Sean&Emily

I am not afraid anymore
Standing in the eye of the storm

-Nos, van ami jobb ha várat inkább magára.- nézek rá felvont szemöldökkel, habár arra vágytam a legjobban, hogy a bőrét a sajátomon érezzem. Hogy végre egy kicsit belefeledkezzek az illattába, hogy elbújjak a karjaiban. Ezek mind túlságosan csábítóak voltak, az ölem ütemes lüktetése, pedig nem igen segített a tényen, hogy az ellenállásom, egyre csak gyengült. Ha Sean-ról volt szó, nem volt olyan határ számára, ami megugorhatatlan. Túlságosan kitartó volt, én pedig csak harmat gyenge ellenkezéssel próbáltam hárítani, és bizonygatni, saját magam számára, hogy a szabályok fontosak. De ha előttem álló férfiról volt szó, ezek a mezsgyék bizony hamar elvékonyodtak. Az, hogy kettesben maradtunk Harrisszel több szempontból volt aggályos. Ezen szempontok egyike az volt, hogy nem szabadott volna vele, vitába bocsátkoznom, amikor olyan téteket forgat a kezei közt, mint a steak hús, amit nem csak hogy, a hozzá  értők is elrontják, hát még aki nem ért hozzá. Így természetesen a kukában landolt. Én pedig inkább maradtam a telefonos segítségnél, mert ahhoz már aztán tényleg nem voltam elég gyors, hogy összeüssek valamit..ráadásul garanciát sem tudok ró vállalni, hogy ehető lesz. Így maradt a pizza.
- Igen, pontosabban azt jelenti, hogy pizzát rendeltem, pár dobozzal, és pitét is rendeltem mellé, csak hogy biztosra menjek..így talán kevésbé kapok majd megrovó pillantásokat.- pillogok rá ártatlanul. Nem ez volt a tervem, hogy majd ez lesz a hús veszte, de Harris azt mondta tudja mit csinál, és hogy jobban főz mint Sean. Nem mondom, hogy ezen feltételezés nem sértett, hisz Sean-nál senki nem főz, süt jobban..azt sem tagadhatom igazán, hogy nem próbáltam, szavakkal áttörni Harris  elefánttá hatalmasodott egóját. Így lovalva bele, a bizonyítási vágyba..
Összepréselem idegesen az ajkaimat, a szemöldököm felett pedig a homlokom megjelennek az apró ráncok, ahogy az arcom már nem a mosolytól sugárzik, hanem inkább a haragtól. Mély levegőt veszek, majd úgy prüszkölöm ki a bent tartott levegőt, akár egy dühödt macska, majd ki is oldalazok az érintés alól. Az arcomat pedig állhatatossággal tartom, ahogy puszit nyom rá, nem mondom hogy nincs hatása, de továbbra sem vagyok hajlandó ellágyulni.
- Én a helyedben, ezt az arcot komolyan venném. – jegyzem meg sértetten. Nem szerettem, amikor ehhez hasonló vicceket süt el, , legalábbis én nem tudtam rajtuk nevetni, főleg nem ilyenkor, amikor ott sem vagyok. Valahogy nehezebben viseltem, még jobban ha nem látom azonnal. Pedig ha nem egy helyen dolgoznánk, sokkal rosszabb helyzetben lennék, mint most.
- Valóban? Gondolod, hogy ennyire könnyű dolgod lesz, és nem fogom megnehezíteni. Ezért a másfél percnyi szívrohamért, valami egészen ész veszejtővel kell előállnod.- vetítem előre, hogy nem vagyok engedékeny kedvemben. Ám amikor előhúzza a kártyákat, megremeg az ajkam széle, elnyomva egy mosolyt. Nadrágomon végig porolok a kezeimmel, mintha ezzel akarnám kiűzni a mozdulataimból, az izgatottságot. Úgy éreztem magam, akár egy kislány, még soha nem tett meg senki ennyi mindent értem, mint Sean.
Kimért kecsességgel az ujjam közé csippentek egy kártyát, ezzel egyidejűleg a szemébe nézzek, még mindig viharos bosszúsággal, habár ez inkább már a játék része volt. Széthajtogatva a lapot, érzem, ahogy a szívem egyre inkább dobog, majd ahogy elolvasom a szavakat. Még gyorsabban kezd el verni. Érzem ahogy a bőrömön végig perzsel a forróság, és egy egészen kis pillanatig bele is feledkezek a pillanatba, amikor visszahajtom módszeresen a kártyát.
- Kérek másikat! –  és már nyúlok is a kártyák felé, hogy  kihúzzam az újabb ajándékomat, ami teljesíthetőbb.

