Yena & Yebi

"It takes a long time to grow young."

- Nem tudom, szerintem semmi nem lehet fontosabb az alvásnál. - Elgondolkodva grimaszoltam, már-már csücsörítve, amíg Yena szavain járattam az agyamat. - Emlékszel arra a dajkára az oviból, akinek vörös volt a haja és mindig adott plusz egy kanállal a gyümölcssalátából gyümölcs napon? - Nem volt ugyan túl nagy a korkülönbség közöttem és a nővérem között, de nem lehettem biztos benne, hogy ugyanaz volt az élményünk az oviban, vagy hogy egyáltalán neki vannak emlékei onnan. Nagyon sok barátom nem tudta már felidézni azt sem, hogy mi volt a jele akkoriban, én meg még mindig tudtam milyen színek következtek egymás után a kis esernyőn, ami minden cuccomba bele volt varrva. Biztosan nem anya keze munkáját dicsérték azok a darabok, de attól még ugyanolyan büszke voltam rá. - Mindig túl hamar felkeltett a délutáni alvásból. - Ezt legalább olyan morcosan közöltem, mintha minden nap elvette volna tőlem az oviba vitt plüss állatomat, ami egyébként csak azért nem történt meg velem, mert én más gyerekekkel ellentétben mindig jól viselkedtem és megkaphattam a kitömött figuráimat a délutáni alvás közben is.
- Aludj akkor, ha én nem vagyok otthon - feleltem nevetve. Amennyi különórám volt, igazából egész keveset tartózkodtam otthon, viszont amikor a szüleim békén hagytak akkor nagyon szerettem saját magam beosztani az időmet. Nem feltétlenül maradtam olyankor sem otthon, mert nagyon szeretek a Central Parkban bóklászni és néha még fotózni is, de csak a saját kedvemért. Valamiért úgy éreztem olyankor, hogy nyugodtabb lehetek, mert nem vagyok a szüleim, vagy bárki más szeme előtt.
- Nem azt mondtam, hogy ronda vagy! - Úgy feleseltem vissza, mintha mindig is erre születtem volna. Tudom, hogy néha szigorú vagyok Ye Nával, de sosem azért mondtam meg neki a véleményemet, mert meg akartam bántani, hanem mert viccesnek találtam mondjuk reggelente a kócos hajával. - Naaa - próbáltam ugyan elkapni a csuklóit, nem túl nagy sikerrel. Ettől valószínűleg egészen úgy nézhetett ki a hajam, mint ahová egy madár fészkelt be, emiatt kicsit szédülten is pillantottam a nővéremre. - Nem fogom ezt csinálni. - Ártatlan, nagyra nyitott szemekkel pislogtam a lányra, pont azt várva az egésztől, amit szerettem volna - ha elég szépen néztem rá, akkor általában mindig aranyosnak tartott, én pedig szerettem ezt kihasználni. Így tudtam rávenni őt meg Elmot is, hogy annyi édességet hagyjanak enni naponta, amennyi csak belém fér. - És most két hétig nem megyek fodrászhoz! - Nagyon elégedett voltam magammal, amikor kimondtam ezt és tulajdonképpen hajlandó lettem volna be is tartani ezt.
- Ühüm... - Nem mertem többet mondani Nanának, mert nem szerettem volna arról beszélgetni a születésnapomon, hogy mi van anyával meg apával és hogy mi mindent várnak el tőlem, amit nem szeretek csinálni. Mindenki csinál olyan dolgokat, amikhez nincs kedve, de muszáj elvégezni, különben más nem tenné meg. Nekem a családunk cégénél való munka volt ilyesmi. Nincs más arra a feladatra, amit nekem el kell végeznem, ezért nagyon ügyesnek kell lennem benne.
- Tudom - nevetve próbáltam úgy helyezkedni, hogy ne tudjon csak úgy visszabökdösni, de pont a bökdösése miatt nevettem amúgy is. Ördögi kör. - Most már tényleg megígérem. - Még mindig nevetve bólogattam. Az a helyzet, hogy a szüleim ajánlhattak volna akármit, én akkor is inkább Nanával akartam tölteni a napomat. Ő tudja igazán, hogy mit szeretek és mivel tölteném szívesen az időmet, ő ismer a legjobban. Nem okozott túl nagy gondot elkészülni, habár tényleg féltem valamelyest attól, hogy nem a megfelelő öltözéket kapom majd magamra. De bíztam benne, hogy akkor a nővérem mondjuk visszafordított volna. Azt meg úgyis tudtam, hogy nem fog valami öltönyös, unalmas eseményre vinni, mint amilyenekre mindig a szüleink vittek bennünket.
- Ew nem, azok undik. - Hevesen ráztam a fejemet. Nem tudom miért voltam képtelen funkcionálni körülbelül másfél kiló cukor nélkül a szervezetemben, de köze lehetett ahhoz, hogy kiskorunkban a szüleink nagyon odafigyeltek arra, hogy mit eszünk meg, mostanra viszont már gondoltak bennünket annyira felnőttnek hogy megszokjuk hogy nem ehetünk szemét kajákat. Ehhez képest én mindig kerestem az alkalmat, hogy édességet fogyasszak, amikor kitettem a lábamat otthonról. - Nem szeretnék cukorbeteg lenni, de ilyen fiatalon nem is lehet annak lenni. - Olyan határozottan állítottam ezt, hogy még én is el tudtam volna hinni, ha nem figyeltem volna jobban biológia órákon.
- Hm, az lehet. De velünk úgysem történne soha ilyen. - Nem élünk 0-24-es megfigyelésben, de azért anya majdnem olyan jó, mint egy igazi testőr. Tömegközlekedni nem igazán szoktam, Elmo pedig rendszeresen megvár a különóráim után, így nem sok mindentől kell tartanom. Vagy inkább úgy is mondhatnám, hogy kevés olyan időszak van, amikor féltenem kellene az életemet. - Ha te félsz a horror filmektől, miért nézed őket? - Azt még elfogadtam, hogy nekem nem engedi meg, de nem láttam értelmét, hogy ő miért kíváncsi rájuk, ha a végén fél tőlük és nem alszik miattuk.
- Jó. - Mosolyogva néztem a nővérem arcára, aki nem is figyelt rám annyira vezetés közben, de biztosan kihallhatta a hangomból, hogy milyen jó kedvem van. Szerintem hetek óta nem volt olyan szabad programom, mint ma, aminek a szülinapom miatt kifejezetten örültem. - Akkor mire gondoltál? - Felvontam a szemöldökeimet, majd szinte rögtön össze is vontam azokat. Hiába törtem a fejemet, nem tudtam másképp értelmezni a nővérem szavait. - Nem olyan fontos, megvehetem majd magamnak is. - Megrántottam a vállamat. Tulajdonképpen nem az lett volna az egyetlen kamerám, a többi ott díszelgett a polcomon a szobámban, de valahogy sosem zavart, ha bővíteni kellett ezt a készletet. Jó ideje érdekeltek a kamerák és különlegesnek találtam azt, ahogyan ezek működnek.
- Aha... A szellemház az majdnem olyan mint a horror ház, oda be tudunk menni a vidámparkban is. - Továbbra is a kártyákat nézegettem és próbáltam fejben kalkulálni, hogy a reggeli és a vidámpark után mire lehet még időnk. - Egyszer majd elmehetnénk lasertagezni is. Javierrel arról is beszélgettünk, hogy lehetne majd olyan csapatépítő, amikor ilyesmit próbálunk ki. - Nyilván nem arra menne ki a játék, hogy a nem szimpatikus embereket jól lelőjük, mert a szüleink amúgy sem vesznek részt az ilyenekben, másrészt akkor a paintballt mondtam volna. - Hallottál már arról a szabadulószobáról, ahol utánad küldenek mindenféle szörnyet, meg ilyen sorozatgyilkosnak öltözött embert láncfűrésszel? - Ha most Nana megkérdezte volna, hogy honnan tudok ilyenekről, nem feltétlenül lettem volna büszke magamra, de azért érdekelt, hogy ő olvasott-e hasonlókról.
- Akkor jó. Amúgy meg nem félek tőle, hogy karambolozni fogunk. - Nyugodtan jelentettem ezt ki, miközben hátrabillentettem a fejemet, hogy kényelmesebben üljek. Igazából sosem féltem beülni sem Elmo mögé, sem Ye Na mellé az autóba. Nem véletlenül szerezte meg a jogosítványát, innentől kezdve nincs is mitől félnem. - Szerinted nekem kellene majd jogosítványt szereznem? - Tettem fel a kérdést teljesen ártatlanul. Kényelmes megoldás volt, hogy van sofőrünk, de egyszer talán szükségem lesz arra, hogy magam is el tudjak menni helyekre - és nem tömegközelekedéssel.
- Tényleg? - Azt a részét szinte meg sem hallottam, hogy nyert az ajánlatom és a Luna parkba fogunk menni. Hirtelen az jutott eszembe, hogy rá akarok keresni arra a japán Disney Landre és végignézni, hogy mennyiféle játék és program elérhető ott. - Miért csak akkor, ha huszonegy leszek? - Kérdőn pislogtam a nővéremre. A válaszát követően kis ideig csendben ültem mellette. Egyáltalán nem figyeltem arra, hogy hol járunk, helyette máson járt az agyam.
- Nana... - Mély levegőt vettem, mielőtt folytattam volna. - Mennünk kell majd célba lőni, fel kell ülnünk az astro toronyra, a körhintára, a ciklonra és képeket is kell csinálnunk, jó? - Ha már én választottam a programot, akkor gondolom, hogy a tényleges sorrendet is válogathatom én. Nem lett volna kedvem rögtön reggeli után ki is taccsolni valamelyik vidámparki program miatt, ezért könnyebb lett volna olyan dolgokat is bevenni a menetrendbe, amik nem igényelték, hogy fejjel lefelé legyünk. Akármennyire morcos voltam, amiért Nana felkeltett, most egyre energikusabbnak éreztem magamat a nap miatt.
- Te mit szeretnél majd csinálni a szülinapodon? - Volt egy tippem, hogy a barátaival szeretné azt tölteni, de vagy előtte, vagy utána úgyis kell, hogy legyen ideje majd velem csinálni valamilyen programot. Legalábbis bíztam benne, hogy majd így lesz.

