Maybe we are broken. But we put ourselves back together. We survived. That’s what makes us so powerful.
Az elmúlt napokban a feszültség teljesen összenőtt velem. Ott húzódik minden izmom alatt, minden cselekedetem alapját adják, megszabadulni tőle lehetetlennek tetszik. Rettentően mérges vagyok. Nem, ez nem fedi le a valóságot. Nem csak a méreg mely ereimben áramlik, hanem a düh és a csalódottság is. Kiábrándultság. Mellkasom fogságában dübörgő éltető szívem egy szörny erejével szaggatja a fájdalom és a keserűség. A mindennapok mókuskerekeit felborította egy veszekedés, s mintha egy oly térbe kerültem volna, mely folyamatos nyomás alatt tart. Összeroppantana, érzem a sejtjeimen azt a fajta szorító érzést, melyet a legjobban utálok a világon. Fojtogat. Nem csak a pár nappal ezelőtt történtek, de az azt magával hordozó érzéskavalkád is. Kimegyek az utcára és ott látom a sarkon, a kávéstrandnál, ahogy kávét vett alig pár héttel ezelőtt. A parkban, miközben Gatsby-vel játszott. Ott van minden boltban, zöldségesnél, járdaszegélyen, ahol valaha együtt jártunk. Ott van abban az átkozott helyen is, mi újra összehozott minket, miután hazatértem Californiából. Bárhova nézek, bárhova megyek, mindenhol csak őt látom és ez teljesen megőrjít. Az állomáson lelki szemeim előtt látom az autóját, ahogy kiszállok belőle és mielőtt még elhajtana kap egy levegőbe küldött csókot. Elviselhetetlennek tetszik a szorító érzés, ami az egésszel társul. New York megfojt, az egész érzés megfojt, sikítanék, de nem tudok. Egyszerűen… Csak el kellett jönnöm. A jól bevált menekülés. A kérdés az állomáson könnyen hagyta el ajkaimat: Ki akar tandem ugrani? Természetesen ők csak oktatóval, mert ők még nem ugrottak ki egy repülőből. Én már mehetnék oktató nélkül és van egy olyan érzésem, hogy ennek most élni fogok. Ferde szemmel tekintettek rám, Leo mégis bevállalta, hogy eljön velem. Na, nem ugrani, hanem vigyázni a négylábúra addig is. Plusz, ha nem nyílik ki időben az ernyőm, akkor legyen valaki, aki maradványaimat kiskanállal szedegeti fel a mező közepéről és hazavigye. Minek az embernek ellenségek, mi? Nem rajonganak azért, amit ilyen esetekben – vagy akár korábbi időszakokban is eléggé jellemző volt rám – művelek. Nem is kérdeznek semmit, tudják, hogy felesleges lenne. Nem fogok róla beszélni. De itt vannak mellettem, legalább egy valaki eljön velem és ez most több, mint elég nekem. Hajnalban indultunk útnak, kocsit béreltünk, Gansevoort mindössze három órára van. Utazótársam – és a sofőröm már rutinból vezette le az utat. Gyerekkori otthonát látogatja meg addig is, amíg én életem teszem kockára… Szemem forgattam csak a kocsiban mellette, ahogy sokadjára hallgatom végig a kiselőadását, hogy olykor mennyire eszetlen tudok lenni. Tudom, de erre van most szükségem. Délelőtt érkeztünk meg, az ég tiszta, felhő sem borítja, az októberi időjárás ellenére sem. Az idő sem olyan hideg, valójában nagyon is kellemes, ahogy a nap melegíti az arcomat. A tizenegy órás ugrásra foglaltam le időpontot, így ennek mérten dob ki Leo a kocsiból – már majdnem szó szerint. Még azért Gatsby kap egy egész testét érintő végigvakargatást, mielőtt fognám a hátitáskám és a Skydive Saratoga épületébe vonulnék be. Nem először járok már itt, egy időben elég sűrűn megfordultam a helyen és ezt tervezem az elkövetkezendő pár napban is. - Hey, Tom! – üdvözlöm a hatalmas épület előterében ülő férfit. – Ma egyedül ugrok – kacsintok rá. - Szuper, lesz még egy, aki foglalt időpontot, ketten ugrottok. - Na! – pakolom le táskám a pult mellé, miközben kifizetem a busás árát a néhány percnyi fejemet kitisztító ugrásnak. Választhatnék néha valami olcsóbb hobbit is. - Rég voltál itt – jegyzi meg, s mintha enyhe rosszállás lenne a hangjában. - Azt mondod, hogy a törzsvásárlói kártyám, akkor már nem is érvényes? – biggyesztem le ajkam játékosan. Persze, az sosem volt, de egy időben tényleg annyit jártam ide, hogy valódi kedvezményt kaptam. Most érzem, hogy a neheztelés miatt nem fogok. Na szép, mondhatom. Készpénzben kifizetem az ugrás árát, minek cserébe megkapom a kötelező űrlapokat, melyeket ki kell tölteni. Fő a biztonság. A pultnak hátat fordítok, annak támaszkodom. A kemény irattartóra csippentett papírost nyugodtan töltöm. Néha fel-felpillantok, a kijáratot szemlélem, hogy vajon mikor fog megérkezni az ugrótársam. Remélem csipkedi magát.
