Finneas Langmore jellemzése a gyerekkori haverjáról negyed órás könyörgés után - mert Finn, nekem ez baromira fontos, vágod?
- Ööö..hol is kezdjem? Brodie, szóval ő olyan, mintha a kisöcsém lenne, de ez eddig is tiszta sor volt - ideges nevetés - Hű, nehéz bármit is mondani, mert sosem kértek még meg arra, hogy jellemezzem őt bármilyen formában is, de megpróbálom. Brodie, ő teljesen az ellentétem, de néhány esetben azt hiszem ez az egyetlen szerencséje, hogy most olyan munkát végez, amit. Tűzoltó, baszki. Ehhez azért nagy kurázsi kell, hogy berohanj egy égő épületbe, embereket ments, érted, (én már csak tudom) de ő..ő egyszer eldöntötte még kisiskolás korában, hogy ez szeretne lenni és azóta hajthatatlan. A haverom mindig is ilyen volt. Enyhén makacs, akaratos és maximalista. Amit egyszer a fejébe vesz, jöjjön az bármennyire meggondolatlan körülményekkel is, ő nekifog és addig nyüstöli, amíg véghez nem viszi. Irigylem ezt tőle. Én túlgondolom a dolgokat, ő addigra meg már háromszor is nekifut. Persze kapott is néhány atyai fenékbe billentést ezért, de most mondjam azt, hogy nem érdemelte meg? Olykor egyszerűen az agyamra megy, mert lehetetlen őt lebeszélni a terveiről és nem látja át a nagyobb képet. Azt viszont már végképp nem értem, hogy mégis minden egyes alkalommal szerencsésen jön ki. Ha pedig nem, hát tanul a hibáiból és megoldja őket. Először mindannyian óva intettük őt a munkája miatt, mert lehet, hogy néha kitekerném a nyakát, de a legjobb barátom és hogyne félteném őt! Viszont be kell látnom, hogy nagy szerencséje van annak a csapatnak, aki egyszer befogadja őt, mert Brodie lojális típus, olyan, akire ha a legféltettebb kincsedet is rábíznád, akkor is tűzön-vízen át azon lenne, hogy megvédje, mert tudja, hogy az neked mennyire fontos. Hatalmas szíve van és annak ellenére, hogy az esetek többségében a viselkedése felér egy óvodás csoport minden tagjával, de odafigyel másokra és ott segít, ahol arra szükség van. Bajbajutott szomszédok? Ezer éve nem látott haver/rokon egy szívességgel? Ő egyenest vág neki és nem érdekli, hogy a másiknak milyen szándékai vannak ezzel, mert őt ez élteti. Jobbá tenni a környezetét.
Valljuk be, azért ő sem egy szent. Nem egyszer akasztotta ki a családját azzal, hogy minden héten más lánnyal jelent meg vagy bejelentette két hét után, miszerint feleségül veszi aktuális partnerét. A sunyi dögnek elég csak mosolyogni és megvillogtatni a tűzoltó kártyáját és valahogy mindig kifog valakit, aki erre kapható, de már egy ideje mintha lenyugodott volna. Talán a sérülése az oka? Lehet kezd felnőni? Ideje lenne, viszont úgy érzem ő sosem fog igazán. Szüksége van arra, hogy éljen, meggondolatlanul cselekedjen és okuljon a hibáiból. Számára ez az adrenalin, ahogyan ő fogalmazta korábban és természetéből fakadóan csak akkor áll le igazán, amikor azt ő is helyesnek véli. Tudom-tudom, ha most ezt olvassa, biztosan a fejét fogja mert külön megkért arra, hogy csak szépeket mondjak, de tesó, az élet nem csak pozitív eseményekből zajlik és ezt te tudod a legjobban! Egy szó mint száz, Brodie jó srác és megbízható. Remek hallgatóság, ám a tanácsait kétszer is megfontolnám, de akad közöttük jó gondolat. Nem hangoztatta minek van erre szüksége, lehet csak régóta nem kapott elismerést az irányomból, de bármi is az oka ennek a hirtelen jött interjúnak, bármilyen választást is dönt el majd ez a későbbiekben, én maximálisan támogatom. Biztos, hogy kemény menet lesz és meg kell szokni majd őt és az izgága természetét, de a nap végén ha valakire számítanod kell, hozzá biztosan mehetsz.



Boston, három héttel ezelőtt - Még mindig olyan érzés átlépni a tűzoltóság küszöbét, mint ahogyan az első alkalomkor éreztem. A heves ütem, mely szétfeszíti bordáim által képzett csapdáját, a gyermeteg kíváncsiság, ahogyan az impozáns épület hatalmába keríti látóteremet és egyszerre vágyom felfedezni, megismerni annak minden pontját. Ez az érzés sosem változik, csak nagyobbá növi ki magát. Hatalmába kerít, eluralkodva rajtam vezeti minden döntésemet és ítélőképességemet egyaránt és olyan küzdelmekbe hajszol, amik legnagyobb félelmeimet is valóra váltják, mégsem tudnék semmi mást elképzelni, amit akkora odaadással tudnék végezni a hétköznapjaim során, mint ezt a hivatást.
