Egy szar buli kellős közepén iszunk, mert a főnök azt mondta
- Aston, el ne késs a buliból! - hallatszik az ajtón túlról egy általam már nagyon jól ismert női hang, mire megmozgatom bal lábamat a nagyjából félig teli kádban. Mélyet sóhajtok és inkább újra lehunyom szemeimet, hogy kiheverjem az elmúlt napok baromságait. Jelenleg semmire se vágyok jobban, mint egy mély kiadós alvásra, semmimet se akarom mozdítani az elkövetkező hát minimum nyolc-tíz órában. - Hallod, elkésel! - nyit rám végül a feleségem és erre már nem tudom tovább eljátszani, hogy most egy kicsit meghaltam. El lehet egyáltalán késni egy buliból? Általában nem, de nálunk ez kicsit máshogy megy, szar az egész úgy ahogy vagy és már annyira kötelezővé tettek mindent, hogy szó szerint fájdalmas elmenni szórakozni a kollégákkal, mert olyan, mintha ez is egy munka lenne, amit nem fizetnek meg, ellenben költ jó sokat, mert nem ittasan nem lehetne kibírni. Kinyitom szemeimet, aztán komótosan felülök a kádban, hogy megmasszírozzam nyakamat. - Nem megyek - jelentem ki elég mély rekedtes hanggal, teljes elhatározással, amit meg is ért Natalie, úgyhogy kis időre újra egyedül találom magam a még egészen új, penészmentes csempék között. Aztán most itt vagyok, majdnem csinosban a szórakozóhely bejárata előtt és azon gondolkozok, hogy hogyan kerültem ide, mi az az istentelen kibaszott motiváció, ami engem ide vezényelt és miért csak egy szál cigarettát szívtam még el. Lehet pont ehhez köthető az egyik ok, hogy nem az ágyat találtam meg azzal a lendülettel, hogy kiszálltam a kádból, ugyanis elfogyott a dohányom és leugrottam feltankolni raktáraimat a legközelebbi boltba, ahol leszólított az a pénztáros, akivel már régóta köszönőviszonyban vagyunk az örökös vásárlásaim miatt, s ezúttal nem csak a mai barom híreket mondta el, hanem azt is, hogy az elmúlt egy évben öregedtem tíz évet, szóval toljam már ki a valagomat valamelyik szórakozóhelyre, mert különben öt nap és olyan leszek, mint apám. Én pedig szót fogadtam. Leginkább azért, mert undorodom apámtól, de tényleg kezdek rá hasonlítani a tükörben, mármint a jelenlegi kinézetére, szóval erőt vettem magamon, felhívtam Philip haveromat, akivel eléggé egy húron pendülünk és megparancsoltam, hogy neki is el kell jönnie, amiért én ott leszek, hiszen legalább egy valakivel szeretném magam jól érezni. Nem tudom, egyáltalán leszünk-e öten az egész kibérelt helyen a pultosokkal együtt. Most így belegondolva, nem is lenne rossz, ha csak öten lennénk. Egyem a szívét, tényleg eljött. Bevallom, nem hittem el, hogy megteszi értem, vagy a neki vett cigaretta ajánlatért, de nem számít mi hozta ide, átnyújtom a beígért dobozt. - Áldozatvállalásod határtalan, ugye tudod? - fogok vele kezet, hogy üdvözöljem. Bár áldozatvállalását már azzal bebizonyította, hogy anno, közel velem egyszerre mentősnek állt. - Miért kell minden évben megrendezni ezt a szar? Nem érzik, hogy mennyire gáz és mindenki csak azért van itt, mert kötelező? - Nem egy szórakozóhely-szerű parti ez, inkább valami konferencia-after dolog, szép fehér terítőkkel leborított asztalok, emberek, akik munkájuk és életük során sose vesznek fel öltönyt, ezért itt most pótolják - tisztelet a kivételnek -, a zene hol elektronikus, hol meg valami lassú akusztikus altató és a már bekattant kollégák kellően gondoskodnak arról, hogy szar legyen a kedved. Mesés hely. - Na jó, menjünk... - nyomom el a cigarettámat az épület előtt állva, s nem mondom, hogy kész vagyok bemenni, de ne késsünk többet. - Remélem a fő-fő ember beszédéről már lemaradtunk, tavaly se bírtam ki röhögés nélkül, aztán utána jöttem rá, hogy amúgy nem is poénkodott. - Ciki volt. Mindegy, ez van.