Egy félreértéssel kezdődött az egész. Finneas épphogy csak elkészült az étellel, mi már gyors iramba foglaltunk el egy üres helyet az asztal körül, hogy szokásunkhoz híven belapátoljuk az ételünket mielőtt szólítana minket a kötelesség. Sosem tudtuk mikor van éppen szükség ránk valahol, így mindig indulásra készen vártuk a jelzést, hogy rekordidő alatt a helyszínre érhessünk, de ha valami törvényszerű volt a napjainkban az az, hogy általában nem hagytunk üres tányért magunk mögött. Átlagos beszélgetéseink a megszokott nyüzsgéssel teltek; egymást túllicitálva, olykor a másik szavába vágva, de elszórakoztatva vele egymást. Gomez ült velem szemben, mellette pedig Barnes és Mccarthy foglaltak helyet. Langmore a jobbomon kényelmesedett el, a másik felemen pedig Holman vette át a beszélgetés menetét és a szabadnapját felülíró programjába avatott be minket. Az extrém sportoktól egyikünk sem menekült világgá és ha arra került sor, akkor lehetőség szerint minél több mindenbe igyekeztünk kipróbálni magunkat. Holman az ejtőernyős ugrását ecsetelte lelkesen, Mccarthy meg egyből rákontrázott a két évvel ezelőtt történő hasonló élményével. Mire az asztalt körbejárták az ugrással kapcsolatos sztorik, már csak én maradtam a végére és szinte még a villa is megállt a kezemben ahogyan egyszerre szegeződött rám az egész csapat kíváncsi tekintete. Mondhatnám, hogy tudom jól mikor kell befognom a számat, de azzal csak magamnak hazudnék. Sose tudtam, pedig most ajánlatos lett volna. - Veled mi a helyzet, Cutler? Milyen volt az első ugrásos élményed? - tette fel a mindenkit foglalkoztató kérdést Barnes, az én arcomra meg olyan vigyor költözött, mintha azzal tervezném pár másodperc múlva beetetni a srácokat, hogy az én élményem az ő sztorijukat klasszisokkal felülírja majd. Mégis mit mondhattam volna? Az út végén ott várt Shakira majd annak örömére, hogy nem lett belőlem földmatrica, együtt eljártuk a La torturat? - Említésreméltó sem volt. - vonogattam meg a vállamat mintha ezzel lerázhatnám magamról majd a további faggatózást, de Barnes ha információra éhezett, akkor egy pióca volt és most egyenesen rám fájt a foga. Kitalálhattam volna persze leleményesebb választ is, de az idő szorított, én meg nem akartam lebukni a csapat előtt, hogy a sok hülyeség mellett amit életemben elkövettem a repülőből kiugrás még nem volt közöttük. A kérdés adott volt: hogyan hazudjak és legyek őszinte velük egyszerre? - Tuti bénáztál. - Mccarthy is beszállt, őt meg ismét Barnes követte. - Először mindenki béna. Te is biztos az voltál, nem Holman? - Azért nekem egészen jól ment. - nyögte be könnyedséggel, én pedig az asztal alá süllyedtem volna ahogyan magamon éreztem még Langmore tekintetét is. Azt hittem vagyunk már olyan régóta barátok, hogy amikor a tekintetemmel azt sugallom akció lefújva, akkor kimenti a hátsómat a tűzharcból. De Finneas Langmore ma úgy döntött nemes egyszerűséggel hagy elvérezni. - Szóval Brodie, ki vele! Nem fogunk ugratni..csak úgy két hónapig. Utána tudod, hogy elévül. - terelődik vissza a téma rám. - Tényleg semmi nem volt. - hirtelen most jobban lekötött a tányéromon maradt ételem jobbra-balra tologatása, mint a srácok engem vizslató tekintete. - Te nem is ugrottál még, igaz? - tette fel a milliódolláros kérdést Mccarthy, amitől hirtelen az egész csapat hallgatag lett. Köztük sajnálatos módon én is, ez pedig egyenes úton vezetett a lebukáshoz. - Berezeltél tőle? - Ugyan már! Tudod, hogy bármikor ugranék. - meg a nagy francokat! - Valóban? - kontrázott rá Barnes, de a választ már nem kaphatta meg, mert újabb tűzesetet kaptunk. És én naivan azt hittem, ezzel a témát örökre le is zártuk. Az örökkévalóság az én történetemben úgy tűnt nem több mint két hét és egy kapóra jött szabadnap. Az én nevemben történő jelentkezés a meglepetés ugrásra Barnes és a fiúk néven érkezett és egy: hogy legyen a következőnél neked is élménybeszámolód szöveggel végződött. Az ugrás innen a harmadikról, ernyő nélkül is érvényesnek számit? Erősen kétlem. A szívem dobogását a helyszínre érve olyannak éreztem, mintha két doboz energiaitalt küldtem volna le a torkomon indulás előtt. Langmore még egy üzenettel azért meglepett, melyben sok szerencsét kívánt és azt, hogy ne haragudjak. Kicseszett áruló. Azt sem tudtam hirtelen hova forduljak, kihez menjek, hol kezdjem az egészet, de egy fejben lejátszott körmérkőzés után az idegrendszeremmel, voltam annyira összeszedett, hogy ne forduljak egyszerűen csak vissza. Hónapokon át tartó megaláztatást csak kibírok, nem? Ám úgy tűnt, hogy amiben a józan eszem kételkedett, abban a lábaim egészen biztosak voltak, melyek megállíthatatlanul vezettek be egyenesen az épületbe. - Hello? - köszönök be enyhe tanácstalansággal. - Jó helyen járok? Azt mondták idejöjjek az ejtőernyős ugrás miatt. - magyarázok tovább, mire egy pasas megindul felém. - Persze, nem tévedtél el. - oszlatja el kételyeimet, majd fejével a belső tér felé int. - Brodie, ugye? - várakozásteljesen pillant rám, mire bólintok. - Nagyszerű. Én Tom vagyok. Indulás előtt még egy gyors papírmunka vár, a többit pedig egy...Asher Holman nevű férfi már rendezte. Jól informálódtam? - újabb megerősítő bólintás érkezik a részemről, majd amíg ő előkutatja az említett nyomtatványokat, én tüzetesebben is végigmérem a helyet, vele együtt pedig azt a harmadik személyt is, aki velünk együtt és tőlünk nem messze tartózkodik egy térben. Megközelíteni viszont már csak akkor bátorkodom őt, amikor a felismerés képen töröl egy elég masszív hólapáttal. - Danny? A mindenit, el sem hiszem, hogy te vagy az! - elég jó az arcmemóriám és nagyon remélem nem most döglött be, mert akkor elég kínosan fognak alakulni itt a dolgok. - Brodie vagyok, a bostoni 18-asoktól. Továbbképzésen már találkoztunk, de lehet, ha befognám a számat akkor az is kiderülne ugye, hogy ez túl sok felesleges információ és ezeket te mind tudod. - dörzsölöm meg a tarkómat, majd el is mosolyodok mellé. - Csak úgy kettőnk között szólva, van bármilyen logikus megoldás arra, hogyan ugorjak és szökjek meg az ugrás elől egyszerre? - érdeklődök mielőtt még Tom befuthatna a papírokkal.
