian gyakorlatilag a saját önsajnálatomból vakart össze, és ez még akkor is felemelő volt, ha utána az évszázad dugását produkáltuk a lakosztályában megszámlálhatatlan mennyiségű pózban úgy, hogy másnap nemhogy a lábamra alig tudtam állni, de még a saját nevemmel sem nagyon voltam tisztában. Ez a kapcsolat így indult, és egyikünk sem remélt, vagy gondolt mögé többet. Én pedig sosem hittem, hogy szépen lassan bemászik a pórusaimba, hogy aztán a legváratlanabb pillanatban döbbenjek rá, hogy igazából ez már jóval túlmutat azon, hogy néha összejárunk, és kötelezettségek nélkül együtt vagyunk. Félek kimondani, félek, hogy ha ezt megteszem, akkor nem lesz visszaút, nem foghatom majd menekülőre. Jól tudom, hogy még ha nyers humorba is ágyaznám, ő akkor is átlátna a szavaimon. Túl jól ismer ahhoz, hogy ne lássa vagy ne érezze már most is, hogy hozzá hasonlóan kicsit az én lábaim alól is kicsúszott a talaj kettőnket illetően. Csírájában kellett volna elfojtani ott Vegasban, azt hiszem ott kellett volna elejét venni, mindketten jobban jártunk volna. De azt is tudom, hogy ha így teszünk, akkor most a fejem verném bele a falba, és túl lennék nagyjából egy fél tonna gesztenyés jégkrémen, de még mindig érezném az ajkaim között azt a veszettül lüktető hiányt, amit ő okoz.
Érzem abból ahogy átölel, érzem abból ahogy nem nézünk egymásra ugyan, mégis ha lehunyjuk a szemünket látjuk a másikat….érzem az egész tartásából, tánc közben is érzem, hogy a helyzet percről percre változik, és előbb vagy utóbb ezzel kezdeni kellene valamit. Inkább előbb.
Nehezen indul beszélni róla, mert hozzá hasonlóan én sem vagyok ezen a téren a szavak embere. Más esetben nem okoz gondot a beszéd, vagy éppen a maró gúny, esetleg a sértő irónia. A kedvesség, vagy a beismerése annak, hogy kurvára felzavarta az érzelmeimet, amelyek most úgy kóvályognak, mint a cefrében korábban fürdőző galambok, valahogy nem nagyon volt a részem.
- Utálom a csokis jégkrémet. Utálok mindent ami csokoládés. Kivéve magát a csokoládét. Rossz a memóriád szivi. Kezdődő demencia, tudtam én.- vigyorodom el, miközben azon kapom magam, hogy még mindig ringatózunk, bár a dallamok már köszönőviszonyban sincsenek a mi felvett táncunkkal. Úgy felejtettük magunkat a korábbi másodpercekben.
- Ezek szerint elég sűrűn vagy zűrös helyzetben, mert a te kezedből elmaradhatatlan kellék a pohár. Mondjuk most nem. Most én helyettesítem a poharat. Belémfojtanád magad? Jobb vagyok mint egy masszív diabétesz.- vonogatom kacér vigyorral a szemöldököm, csípve el tőle némi hasonlatot. A komolyabb hangvételre aztán az én vigyorgásom is alábbhagy és elgondolkodva nézem őt.
- Valóban. Ha megváltoznál, akkor már nem lennél az a pasas aki most vagy, és aki nagyon bejön nekem. Szóval bárhogy is alakul a jövő...egek, Lucian! Meg ne változz!- rogyasztom be kicsit a lábaimat, és élvetegen hümmentem az utolsó kívánságot. Mert persze a korábbi az már nagyjából teljesült is. Elvégre tényleg az enyém. Jelenleg jobban mint másé. És nekem nem is kell több. Sosem kellett. Játékos grimaszba fut az arcom amikor az orromra koppint és még kuncogok is mellé mint egy rossz gyerek akit csínytevésen kaptak.
Akkor viszont már hangosabban nevetek, amikor az általam vázolt számtalan lehetőségre egy gyors satufék a válasz. Naná, hogy lassabb tempó kell.
- Mégis melyik ellen van kifogásod? Mr Dick ikertestvére nem tetszene, vagy a szerelempáfrány? Szerintem mindkettő feldobná a hálószobát. Ha esetleg felhoznál valakit ide, nyugodtan mondhatnád, hogy: “Ó bocs az asszony mindig széthagyja a dolgait, ne is törődj vele, béjb!”- ingatom a fejem és utánozom az utolsó mondatnál  azt az ellenállhatatlan brit akcentusát némi hangmélyítéssel. Igazán mókás helyzetek lehetnének. Luciant ismerve simán megjátszaná, én meg remekül szórakoznék rajta.
Mikor az ötleteit kezdi sorolni, megállok egy másodpercre és a szemeibe nézek. Mozdulatlanul figyelem az arcának minden rezdülését. Érzem, hogy ideges. Hogy talán tudja és érzi, hogy olyan határon egyensúlyozunk, amelyen olyan könnyű átbillenni, de visszatérni gyakorlatilag lehetetlen. Tudjuk talán mindketten, hogy bár megfogadjuk, hogy ha nem működik a dolog, akkor ugyanott folytatjuk ahol most vagyunk, de ez lehetetlen. A dolgok megváltoznak. Egyszerűen működnie kell. Bármiféle módon.
Két kezem megemelem, és két oldalról a tenyerem simítom az arcára. Hüvelykujjam lágyan simogatja, a fejem félrebillen, de még mindig nem felelek neki, csak nézem azokat a szurokszín szemeket. Minden benne van: remény, félelem, ragaszkodás, értetlenség, vágy. Óvatosan lábujjhegyre emelkedem, és végtelenül lassú, lágy csókot lehelek az ajkára. Éppen csak érintem, de nem mélyítem el. Pár másodpercig tart csupán, mint egy varázslat. Olyan csók ez amilyet neki még soha nem adtam. Olyan csók, amely szavak nélküli vallomás. Ahogy neki volt az előbb a zene. Mikor elválok tőle a homlokom megtámasztom a mellkasán, a kezeimet pedig hátravezetem és a hátára simítom.
- Mikor gyerek voltam, az iskola számtalan alkalommal szervezett kirándulást Coney Island-re. De engem soha nem engedtek el a szüleim, nehogy valami bajom legyen a játékok között. Aztán később már el is feledkeztem róla….valahogy nem vonzott, vagy a picsa se tudja. Szóval szerintem én vagyok azon kevesen egyike, akik tősgyökeres new york-i létemre az életben nem ültem azon a flancos óriáskeréken. Ami amúgy alapból szerintem dögunalom lehet, de nehogymár úgy haljak meg, hogy nem ettem foggyilkos vattacukrot, és nem ültem fel olyan gépekre, amikről azt sem tudom mit is csinálnak az emberrel pontosan azon kívül, hogy megsergetik és masszív hányingert okoznak.- magyarázom még mindig lehajtott fejjel, majd felemelem, és sanda mosoly játszik az arcomon ahogy ismét ránézek.Kezem előre húzom és megkeresem az ő kezeit két oldalt, majd az ujjainkat összefűzöm, és a derekam köré vezetem a karját.
- Most odabasztam a romantikus hangulatnak, mi?- vigyorgom még mindig, de azt hiszem ha valamit megtanult mellettem, az az, hogy az érzelmeket legtöbbször efféle hülyeségekkel leplezem.
- Megvan még a Twister-ed? Igaz a legutolsó alkalommal meglehetősen hiányos öltözetben játszottuk, mert nem csak azt pörgettük ki, hogy jobb láb, meg bal kéz, hanem, hogy melyik ruhadarabtól kell megválni….de esetleg, indításként kipróbálhatjuk a klasszikus, unalmasabb verziót is. Beszélgetni ráérünk az óriáskeréken. Merthogy remélem elviszel. Mindenképpen kérek olyan rémes óriási vérnyulat, amiket azokban a céldobálós helyeken szoktak kapni….tényleg van ott ilyesmi, vagy csak a filmekben? És valami pezsgőt is kínálgattál korábban. Na azt hiszem az most jöhet.- magyarázom még mindig, a pillantásom le nem véve róla egy másodpercre sem, és olyan önelégülten és boldogan vigyorgok, mint aki épp most ütötte meg a jackpotot. Mondjuk lehet így is van. Kiderül….

megjegyzés, satöbbi | ⚶

Blan & Lucian

'I was a wanderer, until now. I've found a home in your heart'

"Vannak, akik megijednek attól, hogy másként is élhetnének. És attól a felismeréstől, hogy a világ mégsem annyira szar. Vannak, akik úgy hozzászoknak a dolgokhoz, hogy nem mernek változtatni. Az ilyen emberek feladják. És ha ők feladják, mindenki veszít" - ezek a szavak csendülnek fel hirtelen élességgel a fülemben az egyik kedvenc filmemből, ahol egy 12 éves fiú azért élt a földön, hogy élete rövid ideje alatt hatalmas igazságot tanítson az embereknek. Csak éppen még eddig a napig sosem gondoltam úgy, hogy ez valaha rám is vonatkozhatna. Most viszont, amíg a karomban tartom Blan-t - sőt, valójában már napokkal, akár hetekkel ezelőtt is - elfog az érzés, hogy talán a változás mégsem annyira elborzasztó, mint amilyennek első hallásra tűnik. Na persze eszem ágában sincs 180 fokos fordulatot venni a jellememet és személyiségemet illetően, elvégre a sas sem vedlik galambbá, és a tigris mindig tigris marad. Mondhatnám inkább úgy, hogy ezek igazán nem is változások, hanem apró engedmények. Önmegnyugtatásképpen ez legalábbis remekül hangzik, és kissé tompítja bennem a gyomrom táján jelentkező görcsöket. Amiknek ezúttal köze sincs a lenyelt, és odabenn bugizó pillangókhoz, ez az az érzés, amiben bárkinek része van sorsfordító dolgok előtt. Ugyanezt éreztem Joe bácsi halálakor, vagy a Sinner vezetését átvéve, és most Miss Rosewood-al kapcsolatosan is: az az izgalom, vagy talán félelem, ami akkor fogja marokra az embert, ha a bizonytalan jövőbe bámul bele.
Ahogyan rám is jellemző, Blan sem nagyon szereti terített kártyalapokként mások elé tárni az érzelmeit, mindketten fojtjuk inkább bele inkább szarkasztikus és csípős szavakba az emóciókat, mert azt mondani, hogy "félek, bizonytalan vagyok, szomorú vagyok, örülök stb" sebezhetővé és kiszolgáltatottá tesz bennünket. Jól felállított és rögzített határok ezek, amelyeket pont Vegasban léptünk át először. Azóta is azon gondolkodom, hogy miért. Vajon az a felfokozott, kissé talán eufórikus állapot hívta elő belőlünk, vagy ott volt már régóta, talán éppen a kezdetektől, és csak a megfelelő alkalomra várt, hogy az árnyékből előjöjjön a fényre? És ha már egyszer előjött, vissza tudjuk majd űzni a sötétbe? Sőt, vissza akarjuk egyáltalán? Rengeteg kérdés, és egyikre sincs válasz. Vagy talán csak nem most jött el az ideje, hogy megtaláljuk.
- Már elnézést! - nézek rá Miss Rosewood-ra tettetett sértettséggel. - Nem vagyok demens, és nem felejtettem el a csokoládés dolgok iránti ellenszenvedet. Mindössze logisztikai tekintetben vettem leltárba a nálam fellelhető édességeket. Egyébként is, az öregkori demencia általában együtt jár az impotenciával, és emlékeim szerint ezzel kapcsolatosan még nincsenek leverő tapasztalataid - vigyorgom el magam a végén. Mindketten tudjuk, hogy engem valamikor - remélem lehetőleg jó sokára - kefélés közben fog elvinni a kaszás, és legalább három embernek kell majd ránehezednie a koporsóm tetejére, hogy le tudják zárni. - Egyébként tévedsz - veszem aztán kissé komolyabbra a figurát. - Nem sűrűn szoktam ilyesmit beismerni, ennél fogva remélem értékeled a pillanat súlyát, ugyanis most is zűrös helyzetben érzem magam. Kizárólag azért nincs nálam pohár valami tömény tartalommal, mert ha benyomva ide-oda szédelegnék és hülyeségeket pofáznék, elég sokat rontanék vele nem csak a mostani szituáción, de az esélyeimen is. Mellesleg te épp elég vagy ahhoz, hogy elvedd az eszem. Konkrétan úgy, hogy megőrjíts. Még konkrétabban, hogy az agyamra menj - csipkedem meg Blan-t kissé, aztán nevetve felemelem a kezem, hogy elhárítsam ha újból egy vállba boxolással igyekezne elégtételt venni a szavaimért, és a jókedvem csak fokozódik mikor látom a félig-meddig megjátszott rémületet a vonásain a puszta elképzelésre is, hogy esetleg úgy megváltoznék valami eddig sosem tapasztalt hatásra, mint akin lobotómiát végeztek.
- Muszáj Mr. Dick-nek is látogatást tennie nálam? - forgatom meg aztán a szemeimet. Most fix, hogy kiröhög, mert azt hiszi féltem a pozíciómat egy segédeszköztől, pedig nem erről van szó. Magam sosem voltam ellene az ilyesminek, mert hát van a nőkön éppen elég nyílás, és amíg magam egyet kitöltöttem, miért ne használta volna ki az aktuális partnerem a többit valami másra, ha örömét lelte benne? A fordulópont akkor következett be, mikor az egyik ismerősömmel egy ital mellett amolyan vérbeli "pasik egymás közt" beszélgetésbe bonyolódtunk, és amikor ez a téma szóba került felemlítette, hogy a barátnője "Mr. Dick-jét" ő is használatba szokta venni. Prüszkölve köptem telibe whiskyvel, és összedőlt bennem egy világ, ott helyben. Persze azonnal korrigált, hogy nem úgy, ahogy ezt én értettem, de az én agyamba már beleégett a téves információ, méghozzá a legelborzasztóbb módon, és ez a jövőre nézve megalapozta a hozzáállásomat az efféle kis eszközökhöz. - Páfrány, női kencék meg ilyesmik hiányoznak már csak ide. Esetleg az alsónadrágjaimat nem akarod kölcsönvenni? - érdeklődöm, bár szerintem Blan meg sem hallja, mert amikor javaslatokat teszek "közös időtöltés" címszóval máris nyüzsögni kezd, mint egy komplett hangyaboly. Széles és őszinte mosollyal reagálom le a lelkesedését, ami egyrészt a megkönnyebbülésnek is köszönhető: egyrészt a jelek szerint ő sem akar fejvesztve rohanni bele semmibe, másrészt bárhogy nézem is, de ez a válasz bizony egy kövér igen - és jelenleg ennél többet nem is kívánhatnék.
- Ó, ezek szerint mi romantikus hangulatban vagyunk? - vigyorgok jókedvűen. - Jó hogy felhívod rá a figyelmemet. De tudod mit? Igen, elviszlek oda. És kipróbálunk mindent, ami pörög, forog, még úgy is, hogy az ilyenek napokra kikészítik a gyomromat. És felülünk az óriáskerékre is, hogy közelről szemléljük meg a csillagokat. Vagy a tiszta, kéklő égboltot - teszem hozzá. Magamban pedig elkönyvelem, hogy ez remekül összevág az eredeti tervemmel. Soha, egyetlen nőért sem tettem még ilyesmit, Blan az első. Fura érzés, tényleg nagyon fura... és valami okból kifolyólag örömteli. Komolyan, őszintén az. Én meg lassan kezdek úgy viselkedni, mint aki megkapja a Harry Potterből hírhedt dementorcsókot, és elszáll az agya.
- Akkor jöhet a pezsgő - bólintok. - Bár tudod... - köszörülöm meg a torkomat, és a kezemet Miss Rosewood derekáról a fenekére vezetem - ami engem illet, jobban szeretném valami mással megpecsételni az egyezségünket - beindultam, tagadhatatlan. Blan azt kérte, ne változzak meg: hát most bizonyíthatom, hogy ettől nem kell tartania. Lássuk vevő lesz-e rá.

A tetteink olyan bonyolult, olyan szerteágazó következményekkel járnak, hogy jóformán lehetetlen azokból a jövő eseményeire következtetni.