- Lip, mész ma valamerre? – ront be a lakótársam a szobámba délután négykor, ám én még mindig a tegnap estét próbálom kiheverni. A fejem lüktet a fájdalomtól, még érzem a tegnapi alkohol és cigaretta szagát a számon és a gyengeségtől alig bírok mozogni. - Úgy nézek ki? – kérdezek vissza élből. Imádom a srácot, de néha az agyamra tud menni. - Este egy sör? – erre a megszólalására elég csúnyán nézek rá, de végül mind a ketten elnevetjük magunkat és bólintok egy aprót. Csak akkorát, amennyire a fájdalom engedi jelenleg. Akármi is történt az előző este, egy sörre mindig kapható vagyok. Meglepően sokat tud segíteni másnap. Elmulasztja a fejfájást és meghozza a kedved, hogy még több alkoholt fogyassz. Még körülbelül negyed órán keresztül fetrengek az ágyamban, mire sikerül erőt vennem magamon és kihúzni a redőnyt. A nap szinte elvakít és szidom magam, amiért felálltam a kényelmes fekvőhelyemről. Még mormogok párat, amikor egy bejövő hívást mutat a telefonom kijelzője Astontól, az egyik munkatársamtól, aki történetesen az elmúlt időszakban egy rendkívül jó barátommá is vált. A telefont felvéve rögtön megcsap a felismerés, hogy a mai napom mégsem úgy fog alakulni, ahogy terveztem. Már teljesen elfelejtkeztem arról az éves buliról a mentőtisztek között, ami mindig annyira fájdalmasan rossz, hogy tavaly egy liter whisky elfogyasztása után is azon sírtam, hogy miért jöttem a világra, hogy itt kell lennem. Először nagyon ellenkezek a barátomnak, hiszen roppant másnapos vagyok és egy ilyen buli konkrétan a halálomat okozná, de őt nem érdekli. Szinte rám parancsol, hogy el kell mennem vele és még egy doboz cigit is beígér nekem, aminek hallatán felcsillan a szemem és bele is egyezem olyan lelkesedéssel, mint mikor a kisgyereknek cukorkát adsz ebéd előtt. A buliig nem csinálok sok mindent. Többnyire az ágyamban döglődöm és hülye videókat nézek YouTube-on, majd mikor úgy látom, hogy közeleg az indulás pillanata lezuhanyzom és belövöm a hajam, hogy azért tűrhetően nézzek ki. Nem mintha csajozni mennék ma este, itt nem sok szép hölgy szokott megfordulni. Nagyobb részen pasik vagyunk és egy-két olyan ellenkező nemű, akikhez hozzá sem nyúlnék vagy túl jól ismerem már ahhoz, hogy befűzzem. Kicsit késve érkezem a helyhez, de már távolról kiszúrom Aston szőke loboncát és vigyorogva sétálok a srác mellé. - Áh ne is mond, még a lakótársammal való sörözést is kihagytam emiatt, akinek kurvára nem szóltam, hogy eljövök és mikor indultam előtte indult le sörért – üt be a felismerés, majd előveszem a telefonomat, hogy bepötyögjek neki egy gyors üzenetet arról, hogy tervváltozás van és hogy nagyon sajnálom, de holnap bepótolhatjuk. Szerintem már meg sem lepődik rajtam. – Köszi a cigit. Még egy belefér, mielőtt bemegyünk, nem? – Nem várom meg a válaszát, rá is gyújtok gyorsan. Ha siet sem fogom sokáig feltartani, mert kifejlesztettem az utóbbi években a gyors cigizés technikáját. Gimiben még titkoltam a szüleim előtt. - Mi? Ez kötelező? Szerintem jobban oda kellene figyelnem a meetingeken – nevetek fel. Az előzőt végig sms-eztem egy csajjal, akit valamelyik buliban szedtem fel. Ilyen az élet, ha huszonhat éves vagy és facér és még kurvára nincs kedved megállapodni. - Menjünk – nyomom el én is a cigimet Aston után pár másodperccel, mivel az enyémben volt még egy slukk, amit nem hagyhattam kárba veszni. – De hallod én tavaly esküszöm azt hittem, hogy az valami stand-up comedy. Csak azért röhögtem végig, mire valamelyik idősebb mentős Queensből közölte velem, hogy ideje kussolni és viselkedjek – idézem fel az emléket. Azt hiszem sosem fogom elfelejteni azt az estét.
