- Rendben, köszönöm az információkat és az idejét - nyomom ki a hívást egy udvarias elköszönés után, majd dobom le magam elé a telefont az asztalra egy sóhajjal. Két hónapja vadászom teljes intenzitással a tökéletes közös lakást nekem és Doriannek, és persze Hannah-nak, de sokkal hosszabbnak tűnik már ez az időszak. Ez mondjuk talán azért van, mert valójában ebbe a keresésbe már tulajdonképpen másfél-két éve belefogtam, csak korábban nem voltam ilyen elszánt, mint mostanában. De közel sincs könnyű dolgom, annyi biztos. Találni egy helyet, ami mindkettőnknek megfelel, mind árban, mint elhelyezkedésben, nincs túl messze egyikünk munkahelyétől sem, ahogy Hannah óvodájától sem, és még a fősulira is rendes időben beérhetek. Egy lakás kellene, ami nem túl nagy, de azért jut elég hely mindenkinek, beleértve egy kisebb gyerekszobát. Jó lenne, ha normális, biztonságos környéken lenne, szóval... Jah, néha úgy érzem, a lehetetlent akarom. De még nem adom fel, ha már végre mindketten elhatároztuk magunkat, hogy meglépjük ezt a következő szintet. Persze tudom, erről Dor valószínűleg másképpen vélekedik, de én úgy érzem, már így is túl sokáig élveztük a bátyja vendégszeretetét. Vagy inkább kihasználtuk a kedvességét, hisz csak használtuk a házát, miközben nem is élt velünk. Nem mintha Jake-nek lett volna akár egyetlen rossz szava is felém, de szerintem így mindenkinek jobb lesz.

Szinte amint lerakom a mobilomat, egy zizzenés jelzi, hogy üzenetet kaptam, és amint újra kézbe veszem a készüléket, újabb üzenet fut be. Szülinapi köszöntések. Őszintén szólva ezek nélkül meg is feledkeztem volna arról, hogy ma lettem harminchárom éves. Tegnap késő estig tanultam, lehalkított telefon mellett, ma reggel volt egy vizsgám az egyetemen, és mivel szabadnapos vagyok, úgy döntöttem, kihasználnám a délutánt, hogy jobban beleássam magamat a lakáskutatásba. Ez eddig többé-kevésbé sikerült is. Csak még mindig nemigen vagyok előrébb, mert amit eddig találtam, és esetleg tetszett volna, sajnos már új lakókra talált, vagy más okokból nem megfelelő.  

Éppen arra készülök, hogy ismét a laptopom fölé görnyedjek, amikor megszólal a csengő. Meglepetten pillantok fel. Nem vártam most senkit - Dorian még dolgozik, és Hannah is csak később jön haza. Persze nem habozom, azonnal indulok ajtót nyitni, de igencsak meglepődöm, amikor rájövök, kik várnak a túloldalán.

- Ja-Jayda? - szinte dadogva ejtem ki a nevét a csodálkozástól. Istenem, nem találkoztunk már... legalább húsz éve! Valószínűleg több. Még kislányok voltunk, amikor a szüleivel elköltöztek a városból, és utána párszor még visszajöttek látogatóba, de aztán ezek a látogatások egyre ritkultak, majd teljesen elmaradtak. Most pedig már neki is saját kislánya van. És valójában csak azért ismerem fel őket, mert tulajdonképpen nemrég próbáltam megkeresni őt a közösségi médiában. Illetve meg is találtam, csak még a kapcsolatot nem vettem fel vele. Pedig azt hiszem, igazából már réges-rég meg kellett volna, hogy tegyük.

- Öhm... - Kell néhány pillanat, amíg ténylegesen felfogom, hogy itt állnak a küszöböm előtt, és hogy a reakciómra várnak. És mielőtt bármi értelmeset mondhatnék, a kislány már át is öleli a lábaimat. - Hű! Te jó ég, Jayda, ennyi év után... el sem hiszem... Ő a kislányod, ugye? - A nyakába is vetném magamat, hogy őt is szorosan megöleljem, ha egy csodás, gyümölcsösnek tűnő torta nem állna ebben az utamban. Így viszont előbb inkább leguggolok a kábé tíz éves forma kis csajszihoz. - Szia! Én Rae vagyok. - Mutatkozom be szélesen elmosolyodva. - Örülök, hogy végre megismerhetlek! Jaj, de a döbbenettől teljesen megfeledkeztem a jómodorról. Gyertek beljebb, kérlek! - állok fel, hogy szélesre tárjam az ajtót, és betereljem a vendégeimet.

- Neked is boldog szülinapot, Jay! Mi tagadás, szép kis szülinapi meglepetés. Az csak nem egy erdei gyümölcsös torta? – szemezek újra kicsit az édességgel is, miközben befelé haladunk, és akkor már egyből a konyha felé irányítom magunkat.

Raelyn and Jayda