Lucian and Blanche

Szókimondó szövegezés

Nyugodtan elmondható, hogy teljesen elment az eszem. Nem csak azért, mert belementem ebbe az egészbe, hanem azért is mert egy cseppet sem érzem magam rosszul tőle. Nem érzem, hogy elárultam volna a személyiségem egy darabját, nem érzem, hogy valami visszavonhatatlan felé sodródnék úgy, hogy tulajdonképpen még élvezem is. Az első perctől imponál, és egyben feszültséggel is tölt el. De….inkább imponál az egész este hangulat, meg az ahogyan Lucian viselkedik. Jó persze kicsit olyan, mintha valamiféle komplett agymosáson ment volna keresztül, és csak reménykedem benne, hogy nem tartós. Őszintén nem akarok változtatni rajta egy cseppet sem. Tulajdonképpen már az is őrjítően mulatságos, ahogy két hormonzavaros tinédzserként toporgunk egymás közelében, próbálva értelmezni és feldolgozni a saját érzelmeinket a másik iránt. Megváltoztunk. És most erre rádöbbenve keressük a visszafelé utat, amitől meg még inkább nevetségesek leszünk. Talán a zene egyetemleges nyelve az amely végül valamennyire biztonságos kapaszkodót ad a számunkra és egy ideig nem kötelező beszélgetni. Nem is nagyon tudnék, mert az igazság az, hogy a szöveg mindent elmond helyette is….meg persze helyettem is. Szeretem? Őszintén nem tudom. Ha nem találkoznék vele jó ideig, mint ahogy nem is találkoztam, eléggé tud hiányozni….persze annyira még nem, hogy a büszkeségem magam alá gyűrve megemeljem azt a kurva telefont és felhívjam. Hogy ő ezt mégis megtette, abban valószínű nagy szerepet játszott, hogy őt még inkább zavarta és baszta fel, ami Vegasban történt, és amit csak úgy a levegőben lógva hagytunk. Mondhatom, hogy veszett elfoglalt voltam, vagy azt, hogy valakinek néha dolgoznia is kell, meg azt is, hogy nem feltétlenül forog körülötte a világom. De a kurva életben is, nagyon is körülötte forgott, és nem tudtam kiverni a fejemből. Zavaró volt mindenhol a jelenléte, vagy legalábbis az érzés, hogy ott lehetne, de nincs ott….nem tudom jobban elmagyarázni. Egyszerűen a hiánya volt frusztráló és zavaró. Kettőnk között olyan barátság volt, amit megfűszereztek a közös együttlétek, a másiktól való szexuális függőség, a nyitottság, vagy éppen a következmények nélküli éjszakák. Most pedig mi van? Itt vagyunk a lakosztályában, rajtam még mindig itt a ruhám, és róla sem szedtem még le az inget….mennyire egy jólnevelt picsa vagyok! Pedig nem állítom, hogy egyszer sem fordult meg a fejemben, hogy megteszem. De tudtam, hogy a ma este másról szól. Legalábbis eddig másról szólt. Másról is.
- Logisztikai bla...bla...bla…- ingatom a fejem közbevágva a mentegetőzésére, és megemelve az egyik kezem folyamatosan kacsacsőröket mozgatok az ujjaimmal. Aztán vigyorogva nézek végig rajta, és végül vissza az arcára pofátlanul grimaszolva, de mögötte nagyon is jót mulatva.
- Tény, hogy nem felejtetted még el, hogy a farkad másra is jó, nem csak arra, hogy reggelente eldöntsd, hogy a merevedésed oka a hirtelen feltámadó vizelési inger, vagy az, hogy meghúzd megint a kis szőkét, vagy éppen a vöröset, akik melletted fekszenek. Feltéve ha előző éjjel nem éppen egy aktuális pornóújsággal aluldtál el. Ópárdon!- emeltem az ajkaim elé mímelt ijedelemmel a kezem, majd hagytam lecsusszanni.
- Te online intézed az ilyesmit. Akkor tényleg messze vagy még az öreg kortól, szivi. Nyugtass meg, hogy az egéren még nem remeg a kezed, ha egy-egy jó mellet látsz….papa.- röhögöm el magam, de aztán duruzsolva próbálom kiengesztelni. Mondjuk ismerhet annyira, hogy ha kesztyűt dob elém a beszólásaival, akkor azt felveszem, és párban dobom vissza elé. A nyakához pipiskedem, és oda igyekszem pár apró, forró csókot lehelni. Ha megsértődött, és megpróbál elhúzódni, akkor is nevetve megyek utána, és csakazértis rányomom azokat a csókokat. Ugyan, béjb, ne durcizz! Igyekszem komoly arccal végighallgatni, hogy miért nincs nála most éppen pohár, és még bólogatok is mellé nagy komolyságot varázsolva az arcomra, egészen az utolsó mondatokig, ahol először a derekát veszem célba, hogy odafúrva az ujjam megcsiklandozzam, aztán a felemelt keze után nyúlok, amivel megakadályozta a további merényleteket maga ellen.
- Hé! Ezt kikérem magamnak! Nem megyek az agyadra, egy cseppet sem...soha...semmikor….- rázom a fejem, sorolva a tagadás minden lehetséges verzióját, de persze tudom, és tökéletesen tisztában vagyok azzal, hogy időnként a szabadosságom, az erkölcstelenségben határtalan életfelfogásom, vagy a következmények nélküli cselekedeteimnek a lehetősége bizony neki is nem egyszer okozott fejtörést. Szóval ja, az agyára megyek!
- Lássuk csak, miről is lehet szó! Azzal esetleg problémád adódott amikor Vegasban a taxiban orális örömökben részesítettelek? Vagy azzal van gondod, hogy közmegbotránkozást okozva orgazmust színleltem lelkesedés gyanánt egy komolyzenei hangverseny végén? Ugyan szivi! Ezek olyan dolgok amelyek azt hiszem színesítik az életet, és amire nem csak mi fogunk később emlékezni.- na ja. Hiszem és vallom, hogy az életet addig kell kiélvezni, és addig kell a gyönyört a végletekig hajszolni, ameddig még lehetőségünk van. Később már csak az emlékeink maradnak. Ha maradnak.
A kis apróságok jelenléte az életében, amelyek engem jelképeznek azt hiszem nem aratnak feltétlenül nagy sikert nála.
- Miért? Mi bajod a jelenlétével? Tök jól funkcionál könytámaszként. Vagy esetleg a rémesen giccses Vénusz szobrod mellett legalább valami jó kiegészítő lenne. Jajj már! Ne vágj ilyen fancsali képet! Rendben, Dicky boj átmenetileg házon kívül marad.- egyeztem bele, magam mellett megemelve megadóan a kezeimet. Végül összeszorított ajakkal, prüszkölve engedtem ki a nevetést.
- A kencéimet nem hozom el. Hogyne! Kicsit nem figyelek oda, és éjjelente magadra kennéd az uborkás-rózsás arcpakolásomat. Nem állítom, hogy nem lenne pár héten belül olyan puha az arcod mint a babasegge, de maradjunk annál a verziónál, hogy én inkább odavagyok az észbontó borostádért. Ami meg az alsónadrágjaidat illeti…..- emelkedtem meg kissé, és egyik kezemet felvezettem az állára, végigkarcolva levezettem a nyakán, a tekintetem egy ideig követte a mutatóujjam útját, aztán félrebillenő fejjel felpillantottam rá.
-....egyik- másik megjárta már rajtam, vagy az ingek közül egyik-másik….ha a szükség éppen úgy hozta. Szóval ebből igazán nem szükséges akkora ügyet csinálni.- vonom meg a vállaimat.
Igazából az este már átcsapott egy könnyedén romantikus flört illatú hangulatba. Nem mintha bánnám, hogy kicsit oldódott bennünk a görcs, és kifejezetten hálás vagyok Lucian-ek, hogy csendesen tudomásul vettünk valamiféle megállapodást magunk között, és amelyet mégsem akarunk valahogyan görcsösen betartatni már az első másodpercekben a másikkal. Azt hiszem szoknom kell a helyzetet még, hogy van egy pasim, aki nem feltétlenül a pasim, de mondjuk úgy, hogy ismerem már egy ideje ahhoz, hogy a pasim legyen, de ha nem működne a dolog, akkor ex-pasi lesz belőle, és attól még nyugodtan szexelhetünk….vagy valami ilyesmi.
- Miért, szerinted a rózsa, a vacsora, meg a zene és a tánc az valamiféle haccacáré rave party kellék, esetleg egy szado-mazo éjjel kezdeti stádiuma?- vonom fel a szemöldököm érdeklődve és játékosan a kérdését követően. Somolyogva biggyednek le az ajkaim, és bólintok is mellé.
- Igen, Lucian…..felhívom a szíves figyelmed, bár lehet neked nem tűnt fel, és nem szándékosan csináltad, de meglehetősen romantikus környezetet teremtettél, amivel nem állítom, hogy nem vettél le a lábaimról, mert ez olyasmi, amit tőled még nem igen tapasztaltam.
Aztán persze a megjelenő mosoly egyre szélesedik, amikor ígéretet kapok tőle mindenre. Mindenre is, amiben eddig még nem volt részem. Átkarolom a nyakát.
- Mit is mondjak? Az a faszi aki egy komplett gyomorürítést bevállal azért, hogy megvalósítsa egy gyerekkori álmomat, az már több mint ijesztően romantikus. Imádlak, te kis majom!- húzom fel magam nagy derülten, vele együtt mosolyogva addig, hogy elérjem az ajkait, és egy apró csókot leheljek rá. Éppen csak érintve.
Keze, amely eddig a derekamon pihent, most hirtelen lejjebb csúszik, hangja a nyakam környékét csiklandozza.
- Valóban?- nyekergem, mert szinte a saját hangom is idegenül hat számomra. Lucian hirtelen váltásának hatására megugrott az adrenalin szintem, és éreztem, hogy a vérem felzubog az ereimben. Ez a pasas kétségtelenül olyan hatással van rám, mint akinek az orra alatt most morzsoltak el egy ópium gyöngyöt. Hirtelen hat és nagyon beindít.
- Az előbb éppen felajánlottam egy Twister lehetőséget, de valami különös indíttatásból átugrottad a témát.- vezetem ujjam lefelé én is a mellkasán, és a jobb mutatóujjam becsusszantom éppen csak a nyak alatti részen két gomb közé, és ujjbegyemmel lágyan cirógatva a csupasz bőrt, amit éppen elérek. Felpillantok rá miközben kihúzva az ujjam, a másik kezem mellé vezetve nemes egyszerűséggel a felső két gombot kigombolom, de tovább egyelőre nem megyek.
- Szóval marad a pezsgő...a valami más….vagy Twister….mondjuk a valami mást nem zárja ki az sem vagy pedig….hm….merre rejtegeted a hintát?- forgattam meg, inkább csak kíváncsi, jelzés értékkel a fejemet, aztán kibontakoztam az öleléséből, és hirtelen elindultam, vissza a zongora irányába. Hanyagul döntöttem a hátam a lakkozott felületnek, és derékból, amennyire  a hajlékonyságom engedte hátradőltem. Vigyázva azért persze, hogy a hangszer felületét ne sértsem meg.
- Én a Twisterre szavazok. Vagy a hintára.Vagy hagyjuk a Twistert….legyen hinta és pezsgő.- magyaráztam roppantul határozottan, aztán nevetve engem hátra a fejem, és inkább csak magamnak, de azért jól érthetően mormogom jókedvűen.
- Ennyit arról, hogy képes leszek melletted türtőztetni magam, legalább egy romantikus este erejéig.- nem mintha ebben ő jobb lenne nálam, de na….a mi kapcsolatunk egyik ha nem a legfontosabb mozgatórugója volt. Ha nem működtünk volna olyan jól együtt, valószínű az érzelmek sem alakulnak ki. Úgy tűnik defektesen voltunk bekötve és együtt mégis tökéletesen működtünk.
 

megjegyzés, satöbbi | ⚶

Blan & Lucian

'I was a wanderer, until now. I've found a home in your heart'

Egyszer egy kissé maszatos, de alapjában véve kimondottan jóképű hajléktalan srác lépett oda hozzám a Sinner előtti utcán, és megkérdezte, adnék-e neki pár dollárt. Noha az ilyesmi nem szokásom, mégis a kezébe nyomtam egy ötvenest, neki pedig felragyogott a szeme, és nekem akarta adni a nyakláncát. Nem fogadtam el, de a helyzet abszurditása felvetett egy kérdést bennem. "Miért vagy az utcán? Intelligens, helyes srác vagy." Rámmosolygott, és azt mondta: "Harcban állok magammal." Így, őszintén, a szemembe. Azóta is sokszor eszembe jut ez a két perc, és ez a fiú, akiben volt elég bátorság ahhoz, hogy egy képzeletbeli tükörbe nézve vizsgája saját mivoltát, mert az indián őslakosok hatalmas igazságát láttam igazolódni a lényében: nem az a legbátrabb, aki az ellenséggel vív meg, hanem aki önmagát győzi le. Az elmúlt két hónapban pedig sokszor feltettem a kérdést csak úgy a semminek: én vajon képes lennék rá? A válaszom pedig a tömör és végtelenül határozott nem volt, egészen addig az estéig, mikor is vacsorára invitáltam Miss Rosewood-ot. Mert az ember élete folyamán lázadhat sok minden ellen, csak éppen van, amikor nem érdemes. Nem tudom, tényleg létezik-e a vonzás törvénye, és kihatott a mi életünkre is, vagy ez csak amolyan badarság, amelyet az emberek önnön megnyugtatásukra találtak ki? Én talán valahol a kettő között félúton látom a valóságot. Jelenleg mindketten egy olyan univerzumban járunk, ahová most először kapunk bebocsátást, legalábbis kettesben. Minden kezdeti félelmem dacára elmondhatom, hogy egyelőre elég jól haladunk.
- Ühüm - bólogatok "napersze" ábrázattal, mikor Blan kijelenti, hogy nem bírja a csokis jégkrémet. - Annyira még nem vagyok sem öreg, sem szenilis, hogy ne emlékezzem arra az éjszakára, mikor egy fél vödörnyit voltál képes felnyalogatni rólam. Vagy akkor csak a teríték volt ennyire étvágygerjesztő? - érdeklődöm pofátlanul.- Mellesleg felfelhívnám a figyelmedet arra az elhanygolhatónak nem nevezhető tényre, hogy az evolúció mellékágának számítok olyan téren, hogy nálam a farkam csak másodlagosan való folyó ügyeim intézésére. A legfontosabb funkcióját már volt alkalmad BEHATÓAN megismerni - nyomom meg jól érezhetően azt az egy szócskát, mire Blan csak az ajkába harap, majd elvigyorogja magát. Fogadok, most visszanosztalgiázik egy-két jól extrémen jól sikerült éjszakára. Épp levegőt veszek hogy közöljem, nincs szükségem online felületet bámulva öncirókára, mert partnerben sosincs hiányom, néha hajnalra már az az érzésem, hogy füstölnek a golyóim is, de bennem akad az előbb még kikívánkozni akaró információ, és a felháborodás veszi át a helyét.
- Papa?! - visszhangzom a szót nagy szemeket meresztve, és ezúttal tényleg méltatlankodva, mindenféle színészi megjátszás nélkül. Jézusom, 35 éves vagyok, olyan potens, mint a város minden férfija összesítve, és van képe ezt mondani nekem? Miközben igyekszem a lelkem mélyéig felháborodva kimászni Miss Rosewood karjaiból átvillan a fejemen, hogy világéletemben kedveltem az európai filmművészetet, ennek kapcsán volt szerencsém látni egyszer egy magyar alkotást, ahol a főszereplő úgy káromkodott egy levegővel húsz percig, hogy egyetlen ismétlődő szó sem volt a tirádájában. Ezúttal sajnálom, hogy ezt a népet nincs alkalmam közelebbről ismerni, azóta ugyanis szentül vallom, hogy káromkodni csakis magyarul lehet, és most szívesen kamatoztatnám eme képességemet, így viszont csak keresem a szavakat a visszavágáshoz. Hiába egyébként, mert Blan sem tagadja meg önmagát, piócaként tapad rám, és néhány másodpercen belül eléri, hogy az összevont szemöldökeim visszataláljanak a helyükre, és én is elvigyorogjam magam. Hihetetlen, mit művel velem ez a nő, másokat ilyen szemtelenségért azonnal bannolnék a szentélyemből, ő meg úgy vesz le a lábamról, mint részeg kocsmavendéget a lengőteke. Aztán a vigyorom némileg lányos visítássá változik, mikor megérzem az ujjait az oldalamban, naná hogy tudja, hol van a gyenge pontom. Mármint derékon fölül.
- Most akkor egy-egy az állás, Miss Rosewood - jegyzem meg végül, mikor a nevetőgörcs után végre lélegzethez jutok. - És örülök, hogy nő létedre képes vagy okos döntések meghozatalára is. Ugyanis amint Mr. Dick betette volna ide a... na jó, a lábát nem, mondjuk a rezgő fejét, azonnali hatállyal teszteltem volna a gravitáció meglétét illetve a kis barátod gyorsulási sebességét lefelé - intek fejemmel az erkély felé. De rögtön el is engedem a témát - kb ahogy Mr. Dicket engedném el a húszemeletnyi mélység felett - mert elgondolkodom Blan szavain. Romantikus légkört teremtettem? Persze, csak éppen... a francba, mindig igyekeztem hasonlóra törekedni, akármilyen nőről is volt szó, mert tudom hogy a szebbik nem lelke igényli az effélét, a kielégülés náluk először lélekben indul, én pedig nem vagyok az a típus, aki csak a saját élvezetével törődik. De Miss Rosewood-nak igaza van, mert valahol a mai estére mégis jobban készültem, és ez nem kimondottan a külsőségekben nyilvánult meg. Sokkal inkább éreztem úgy, hogy ez a találkozás rendkívüli, ahogy maga Blan is az. Az pedig hogy el is ismeri az erőfeszítéseimet nagyjából azzal az eredménnyel jár, mintha egy csomag vaj lennék, amit a napon felejtettek. Az ilyen pillanatokban szoktam képes lenne bármire, elhamarkodott dolgokra is néha. Ebben a pillanatban mondjuk akár Mr. Dick ittlétébe is beleegyeznék. Aztán a gyomrom ugrik egy hatalmasat - akkorát, hogy szerintem az ingemen kívül is látni lehet. Konkrétan akkor, amikor meghallom Blan szájából azt az egy bizonyos szót: imád. Zavartan bámulom, ahogy ő közben elsétál a zongoráig, és úgy dől neki, mint aki hídba akar lehajolni, de útjában áll a hangszer. Fogalmam sincs, milyen értelmezésben szaladt ez ki a szájából, úgy ahogy a lelkem mélyén hallani vágyom, és amitől mégis halálra rémülök, vagy csak szimpla általánosságban? Nem tudom a választ. Lehet hogy jobb lesz ha nem is most keresem, mert... szóval maradjunk annyiban, hogy a férfi potencia egyik legnagyobb ellensége a félelem és a bizonytalanság. Nagyon rossz kombináció.
- Nincs hintám - válaszolom kissé rekedten, miközben odalépek Blan-hoz, és lenézek rá, ahogy kéjesen elnyúlik a zongora tetején. Legalábbis félig. - De ha szeretnéd, bármikor beszerzek egyet - nyúlok a feneke alá, és egy mozdulattal emelem fel úgy, hogy ezúttal már rá is tudjon ülni a lakkozott felületre, és kissé szétnyitott lábai között foglalom el a jól megszokott helyem.
- Gyönyörű vagy - mondom neki a bókot, amit már sokszor hallott tőlem, és noha mindig komolyan mondtam, ennyire őszintén soha, mint ahogyan most. Végignézek rajta, ahogy pillantása fogva tartja az enyémet, csillogó, azúrkék tengerként, a selyem ruha anyaga mintha kígyóként siklana teste minden porcikáján.
- Khm... jöhet akkor egy kis pezsgő? - kérdezem, ellépve tőle, és a bárpult felé igyekszem, közben igyekszem nem arra gondolni, hogy most alighanem döbbent, tágra nyitott szemekkel nézhet utánam. Na ja, megértem, ez a viselkedés tényleg nem jellemző rám, máskor ilyenkor alig néhány pillanat telik el, és máris félúton járok vele a mennyországba. De most az az előbbi kis szó eléggé ott motoszkál a gondolataim mélyén, és ennek a feldolgozásához, vagy kibogozásához szükségem van némi időre. Remélem nem fog többet igénybe venni néhány percnél. A fejemben fura jelenet játszódik le éppen: nagyjából olyan, ahogy a történelmi filmekben ábrázolják két hadsereg harc előtti állapotát, abban a korban, mikor még karddal és lándzsával aprították az ellent. Az én képzeletem dombján ott állnak szemben egymással, a "támadás" szó kiadása előtt, az egyik csapat pajzsán a "szex, dugás, kefélés, élvezkedés" címszavak látszanak - képekkel illusztrálva -, a másik banda pedig a "gyengédség, törődés, érzelem" jelmondatot véste a címerére. Nem tudom, kettőjük harcában vajon ki kerül majd ki győztesen. Ahogy azt sem látom tisztán, hogy vajon egymásra rohanás és bestiális mészárlás helyett lehetséges-e békekötés, és a két világ egymás mellett élése. Végülis... egyik nem zárja ki a másikat, ugye? Csak nekem kell még kissé szoknom azt a helyzetet.