1312 | te galád | öltözék

Amikor megkérdeztem az embereket arról, hogy pontosan hogyan látnak engem, akkor mindig a lányos lány volt a válasz. Sokszor a műkörmeim kifejezetten hosszúra voltak hagyva, és olyan díszesek voltak, hogy konkrétan balesetveszélyessé vált ennem a sok kő miatt, nehogy belepotyogjanak az ételembe. A hajam utolsó szálának is minden pillanatban tökéletesen kellett állnia, és akkora sminkkészletet halmoztam fel otthon, ami egy teljes hadseregnek elég lenne. nem beszélve arról, hogy én is imádtam az a lány lenni, aki minden apróság miatt terápiás vásárlást tart.
Általában, amikor az emberek ezt mondták, mindig meglepődtek azon a tényen, hogy fiútestvérem van, nem pedig lány. Merthogy én olyan valakinek tűnök, aki arcmaszkos délutánokat tart a húgával vagy nővérével. Ez a valóságban pedig úgy nézett ki, hogy én Yebi szobájában arcmaszkoztam és pinkre festettem a lábujjaimon a körmöket, amíg ő valami játékot nyúzott, majd azért kiabált velem, hogy ki ne merjem borítani a körömlakkot az ágyba. És amikor azt mondtam neki, hogy nem fogom megtenni, akkor sem hitt nekem… Mert elvileg a múltkor megtörtént ez a kék színnel. Határozottan nem emlékszem rá.
- Tudom – éreztem, ahogyan lassan elmosolyodom, aztán megnyomom az öcsém arcát – Nem hagynál békén amíg nem kelek fel.
Mint általában minden hétvégén. Sokszor megtörténik az, hogy egy-egy buli túlságosan az éjszakába húzódik, én meg egyszerűen szeretnék úgy délután négyig ágyban maradni. Ilyen opció sosincs, mivel az öcsém általában egyszerűen gondol egyet és felébreszt, mintha annak nem lenne következménye… Mondjuk szerintem, ha rajtam múlik, semminek nincsen következménye vele szemben. Néha úgy érzem magam, mintha nem is a nővére lennék, hanem egyenesen az anyja… Bármennyire is perverzül hangzik ez. Mivel, ha a kisujjáról letörik a köröm is le akarom azt ragasztani, ha nem tudja elharapni a kemény almát, akkor azt rögtön fel akarom neki vágni. Minden pillanatban érte aggódok, mert annyira törékenynek látom.
Már épp készültem volna elfogadni a kisujját, de végül egy hanyag mozdulattal eltoltam azt, és csak összevont szemöldökkel néztem rá.
- Min Ye Bin! – egészen szigorúan csengett a hangom, de tudtam, hogy valószínűleg nem vesz komolyan – Majd, ha egyetemista leszel, akkor rájössz, hogy az alvás a legnagyobb időpocsékolás a világon. Amúgy is, utálsz egyedül fent lenni, és mindig felkeltesz. Hogy aludjam így ki magam?
Néha egészen aranyosnak találtam ezt az akcióját. Most éppenséggel nem, mivel egyrészt felkeltéssel fenyegetett, másrészt ő volt az, aki a szememre vetette azt, hogy ő pihen eleget, én pedig nem.
- Ezek szerint tényleg ronda vagyok reggel, köszi – kellett neki ezt mondania. Pont ezért lendültem támadásba, és két kézzel kezdtem el összeborzolni a haját – Tessék, most már te is olyan csúnya vagy, mint én reggel. Innentől kezdve mindennap ezt kell csinálnod magaddal, hogy komfortosan érezzem magam.
Nem hittem benne, hogy képes lenne fél óráig borzolni a haját, meg amúgy sem változtatott rajta ez sokat, főleg nem negatív értelemben. Maximum aranyosabb lett tőle, emiatt pedig egy kicsit mérges voltam rá. Azt akartam, hogy neki is szüksége legyen minimum egy zuhanyzásra és fél órás arcápolási rutinra, hogy legalább valami emberszerűnek nézzen ki.
- Ne higgy neki bármit mond – határozott volt a hangom, végül pedig a helyére simogattam a haját, és még két extra mozdulattal megtoldottam a simításokat – Jó vagy így.
Egyáltalán nem gondoltam azt, hogy az öcsém csak azért nem érdeklődik a partik, az alkohol és a lányok iránt, mert túl van féltve. Hittem benne, hogy egyszerűen vannak emberek, akik ilyen személyiséggel vannak megáldva, és ha valami baja lenne Yebinek, akkor azt elmondaná nekem. Ha másnak nem, akkor legalább nekem, mert én soha nem fogom elítélni őt azért, mert önmaga. Tudtam, hogy minden bizonnyal visszafog egy csomó mindent, amit szívesen csinálna, de nem láttam olyan drasztikusan a helyzetet, mint Braylen.
- A múltkor is ezt mondtad – a tekintetem szúrósabb volt, de mosolyogtam és derűs volt az arcom. A könyökömmel természetesen visszabökdöstem őt. Nem hagyhatom, hogy csak úgy kedvére fúrja a könyökét az oldalamba… Következmények nélkül! Nem mintha annyira bántanának ezek a szavak, sokkal inkább tartottam szórakoztatónak az egész helyzetet, mintsem idegesítőnek.
Egyáltalán nem voltam olyan, mint anya vagy apa. Szerintem a szülinapoknak úgy kellett telnie, ahogyan azt az adott személy elképzelte. Mivel az ember egyre idősebb lett, egyre kevesebb ideje és lehetősége volt megünnepelni a szülinapját, én pedig szerettem volna, ha a testvérem számára a mai nap kellemesen telik. Ha nem is lesz felejthetetlen, ha volt már jobb is neki… Akkor is legalább érezze jól magát.
- A végén még cukorbeteg lennél – finoman simítottam végig az öcsém tarkóján – És többé csak diabetikus édességeket ehetnél. Az jó lenne?
Sokan panaszkodnak arra, hogy ezek mennyire drága ételek, arról nem is beszélve, hogy nyilván nem olyan finom az, amibe csak édességet raknak. Ezért nem is népszerűek a fogyókúrás ételek és módszerek meg a zéró cola a gyorséttermekben. Emellett a legelső dolog nem lenne igazi probléma számunkra, mivel minden bizonnyal mindent megtudnánk venni neki, ami cukormentes. Ennek ellenére hülyeség lenne kevesebbért többet fizetni.
- Sok esetben léteznek – határozottan kötöttem az ebet a karóhoz – Gyilkosok is vannak, nem? Ezekben a horrorfilmekben általában megölik az embereket.
Én pedig egy kicsit sem tartottam szórakoztatónak azt, hogy kinyírnak másokat, meg ijesztő dolgok másznak az arcodba. Soha nem voltam képes megérteni, hogy ezekben a rettenetekben mi a jó és ki élvezi azt, ha fél. Abban pedig csak reménykedni tudtam, hogy az öcsém hasonló tematikájú játékokkal nem szórakozik titokban.
- Sok időd van dönteni – mivel még az autóban voltunk és nem is reggeliztünk. Én pedig szándékosan az útra szegeztem a pillantásom, mert az ő szülinapján belefér az, hogy csaljon. Ha meg akarta nézni a kártyákat, akkor azt egyszerűen engedtem neki.
- Nem éppen így gondoltam – halkan felnevettem – De reggeli után elmehetünk megnézni, hogy van-e még abból a kamerából.
Nyilvánvalóan készültem neki ajándékkal, illetve ismertem annyira a testvéremet, hogy gond nélkül tudjak választani neki valamit, ami elnyeri a tetszését. Ugyanakkor nem voltam gondolatolvasó, ha említette volna korábban a polaroid kamerát, akkor alapból az ajándékai mellé csaptam volna azt. Így egyszerűen már nem volt mit tenni, csak utólag tudtam volna neki megvenni, de mivel tudtam, hogy Yebi mennyire szeret fényképezni, egyáltalán nem volt ellenemre a dolog.
- Jó rendben, válassz csak – vetettem rá egy biztató mosolyt, aztán egy darabig az útra figyeltem – A vidámpark jó. A Joker kártya pedig azt jelentette volna, hogy bármelyiket választhatod, de ha belefér az időbe, akkor még elmehetünk valahova. Végül is éjfélig sok minden nyitva van.
Ettől függetlenül nem akartam beesni fél tizenkettőkor valahova, de ha öt körül megunná a vidámparki játékokat, akkor átmehetünk máshová is… Legalább mind ketten tudunk majd éjjel aludni, és nem jöhet azzal, hogy kialvatlan vagyok.
- Van a kocsiban pót cipő a vezetéshez, csak most lusta vagyok átvenni – úgy rántottam meg a vállaimat, mintha mindegy lett volna – De ne félj, nem fogunk közúti balesetet okozni vagy elszenvedni egy pár cipő miatt.
Nem állítom, hogy minden helyzetben kipróbáltam volna a vezetést, mivel részegen sosem ültem a volán mögé, de ha nagyon siettem, akkor sokszor előfordult az, hogy egyszerűen nem vettem át a cipőmet. Szóval már megtanultam magassarkúban vezetni.
- Menjünk a Luna parkba – nem tudtam pontosan merre van, mivel szerintem utoljára tizenkét évesen voltam vidámparkban, de majd a GPS megmondja – Majd, ha 21 leszel elmegyünk a Japán Disney Landbe ünnepelni, jó? Az az egyetlen víz tematikájú a világon.