Emily&Sean

Do you like Firefighters? Do you like Feelings? Do you enjoy bearded Canadians? Then by golly have I got a program for you.

- Szóval nem akarsz várakozni, de azért velem jönni sem – foglalom össze az álláspontját, némi homlokránccal pillantva felé, mint aki igyekszik értelmezni a hallottakat, és közben azért átkarolom a derekát, hogy demonstráljam: vele ellentétben, nekem teljesen egyértelmű szándékaim vannak.
Akkor is, ha a válasza nem ér meglepetésként, jól ismerem az álláspontját, tudom, hogy szereti akkurátusan betartani a szabályokat, a vicces része az, hogy ennek ellenére képesek rendszeresen összekapni Harrisszel, pedig az én fejemben a kényszeres rendmánia és a kényszeres szabálykövetés nem is áll olyan távol egymástól. Ettől függetlenül azért néhanapján be szoktam próbálkozni, ha már az időnk nagy részét úgyis itt töltjük, egymás hegyén-hátán, hosszú, várakozással teli 24 vagy éppen 48 órán keresztül.
Az ebéd említésére, most, hogy mondja, meg is csapja az orrom az égett szag. Ne már, miért olyan bonyolult feladat megsütni pár hússzeletet? Azon viszont meglepődöm, hogy Emily, viccelődve ugyan, de a saját hibájaként prezentálja a történteket, gyanakodva nézek rá, a folytatás hallatán viszont kezdem már érteni, hogy honnan fúj a szél. Már megint Harrisszel ment a műsor.
- Ez nagyon szép tőled, hogy ilyen bátran magadra vállalod, de remélem, ez azt is jelenti, hogy intézel nekünk helyette valami mást – mutatok rá, hogy valamit azért mégis csak ennünk kellene, és ha az ebédpénzünk kárba ment, akkor valakinek be kell vállalnia, hogy állja a mai kaját. Aki a jelek szerint vagy ő lesz, vagy Harris, esetleg felesben.
Szeretem szívni kicsit a vérét a sérüléseimmel kapcsolatos, eltúlzott sztorikkal. Nyilván mindig hamar leesik neki, hogy turpisság van a dologban, de azért az első arckifejezésért abszolút megéri.
- Ha látnád az arcod, nem ezt mondanád – préselek mosolyogva egy engesztelő puszit az arcára, még mielőtt sértődötten elhúzódna. A miféle programra először nem válaszolok, csak gyönyörködöm a morcosságában. Egyszer lehet pokolra kerülök érte, de odavoltam azokért az energiákért, amiket ilyenkor árasztott. Persze, ez még azért messze állt attól, amikor igazán dühös volt, és jelenleg nem is szándékoztam ennél jobban magamra haragítani, úgyhogy ideje volt taktikát váltani.
- De szerencsére tudom, hogyan tegyem jóvá – bocsátom előre, majd előhúzom a belső zsebemből az ismerős kártyákat. – Ideje kihúznod a mai ajándékodat.