Szókimondó szövegezés


“ Bizonyos dolgokat nem érteni kell, hanem élvezni.” osztogattam kéretlenül is ezt a roppant magasröptű, és nagyjából a nesze semmi fogd meg jól kategóriába sorolható életbölcsességet egy-egy családi összejövetelen. És persze vártam a reakciókat, amelyek tévedhetetlenül a megdöbbenésről, a fanyalgásról vagy éppen a prüdéria kimaxolásáról szóltak minden alkalommal. Ez valamiféle életfilozófia is volt nálam, amely szerint mindent élvezek ami szembejön és nem gondolkodom rajta túl sokáig. Egyrészt felesleges energia és időpocsékolás, másrészről meg nem is érdekel sosem semminek a következménye. Minek érdekelne, ha napnyugtától napfelkeltéig tart a leghosszabb kapcsolatom is? Néha több ilyen ciklussal fűszerezve, de tulajdonképpen a lényeg benne van. Nem vártam mástól sem, hogy sokáig agyaljon rajtam, vagy éppen feledhetetlen legyek a számára, mert ez utóbbi esetben mindenáron fel akartak kutatni. Azt pedig ki nem állhattam, ha váratlanul és hívás nélkül jelent meg valaki az életemben, akire legfeljebb annyira emlékszem, hogy a hasfaláról nyaltam le a sót, és az ajkainak szegletéből a citromlevet a sokadik tequila után. A legutóbbi ilyennek is lám mi lett a vége….szóval jobb szerettem egy kellemes, de feledhető emlék maradni bárki számára. Lucian érdekes kategória volt. Őt valahol két egyenlő halmaz édes metszéspontjának, isteni kereszteződésének nevezném, akivel egyszerre volt jó pofátlanul lelkizni, és egyszerre volt jó ájulásig szeretkezni….bár azt hiszem esetünkben a szeretkezés szó elég sarkosan egyszerű lenne, mivel érzelmeket ezekbe soha nem vittünk bele. A dolgok azonban változnak, és nem tudom miért kezdem az élvezetek mellett akarni is érteni a dolgokat? Miért akarom megfejteni a kettőnk kapcsolatát, ami megváltozott? Miért akarom tudni, hogy miért kavart fel annyira, miért nem hagyom, hogy egyszerűen átseperjen rajtam,átmossa az egészet mint valami semmiből érkező nyári zápor? Talán mert tudom, nagyon is jól tudom, hogy ez az egész nem fog elmúlni. Nem azért mert nem akarom, ó nagyon is akarom, hanem mert a hatás olyan veszedelmes, hogy nem fog elmúlni. Lucian belemászott az agyamba, a gondolataimba, egyszerűen képtelen vagyok nem gondolni rá. És ez megrémiszt. Néha szeretném azt hinni, hogy ha nem megyünk el Vegasba talán ez az egész meg sem történt volna, de tudom jól, hogy ha nem ott, akkor máshol, más formában úgyis felszínre bukkan. Egészen egyszerűen azért, mert az idővel, amit együtt töltöttünk, ahogy kiegészítettük egymást, mert olyan kurvára egyformák voltunk, úgy áradt szét bennünk az érzés, mint valami lassan ölő méreg, amely átformál. Mások lettünk egymás közelében, és ez nem csupán furcsa vagy éppen ijesztő volt, hanem a maga nemében különleges is. Azt tudtam, hogy nem akarok tőle távol lenni még egyszer ennyi ideig, ahogy azt is tudtam, hogy képtelen lennék egy-két napnál többet még vele lenni. De aztán megint annyira hiányozna, hogy beledöglenék. Fogalmam sem volt mi lenne erre a jó megoldás, csak azt tudtam, hogy ez a pasas kell nekem. Többször. Sokszor. Végtelenszer. Nem csak élvezni akartam azonban a vele való együttlétet, hanem érteni is. És nem csak érteni, hanem egyszersmind valami más értelmet adni neki. Valami többet. Már nem csak a sejtjeim, a felforrósodó, lüktető porcikáim kívánták őt, hanem valami legbelül, valami ismeretlen, és megfoghatatlan, amely a gyomromat időnként összerántotta, valahányszor ránéztem ma este, az egész közeg adott ehhez még egy löketet, hogy végérvényesen a megsemmisülés érzelmei közé dobjon. Nesze neked Blanche Rosewood, hát mégis mi a megveszekedett isten haragja történik veled? Olyan kegyetlenül próbálok még kapaszkodni a nyers humorba, olyan kétségbeesetten igyekszem rajta levezetni a saját érzelmeim okozta bizonytalanságot, hogy az már szinte siralmas a magam számára is. Lucian, kimondhatjuk, úgy összezavart mint vak postást a kínai braille írás.
- Na állj!- lendül a kezem, mutatóujjam a nyomaték kedvéért még felfelé is bök a magasba az orra előtt, majdnem el is sodrom kezemmel a nagy lendülettel.
- Én akkor éjjel rólad bármit felnyalogattam volna, tekintettel arra, hogy fogalmam sincs milyen indíttatásból voltam úgy begerjedve. Bár van egy olyan sanszom, hogy Haze szórakozott velem, és kevert valami kotyvalékot az italomba, amitől úgy be voltam indulva, mint egy női börtönblokk látogatás előtt két nappal.- vigyorogtam el magam, hiszen tény, hogy Haze és a bűbájitalai messze a legjobbak voltak. Már azoknak akik önként fogyasztották azt.
- Azt hiszem ez akkor volt, amikor visszajöttem Reno-ból, és akkorát buktam, hogy fogalmam sem volt arról, hogy neked mikor és hogyan fogom visszafizetni, és persze arról sem, hogy miből fogom kifizetni a beszállítókat.Aztán haladékot adtál, és egy hét múlva Atlantic City-ben bankot robbantottam…- merengek el egy pillanatra, aztán nem tudom megállni, hogy ne nevessem el magam az utolsó megállapításán. Csak a fejem csóválom, továbbra is derülten vigyorogva.
- Azért sosem kellett kényszeríteni egyetlen alkalommal sem, hogy prezentáld számomra a funkciók fontosságát. Nem mellesleg elég mutatós kis evolúciós mellékág vagy te.- jegyzem meg és élvetegen bújok meg a karjában. Az igazság az, hogy Lucian tényleg kicsit összezavart. És bár szeretném még tovább húzni az idegeit, tovább táncolni kicsit a bizonytalanságán, amely némiképp most kordában tartja azt a fene nagy egóját, de nem akarok. Egyszerűen hagyom, hogy a zene vezessen bennünket, hagyom, hogy lassan leolvadjon rólunk valamiféle távolságtartás, amely valahogy ott maradt. Mintha mindketten még örizgetnénk valamit abból a szuverenitásból, ami lassan egymás mellett nem igazán működik. Valahogy összeolvadunk. Az eddigi hasonlóság, az ahogyan pepitában láttuk egymást, mintha egyetlen látomássá varázsolna bennünket. Nem tudom, én tényleg nem tudom, hogy a zene, vagy a helyzet szokatlan volta, esetleg mindaz amit az elmúlt hetekben vele kapcsolatosan gondoltam és átéltem hirtelen testet öltött volna….szóval fogalmam sincs mi teszi ezt velünk, de egy idő után elengedni látszom. Nem érteni akarom, hanem elfogadni és átengedni magam neki. Életemben hosszú idő óta először nem tiltakozom már valami ellen, még akkor sem, ha szavakkal nem adok ezeknek hangot.
A nyers szexualitás vajon megfér azzal egyidőben, hogy az ajkaira akarom gurgulázni csókról csókra, hogy mennyire oda meg vissza vagyok érte? Én komolyan ezt el akarom neki mondani? Nem, nem akarom, de esélyes, hogy el fogom. Még visszatart valami. Még erősebb a nyers vágyak lüktető dübörgése az ölemben, mint az érzelmek halk kopogása a mellkasomban. Nem akarok lerészegedni, nincs szükségem a pezsgőre sem talán, már így is a mámor ölében ringatózom. Mégis kell, hogy hűsítsen, hogy felrázzon, hogy felpezsdítsen. Baromságokat locsogok, még én magam sem nagyon fogom fel, csak locsogok neki mindenféléről, miközben távolságot veszek fel tőle. Hátammal megérzem a zongora hűvösét. A lakkozott felületen elcsúszik a fényben a testem kontúrja. Felnézek rá, mikor közelebb lép, tekintetében valami egészen mást látok, és a különös, hogy tudom, az enyém is valami egészen mást üzen. A pillanat egy érdekes másodpercben egy még érdekesebb helyzetet teremtett. Megnyitottuk egy kis időre a másik számára a lelkünket.
- Nincs hintád? - kérdezem elképedve halkan, hozzá hasonlóan rekedt tónusban, az arcomon apró árnyék suhan át, majd a kérdés után megállapításként azonnal rá is vágom.
- Nincs hintád. Öreg hiba. Bármikor? Mondjuk mooo...hoooossst?- nyögök a mondat végén, amikor megérzem a fenekem alá csusszanó kezét, amivel felültet a hangszer fekete felületére. Karjaim a nyaka köré kulcsolódnak, közelebb hajtom a fejem, homlokom az övének koccan lágyan. Ajkaim az ajkát érintik beszéd közben.
- Lucian én annyira….- mondani akarok neki valamit. Nem is tudom mit….annyira különleges most vele? Annyira jó most vele? Nem értem magamat...de végül nem fejezem be a mondatot, mert elhangzik a szájából egy megállapítás amit nem először hallok, most azonban különös színezetet kap. Tekintetem ráemelem, és érdeklődőn, kíváncsian, ábrándosan, élvezettel figyelem. Mint kék hullámok ölelik körbe a viharfekete fellegeket, úgy zárom magamhoz az íriszeit. Mondanom kellene valamit, de semmi sem jön ki, csak a mondatának a visszhangja marad ott a fejemben. Elakadok, megakadok a gondolataimban.
Két kezem felsimítom a vállaira, ő azonban ellép tőlem, hogy pezsgőért induljon. Tudom, hogy egy ilyen mondat után máskor mi jött volna. Azt is tudom hogyan kellett volna reagálnom. Tudom, hogy kezemmel már a nadrágja után kellett volna nyúlnom, és gyakorlott mozdulatokkal kioldani a gombokat…..tudom, hogy mi történt volna normál körülmények között. Ő azonban felvett tőlem egyfajta távolságot, én pedig csak a levegőt markoltam utána, majd végül leejtettem a kezeimet.
- A picsába!- sziszegem lehajtva a fejem, és a hajam az arcomra hullik. Lehunyom a szemeimet és veszek egy mély lélegzetet. Nem azért mert jobban fel vagyok fokozva az átlagnál, nem azért mert már a puszta gondolata annak, hogy ez az egész most valahogy más….és más lesz mint bármikor előtte...nem ettől reszketek meg egy pillanatra. Hanem attól, hogy én is azt akarom, hogy más legyen. Csak fogalmam sincs hogyan kezdjek hozzá. Én sosem szoktam csak úgy együtt lenni valakivel, hogy gyengédséget várok vagy adok. Számomra a szex nyersesség, vadul lüktető vágyak tömény esszenciája, amely egyetlen pillanatban csúcsosodik ki, hogy aztán megismétlődjön újra és újra, ameddig a test tiltakozni nem kezd, és el nem fárad. Számomra nem létezett eddig, jó pár éve már olyan, hogy valakivel szemben valami egészen mással, egészen többel töltöttem volna meg ezt az egészet.
Lecsusszanok a zongoráról és utána indulok. Akkor érem őt be a pultnál, amikor a második poharat tölti meg pezsgővel. Az üveget tartó kézfejére simítom a kezem, a hátán pedig végig simít a másik kezem amikor megkerülöm, hogy szemben legyek vele. Aztán a kezem a hátáról előre vezetem az álla alá, hogy addig emeljem, ameddig rám nem néz. Lágyan beharapom az alsó ajkam, amint egy néma percig figyelem őt, előtte halk sercegéssel gyöngyöznek a pezsgős poharak.
- Tudod szivi, egy olyan önimádó pasasnak amilyen te vagy, valahogy a vérében van, hogy a kívánságait akkor is sorolja amikor más nem kérdezi. Te sosem kérsz engedélyt, te mindig mindent elveszel….de tudod, azért az feltűnt, hogy amikor én az előbb felsoroltam mit akarok, te csak csendesen hallgattál, ami nem vall rád.- intettem az előbbire utalva ott távolabb a lakosztálya másik végében. Lecsusszan a kezem az álláról, remélve, hogy a szemkontaktus továbbra is megmarad. Az egyik pohárért nyúlok, amit odaadok a szabad kezébe, a másikat pedig én magam fogom meg a szabaddá vált kezemben. A másik pedig immáron a mellkasán pihen. A gombokkal játszadozom. Felpillantok rá.
- Vaknak kellene lennem, hogy ne lássam valami nem oké.Az a gond amiben megállapodtunk? Vagy többet akarsz? Vagy megrémültél tőle, hogy esetleg működne valami közöttünk? Vagy attól, hogy nem? Ha az igazság kell én is kurvára be vagyok rezelve az egésztől, de akarom, tényleg nagyon akarom, és téged is akarlak, és meg akarom próbálni….csak…..áááá….lövésem sincs mit kellene most, hogyan kellene folytatni, vagy befejezni a mai estét. Ismersz, ismerjük egymást, nálunk mindig egyféle befejezés létezett. Nem is akartunk soha többet. Most sem kellene akarnunk, mégis akarjuk. Te is, igaz? És ahogyan én nem tudom, úgy te sem tudod hogy csináld.- a poharam az övének koccintottam mielőtt a felét idegességemben egy húzásra kiittam volna.
- Igyunk arra mennyire elbaszottak vagyunk, és azon kevesek egyike, akik nem tudják, hogyan kell egy csodás, romantikus estét másképp befejezni. - mondjuk senki nem mondta, hogy másképp kellene befejezni. Ennek jegyében pedig leteszem a poharat, és lassan, szinte tőlem szokatlan lassúsággal kezdem az ingjének gombjait fentről lefelé egyesével kigombolni.
- Még leállíthatsz….bár felesleges lenne, úgysem állok le.