Yena & Yebi

"It takes a long time to grow young."

Sosem gondolkodtam túl sokat azon, hogy vajon ha egy részletét megváltoztatom az életünknek, vajon hogyan nőttünk volna fel Yenával. Kisebb koromban szerettem volna, ha a szüleink nem csak figyelnek ránk, hanem úgy töltjük együtt az időnket, mint az átlagos családok, akiknek nem az volt a legfontosabb, hogy néhány év alatt egy terjeszkedni képes vállalatot hozzanak össze, a megfelelő méretű profittal együtt. Mások azért mentek nyaralni, mert fel akarták fedezni a világot és pihenni akartak, míg a mi szüleink sokkal inkább üzleti útnak tekintették azokat a napokat is, amikor elvileg jól kellett volna érezniük magukat. A nővérem és én mindig eléggé magunkra és a személyzetre voltunk utalva, de nem hiszem, hogy ezzel bármilyen probléma lenne. Így legalább mi nem voltunk egyek azon testvérpárok közül, akik állandóan veszekedtek és nem jöttek ki egymással. Ye Na és én majdnem mindent megosztottunk egymással, és ha voltak is olyan dolgok, amiket nem mondtunk ki, az csak abból adódott, hogy ő lány én meg fiú vagyok. Mindkettőnk életében vannak olyan dolgok, amiket egyszerűen jobb megtartani magunknak.
Csak azért, mert van közöttünk valamennyi korkülönbség és elég más dolgokat szeretünk, én még szeretem együtt tölteni a nővéremmel az időmet, mert a családunkban ő az egyetlen olyan ember, aki igazán ismer és aki mellett nem kell különösebben megjátszanom magamat. Ezért tehát valamilyen szinten örültem annak, hogy együtt töltjük a szülinapomat is, egyszerűen csak nem voltam rá felkészülve, hogy ilyen korán fogjuk kezdeni.
- Úgyis felkelnél, elhiszed? - Mosolyogva pillantottam a nővérem felé, miközben felé nyújtottam a kisujjamat is, hogy ha annyira biztos magában, akkor fogadást is kössünk. Sosem találkoztam még annyira jó alvóval, aki mondjuk képes lenne átaludni, ha ugrálnak az ágyán. Nem terveztem ilyet tenni Yenával, de ez a tény még nem jelenti azt, hogy ne ismernék olyan módszert, amivel tuti biztos, hogy fel tudnám kelteni.
- Mert én ki szoktam magamat aludni, te meg nem. - Én legalábbis így láttam az egészet, de nem vagyok szakértő, tehát biztosra semmiképp nem mondhattam a dolgot. Állítólag a fiúknak az arcbőrükkel is könnyebb, de ehhez megint nem az én véleményemre van szükség, mert a szüleim olyan helyről származnak, ahol kifejezetten fontosnak tartják az arc és bőrápolást, tehát gyerekkoromtól fogva olyan sima volt az arcom a mindenféle krémtől, amit anya megvett, hogy semmi okom nem volt panaszkodni. - Egyébként még jó, hogy reggelente senki nem lát minket a személyzeten kívül, mert a suliban már úgyis szép vagy te is. - Mosoly jelent meg az arcomon, ahogyan ezt magyaráztam. Egyébként sem mondtam volna soha a saját nővéremre, hogy csúnya, vagy bármi baj lenne a szépségével, már csak abban kellett volna hinnie, hogy tényleg igaz, amit mondok és nem csak kitalálom.
- Hát azokra most így pontosan nem emlékszem. - Megrántottam a vállaimat, miközben fokozottan figyeltem arra, hogy véletlenül se nézzek Ye Na szemébe, mert akkor valószínűleg nem engedne el addig, amíg nem mondok legalább két dolgot, amit Braylen mondott nekem. Viszont az idősebb fiú megígértette velem, hogy nem mondom el senkinek azokat a dolgokat, ez alól pedig gyakorlatilag a nővérem sem kivétel, csak mert a nővérem. - Naa, bocsi! - Hosszúra nyújtott szavakkal billentem közelebb a lányhoz és böktem meg finoman az oldalát a könyökömmel, míg el nem értem, hogy legalább rám nézzen. - Máskor nem csinálom, jó? - Könnyedén tettem ígéretet, mert sejtettem, hogy nem fogom száz százalékban betartani a jelenlegit sem.
- Jó, azt hiszem megoldom - bólintottam néhányat, aztán amikor magamra maradtam, kiválasztottam néhány olyan darabot, amiben nem csak kényelmesen éreztem magamat, de úgy gondoltam, hogy bármilyen programhoz, amit kitalálunk, alkalmas lehet. Semmiképp sem akartam öltönyben, vagy bármi hasonlóban megjelenni, mert rettenetesen kényelmetlennek tartottam azt az öltözéket. Volt, hogy azért bújtam el egy-egy hotel férfi mosdójában, mert nem volt kedvem megkötött nyakkendővel és illedelmesen begombolt zakóval álldogálni a vendégek között egy fontosabb eseményen. Ezeknek egyébként sem én szoktam a középpontjában lenni és jellemzően senki nem veszi észre, ha eltűnök. A mai napon viszont ez nem volt opció, mivel a saját szülinapomról nem csak hogy nem tűnhetek el, de Ye Na-val sem tehetném meg, hogy nem hagyom, hogy az általa kitalált programok egy részét teljesítsük.
- Igazán lehetne minden nap szülinapom, hogy akkor is édesség legyen a reggeli. - Jókedvűen vetettem fel a dolgot, hiába voltam tisztában azzal, hogy az ilyesmi nem lehetséges. Ettől függetlenül nagyon szerettem mindent, aminek csak egy kicsike cukortartalma is volt, ami miatt sem anya, sem pedig a nővérem nem néztek rám jó szemmel olykor... De ha már az én szülinapom van, egyébként sem hagyhattuk ki a sütizést.
- De nem is igaziak, nem? Ha nem is létezik ilyesmi a való világban, akkor miért kellene félni tőle? - Nagyon amatőr módon közelíthettem meg a horrorfilmek kérdését, de mentségemre fel tudom hozni, hogy nem is túl sok tapasztalatom van velük. Néha belefutottam egy-egy ilyenbe, ha a barátaimnál filmet néztünk és nekik ahhoz volt kedvük, hogy halálra rémüljenek, de ezekről nem különösebben szerettem beszámolni épp a nővéremnek - mert a végén lehet, hogy annyira megharagudott volna, hogy nem enged többet azokhoz a barátaimhoz.
- De nem tudok dönteni... - jelentem ki tanácstalanul, aztán tágra nyílt szemekkel pislogok Ye Nára, aki a kesztyűtartóról magyaráz. - Túl sok a lehetőség. - Ezt inkább magamnak motyogtam, miközben a kártyák között lapozgattam, azt a felét véve szemügyre, amire nem volt írva semmi. Megállt a kezem az egyik fölött, amikor a nővérem újra hozzám szólt, de nem választottam még ki teljesen, ezért nem is fordítottam fel azt a kártyát. - Láttam pár hete egy polaroid kamerát az egyik üzletben... - Szinte hezitálás nélkül kezdtem bele a magyarázatba. - De nem mentünk be, mert Elmo szerint késésben voltunk a francia órámról. - Mélyet sóhajtok, amikor belegondolok abba a tragédiába, ami akkor történt velem. - Ilyen dologra gondoltál? - Kezdtem kételkedni abban, hogy jól értettem a kérdést, ezért inkább biztosra akartam menni és nem olyan dolgokról magyarázni, amiket egyébként majd saját magamnak kell beszereznem.
- Akkor most választok, jó? - Elfordítottam a fejemet, hogy Ye Na helyett újra a kártyákra essen a pillantásom, amelyek közül végül kihúztam egyet és felfordítottam. - Vidámpark - egészen kiszélesedett a mosolyom, amikor felolvastam a helyszínt, habár a kíváncsiságomnak nem tudtam parancsolni és megfordítottam a többi kártyát is, hogy el tudjam olvasni őket. - Mit jelent az, hogy Joker kártya? Amúgy Ye Na... - újfent nagy szemeket meresztve pislogtam felé. - Ilyen szerelésben te tudsz jönni a vidámparkba? - Ártatlan kérdésnek szántam, és egyébként is legfőképpen a cipőire gondoltam ezzel. - Megyünk a Luna Parkba?