Langmore panaszkodása már ide lentről is olyan zsivajra emlékeztető visszhanggal tölti be az épületet, mintha egy csapat iskolás szabadult volna fel törzshelyünkre, hogy elkényelmesedve vegyék uralmuk alá a hatalmas étkezőasztal és a szűk konyha közötti teret. Kettesével szedem a lépcsőfokokat, néha meg-meg állva egy-egy pontján, hogy felvehessem a civakodás fonalát, amely bizonyára abban a pillanatban elhalni kényszerül majd, ahogyan meglátják nyúzottnak ható képemet feltűnni a feljáró legfelső fokán. Meyer ismét egy Langmore-t őrületbe kergető témát hoz fel, mire gyerekkori barátom éles riposzttal él, mielőtt a beszélgetés témája érvényét vesztené, ő neki meg magában kellene tartania kéretlen véleményét. Lelkes monológját a többiek nevetéssel fogadják, ez viszont közel sem készteti megálljra, sőt még hangosabban, még odaadóbban osztja meg a többiekkel kacifántos eszmefuttatását. Fater újranősülése óta az otthont és a biztos pontot Finneas jelentette számomra, akiknél nem hazudok, de többet töltöttem az időmet, mint odahaza. Nem találtam a helyemet és különösen szükségem sem volt egy féltestvérre akkoriban, mert Finn kitöltötte ezt a kimondatlan űrt. Anyám lelépése mindenkit megviselt és tisztán megértettem, az öreg magányos volt, de talán már annyira belekényelmesedtem a saját elképzelésembe arról, hogy kettesben vagyunk, amibe nem fért bele még két plusz ember gondolata. Távolságtartó és részemről szokatlan érdektelen évek teltek el azóta, amelybe csak a Finneas és a mi házunk közötti ingázás fért bele, míg nem apám elvesztésével már csak az előbbit nevezhettem otthonomnak. Jessica azóta már rég elköltözött, noha a kapcsolatunk sosem jutott az udvarias köszönésnél és a muszájból történő egymás mellett mutatkozástól tovább. Talán egyikünk sem akarta ezt és meg sem próbálkoztunk ezen változtatni, már csak azért sem, mert egymást nem keresztező érdekeink-terveink voltak az életünkkel. Sokat köszönhetek Langmorenak és még élek bizonyára az adósa leszek neki.

A csengő jelzés fél öt körül készített fel minket következő célunkhoz. Egy raktár épülete gyulladt ki és az ott dolgozókat csapdába ejtették a lángok. Utolsó hírek szerint többen már kijutottak, de még így sem volt teljes a létszám. A parancsnok csapatokra osztott minket, én Gomezzel vettem be az alsó szintet és egymásnak adva utasításokat követtük-fedeztük a másikat. A füst elhomályosította odabent a látási viszonyokat, de az első három ajtó mögött csak üres berendezésekre leltünk, emberekre egyáltalán nem. Gomez jelzett, én pedig a parancsnoknak, aki felszólított mindenkit, hogy két percen belül hagyjuk el az épületet a tető instabil szerkezete miatt. Szorosan követtem társamat kifelé és az utolsó pillanatig magamon tartottam sisakomat, hogy a gomolygó füst ne marja végig torkomat, de egyenruhám minden szegletéből kiérződtek az odabent történtek következményei.
- Vanda. Nem látták valahol Vandát? - egy a közelünkben lévő nő kétségbeesett hangjára figyeltünk fel egy emberként, akinek a ruházatán lévő füstös nyomokból könnyen kikövetkeztethető volt, hogy ő is korábban az épületben lehetett. Mills parancsnok kelt érdeklődésre iránta és lépett közelebb a raktárt tekintetével rémülten pásztázó nőhöz.
- Vanda. Nincs sehol és a hívásaimra sem válaszol. Azt mondta a fénymásolószobába megy még, de nem tért vissza a tűz kitörése előtt.
A parancsnok mindannyiunk felé fordult és az épület szerkezetét mérte fel ezután. Tekintetéből szinte kiolvasható volt mennyire kockázatosnak tartja azt, hogy bárki is bemenjen, ezt a jelzést viszont mi érthettük csak, a nő felé aligha mutatta ennek jelét. A tétlenség azonban belülről emésztett fel és bár miután visszasétált hozzánk Mills azt ecsetelve, hogy bizonyára a nő már nincsen életben, én egy egészen másik verziót dédelgettem a fejemben, ami nem sokáig hagyott tétlenül ácsorogni idekint. A raktár alaprajzát az autón már többször is tanulmányoztam, ezért a fénymásolószoba pontos helyét is megtudtam határozni, odabentről pedig még könnyebbnek éreztem. Egy utolsó pillantást még vetettem az épületre, majd útközben húztam magamra ismételten a sisakot magam mögött hagyva a parancsnok utasításait, követeléseit a kint maradásomra.
- Itt a tűzoltóság. Vanda, hall engem?
