Gyakorlatilag még az egész város ismeretlen számomra, és bár ebben az országban születtem, a Nagy alma rengeteg meglepetést tartogatott számomra. A ház is épp elég óriási, hogy hetekig elbóklásszak benne, de egyrészt nem tervezek itt élni életem végéig, másrészt olyan fagyos a fogadtatásom, hogy amikor csak tehetem, inkább házon kívül vagyok. Még akkor is, ha mindenhová csak taxival jutok el, mert egyedül nem merem nyakamba kapni a várost. Szerencsére van egy-két ismerősöm itt is, velük vettem fel a kapcsolatot. Az egyik csajszi a környezetvédő csoportból itt lakik, és adott pár tippet, hogy mivel foglalhatnám el magam hasznosan a szabadidőmben (amiből mostanában elég sok van). Szóval, tegnap telefonálgattam egy kicsit, és kiderítettem, hogy melyik kórházban fogadnának szívesen, ha némi mese olvasással, játékkal szórakoztatnám a fiatal kis betegeiket. Az anyukám is egy gyors lefolyású, agresszív betegség miatt halt meg, így tudom, hogy nem feltétlenül lesz szép vagy szívderítő a látvány, de azt is tudom, hogy ha egy pár percre megfeledkezhetnek a bajukról, az kincset ér. Már délelőtt megérkeztem, és olyan nagyon nem lepődtem meg, hogy nem én vagyok az egyetlen önkéntes a házban, velük együtt kezdtem el a munkát, és olyan pikk-pakk eltelt a délelőtt kártyázással, bábjátékkal és ilyesmivel, hogy észre se vettem. Ebédidőben segítettünk azoknak, akiknek nehezen megy az étkezés önállóan, aztán aki akart, délutáni szundizhatott. Kimerülnek ezek a cseppnyi kis harcosok, már csak azért is mert gyerekek, meg a betegségük sem piskóta. Mentségemre legyen mondva, hogy a nagyon súlyosan beteg, fekvő betegekhez még nem engedtek, az egyik orvos szerint azért nem, mert még új vagyok itt, és igen fiatal is, szerették volna előbb látni, hogy hogyan jövök ki a gyerekekkel. Nem sértődtem meg, sőt, megértettem a dolgot. Egy kedves hölggyel ebédeltem, és amikor megtudta, hogy tudok zongorázni, elmondta, hogy van a társalgóban egy szintetizátor, biztosan örülnének valami vidám muzsikának. Nem bántam a dolgot, bár nem szeretek szerepelni, így inkább “rajzfilm kvízt” csináltam ebből is, a híres mesék zenéiből játszottam pár akkordot, a picik pedig lelkesen mondták meg a helyes válaszokat. Már javában benne jártunk a délutánban, amikor először megéreztem a fáradtságot, így a folyosóra mentem némi üdítőért az automatához. Szomorkás arccal pillantottam az üvegajtó túloldalára, ahová most még nem mehettem a kis betegekhez, pedig tudom, hogy a nevetés tényleg orvosság, szükségük lenne rá, és bennem lenne, hogy rajtuk is szeretnék segíteni. De nem szabad. Addig nézelődök, amíg egy ápolónőbe bele nem ütközök, szegényt szinte letaroltam, pedig csak meg akartam fordulni. - Jaj! Bocsánat! Ugye nem esett baja? - kezdem a szabadkozást, de ő csak mosolyog, eléggé elcsigázott arccal. - Nem történt semmi. - nyugtat meg, miközben a kezébe nyomom az elejtett papírjait. - Sokáig maradsz még? - érdeklődik, hiszen nem sokan vannak, akik egész napra jöttek. De én ráérek… - Szerintem lassan elindulok, de mindenképpen jönnék máskor is. Ha nem zavarok. - Biztosan örülnének neked. - biztosít róla mosolyogva, én pedig még pár mondatot váltok vele, mielőtt elköszönnék, és elindulnék a hátizsákomért, amit a társalgóban hagytam. Meg is van, én pedig közben ellenőrzöm a telefonom, hiszen egész nap hozzá se értem. Hat nem fogadott hívás? Hűű! Izgatottan nyomkodom, miközben kifelé haladok, az egyik hívás ugyanis az ügyvédemtől érkezett. Valami gond lehet az apámmal folytatott perrel? Már megint?