Egy szar buli kellős közepén iszunk, mert a főnök azt mondta
- Akkor azt hiszem egy darabig te fogsz mosogatni - nevetek, bár ez talán annyira mégsem vicces, főleg úgy, hogy miattam jött el. Mondjuk a lakótárssal való iszogatás se egy halaszthatatlan dolog, ebben nagy tapasztalatom van nekem is, hiszen közel tíz éve lakótársakkal lakom, utóbbi években költöztünk ténylegesen csak össze a feleségemmé vált nővel. - Fogd majd rám nyugodtan, tényleg nem gond, inkább engem utáljon érte, mintsem azt az embert, akivel együtt él - vonok vállat ezzel is jelezve neki, hogy engem ugyan nem zavar, ha el kell vinnem a balhét. Hozzá vagyok szokva, hogy szép szavakkal illetnek idegenek is. - Bele persze, sőt... - Most hogy mondja, hat is belefér az időnkbe amennyire meggondoltam magam ezzel a bulival kapcsolatban, de ha már elrángattam Philipet, nem fogok megfordulni és hazamenni. Magamnak is meggyújtok még egy cigit, nem számít, hogy most tettem le nemrég az előzőt, majd böjtölök a következő napokban, ahogy csak testem függősége engedi. Szinte fáradtságtól fájdalmasan fújom ki a füstöt. - Természetesen nem kötelező, csak kötelezően ajánlott és ha valaki nem vesz részt rajta, akkor biztosan a későbbiekben csúnya szankciókat rónak ki rá, amit hivatalosan sosem tehetnek meg, de mégis megteszik. Ha már elrángatják a... nem tudom milyen vezetőt, hogy mondjon egy ötperces kornyikálást, amitől hitelen Amerika legjobb humoristájává válik, akkor szeretnék, hogy legalább legyenek fülek, akik ezt végigszenvedik. És hát ezért kellenek emberek erre a buli, másrészt mert hagyomány és nehogy már csökkenő népszerűségű rátát kelljen felmutatniuk a szervezőknek. - A kilencvenes évben ez még tényleg király buli lehetett, de mostanra nagyon érződik rajta, hogy mindenki csak azért csinálja, mert milyen már, hogy egy negyven éves hagyományt szakítanának meg... Gáz az egész. Mindegy is. Mivelhogy előszeretettel raknak be éjszakásnak, jobban ismerem szinte az éjjeli New Yorkot, mintsem a nappalit. A várttal ellentétben Manhattan annyival nem kevésbé forgalmas, mint fényességben, persze ahol én dolgozom jelenleg, a lakóövezetekben és külterületekben már más a helyzet, de ezzel együtt a bűnözés is nagyobb teret ölt. Nem is tudom, miért jut ez most eszembe, talán nem kellene ennyire komótosan végignéznem a sötét utcán, mely tán annak a jele, hogy arra kellene vennünk az irányt és nem befelé. Eldobom a csikket és kicsit gatyába rázom magam, hogy ha már nem vagyok öltönyben, azért kinézzek már valahogy és csak kicsit legyek suttyó. Szívből remélem, hogy lekéstük a vezető beszédét és ezzel igazából lényegtelenné is válna, hogy bemegyünk-e vagy sem. Elnevetem magam a tavalyi sztorijára. - Azért tudod, jó érzés, hogy érzés, hogy talán nem engem néznek a legnagyobb baromnak - röhögök, meg szivatom is, de mert őt lehet, nem egy hisztis fajta, akiktől falra mászok, nem véletlenül vagyunk jelen esetben is kevesebb, mint egy méterre egymástól. - Látod, ezek a queensi mentősök mekkora gyökerek... - Igen, én is az vagyok. - De a brooklyniak kétszer rosszabbak, nekem elhiheted. - Arról a helyről mindig is menekülni akartam és nem csak anyámék miatt, nem egy csinos, kedves hely bárki bármit is mond. Végül odaérünk a nyílt ajtó küszöbéhez, ahol nem olyan hangos a zene, hogy ne halljuk egymás hangját. Végignézek az embereket, kiknek egy részét ismerem, másik részét inkább letagadom, a harmadik kategória meg... nem, inkább nem szeretnék velük megismerkedni. - Legrosszabb esetben itt leszünk fél órát, megmutatjuk a pofánkat, hogy helyben vagyunk, aztán lelépünk és elmegyünk egyet tekézni, jó? - teszem vállára kezem, majd megtesszük az első lépést befelé.