1056 | te galád | öltözék

- Nekem is unalmas, ha senki más nem kelt fel! – az már teljesen más kérdés, hogy én nagyon ügyesen el tudom magam foglalni a mobiltelefonommal, mert mindig történik valami körülöttünk, amiről egyszerűen csak megéri beszélni. Vagy, ha nem a barátnőimtől szedem össze az információkat, akkor azt is határozottan megcsinálhatom, hogy én magam kezdem el felkutatni őket, ez pedig egy lánynak mindig izgalmas terep. Szerintem sokszor a pasik is csinálnak hasonlót, de az én öcsém nem ilyen minden lében kanál természetű alak. Mindenesetre sokszor már önmagában a reggeli elkészíttetése vagy beszerzése olyan dolog, amivel tudok foglalatoskodni mielőtt felébredne, tehát azzal is megy az idő.
Az eskünk megkötése után, egészen elkerekedő szemekkel néztem az öcsémre. Sosem találkoztam nála aranyosabb gyerekkel, éppen ezért voltam ki azon, hogy még a feleselésén is képes voltam konkrétan meghalni, mert cukinak találtam, hogy ezt csinálja. Elkezdett volna kamaszodni? Innentől kezdve félnem kellene attól, hogy még többet vissza fog nekem beszélni? Nem akartam azon gondolkozni, hogy mi állhat a dolog, csak reménykedni tudtam benne, hogy ez nem fog változni és akkor is egy babát fogok látni benne, ha visszabeszél. Tehát egyetlen Braylen kaliberű ember sem teheti rá a mancsát.
- Majd egyszer talán úgy döntök, hogy nem kelek fel neked, és akkor nézelődni fogsz! – finoman koppintottam Yebi orrára, ami sokkal inkább volt hasonlatos egy gyengéd érintéshez. Szerintem soha életemben, még a karját sem szorítottam meg erősebben a kelleténél. Mi nem voltunk azok az igazi, veszekedős testvérek, akik egymással üvöltöztek és verték volna a másikat, mindig jól megvoltunk a másikkal. Ami talán páratlanul ritka volt ilyen kicsi korkülönbség esetén, pláne két ellenkező nemű gyereknél.
Mosolyogva simogattam meg az öcsém fejét a sértett hangneme után. Még mindig roppantul édesnek találtam azt, amikor így beszélt velem. Pontosan tudtam, hogy akkor majd a jövő héten kipróbálhatunk az étlapról valami mást, az a hely pedig lehet számunkra egy kedves kis zug, ahova el tudunk menekülni, amikor arra van szükség. Ez pedig azt hiszem tényleg mindennél többet jelentett most. Mert, ha esetleg olyan szituációba kerülnénk, akkor minden gond nélkül meg tudnánk oldani azt, helyzetben meg tudnánk oldani, hogy ne kelljen elmennünk valami eseményre. Mert nekünk kettőnknek „más programja van”. Nem utolsó sorban pedig… Ott volt annak is a lehetősége, hogy barátnője lesz – vagy talán már van is, esetleg volt, csak nem mondta el nekem!!! – Yebinek, és akkor el tudja vinni őt oda.
- Nem, én általában úgy nézek ki a felpuffadt fejemmel, mint akit egy mosógépből rángattak ki – arról nem is beszélve, hogy a hajam ilyenkor kócosan lógott az arcomba és nagyon könnyen zsírosodott a bőröm is. Illetve, ha valamit, akkor azt határozottan érdemes volt megemlíteni, hogy a kinyúlt, pizsamának semmiképp sem nevezhető, túlméretezett otthonkákban pontosan olyan voltam, mint valaki, akit szalajtottak.
- Mik azok a nem olyan fontos dolgok, drága testvérem? – összefontam a karjaimat magam előtt, a pillantásom vádló volt, de sosem lettem volna képes tényleg valóban fegyelmezni őt – Mi ez a viselkedés kérlek? Hát szabad a nővéreddel ilyet csinálni?
Mivel egyáltalán nem kenyerem a bűntudatkeltés, nem tettem hozzá azt, hogy mennyit készültem a szülinapjára. Egyáltalán nem az volt a célom, hogy elvegyem a kedvét a mai naptól, amúgy is ez most róla szól, szóval azt fogjuk csinálni, amit ő szeretne és anélkül, hogy tehernek kellene éreznie a társaságomat.
- Tényleg olyat válassz, amiben jól érzed magad és nem sajnálod, hogy ha koszos lesz – finoman simítottam végig a fiú tarkóján, aztán egyszerűen fogtam magam és elindultam az autóm felé. Még arra is volt időm, amíg rá vártam, hogy az előre bekészített magassarkúmat átcseréljem egy kényelmes cipőre. Valószínűleg ezt majd még fogom viselni, ha vidámparkba megyünk együtt.
Természetesen nem árultam el neki a tervet, de ez nem jelentette azt, hogy teljes tudatlanságban akarom hagyni őt. Pont azért lett volna értelme elmesélni neki az egész tervet, mert csak akkor tudja kiválasztani a programokat, ha van miből válogatni.
- Akkor édeset fogunk enni, az ebédnél pedig megint megkérdezlek – egy szelet sütit nem esett nehezemre megosztani vele, ráadásul ez nem jelentette azt, hogy nem nézhetek ki magamnak valami szendvicset mellé. De amúgy sem gondolom azt, hogy a testvéremnek annyira veszettül fontos lenne az, hogy én mit eszek.
- Igen, tényleg – mondtam neki, néhány torokköszörülés után – És igen, egy kicsit félelmetes, de nem nagyon. Ha este néznéd meg, akkor lehet, hogy nehezen aludnál el.
Mivel a kistestvéremről volt szó, evidens, hogy nem engedtem neki azt, hogy bármit megnézzen a tévében. Emlékszem, hogy még a beteg gyerekmesékről is elkapcsoltam. Egyszer még három-négyéves korában úgy megijedt, hogy elkezdett sírni valami csúnya szereplő miatt. Azóta egyszerűen nem engedtem meg neki, hogy ilyeneket nézzen.
- Ez a te szülinapod, neked kell döntened. Vagy bízhatjuk a szerencsére is a dolgot – mivel a piros lámpánál álltunk meg, gyorsan átnyúltam az ő oldalára és kinyitottam a kesztyűtartót – Ott vannak azok a kis kártyák, amikre ráírtam a programot. Választhatsz úgyis, hogy nem tudod mibe nyúlsz bele.
A cukrászdával együtt összesen hat elfoglaltságot írtam bele, amik között sajnos ott volt a horror ház is, illetve a vidámpark, a szabadulószoba, egy általa kiválasztott film megnézése, drótkötélpálya, és egy joker kártya, ami az ő akaratát foglalja magában.
- Egyébként van olyan dolog, amire most úgy érzed, hogy nagyon vágysz? Mert talán tudom teljesíteni – a gázra tapostam, a megfelelő fényjelzésnél, de most határozottan odafigyeltem arra, hogy biztonságosan vezessek, mert a testvérem ült mellettem.

Yena & Yebi

"It takes a long time to grow young."

A nővérem felháborodására csak egy hatalmas ásítással felelek, amit inkább próbálok a párnának célozni, mint a nagy világnak, ezért is nyomom bele a fejemet a párnámba. Lehet, hogy máskor én vagyok az, aki előszeretettel ébreszti fel a többieket, de most, a saját szülinapomon, azt hiszem legalább annak a joga megillet, hogy picikét leszidhassam Ye Nát amiatt, hogy nem hagyott engem pihenni. Nem tudom milyen tervei lehetnek velem a nap hátralévő részében, de ha valami izgalmasat talált ki, akkor az utolsó, amit akarok, hogy hamar elfáradjak és emiatt szintén idő előtt be is kelljen fejeznünk. Úgy gondolom, hogy ez a részemről teljesen jogos aggodalom.
- De csak azért, mert unalmas, ha senki más nem kelt még fel, te is tudod! - Nem nyafogni akarok, egyszerűen csak a tényeket közlöm, kifejezetten szelíd hangnemben, ugyanis nem a nővérem lesz az, akivel ezen a napon össze akarok veszni. Sőt, senkivel nem szeretnék ma veszekedni. Azt már persze nem mondom meg Yenának, hogy ha statisztikai átlagot akarnánk vonni abból, hogy kit és hányszor ébresztek fel, akkor majdnem az egész száz százalékát ő nyerné, mert számomra ő a legszórakoztatóbb ember ebben a házban.
- Jó - mosolyogva nyújtottam oda Ye Na felé a kisujjamat, hogy az övébe akasztva előbb összeérjen a kezünk, aztán már fordítom is felfelé a mutató ujjamat közben, hogy meg is legyen pecsételve. Ha megtörtént, akkor úgy folytatom, mintha épp a gonosz tervemet osztanám meg vele. - De ez úgysem számít, mert bármikor fel tudlak kelteni. - Ezúttal nevetés tör ki belőlem.
- Nem fogom elmondani. - Már-már sértődötten mondom ezt neki. Vannak még olyan dolgok, amiket anya nem rontott el számomra és ezeket olyannak is akarom tartani, amilyenek. Például ha hirtelen úgy döntenének a szüleink, hogy új sofőrt keresnek nekünk, akkor kifejezetten szomorú lennék, mert Elmo és én már egész konkrét rendszerrel rendelkezünk, ami arra vonatkozik, hogy mit csinálunk együtt, amiről másnak nem szabad tudnia - gondolok itt például arra, hogy rendszeresen fogadunk süteményben, vagy jegeskávéban. De persze olyan is volt már, hogy őt hívtam, amikor szükségem volt segítségre a nővéremhez.
- Miért, te nem vagy az olyankor? - Én jóformán nem tudtam megítélni azt, hogy miért gondolja úgy Ye Na, hogy ne lenne ugyanolyan szép kelés után, mint mondjuk délután. A nővéremről van szó, szóval én nagyjából mindig ugyanolyannak látom őt. Eseménytől függően annyi változhat csak, hogy épp milyen ruha vagy smink van rajta, de attól még ugyanúgy a nővérem volt.
- Én nem is! Miért beszéltem volna? Amikor találkozunk szokott nekem köszönni, de nem olyan fontos dolgokról. - Egyáltalán azt sem tudom, hogy mit beszélhetnék az idősebb fiúval. Nem vagyunk hasonlóak, ezt bárki megállapíthatja, ha ránk néz. Valahogy nem tudtam kinézni Braylen Yangból, hogy legalább annyira szereti a játékokat, mint mondjuk én.
- Ezzel nem segítettél túl sokat. - Mindig sokkal egyszerűbb, ha olyan eseményről van szó, ami annyira meg van tervezve előre, hogy anya választja k a ruháinkat. Most, hogy fogalmam sincs mit kellene felvennem, még az én dugig tömött szekrényemben is nehéz olyan darabokat találni, amit megfelelőnek tartok.
- Kilencig? - Hitetlenkedve kérdezek rá a dologra, mert ezen a ponton visszatér a gondolataim közé az a részlet, hogy vajon pontosan akkor miért is kellett ilyen korán felkelnem. - Ye Na, mit fogunk csinálnii? - Olyan kiskutya szemekkel néztem rá, hogy az talán már anyát is megingatta volna, de csak reménykedhettem abban, hogy a nővérem megadja magát és elmondja a tervet. Mivel azonban ez nem történt meg, gyakorlatilag készülődés közben végig, és még a kocsiba való beülés közben is azon gondolkoztam, hogy mi lehet a terv. Azt sem igazán tudtam, hogy vajon van-e ténylegesen lehetőségem nekem magamnak kiválasztani, hogy pontosan mit csináljunk.
- Jó, igyekszem majd kitalálni - feleltem illedelmesen, miközben kifelé nézelődtem. Sosem fordult meg a fejemben, hogy a nővéremhez hasonlóan nekem magamnak is jogsim legyen, ráadásul amíg Elmo nálunk van, nincs is rá szükségem. - Később ehetünk valami másfajtát is, de én nagyon szeretnék most valami édeset. - Ezúttal még csak ellenőrizve sem leszünk, mint azokon az eseményeken, ahová anyáék rángatnak bennünket állandóan.
- Tényleg megengednéd? - Nagyokat pislogva nézek a mellettem ülő lányra, próbálva rájönni, hogy ebben az esetben mi lehet a helyzet megoldása. Nem vagyok vele tisztában mennyi pénze van a családunknak, de azt biztosan állíthatom, hogy rengeteg van. - Miért csak nappal? Annyira félelmetes? - Mivel Ye Na az elhangzottak alapján nagyon is jól ismerheti ezt a filmet, nekem jóformán ötletem sincs, hogy miről van pontosan szó.
- Te melyik programot szeretnéd előbb, ha megreggeliztünk? - Felvont szemöldökökkel pislogok a nővéremre, várva a válaszát. - Ha vidámparkba megyünk akkor nem ehetünk sokat, mert ha hullámvasutazunk, nem akarok rókázni - ezt pedig egészen jókedvűen mondtam ki. Habár a filmekben elég vicces történés az ilyen, az életben biztosan nem vállalnám el.