Sean&Emily

I am not afraid anymore
Standing in the eye of the storm

A túlzott izgatottság, ami elárasztotta minden érzékemet, akárhányszor megláttam Sean-t, kiszállni az autóból, már-már túlzottan megszokottá vált. Ennek pedig muszáj volt időben gátat szabni, amiben leginkább az segített előrébb jutni, hogy betartottam a szabályokat. Azokat, amelyeket, minden kérdés nélkül áthágtam, akármikor Sean szavakkal bűvölt akár, egy ritmikus fogságba ejtett kígyó. Nem mondanám, a legkomplexebb tulajdonságomnak, de rajongásom felért, egy kislányéval, vagy egy nagyon elvetemült Yankees szurkolóéval. Bárhogyan is, elég lehetetlen eset voltam, ha arról volt szó, hogy fogjam vissza az érzelmeimet, vagy legalábbis ne mutassam ki. Sok mindent tanultam apámtól, de egy valamit nem voltam hajlandó hagyni, hogy átvigyen rajtam. Az pedig az érzelmek, elfojtása. Idegennek éreztem volna magam a saját testemben, ha az intuíciótól fűtött reakcióimat, csak a fejemben lévő polcon raktároznám. Mint megannyi mást, amire szükségem lett volna, de nem tehettem mást, csak néha levenni a polcról, és emlékezni rá. Még mielőtt túlságosan elsüllyednék, egy elfeledett kötelék foszlányában, azonnal Sean nyakába ugrok.
- Nem akarok várakozni, ha rólad van szó, és nem is vagyok hajlandóságot mutatni, ennek az eshetőségének. – motyogom forró lehelettel együtt a nyakába. Ha teljesen őszinte lettem volna, akkor azt mondanám, hogy imádtam az after shave és Sean természetes  aromájának keveredését. De talán jobb, ha ezen perverziómat, inkább meghagyom magamnak. Még ha volt is benne valami nagyon elemi reakció, amitől már most bizseregni kezdett a hasam alja, és egyre lejjebb haladt. De ahogy a fülembe suttog, már-már hergelve, az előbbi, elköteleződésemet  a szabályok iránt, halkan fel nyögők. Ujjaimat széttárva vezetem végig a hajában az ujjaimat, míg a másik kezem persze még mindig kutatott..legalábbis, valami után biztosan kutatott.
- Dolgom ugyan nincs, és szívesen is csatlakoznék, ha éppen nem a munkahelyünkön lennénk, ahol csak félig vagyunk publikusak. És ha nem akarunk szintet lépni, hogy a nemi életünk is félig az legyen, akkor talán, ezt az ötletet tartsuk meg otthonra..- vonom fel a szemöldökömet játékosan, míg szemeimmel vizsgálódom tovább. Nem igazán szerettem fél munkát végezni.
- De még mennyire készen van..csak szaglász jobban körbe.- kuncogok szórakozottan.- Az én hibám.- mutatok magamra.
- Megint rossz helyre raktam vissza AZT a poharat.- emelem ki a szót majd játékosan legörbítem az ajkaimat. De ez a játékosság, hamar elvész, ahogy a szín is az arcomból, ahogy tovább hallgatom Sean beszámolóját, az ajkaim enyhén elnyílnak. Csak az segít valamelyest felismerni, hogy már megint szórakozik, hogy azt a csibészest csillogást, már jól ismertem azokban a kék íriszekben.
- Sean Howard, ez nem vicces! Egyáltalán nem az!- fejtem le magamról sértődött határozottsággal a kezeit, és lépek távolabb.
- Mondtam már, hogy a kimondott szavaknak ereje van, ez nem játék.- rázom meg a fejemet durcásan keresztbe fonva magam előtt a karomat, majd összeszűkített szemmel méregetem.
- Miféle program? – jászom egyelőre a hülyét, mint aki az előbbiekből nem sejti, hogy mi lehet az, de ha már annyira vicces kedvében volt, akkor dolgozzon meg érte.
- Ha ez egy visszautasíthatatlan ajánlat, most már jobban el kell magad adnod..rossz fát tettél a tűzre.- kacsintok felé játkos határozottsággal.

Emily&Sean

Do you like Firefighters? Do you like Feelings? Do you enjoy bearded Canadians? Then by golly have I got a program for you.