- Dehogy mosogatok – nevetek fel. – Maximum holnap majd meghívom én sörre, de van egy olyan érzésem, hogy már bevásárolt mára, így még ennyi dolgom sem lesz – nevetek fel. Nem én vagyok a világ legirigylésreméltóbb lakótársa. Elég sok probléma van velem és ezek mellett még szétszórt is vagyok. Az esetek nagy részében nem én takarítom ki a lakást, hanem a lakótársam. Hajlamos vagyok arra is, hogy mindent széthagyjak és ne tegyek ellene semmit, így a másik kénytelen megcsinálni helyettem. Nem panaszkodik napiszinten, de azért néha óvatosan megjegyzi, hogy ideje lenne összeszednem magam. - Olyan bájjal áldott meg az Úr, hogy engem kevesen utálnak – mosolyodom el. Ez persze nem igaz. Gimiben és az egyetemen is végig elég sokan gyűlöltek. Fiúk és lányok egyaránt, de vagyok olyan szórakozott, hogy ezeket csak dícséretként fogom fel. Néhány ember csak azért néz a másikra utálkozva, mert a féltékenység hajtja, s közben nem is ismer. Talán lenyúltam a nőjüket? Megcsináltattam a beadandóimat velük? Vagy esetleg játszadoztam velük és egy jól sikerült éjszaka után nem hívtam vissza többé? Mindegyik benne van a pakliban. Húzz egy kártyát és állj be a sorba! - Ha már eljöttünk idáig, akkor toljuk meg rendesen a ma estét. Ne foglalkozzunk azzal, hogy mennyire szar és unalmas. Kapcsoltassunk mi zenét a DJ-vel és ne hagyjuk, hogy ugyanazok a régi hidegháború alatti zenék szóljanak és mivel ingyen van a pia igyunk annyit, amennyi belénk fér. Szerintem egy idő után ez segíteni fog abban, hogy kurva jól érezzük magunkat és talán még táncolni is elkezdünk – beleszívok a cigimbe még utoljára egyet, s majd kidobom a kukába, mielőtt még beindulnánk. Valóban nincs túl sok kedvem ehhez az egész bulinak nevezett valamihez, de azért mégis jobb, mintha dolgoznék. Van alkohol, itt van Aston és talán még az este végére jól is fogjuk érezni magunkat. Nem fűzök azért nagy reményeket az egészhez, de még nem volt olyan, hogy ne sikerült volna egy estét egy kicsit is feldobni. Talán pár óra múlva úgy fognak ránk nézni az idősebb mentősök, mintha mi lennénk a sátán fattyai és még keresztet is vetnek, de ez engem egy picit sem érdekel. - Nyugi, idén elintézhetem, hogy téged nézzenek a legnagyobb baromnak. Csak egy kérésedbe telik – ütögetem meg a barátom vállát. Nem kell tartania attól, hogy kihagyom majd a mókából. - A brooklyniakat hagyjuk inkább meg ők amúgy is gyökerek, úgy összességében. Néztél már rám? – Ugyan mióta el kezdtem dolgozni átköltöztem Manhattanbe, de az életem többi részét Brooklynban éltem le. A családom még mindig ott lakik, így elég gyakran járok oda a mai napig. Plusz ha helyettesíteni kell valakit, akkor elég gyakran szólnak nekem. Én meg hát hogyan is mondhatnék nemet? A pénz, az pénz. Meg kell érte dolgozni bármi áron. - Szerintem jól fogjuk érezni itt magunkat – kacsintok rá a haveromra, mielőtt elröhögném magam. Én tényleg hiszem, hogy sikerül alkotnunk valami maradandót ma este. Azt persze nem akarom, hogy leégessem magam New York legtöbb mentőtisztje előtt és azok még évek múltán is arról csámcsogjanak majd, hogy mit csinált ez a Lip Cabot huszonhat évesen. Persze ettől függetlenül még simán lehet, hogy ez lesz.