Blan & Lucian

'I was a wanderer, until now. I've found a home in your heart'

Ha most egy filmben lennénk, minden olyan egyszerű lenne: vágytól fűtve néznénk egymásra, mindketten tudnánk azt amit tudni lehet. Vibráló, szinte elektromos feszültséggel lenne teli a levegő, hang nélküli jelzések, mozdulatok ölelnének minket körbe, hiszen nincs szükség beszédre, el is rontana mindent. Ha most egy filmben lennénk, egymás után repülnének le a ruhadarabok, az egyenlőség kedvéért felváltva, egy rólam és egy róla, hogy aztán egymásba olvadjunk, belefeledkezzünk a másik testébe, a kéjébe, a megsemmisüléssel járó kielégülésbe. De ez nem egy film, ez itt a valóság. Itt nincs forgatókönyv, és a dolgoknak tétje van. A valóságban itt vannak az érzelmek, amiket talán nem tudunk, vagy nem akarunk megállítani, amik bonyodalmat okoznak, vagy sérülést, bennem és benne is. Mégis, elmondhatatlanul vágyom rá, nem csak testileg, máshogyan is. Csak úrrá kell lennem a félelmen, ami ott magasodik falként előttem, és egyszer könnyedén átugorhatónak, máskor megmászhatatlannak tűnik. Blan és én két külön emberként léteztünk, és most mégis összeértünk, megérkeztünk egymás életébe. Ismerjük egymást már régen, megtettünk bármit ami élvezetes volt, vagy maga a testet öltött őrület, és most minden erkölcstelenség, minden egyéb szinte jelentéktelenné válik ebben a különös, ellentmondásos, és mégis olyan jóleső vonzásban. Némák vagyunk, csak a tekintetek beszélnek, mintha az első hangtól széthullana az ezernyi titkos gondolat, és a varázs gúzsba kötve, dicstelenül hullana a porba. Oda, ahol már a kezdet kezdete is a véget jelentené. Valami él, valami ami épp hogy elkezdődött, ami talán igazából még meg sem született, de ami már most szinte feldolgozhatatlan mindkettőnknek. A filmekben minden olyan könnyú. A valóságban elég egy szempillantás ahhoz, hogy minden tönkremenjen. A mozivásznon rettenthetetlen hősök élnek. A valóságban gyarló, esendő emberek vagyunk.
- Tudod, Hazel azon kevesek egyike, akiért a pokolba is elmennék, hogy visszakönyörögjem őt az ördögtől - válaszolom aztán Blan-nak, mikor felemlegeti, hogy a csaposok gyöngye akár ki is bélelhette az italát valamivel azon az extra kéjes éjszakán. És nem is lennék meglepve, ha ez történt volna. - Noha köztünk csak főnök-beosztott viszony létezik, ő mégis olyan, akinek nem csak a bártenderi képességeit, de a habitusát is kedvelem. A Sinner-ben nem könnyűek az esték, és néha akadnak kiborító vendégek. Az egyik ilyen éjszaka végén, úgy hajnaltájban, amikor az ember idegrendszere már a szakítószilárdság közelében jár, Haze egy "ha tököm lenne most beleverném az egészbe" felkiáltással összepancsolt saját magának valami löttyöt, ami a felhajtás utáni második percben kiégette a biztosítékait, aztán felment a színpadra, letépte magáról a ruhát, és előadott egy olyan műsort, hogy három emberhez hívtunk orvost szívrohamgyanúval, és a takarítók másnap a legkülönbözőbb felületekről sikálták le a férfiak után... tudod mit - vigyorgom el magam. - Szóval Hazellel óvatosan, mert tőle bármikor és bármi kitelik. Bár az kissé sérti az önérzetemet, hogy azt feltételezed, nélküle én nem lettem volna elég lehengerlő neked, csak a puszta sármommal. De ha emlékeim nem csalnak, tényleg fél vödör fagyi hiányzott reggel a nagy dobozból. És nem csak jégkrém tekintetében nem válogattál, eléggé úgy rémlik, szinte egész éjjel tele volt a szád - fűzöm hozzá pimasz elégedettséggel, majd mikor mutatósnak nevez kihúzom magam, ami az eleve impozáns magasságomat megtoldja néhány centivel. - Szóval veszettül jóképű és kissé veszélyes vagyok. Felülmúlhatatlan kombináció - sommázom. - Ó édesem ne tégy úgy, mintha nem gerjednél erre minden egyes alkalommal. Néha megbotránkoztatóan vehemensen - na ja, az vezeti a listát, mikor úgy érkezett meg, hogy a bugyiját az első tíz másodpercben az említett csillárra dobta. Másnap délelőtt a takarítók - mivel ők sem értek fel odáig - felemelték a porszívó csövét, és nemes egyszerűséggel leszippantották onnan.
Jólesik a nosztalgia, de félbeszakítja mikor Blan elsétál a zongoráig, és élvetegen elterül a hangszeren. Visszatérek a valóságba, a jelenbe, és miközben figyelem a mozdulatait újfent elfog az a különös, elmondhatatlan emóció, ezúttal nem csak a gyomrom tájékán, hanem kissé feljebb is. Mintha parazsat nyeltem volna, amely ott maradt valahol a mellkasom közepén, szinte érzem a hevét, de nem fájdalmas, vagy kellemetlen, csupán ismeretlen és új érzés. És legalább ennyire ijesztő is. Ennek ellenére szinte hipnotizáltan közeledem Miss Rosewood felé, hogy egy határozott mozdulattal felsegítsem a zongora polírozott tetejére, de mikor belenéz a szemembe ez a magabiztosság fénysebességgel illan el. Sokszor mélyedtünk már el egymás tekintetében, láttam a pillantását dugás előtt, vagy éppen közben, ahogy utána is, azt a jóleső, fáradt elégedettséget a pupillái mélyén. Most azonban ez a szempár más, mint eddig volt. Egy egész galaxis kavarog benne: vágyakozás, izgalom, meglepettség - ami azt hiszem jobban szól önmagának, mint a gyors helyzetváltoztatásnak - gyengédség, félelem. Egy olyan egyveleg, amire az elmúlt két évünk alatt még azt hiszem sosem akadt példa. És mintha az üzenet megtalálná az utat hozzám is az éterben: mikor belekezd egy mondatba - amelynek a befejezéséig nem jut el - már szinte tapintható érzéseinek kaotikus halmaza. De lehet hogy csak azért, mert magam is ebben a csónakban evezek.
Szükségem van egy italra. Ezúttal nem töményre, valami könnyűre vágyom, csak hogy kissé stabilizálódjon a talaj a lábam alatt, és hogy nyerjek némi időt, esélyt rá, hogy visszataláljak önmagamhoz. A bárpultnál állok meg, hallom hogy mögöttem Blan megmozdul, halk sziszegés tör fel az ajkai közül, az értelmét nem veszem ki, csak a hang jut el a fülemig. A második pohár pezsgőt töltöm ki, mikor megérzem karját a hátamon, lágyan simít végig rajtam míg megkerül, és ujjaival felemeli lehajtott fejem, hogy ismét a szemebe mélyessze megfejthetetlen pillantását. Meg is szólal, ezúttal képes nem csak szavak, hanem összefüggő, értelmes mondatok megfogalmazására, én pedig olyan szótlanul hallgatom, mint még soha. Noha a hangja csak suttog, mégis különös ereje van. Tiszta és éles, mint az igazság, az elevenemre tapint vele. És mintha csak az ő félelme, a félelmének beismerése lett volna a kulcs a zárban, amely felold bennem valamit, a gát amely megakadályozta szavaimat megszületésükben most leomlik, és elmos bennem mindent, mint cunami a tengerpartot.
- Többet akarok. Te is tudod. Ugyanúgy többet akarok, ahogy te is. Hogy félek-e, hogy nem sikerül? Nem, attól nem. Mint mondtam, akkor nem változik semmi. Maradunk egymásnak azok, akik eddig is voltunk. Valami mástól jobban félek, önmagamtól. A változástól, az ismeretlentől. Hogy képes vagyok-e rá, és ha nem, ütök-e vele rajtad egy sebet - emelem fel a kezem, és tenyerembe fogom Blan arcát, selymes hajának tincsei az ujjaim közét csiklandozzák. - Nem akarlak bántani. Nem jobban, mint ahogy elviseled. Úgy érzem magam, mintha lábujjhegyen állnék a szakadék szélén, a tátongó mélység fölött. Lehet, hogy mámorító lesz a zuhanás, és gyönyörű helyre érkezem végül, de lehet hogy émelyítően keserű lesz az esés, és a végén nem vár, csak a halál. És ezt nem tudom meg addig, amíg mindent fel nem teszek egy lapra. És ugrani fogok. Mert valami idebenn - bökök magamra - szinte kényszerít rá. Rád - fejezem be végül a kusza gondolatok szavakba öntését, aztán szinte megbűvölten figyelem, ahogy ujjai lassan kigombolják az ingemet.
- Ne állj le. Folytasd - mondom, és kezd egyre jobban tetszeni a dolog. Eddig általában fordított volt a helyzet: én vetkőztettem őt, aztán viharsebesen szabadultam meg a saját gönceimtől is. - Igazad van. Ha már el vagyunk kúrva, hát kúrjuk el még jobban. Képletesen, meg ténylegesen is - teszem le a poharakat, és könnyed sóhaj hagyja el a számat ahogy Blan végigsimít a mellkasom szabaddá vált felületén. Beindított, minden létező és lehetséges értelemben.

Szókimondó szövegezés


Tudom, hogy a saját játékszabályaimat rúgom fel percről percre. Szeretném azt mondani, hogy ennek amúgy rajtam nyoma sincs, nem lehet mögém látni, de Lucian túl jól ismer, ahogy én is őt, és érezzük mind a ketten, hogy már akkor más volt a légkör, amikor megérkeztem.Ez pedig az idő előrehaladtával, ahogy kerülgetni igyekezzük a témát mind jobban és siralmasabban egyértelműen a felszínre bukkan. Ki kellene mondani, világossá kellene tenni a másik számára, hogy itt van, tessék bassza meg, megváltozott közöttünk valami. Nem is valami, hanem úgy minden, amivel perpillanat nem csak nem tudunk mit kezdeni, de egyben rohadtul félünk még csak gondolati szinten is megpiszkálni. Lucian, aki amúgy az életet úgy élvezi, mint a gyerek, aki éppen most készül belefulladni egy féldinnyébe nyár közepén, aki számára a kötöttség egy szitokszó, ahogy a szerelem egyszerűen röhejes, és hovatovább lehetetlen fogalom. És itt vagyok én, aki túl sokáig próbálkozott a hűséggel, tegyük hozzá, mert  a kezdetekkor is érezhetően vesztésre álltam, mert nem csak nem ment nekem a dolog, hanem nem is akartam, hogy menjen. Persze egy részem nagyon vágyott volna rá. Mert azért mégis nőből vagyok, mégsem egy jéggé fagyott zúzmara picsa aki képtelen normális érzelmekre, de lássuk be, én nem csak egy férfit szeretek, hanem én alapvetően a férfiakat szeretem. Sokszor, sokat és sokféleképpen. A szex nekem nem csupán élvezeti forrás, hanem katalizátor. A játékszenvedélyem mellé. Summa, nem vagyok egy klasszikus kertvárosi feleség tipus, roskadásig cukrozott fánkokkal vasárnaponként, meg szénné grillezett kolbászokkal július negyedikén, elsavanyított limonádéval, és két gyerekkel a kombi hátsó ülésén.
Nem fogok hűséget fogadni, mert képtelen vagyok rá, ellenben azt meg tudom ígérni, hogy ha odaadok a lelkemből egy darabot, akkor azt soha többé másnak nem fogom adni. Az csak azé, akinek szántam. Néha ezért érzem olyan elcseszettül szétdaraboltnak magam, mert vannak akiknél többet is hagytam magamból mint kellett volna. Lucian nem tudom mennyire értené ezt meg. Nem hibáztatnám ha semennyire. Bár ismer annyira, hogy tudja mire számítson nálam. Ám mindig más valamire számítani, és megint más megélni azt. Ha belekeverjük az érzelmeket, azok hozzák magukkal az egyéb járulékos hordalékokat, úgy mint a féltékenység, és a birtoklási vágy. Nem feltétlenül kizárólagosan, de nagyrészt mégiscsak. Én azonban nem tudok lemondani azokról a dolgokról amik mellette is élvezetet okoznak….illetve nem tudom, hogy le tudnék e mondani. Sosem próbáltam még. Ez pedig most megrémiszt. Mármint az, hogy egyáltalán megfordul a fejemben az, hogy lemondjak bármiről is miatta.
- Hazel egy istennő, lássuk be! Egy olyan nőszemély, aki jön, lát, győz és közben gyakorlatilag visz magával mindent, mint egy kibaszott mágnes. Nem lehet neki ellenállni. Én nőből vagyok, és én sem tudok. Kettőt pislogok és már a legféltettebb titkaimat kotyogom ki neki, pedig még csak tíz perce ülök a pultnál és az első italba még jóformán bele sem kortyoltam. Nem tudom hogyan csinálja, de egy ideig meggyőződésem volt, hogy a nőket ő szedi fel neked. Persze akit vinni lehet, azt viszi előled.- nevettem el magam, mert amúgy ez tényleg így volt. Haze nem csupán a legjobb alkalmazottja volt Lucian-nek hanem nő létére az egyik legnagyobb riválisa is. Nem egy alkalommal láttam csont hetero nőket úgy menni utána mintha valamit ingyen osztogatnának a Sinner hátsó részében.
- Nálam nagyjából három alkalommal is bepróbálkozott, és egyszer nagyon rezgett a léc, hogy végül mégis igent mondok neki.- még mindig nevetgélve magyaráztam Luciannek arról a bizonyos estéről, amikor a megbeszéltekkel ellentétben nem volt sehol. Mint kiderült máshol és mással múlatta az időt. Illetve más valakikkel. Az nem zavart volna, mint ahogyan sosem zavart...akkor még, hanem pénzt ígért nekem, amivel másnap Renoba mentem volna. Az meg mégiscsak komolyan érintett. Hiába, volt idő, amikor a roulette jobban megbolondított, mint a tudat, hogy egy fergeteges éjszakát töltsek el a Sinner mindenható, istenien szerető főnökével. Ha most választanom kellene, elég rendesen izzadnék, de mégiscsak hátat fordítanék egy nyerő szériával kecsegtető pókerasztalnak is miatta. Mi ez ha nem rémisztő gondolat? Mi a tökömet csinált velem ez a pasas? És a másik kérdés, hogy én ezt miért hagyom? Gyakorlatilag a tánc óta az orromnál fogva vezet, és bár igyekszem mindenféle módon valamilyen hangot adni annak, hogy ez nem az aminek látszik, vagy hát hozzá hasonlóan én sem nagyon találom a helyem ebben az egészben, másik oldalról meg kegyetlenül élvezem is.
- Jesszus, ha most látnád az arcodat!- kacagtam fel, és jólesően ráztam meg a fejemet, a hajam reppent minden irányba. Az arcom kipirult, aminek jelen pillanatban a legkevésbé sem volt köze semmiféle italhoz. Meglepően keveset ittam mióta idejöttem, és mégis úgy érzem magam mint aki kissé megrészegült. Valószínű az újdonság varázsa okozza, amit még a közelében nem nagyon éreztem eddig. Megállapítható, hogy tökéletes páros vagyunk minden szempontból immáron: egy hedonista puncifaló, meg egy fehérmájú zakkant nőszemély együtt próbálkozik meg valamivel, amiről nemhogy fogalmuk nincs, legalábbis ami kettőnket, illet, de még csak elképzelésünk sem, hogy egyáltalán hogyan kezdjünk hozzá? Azt tudom, hogy többet akarok, ahogy ő is. Csak talán egyikünk sincs tisztában a több pontos fogalmával….mitől és mennyivel többet?
- Miért, állítottam valaha olyat, hogy nem vagy veszettül jóképű és ellenállhatatlan? Lucian, ha alkalom adódott rá, sosem kellett kétszer kérned, hogy bújjak veled ágyba….néha még egyszer sem kellett kérni, jöttem magamtól. Ami pedig a vehemenciát illeti, nem rémlik, hogy akár egyetlen alkalommal is olyan kitartóan utasítottad volna vissza azt a vehemens és minden szempontból kitartóan gerjedő énemet. Nem mintha egy percig is érdekelt volna, hogy tiltakozol….az összes érzékszerved kívánt engem mindig és minden körülmények között, és ez fordítva is így volt. Akkor meg minek álszenteskedtünk volna bármikor?-  miközben magyarázok az ajkait fixírozom megállás nélkül, majd időnként a tekintetét ejtem rabuk, hogy végül megint az ajkainál kössek ki. Mindig is imádtam megcsókolni...de ez a vágy most más, ahogy más annyi minden. Felfokozott és sok szempontból tökéletesen nyitott könyv lettem a számára, ez pedig továbbra is frusztrál. Ugyanakkor tudom, hogy túl sokáig nem kerülgetjük a dolgot. Csupán úgy tűnik, hogy lezártuk azzal, hogy megpróbáljuk együtt. De mit próbálunk meg? Mennyire engedjük közelebb a másikat magunkhoz? Érzem, hogy nekem kell megtennem az első lépést, nekem kell mondanom valamit, amivel talán egy minimális utat találhatok hozzá. Akkor talán ős is hajlandó lesz bepillantást engedni. Mert jelen pillanatban úgy érzem, hogy még mindig csak a felszínen lavírozok. És ha én többet adok, neki is többet kell….ez másképp nem fog működni. Nálam biztosan nem. Óvatosak vagyunk mindketten és nem akarom, hogy ez legyen a vesztünk.
A zongorát magam mögött hagyva sétálok végül oda hozzá, és beszélni kezdek. Talán most először adok többet magamból, a félelmeimből vagy éppen abból, hogy mennyire bizonytalanná váltam a közelében. Tudjuk, hogy ennek nem így kellene lennie, mégis így van. Megrázom a fejem a kijelentésére, miközben az arcomra simuló kézfejére simítom a tenyeremet.
- Ha nem működik, akkor sem lesz már semmi ugyanolyan mint régen. De ettől még nem lesz feltétlenül rossz…..csak...más. És azt hiszem azért rettent meg ez bennünket, mert eddig mindig tudtuk, hogy mire számítsunk a kapcsolataink terén. Megvoltak a saját játékszabályaink, amitől nem tértünk el, és tudtuk, hogy ez így jó. Mégis egymásért képesek vagyunk változtatni, még akkor is, ha alapvetően mi magunk nem akarunk és nem is tudunk változni. Hát ezért lesz ez érdekes.
Félrebillenő fejjel, kíváncsian hallgatom a szavait, a meglepettségemet nem tudom leplezni. Két kezem a mellkasára, a szíve fölé simítom, amikor a mondanivalója közben magára mutat. Megfogom a jobb kezét, és a saját mellkasomra vezetem.
- Pontosan az kényszerít téged ugrani onnan, ami itt benn arra kényszerít engem, hogy magamhoz vonzalak. Tudod….egy olyan szabad lelket mint te vagy nem lehet bezárni, és én nem is akarlak. Csak kicsit, magamnak. Mindent. Egy időre.- suttogom még mindig, aztán az inghez nyúlok, hogy lassan a gombokat is oldani kezdjem. A háttérben az eddig szinte jelentéktelen darabokat, vagy inkább csak háttérnek szánt zenéket egymás utánba játszó hangszórók egyikéből ismerős dallam üti meg a füleimet, és mosolyogva nézek el Lucian válla mellett. Tekintetem a korábban pulton hagyott távirányítót keresi, amivel egy kis hangot adhatok a zenére.Éppen akkor amikor a lágy gitártrillát követően felhangzik Anni-Frid ismerősen lágy hangja, hogy utána visszatérhessek Lucian-hez. Ez a dal volt gyerekkorom egyik altatódala. Olyan emlékeket hoz a felszínre, amelyek arról a lányról születnek aki lehettem volna, és aki soha nem lettem. Az első versszakot halkan dúdolva énekelni kezdem, miközben huncut mosollyal pillantok fel időnként Lucian-re amint a gombokat lassan megoldom.

Take it easy with me, please.
Touch me gently like a summer evening breeze.
Take your time, make it slow
Andante, andante
Just let the feeling grow.