Újabb email, ami arra buzdít, hogy tanuljak tovább, és akkor minden álmom valóra válik majd. Ez tudom, hogy egyáltalán nincs így, hiszen ha minden álmom valóra válna, akkor három éve nem történik meg az az autó baleset és most egy nővel élnék együtt. Talán már nem csak ketten lennénk, hanem hárman vagy többen, ki tudja… minden szebb és jobb lenne, mint ami most van, de nem tudok mit tenni és ez feszültté tesz. Festenem kellene, tervezgetek egy kiállítást, de ha így kezdődik a napom akkor nem tudok arra figyelni amire kellene. Felpattanok az asztal elől és a kelleténél nagyobb erővel csukom le a laptopom tetejét, majd utána meg is lesem gyorsan, hogy nem-e repedt be a képernyő, de nem, most megúsztam szerencsére. Sajnos volt már olyan, hogy egy dühösebb pillanatomban nem úgy bántam a , ahogy kellett volna, és vihettem a szervizbe, onnan meg küldtek egy elektronikai áruházba, miszerint olcsóbb újat venni, mint megcsináltatni a régit. A hátamra felveszem a táskám, ami akkora, hogy akár egy óvodás gyereket és bele tudtam volna tenni, lábamra most nem cipőt, hanem görkorcsolyát veszek, és elindulok a kórház felé. Hol az autók között cikázva, hol pedig a gyalogosokat kerülgetve a járdán suhanok egyenesen a célom felé, ahol szinte már meg sem lepődnek azon, hogy nem rendesen besétálok, hanem besuhanok a fotocellás ajtón. Az a szerencsém csupán, hogy éppen valaki más is be akart jönni az épületbe és már időben kinyílt. Volt már olyan, hogy gyorsabb voltam az ajtónál és szépen felkenődtem az üvegre. A biztonsági felvételeket utána természetesen megmutatták és otthon is őrzöm egy kópiáját az incidensnek. Ha rossz kedvem támad, néha előveszem és jót mulatok a bénázásomon. Leülök egy székre és átveszem a görkorimat egy rendes cipőre, hisz az itt dolgozók lehet elnézőek már velem szemben azért mégsem szeretném náluk kihúzni azt a bizonyos gyufát. A recepción megkérdezem mi a helyzet, hova kell mennem, de már előre tudom a választ, itt nem sokszor és meglepetés, ha valami baj vagy jó történt az osztályon azt úgyis majd ott közlik, itt nem adhatnak általános tájékoztatást, hisz nem vagyok hozzátartozója egyik kis törpének sem. A nap rettenetesen gyorsan telik, főleg úgy, hogy a gyerekek sokkal lelkesebbek és elevenebbek, mint szoktak lenni. Változó, hogy melyik részre megyek, ma azokhoz kellettem, akik nem kelhetnek ki az ágyból. Rajzoltunk és festettünk, meg zenét hallgattunk, mert valahonnan az is beszűrődött és a kis kópék alig maradtak meg az ágyukban, fel akartak kelni és megkeresni a zene forrását, de nem lehetett. Végül csak úgy tudtam lefoglalni őket, hogy az aktuálisan felcsendülő mese főszereplőit rajzoltam nekik villám sebességgel, és néhány igazán érdekesre sikeredett. Amikor itt a búcsú ideje a gyerekek már nyugodtabbak, látszik, hogy lefárasztotta őket ez a nap, de természetesen még az egészséges határokon belül. Kifelé menet egy fiatal lányra leszek figyelmes, aki arról jön ahonnan a zene szólt korábban, majd ahogy elővesz a zsebéből valamit, egy papír cédula is kiesik a zsebéből. Gyorsan utána sietek és felveszem. - Ne haragudj, elejtettél valamit. - Lehet nem is fontos, de azért vissza adom neki, hátha mégis az. - Véletlenül nem te zongoráztál az előbb? A kis Timothy szívét teljesen el raboltad, pedig nem is tudta kinek köszönheti a zenét. - kérdezek rá, mert van gy olyan sanda gyanúm, hogy bizony neki köszönhetjük a mai jó hangulatot, ha mégsem akkor majd elnézést kérek és nem zaklatom tovább. - Tate vagyok, én ma a fekvő betegeknél voltam a hangulat felelős.
