Phuj…mindig is utáltam, ha valaki jellemezni akart, vagy kiismerni engem. Nem szeretem, ha különböző tesztekkel fárasztanak, vagy a legjobb barátaim arra utaznak, hogy kitöltsek egy újságbeli önismereti rejtvényt, mi vagyok én? Gyere drága barátom és elmesélem, hogy mennyire hétköznapi lány vagyok, akinek egy kicsit több jutott a fiús vonásokból, mint a lányos varázslatokból.
Igen, most edd meg a kalapod, mert abban a városban nőttem fel, ahova évente több millió diák jelentkezik szerte a világon. Nekem Boston nem olyan, mint az egyetemi álomvilág, nem vonz a Harvard, nem is keresem az önjelölt pszichopaták társaságát. A baseball szívében nőttem fel, már hamarabb ismertem a játékszabályokat, mint az abc betűit. Édesapám, James Cutler a Red Sox egyik legnagyobb rajongója, nem mellesleg pedig a másodedző volt húsz éven át. Minden egyes hétvégém arról szólt, hogy vele menjek a pályára, nem telhetett el úgy egy nap, hogy ne elevenítettük volna fel a régmúlt rekordjait, ne gyűjtöttük volna be a legnevesebb sportolók imádott kabaláit. A véremben van a sportszeretete, és ez bizony kihatással volt az egész ifjúságomra. Édesanyám Evelyn Peterson az egyik közértben volt eladó. Csúnya történet, de sajnos nem született kisebb testvérem, ezért velem kellett beérniük, talán emiatt vagyok egyszerre fiú és lány is, de ezt mondja meg az, aki ismer már.
Nem szeretem a felhajtásokat, sosem rajongtam a túlzott bulikért, jobban éreztem magam a kanapén üldögélve egy kis popcorn társaságában. Valójában sokáig azt sem tudtam, hogy mivel óhajtanék foglalkozni, de annyira megihletett az unokaöcsém, hogy kénytelen voltam hozzá hasonlóan egy keményebb szakmát választani, így esett meg, hogy jelentkeztem a Massachusetts College-re és bekerültem a programba. A családban az első diplomás vált belőlem. A szüleim a mai napig megríkatják egymást az ünnepek alkalmával, sőt szerintem hetente hallom telefonon, hogy mennyire büszkék rám, amiért nővér lettem. A vérrel semmi bajom, és így könnyebben dolgoztam fel a saját esetemet is, de erről majd később (vagy soha).
A barátaimért kiállok, nem egyszer keveredtem már verekedésbe, és szájalásba azokkal, akik úgy gondolták, hogy janik lesznek, és belekötnek a számomra fontos emberekbe. Kevés ilyen egyeddel számolhatok (igen egy kezemen meg tudom számolni), de ők azok, akiért tűzbe is mennék…Brodie sokszor viccelődik ezzel, de aztán leáll, ha nem akkor kap egy taslit.
Sokak szerint nehezen emészthető a stílusom, mert állandó jelleggel szurkálódom, csípős megjegyzésekkel szórakoztatom a fiúkat, na meg a lányismerőseimet is. A munkahelyemen én vagyok az egyetlen nővér, aki kimegy a dokikkal együtt kosarazni egy-egy lyukas órában, vagy beugrik a bárba egy hosszú műszak után. Inkább tűnhetek a lányhavernak, akinek sosem kötik be a fejét, de az igazság az, hogy nem is igazán akarom, hogy közelebb kerüljenek hozzám. A fehér kerítéses álom, sok gyerekkel nem kivitelezhető…okés egyáltalán nem az. Az édesanyámtól örökölt betegséggel együtt kell élnem, ami azt jelenti, hogy szinte kéthetente fel vagyok puffadva, és meglátogat a mikulás. Adott az érzelmi hullámvasutazás, nem mellesleg a stresszevés ( az egyetlen dolog, amivel le lehet kenyerezni az a mexikói kaja). Komolyra fordítva a szót…Endometriosis ez az a szó, ami nem sok jót jelent. Ott tartunk, hogy hamarosan…na ezt meghagyom magamnak.
Makacs vagyok, és pimasz, de a betegekkel szemben sosem ütném meg ezt a hangnemet. Az intenzív osztály nem az hely, ahol embertelenül viselkedhetünk. Szeretem a munkámat, általa egy kis békét nyert a kis szívem, de mi lenne, ha jobb dolgokra terelném a szót, mint a legérdekesebb titkaim?

1., Bachata rajongó vagyok, legalább havonta egy alkalommal látogatok el a közeli bárba, ahol felveszem a legjobb cipőmet és táncra perdülök.
2., Kaja.Kaja.Kaja. Etess és a lábaid elé borulok.
3., Imádom a kutyás filmeket és a Titanicot.