775 | te galád | öltözék

- Ha halkabban kiabálok, akkor visszaalszol! – úgy toppantottam a lábammal, mintha tényleg jelentősége lett volna ennek az egésznek. Lényegében abban igaza van, hogy az ő szülinapján megilletné annak a joga, hogy legalább azt magától kitalálja, hogy mennyi időt szeretne az ágyban eltölteni. Én viszont úgy éreztem, hogy minden perc pazarlás lenne jelenleg, illetve nem kicsit izgultam amiatt, hogy jó figurákat és ajándékokat válogattam-e össze neki. Tisztában voltam azzal a ténnyel, hogy az öcsém minden bizonnyal még egy becsomagolt papírdarabnak is képes lenne örülni, de ennek ellenére is szerettem volna látni már az arcát… És az őszinte érzéseit az ajándékaimmal kapcsolatban. A múlt hónapban volt egy kis időm arra, hogy belopózzak a szobájába, és átnézzem az eddigi gyűjteményét, ami a Pokémon figurákat illeti, de nem tudtam átfésülni az összes polcot, mert időközben hazaérkezett, és így is a szemébe kellett hazudnom azzal kapcsolatban, hogy pontosan mit keresek az ő szobájában. Persze mindez jó célt szolgált, tehát én egyáltalán nem éreztem akkora galádságnak a dolgok.
- Ez a bosszúm azért, amiért te csak a szülinapomon hagysz aludni! – annak ellenére, hogy ördögi vigyor jelent meg az arcomon, egyáltalán nem vágtam az öcsém fejéhez, hogy mivel ő a kisebb gyerek, nem is igazán van más választása. Nem szerettem azt sem, amikor a szüleink érzékeltették vele, hogy ő kevesebbet érne csak azért, mert a családunk legfiatalabb tagjaként van jelen ebben a házban. Ettől függetlenül nekem idősebb testvérként jártak olyan privilégiumok, amikkel ő sajnos nem rendelkezhetett már a korából adódóan sem. Alapvetően hallgatnia is kellett volna rám, de igyekeztem nem kényszeríteni őt olyan helyzetbe, ahol befolyásolnom kelljen.
- Ha összeszeded magad hamar, akkor megengedem, hogy felkelts majd – és ezzel a lendülettel nyújtottam is a babácskám felé a kisujjamat. Talán így könnyebben elfogadja azt, hogy kiimádkoztam a helyről, de igazából sietnünk kellett, mert foglalásunk volt a cukrászdába, ahol reggelizni fogunk. Eléggé boldoggá tett az, hogy megtaláltam a helyet, mert ezáltal ő nagyon különleges édességeket próbálhat majd ki… És tényleg őszintén fog mosolyogni. Voltak még egyéb programok is a fejemben, de egyelőre nem akartam felsorolni őket. Akkor nem lesz meglepetés, és szerettem volna, ha ezen a napon minden az ő akaratára történik majd meg.
- Tudtam, hogy ezt fogod mondani! – én magam is lelkesedtem a dolog miatt – De ne mondd el anyának, jó? Az a hely a mi titkunk lesz.
Éppen ezért is vettem le annyi készpénzt a számláról, amennyit elégnek gondoltam az édességekre. Pontosan tudtam, hogy anya túlságosan figyelemmel akarja követni még az étrendemet is, ez pedig annyira zavaró volt a számomra, hogy lényegében teljesen kikészültem tőle. Nem akartam, hogy megint megkínozzon azzal a fogkefével és a fejembe verje, hogy csinosnak és szépnek kell lennem, ami miatt nem ehetek jókat. Csak azért, mert ő egy bulémiás hülye ribanc energiáival bír, nem kell nekem is ilyennek lennem… És mindenekelőtt, ha egyszer találok magamnak egy férfit, akkor az szeretni fog engem kövéren is. Legalábbis ilyesmikről merek álmodozni.
- De te szép vagy kelés után is, tehát nincs rá szükséged – talán túlságosan is türelmetlen voltam vele szemben, de szerintem ő maga is tisztában volt azzal, hogy egyáltalán nem hagynám itt… Talán az egyetlen lehetséges dolog, amit képes lennék megtenni az annyi, hogy ha nem jön, akkor Elmot küldöm utána, aki majd hozza magával minden szó nélkül.
- Fenyegetőzöl, Min Ye Bin? – egészen elképedve néztem rá, amikor a párnával kezdett el felém hadonászni – Mondd csak, a legutóbbi alkalommal váltottál pár szót Braylennel?
Nem gondolom azt, hogy ő egy szerencsétlen kisfiú lenne, de ennek ellenére is éreztem, hogy ilyesmit alapvetően nem szokott csinálni. Mondjuk én sem pattogok neki minden nap, és mivel már korban van… Talán elkezdett kamaszodni? Ennyire későn érő típus lenne? Sűrűn kellett pislognom, hogy ezzel visszaszorítsam a szemembe szökő kis könnyeket.
- Amúgy, ha abban akarnál jönni, akkor jöhetnél, nem mondanánk el neki – finoman rántottam egyet a vállamon. Végül is mi vagyunk testvérek, a szülők pedig szépen lassan a gyerekek életéből úgyis kimaradnak – Bármit, amit kényelmesnek érzel.
Mert ha nem akar anyáékkal is ünnepelni ma, akkor elvihetem még egy jót vidámparkozni, vagy keríthetünk olyan programot neki, amit régóta szeretne megcsinálni, de nem volt rá lehetősége. Lényegében ezernyi lehetőségünk van, mert előttünk az egész nap, amit együtt tölthetünk. Holnap úgyis át fognak jönni a barátai és egész nap a szobájába lesznek zárkózva, tehát nekem össze kell szorítanom a fogam és elvinni vásárolni anyáékat… Már alig várom.
- Ezért nem fogsz nemet mondani! – óvatosan simogattam meg a fiú tarkóját, odafigyelve arra, hogy ne borzoljam össze a tincseket. Nem szerettem volna, ha revansot vesz a tökéletesen egyenesre vasalt hajamon – Csak bízd rám a dolgot! Este kilencig jó erőben kell lenned.
És ha eléggé elfárad ahhoz, hogy elaludjon a hazafelé vezető úton, akkor apát kell megkeresnem, mert ő nem fog kérdezni semmit, egyszerűen csak segít bevinni a szobába az öcsémet. Ez lenne az én csodálatos tervem. Egy alvó gyereket nem szabad háborgatni és ha valaki, akkor apa ezzel tényleg tisztában lesz. Ha szerencsénk van, anyába pedig szimplán nem botlunk bele, aki megjegyzéseket tehetne. Bár minden bizonnyal privát lecseszést kapnék annak érdekében, mert elloptam tőlük a fiúkat egy teljes napra.
- Reggeli közben találd majd ki kérlek, hogy hova szeretnél menni először – én már igyekeztem az útra figyelni, nem pedig az arcára – Gondolom normális ebédről szó sem lehet ma, szóval a kürtőskalácsba töltött fagyi lesz a főétel, ha jól sejtem, ugye?
Egyáltalán nem volt megrovás a hangomban emiatt, és mosolyogtam is, miközben besoroltam a megfelelő sávba. Készültem neki tortával is, amit a nap végén akartam elhozni a cukrászdából, és visszagondolva, talán annyira nem volt tökéletes a tervem… Ennyi cukor hatására hogyan fog kimerülni?
- És ha szeretnéd – egy egészen mély sóhajt fojtottam vissza, aztán jól megválogatva a szavaimat a következőt mondtam – A jövő héten nézhetünk Jasonös filmeket… De csak nappal.
Buta dolog lett volna azt állítanom, hogy ő az egyetlen, aki félhet a dologtól. Viszont a múltkor, miközben Fortnite közben találtam meg őt, rá kellett jönnöm arra, hogy nem tilthatom el örökké ezektől a dolgoktól, mert talán kellemetlen lesz egyszer a barátai előtt. Viszont annak az esélyét, hogy egyedül megnézzen egy hasonlót… Egyelőre elvetettem.