Maybe we are broken. But we put ourselves back together. We survived. That’s what makes us so powerful.
Az épülethez vezető hosszú sík terep láthatárán egy magasabb, testfelépítésben sem szűkölködő alak tűnik fel. Szemöldököm ráncolom lágyan csak, miközben egyre közelebb ér, mígnem be nem nyit az üvegajtón. Tom, már készen várja, a magam részéről pedig csak elakadtam a kitöltésben. Barna íriszeimmel nyíltan figyelem az ismerős férfit, kivel volt már szerencsém találkozni, alig néhány hónappal ezelőtt. A továbbképzések magával hordozzák más egységek megismerését is – már ha az ember nyitott erre. Én pedig miért is ne lennék nyitott, hiszen sose tudhatja az ember lánya, hogy mégis hol kamatoztathatja az ismeretséget. Nincs igazam? Az alapadatok kitöltéséig jutok csak el, amikor beszélgetésbe kezdenek. Hevesen úgy teszek, mint aki a nyomtatvány maradék részét tölti ki – egyébként meg minek a francnak? Ezer és egy alkalommal töltöttem ki, csak egy régiből kellene másolatot készíteni és… Baleset esetén értesítendő személy neve és telefonszáma rész felett megremeg a kezem. Oké, ne használjuk a régieket, mert a legutóbbin lehet, hogy egy olyan név szerepel, melynek hatására a vérnyomásom a magasba szökken, szíven ritmusa zakatolóbbá válik és ha nem figyelnék oda, ezt a két jelenséget követné lélegzetem szaporább vétele is. Érzéseim nyomorúságából a férfi egyszerű kérdése zökkent ki. Jó helyen járok? Fejem kapom fel, szemöldököm a magasba reppen, akaratlan fordulok annyit féloldalasan – de Brodie irányába – hogy a pult felett lógó logóra függhessen a tekintetem. Ajkam szegletében parányi mosolykezdeményezés fészkeli be magát. Tom a pult lapjáról elvesz még egy kemény fedeles papírtartót, rajta a kötelező nyomtatványokkal. Felteszi, a férfi elé, melyhez csatol egy tollat is, s ő ekkor szúr ki engem. Ajkam korábbi vidámba forduló ívének már nyomát sem láthatja, minden idegszálamra szükségem van, hogy izmaimban fészkelő jókedvem elrejtsem előle. Legalább is néhány lélegzetvételnyi időre. A memóriám nem csak nekem megfelelő, de ő is felismer és egyszerűen szólít meg. Köszönteném én is, ha nem folytatná szinte rögtön, hogy bemutatkozzon. Teljesen komolyan tekintek rá, mint aki fel sem ismerte őt, szemöldököm is enyhén ráncolom. Barna lélektükreimmel mérem végig, tetőtől-talpig a feltűnően izguló férfit, ki igen sokat beszél. Zabálni való. Szemöldököm halványan ráncolom továbbra is, szemréseim szűkítem, csak hogy valós legyen a játéka annak, fogalmam sincs, hogy ki ő. Amíg be nem adom a derekam és a felismerés egy szempillantás alatt fut át arcom vonásain. - Brodie! - emelem fel a tollamat tartó kezem annyira, hogy mutatóujjammal rá tudjak mutatni. – Aki csúfosan elvert sörpongban – húzom széles mosolyra az ajkam. – Ezer éve, örülök, hogy egyben látlak. És hogy itt vagy! – nem gondoltam volna, hogyha akad is társam az ugráshoz, akkor olyannal tehetem meg, akit még ha felszínesen is, de ismerek. Abban a néhány napban igen jó arcnak ismertem meg, azon túl, hogy minden általunk kitalált dologban benne volt, de még a közös gyakorlatozásokban is igen jól össze tudtunk dolgozni. Az a fajta ember ő is, ki a munkájában teljes mértékben átadja magát a felelősségnek, ám amikor az egyenruha képletesen lekerül róla, nos hát… Akkor ő is itt találja magát. Kérdésére mindkét szemöldököm a magamba reppen, meglepettségem tanúbizonyságául. - Erre van egy remek kombó. Vegyél be egy szem Lunestát, de kísérőnek csakis vodkát használj. A felfelé tartó repülőúton teljesen ki is dőlsz és semmit sem fogsz érzékelni az ugrásból – húzom széles vigyorra ajkaimat. Tom mellettem csak fejét rázza. – Persze, Phil annyira már nem fog neki örülni, akihez hozzá leszel kötve, amikor a magatehetetlen tested végtagjai a szélrózsa minden irányában csapkod – és ezt nem is vagyok rest bemutatni neki, legalább is karjaim logikátlan mozgatásával, hogy mire is gondolok – mert szegényt fogod ezzel verni, de legalább ugrottál. És nem is. Vagy, a kevésbé drasztikus, hogy megjátsszuk az ugrást. Készítünk a repülőn egy közös képet, ám amíg én kiugrok, te visszajössz a bázisra a géppel – vetem még fel, hogy milyen opciói vannak. Ebben az esetben azonban mosolyom ezúttal semmi jót nem ígér neki. - Első ugrás? – kérdezem tőle az elég nyilvánvalót. Aki ugrott már és másodjára jön el, az nem akar nem ugrani és mégis. Így marad az első opció, mint lehetőség, ami miatt teljesen úgy viselkedik, mint aki be van rezelve, pedig sok minden miatt nincs miért. Az első, biztonságos lesz neki. Uh, mint valami rossz felvilágosító, úgy hangzok.