Csak a gerendák ropogása töltötte be a teret, ahogyan sorra váltak a lángok martalékává az alatta lévő berendezéssel együtt, de egyetlen emberre utaló hang sem szűrődött ki közülük. Lábammal arrébb rúgva az utamat keresztező akadályokat nyomakodtam előre egészen a fénymásolószoba ajtajáig, melyet még nem torlaszolt el semmi - se láng, sem pedig leszakadt épületrészek.
- Vanda, odabent van?
A kérdés az ajtó mögül köhögésre késztet odabent valakit. Nem várakozok tovább mikor berontok az ajtón és kikerülve a szanaszét szórt cuccokat helyezem saját maszkomat a nő arcára és veszem karjaimba őt, hogy minél előbb kijussunk innen.
- Parancsnok, a nő életben van. A mentősök álljanak készen, hamarosan kiérünk. - egy gyors jelzés a vállamra rögzített rádió felé két köhögés közepette, ami után egy túlságosan nem biztató hang gyorsítja meg lépteimet. A tetőnek már csak pár másodperce maradt hátra, ezzel párhuzamosan pedig nekünk is. Végigaraszolok a folyosón, spórolva a saját levegőmmel, hogy minél kevesebb füstöt juttassak a szervezetembe. Az utolsó fokokat nyalábolom fel, amikor éles reccsenés ver éket bakancsom földet érő ütemes dobbanásai közé és egy leszakadó gerenda egyenesen a vállamat találja el. A fájdalomtól megtorpanok egy pillanatra, de tudom jól, hogy ez a darab csak a kezdet volt, hamarosan sorra követi őt a többi is. Zsibbad az egész végtagom, legszívesebben üvöltenék, de még tartom magamat a kijáratig, ahol összemosódnak csapattársaim hangjai.
- Innentől átveszem.
Valaki elemeli Vandát a kezemből, én pedig két térdemre támaszkodva, köhögve küzdök a friss oxigénért.
- Brodie, te nem vagy normális.
Ismerős a hang, de összefolynak a másodpercek, ahogyan a többiek alakja is az engem jobb állapotba hozó tetteikkel együtt. Úgy hallom vissza szívem ütemes dobogását, mintha a fülembe kúszna fel annak hangja, melynek minden egyes verő mozdulatsora éles fájdalmat küld vállam sérült pontjába. Mégis ezekben a percekben csak erre vagyok képes koncentrálni. Sem a tetteimre, sem pedig annak következményeire, melyek mihelyst kitisztul a kép, kegyetlen módon utolérnek majd.

Napjainkban - A dokinak legalább már a negyedik üzenetet hagyom, de egyikre sem érkezik válasz. Langmore kikapja a kezemből a telefont és a zsebébe gyömöszöli bele, hogy még véletlenül se legyen lehetőségem egy ötödikre. Megemberelve magamat vágok hozzá egy párnát, majd fejemet a kanapé támlájának hajtva küzdök ki magamból egy sóhajt.
- Van egy orvos, aki engem is kezelt a sérülésem után.
Felhorkanok, mintha viccesnek találnám a kijelentését és úgy is meredek a tőlem nem messze ácsorgó haveromra. - Még egy orvos? Mert az első kettőtől mintha nem lett volna túl egyértelmű a belőled sosem lesz újra tűzoltó jelzés. Kössz, kihagyom.
Langmore csak sóhajt egyet és ez tudom, hogy mit jelent ő nála: innentől kezdve be nem fogja majd a száját. - Ő más, mint az első kettő, ezt garantálhatom.
Finn évekkel ezelőtt szerzett magának egy sérülést, ami miatt kérdéses volt a tűzoltóságnál a jövője. Jó pár hónap küzdelmes fizikoterápia úgy tűnik meghozta nála a várva várt eredményt, ő viszont az első pár héten hallani sem akart, hogy újra terepre jöjjön. A laktanya viszont mindig is az otthonának hatott és csak elvégezte az odabenti teendőket vagy főzött valamit a srácoknak, de akkor is a közelünkben volt, amíg újra össze nem szedte magát.  Mégis egy részem bármennyire is szeretne neki hinni, tagadhatatlanul kételkedik a srác minden egyes elhullajtott szavában. - És ha nem? Újabb napokat fogok a vállammal küzdeni, majd megkapom ugyanezt a nyamvadt szöveget?
A morfium nem segített hosszabb távon, hiába próbáltam pár mentős kollégával egyezkedni egy kis többletért. Mihelyst a hatása elszállt, újra visszatért a kellemetlen utóérzés.
- Akkor kitalálunk valamit. Brodie, ez az utolsó és ha nem válik be, nem nyüstöllek tovább, rendben?
Kell egy kis gondolkozási idő és plusz pár másodperc, hogy tekintetemet Langmore felé vezessem. - Hol ez a doki?
- Manhattan.
Hitetlenkedéssel ingatom a fejemet és egy sóhajtást préselek ki ajkaim közül. Túl nagy váltásnak tűnik egy újabb csalódásért cserébe. - Megfogom én még ezt bánni, igaz?
Langmore elmosolyodik és visszaküldi a korábban tőlem kapott párnát, ami egyenesen még a normálisan működő kezembe landol. - Reméljük nem, mert holnapra foglaltam két jegyet és eszembe sincsen visszaváltani őket.