Yena & Yebi

"It takes a long time to grow young."

- Héé! Halkabbaaan! - A végére már én is legalább olyan hangerővel közlöm a dolgot, mint a nővérem, de az ő kiabálásán át talán meg se hallotta volna, ha nem így teszek. A nagy hangzavar viszont épp eléri azt a célt, amit Yena tűzött ki magának; hogy felkeljek. Ez az oda-vissza elkövetett kiabálás még a szomszéd szeméből is kiverhette az álmot. Ez pedig jelenleg legkevésbé sem érdekel, tekintve hogy nem a szomszéd szülinapja van, hanem az enyém. Nem állítom, hogy titokban ne vártam volna nagyon is a születésnapomat, de tisztában voltam vele, hogy ez olyasfajta figyelemmel is fog járni a szüleim részéről, amelyre nem feltétlenül vagyok felkészülve. Lehet, hogy egy évvel idősebb lettem és pontosan egy évvel közelebb kerültem ahhoz, hogy átvegyem az ő helyüket és a nyomdokaikba lépjek. Azonban az elmúlt egy évben nem történt változás azt illetően, hogy mennyire vágyom erre. Megmondom én: egyáltalán nem.
- Jó, jó, de miért nem aludhatok ameddig akarok a szülinapomon? - Ilyen érzés lehet, amikor én is addig zajolok, vagy egyenesen rátörök a nővéremre, hogy felébredjen. Persze az rendben van, ha én csinálom, de mivel ma nekem van a szülinapom, ezért fordítva nem szép dolog megtenni. Ezt persze nem vagyok hajlandó kifejteni a nővéremnek, mert magától is tudnia kellene. Nem mintha neheztelnék rá emiatt, vele ugyanis sokkal szívesebben töltöm a napot, mint bármilyen programmal, amit a szüleink találnak ki.
- Pff. Attól függ, még nem tudom. - Feleletem közben nem állom meg, hogy ne mosolyodjak el. Mindketten tudjuk, hogy nálam nem kell különleges napnak lennie ahhoz, hogy felkeltsem őt. Vagy épp minden nap különleges. Ki tudja?
- Ez milyen kérdés? Persze, hogy sz... De csak mert szerinted menő. Szóval megmutathatod. - Pokémon Go ide vagy oda, ennyi idősen legalább a figurákért nem kellene teljesen odáig lennem - legalábbis anya szerint. Helyette jó lenne már, ha elkezdenék komolyabb dolgokkal foglalkozni és a játékokkal csak a céges munkák miatt foglalkozni. Én ezt személy szerint teljesen igazságtalannak tartom. Olyan ez, mintha azt mondanák egy kisgyereknek, hogy ne nevessen játék közben. Vagy úgy egyáltalán. Egy gyereknek nem lehet megmondani, hogy ne csináljon olyan dolgokat, amiket önfeledten élvez. A helyzet viszont az, hogy én már nem vagyok gyerek... Így végső soron talán mégis igaza van a szüleimnek.
Úgy pislogok a nővéremre, mint aki épp lebukott valami olyasmi közben, amit nem szabadott volna csinálnia, holott meggyőződésem, hogy Ye Na nem tud a gondolataimban olvasni, így azt sem tudja mi jár a fejemben. Ugyanakkor meg neki néha ki sem kell mondanom ezeket a dolgokat, mert egyszerűen van valamiféle plusz érzéke hozzá, hogy akkor is megértsen, ha az ellenkezőjét mondom annak, amit valójában szeretnék.
- Te is mindig sokat készülődsz, nekem is lehessen egyszer. -  Kirántom a fejem alól a párnát és a nővérem felé lendítem azt, habár korántsem azzal a szándékkal, hogy jól kupán vágjam, csak hogy érezze annak a súlyát, hogy az én szülinapom van. Lehet, hogy ő mondja meg mit csinálunk, mert ő tervezte el a dolgot, de akkor legalább egyetlen egy dologba hadd szóljak bele. - Anyu ki is nyírna, ha pizsamában mennék. - Én pedig nem akarok tizennyolc évesen távozni az élők sorából. - Éés.. Hova is megyünk? Mit kell felvennem? - Ez most még számomra is tökre úgy hangzott, mintha valami drámából lenne és abból a szempontból amúgy sincs jelentősége, hogy nekem gyakorlatilag csak az iskolában és az olyan eseményeken kell változtatnom a stílusomon, amelyek csak a szüleinknek fontosak.
Arról pedig mindenképpen meg szeretnék győződni, hogy ez a mai nap nem vált át valami hasonlóba. Ezért is kérdezek rá Nanánál, hátha ő tud valami konkrétat. Nem mintha annyira keresné a szüleink társaságát, ami... Hát én nem örülök neki, mert mégiscsak a szüleinkről van szó, akiket nem utálhatunk, függetlenül attól, hogy milyen dolgokat csinálnak. - Hm... - a vállamat vonogatva bámulok ki a szélvédőn. - Nem tudom. Gondolom nem lenne túl udvarias nemet mondani nekik... - Megerősítésképp a nővéremre pillantok, habár tényleg nem célom kivívni a szüleink rosszallását. - Király - bólogatva mosolyodom el és nem veszem le a szememet a mellettem ülő nővéremről. - Játékterembe is mehetnénk Ott olyanok is vannak, amik nem olyan unalmasak neked, mint a számítógépesek. Moziba semmiképp. De ha vidámparkozni megyünk akkor mindenképpen kell ennünk gofrit. Vagy! Vaagy.. Láttad már azokat a hát lényegében kehely, vagy nem tudom minek nevezzem. Szóval kürtőskalácsba van töltve fagyi meg bármi amit válogatsz bele. Valaki töltött fel képet múltkor instára, szóval tuti van ott is. - Legalább olyan lelkesen kezdek el magyarázni, mint Nana is korábban. Lehet, hogy mégsem volt olyan rossz ötlet időben elkészülni és normálisan felöltözni.

749 | te galád | öltözék

- Min Ye Biiiiiin! – finoman rázogattam az öcsémet, közben pedig talán túlságosan is hangosan kiabáltam a nevét – Felkelni! Most azonnal, vagy itthagylak!
Ezt pedig pontosan tudom, hogy ő sem szeretné. Amint kiejteném a számon a bűvös Starbucks szót, valószínűleg rögtön összekapná magát és olyan vehemenciával állna neki öltözködni, hogy azon én is teljes mértékben le lennék nyűgözve. Ugyanakkor nem akartam lelőni a meglepetésem poénját neki... És sajnos elmentem a tény mellett, hogy most ő a szülinapos, neki kellene eldöntenie azt, hogy mivel töltené a legszívesebben az idejét. Az én kisöcsém a legjobb 18. születésnapot érdemli a világon, és mivel ezt a babát rajtam kívül senki sem ismeri eléggé, bízom benne, hogy ezt a bizonyos dolgot csak tőlem kaphatja meg maradéktalanul.
- Nem pazarolhatsz értékes pillanatokat a születésnapodból! – egészen meglepett a válasza. Még hogy aludni... Én azt biztosan nem fogom hagyni. Talán a kelés utáni állapot nem a legkellemesebb, de innentől kezdve jó napja lesz. És a végén még ő fogja megköszönni az élményeket, abban biztos vagyok! Időközben persze leszálltam róla, mert csak úgy tud eleget tenni a kéréseimnek, ha nem terpeszkedek a kis testén. Tudtam, hogy anyáék minden bizonnyal hozzá fognak vágni valami ajándékutalványt, amit elkölthet bármire. Lényegében ez a legegyszerűbb módja annak, hogy valakit lerendezzünk az ünnepek során, velem is mindig ez történik. Kapok egy utalványt a kedvenc ruhaüzletembe, aztán akkor befoghatom a számat egy teljes évig... Mert ők megtették a szükséges lépéseket. Az egy másik kérdés, hogy én ezeket általában gátlástalanul fel is használtam. Van büszkeségem, de nem annyi, hogy visszautasítsam az ilyen ajánlatokat... Elég álszent dolog lenne, úgy érzem.
- Te is majd felkeltesz a szülinapomon? – úgy tettem fel a kérdést, mintha nem történne meg ez minden egyes hétvégén. Általában ha itthon töltöm azokat – mondjuk nem a leggyakoribb alkalmak ezek – akkor az öcsém képes felkelteni, hogy ne unatkozzon. Talán azok az alkalmak lehetnek kivételek, amikor Sue, Rachel, vagy Anette nálunk van. Hiszen őt minden bizonnyal nem érdeklik annyira a barátnőim, hogy velük is szóba akarjon állni.
- Tényleg azok – jelentettem ki, miközben az ágya szélére telepedtem és keresztbe tettem a lábaimat – Szeretnéd látni? Nem foglak én átverni, főleg nem akkor, amikor szülinapod van...
Nem mintha azzal vádolnám az öcsémet, hogy bármit feltételez rólam... Holott meglenne rá az alapja. Megrögzött hazudozó vagyok, és az egyetlen biztosíték amit az ő kezébe adok lényegében annyi, hogy elmondom neki. Alapvetően sokan rossz dologként élnék meg azt, hogy a családjának bizonygatnia kell az igazát. Én akkor sem haragudnék az öcsémre, ha nem hinne nekem, mert lényegében megérdemelném azok után, hogy olyan szemérmetlenül füllentek anyáéknak is... Lényegében szemrebbenés nélkül. Ő viszont mindig hisz nekem – legalábbis ezt mondja – ezért pedig hálás vagyok neki. Talán az én esetemben ő az egyetlen olyan ember, aki tényleg ismer.
- Mi vagy te, hercegnő? – egészen hitetlenkedve hallgattam az öcsém szavait – Akkor csak legyél kész hamar. Ha visszafekszel, akkor pedig pizsamában viszlek el itthonról!
Egészen komolynak hatott a fenyegetés, de a szám sarkában ennek ellenére egy mosoly bujkált. Ha valaki, akkor az én Yebim minden bizonnyal aranyos lenne egy cukrászda közepén, pizsamában... Ugyanakkor viszont anya nagyon kiakadna, ha úgy vinném el itthonról, mivel mániája, hogy nem mutatkozhatunk mi bárhogy. Még edzés közben is jól kell kinéznünk, hiszen nem hozhatunk szégyent a családra. Az egész életünk egy elbaszott divatbemutató.
Nyilvánvalóan az öcsém több időt töltött el a készülődéssel, mint tíz perc, én mégis türelmesen vártam rá, és amíg összeszedte magát, addig az Instagram görgetésével foglaltam le magam, aztán pedig áttértem a Tiktokra, mivel jobb dolgom amúgy sem volt.
Amikor nyílt mellettem az anyós ajtaja, én egyszerűen csak elmosolyodtam és finoman megsimogattam az öcsém haját, miután beült, majd elfordítottam a kulcsot a kormányban és kijártam az utcából.
- Ha jól hallottam, akkor szeretnének velünk vacsorázni majd – kezdtem bele – De ha nincs hozzá kedved és eléggé elfáradsz, akkor úgysem fogják erőltetni. Tehát arra gondoltam, hogy ha szeretnél, akkor elmehetünk vidámparkozni, vagy egy szabadulószobába... Ha van rá idő, akkor mind a kettőbe, illetve bárhova máshová, ahova szeretnél.
Egy szuszra daráltam le a mondatot. Időközben kikanyarodtam az utcánkból és pont zöldre váltott a lámpa a kereszteződésnél. Nem szeretek egyszerre vezetni és beszélni, hiába van már régóta jogosítványom, egyszerűen jobban szeretek az útra figyelni.