Nem ez volt az első - és magamat ismerve - sem az utolsó, amikor a srácok labirintus-szintű csapdába csaltak. Sőt, ha jobban belegondolok, mintha ez lenne a legnagyobb szórakozásuk amióta csak hozzájuk kerültem, én pedig mindig bedőlök a hülyeségeiknek. A legutóbbival viszont túltettek önmagukon. Nem a magasság az, ami meghúzza a vészjelző kart bennem és neonfeliratként üvölti a képembe az aggályaimat, hanem a körülmények. Az esetek többségében felfogom elsőre a dolgokat, másodszorra pedig meg is jegyzem őket. Sosem volt gondom azzal, hogy elraktározzak fontos információkat a fejemben, amiket a megfelelő alkalommal hasznosíthatok majd, de amikor az ejtőernyős ugráshoz értünk a Brodie-féle enciklopédiában, akkor olyan érzést keltett a dolog, mintha kitéptek volna egy oldalt. Üresjárat. Menekülési hajlam. Ez pedig egészen vészjósló volt számomra ahhoz, hogy soha ne ugorjak fejest egy olyan programba, aminek még a gondolatától is az egész szervezetem akció lefújva! fokozatba kapcsol. Aztán ezzel szemben ott volt a másik oldal, amit kifejezetten a kíváncsiságom hajtott. Az, ami szeretett elárasztani hülye döntések sorozatával és annak nem elhanyagolható következményeivel. És sejtéseim szerint ez volt a felelős azért is, hogy most úgy viselkedek, mint aki reggel fordítva kapta magára a Jövök-Megyek felirattal ellátott pólóját, most meg már túl késő lenne megcserélni miután divatbemutatót tartottam abból mekkora hülye is vagyok valójában. Az első akadályon - hogy valakit találjak itt -, zökkenőmentesen sikerül átesnem és most érzem először mióta elhagytam a lakásomat, hogy az irányítás egy perc erejéig visszakerül a kezeim közé. Bámulatos érzés. Felmérve a terepet merészkedek beljebb, amivel talán képes leszek becsapni önmagamat. Ugyanis minél több lehetőséget szorítok ki a menekülésre, annál jobban fog bennem élni a késztetés, hogy megbarátkozzak az egyetlen változóval, ami ma szóba jöhet. Ami viszont meglepetésként ér odabent az annak az ismerős személynek a látványa, akivel álmomban sem gondoltam volna, hogy újra itt futunk majd össze. Danny egy igazán üdítő társaság volt a továbbképzésünk alatt s utána is, jelenlétével pedig szint vitt abba a már távolinak ható időszakba. Őt látni itt egyszerre hoz megkönnyebbülést számomra és fura idegességet amiért most előtte is jól bemutatkozok. Márpedig a lehetőségeimet felmérve valakivel muszáj lesz őszinte lennem. Még ha ezt azzal is kezdem, hogy megállás nélkül beszélek és csak félve remélem, hogy a szavak amik elhagyják a számat majd értelmes mondatokként jutnak el hozzá. Még nagyobb lesz a vigyor az arcomon amikor őt is eltalálja a felismerés pillanata és egy heves bólogatással meg is erősítem őt a szavaiban. - Pedig a vége felé majdnem fordítottál az álláson. - emlékeztetem rá, hogy bizonyára aznap csak a szerencse döntött úgy miképp mellém szegődik. Egyébiránt munkán kívül 0-24-ben mi a francot csinálok fokozatra vagyok állítva. - Egyszer talán megérünk egy visszavágóra. - fűzöm hozzá mellékesen. Tekintetbe véve a mai nap alakulását és annak lehetőségét, hogy kiskanállal kell majd felszednie a földről, lehet a következő találkozásunk alkalmával már nem mondhatja el, hogy örül annak miként egyben lát. A kérdésem adja magát, az idegességem pedig hatásos aláfestő zenét komponál hangszínemnek. A tőle kapott válasz mégis röhögésre késztet, főleg amikor még be is mutatja annak kivitelezését. - Hát ez nem hangzik elég humánusan Philre nézve. - eltudom képzelni, hogy egy-két bevitt ütés után végül megszabadul a rá szakadt tehertől. Őszintén hibáztatni sem tudnám érte. - Hol a csapda a fotókészítős képletben? - vonom fel szemöldökömet kíváncsian, de a szórakozottság továbbra sem tűnik el arcomról. - Igazat megvallva mindkettő után magamat ostoroznám még jó ideig, hogy visszavonulót fújtam. Aztán mivel baromira gáz hazudozó vagyok, ezért az első alkalommal vallomást tennék a csapat színe előtt és élő céltáblát csinálnék magamból. Azért tényleg értékelem az ötleteidet. - teszem hozzá gyorsan, hogy nehogy úgy érezze nem vagyok hálás amiért kieszelte őket. Csak egyszerűen a belső csatám éppen most ment át világháború szintűbe és az ugorni fogsz, besz*ri csapat áll nyerésre. Először csak egy bólintás veszi elejét a kérdésére adott válaszomnak és miközben nekiállok a Tom által kapott papír kitöltésének. - Azt hittem már elég egyértelművé tettem, hogy még ejtőernyő-szűz vagyok. - mosolygok fel rá, majd miután kipréselek ajkaim közül egy beletörődő sóhajtást, csak azután folytatom. - Egyáltalán hogy kezdjek bele? Mármint mi ennek a folyamata, hogy ne csináljak magamból palacsintát? Mert azoktól amit elolvastam, igazából csak még nagyobb káosz alakult ki a fejemben és bevallom, az elől deszka-hátul léc stílus nem állna annyira jól nekem. - grimaszolok egyet, majd mellé még végigmérem magamat. Évek edzése menne tönkre, ha leeresztődnék, mint egy lufi. Tomnak adom át a kitöltött papírt, majd Danny felé fordulok, de úgy tűnik lassan neki is állunk a készülődésnek. - Valami olyan alapoktól induló, méhecske és virágok féle jótanács, amit átadnál egy magamfajta kezdőnek? - kérdezek rá még azon az elven, hogyha többet tudok, akkor nyugodtabb leszek. Nálam sosem működött az a felfogás, hogy amiről nem tudtam, az nem is fájt.