Nem tudom megmondani, hogy az efféle lágyság és gyengédség mikor volt rám jellemző. Ez egyszerűen nem fért meg a gyorsan és mindent elvével, ami alapvetően a szexuális életemet jellemezte. Ez most más. Mindketten érezzük. Nem lerohanjuk egymást, hanem ismerkedünk a másikkal úgy, ahogy azelőtt sosem tettük. A csupasszá váló mellkasára lágyan futnak ujjaim, és mintha minden sejtet egyenként akarnék kitapintani, úgy táncolok végig rajta. Kezem ezután felvezetem a nyakán, a vállán is végigsimítok, majd az arcélével ismerkedem, végül két tenyerem megállapodik az arcán, hogy aztán közelebb húzzam magam hozzá, és lábujjhegyre emelkedve érzékelhetően lágy csókot leheljek az ajkaira. Mint egy nyári zápor utáni kellemes langyos, friss fuvallat. Mint egy félig elolvadt gombóc málna fagylalt, mint egy olyan csók, amely mögött nem csupán a testem vágyakozása van, hanem a lelkemé is. Lassan olvadok le róla, a lélegzetem forrósága lecsapódik a mellkasán.
- Most még lehetek olyan amilyen mindig voltam, akit mindig ismertél….vagy lehetek az a Blanche akit még sosem tapasztaltál….de nem csak te. Sejtem mit fogsz választani, de gondoltam inkább rákérdezek nehogy aztán azzal vádolj, hogy lehetőséged sem volt arra, hogy…. A francba az egésszel! Túl sokat dumálok.- inkább csak próbálom leplezni mennyire elgyengültem a közelében, és ebben elég komoly szerepet játszott ez a dal is. Meg az, ahogy rám nézett….az egész univerzum ígérete ott volt a tekintetében. Én pedig azt akartam, hogy az enyém legyen.

Blan & Lucian

'I was a wanderer, until now. I've found a home in your heart'

Két másik, hozzánk hasonlóan elcseszett lélek még nem létezett ebben az univerzumban, ezt bizton állíthatom. Mintha a Nagy Öreg keze megreszketett volna abban a pillanatban amikor bennünket alkotott, így a lombikunkba kissé többet pipettázott hedonizmusból meg szexualitásból, a partnerkapcsolatok feliratú üvegcse tartalmát viszont totálisan elfelejtette hozzánk mixelni. A végeredmény két olyan ember, akik nem csupán habzsolják az életet, hanem még kajacsatáznak is vele, a párkapcsolati érzelmekre viszont úgy nézünk, mint a neandervölgyi ősember az 5G kommunikációra: nem csak nem értjük, de még csak fel sem fogjuk igazán. Az egyetlen pozitívum velünk kapcsolatban az, hogy a legkevésbé sem sajnálkozunk a dolgok és az életünk ilyentén alakulásán, ha már ezt dobta a gép, hát élvezzük, és mi bizony így is teszünk, méghozzá teljes erőbedobással, nem csak egymással, hanem másokkal is. Amúgy meg, ha létezik karma, vagy sors, vagy nevezzük bárhogyan, akkor fixen benne van a keze abban, hogy Blan aznap este betért a Sinnerbe, és hogy a legkevésbé sem kellett noszogatnom ahhoz, hogy rövid idő elteltével az ágyamban fetrengjen. Akkor persze még egyikünk sem úgy tervezte, hogy visszajáró vendég lesz majd a saját bejáratú gyönyöröm kertjében, de minden zsák megtalálja a foltját, mi pedig pontosan úgy passzoltunk össze - és végeredményben részemről belé is - mint a kirakós két összeillő darabja. Csak hát ezekben az időkben még a fantáziánk legmélyén sem fordult elő olyan elképzelés, hogy egyszer ez majd felborul. Kicsit többé válik, kicsit közelibbé, kicsit meghittebbé, belsőségebbé. Hogy így vajon fog-e működni? Csak a jóisten a megmondhatója. Vagy talán még ő sem.
- Hazel nem egy istennő, hanem egy hetéra - javítom ki Blan gondolatmenetét és véleményét. - Viszont legalább ugyanúgy élvezi ezt az életvitelt, ahogy én is. Tudod, az ő hozzáállása a dolgokhoz tényleg felülmúlhatatlan. Egyik este bejött egy férfi, és kiverte a balhét a bárpultnál, merthogy élete szerelme, a kedves felesége, aki egyébiránt ebből kifolyólag totálisan heteró, és aki a vehemens üvöltözés közben hasztalan igyekezett csitítani férjurát, két nappal azelőtt találkozott a mixerek gyöngyével, és úgy nyalták ki egymást, mint Micimackó a mézescsuprot. Hazel nem az a fajta, aki tolerálná az agresszív megnyilvánulásokat, szóval a kidobók már készen álltak, hogy intézkedjenek, de akkor Haze nemes egyszerűséggel lecsapta a kezéből a poharakat, kézen fogta a pasast meg a nőt is, hátrahurcolta őket és csaptak egy orgiát - nevetek az emléken, mert amikor előkerült a trió az akció után, a fazonnak az üdvözültek bárgyú és boldog vigyora ült a fején. - Mellesleg az nem lett volna szép húzás, ha kavartál volna vele. Az a része legalábbis nem, hogy meg lettem volna fosztva a látványtól - te jó ég, még belegondolni is izgató. És akkor még irodalmian fogalmaztam. - De igazából jobb is, ha nem bonyolódtatok egymásba. Azt hiszem, egyrészt gerjesztő lett volna a látvány, hanem ugyanakkor én... - hallgatok el aztán úgy, mint akinek cipzárt húznak hirtelen a szájára. Nem hogy hangosan, még magamban is elég necces kimondani ilyesmit, de ha már úgyis az őszinteség óráját éljük éppen, akkor igenis be kell vallanom, hogy amit akkor éreztem volna, azt úgy hívják, hogy féltékenység. Sőt, ennek a súlya sokkal nagyobb lett volna mint a leszbikos showműsor élvezete.
Szóval verbális befejezés helyett csak az apró, zavart mosollyal zárom le a gondolatmenetet, és ez akkor sem múlik el az arcomról amikor Miss Rosewood "terülj asztalkámat" játszik a zongora tetején. Amik eddig ezen az estén történtek, az érzéseket amiket rám rontanak, és amiknek kibogozásához hiányzik a jártasságom, nem lehet másképpen elviselni, csak egy ital áldásos és jótékony kíséretében, időnyerésnek sem utolsó megoldás - lenne legalábbis, ha Blan nem követne szinte azonnal, és úgy tűnik a kezébe ragadja az irányítást. Tükröt tart elém, meglehetősen különös tükröt, amelyben egyszerre láthatom önmagam, őt, kettőnket, csak éppen a jövőt mutatja a képzeletbeli foncsorozott üvegdarab kissé sejtelmesen és homályosan.
- Hmmm... - dünnyögök válaszul a szavaira, és elvigyorgom magam. Nem cinikus a mosolyom, vagy pimasz, csak jókedvű és vidám, és meg is osztom vele az okát.
- Szóval nem akarsz bezárni. Csak egy kicsit. Legyek szabad és legyek rab is, de mindkettő csak egy kicsit - ismétlem Blan után az elmondottakat. - Gyerekkoromban volt egy papagájom. Semmi extra, csak egy sima kis hullámos fajta, tudod melyikre gondolok. Sajnáltam, hogy egész nap a kalitkában ül, szóval kivettem egy nap, hagy repüljön, de biztos ami biztos alapon két méter kalapgumit kötöttem a lábára. Odakinn a balkonon - intek fejemmel a színtér felé - nagyjából egy percig ült az ujjamon, meglepve a hirtelen horizonton ami elé tárult, aztán kilőtt az égbe. Csakhogy a gumi megfogta, sőt vissza is rántotta. Egy rakéta sebességével méghozzá. Néhány halálra rémült csippantás, meg egy levegőben fél lábon pörgés lett a kaland vége. Szóval remélem velem kapcsolatosan nem így tervezel. Nem vagyok túl jó az egy lábon breakelésben - turkálok gyengéden Blan tincsei között. Egészen addig, amíg el nem kezdi szétnyitni rajtam az ingemet. Nem csak hagyom, biztatom is, mert tény, hogy valami érezhetően és többé-kevésbé megfogalmazhatóan változott közöttünk, de az is tény, hogy a szex lételemem nem csak nekem, neki is. Egyébként azt kérte, ne változzak, hát akkor miért ne teljesítsem ezt az elvárását? És miközben mozdulatlanul engedem, hogy Blan vetkőztessen, és hallgatom a halk dúdolását, az agyam mélyén, mint egy vakító fényárral történő atombomba-robbanás, érkezik meg a felismerés. Hogy nem akarok már óvatos lenni, mérlegelni, vagy taktikázni. Szárnyalni akarok, akkor is, ha esetleg zuhanás lesz belőle. Akkor is ha csalódással, pusztítással, vagy megbánással ér majd véget. Szárnyalni akarok, és őrültségeket elkövetni. És ő az egyetlen, akivel ezt csakugyan lehet.
Lágy, szinte óvatos csók érkezik, majd Blan tűzforró lehelletét érzem a mellkasomon. Bőrömbe mormolja a szavakat, alig hallom őket, kissé torzít így a membrán, de azért felfogom a lényeget.
- Ugyan már szivem - válaszolom, ujjaimra tekerve a haját, és finoman hátrahúzva a fejét, csak amolyan alig érzékelhető dominanciajelleggel. - Úgyis tudod, mit választok. Miért gondolod, hogy szeretném, ha most mássá válnál? Vadmacska vagy az ágyban, kielégíthetetlen, egy valódi gyönyörzsák. Semmi kedvem változtatni azon, ami már bevált - suttogom, aztán lecsapok: egyenesen Miss Rosewood nyakára. Végigsiklok rajta nyelvemmel, majd ajkammal piócaként tapadok rá, vörös, de alig pár percen belül elmúló nyomokat csókolva rá. Meg akarok benne mártózni, hallani akarom a hangját, ahogy a mámor pillanatában felsikít, érezni akarom hátamban a körmeit, ahogy belém vágja a kéj szédítő pillanatában. Akarom, hogy tőlem essen darabjaira, meg akarom dugni. Hevesen, keményen, észvesztően. És szerintem nem lesz ellenére.

Szókimondó szövegezés, erősen felnőtt tartalom


Ha valaki, csak azért, hogy megóvja a lelkét az esetleges csalódástól, vagy éppen attól, hogy még egyszer bárki csak úgy pofátlanul belegyalogoljon, és kitombolva magát tovább álljon, taposóaknákkal pakolja tele az életét, ne csodálkozzon, ha a saját baromsága áldozata lesz. Mert ha hirtelen és minden átmenet nélkül visszavonulót fúj és egy hatalmas hátraarcot követően indul meg visszafelé, akkor elképzelhető, hogy valamelyik csapdája lesz a veszte. Amivel amúgy magát akarta volna védeni. Nem mellesleg kurva feleslegesen. Mert az élet, ha egy kiadós pofánvágást követően márpedig szembe állítja olyannal akire neki igenis szüksége van, akkor ellenkezhet egy darabig, hisztériázhat, dacolhat, és körömszakadtáig küzdhet, a végén úgyis be fogja adni a derekát. Elmondható rólam, hogy a Lucian-el való kapcsolatomban amennyire menekülni akartam Vegas után, vagy úgy tenni, mintha minden folytatódhatna ott ahol korábban, akármennyire is faroltam kifelé az egész istenverte érzéshalomból, annál többször és annál nagyobbakat csapódtam a saját aknáimon. Én kezdtem. Én voltam aki először nyilvánvalóvá tette, hogy valami megváltozott, így aztán vállalnom kellett volna a felelősséget azért, hogy idejutottunk. Persze nem is én lettem volna, ha ezt első körben meg is teszem.Még mindig nem akarom. Nem akarom, hogy bármi változzon, holott ha egy kicsit tovább látnék a saját kis horizontomnál, akkor észrevenném, hogy nem bármi változott, hanem minden. Csak éppen én még hiszem azt, hogy ebből is ki tudjuk hozni a maximumot, anélkül, hogy bármelyikünk sérülne. Én nem fogok. Az életben mindent ezerszeresen veszek el. Nem vagyok a kölcsönösség híve, ha ahhoz nem társul minimálisan is különleges élvezet. Nem kockáztatok, pedig nagyon a szakadék szélén táncolok.
A Sinner és vele együtt Lucian számomra mindig is az a hely és az a pasas volt, ahol és akivel önmagam lehettem. Akivel tényleg nem csupán kiegészítettük egymást, hanem minden együttlét során a végtelenségig kimerítettük a másikat, miközben pontosan az egymásnak nyújtott élvezetből töltekeztünk fel. Ő az enyémből,én az övéből. A pillanatban éltünk és a pillanatnak, nem néztünk tovább pár óránál, talán a következő találkozónál. Talán pár csillogó éjjelnél valamelyik nagyvárosban, a kaszinók vonzóan bűnös és bűzös világában. Fogalmam sincs, hogy ez vajon egy másik szinten működni fog e, azt sem tudom, hogy valóban ezt akarjuk, vagy csak a hirtelen feltámadt ösztöneinket akarjuk lecsillapítani. De mégis mi a picsának kattogok ezen? Élveznem kellene az estét, ami romantikusnak indult, és talán lehetett volna belőle valami szép és kellemes, talán lelketsimogató befejezés…..de őszintén mégis miért akarom magunkat is becsapni? Mi nem ilyenek vagyunk, és ha beledöglünk sem leszünk ilyenek. Számomra minden este amit együtt töltünk magában hordozza a szex ígéretét, és ezen nem akarok változtatni, nagyon bízom benne, hogy ő sem. Vagy ha igen, akkor a mai éjszakánk eddig tartott.
De már a zongoránál érezhető hogy valami más is feléledt a háttérben, ami mindig is ott volt és ez a faszi akármit csinál, gyakorlatilag már azzal  képes fél másodperc alatt begerjeszteni, ha hosszabban sóhajt. Próbálom neki elmagyarázni mit is akarok, de elég nehéz ezt úgy, hogy közben a saját érzéseimmel hadakozom, amelyek át akarnak bújni a szexista ribanc álcája mögül, meg persze megpróbálom lassabbra venni a tempót. Kicsit más ez az egész. Van benne valami szokatlan gyengédség, ami tudom, hogy tiszavirág életű, én mégis neki adom. Kezdjen vele amit csak akar. Azt akarom, hogy az enyém legyen, hogy akkor legyen az enyém amikor csak akarom, de közben nem akarok rajta semmit változtatni. Nem akarom, hogy állandóan a nyakamba lihegjen - maximum akkor ha éppen a gyönyört ostromoljuk, ő meg éppen hátulról ölel át, és merül el bennem úgy mint egy mély és érzéki kútban - mégis tudom, hogy mostantól kurvára hiányzik majd ha éppen nem látom. Azt is tudom, hogy a futó kalandjaim során ott fog előttem lebegni az arca, az a pofátlan és mindenféle megveszekedett élvezetet ígérő vigyora. Bűnre csábít még az is, ahogy pislog. Bassza meg, ez faszi egy két lábon járó orgazmus generátor!
A szavaira, csak bólogatok….igen, valahogy így gondoltam. A papagájos történet közepette egy húzásra iszom ki a pohár pezsgőt, majd visszafordulva hozzá kezem a mellkasára simítom. Ujjai a hajamba mélyednek, enyhén döntöm hátra a fejem, hogy még erősebben és még mélyebben bele tudjon mászni. Az ujjaira tekerni egy-egy tincset.
Amikor a balkont említi elpillantok abba az irányba, majd egy kicsit ironikus, mégis őszinte nevetéssel konstatálom, hogy szerencsétlen madár mennyire pórul járt.
- Ha valóban meg akarnálak kötni, akkor a farkadra tekerném azt a kalapgumit. Bár gyanítom, ha nagyon be lennél indulva, akkor még az sem tartana vissza. Vagy ha visszarántalak, nemes egyszerűséggel felnyalábolsz, és viszel magaddal. Nem ez lenne az első alkalom.- döntöm hátra teljesen a fejem, szívből jövően kacagva, miközben érzem, hogy az ujjai között tekeredik és hullámzik, szinte külön életet élnek a fürtjeim. A fejbőr is egy erogén zóna, ha valaki jól csinálja….ő pedig kurvára jól.
Még mindig egyensúlyozom egy kicsit az este korábbi hangulata, meg a feléledő vágyaim között félúton. Olyan helyzet ez amiben még korábban így nem voltunk, hiszen normál körülmények között ennyi idő után már majdhogynem hazafelé tartanék. A felcsendülő dal kicsit a lágyabb hangulat felé terel, kicsit magával is ránt, én meg hagyom magam. Esélyt adok neki és talán kicsit magamnak is, vagy talán tőle várom, hogy segítsen valamerre mozdulni….ő pedig segít is. Ó atyám, de még hogy!
Ujjain úgy tekeredik végig a hajtincsem mint egy rá várakozó élő inda, ami remegve követeli, hogy másszon belém akár a hajamon át is. Rándul picit a fejem. A tekintetébe fúrom a sajátomat, és a komolyság másodpercek alatt válik szinte egy elmozdíthatatlan maszkká az arcomon. Végül alig pár másodperc múlva egy kissé talán cinkos és minden ízében követelőző vigyor ül ki az arcomra. Dacosan próbálom felszegni a fejem, amennyire ebben a helyzetben tudom. Alsó ajkam becsippentem, és így maradok egy darabig amíg beszél.Óvatosan rándul egyet a vállam a költőinek szánt kérdésre, és mikor megérzem a heves ajkát lecsapni a nyakamra, tudom, hogy választott. És reméltem, hogy végül így lesz.
A hevessége szinte megbénít egy másodpercre, és egy hangos szinte éterien mély nyögés és hörgés, kacagás különös egyvelegével adom a tudtára, hogy ez számomra éppen olyan veszedelmes, mint a számára. Az inggel már nem játszom tovább, a gyengédséget és a korábbi nyílt romantikát felváltotta valami olyan ösztönszerű, amely azt hiszem a mi esetünkben egyszerűen elkerülhetetlen. A hátam nekifeszül a pultnak, és enyhén rá is hajolok. A kezem oldalra nyúl, zihálva, szinte hangosan szuszogva emelem meg két oldalt és amit ott érek egyszerűen leseprem. A poharak, az üvegek szilánkokra hullanak a földön, gyakorlatilag gyémántként borít be mindent a kristály. De nem hagyom abba. Még mindig nincs elég hely, így aztán egy újabb seprést követően egyszerűen megkapaszkodom a nyakába, és ha segít, és megfogja a derekamat fel tud ültetni a pultra, de ha nem, akkor úgy is megoldom. Végül felemelem a lábaim és egy enyhe fordulatot követően kinyújtom azokat, végigfekszem a márványlapon. Tulajdonképpen ha jobban belegondolok itt még sosem csináltuk….igaz olyan sem fordult elő, hogy gyakorlatilag a földre sepertem az összes méregdrága poharát, nem mellesleg jó pár üveget is, amiben még volt ital. Bánja a picsa….nem érdekel. Az sem érdekel jelenleg, hogy ha a világ éppen apró atomokra esik körülöttünk. Én nem látok mást, csak ezt a faszit, aki egyetlen mozdulattal, ahogy megfeszítette a fejem, ahogy a bőrömre duruzsolta, hogy meg akar dugni….ahogy a csókok közé temette, hogy mi mindent akar velem csinálni képes volt elérni, hogy minden, ami még a valóságban tartott egy másodperc alatt semmissé váljon.Ívben feszülök meg ott a pulton, fejem a hideg márványon pihen, és egy ideig még lehunyva tartom, remélhetőleg ennyi idő alatt ki tud hámozni legalább a ruhám egy részéből, ha nem akkor én magam bontogatom ki magam, bár a végére már a türelmem fogytán, így gyakorlatilag miszlikben kerül le rólam a ruha. Hogy ezek után mibe fogok hazamenni, az rejtély, de nem is érdekel. Jelenleg ez a legkisebb gondom. Egyedül a melltartó és a tanga marad rajtam, és ha Lucian le akarná venni, akkor nem engedem neki. Még.
- Foggal…..csak foggal. Mindkettőt.- mosolyodom el, miközben felülök,és az alkaromon támaszkodva nézek rá. A könyökömnél megérzek valamit. Egy kóbor üveget, ami valahogy ott maradt a nagy hevességben, és még félig van. Az arany színből ítélve valami drága whiskey lehet, mondjuk nem meglepő, az italkészletének a nagy része ebből áll.Ülő helyzetbe tornázom magam, és kifordulok vissza oldalra, így gyakorlatilag csípő magasságban leszek neki….majdnem. Az üvegért nyúlok, hogy egy aprót kortyoljak belőle, majd nagy vigyorgások közepette intek neki, hogy jöjjön közelebb….közelebb.
A tarkójára simítom az ujjaimat, és húzom közelebb, hogy egy heves, és alkoholmámoros csókba olvasszam magunkat, megosztva vele a whiskeyt, magamat és egy csodás, őrült és minden ízében kegyetlenül észvesztő éjjel ígéretét. Amikor elválok tőle, akkor nyelvemmel végigsimítom az alsó ajkát, hogy egy aprót harapjak bele, megtartva a fogaimmal húzzam és tépjem, szinte zihálva követeljek még tőle és belőle többet. Lassan engedem el a beharapott alsó ajkát, miközben néha még visszamarok rá.
- Ne finomkodj akkor szivi! Sosem szoktál.- nevetek fel gurgulázva szinte a betűket,majd oldalra pillantok a kristálypoharak zúzványaira, legalábbis ami maradt belőlük. Azt mondják a fájdalmat az élvezettől csupán egy határ választja el, ahogy a kellően túlhúzott, saját gyönyörében fuldokló embert az őrülettől is. Egy gyors mozdulattal csusszanok le a pultról, még egy futó, de annál hevesebb csókot nyögök rá az ajkaira, majd mezítláb rásétálok a szilánkokra. A fájdalom csontig hatol, ugyanakkor azt hiszem a felszabaduló élvezetmámorban a fájdalom valami mássá alakul az agyamban. Kinyújtom a kezem Lucian felé. Tekintetem csábító kígyóként tekeredik körbe rajta, feszül bele a bőrébe.
- Kielégíthetetlen gyönyörzsák, mi? Mersz velem kellően őrült lenni?- tartom még mindig kinyújtva a kezem, miközben érzem, hogy a szilánkok szépen lassan hatolnak a talpamba. De nem ezt érzékelem, hanem azt a szokatlan, és minden szempontból megveszekedett módon őrült pillanatot, hogy valószínű még soha nem csókolt senkit fulladásig egy kristályszilánk kupac közepén. Ahogy én sem csináltam még ilyesmit soha. De ez ma egy sok szempontból is különleges éjjel lesz.