Egy szar buli kellős közepén iszunk, mert a főnök azt mondta
Akkor ezzel én még azt a minimális bűntudatot is lehámozom magamról, amit azért éreztem eddig, mert elrángattam Philipet, mint kiderült, éppen egy esti sörözgetésről. Ő amúgy sem egy olyan ember, akit nagyon félteni kellene, majd úgyis megoldják maguk között a kisebb problémát - amennyiben ez nevezhető egyáltalán problémának -, én pedig jobban járok ezúttal is, ha a magam bajaival foglalkozom. Van elég, azt kell, hogy mondjam. Lehet tényleg kínos, hogy az egyetlen buli, ahová meghívnak és nem kell tartanom attól, hogy véletlenül drogokat fogok lenyelni, az ez lenne, egy irtó béna, munkahelyi parti. Megjegyzésére csak valami bugyuta grimaszt vágok, pedig amúgy totál igazat adok neki, én úgy gondolom, hogy őt tényleg nehezen lehetne utálni. Nemes egyszerűséggel csak jó arc és a világnak szüksége van az olyanokra, na meg... nekem is nagyon jól jön egy ilyen ember az életembe. - Két kérdésem van csak. Egy, szerinted mennyire fognak kiakadni a szervezők, hogy elcsesszük az általuk gondosan megformált parti-kultúrájukat? Kettő, ha vedelünk amennyit tudunk és szétcsapjuk magukat, mekkora az esélye, hogy nem csinálunk valami állati nagy baromságot? Tudod, jók voltak azok a "régi szép idők", főleg mikor majdnem sittre vágtak. Egyébként meg tök mindegy, csak hát két irány van, vagy felfelé ível majd a karrierünk ezután, mert mi vagyunk azok az istenek, hogy megreformáljuk a régi hagyományt, vagy baromira nem nézik majd jó szemmel és úgy siklik lefelé a pályafutásunk, mint Matthias Mayer az Olimpián a hegyről lefelé. - Mit is akarok ezzel mondani? Őszintén szólva, nem tudom, leginkább csak figyelmeztetném, hogy ha én atomra berúgok, akkor ott elég érdekes dolgok tudnak történni, de mire ezt kifejtem neki, tulajdonképpen bele is egyezek, szóval csináljuk, mert más lehetőségünk amúgy sincsen, legalább érezzük mi jól magukat. Inkább két ember legyen boldog, mint aztán meglátjuk, mennyire rántjuk majd magunkat a többieket is. Eldobom a cigit és elindulunk befelé. - Épp kérni is akartam! - Jó érzés, hogy van egy olyan jó barátom, aki ha esetleg én magamtól nem intézném el, hogy én legyen az est legnagyobb barma, akkor megteszi ő nekem, segít ebben ahogy tud. Már megérte eljönni. Most konkrétan engem, magát, az én családomat, az ő családját és a régi kollégákat is legyökerezi, ez már azért nem semmi és mégsem tudok mást tenni, mintsem nevetni rajta. Pedig mekkora lenne, ha most felkapnám a vizet és neki esnék ököllel, az estét ezzel fel is dobnánk, minek is pia. De nem, én az ilyen önsanyargatós poénokra mindig túlságosan is vevő vagyok és ha nem ő mondaná ki, akkor feltehetőleg én is valami szép gesztussal megragadnám az alkalmat. Az ajtóban költői kérdésére erőteljesen felé fordítom arcomat, kezem közé veszem az arcát és úgy teszek, mintha szemügyre venném. - Ja, most hogy mondod, tényleg... - szúrok vissza azzal, hogy tényleg gyökérnek néz ki, de hát mit várt tőlem, hogy nem fogom lecsapni a magas labdát? Másrészt meg elszórakoztatjuk mi saját magunkat is már most, totál részegen, reggel közeledtével pedig szerintem ott fogunk tartani, hogy az asztal két végén ernyedten ülve durvábban oltjuk majd egymást, mint két öreg tata egy falusi focimeccs két ellenkező szurkolói táborából. Mostanra már egészen biztosan állíthatom, hogy szétváltunk két különböző töltetre, én lettem a negatív tag kettőnk közül, míg ő próbál pozitívan hozzáállni az előttünk lévő órákhoz és ezen nem tudom meglepődni, mégis titkon remélem, hogy igaza lesz. Átlépjük a küszöböt, egyébként nincsenek sokan ahogy jobban körbenézek és valamiért ennek én kifejezetten örülök. Talán már tényleg lezajlott az a gáz köszöntőbeszéd, ami egyben annyit jelent, hogy le lehet lépni. Egyik szemüveges kinövésű srác lép oda hozzánk, pár évvel lehet idősebb nálunk csak, mondjuk én mindössze annyit tudok róla, amennyit a kolleginák összepletykáltak mellettem, vagyis hogy négy éve nonstop szingli. Engem ez az információ speciel tökre nem érdekelt volna, de ezzel jár, ha együtt kávézunk időnként. - Felipe, Ashton! Jó titeket látni! - Azzal átnyújtja a kezében lévő két megtöltött poharat. Színre és illatra nem tudnom megmondani, hogy mi ez a pia. - Aston. Mint az ass. - Nem tudom, hogy direkt mondja ki rosszul a nevünket, de engem már vagy másodjára Ashtonoz le és ez zavar. Ha más nyelven mondaná ki, azt mondom oké, játsszon csak, de egy betű eltérés azért már kicsit zavar. Aztán egy nő is odalép hozzánk, már láttam, sőt, beszélgettem is vele lehet pont egy éve ugyanitt, csakhogy az istennek sem ugrik be a neve és túl kínosnak érezném most megint megkérdezni. De normálisnak tűnik, mire én csak Philipre nézek. - Volt már a csodabeszéd? - kérdezem tőlük, mindegy, hogy ki válaszol közülük. Ismételten Lipre nézek, összekoccintom a poharunkat. - Nem tudom, hogy mi lehet ebben és első szabály nem elfogadni jött-ment italokat másoktól, de ha már úgyis szét akarjuk csapni magunkat, teljesen mindegy is. Szóval fenékig. - Megiszom. Valami kevert dolog, tökéletes arra, hogy drogot tegyenek bele, de azért emiatt nem aggódom most valamiért, fenébe is ez egy mentős buli, jobb hely sincs arra, hogy életveszélyes állapotba kerüljünk.