Nem mondhatnám, hogy ez lesz a kedvenc napom, alig telt el néhány óra műszakkezdés óta, máris a második riasztásról robogunk visszafelé. A srácok éhesek, fáradtak és nyűgösek, és ez csak rosszabb lesz, ha nem várja őket valami, ami legalább minimálisan beleillik az ebéd fogalmába. Márpedig az újoncunk velük volt, és én is kiestem a kalapból, így ez a nemes feladat ma az osztagra hárult, ez pedig koránt sem ért fel egy életbiztosítással. Mondjuk úgy, nem a szakácstudományuk miatt lettek beválogatva, ami engem illet, inkább abban reménykedtem, hogy pizzarendelés kategóriában igyekeznek megtartani a veretlen címet.
Ahogy begurulunk a garázsba, alig ugrom le a kocsiról, már el is kapom Em pillantását, egyelőre csak messziről sasol, de pontosan tudom, mi jár a fejében, így féloldalasan el is mosolyodom. Ma még rá sem volt sok időm sajnos, pedig van egy bizonyos projekt, ami nem tűr halasztást. Míg a többiek sietnek, én feltűnésmentesen elszöszölök egy kicsit a felszerelés elpakolásával. Szeretnék váltani Emmel néhány szót, még mielőtt csatlakoznánk a benti nagy zabáláshoz. Mire mindent lepakolok a kezemből, már itt is van, én pedig örömmel húzom magamhoz egy lopott, de annál kellemesebb ölelésre.
- A helyedben azért megvárnám, míg lezuhanyzom – mentegetőzöm, mikor érzem, hogy az arcát a nyakam tövébe fúrja. Nem ez volt életem legrosszabb riasztása, de ahhoz elég volt, hogy rendesen megizzasszon. Az az apró, alattomosan elhintett csók viszont eléri, hogy tovább is gondoljam ezt az ötletet. – Vagy akár csatlakozhatnál is, ha nincs épp semmi égetően sürgős dolgod – súgom a fülébe a rögtönzött invitálást. – Az ebéd gondolom már úgyis készen van. – A hangomban játékos célzás bujkál, mintha legalábbis az ő feladata lett volna, hogy időben elkészüljön vele.
- A legnagyobb rendben. Egy konyhai tűz terjedt tovább, de enyhe füstmérgezést leszámítva mindenki épségben megúszta. Csak macerás volt eloltani, azért tartott ilyen sokáig – mesélem el pár szóban, hogy mi történt, miközben megkísérlem elkapni a rajtam masírozó kezeit, és próbálok rájönni, hogy milyen sérülésről beszél. – Semmiség. Csak rámzuhant az egyik gerenda. Láthatod, milyen kemény fejem van, az alapszerkezetet is megtartja – mosolyodom el, de csak ugratom. Semmi ilyesmi nem történt, azt sem vettem észre, hogy megkarcolt volna valami.
- Gondolod? Szerintem nekem sokkal izgalmasabb programajánlatom van – próbálom elcsábítani, a többiek mostanra már egész biztosan végeztek, hogy minél hamarabb rávethessék magukat a kajára.

Sean&Emily

I am not afraid anymore
Standing in the eye of the storm

-Ez  ide való..- nézz rám Harris, hogy minden egyes lelassult mozdulatát figyelem, ahogy az egyik poharat, visszahelyezi a szekrénybe. Mintha legalábbis a Szent Grált mozdítottam volna el, becses helyéről. A pultra könyökölve figyelem, hogy még véletlen se lehessen rám olvasni a figyelmetlenség vádját, amikor legközelebb, megint csak rossz helyre teszem a poharat.
- Tudom hova való Harris, nem újonc vagyok, akinek el kell újra mutogatnod, hogy itt mit hova szokás rakni.- hívom fel rá a figyelmét, játékosan húzva az agyát, amire mindig elpattan az utolsó cérna is.
- De mégsem ide teszed vissza! – nem valóban nem oda teszem vissza, de már szinte imádtam nézni, ahogy Harrist  a frász kerülgeti attól, ha valami nem volt a helyén.
- Sajnálom, pont riasztás volt, olyankor kevésbé figyelek már, hogy mit hova teszek vissza. – mentegetőzök ártatlanul, mint aki tényleg nem arra játszik, egy kicsit sem, hogy Harris kényszerességét, kicsit jobban megfigyelje. Bár most ez a legkevésbé kötött le, Sean még mindig nem ért vissza, és már-már én válok kényszeressé, ahogy hátra fordulok fél percenként a feljáró felé.
-  Nemsokára itt lesznek Emmy, ne aggódj, tudod hogy vigyázz magára. – biztosít róla, és én is tudtam, hogy mindent megtesz. De az aggodalmat nem igazán tudtam irányítani, akkor sem, ha munkám részévvé kellett, hogy váljon. Mindig dolgozott bennem, némi  nyugtalanság, aminek nem tudtam gátat szabni. Ez akkor sem lenne másképp, ha nem együtt dolgoznánk. Persze amikor terepen voltunk, ezt mindig elnyomtam, legalábbis nagyon igyekeztem. Hisz akkor nem tudnám elvégezni sem, felelősséggel a rám szabott feladatot. Akkor csak a feladatomra koncentráltam, de itt most nem volt feladat, csak a várakozás súlya, ami egyre nehezebbé vált, minél több idő telik el.
- Habár tény, hogy nincs vele a szerencse macija, de meg lesz így is..- teszi még hozzá Harris, én pedig játékos hunyorgással fordulok vissza felé.
- Inkább arra figyelj, hogy ne égess oda semmit, mert ha a szaglásom nem csal, már valami odaégett.- teszem hozzá, ahogy megérzem a fullasztó szagot.
- A picsába!- kap a serpenyőhöz, rámarkolva a fogóra, majd megrázza a benne sistergő húst.
- Én mondtam, hogy jobb lenne, ha megvárnád Sean-t.- teszem hozzá kuncogva, amire csak morog egyet.
- Persze, mert ő mindenhez is ért..nem?
- Ez teljes mértékben így van!- húzom ki magam büszkélkedve, mint aki azt üzenni a mozdulattal, hogy az én barátom, és mellé, egy önelégült mosoly is jár.