Blan & Lucian

'I was a wanderer, until now. I've found a home in your heart'

+18

Ha belegondolunk, az élet valójában hihetetlenül egyszerű dolog. Végtére is mi kell hozzá? Egy ház, amit a fészkünknek hívhatunk, amelynek a falai közé jól esik hazatérni, ahol minden sarok bennünket tükröz, az egyéniségünket láttatja. Kell hozzá étel a hűtőben, néha akár a luxus kategóriájába tartozók is, hogy adjunk vele egy jóleső pacsit, vagy épp jutalmat a lelkünknek és a testünknek is. Na és persze egy munka, hogy mindezt finanszírozzuk. Ennél egyszerűbb számtan talán nem is létezik. Ugyanakkor az élet mocskos módon tud bonyolult is lenni, és a röhejes az egészben, hogy éppen mi magunk tesszük azzá, mintha csak azt néznénk, hogy az egyhangúnak tűnő és végtelennek tetsző napokat mivel lehetne megtörni vagy felborítani. Az egyik ilyen remek lehetőség az a "találmány", amelynek hurkába már ősidők óta önként dugják fejüket az emberek, és amit hétköznapi nyelven csak úgy szoktak emlegetni, hogy párkapcsolat, szerelem, vagy házasság. Teljesen mindegy minek nevezzük, mind az ördögi kör halmazához tartozik. Olyasmi, amire az ember vágyik, ugyanakkor halálra is rémül tőle.
Kamaszkoromban még olyan egyszerű volt minden. Ha szimpatikus voltam egy lánynak, és ez kölcsönös volt, akkor randiztunk párszor, és ha ez is stimmelt, akár egy ideig - néha elképzelhetetlenül rövid ideig - egy pár voltunk. Mert volt abban valami jó, valami felemelő ha az ember elmondhatta, hogy barátnője van. Aztán eltelt nagyjából két évtized, és eljutottam oda, hogy egy érzelmi kapcsolat puszta elképzelésére is jeges rettegést érzek. Menekülök előle, mint az ördög a szenteltvizet lóbáló pap elől, és az oka nem abban rejlik, hogy borzalmas dolognak tartanám, hanem mert rájöttem, hogy egyszerűen nem éri meg a belefektetett időt és energiát. Hiszen hát nem sokkal egyszerűbb, ha minden csak a szexről szól? Egy mámorral teli, gyors éjszakáról, vagy akár kettőről, aztán talán soha többé nem látjuk egymást - nincs alkalmazkodás, összekalapálódás, súrlódások, sértődések, féltékenység, nincs egy olyan románc, amelynek a végén mindkét fél sérülésekkel teli lélekkel távozik. Talán félek is az érzelmektől, a szerelemtől. És egy jó ideje már nem is hiszek abban, hogy rám találhat. Falakat építettem magam köré, amelyek mögött békében lecövekeltem, mert tudtam hogy biztonságot adnak. Nem voltak kétségek, hogy a saját világomban mire számíthatok, mit várhatok, így nem érhet csalódás. Sokáig féltem hinni az érzelmekben, abban hogy sodródhatok az árral, inkább mindent ésszel akartam megtervezni. Csak éppen kihagytam a számításból, hogy van, amit nem lehet...
Mintha csak a karma hosszú lejáratú befektetése lennék, ahol most járt le a fizetési határidő, megérkezett az életembe Miss Rosewood. Ha jól belegondolok, megérkezett már két éve, csak most valahogyan máshogy. Teljesebben. Különösebben, ijesztőbben és mégis jóesően. Hozott valamit, amit eddig még senki sem. Nem tudom hogy csinálta, csak azon kapom magam, hogy beleolvadok ebbe az egészbe. Talán szükség volt az eddigi életemre, a mögöttem lévő múltra, a nők százainak ölelésére ahhoz hogy rájöjjek, ő az első, akivel nem azért akarok együtt lenni, hogy ne legyek egyedül, hanem azért, mert ketten különlegeset alkotunk, pontosan azt adjuk a másiknak, amire szüksége van, és amitől mi magunk is többek leszünk. Még kardélen táncolunk, még bizonytalanok vagyunk, de azt hiszem ennek a vacsorának, a mai estének a végére már kimondatlanul is tudni fogjuk az igazságot.
Koppan a poharam a bárpult nemes fáján mikor Blan elém áll, és szavaira szinte kényszert érzek, hogy megosszak vele egy rövid kis történetet gyerekkoromról, meg arról amit akkor állatszeretetnek gondoltam, de valójában nem volt más, mint lájtos horrortörténet. Mármint persze nem nekem.
- Auuu... - vágok fájdalmas arcot, mert a farkamat ért puszta fenyegetés is az inkvizíció ígéretével ér fel. - Csak vigyázz! - intem aztán. - Nehogy véletlenül egyszer a szokásosnál is gyorsabban álljon vigyázzba, akkor aztán úgy vág majd szemen a kalapgumi, mint egy ostor. Egyébként is, tudod hogy sokkal jobban szeretem, ha valami mással szorítod - teszem hozzá jókora adag kajánsággal, miközben Miss Rosewood hajában turkálok. Mondtam már, hogy nem csak a női idomoknak, hanem a hosszú hajaknak is bolondja vagyok? Az övének meg pláne. Még az illata is felpezsdíti bennem a vért.
Egyik fényes, vastag tincsét ujjaim köré tekerem, leheletnyi, alig érezhető dominanciával kényszerítem, hogy rám nézzen. Meg is teszi, egyenesen tekintetembe fúrja a sajátját, ajkán pedig megjelenik az a dacos, évődő kis mosoly, mintha azért kérdezné: "na és most mi lesz?". Nem hagyom sokáig válasz nélkül, keselyűként csapok le a nyakára, szinte azonnal fel is sóhajt, mintha reakciója szám és nyelvem játékának rezonanciája lenne, de nem hagy sokáig kóborolni a kellemes tájakon. Egy könnyed mozdulattal pattan fel a bárpultra, elfekszik rajta, szinte felkínálja magát, hogy rajta, van itt más is amit lehet élvezni az italokon kívül, közben a földre söpri a poharakat és az ott lévő italokat. Bravó Miss Rosewood, csaknem húszezer dollárt intézett el egyetlen mozdulattal. Igaz, végeredményben leszarom. Sokkal inkább foglalkoztat az, amit művel, ahogy úgy beindult, hogy cafatokban szaggatja le magáról a ruhát, nem marad rajta csak a fehérnemű. Már nyúlnék oda, hogy abból is kibontsam, de kapok tőle egy utasítást, mire szélesen elvigyorgom magam. A bugyit nem nagy kunszt leszedni foggal, a melltartó már neccesebb, mert azon ugye egy kurva kapocs is van, az kéz nélkül elég nehéz, úgy néznék ki mint amikor a foxi szétcincál egy lábtörlőt. Míg én ezen a hülyeségen merengek néhány tizedmásodpercig, ő már közben fekvésből ülésbe vált, magához ragad egy véletlenül ott maradt üveget, amely megúszta a pusztítást. Kissé tartózkodóan pillantok rá, mert első körben úgy fogja meg, ahogy a kézigránátot szokás, remélem nem azt készül tesztelni hogy egy kölcsönhatás esetén melyik lenne keményebb, a whiskys butália vagy a koponyám, de szerencsére esze ágában sincs ilyen merénylet, csak egy őrjítő, bourbon-nal kevert csók érkezik a következő másodpercben. A vér szinte úgy robban fel minden porcikámban, mint egy atombomba, de még mielőtt bármiféle cselekvésre ragadtatnám magam olyasmi következik, amire eddig csak BDSM filmekben láttam példát: Blan lecsúszik a pultról, és nemes egyszerűséggel belegyalogol a földön heverő cserepekbe.
Én szisszenek fel helyette, pedig a fájdalmat nem én érzem, csupán elképzelem, de a látvány is eléggé kijózanító. Mi a jó istent csinált ez a nő mielőtt idejött, szívott valamit?! Bárhogy is, ennek a kis akciónak a végeredménye az, hogy a vérem eddigi koncentrációja a testemben hátraarcot csinál, és elég hozzá két szempillantás, hogy az egyetlen ami jelenleg képes égnek állni rajtam, a hajam legyen.
- Teljesen megőrültél?! - hűlök el teljesen, és hála az égnek érte, hogy én még ruhában és cipőben feszítek, mert egyetlen mozdulattal kapom ölbe Miss Rosewood-ot, és a gyalogkakukk sebességével viszem el a kanapéig. Óvatosan lerakom édes terhemet, aztán megállok felette, nagy levegőt veszek, most alighanem olyan szavak fognak érkezni, amitől leszakad még a csillagos ég is, de a saját legnagyobb meglepetésemre amint kinyitom a számat, egy hatalmas nevetés tör elő belőlem.
- Hát te tényleg hihetetlen vagy... - rázom közben a fejemet. - Gyönyörű, szexi, és teljesen őrült - ülök le a kanapé szélére, és szemügyre veszem a talpait, közben a szemem sarkából azt is sikerül észrevennem, hogy az idáig tartó utunkat apró, elszórt vércseppek jelzik. - Azonnal visszajövök. Ha moccanni, vagy ellenkezni mersz, Istenre esküszöm hogy lekötözlek és a saját bugyiddal tömöm be a szádat! - intem Blan-t, és remélem tudja, hogy ez alkalommal teljesen komolyan gondolom a fenyegetést. Elrobogok a hálóig, áldva közben az eszemet, amiért van egy apró elsősegély ládám, azzal a kezemben térek vissza, közben leszólva telefonon a bárba, hogy küldjenek fel egy takarítót is, eltüntetni a nyomokat, mert úgy néz ki a lakosztályom, mint ahol véres tömegmészárlás zajlott le az elmúlt percekben.
Visszaereszkedem Miss Rosewood lábaihoz, és olyan óvatosan, amennyire csak tőlem telik kihúzom a talpa kellős közepén éktelenkedő két jókora szilánkot, majd egy határozott, megvető mozdulattal dobom a többi közé.
- Szerencséd van, elvileg nem kell összevarrni - dünnyögöm, majd előveszek egy köteg gézt, és zoknit varázslok belőlük a lábaira. Hát, fene tudja, neccharisnyában valahogy jobban tetszik. - Tudod, eddig is sok mindennel képes voltál meglepni, de ez... - tanácstalanul széttárom a karjaimat. Egyrészt tényleg mulattat a dolog, másrészt szívem szerint most a térdemre fektetném, és elfenekelném, mint a rossz gyerekeket szokás. Közben megérkezik a takarító is, és gyakorlott mozdulatokkal tünteti el Blan zakkant ötletének összes nyomát.
- Köszönöm - szólok utána, mikor munkája végeztével beszáll a liftbe, és ahogy csilingelve bezárulnak mögötte az ajtók szemügyre veszem Miss Rosewood általam kreált zoknijait. Néhány csepp vér már át is ütött rajtuk, de talán nem túl vészes a dolog.
- Csak úgy megjegyzem  - szólalok meg újra, miközben a lábától feltornázom magam a derekához - hogy holnap ugyan van egy üzleti tárgyalásom, de holnapután ráérek, és gondoltam, ellátogathatnánk abba a bizonyos vidámparkba. De azt hiszem el kell halasztanunk. A vadító ruháidhoz nem nagyon megy sem a gézpakolás, sem egy sportcipő - mert hogy tűsarkúba most nagyjából egy hétig nem fogja bepréselni a tappancsait, az fix. - Te kis bolond... - hajolok közel hozzá, és végigcirógatom az arcát a mutatóujjammal - Szóval vegyem ezt úgy, hogy én már csak így önmagamban nem is vagyok elég neked? Csak mondd, mit szerezzek be legközelebb  - cukkolom. - Szögecses nyakörvet, korbácsot, anál intrúdert?