Nem bánom, hogy végül nem maradtam otthon. Magamból kiindulva úgyis az lett volna a vége, hogy pár sör után vagy teljesen bepunnyadok és alszok vagy ott a másik véglet, hogy annyira felpörget az alkohol, hogy elmegyek bulizni. Nem igazán vágytam semmi hasznos tevékenységre ma. Főleg, hogy a fél napot alvással töltöttem a tegnap esti móka miatt. Astonnal pedig mindig egy élmény menni bárhová is, még abban az esetben is, ha csak egy nyomorult céges buliról van szó. - Az első kérdésedre azt válaszolnám, hogy nagyon ki fognak akadni, de ez minket nem fog érdekelni. Maximum nevetünk egy jót azon, hogy mennyire kidülled az ér idegességében a főgórénak – nevetek fel. – A másodikra, pedig azt mondanám, hogy elég képlékeny és előre nem lehet tudni. Attól nem fognak kirúgni minket, hogy egy buliban jól érezzük magunkat, sőt jobban is a többi embernél. Azt hiszem ez olyan dolog, amit félre kell rakni és meglátjuk mi sül ki belőle. Még az is lehet, hogy a legnagyobb jégszívvel rendelkező tűzoltók is megtörnek majd, aztán mi leszünk a királyok, akikkel még az utcán összefutva is lepacsiznak – mosolyodom el. Tényleg nem tudom, hogy hogyan reagálnának arra, ha olyan nagyon szétcsapnánk magunkat. Igazából túlságosan nem érdekel, mert az nem minősíti a munkámat, amiben nem szokott panasz lenni rám. Tehetek én róla, hogy a mindennapi életben egy gyökér vagyok? - Vedd úgy, hogy el van intézve – kacsintok rá. Igazából csak viccelődök és nem szándékom teljes mértékben leégetni, de ha nyílik majd rá alkalmam, hogy egy kicsit beégessem, azt szívesen megteszem. Mire másra lennének jók a barátok? Azt hülyeségnek tartom, ha mindössze annyiból áll az emberek közötti kapcsolat, hogy egymás mellett elbeszélgetnek és néha beülnek egy-egy kávéra, mert az milyen menő. Aztán azt se felejtsük el, hogy ezt persze mindenképpen posztolni kell valamelyik közösségi média felületre. - Köcsög – nevetek fel. Nem vagyok aza szívbajos gyerek. Általában reálisan látom a dolgokat és próbálok mindent elpoénkodni és emiatt a legtöbb ember azt gondolja, hogy szimplán hülye vagyok. Nem igazán tud érdekelni, de értékelni tudom, ha valaki nem sorol be ebbe a kategóriába és ezért hálás vagyok Astonnak. A helyiségbe belépve azt kell mondanom, hogy nem lep meg, amit látok. Nincsenek valami sokan, gondolom a normálisabb réteget mi képviseljük ma ketten. Otis sem jött el, akivel egy őrsön dolgozunk, s akivel rendkívül jó kapcsolatot ápolok. Őszintén megvallva el is felejtettem szólni neki, hogy mégis betévedek. Minden annyira hirtelen volt. Azért az megmosolyogtat, hogy hiába kötelező jellegű az egész, nem sokan tartják be ezt a szabályt. Vajon mi meg fogjuk bánni? Rögtön letámad minket egy Harry nevű srác. Alacsony, szemüveges fazon. Nincs benne semmi különleges. Meghökkenve pillantok rá elsőnek, hogy mind a kettőnk nevét elrontja, de gyorsan eltüntetem az arcomról ezt a nézést és másra kezdek koncentrálni. - Téged is jó látni, Henry – ütögetem meg a vállát és elveszem tőle a felém tartott poharat. - Harry. - Nem mindegy? – játszom el én is vele azt, amit ő az imént velünk. Ki sem javítom Astonnal ellentétben, hogy én nem Felipe vagyok. Nem is figyelek többé rá, hiszen egy nő is odalép hozzánk. Azt hiszem Marjory-nek hívják, de nem vennék rá mérget, így próbálom kiküszöbölni azt, hogy meg kelljen szólítani. - Volt, sajnos lemaradtatok róla – válaszolja a szemüveges