Amióta a városba érkeztem, azóta nem éreztem magam olyan jól, mint a mai napon. Különös ez, mert másoknak az ilyesfajta önkénteskedés inkább megterhelő, és leszívja az energiáikat, engem viszont teljesen feltölt, és boldoggá tesz. Otthon is csináltam ilyesmit, de most először éreztem úgy, hogy a lehető legjobb helyen vagyok. Vajon más is így van ezzel? A nap szinte elrepült, a villámgyorsan bekapott ebéddel és minden egyébbel együtt is, de tény, hogy elfáradtam. Hogy ezeknek a kis manóknak mennyi de mennyi energiája van még így is! Nem is csoda, hogy annyira el voltam már csigázva, hogy majdnem letaroltam a nővérkét, de szerencsére nem lett belőle baj. Maximum egy kicsit kínos volt számomra, és egy-két percnyi rossz érzést hagyott maga után ez a kis ütközet. Ahogy kifelé haladok, a telefonomat is előveszem, és némiképp ijesztő módon konstatálom, hogy hat nem fogadott hívásom is volt, közülük egy az ügyvédi irodától. Vajon mi történhetett? Vagy csak találtak végre valami precedenst, ami segíthet rajtam? Látom, hogy e-mailt is írtak, és már éppen nyitnám meg, amikor valaki megszólít. Úgy megijedek, hogy konkrétan ugrok egyet, sőt szinte felpattanok séta közben. Épp emiatt is meresztek rá hatalmas, riadt és meglepődött szemeket. - Ó! Köszi! Észre se vettem. - próbálok megnyugodni, miközben elveszem a felém nyújtott cédulát. Erre írtam fel, hogy miket ettem a héten, hátha ez segít. Bár elég nyomasztó, hogy már jópár napja csinálom, de még nincs túl sok tétel a listán. Tegnaphoz például egy joghurt és egy alma került… komoly mennyiség, ugye? - De, én voltam. - pirulok el a fülem hegyéig, mert nem gondoltam volna, hogy oda is behallatszik a zene, ahol pedig nyugalomra volna szüksége a csöppségeknek. - Örülök, ha tetszett nekik! De ugye nem volt túl zavaró, tudtak azért pihenni, ugye? - kérdezem aggodalmasan, hiszen ez a legfontosabb. Mert lehet, hogy tizenöt-húsz gyerkőc élvezte, de mi van, ha azok akiknek ágyban kell maradni, inkább bosszankodtak miatta? Ebbe nem is gondoltam bele, de most le is ver a víz a gondolattól! - Elaine. Ma voltam először itt, szóval itt kint voltam a társalgóban a picikkel. - nyújtom felé a kezem, és ha elfogadja akkor megszorongatom egy kicsit. - Te gyakran jársz ide? Várj csak! Te vagy az a Tate, akit annyit emlegettek a kópék, hogy miket szoktatok játszani, ugye? - elég ránézni, és már tudom, hogy otthonosan mozog itt, tudja mi merre van, és hol mit, kit talál. Futólag nézek végig rajta, önkéntelen a dolog, az ember szereti tudni, hogy kivel is beszélget. Fiatalnak tűnik, de nálam azért idősebb, gondolom szabadnapja van a munkában vagy ilyesmi. Kiszúrom, hogy egy görkori is van nála, és ezen egy kicsit meglepődök, hiszen nekem még meg se fordult a fejemben, hogy korival közlekedjek a városban. Pedig milyen jó ötlet! Sokkal zöldebb megoldás, mint a taxi! Egészen megjött hozzá a kedvem! - Klassz a korid! - jegyzem meg mosolyogva - Nem tudsz véletlenül a környéken egy sport boltot, ahol árulnak ehhez hasonlót? Az enyém otthon maradt Houstonban, és azt hiszem, vennék egy újat. - hátha tud segíteni ilyesmiben. Elég profinak tűnik a gurulója ahhoz, hogy értsen hozzá. Az se baj, ha taxival kell mennem odáig, maximum majd hazafelé felveszem, van GPS-em, majd haza találok valahogy, de megjött a kedvem némi suhanáshoz.