Szókimondó szövegezés,felnőtt tartalom


Egész reggel pokoli ideges voltam. A mai nap miatt, az egész megváltozott helyzet miatt, azért, hogy képtelen vagyok a magánéletemben olyan rendet tartani ami eddig volt. Bosszant, hogy nem én uralom a helyzetet, hanem az ural engem. Sosem voltam ellensége a változásoknak, sőt kifejezetten kerestem a lehetőséget rá. Ugyanakkor megrémít és kíváncsivá is tesz egyszerre ami mostanság történik velem. A pillanatban élni sosem gondoltam, hogy efféle veszélyeket is hordoz magában, hogy a történéseket egy idő után nem tudjuk befolyásolni. Úgy támadott le két oldalról is az egész, hogy ebben fuldoklom hónapok óta, és döntésre kellene jutnom mindkét esetben….de hogyan ha az egyikben sem tudok igazán? Mindkettőt akarom. Vagy mindhármat, mégis ahogy apám szokta egykor mondani: egy seggel nem lehet megülni egy időben két lovat. Én viszont szeretnék rácáfolni az evolúcióra, bár még fogalmam sincs hogyan. Miért érzem, hogy ebből sok szék közül a földre- esete lesz? Vagy talán az sem. Ott fogok vergődni, és röhögök majd magamon, hogyan lehettem akkor barom, hogy nem vettem észre, gyakorlatilag pontosan erre van szükségem: ezer irányból rám támadó érzelmekre, amiket nem tudok és nem is akarok megállítani? És amiket nekem kellene féken tartani, de segítség nélkül nem megy.
Mint mondtam, pokoli ideges voltam, így fel kellett hívnom Lance-t, aki nem tudott átjönni. Pokolba az egész istenverte faszival, hogy egy alkalommal lenne rá olyan esetben szükségem, amikor nem arra vágyom, hogy megfarkaljon, és olyankor sem számíthatok rá?  Maradt a telefon, meg a távgyógyítás, bár azt hiszem fogalma sem volt arról miről is beszélek neki. Hogy én és Lucian? Az a Lucian, akinek egy hosszú távú kapcsolat addig tart amíg elolvad a whiskey-ben a jégkocka? Jobb esetben. Az a Lucian aki gyakorlatilag néha elég komoly és elég szép összegekkel finanszírozza a szerencsejáték függőségem, és az a Lucian akitől gyakran alsó nemű nélkül távozom hajnalban? Vagy hát sokszor már akkor sincs rajtam amikor megérkezem. Az a Lucian, akivel Vegasban eltöltött kellemes estébe többet magyaráztam bele? És nem csak én. Igen, az a Lucian. Kiröhögött, és nem értette, hogy mi a picsának töröm magam rajta, miért tulajdonítok neki nagyobb jelentőséget? Hát azért baszki, mert nagyobb jelentőséggel bír, mint amit én akartam, és amit engedtem volna a lelkemnek, ami elcseszett módon rejtve volt ezidáig. Fogalmam nincs hogyan bűvölte elő Lucian abból a lezárt szelencéből amit élvhajhászással, és tartós kapcsolat mellőzésével kötöttem szépen szorosra. Fogalmam nincs, de sikerült neki, és most alaposan játszik velem, mint egy megátalkodott macska a kedvenc gombolyaggal.
Gyógyszerrel tompítottam valamikor délután a fejfájásom, és a gyomorideget, de nem sokat használt. Igaz, azzal tisztában kellett volna lennem, hogy a Xanafin az a tipusú nyugtató, amivel az alkoholt, kivált a buborékos, habzó fajtát nem nagyon lehetne keverni, mert a felszabaduló szén-dioxid meglehetősen érdekes reakciókat vált ki az emberből. Már csak karbonsav kellene és észterrel ütném ki magam. Helyette egy gyors lefolyású, szinte földöntúli mámort okozó drogot lehet kikeverni, amit azt hiszem azért nem gyártanak mert meglehetősen költséges és nem tart sokáig a hatása. Ennyit a kémiáról. Meg ennyit az én figyelmemről, vagy gondolkodásról, amit az este folyamán a józan eszemmel és a valósághoz való kötődésemmel együtt küldtem valamikor félúton szabadságra. És pezsgőt iszom, ami gyakorlati másodpercek alatt szabadít fel bennem mindent. Feszültséget, gátlást, odaadást, veszett gerjedelmet, amivel majdhogynem tökéletesen elveszítem az öntudatom. Sem fájdalmat nem érzékelek, sem semmi mást. Az első erő, ami azt hiszem mindezt ezerszeresére fokozta bennem, az Lucian ujjai voltak, amint a hajammal játszadoznak. A fejbőröm is belebizsereg minden mozdulatába, így a teljesen tiszta gondolkodást immáron véglegesen elűzi a felrobbanni készülő vérem. Csupán egy részét okozzák a nyers ösztönök a másik része a Xanafin és a pezsgő tökéletes kombinációjának tudható be. Ha nem seprem le a számtalan butéliát, kristálypoharat, vagy éppen azt ami még a kezem ügyébe került…..talán voltak ott apró tálkák, esetleg rágcsálnivaló, vagy valami gyümölcs? Annyira nem emlékszem….tényleg.Szóval akkor is valószínű a pult tetején végzem, minden bizonnyal olyan erővel rántom magamra Lucian-t amilyen erőről eddig fogalmam sem volt. Helyette teljesen elveszítve a józan eszem kezdek egy olyan elvetemült, meglehetősen veszélyes csábításba, amiről csak agyam egy apró szeglete sejti talán, hogy nem teljesen normális.
Csak nevetek, és táncolok az üvegcserepek közepén, mintha gyémántok lennének, amelyek a nők legjobb barátai ugyebár. A kezem nyújtom Lucian felé, mert azt akarom, hogy ebben a megveszekedett mámorban ő is velem tartson. Nevetek. Kicsit talán úgy mint aki a vesztét érzi, kicsit talán úgy mint akinek semmi másra nincs szüksége, csak arra, hogy a ez a faszi vesszen el benne. Menthetetlenül mélyen, menthetetlenül keményen és menthetetlenül sokáig. Érezni akarom, ahogy hullámzik velünk a világ, ahogy felrobban az univerzum körülöttünk, csupán attól, hogy a teste forrósága az enyémbe simul. Csillog körülötte a világ, az élet, csillog a valóság, amely alatt vörösen buggyannak ki az első vércseppek,ám a fájdalomérzet még várat magára. Helyette Lucian kétségbeesett hangja jut el hozzám, és nem józanít ki ugyan teljesen, de értetlenül nézek rá, mikor felkap a földről Ösztönösen karolom át a nyakát, miközben fejem beletemetem a mellkasába. Oda is belenevetek, hörögve és kuncogva, mint egy rossz gyerek, aki az utóbbi egy órát sárban dagonyázással töltötte és most leszidást kap. Beharapom az alsó ajkam, úgy pislogok rá még mindig nevetgélve, és egy apró nyögéssel konstatálom, hogy lerakott a kanapéra. A korábbi bódulat lassan kezd alább hagyni. Mint mondtam roppant költséges és nagyon rövid lejáratú, cserébe viszont kikapcsol bizonyos dolgokat az ember agyában, és elképesztő eufóriát és élvezet utáni vágyakozást okoz.
- Úgy érted őrülten gyönyörű és őrülten szexi és őőőőőőrülten őőőőőrült?- ajkaimmal az arca felé kapok, érezni akarom a nyelvem alatt a bőrének kívánatos zamatát. Úgy tűnik azonban, hogy jelenleg ez az érzés, ez a vágy nagyon egyoldalúvá vált. Azonban a lassan tudatom alá szivárgó fájdalom, ami lüktetve hasít bele a talpamba, amit éppen a kezébe vesz felszabadítja az eddig lappangó ingereket. Érzékelem, és egy aprót szisszenek is.
- Óbassza meg!- szakad ki belőlem, amikor rájövök, hogy mi történt  és követem tekintetemmel Lucian válla mellett elpillantva az apró rubint cseppeket.
- Az az én…- vérem? Kérdezném, de aztán eszembe jut mi történt. Kiütöttem magam, de mindenre emlékszem. Ez a legcsúnyább hozadéka ennek az egésznek.
- Nincs is rajtam…- bugyi, mondanám, de rá kell jönnöm, hogy még van. Nem tudom képes leszek még befejezni egy mondatot az elkövetkezendő úgy egy órában?
- Igenis, nem mozdulok, nem ellenkezem. De ha le akarsz kötözni, az ellen sem fogok. Csak legyen valami tétje, vagy valami….auuucs….bassza meg ez fáj!- meg akartam kicsit mozdítani a lábam, hogy megnézzem a sérülésem, de már ettől erős és csontig hatoló fájdalom hasított belém. Hátrahajtom a fejem egy pillanatra és próbálok mélyeket lélegezni, majd felemelem amikor meghallom, hogy visszatért, hóna alatt valami elsősegély ládát szorongatva.
- Ó! Nem mondtad, hogy orvososat fogunk játszani. Mondjuk máskor én vagyok a szexi nővérke, de nekem tetszik ez a felállás is….Ááááúúúú hát bazd már meg!- akármennyire akar óvatos lenni, most már gyakorlatilag bárhol hozzáér a talpamhoz a fájdalom azonnal jelentkezik.
-  Jobb szeretem amikor belém dugdosol valamit és nem kihúzogatsz. Az nem fáj.- dunyorgom, próbálva legalább minimálisan elvenni az egész helyzet okozta abszurditást.Bár nem nevetek, mert az nem megy.
- Miért ha össze kellett volna varrni, akkor előveszed a tűt és cérnát, meg az ipari varrógépet és neki esel? Amúgy…..köszi…- ez utóbbit nagyon halkan inkább csak kettőnk közé dünnyögöm. Tudom, hogy igaza van, ahogy szépen lassan realizálom azt is, hogy mekkora épületes barom vagyok. Csendben maradok addig amíg a takarító végez, igaz valamikor azért közelebb hajolok Lucian-hez, és odasuttogom a fülébe, a tekintetem egy ideig még a munkálkodó takarítón tartom.
- Azért nyugtass meg, hogy nem azért végzi ilyen faarccal a munkáját, mert már megszokta, hogy itt rendszeresen a küszöb alatt is vér folyik. Mondjuk ha egy elmebeteg némber után kellene vért és üvegszilánkokat takarítanom valószínű én is morci lennék.- bólogatok magamnak helyeselve, és végül hagyom, hogy a lift csilingelve elszállítsa a takarítót, Lucian pedig helyes kis fehér gézcsizmákat varázsoljon nekem. Megforgatom a lábfejem, amennyire a kötés engedi, és ameddig még nem fáj annyira.
- Hát nagyon úgy tűnik. Bár szerintem irtó szexi. Most valld be! Mikor voltál egy nővel úgy, hogy efféle csini kötést viselt a lábain. Rám szexi szerintem ez a mutatós….uuuuuhmm...bumszli kis...na jó!- hajtom le a fejem és elnevetem magam, aztán felemelem, amikor megérzem a cirógatását az arcomon. Ide-oda cikázik a tekintetem az arcán, az arcélén, aztán fel a homlokára. Felemelem a kezem, és a mutatóujjam végigsimítok a homlokán, le a szemein, az orrának ívén, gyengéden az ajkain. Hüvelykujjam végigsimít az alsó, majd a felső ajkán. Elgondolkodva ráncolom a homlokom.
- Nem is tudom. Lehet színt is kérni? Mondjuk a nyakörv lehetne olyan helyes kis arany színű rózsaszín tüskékkel. A korbács minden ütésnél egy automata, Microsoft hangon ordítsa azt, hogy “Üss még te mocskos állat!” és az análintrúder használat közben játsza Britneytől a  Gimme More-t.- röhögöm el magam végül és egy ideig azt hiszem nevetek jóízűen, mert azért ez egy éles és eléggé agyzsibbasztó fantáziakép így hirtelen. Aztán próbálom ám rendezni a vonásaimat, és kicsit én is ülő helyzetbe tornázom magam, közelebb vackolva hozzá. Két karom átvezetem a vállain, és a tarkóját cirógatva ujjaimmal, kezdek beszélni.
- Kurva ideges voltam ma….mert ez az egész helyzet...szóval bevettem egy….kettő...vagy pár Xanafint. Arra nem kellett volna a pezsgő. Nem mintha ez magyarázat lenne, csak….- vonom meg a vállam.
- Ha már ilyen sikeresen elbasztam a jó kis romantikus, aztán fergeteges szexet ígérő esténket, hívsz nekem egy taxit? - szent meggyőződésem, hogy mennem kellene, igaz nem túl meggyőző a hangom. Meg aztán nem is nagyon akarok elmenni.
- Kivéve persze ha az előbbi kellékeket egy órán belül prezentálni tudod, mert akkor még a sajgó lábaim sem fognak érdekelni, ki fogom próbálni- nevetem el magam, aztán a vonásaim komolyabbá válnak.
- Lucian….te pontosan elég vagy nekem. Néha sok is. De így vagy pont elég, hogy sok vagy. Én így szeretlek ahogy vagy.Ilyen sokelégnek.- szalad ki végül a mondat, amit nem akartam, amit fejben ezerszer visszatöröltem, amit nem akartam kimondani, és azt hiszem ahogy utána ránézek, én sem vagyok benne feltétlenül biztos, hogy felfogtam mit is mondtam.

Blan & Lucian

'I was a wanderer, until now. I've found a home in your heart'

+18

Vannak álmok, amelyek néha olyanok mint a valóság, és néha a valóság is lehet olyan, mint némely álom. Ez a mai este is olyan, mint egy különös képekből összerakott éjszakai látomás, ahol megtörténhet - és meg is történik - bármi, ami morbid, szürrealisztikus, vagy akár nevetséges. Amikor felébredünk egy zűrzavaros éjszaka után, csak legyintünk a fantáziánk általunk látott szüleményeire, de mit tegyen az ember amikor mindez valójában megtörténik vele? Magunkhoz ölelhetjük a történéseket, elfogadhatjuk, vagy akár hátrálhatunk, menekülhetünk is előlük. Mint gyerekkoromban, mikor az iskolaudvaron játszottunk, és egy földre rajzolt kör volt a "ház", ahová ha beugrottam nem lehetett elkapni, az volt a biztonság maga. Végeredményben ez a kör az egész életemet végigkísérte, csak éppen emberi szem számára nem volt látható. Egy olyan hely ez, ami ott van mélyen legbelül, és nem léphet be senki más, csak akinek odaadom a kulcsot, és akit beengedek. Valaki olyan, aki tudja, hogy velem dolga lesz, értem meg kell dolgozni. Valaki, aki tudja, hogy hozzám nem lehet ajtóstól rontani a házba. Ehhez képest Miss Rosewood nem csak rám rúgta a jelképes falat, hanem egy piruett-szökkenéssel ugrott be a krétakörömbe, és fejére állított mindent, mint a forgószél. Tudom, hogy félnem kellene a változástól, meg kellene rémülnöm, mégis sosem tapasztalt biztonságot érzek. Nincs mitől félnem, jó kezekben vagyok, akkor is, ha nehéz elhinnem. Nehéz hinnem...
Sejtettem, hogy ma este Blan nem lesz teljesen józan, én magam sem vagyok az. Anélkül is tudtuk, hogy bármennyire is igyekeztünk egymást kerülni az elmúlt nyolc hétben, előbb vagy utóbb szembe kell néznünk a történtekkel, és ezt kétféleképpen lehet megtenni: vagy a kezünket tördelve és egyesével elpattintva a saját idegszálainkat, vagy egy kis itallal oldva a feszültséget még a találkozás előtt. Egyértelmű, hogy mindketten az utóbbi választást preferáltuk, talán ennek is köszönhető Blan mostani állapota, amely arra sarkallja, hogy őrült, hajmeresztő dolgot tegyen, olyasmit ami még tőle is szokatlan és meghökkentő. És akkor még finoman is fogalmaztam. Még jó, hogy a körülményekhez képest én észnél vagyok, már ha azt nem számítjuk, hogy Miss Rosewood lénye babonáz meg, de ha nem lennék is azonnal kijózanítani a látvány. Szinte gondolkodás nélkül kapom fel, majd fektetem végig a kanapén, miközben ő úgy kacarászik, mint aki a világ legjobb játékát fedezte fel az imént.
- Úgy értem olyan őrült vagy, mint akinek ténylegesen elmentek otthonról - mormolom a fogaim között, majd magára hagyon Blant annyi időre, amíg elsietek az elsősegélyládáért, igaz előtte fontolóra veszem, hogy a nyakkendőmmel kötözzem meg, de lemondok róla. Ha most lábra akarna állni valószínűleg úgyis visszadőlne, ilyen veszély tehát nincs. Ettől függetlenül megnyugtat az a látvány, hogy mikor visszaérkezem szemmel láthatóan ugyanabban a pozícióban találom ahogy hagytam. Csoda a köbön: kivételesen hallgat rám és nem megy a saját feje után, amolyan csakazértis alapon. Hogy az alkohol - vagy tudja franc miféle - mámor amúgy is oszlana már a fejében, vagy az idegpályákig lassan elérő fájdalom tesz róla nem tudom, de a vidám, pimasz vigyor lassan lefagy az arcáról, és lerí róla hogy már ő maga is tudja, mekkora baromságot művelt úgy öt perccel ezelőtt.
- Nekem bejönne ha te lennél a szexi nővérke, én pedig a professzor aki behív az irodájába - válaszolom, Blan lábát kötözgetve, miközben magamban még mindig egyszerre bosszankodom és röhögök az egész helyzet abszurditásán. Valójában a kis manővere olyan mértékben jellemző rá, olyan ízig-vérig Miss Rosewood-os, hogy akár copyright le is lehetne védetni.
- Ja, hát épp azon voltam - forgatom meg a szemeimet, mikor a levegőbe lő egy kedves "baszd már meg" felszólítást. - Csak épp ezzel a kis közjátékkal átmenetileg megálltunk az oda vezető út nagyjából felénél - nézek fel a betegápolásból, úgy lobogtatva kezemben egy köteg gézcsíkot, mint a győzelmi zászlót szokás. - Ha varrni kellene azt is vállalnám. Álomszép mexikói motívumokat hímeznék rád, és szerintem azzal a lendülettel bevarrnám a szádat is. Megérdemelnéd. Viszont ha még eddig nem írtál volna végrendeletet, és közeljövőben pótolni szeretnéd, javaslom vedd bele hogy halálod után vágják ki a nyelved, és külön koporsóban földeljék el. Lehetőleg a földteke másik oldalán - fogalmam sincs, van-e valami a halál után, és ha igen akkor micsoda, de gyanítom hogy ha Blan a pokolban kötne ki élete végén, még a Sátánt is úgy kiosztaná, hogy az laposkúszásban sunnyogna el a pokol legmélyebb bugyrába, és végigzokogná az elkövetkező néhány évezredet.
- Hogy micsoda? - röhögök fel prüszkölve mikor Blan nemhogy kiakadna a szögeses nyakörv-korbács-anál intrúder szentháromságon, hanem még személyes elvárásokkal áll elő. - Nem illene hozzád a rózsaszín nyakörv. Szerintem a fémszínű jobban passzolna. Ami az intrúdert illeti, részemről leszavazom Britney-t. Jobban hangzana Madonnától a Deeper and deeper - vigyorgok, aztán elkomolyodva kezdek bólogatni Miss Rosewood szavaira, kb úgy mint aki éppen rájön egy rejtvény megfejtésére.
- Ahhhha... - nyugtázom a dolgot. - Hát, nem tudom miféle az a Xanafin, de jobban hangzik mintha heroint lőttél volna vénásan. A kokainnál is jobban hangzik, még ha a mellékelt ábra nem pont azt mutatja - részemről ezzel le is zárva a téma. Mindenki követ el hülyeséget, enyhén szólva is pofátlanság lenne ha most pont én kezdeném el az észt osztani, vagy az erkölcsi bástya szerepében tetszelegnék.
- Haza akarsz menni? - pislogok meglepve, mert nem vártam, hogy így fog záródni az este. Szerintem Blan is amolyan költői kérdésnek szánta, mert a hangjából nem éppen az sugárzik, hogy az otthoni ágya melegére vágyik. - Sajnálom, de azt kell mondanom hogy ebben az időpontban már bajosan találnék nyitva tartó szexshopot, de a következő találkozásunkra felújítom a készleteimet. Egészen pontosan nyitok egyet. Egy Blanche Rosewood feliratú fiókot ott, abban a komódban, ahol majd csak a neked szóló játékszerek kapnak teret -  elhamarkodott ígéret volt, őt ismerve simán ki is fogja követelni őket. Én meg amilyen hülye vagyok, készséggel fogok a kedvére tenni ilyen téren is. Ezt a nőt ismerve bármire fel vagyok készülve.
Nos, úgy tűnik mégsem bármire. Mert az a néhány szó, amit a következő alig fél percben nekem címez... hű, valójában nem is tudom, miféle érzelmeket vált ki belőlem. Ha akarnám sem tudnám elmondani őket, mert ennek a leírására egy átlag ember normál szókincse nem elegendő. Az első reakcióm - és a legjobban érzékelhető - a döbbenet, nagyjából úgy dermedek meg mozdulat közben, mint Lót felesége, akit a végzetes kíváncsiság sóbálvánnyá változtatott. Alighanem a számat is tátva hagyom néhány másodpercig, így gyors váltással egy középkori katedrálison üldögélő vízköpő fizimiskáját öltöm magamra, ezzel párhuzamosan pedig olyan érzésem támad, mintha apró emberek raktak volna tüzet a gyomrom táján. Pillanatnyilag bele is némulok a bambulásba, az agyam viszont egy turbina sebességével pörög, és úgy pattog bennem oda-vissza ez az apró, elejtett szócska mint egy teniszlabda. Vajon mennyire volt tudatos, vagy éppen öntudatlan ami kibukott belőle? És hogyan érthette? Szeret... hát persze, hiszen én is szeretem. Az a két év, amire a kettőnk története visszatekint nem is létezhetne enélkül. Ez olyasmi, amit az ember nem érez bárki iránt. Ehhez olyan társ kell, akivel tudok őrültnek lenni, őrjöngeni, tombolni, ájulásig élvezni, és akivel önmagam lehetek. Bár ez így elmondva szépen hangzik, de lényegében nem biztos, hogy igaz. Ez már kicsit több. Belsőségesebb, meghittebb. Ami ezen túlmutat, az nem jön egyik napról a másikra. Vagy már lehet, hogy ezen túl is vagyunk? Lehet, hogy már régen ott vagyunk valahol, csak még nem vettük észre? Bár könnyű lenne végiggondolni ezt. Tudom, hogy annál ami eddig volt, többet akarok. De nekem idő kell. Talán sok idő, mert az útnak még csak a legelején vagyunk, és óvatosan kell járnunk rajta. Odafigyelve, meg-megtorpanva közben - de talán időközben majd rájövünk, hogy mennyivel könnyebb botorkálni ezen a mezsgény kéz a kézben.
- Még mindig nem vagy teljesen józan. Félrebeszélsz - nyerem végül vissza a hangomat, meg a magabiztosságomat, vagy annak tökéletes látszatát. Felkelek Blan mellől, majd lehajolok hozzá - méghogy taxit hívni, cöhhh!
- Kapaszkodj a nyakamba - mondom, majd felemelem, és ismét a karjaimban cipelve viszem magammal, ezúttal a hálószobába. Te jó ég, még nincs egy órája, hogy nálam van, és máris úgy viselkedek, mint egy részeg vőlegény. Ha ez így megy tovább, lassan a saját nyáltengerembe fogok belefulladni. A sírkövemre is ezt fogják vésni, okulásul az emberiség számára.
Leteszem Miss Rosewood-ot a királyi méretű ágyamra, és meglehetősen kedvemre való a látvány, ahogy melltartó-bugyi kombóban fekszik a hófehér szatén párnák és takarók között, miközben sűrű haja legyezőszerűen terül el, egyik keze pedig úgy veszik el a tincsei között, mintha nem találná a kiutat. Megszámolni sem tudnám már, hány nő fordult meg nálam, szerintem New York felét megdugtam már, legalábbis a gyengédebbik nem képviselőit, de ha dobogóra kellene őket állítanom, kétségbevonhatatlanul Blan-é lenne az első hely. Igazi végzet asszonya, maga a Femme Fatale.
- Húzódj arréb bébi - és a teljes esélyegyenlőség jegyében ledobálok magamról mindent, csak a boxer marad rajtam. Odamászom mellé, hanyatt fekszem, és hagyom, hogy őrült fejét a vállamra hajtsa. Hm.... ha belegondolok, szerintem még sosem feküdtünk még itt így, igaz hogy minimális, de mégiscsak ruhában, és egy észvesztő kefélés innenső oldalán.
- Szóval mi most akkor... együtt vagyunk? - kérdezem végül némi csend után. Gratulálok Lucian, sikerült feltenned az évtized legidiótább kérdését, ugyanakkor valahol mégis jogos részemről ha szeretnék tisztán látni. Ez az egész este eddig maga volt a káosz, jó lenne látni valami stabil fénysugarat az út végén. Miközben óvatosan cirógatom Miss Rosewood hátát hirtelen azon kapom magam, hogy talán már nem is olyan félelmetes a puszta gondolat is, mint ahogy elsőre éreztem.