férfi, mire szomorúan sóhajtok. - Pedig csak amiatt jöttünk. Menjünk is haza, Aston – rázom meg a fejem lemondóan, de azért elnevetem magam. Még az sem akarja halllani azt a hegyi beszédet, aki egyébként ténylegesen is élvezi az egész bulit. Az annyira lehangoló és monoton. Nem azért jött ide senki, hogy azt hallgassa. Máskor is le lehet hozni magunkat az életről. - Nem hiszem, hogy bármelyik mentős is rakott volna bele bármit, ha meg igen, jó kezekben vagyunk – felemelem a poharat. – Egészségünkre! – végszóra lehúzom az italt, ami egy édes valami. Még csak nem is éget. Annyira nem vagyok oda az ilyen fajta alkoholért, de semmit sem szabad visszautasítani.
Egy szar buli kellős közepén iszunk, mert a főnök azt mondta
Régi tulajdonságom, hogy nehezen tudok teljesen ellazulni, ami talán nem meglepő, ha tudjuk, milyen helyen akarnám ezt megtenni, elvégre a főnökökkel és kollégákkal együtt egy légtérben bulizni nem mindig a kánaán minden ember számára, főleg, hogy pusztán a másik képe is azt sejteti tudat alatt, hogy hamarosan egy kurva sokkal száguldó szirénázó mentőautóban fogunk imádkozni, hogy a sérült ne purcanjon ki, ami még a magunkfajta embereknek sem teljesen stressz mentes. De nem számít, most majd biztosan jól fogjuk magunkat érezni (ebben még mindig nem hiszek, de mégsem akarnám még jobban lehozni az életről Lipet, ha már elrángattam ide), szóval megerőltetem magam és igyekszem kiszívni a cigarettámból minden utolsó csepp optimizmust is. - Legyen így. Vagyis ez az utolsó pacsizós szitu tökre bejön, aztán majd kiderül. - Nem mintha bármikor is arra hajtottam volna, hogy én legyen a faszagyerek. Nem vonzott, hogy nekem mindenkivel le kellene pacsiznom, mert akkor biztosan állati menő lennék. Most, hogy sikeresen elintéztettem Lippel, hogy ő is elintézze nekem, hogy én legyen a legnagyobb barom idén, már sokkal boldogabb állapotban lépem át a küszöböt. Azért csak a miheztartás végett, egy kicsit visszaszúrok, mégis csak így fer, meg kvittek vagyok. Ő kifejezi, hogy számíthatok rá, nekem is illik ezt megtennem a magunk ferdítős módján, de hát könyörgöm, nem ez a normális? Hát nincs zsúfoltság érzetem, de ez egy plusz pont számomra, a rendezvénynek ellenben nyilván rossz. Henry, vagy ki ez, izé, Herry - mint ahogy sikerült megtudnom a nevét - egyből le is támad és szerintem zsinórban negyedszerre Ashtonoz le engem rövid találkozásaink során és én mindig kijavítom, de talán a seggemről majd rájön, hogy az az sh az igazából szimpla s. Nem bonyolult. Jönnek a többiek is, látszólag csak futólag akarnának velünk beszélgetni, amit megértek, én sem maradnék helyben sokáig. Míg megtárgyalják, hogy mennyire rossz, amiért lemaradtunk a fő látványosságról, én itallal a kezemben huppanok le a közeli székre, s amint a seggemen ülök, Lip mondja is, hogy mehetünk haza. Oké. Egyből fel is állok és az ajtó felé fordulok. - Na halá istennek - felelem, de hát nem gondolom komolyan, mindössze a poént folytatom, amit Lip kezdett el. Koccintunk, majd iszunk. Egy kicsit fintorgok, mert az ital íze leginkább a pillecukorhoz hasonlít, ami tömény cukor és édes íz, ezek nekem sosem jöttek be. De legurítom, ezen is túl vagyok. - Van valami erősebb is? - térek a lényegre. - Lip már nagyon szeretne turbóhatást kapni, hogy a fején pörögjön - bököm oldalba. Nem tudom, hogy tud-e olyat, de ha biztosítja, hogy nem lesz nyaktörés, akkor én látni akarom.