Maybe we are broken. But we put ourselves back together. We survived. That’s what makes us so powerful.
Nem tudom miért, de jót szórakozok Brodie zavarodottságán. Persze ennek semmilyen jelét nem mutatok, annyira őstuloknak még nem nevelt édesanyám, hogy a másik arcába nevessek, ha amaz épp nem érzi magát komfortosan. Jókedvem egy ideig megtartom magamnak és a fiatal férfi látványát iszom be magamban. Ismerem még az érzést, milyen, amikor először jár ilyen helyen az ember. Noha, vele ellentétben engem teljes mértékben lekötött az afeletti izgatottságom, hogy ha csak néhány perc erejéig is, de az adrenalin teljes mértékben magával ragadhat. A szabadesés leírhatatlan érzését pedig kevés dologra cserélném csak el. S egy biztos: ezen a hétvégén semmiért sem tenném meg. Szükségem van arra, hogy fejem kiszellőztesse, hogy tisztán tudjak gondolkodni, mert érzem, hogy saját érzéseim miként kerítenek körbe és ejtenek csapdába. Szabadulni kívánok attól a fájdalomtól, mely szívemben él. - Igen, kevés hiányzott hozzá – húzom el ajkaimat. – Öreg vagyok már – sóhajtom el magam. Látott volna egyetemista koromban. Akkor is simán legyőzött volna, a végtelen ivászat csak bizonyos esetekben megengedett tevékenység az életemben. De az tagadhatatlan, hogy vannak alkalmak, amikor egy-egy pohár gin tonic mindig lecsúszik. Mondjuk egy műszak vége. – Vigyázz, mert szavadon foglak ám – vigyorgok rá szemtelenül. – S félő, hogy nem fogok élni a tisztességes játékmódszerrel – nevetem el magam, akként, amiben még a vállaim is megrázkódnak enyhén. Fejem végül csak megrázom, és legyintek is hozzá, mint aki nem is gondolta komolyan azt, amit mondott… Gyanúm azonban beigazolódik, és valóban nem ugrott még. Mindent el kell kezdeni egyszer, nem igaz? Vidámságom kezd egyre nagyobb léptéket ölteni és megmagyarázhatatlan az indoka annak, miért érzek büszkeséget arra, hogy szemtanúja lehetek ennek a mérdföldkőnek az életében. - Nem, valóban nem, de már megszokta – legyintek újra csak könnyedén. Se szerit, se számát nem tudja annak, hogy mennyien veszítették már el hirtelen az eszméletüket, amikor hozzá csatolva ugrottak ki a gépből. Munkahelyi ártalomnak nevezi. - Kap egy GoPro-t a sisakjára – buktat le gyorsan Tom, még mielőtt olyanba keverném a srácot, amit később ő is megbánhat. - És később a felvételeket – vallom be végül. – Amit rendszerint megosztok az instán. Hol sztoriba, hol az idővonalon – vonom meg a vállam. Így pedig láthatják majd, hogy bizony velem nem ugrott, akkor sem, ha a képen az szerepel, hogy együtt ülünk a gépben. De hát… A lehetősége megvan, bármit bevállalhat, én tartom a hátam… A magam módján. Egy bizonyos fokig. Azt azonban értékelem, hogy nem kíván hazudni a barátainak és inkább bevállalja az ugrást. Most már nyíltan vigyorgok rá, jókedvem pedig levakarhatatlan az arcomról. – Nem lesz semmi gond – próbálom megnyugtatni azt illetően, hogy nem kell tartani az ugrástól. Semmi olyan nem fog történni, ami életének vesztét okozná. Persze a gép útközben felrobbanhat, az ejtőernyő nem nyílhat ki… De milyen jó, hogy mindig van egy vésztartalék, szóval csak semmi pánik. Amennyire nem tekintik annak, igazából ez tényleg egy biztonságos sport. A maga módján. - Szeretek szűzességet elvenni – vonom fel szemöldököm párszor. A magam részéről átadom az űrlapot, amit Tom, első átnézése utána visszapasszol: nem töltöttem ki az értesítendő személy részt. Barna íriszeim hidegen vetem rájuk. Így kapóra jön Brodie faggatózása. - Ez attól függ. Van egy hat órás képzés, amely lényegében egy tréning arra, hogy egyedül tudj ugrani, de ott is mindig előfelvétel, hogy legalább először tandemugorj. Ennek a hat órás képzés lényegében tényleg arra készít fel, hogy miként tudsz biztonságosan ugrani. Hogy működik az ejtőernyő, milyen részei vannak, milyen ruhát viselj. És milyen eszközökre van szükséged, amit itt bérbe adnak neked és hogy ezeket miként tudod úgy használni, hogy tényleg biztonságban legyél. Ha erre nincs időd és mivel időpontot foglaltak neked, mely nem tartalmazza a képzés díját sem, igazam van? – tekintek itt csak Tomra, kinek így most megszólalnia sem kell. Egyszerűen csak megrázza a fejét, amiből látom, hogy igazam van. – Akkor van egy tapasztalt ugró, aki nem én vagyok – nevetem el magam és közben magamra mutatok – akihez hozzácsatolnak. Ez az úgynevezett tandem ugrás. Itt neked nincs más dolgod, csak élvezned az ugrást, a kilátást, az