4., Bugyi nélkül alszom.

Tintakék égbolt tükrözi az este eljövetelét, melyet néhány sárga pöttyöcske keretez, és alkot a sápatag fél sarlónak némi egységet. A galérián álldogálok, és az ablaknak nyomva pisze orromat szemlélődöm kifelé, ki tudja, hogy már hány perce. Megszökni nem szokás, de azt hiszem, hogy nekem is szükségem volt némi időre, hogy feldolgozzam a mai eseményeket. Nehezen fogadjuk el, hogy a vég bárhol jelen lehet, és olyan embereket is elrabolhat, akiknek még nem lenne itt az idejük. Csúnya baleset volt, idestova három hét telt el az ominózus eset óta, de még mindig a szívemen viselem Peter ügyét. Az életmentők közé sorolandók a katasztrófavédők, orvosok, mentősök, rendőrök és a tűzoltók. Különösen érzékenyen reagálok, ha erről a csapatról van szó. Számomra két fontos férfi is a tagja a lánglovasoknak, és emiatt személyes ügynek vélek bármilyen velük kapcsolatos tragédiát. Peter Wallace alig volt idősebb nálam két évvel, de az esküvője előtt egy héttel, kocsival ütközött, miközben ő maga motorbiciklit vezetett. Nem figyelt oda, valami más járt a gondolataiban, amikor a részeg sofőr kivágott elé, és bumm megtörtént a legrosszabb. A saját társai hozták be a kórházba, és virrasztottak mellette hosszú órákon át, amíg a műtőben küzdöttek az életéért. Valami csoda folytán fellélegezhettek a hozzátartozók és a barátok, mert túlélte az operációt, de az agyán duzzanat keletkezett. Az ezt követi időszaknak a gyógyulásról kellett volna szólnia, és nem a halálról, egy gyermek, barát veszteségéről. Megkedveltem a kis társaságot, akik látogatták, akik felolvastak neki minden este, amikor én voltam ügyeletben. Engedményeket tettünk, hogy otthonosabban érezzék magukat, nem zavartuk el őket, ha többen mentek be a kis terembe. Nem érdekelte egyikünket sem, hogy szabályokat hágunk át, ha ekkora értékű cselekedetről volt szó, és némi kényelmetlenséggel megúszhattuk az egészet. Mesterséges kómában tartották az orvosok a legjobbakban bízva, de aztán olyan csendesen ment el, ahogyan a legjobb barátja a kedvenc regénye végére ért. Bárcsak ne én ellenőriztem volna az életfunkciókat, bárcsak ne nekem kellett volna közölnöm a társaival, hogy menthetetlen. Megvártam a dokit, de ő sem tudott vigasztalóbbat mondani annál, mintsem agyhalott lett a beteg. A szívem szakadt meg, de a kálvária még nem ért véget. Ma született döntés, ma jutottunk el oda, hogy egy nemes lélekkel rendelkező férfit megfosszunk a szenvedéstől, és lekapcsoljuk a gépekről. Folyamatos harc állt fenn a család és a menyasszony között, hisz az egyik fél támogatta a szervadományt, a másik nem. Milyen érzés lehet valakinek a sorsa felett dönteni, mennyire érdemes tiszteletben tartani a haldokló utolsó kívánságát? Néma maradtam ebben a csatában, de a szívem mélyén tudtam, hogy az lenne a helyes, ha Peter dönthetne, vagy egy olyan személy, aki ismerte az akaratát. A döntés jól zárult, ha nevezhetünk egy halált annak. Nem hiába ütközött, most már lesz olyan személy, aki ezek által kap új májat, szívet, vagy éppen vesét. Elégedettséggel kellene a jövőbe néznem, de ma este még megengedem magamnak, hogy könnyezzek egy beteg után, akiért annyian imádkoztak. A kezemet a korláton támasztom meg és a semmibe bámulok. A nehéz napoknak mindig megvan a maga tanúsága, és ma úgy tűnik, hogy meg kell becsülni azt a keveset is, ami nekünk jut. A kis csillogó árulók odabent maradnak, halkan szipogva törlöm bele a felsőmbe a könnyeket, mielőtt kibuggyannának, de ekkor megszólal a telefonom. Szipogva húzom ki a zsebemből és vetek egy pillantást a kijelzőre.
- Szia…mi újság? – nyomom be a gombot, és megerőltetve magamat szólok bele a készülékbe. Sejtem, hogy miért keresett.
- Olyan magányos vagyok Phoebe. Tudod ez megint egy szar éjszaka, és megfordult a fejemben, hogy….tudod, könnyebb lenne, ha már nem itt lennék. – elfojtom a dühömet, nehéz a vonal túlsó végéről okosnak lenni, de néha nem árt, ha megpróbálja az ember.
