El Paso, Texas / fél évvel ezelőtt
Gépünk hajnali 5 előtt pár perccel landolt az El Paso-i reptéren, ahonnan a ránk váró busszal folytattuk tovább utunkat. Hetedmagammal vágtunk neki a kalandunknak, immár több éves ásatásokat hagyva a hátunk mögött. A megszokott csapat. Ivan, Theresa, Marc, Peter, Tamara, Jayden, és jómagam. Kezdetben gyűrtük egymást folyamatosan. Peter, és Ivan testvérek voltak, de két idegennek tűntek első utunk alatt. Tamara és Marc házastársak voltak, míg mi Theresával, és Jaydennel magányos farkasként vágtunk bele az egészbe. Soha nem az összekuszálódott kötelékek okozták a gondot, hanem az eltérő személyiségeink. Ivan volt a mókamester, Peter pedig a komolyabb, határozottabb fele. Tamara és Marc kedvesek voltak, - egymással. A többiekkel szemben kissé undokul viselkedtek, engem viszont teljesen hidegen hagytak a megjegyzéseik, vagy amikor rajtam verték le a port egy összezördülésük után. Theresa csendes volt, és félénk. A maga dolgával törődött, ugyanakkor végtelenül kedves lánynak tűnt. Csak egy apró szentimentális tárgyat hozott magával, mégpedig a medálos karkötőjét, amit a lánya készített neki még az utazás előtt. Jayden volt közöttünk a felnőtt. Ő nevelt minket, ha szabad így mondani. És mi a helyzet velem? Csupán önmagam voltam. Ahogyan akkor is, most is inkább belemerültem a környékről szóló tájékoztatás megismerésébe, míg a többiek egy hideg sörrel hűsítették magukat, vagy egy elcsépelt sztorival ütötték el az időt. Magamnak való figura vagyok, és ez sosem fog változni annak ellenére, hogy az a bizonyos ékszer ott éktelenkedik a gyűrűsujjamon. Nem nevezném hibának Dorist, csakis feleslegesnek, mint életem része. E nélkül a kötelék nélkül is ugyanebben az állapotban lennék, ugyanezen a szent helyen.
Valamikor tíz óra magasságában parkolunk le egy sziklás résznél. Megnyújtóztatom a kiszállás után elgémberedett végtagjaimat, és jól esik kicsit kizökkenni az ülőpozitúrából, amiben eddig volt részem. Ivan már kapja is ki a felszereléseket, és én is odasétálok, hogy a vállamra csapjam a súlyos hátizsákomat, és még pár cuccot is magamhoz veszek segítség gyanánt. Brutálisan meleg van, és árnyékos helynek nyoma sincsen. Felkapok magamra egy napszemüveget, és a vízzel töltött üvegemből öntök pár cseppet a tenyerembe, majd összetúrom vele sötétbarna tincseimet. Egy-két dolgot már eltanultam, és kezdek ráérezni arra, hogy mik azok a tevékenységek, amelyek segítenek munkám során.
Egy cégtől jött a kérés, hogy rágjuk át magunkat a környéken, így másnap útra is keltünk. Manhattanben lévő irodánk csak egy biztos pontnak nevezhető, semmi másnak. Nem sok időt töltünk ott, csak amíg visszaérünk, és elvégezzük a papírmunkát, majd újra útnak indulunk, ha úgy hozza a sors. Pár kilométeres gyaloglás után jutunk el végül a célállomásunkig, és biztosítjuk a területet egy csapat helyi fontos alak társaságában. Egy óra elteltével csupán pár egyszerű tárgyat találunk, de a kicsivel is meg kell elégednünk. Nem egyszer jártunk úgy, hogy csak egy darab dologgal tértünk vissza, melynek eszmei értéke nem volt valami kecsegtető.  Olykor nem éppen jövedelmező állást tudhatok a magaménak, de ahhoz, hogy a saját életemet fenntartsam, tökéletes volt.  
Dacára a forróságnak, egészen keveset panaszkodtunk. Peter néha morgott valamit az orra alatt, amit Ivan nem igazán értékelt, de ennél több nem igazán történt a szokásos beszélgetéseinken kívül. Ami viszont nem fért a fejembe, az a pár férfi, akik inkább minket ellenőriztek, mint a környéket biztosították, de ezt eleinte betudtam a nem olyan meglepetésszerű paranoiámnak.
Tartalmas órák elteltével elég szép kis zsákmánnyal vettük hazafelé az irányt, és fellélegeztünk, hogy minden jól ment. Ráakadtunk egy kisebb dobozra is, melynek felülete gyönyörű volt, kinyitni azonban nem tudtuk abban a minutumban, de nem ez lenne az első alkalom, hogy így alakult. Általában hazaérkezéskor átnézünk újra mindent.  A hazafelé vezető úton többször is bealudtam, ahogyan a repülőgépen is párszor elnyomott az álom. Kissé kómásan sétáltunk át a reptéren a kisbuszunkig, amikor egy semmiből érkező lövés eltalálta Petert, melyet több másik is követett. Alig tudtuk elhagyni a repteret, hogy nehogy mi is odavesszünk. Később jöttünk rá csupán, hogy mibe keveredtünk. A doboz, amit találtunk egy olyan személyhez tartozott, akiről sose kellett volna tudnunk. Aznap este mindannyian tudtuk, hogy az életünk már nem lesz ugyanolyan, hiszen munkánk eredménye egy jól látható céltáblát ragasztott ránk, amely az óta is jelzőfényként villog rajtunk. Félév telt el, de a helyzet nem csillapodott, csak néha éltünk nyugodalmasabb napokat. Semmi sem volt biztonságos többé, hiába voltunk védelem alatt, nem tudhattuk kiben bízhatunk igazán egy olyan információ birtokában, amely több millió dollárt ér, és csak mi tudjuk az igazi hollétét.