Yena & Yebi

"It takes a long time to grow young."

- Hagyjááhááál! - nyöszörgésem most sokkal kevésbé a felébresztési technikája, vagy a tény miatt történik, hogy képes volt megzavarni az álmom, hanem inkább azért, mert érzem, ahogyan a ragacsos ajkai nyomot hagynak az arcomon, ahonnan felettébb kevés kedvem van most a legújabb sminktermékét dörzsölgetni. Jobb esetben amúgy is az ő számára tartom fenn azt a sminklemosót, ami megtalálható a szobámban - habár tény, hogy amikor szüksége van rá Ye Nának, akkor ő nem éppen a "jobb eset" kategóriába tartozik. De még így is jobb, ha az én szobámban és velem egy ágyban alszik ilyenkor, mint hogy összetörje magát, vagy valamit magára borítson a sajátjában, amikor olyan állapotban van, amilyennek egy korabeli lánynak nem szabadna lennie, ahogyan anya is mondaná.
Világot rengető sóhajjal veszem tudomásul, hogy most nincs menekvés, habár az agyam még nem lendült be kellőképpen ahhoz, hogy fel is fogjam pontosan mi is ez a nagy riadóztatás és miért van most fontos dolgunk, habár a nővérem tesz róla, hogy ezzel is hamar tisztában legyek. - Mpfhmm - motyogásom teljesen értelmetlen katyvasszá folyik össze, csak mert éppen nyújtózkodás közbe iktattam a válaszadást, ami egyébként sem megy olyan egyszerűen, ha az emberen fekszik valaki. - Miért nem kezdjük az ünneplést később? Én még aludni akartam! - Nem akarom ám annyira felróni neki, mert a végén elveszem a kedvét és akkor azt kell hallgatnom, ahogyan a szülinapomon sír... - Ezt még vissza fogod kapni, de komolyan - jelentem ki határozottan, habár amúgy is tudja, hogy utálom, ha valaki tovább alszik nálam, szóval valószínűleg fordult már elő, hogy direkt azért zajoltam a házban, hogy ne legyek egyedül. Ennek pedig a nővérem is vált már áldozatává.
- Naa! - morcosan kapom a kezem a homlokomhoz, s mellé egy ugyanilyen hangulatú pillantást is vetem a nővéremre. - Tényleg? Pokémon alakúak? - A hangomból ezúttal már-már túl egyértelműen érezni az érdeklődést, ami megszáll valami olyasmi hallatán, amiről eddig nem hallottam. Gondolom Yena kapcsolatai, vagy pusztán az Instagram algoritmusa sokkal inkább cuki dolgokat dobál fel neki, mint számomra, akinek a keresési előzményeinek legalább nyolcvan százaléka videojátékokból áll.
- Miért csinálod ezt velem? Az nem elég idő, hogy kész legyek... Biztos nem akarod elmondani? - Tágra nyitott szemekkel, elveszett kiskutya pillantással nézek rá, hátha akkor megesik rajtam a szíve és nem fog olyannak tűnni, mint anya a félelmetesebb pillanataiban, amikor katonatiszteket meghazudtoló fegyelemmel osztja ki mindenki számára az aznapi teendőket.
Mivel nem lettem ténylegesen is kirángatva az ágyból, amikor Yena magamra hagy, kis híján visszaalszok, arra riadok meg, hogy hallom, ahogyan a nővérem beindítja a kocsiját, szóval valószínűleg a korábban kapott tíz percnek már a felét el is vesztegettem. Kimászom hát az ágyból, s a fürdő felé botorkálva már azon gondolkozom, hogy mit fogok felvenni. Arcmosás és fogmosás után pedig - na meg miután kezdtem valamit a kialudt, égbe meredő tincseimmel, szétrángatom az egyébként zsúfolt szekrényembe gyömöszölt ruhákat és kiválasztok egy egyszerű fekete farmert, egy inget és mindennek a megkoronázására egy pulcsit is. Mielőtt még kilépnék a házunk ajtaján, még egyszer megnézem magamat a tükörben, ami a bejáratot követő hallban van felakasztva, csak hogy biztos legyek benne, hogy a korábban kapott puszi nyomán tényleg nem maradt szájfény az arcomon.
- És mit csinálunk még? Anyáék terveznek valamit? Ugye nem? Vagyis nem is tudom... - Na jó, lehet hogy annyira nem is untam még meg, hogy szülinapot tartsunk és mégis izgatott vagyok azt illetően, hogy mit tartogat ez a nap és mi van még Yena tarsolyában.

562 | te galád | öltözék

- Naaa Min Ye Bin – dobtam le az ágyára a táskámat, majd nemes egyszerűséggel, mit sem törődve azzal a ténnyel, hogy szoknyában vagyok, fogtam magam és ráfeküdtem az öcsémre. A testét egyszerűen magamhoz szorítottam, majd az ujjammal végigsimítottam az arcán, amire nyomtam is neki egy puszit. Legalább hasznát veszi majd az éjjeliszekrényén tárolt sminklemosónak, amit miattam tart ott. Egyszer hallottam, ahogyan a haverjai azzal szekálják, hogy minden bizonnyal ő az, aki sminkeli magát, holott csak szokásom vele aludni, amikor egy kicsit jobban kiütöm magam. Így csak néztem az enyhén ragacsos, rózsaszín kis foltocskát amit az ajkaimról hagytam ott az arcán.
Ha a személyzet egyik tagja most benyitna, minden bizonnyal megkapnám, hogy megint szegény öcsémet molesztálom. Mi kifejezetten olyan testvérpárnak számítunk, akik nagyon tudják, hogy hogyan lehetnek egy csapat. Bár én a magam részéről elég sok időt töltök Yebike nélkül, ennek ellenére is mindig odafigyelek arra, hogy vele is legyek. Tudom, hogy ha hosszútávon nem figyelnék oda rá, akkor képes lenne megsértődnik, aminek megint az lenne a vége, hogy én sírom el magam miatta. Amúgy is szeretek vele lenni, ami kifejezetten furcsának tűnhet. Hiszen mi ketten annyira más dolgok iránt érdeklődünk. Ettől függetlenül bármit szívesen meghallgattam az öcsémtől, mert a világ legédesebb kiscsibéjének tartom őt. Minden alkalommal lelkesen bólogatok, ha belemelegszik valami játékkal kapcsolatos témába, pedig általában fogalmam sincs arról, hogy mit magyaráz nekem.
- Hát megünnepelni a szülinapod! – enyhe felháborodás érződött ki a hangomból, pedig esküszöm nem akartam megrovásban részesíteni az öcsémet. Egyszerűen csak nem tudom hogyan felejthette el a saját szülinapját! És nem mentség arra, hogy most kelt fel, általában ezt a napot várja mindig a legjobban. Ilyenkor van oka arra, hogy Pokémonfigurákat kapjon tőlem... Nem mintha alapból nem venném zsákszámra neki őket.
- Nyílt egy új cukrászda a környéken – mondtam neki végül, de amikor egyszerűen félrelökte a hajam, akkor én magam is finoman megnyomtama homlokát a mutatóujjammal – Árulnak Pokémon alakú fánkokat. De ha nem tetszik, mehetünk Starbucksba is.
Azt akartam, hogy kicsit rendhagyóbb legyen most a szülinapja,hiszen nem csinálhatjuk mindig ugyanazt. Illetve ha már ennyire benne vagyunk a mászkálásban, kifejezetten boldoggá tenné az öcsémet, ha mondjuk elmennénk egy játékterembe is. Ezt még átgondolom, ha jól viselkedik, akkor lehet róla szó.
- Viszont ha nem öltözöl fel tíz percen belül, akkor elmarad a második ajándékod, mert nem lesz időnk rá – jelentettem ki magam, miközben leszálltam róla. Enélkül nehéz lett volna eleget tenni a kérésének – Nem fogom elárulni, hogy mi lesz az, mert még meglepetés!
Olyannyira, hogy magam sem tudom pontosan hova kellene vinnem. Úgy éreztem, hogy az öcsém kellőképpen kómás még, tehát bőven lesz időm kitalálni a dolgot. Húsz perc elteltével korábban nem számítottam a jelenlétére, de talán ezt még képes is leszek elnézni neki.
- A kocsiban megvárlak – mosolyogtam rá végül, majd felkaptam a táskámat és az ajtó felé indultam. Csak az utolsó pillanatban fordultam vissza – Az arcodat majd töröld le, egy kicsit összekentem.
Ezt csak azért közöltem vele, mert a kis bucikám lehet nem realizálta. Határozott léptekkel indultam meg a garázsunk felé, majd jártam ki a sárga Porschémmal a kapunkon. Amíg Yebire vártam, bőven volt időm arra, hogy bekapcsoljak magamnak egy Dua Lipa számot, újra tökéletessé varázsoljam az ajkaimat, és elkezdjem megkeresni a hőn emlegetett meglepetésének a a helyszínét.