- Én is az vagyok, de ne hidd azt Nick, hogy egyedül vagy. A szar napok után mindig a jók jönnek. Megint nem tudtál venni? – kihallhatja a hangomból az érdeklődést, még annak ellenére is, hogy mennyire ellenszenvesen nyilatkozom a drogokról. Nicholas az egyik legjobb barátomnak az öccse, és nem mellesleg függő. Fogalmam sincs hogyan szerezte meg a számomat, de lassan két hónapja folytatunk hasonló beszélgetéseket a semmiről, miközben tudom, ha nekem nem önthetné ki a szívét, akkor már a föld alól szagolná az ibolyát. Nem vagyok könnyű helyzetben, és mások menekülnének a hasonló esetektől, de már annyi rosszat láttam, hogy nem fog gondot jelenteni, ha valakinek a támasza lehetek. Mindenkinek szüksége van valakire, én meg éppen ráérek…


Már nem számolom az órákat, éppen Kara és Lemon társaságában időzöm. Ez a hely olyan, mint az állatkert, vagy a gimnázium. A hozzátartozókat arról ismered meg, hogy szomorúak, aggódnak, vagy éppen remeg a kezük, nem mernek felnézni az újonnan érkezőkre. Idegenként élik meg a közeget, és meg is tudom érteni őket, mert ha nekem kellene hasonló szituációban ebédelnem, akkor szívesebben foglalnék helyet a mosdóban, vagy a kórház melletti kuka szomszédságában. Az ebédidőnk nem nyúlik hosszúra, nekem ez már a huszadik órám, de nem is látszik, hogy teletömtem magamat koffeinnel, ha mellette jut még egy kis szabad kapacitás az áfonyás sajttortának. Imádom az ízét, nem érdekel, hogy mekkora cukoradag van benne, és mennyire nem egészséges, ha ez az egyetlen olyan dolog, ami boldogságot csempész eme hosszú műszakba.
- Te… - Kara a kezében lévő pálcikával bököd, hogy felhívja a figyelmemet, de veszélyes játékot űz, miközben az evésre koncentrálnék.
- Meg vagy te őrülve? – morranok fel, de fel sem pillantok az édességem bűvköréből, mert túlságosan csábító ahhoz, hogy mással legyek elfoglalva.
- Láttatok már olyat, ahol ennyi jó pasi van? Nem értem, szerintem ez általában csak a sorozatokban történik meg. Tudod…például az…nézzetek már oda mennyire ügyetlen az a kislány, de a doki… - mindketten a bravúros jelenet felé sandítanak. Szórakozottan döntöm oldalra a fejemet és támasztom meg a homlokomat, hogy aztán végre a villa végére szúrjak egy kis habot. – Ezek között már most vibrál a levegő…miben fogadjunk, hogy a doki el fogja hívni randira…ekkora mákja van a csajnak, nekem meg ma is csak a vibrátorom jut. Kiöregedtem a pályáról. – sóhajtozik Lemon mellettem, aki történetesen múlt héten töltötte be a harmincat és baromira a lelkére vette az esetet. – Igazán vén vagy, még a végén azt hiszik, hogy a nyugdíjra hajtasz. – bólogatok és csámcsogva ízlelem meg a napom megváltását, de úgy lök meg Kara, hogy legnagyobb balszerencsémre a villa kiesik a kezemből, és a földön köt ki.
- Azt nézzétek…ezt nem hiszem el. Dr. Caleb Larson…az álomdoki… - kezd elegem lenni, hogy nem lehet egy normális sütit elfogyasztani bagzó macskák társaságában. Lehajolok az asztal alá, és keményen küzdve a gravitációval, hogy is mondjam, de totálisan betuszkolom az evőeszközt az asztal alá. – Phoebe nézz már fel, és ne azzal a nyamvadt sütivel legyél elfoglalva. – förmed rám két irányból is a lányegylet, de nem izgat holmi fancy orvos. Láttam már eleget és fogok is, ha visszamegyek az osztályra. – Hagyjatok már békén. – hallatom a hangomat, és örömittasan szerzem meg a villámat, miután kibukkanok vele együtt a sötétségből és megakad a szemem egy pár cipőn. – Jó napot Dr. Larson… - lassan vezetem fel a kékjeimet a tulajdonosra, aki…rajtam nevet? Komolyan? A lányok majd behugyoznak mellettem, én viszont cseppet sem találom humorosnak a szitut. Hirtelen emelkednék fel, de nem nagy sikerrel, így beverem a fejemet és egy jó nagy nevetést kapok cserébe válaszul. – Ó, hogy a… - mászok ki és a sütimmel együtt felszívódva tromfolok előre, meglökve a vállammal az emlegetett szépfiút. Orvosok. Beképzelt népek.