Nagyon szeretek a gyerekekkel lenni, teljesen kikapcsol és elfeledteti a magánéleti gondjaimat. Khm… magánélet, mintha nekem lenne olyan, de a sulis dolgokból könnyedén ki tud zökkenteni, ahogy abból is, hogy hamarosan itt van a baleset évfordulója is. Lehet végig a gyerekek közé fogok menekülni, mert ők tényleg olyan kis csodák amikre szükségem van. Nem is tudják, de azzal, hogy járok hozzájuk nem csak nekik segítek a gyógyulásukban, hanem valamilyen szinten saját magamat is gyógyítom, hisz általuk látom azt, hogy van az életnek még értelme. Mikor megyek kifelé felkapom a cédulát és megpróbálom vissza juttatni a tulajdonosához, ami megszólításomra annyira megijed, hogy még ugrik is egy nagyot. - Te jó ég, ne haragudj, nem akartalak bántani, csak ezt vissza adni. - magyarázom rögtön, hogy tudja, nem a zárt osztályról vagyok valami elmebeteg aki délutáni sétára indult. - Vagy annyira ijesztő a kinézetem? - Kérdezem kis mosollyal a szám sarkában. Tény, hogy már megint elfelejtettem borotválkozni, de nem gondoltam volna, hogy ennyire borzalmas a végeredmény. Gyanúm beigazolódott, miszerint tényleg Ő szórakoztatta muzsikával a gyerkőcöket. - Ne aggódj, nagyon jó hangulatot varázsoltál hozzájuk is. Nem hagytam, hogy megerőltessék magukat. - ez így igaz, hiszen amikor meg akarták keresni a zene forrását azonnal kitaláltam valamit amivel le tudtam kellő képen foglalni őket ahhoz, hogy a kis fenekükön maradjanak. Megfogom a felém nyújtott kezet és röviden kezet rázok vele. Nem szorítom meg, meg semmi hasonló, amit például egy komolyabb üzletembertől elvárt volna az ember… még szerencse, hiszen én köszönő viszonyban sem vagyok velük. - Igen, Tate vagyok, nagyon örülök, hogy megismerhetlek Elaine. - mosolygok rá kedvesen. - Ma is jót játszottunk és sokat nevettek, a kicsi Joe-nak az orrán folyt ki a víz amit ivott. Életem talán legrondább rajzait készítettem és ez neked köszönhető. Azt játszottuk, hogy amíg játszol egy meséből addig nekem le kell rajzolnom a mese főszereplőjét. Nem adtál valami sok időt a rajzolásra. - merülök el kicsit a még nagyon is friss emlékben. A gyerekek nevetése mindent megér és a dokik szerint a jókedv hozzá járul a gyógyulásukhoz és én igyekszem minél inkább jókedvet hozni az unalmas hétköznapjaikba. El is felejtettem, hogy korival vagyok, illetve azt nem, hanem csak azt, hogy az emberek általában rácsodálkoznak arra, hogy mivel járok, és egyből mondják, hogy minek akarom kitörni ilyennel a nyakamat, mikor taxiba is ülhetnék…. Ó ha tudnák… - Köszönöm, tudok egyet, csak pár saroknyira van innen, az enyém is tőlük van, ha nem gond elkísérnélek, úgy is új kerekeket kell lassan vennem nekem is. – ajánlom föl a kíséretemet, de ha nem szeretne élni vele, vagy nem akar egy teljesen idegennel sétálgatni azt is megértem. Fiatal lánynak tűnik, és egyszer már megijesztettem, szóval ki tudja. Ha beleegyezik, hogy most eljön velem akkor mutatom neki az utat, egyelőre csak kifelé a kórházból. - Arra gondoltam, hogy ha szeretnél még jönni a gyerekekhez akkor legközelebb gyere velem, szerzünk egy szintetizátort, és bemutatlak a kis Timothy-nak is és tudsz nekik zenélni, ha van hozzá kedved.