Yena & Yebi

"It takes a long time to grow young."

Emlékszem régen alig tudtam aludni, amikor eljött a születésnapomat megelőző éjszaka. Mindig is izgatott, hogy milyen ajándékot kapok és mennyire lesz finom az abban az évben kapott tortám - mert az íz kiválasztásába azért még beleszólhattam, akkora meglepetésnek nem kellett lennie, hogy még a tortáról se tudjak semmit. Mindenki kap tortát a szülinapján, ez az egész lényege. Nem mondom, hogy most ne lettem volna izgatott este a születésnapom miatt, mert nagyon is az voltam. Az elmúlt pár évben, de tényleg csak tavaly, meg mondjuk előtte két éven át viszont azt figyeltem meg, hogy már sokkal kevésbé élvezetes ajándékokat kapok mondjuk a szüleimtől. Vagyis hogy sokkal inkább felnőttes dolgokat kapok, amikre szerintük szükségem lehet, de én nem látom be pontosan hol vehetném a hasznát mondjuk egy sok ezer dolláros öltönynek, amit külön szabó készít el. Annak sem különösebben örültem, amikor anya kitalálta, hogy jó lenne ha átrendeznénk a szobámat, mert nem találja megfelelőnek a bútorokat, ugyanis nem külön az ő ízlése szerint lettek tervezve. Na de komolyan, ki örülne ilyen ajándéknak?
Így ez a tizennyolcadik szülinap már rögtön nem is tűnt olyan élvezetesnek ahhoz, hogy különösebben izgulnom is kelljen miatta és ne tudjak aludni. Holott fogalmam sem volt róla ebben az évben vajon mivel terveznek meglepni anyáék. Mert a meglepetés tényleg minden alkalommal megvolt, csak aztán a csalódás is, amiért olyasmit választottak, aminek nem különösebben örülök. Persze van, aki még annyit sem kap, amennyit én és örülnöm kellene, hogy egyáltalán megtartjuk a szülinapom, meg vannak szüleim... De még a város legfinomabb tortája sem teszi néha rendbe hogy úgy érzem, a szüleim nem is figyelnek rám oda igazán. Pedig én aztán elmondom nekik, hogy éppenséggel mit kedvelek, vagy mit nem. Leállhatnának már például az állandóan szombatra átcsoportosított zongora órákkal, amiket korábban lehet, hogy élveztem, de minden normális gimis fiú szeretne egy szabad hétvégét... Már esküszöm megszerettem helyette a magán franciaórákat is, de mégsem hagytak nyugton.
Arra meg végképp nem számítottam, hogy majd a nővérem töri rám az ajtót, vasárnap reggel (!), tulajdonképpen úgy.. bármilyen okból. Az ébresztgető szavaira csak nyöszörögve a takaróm alá bújtam, igyekezve nem tudomást venni a jelenlétéről, ami az ajtóból hirtelen már egész közelinek érződött, amikor mellém bújt. - Nem akaroook - nyöszörögtem álmosan, s a válaszomat rögtön egy hatalmas ásítás követte. A gondolataim azonban lassacskán elkezdtek pörögni, felfogva, amit Ye Na mondott. - Indulunk? Hova indulunk? - Kidugtam az egyik kezem a takaró alól, és összeszűkített szemekkel próbáltam arra koncentrálni, hogy a nővéremre tudjak nézni.
- Aaa.. most rögtön? - tettem fel háborogva a kérdést, miközben a haját löktem arrébb, ami az arcomat csiklandozta. Ki tudja, lehet hogy a legjobb álmomat zavarta meg, most pedig már késő visszaaludni. Rongybabaként ránt fel ülő helyzetbe, én pedig úgy dőlök majdnem teljesen előre, a saját rugalmasságom is feszegetve, hogy előrebukik a fejem a kócos hajammal együtt. - Hova megyünk kávézni és sütizni? - tettem fel a kérdést immár valamivel éberebben, miközben a szemeimet dörzsölve emeltem fel a fejemet, hogy kíváncsi pillantásomat Ye Nára szegezhessem. Ha jó ajánlata van, tényleg el fogok tudni készülni tíz perc alatt. De ha nem...

505 | te galád | öltözék

Általában midnig én vagyok az, aki a legtovább alszik. Sokszor ennek vagy másnaposság, vagy a sűrű teendőim az okai. Ha becsúszik néhány késő estig tartó parti, akkor azok is be tudnak tenni elég rendesen, én pedig világ életemben eléggé könnyen vízszintesbe tudtam magam helyezni. Pont ez a dolog idegesítette a legjobban Yebit, ugyanis ő a maga részéről ha felébredt, rögtön körútra indult már egészen kicsi kora óta, hogy felkeltse a macskákat és engem. Nehezen viselte, ha valaki nála tovább aludt még a hétvégéken is. Tisztán emlékszem arra, hogy az iskola és a korán lefekvés miatt eléggé beállt a szervezete arra, hogy hétvégén is reggel hétkor már fent volt. Én ilyenkor persze sokkal inkább szerettem volna tovább húzni a lóbőrt, de ő képes volt rám feküdni és a kis ökölbe szorított kezeivel rángatni a hajam. Természetesen mindezt nem hangtalanul tette.
A mai nap viszont más volt. Ébresztőt állítottam vasárnap(!!!) azért, hogy korán fel tudjak kelni és elkezdhessek készülődni. Mivel mindig a fontossági sorrend híve voltam, lényegében először az öcsémnek szánt ajándékokat kezdtem el becsomagolni szépen, természetesen duplán a pár nappal ezelőtt vásárolt, világoskék selyemcsomagba. Kötöttem rá egy aranyos kis masnit is és a hatás kedvéért még egy ajándéktáskába is beletettem. Pár hónappal ezelőtt lelőttem számára az ajándékom ötletét, de nyilvánvaló volt, hogy ezt nem fogom így hagyni... Nem történhet meg, hogy valaki egyszerűen csak tudja, hogy mit kap a 18. születésnapjára. Pont ezért az éves Starbucks kuponjai mellé még vásároltam neki egy telefontokot, amiért nagy valószínűséggel teljesen odalesz, társítottam mellé még egy baby Yoda-s figurát is, illetve jelképes ajándékként még a Wow Classicot is a csomagba tettem... Tisztában voltam vele, hogy rajta volt a gépén, de a cégnél elkaptam az információt, hogy most mennyire menő a dolog, nem beszélve arról, hogy egy díszdobozos kiszerelést néhány kiegészítő lemezzel, egy térképpel és egyéb ajándékokkal együtt.
Ezután mentem csak el zuhanyozni, vettem fel egy egészen rövidke kis ruhát, és még mielőtt kisminkeltem volna magam, lelopakodtam a kocsihoz, aminek csomagtartójába raktam az ajándékokat. Utána végeztem csak el az utolsó simításokat a külsőmön – nem estem túlzásokba – majd indultam el az öcsém szobája felé – immáron méteres sarkú cipőben, amit valószínűleg az első koppanásnál meghallott.
- Ébresztő! – löktem be határozottan az ajtót, majd odasétáltam hozzá és odabújtam mellé – Tíz perced van összeszedni magad, aztán indulunk.
Általában hétvégente együtt szoktunk reggelizni. Valamit házhoz rendelünk, amitől általában nekem felfordul a gyomrom, viszont mivel tavaly így sikerült meglepnem a születésnapján, idén nem akartam ezt csinálni. Jövőre pedig el fogom majd játszani azt, hogy elfelejtettem. Azért annyira szívtelen nem voltam mint ő gyerekként, így csak egy pici puszit nyomtam a homlokára, amivel ott is hagytam valamennyit az egészen sötét pink árnyalatú szájfényből. Egy pillanatig sem hagytam ott miután realizáltam azt, mert úgyis csak zsörtölődne miatta.
- Elmegyünk egyet kávézni meg sütizni, mit szólsz hozzá? – ahogy odahaoltam és megsimogattam a kis arcát, az egyik hajtincsem előre szabadult, ami épp elég hosszú volt ahhoz, hogy a bőréhez érhessen. Még úgy is, hogy készítettem egy fonott részt a hajtöveknél. Nem is vártam sokat, hogy magához térjen, egyszerűen megfogtam a kezeit és ülőhelyzetbe rántottam. Talán izgatottabb voltam a születésnapja miatt még nála is, mert valahol mélyen féltem tőle, hogy ez lehet az utolsó olyan, amit ténylegesen gyerekként fog tölteni.