ejtőernyő kioldásáról, pedig ez az személy fog gondoskodni. Ő Phil. Ez a leggyakoribb ugrás mód. Tényleg csak az ugrásmániások végzik el a képzést, az olyan hülyék, mint én – mutatok magamra. Ha megkérdeznék, hogy ez vajon miért a szenvedélyem, bizony nem tudnék rá válaszolni. Egyszerűen tényleg csak élvezem, hogy néhány perc erejéig szabadon zuhanok a föld irányába, majd egy bizonyos szintnél, kioldom az ejtőernyőt és úgy szárnyalok, ahogy csak én kívánom. Szabadnak érzem magam abban a hét percben, amíg földet érek. - Tanááács – dőlök neki a pultnak, a tollal egy pontot ütögetek a lapon, pontosan azon a helyen, ahol Tom egy nevet és telefonszámot vár tőlem. – Érezd jól magad? Add át magad a végtelen szabadságnak, mely a hatalmába kerít – vigyorgok rá. – Viccen kívül, ha nem akarsz, nem kell ugrani – vetem még fel neki. Kényszernek nem kell megélni, annak semmi értelme nincs ugyanis. - Ha félsz, aggódsz, szorongsz miatta, akkor jó élményed nem lesz benne. Azt pedig nem szeretném, hogy negatív élményekkel menj el innen – vallom meg őszintén. Na, hát az egyik kedvenc hobbimról van szó, naná, hogy érdekel, hogy az embereknek mi a véleménye erről.
A kezdeti szökési hajlamom kezd az ittlétem során lecsillapodni és erre minden bizonnyal Danny jelenléte is rásegít. Örültem az ismerős arcnak, még ha az idegességem olykor beszélgetésünk során egy oktávval feljebb is vitte a hangszínemet vagy egyszerűen csak rápörögve a témára mutattam be neki az aggódó oldalamat. Találkoztam már ezzel a felfogásommal korábban is, de elmondhatom, hogy nem voltunk jó barátok. Sok mindenben akart elszántan megakadályozni és ahogyan az idegességem és az ugrás iránti kíváncsiságom bajnokságot vívnak egymással, úgy ezek a kétségek sem tűnnek el olyan egyszerűen, mint ahogyan azt szeretném. Danny társasága egy plusz biztonságos tényezőt jelent a helyzetemben, mert azt szimbolizálja számomra, hogy bármennyire nagy őrültségre készülök, legalább nem egyedül vagyok benne. És basszus, Dan kisugárzása ezzel a témával kapcsolatban irtó menő és inspiráló, én meg néha azt kívánom nyelne el a föld amikor ijedt kapitányt játszok előtte. Mindenkinek vannak gyengébb pillanatai, ez pedig úgy tűnik most az én időm, hogy ennek fényében ragyogjak. Ő meg mint valami stabilitás ebben a bizonytalan képletben tartja bennem a lelket és tuningolja fel a motivációmat, amiről azt se tudtam, hogy még egyáltalán fogok majd vele találkozni vagy örök búcsút intett nekem. - Ha most ezzel próbáltál lebeszélni a visszavágóról, csak jelzem, hogy komplett a visszájára sült el. - szokásos mosolyommal jutalmazom meg őt. - Valójában kíváncsivá tettél milyen az, amikor nem tisztességesen játszol. Vannak ilyen kis trükkjeid meg minden más, amire nem ártana majd odafigyelnem? - tapogatózok tovább, viszont tényleg nem lenne ellenemre megismételni a múltkorit. Egy kis egészséges versengés még senkinek nem ártott meg. Sok nem túl szerencsés helyzetből sikerült már kidumálni magamat, ez a mostani azonban még az én menekülőterveket tartalmazó készletemet is alaposan felkavarja. Nem véletlen, hogy tanácsért fordulok Dannyhez, aki lassan el is lát hasznos tippekkel, mégis valahogy sikerül minduntalan visszakerülnöm az eredeti forgatókönyvhöz. Ugorj vagy...oké, a vagy ebben az esetben nem lehetőség, mert tudom magamról jól, hogy lassan már ösztönből utasítom majd el ennek esélyét. - Te eléggé mesterien kigondoltad ezt. - vallom be szinte már elismerően, aztán végül elhallgatok, hogy a kérdésemre kapott válaszát figyelmesen követhessem végig. A mosoly viszont szélesebb ívvel terül el az arcomon amikor a szüzességgel kapcsolatban riposztol, még ha érdemi válasz nélkül is hagyom a dolgot. Nem attól tartottam, hogy ugranom kell, hanem a köztes folyamat zavart. Az ernyővel való bénázás, a landolás, minden ami horrorfilm paródia módjára elevenedett meg lelki szemeim előtt azóta, hogy korábban beültem az autómba. Ellensége sem vagyok annak, hogy új dolgokat próbáljak ki és általában minden túlgondolás nélkül partner is vagyok bármiben, de talán épp ez volt a baj. A partner nélküli próbálkozás, ami a Dannyvel való beszélgetésünk alatt mint kiderült, tartalmazott egy kiskaput. Ez pedig az esetünkben Phil volt. És minél többet tudtam meg erről a folyamatról, úgy az agyam is képes volt befogadni, elraktározni ezeket az információkat és valami lassan kialakuló románccá alakítani az ejtőernyőzéssel