Szókimondó szövegezés


Nem állítom, hogy a mai lesz életem legjobb éjszakája, ha szigorúan csak szexuális értelemben nézzük a dolgokat. Viszont életem legkülönlegesebb éjszakája mindenképpen, ha csak azt veszem alapul, hogy mennyi mindenben engedtünk Lucian meg én, a Vegasban elkezdődött változásoknak. Tulajdonképpen az egész kaotikus őrület, amelyet leginkább egy botlábú homemade táncos esetlen próbálkozásaiként lehetne aposztrofálni, bebizonyította, hogy képesek vagyunk nyitni egymás felé, még ha hirtelen és minden további nélkül szinte percről percre kiengedjük, majd behúzzuk a kéziféket. Van azonban valami, ami azt hiszem nyilvánvalóvá teszi számomra, hogy ha ez részemről esetleg egy erőteljesebb, reménytelibb, sokkal nyíltabb próbálkozás, az Lucian részéről még mindig a félelem által féken tartott kicsit talán suta, mégis őszinte nyitás felém. A maga módján megteszi, és nem akarom őt hibáztatni azért, hogy nem beszél többet vagy éppen jobban a benne kavargó érzésekről, mert én sem teszem. Sőt nem adok számára ebben semmi segítséget. Amennyire kitárulkozó vagyok lélekben, éppen annyira követelőző szexuálisan, ahogyan eddig. Nem megy még olyan hamar és olyan nyilvánvalóan a váltás, változás. Próbálok felé jeleket küldeni, ami lehet, hogy nyíltabb, esetleg egyértelműbb is lehetne az este előrehaladtával, és fogalmam sincs meddig jutottunk volna el, ha nem üt be a Xanafin és a pezsgő okozta őrületen túlmutató ámokfutás. Valószínű az összes idegességem, a fájdalomtűrőképességem tökéletes mellőzése, a felfokozottságom, ahogyan más szemmel látom, és más szemmel is akarom látni őt egy olyan cselekedetben, egy olyan pillanatban tetőzik amivel sokkolom őt. Magamat a legkevésbé sem. Tudom, hogy számomra határok már jó ideje nem léteznek. Nem vagyok hajlandó az életem további részében az elmúlt tíz évhez hasonlóan egy olyan szerepet játszani, ami még köszönőviszonyban sincs a valódi személyiségemmel. De kis is vagyok én valójában? Jelen állás szerint Blanche, aki kurvajól érzi magát Lucian társaságában, mint mindig, aki tudja, hogy gyakorlatilag másodpercek választják el attól, hogy szinte bezuhanjon a hatalmas ágyba. Ahol a sóhajok elvesznek a szatén között, ahol a hajamba belefonódik az élvezetének a mámora, ahol a fülemben felerősödve hallom a szívverésének egyenetlen ritmusát, ahol a bőröm elnyeli a zihálását, amikor újra és újra elmerül bennem. És én még ezt is képes vagyok olyan szinten elbaszni, hogy az egyszerre röhejes, fájdalmas, és kínzó. Ugyanakkor tagadhatatlan, hogy a lassú józanodás közepette jut el a tudatomig, hogy mit is csinál pontosan. Gondoskodik. Rólam. Lucian. Ez a három szó egymás társaságában olyan abszurd, hogy magam sem hiszem el először, és jobban belegondolva, a lassan visszatérő fájdalom az, ami leginkább leköti az agyi kapacitásom nagy részét. Meg persze a szintén visszatérő adok-kapok, aminek hatására Lucian is kezd visszatérni önmagához.
- Óóóóó te meg az élvezetes szerepjátékaid!- horkanok fel nevetve, mert az tény és való, hogy ő ebben a dologban egyszerűen verhetetlen. Olyan átéléssel képes bármit eljátszani, hogy egyszerre találom izgatónak, és izgalmasnak. Mesterien csinálja és én megveszek érte.
- Pár hónappal ezelőtt az eltévedt angol turista mindent vitt. Régen láttam idegenvezetőként olyan kanos angol turistát, de az fix, hogy annyiszor igazítottalak volna útba, az én kis külön bejáratú Empire State Buildingem-hez, amennyiszer csak akartad volna.- mozgattam meg a szemöldököm, majd egy fájdalmas fintor lett a vége a nagy viháncolásnak, és jó pár felháborodás, hogy bármennyire is igyekszik finoman eltűntetni a megvadulásom meglehetősen véresre és sebesre sikerült nyomait, a fájdalmat most már igenis erőteljesen érzem a lábamban.
- Tudom én azt jól, anélkül, hogy a fejemhez vágnád!- dünnyögöm sértetten, és a leginkább azért vagyok mérges, és főleg magamra, mert igaza van. Én csesztem el, de kegyetlenül. Lucian egy tökéletes estét hozott össze, tökéletes vacsorával, zenével, virággal mindennel ami egy ilyenhez kell, én meg ahelyett, hogy élveztem volna, vagy kicsit elengedtem volna magam, odabaszok egy nyugtatóval, amiről elfeledkeztem.
- Nana, csak óvatosan azokkal a mexikói motívumokkal!- emelem fel a mutatóujjam, még kicsit ki is egyenesedem ültömben, és az egész testtartásom arról árulkodik, hogy nagyon is komolyan gondolom a “fenyegetést”...jah, mint egy fogatlan, kiherélt oroszlán. Kábé.
- Kicsit nem figyelek oda, és valami vudu mágiát fércelsz rám! Hogyisne! Aztán majd én leszek a te kis külön bejáratú tűpárnád, akit távirányítasz innen a penthouseból! Ismerlek én Lucian, mint a rosszpénzt!- mozgatom meg a megemelt mutatóujjat, mögüle pedig fél szemem becsukva, huncut mosollyal sandítok rá. Bár azt hiszem ez a mosoly most minden csak nem szép.Inkább olyan elgyötört. Kicsit én is az vagyok. Mintha kimostak volna egy zárlatos ipari mosógépben. Főző mosással. Legalább kétszer. És én nem akartam.
- Hm….érdekes….- tűnődöm magam elé meredve, majd felvont szemöldökkel nézek rá, még ki is dugom a nyelvem, akár egy kismacska.
- Eddig semmi problémád nem volt a számmal és a nyelvemmel! Ha bevarrnád a számat akkor bajosan tudnálak a továbbiakban bármiféle módon olyan örömökben részesíteni, amivel a mennyországot érzed magad körül, de a pokol forrósága éget tőle…..hmmm….még mindig be akarod varrni a szám, szivi? Reggelig gondold ezt meg!- bár még kicsit kókadt és kába vagyok, de egy gyenge replikára futja még tőlem.
Ahogy őszinteségre is.Már köze sincs hozzá a Xanafinnak, meg a pezsgőnek. Ez már én vagyok. Bár lehet, hogy az egész helyzet okozza, amiben most vagyunk. Valahogy mi mindig szex előtt és szex után voltunk csak. Hangos és egyértelműen harsány szórakozás közepette, de ez az egész merőben más. Más a hangulata is. Még akkor is, ha alapvetően az én saram, hogy így alakult. Kibukik belőlem a mai este már másodszor valami, amire nem érkezik tőle verbális felelet. Messzire mentem, vagy lehet, hogy nem olyan messzire, de ő még nem készült fel erre. Az is lehet, hogy én sem,. Az is lehet, hogy tényleg a helyzet okozta pillanatnyi felfokozottság az oka, nem tudom, mindenesetre egy halk, őszintének szánt, de keserédesre sikerült nevetést adok feleletül arra a megállapítására, hogy félrebeszélek. Meglehet. Mindenesetre megkapaszkodom a nyakába, és hagyom, hogy az ágyhoz vigyen. Ahhoz az ágyhoz, ahol jelen pillanatban a testemen kívül az össze-vissza kavargó gondolataimat is leteszi. Mikor jutottunk el idáig? Hol volt a határ, amit úgy léptem át, hogy észre sem vettem? És mégis mi a megveszekedett isten haragjának kell nekem így szabadon engedni a gondolataimat? Miért nem tudom befogni a pofámat akkor amikor kellene? Láttam az arcán, hogy elnyúlt, elképedt, talán maga sem hitte amit hallott. Ó nincs egyedül! Őszintén szólva magamat is megleptem, hogy többet éreztem a szavaim mögött, mint pusztán azt, hogy bitang jó vele az ágyban. Szempont ez is! Sőt! Számomra a legfontosabb, de ettől többet nem lehetett volna engedni.Mintha az olyan könnyű lenne. A reakciója számomra egy üzenet volt: a határ ott van és nem tovább. Oké, hogy megpróbáljuk, de azért ne engedjek nagyobb teret olyan érzéseknek, amit ő nem tud feldolgozni, én pedig kezelni sem. Igaza van. Ekkora hibát nem fogok elkövetni az biztos. Blan te nagyon hülye!
Igaz, abban a pillanatban, hogy a szatén simogatón ölelt körbe, azt is elfelejtettem, hogy egyáltalán megemlítettem azt a bizonyos taxit.Nem is reagált rá, és milyen jól tette. Ismer már annyira, hogy ha komolyan el akarnék menni, akkor intéznék magamnak fuvart. Ez inkább egy utolsó utáni próbálkozás volt a menekülésre, mintha lenne hova. Nyilvánvaló, hogy tőle én már nem akarok sehova futni. Legfeljebb magam elől. Az egész helyzet elől, amibe úgy belezuhantam, mint vak ministráns fiú a tömjéntartóba.
Lágyan mosolyodom el mégis, és arrébb helyezkedem, amikor ledobál magáról minden ruhát, hogy mellém feküdjön.
- Tisztára olyan érzésem van, mint amikor tizenöt évesen vakbélre műtöttek és meglátogatott a szomszédban lakó kicsit kancsal, de rém édes Thobias a kórházban. Hozott nekem tökmagos lepényt, amit ki nem állhatok, mégis ettem belőle, mert olyan nagy kíváncsi, párzó rénszarvas szemekkel nézett rám, hogy kóstoljam meg.És befeküdt mellém a kórházi ágyba, hogy osztozzon velem a fájdalmaimon. Mondjuk jobban belegondolva Toby-n volt nadrág, és nem is szándékoztam vele kefélni. Később sem.- vackoltam be magam némi fészkelődés és magyarázást követően Lucian vállához, és ráhajtottam a fejem.
A kérdését hallva elkuncogom magam. Tenyerem a mellkasán pihentetem, aztán mutatóujjam megemelve finoman cirógatom, valahol a szíve környékén.
- Nem is tudom….lehet, hogy csak illúzióként fekszem itt melletted, és simogatod a hátam. Egy élethű hologram vagyok. - felemelem a fejem, és egy apró csókot lehelek a mellkasára, éppen csak ott ahol elérem, majd visszahelyezkedem az előbbi helyzetembe.
- Nekem határozottan úgy tűnik, hogy együtt vagyunk. Mondjuk jobban is együtt lehettünk volna, ha nem baszom el, de az más lapra tartozik.- lezárom a mondanivalómat,és szándékosan kerültem meg a kérdését. Nem akarok még egyszer egy olyan témába belebonyolódni, amiben részemről jön valami, részéről meg csendes hallgatás a vége. Hagyom inkább, hogy a szívverése tökéletes lassú altatóként funkcionáljon a számomra. Együtt vagyunk, megpróbáljuk. Többet én sem akarok és nem is tudok ígérni.
Tény, hogy a feszültség bennem maradt. Tény, hogy valami ürességet is érzek, valamit, ami hiányzik, amit szerettem volna. De nem bánom, talán nekünk pontosan elég ennyi. Félálomban még arra gondolok, hogy holnap felhívom Lance-t. Itt az ideje kicsit a lovak közé csapni. Kicsit felrázni engem, kicsit megmutatni, hogy még mindezek ellenére ugyanaz a Blanche vagyok aki egykor voltam. Gondolatban kicsit máshol járok, de a lelkem egy darabja, valami, amit Lucian szinte észrevétlen rabolt el magának, az már itt marad.
Pár pohár Wild Turkey majd kicsit átmossa az agyam, és megerősít, hogy képes legyek rezzenéstelenül tudomásul venni meddig terjednek a határaim.
Mégis amikor észrevétlen bealszom Luciant ölelem, hozzá bújok úgy, ahogy évek óta nem tettem senkivel. Talán így nem is tettem senkivel….