Bevallom, annyira elfáradtam ma, hogy az idegeim már nem a régiek. Persze, jó móka volt a gyerekekkel lenni, lefoglalni őket, de rettentően fárasztó is. Emiatt is ijedhettem meg ennyire, amikor valaki megszólított, és felém nyújtotta a cetlimet. Pedig alapvetően nem vagyok ennyire ijedős. - Nem, dehogy! - vágom rá, amikor azt kérdezi, hogy ijesztő-e. - Bocsánat, csak annyira elkalandoztam, nem számítottam ilyesmire. De tényleg kösz a papírt. - mondom hát az igazságot, mert nincs abban semmi szégyellni való. Tény, hogy hajlamos vagyok rá, hogy elkalandozzon a figyelmem, a magam kis világában élek és ez néha így jön ki, hogy jól megijedek. A cédulát tűröm is vissza a zsebembe, és remélem nem fogom elhagyni többet. - Ennek örülök. Még sose zenéltem ilyen helyen, egy kicsit izgultam is, hogy jól játsszam nekik a mesékből a dalokat. - vallom be mosolyogva, mert tény, hogy lámpalázas voltam, és szerettem volna ha minél jobban sikerül a dolog, már csak a picik miatt is. Nyilván ők nem hallották a néhány fals hangot, vagy amikor nem tudtam pontosan mi is következne, de őket nem zavarna, és a boldog nevetésüknek köszönhetően, lassanként én is elengedtem az izgulást és csak szórakoztattam őket. Jó érzés volt látni, hogy milyen boldogok. - Én is. A skacok nagyon szeretnek veled lógni, legalábbis Sam Sanders ezt mondta. Hogy amikor ott vagy ők veled lógnak. - nem bírom ki, hogy ne kuncogjak, ahogy megjelenik előttem a kisfiú ártatlan, öt éves arcocskája amit komolyan közli velem ezeket a dolgokat, és sajnálkozik, hogy most be kell érnie velem a “haverja” helyett. Vagány kiskölyök, annyi biztos, igazi kis harcos! - Ha tudtam volna, hogy ezt játszátok odabent, akkor több időt hagyok rajzolni. - pirulok el egy kicsit, mert nem is számítottam rá, hogy egyáltalán behallatszik oda a zene, és ilyesfajta nehézségeket okozok majd vele Tatenek. - Legközelebb majd megbeszélhetjük a dolgot, szerintem úgyis megint rávesznek, hogy játsszunk kitalálóst. Néha olyan hamar bekiabálták a jó megfejtést, hogy már csak a kisebbek miatt folytattam, hadd élvezzék ők is a mese zenét. - osztom meg vele, hogy mi mit játszottunk odakint. A kis prücskök számára még néha kihívás egy-egy mese zenéjét felismerni, és bár egészen ügyesek voltak benne, a legkisebbek úgy nem élvezték volna ennyire. Ahogy ezen gondolkodok, feltűnik, hogy van nála egy görkori is, amit ritkán látok a városban, pláne a kórházban. Fura, hogy ezzel közlekedik, de elnézve az óriási dugókat, azt hiszem ez tényleg egy jó és környezetkímélő közlekedési forma. Vajon emiatt választotta, vagy valami más oka van rá? Vagy nem kell minden mögött az okot firtatnom? Ideje lenne már leszoknom róla, ez tény. Meg is kérdezem inkább, hogy honnan szerezhetnék én is ilyen menő görkorikat! - Ez jól hangzik kösz! Nem igazán ismerem még a várost, nemrég költöztem ide. - vallom be, és őszintén örülök a társaságának. Oké, nyár eleje óta itt élek, de még mindig idegen vagyok ebben a soha meg nem álló nyüzsgésben. Gyakran eltévedek, így egyáltalán nem nem bánom, ha elkísérne. Sőt. Amúgy sem félek tőle, mármint, miért kellene félnem valakitől, aki olyan sokat jár be a kórházba beteg gyerekekkel foglalkozni, hogy a törpék és az ápolók már név szerint ismerik? Szerintem nincs miért tartanom tőle. - Amúgy sem értek a görkorikhoz olyan nagyon, szóval egy kis segítséget is megköszönnék, a választásnál. - teszem még hozzá, hiszen tényleg nem vagyok profi, guruljon legyen négy kereke, ez a lényeg nem? De tudom, hogy csomó más szempontot is érdemes lenne nézni, amikhez sajnos nem értek. - Az klassz lenne! - bólogatok, hiszen tényleg jó lenne, ha tudnék a többieknek is zenélni, de aztán csalódottan rázom meg a fejem inkább. - Sajnos még nem engednek be hozzájuk. Azt mondták, hogy el kell telnie egy kis időnek, amíg beengednek a fekvő betegekhez is, a főorvos szerint nem engedhetnek be csak úgy oda. - őszinte csalódottsággal nézek rá fel, majd megint megcsóválom a fejem - Sajnálom, pedig tényleg tök jó lett volna… De majd ha már bemehetek, nekik is zenélni fogok mindenképp! - a szabályokat betartom, főleg egy kórházban hiszen itt minden apróságon akár életek is múlhatnak. - Milyen gyakran szoktál jönni? Mindig ugyanazokon a napokon, vagy változó? - kérdezgetem egy kicsit arról, hogy milyen is egy vérbeli önkéntes élete, hiszen magam is hasonló vállalkozáson gondolkodok. Jó lenne, ha gyakran tudnék jönni, rendszeresen, így legalább a tengernyi szabadidőm egy része értelmesen telne.
Kezdőlap
• 