való kapcsolatomat. Szokták mondani, hogy a tudás hatalom és az én esetemben jó ha minél több mindennel vagyok tisztában mielőtt bármilyen életbevágó döntésbe fejest ugranék. A riasztások során sem ringathatjuk bele magunkat az édes tudatlanságba, hiszen tisztában kell lennünk mi vár minket odabent. Milyen állapotban van az épület, mennyi időnk van hátra mielőtt már nem lesz biztonságos számunkra odabent lenni és mennyien ragadtak az annak fogságában, akiket ki kell majd hoznunk onnan. Másodpercek leforgása alatt kell döntéseket hozni és aszerint cselekedni. Tudni, hogy mivel állunk szembe egyáltalán nem hátrány. Egy olyan kulcsot ad a kezünkbe, amit ha jól használunk fel, képesek vagyunk legyűrni az előttünk álló akadályokat. - Nos, ez határozottan más megvilágításba helyezte most a dolgokat. - nyugodtabban cseng a hangom a korábbi állapotához képest, szinte már hálásan is Danny irányába, így miután a tanácsába is beavat, csak a fejemet ingatom. - Nem, most már úgy érzem nagyjából rendben leszek és nem fogok elrohanni sem. - nyugtatom meg afelől, ami bennem már percek óta kezdett kibontakozni. - Ebben az esetben kapsz egy ugróruhát te is, majd átmegyünk még néhány szabályzaton és fontos tudnivalón, aztán irány a gép. - szólal meg egy számomra ismeretlen hang a hátam mögül és amikor megfordulok egy férfi nyújtja a kezét felém bemutatkozás gyanánt. - Hello, Phil vagyok. Szóltak, hogy először vagy itt, szóval ezt kapd magadra, aztán ha elkészültél neki is kezdhetünk a gyors felkészítőnek. - a saját bemutatkozásom után veszem át tőle, majd nem sokkal később magamra az ugróruhát és végül az utasheveder is felkerül rám. Phil jófej pasasnak tűnik és bár a hangjából kihallatszik, hogy komolyan kell vennem a szavait, de olyan könnyedséggel vezet be az ugrás előtti gyakorlatba és a fontos tudnivalókba, amivel a kezdeti idegességem is nyomokban alábbhagy. Így mire visszakerülünk a többiekhez és elindulunk a felszálláshoz már sokkal inkább vagyok izgatott, mintsem feszült a rám váró események miatt, még ha némi kétely még maradt is bennem. Útközben a gép felé viszont felveszem a lépést és Danny mellé masírozok, hogy ne maradjak le tőle. - Szóval az eddig tiszta, hogy méltó ellenfél tudsz lenni, könnyen improvizálsz és nem félsz a kihívásoktól. Milyen sportokban próbáltad még ki magad? - korábban ez nem éppen került szóba közöttünk, de most kíváncsivá tett. Finneast gyötrelem elhúzni magammal túrázni a szabadnapjainkon, a többiek meg a családjukkal töltik korlátozott idejüket és csak néha sikerül összeegyeztetni, hogy mindenkinek jó legyen.
Maybe we are broken. But we put ourselves back together. We survived. That’s what makes us so powerful.
Nyíltan, szélesen mosolygok – avagy éppen vigyorgok, az egész csak nézőpont kérdése – a velem szemben lévő férfira. Zavara, mely ismerős mivoltom vált ki belőle, ennivalónak hat. Természetes, hogy aggódik az ugrás miatt, szinte mindenki így viselkedik az első alkalom előtt. Annak előtt még én is, annyi különbséggel, hogy akként pörögtem, mint a ringlispír, hogy mikor mi fog következni, mikor szállunk már fel. Izgatottan vártam, mégis rohadtul aggódtam, hogy mi fog történni. Hogyne aggódna az ember ilyenkor, mégis csak a magasból ugrik ki! - Lebeszélni? Sose vetemednék ilyen aljas dologra – nevetem jókedvűen, fejem rázom meg. A reggeli rosszkedvem, mintha csak a szél fújta volna el és ezt Brodie életvidám kisugárzásának köszönhetem. Kalapom teszem rá – és eszem is meg – hogy ez így van. Mintha az elmúlt időszak, mely lassan kívánt felemészteni meg sem történt volna, mindössze egy rossz álom lett volna. Pedig nem az, a jelentkezési lap kitöltetlen rubrikájáról kiált vissza rám a valóság szörnyű ténye. – Ó, ha csak kis trükkjeim lennének – ajkaim széles vigyorrá formálódnak orcámon, az a fajta, mely túl sok jót nem ígér, senkinek sem. De, hogy ne nagyon hagyjam tovább kétségek között, még egy kacsintást is bezsebelhet mellé. – Szerelemben és háborúban nincsenek szabályok és ez kedves Brodie, bizony háború lesz – újra csak jóleső nevetés hagyja el ajkaimat. Persze, nem kell ennyire komolyan venni, vér nem fog folyni. Annyira. Nem, nem. Egyáltalán nem fog, teljesen jó kislány vagyok, a vadóc korszakomat évekkel ezelőtt kinőttem. Legalább is a világ szeretné, ha így lenne, sok tekintetben meg hajlandó vagyok ennek eleget is tenni. De nem ma, nem itt és nem most. - Valódi mestere