****

Türelmetlenül toporgok, ahogy leparkolnak. Már készen állok, hogy kilőve magamat a karjaiba ugorjak, de még van bennem annyi, hogy meghagyjam neki azt a szusszanásnyi időt, míg realizálja hogy visszaértek. Nem akartam rögtön letámadni, habár erős késztetést éreztem, hogy mindenki átverekedve magamat megtegyem. De mindig próbáltam visszafogottnak mutatni magamat, és határozottnak. Már csak azért is, mert nem akartam, hogy azt lássa rajta, hogy idegeskedtem végig. Nem akartam megnehezíteni a munkáját. De az izgatott, és megnyugvást sugárzó mosolyt, nehezen tudnám letörölni az arcomról, amikor végre meglátom. Levezető mozdulatként, még egy kósza tincset a fülem mögé tűrők, és igyekszek én is lassan haladni felé. Csak higgadtan Emily..A szívem egészen addig bírja el a várakozást, amíg  meg nem látom az arcán a féloldalas mosoly-t ahogy rám nézz. Végül engedek a belül, dolgozó feszültségnek, és a karjába vetem magam. Olyan szorosan ölelem át, mintha még most sem lennék benne hogy itt van. Arcomat finoman a nyakába fúrom, és mélyre lélegzem az illatát, annak a valóságát, hogy újra érzem őt. Talán azért volt számomra ennyire fontos, hogy ne csak tudjam, hogy semmi baja, hanem érezzem is, mert túl sokat voltunk egymástól távol. Annyi mindent nem tudtam róla, azokban az években, amikor kint voltam. A füle mögé hintek egy apró csókot, amit igyekszek nagyon diszkréten csinálni, végül igyekszem még az előtt megszakítani a bensőséges érintést, mielőtt még a mámor megcsiklandozná az érzékszerveimet. Míg a kezeimből nagy nehezen engedd a görcsösség, és a ragaszkodás amivel eddig öleltem, tekintetemmel nem mulasztom el, azt sem, hogy a többieket felmérjem, mindenki itt van.
- Minden rendben ment? – Sean szemeibe nézve, míg a kezeim akkurátus mozdulatokkal ellenőrzik a mellkasát, végig simítva az oldalán. Kitapogatva, az esetleges sérülések helyét. Szívem szerint betessékeltem volna, az öltözőbe, hogy biztosra menjek, de a legutóbbi, ehhez hasonló próbálkozásomnak, hamar útját állta.  Legalábbis, csere üzletet ajánlott, aminek más lett a vége, mint amit én terveztem.
- Ez itt mi?- terelgetem végig az ujjamat a szemöldöke felett egy picivel, ahol egy apró seb helyezkedett el. Habár tényleg nem volt akkora, én mégis képes voltam úgy méregetni, és vizsgálódni, mint aki komoly sérülésnek véli. A nagy koncentrációmban az alsóajkamat harapdálom, majd végül meghozom a döntést.
- Ezt le kell kezelni!