vagyok ennek – vonom fel mindkét szemöldököm játékosan. A közösségi médiában való megjelenés természetesen nem az ő szívatását célozza meg. Ami azt illeti, tényleg tartanám a vállam érte, ha erről lenne szó, bárkinek elmesélném milyen nagyszerűen ugrott, amikor ez meg sem történt. A készülő kép és videó teljesen mást célt szolgálnak. Aki pedig ebből, bármit össze tudna rakni… A lényeg azonban nem is ez, hanem, hogy ebben a szent pillanatban Brodienak értelemszerűen kétségei vannak. Magától értetődő az érzés, én pedig, már ha van erre ráhatásom szívesen kisegítem némi információval, hogy miként működik ez. A pult mögött álló Tom is hálás, hogy nem neki kell kismilliomodjára elmondania ugyanazt. Világért sem vallaná be, de azért néha fárasztó tud lenni számára a folytonos tájékoztatás. Én ennek ellenére, mivel ritkán és keveset csinálom, így lelkesen adom elő, mi is várhat frissen szerzett társamra majd odafent. - Lefogadom, a haverjaid azt mondták, hogy először magadban ugrasz, igaz? – teszem fel a kérdést, mely azért sokat megmagyarázna abból, miért voltak ily kétségei az egészet illetően. – Az jó, mert utána sem fogsz tudni rohanni sehova egy jó darabig. Rohadt jó az ugrás és elmondhatatlan energiával tölt fel. Az adrenalin átjárja minden porcikádat, csak hogy amint földet érsz, az egész tested, a francokat. A lényed is remegésbe kezd és csak ülni tudsz, vigyorogni, mint a vadalma és nézni miként próbálja a tested összeszedni magát. És csak arra tudsz gondolni, mennyire rohadtul megérte és akarsz még belőle. Figyelmeztetlek! – emelem fel mutatóujjamat. – Függőséget tud okozni – vonom meg hetykén a vállamat. Erre jobb példa nincs is, mint én. Ki az összes létező pénzét – jó a megtakarításom azért nem – képes vagyok elverni erre. Mégis, érzem, hogy szükségem van erre, nem is kicsit. Ez lesz az egyetlen, amely képes most kikapcsolni teljesen az agyamat, a célom ugyanis, hogy nem akarok semmire sem gondolni. Leginkább rá nem. Közben Phil is csatlakozik közénk, széles vigyorral biccentek felé, és amíg Brodiet beavatja a részletekbe, kitöltöm a regisztráció maradék részét. Megadom az áhított kontaktot, Leo személyében. Ha már elhozott, és dekkolhatok majd náluk, talán nem veszi rossz néven, ha neki kell testrészeim maradékát összeszednie, ha valami balul sülne el – nem fog. A közelükből csak addig tűnök el, amíg a gyakorló ruhát felveszem – mégis csak hölgy lennék, vagy mifene. Szigorúan feketét, fekete csizmával. Egy sisakot Tomtól kérek kölcsön, melyen már ott is van a GoPro. – Melyikünk vágja majd meg? – kérdezem tőle, azért jobb, ha én is tudom, mikor kaphatom meg az áhított felvételt. - Én, estére landol nálad – közli egyszerűen, de nem egykedvűen. Még egy sisakot kölcsön kérek, melyet arcvonalban végig egy plexi véd és ugrótársamnak nyújtom át. - Jobb, mint a szemüveg, nem fog olyan érzést kelteni, hogy a szél le akarja a bőrt mosni az arcodról – de ettől függetlenül, már indulhatunk is a gép irányába. A hátitáskát felveszem, a mellkasom előtt csatolom azt össze, ellenőrzök minden műszert, jól működnek-e. Ekörül nyargalászik mellém Brodie. - Uh, mennyi időd van? – tekintek aggódóan a gép felé, mely nincs tőlünk oly messze. – Mert ennyi lehet nem lesz elég, amíg felsorolom. Leginkább ejtőernyőzés, mókusruhában ugrás, bungee jamping, minél magasabb helyről. Ó, és az örök és a klasszikus, kosár. De sok mindent kipróbáltam már – a géphez érve, azonban mégsem szállok be azonnal. Előtte megtorpanva kapom elő a telefonom az ugróruha egyik mellső zsebéből. A készüléken hamar megjelenik a kamera funkciója. – Gyere! – kérem, karját megérintve és ha nincs ellenére úgy fordulok, hogy mögöttünk a gép legyen, jól láthassa mindenkire mire készülünk. Széles vigyorral az arcomon csattan a kamera, a készüléket pedig visszahelyezem, ahonnan elvettem. A gép egyik szélébe ülök, középen Brodie fog helyet foglalni, innen könnyen át tud majd ülni Phil ülébe, amikor az ugrás miatt összecsatolja magukat. - Neked? – kérdezem emeltebb hangom, de csak azért, mert a kis gép rotorjai beüzemelésre kerülnek. – Honnan jött az ugrás? – kérdezem, a gép pedig pillanatokon belül elindul. Döcögve gurul a gyepen, amíg fel nem gyorsul olyan sebességre, hogy a magasba kapjon minket. Megszokásból nyúlok az ajtó melletti kapaszkodóhoz, feljebb tornázzam magam az ülésen. Tagadni sem tudom, hogy alig várom, elérjük a megfelelő magasságot.
Kezdőlap