Belül egy kicsit sírnom kell azon, ahogy látom a sok tata korút szórakozni. Mindegyiknek egy sör a kezében, talán lehúztak már egy-két felest és azon beszélgetnek, hogy mennyire jó végre az asszony nélkül bulizni. Azt hiszem ők még irigylik az olyan férfiakat, mint én. Huszonhat éves vagyok, független, így azt csinálok, amit csak szeretnék. Ez egyébként valóban így van. Mindössze néha nyavalygok egy kicsit, hogy bár ne kéne dolgoznom és akkor még utazgatni is tudnék. Ezzel egy probléma van. Ha nincs meló, akkor nincs pénz. Kvázi képtelen vagyok bárhová is menni. A szüleim szerint pedig felnőtt ember vagyok. Már elértem azt a kort, amikor magamat kell kisegítenem minden szempontból. Ezért van az, hogy nem a legpuccosabb lakásban élek Manhattanben. Egy másfél szobás lyukban, ahol enyém lett a teljes szoba két havi nyávogás után. - Amúgy gondolj bele. A legtöbb itteni embert már annyira megette az élet, hogy bármit csinálunk, ami nem megszokott a kis életükben, az nekik menő lesz. Nézd már mennyire élvezik ezt a nyugdíjas zenét – mutatok a munkatársainkra. Néhányat nem is ismerek közülük. Plusz ott vannak a Harry félék, akik körülbelül velünk egykorúak, de elég szerencsétlenek az élethez, így itt élik ki magukat. Nem irigylem egyik kategóriát sem. Az ők helyükben már biztosan a falra másznék. - Neked hogy van az asszony? – érdeklődöm, s szerzek még egy olyan édes shotot, amit az előbb Harry nyomott a kezünkbe és átnyújtom Astonnak az egyiket. Egyáltalán nem erős, de finom, ha egy csomó ilyet megiszok, akkor holnap biztosan utálni fog érte a testem, mivel tuti fájni fog a gyomrom. Szerencsére van otthon sör, ami a legjobb a másnaposságra és még csak nem is dolgozom majd. Nem kell arra figyelnem, hogy minden klappoljon a mai estén és ne üssem ki magam teljesen. Hangosan nevetek fel, amikor Aston felpattan a helyéről arra reflektálva, hogy haza kell mennünk. Őszintén már most kezdem egy fokkal jobban érezni magam. Félreértés ne essék, mert egyáltalán nincs olyan hangulata a bulinak, amitől hanyatt vágnám magam, de ezzel szemben galád módon jól elszórakozok a nyomorék munkatársaimon. Miért büntet velük a sors? - Igazából ennél már csak erősebbet szeretnék inni – két édes lötty elég volt. Nem mondom azt, hogy sört nem fogok még fogyasztani az este folyamán, de azt az ízéért iszom. Tizenöt éves korom óta oda meg vissza vagyok érte. Ha nem edzenék annyira sokat, akkor most biztosan sörhassal díszelegnék itt. Esélyem sem lenne arra, hogy bárkit felszedjek. Mondjuk ma nem ez a cél. – Mintha neked nem az lenne a terved, hogy a fejeden pörögj, barátom – megütögetem Aston vállát, s elindulok a pult felé, hiszen Harry azt mondja ott ki tudjuk szolgálni magunkat piával és kajával. Ez mind szép és jó, habár az itteni ki tudja honnan szerzett ételből még most nem szívesen ennék. Talán majd, amikor már minden is mindegy lesz.
Egy szar buli kellős közepén iszunk, mert a főnök azt mondta
Elnézek az öregeken, akikre Lip vonja fel a figyelmemet. Hát nem tudom... Ilyenkor mindig az jut eszembe, hogy én vajon milyen leszek majd vénemberként, amit talán kezdjük is azzal, hogy egyáltalán nem vagyok meggyőződve afelől, hogy valaha is leszek vénember és nem patkolok el előbb, ez a legvalószínűbb esett, azonban vegyük Donnie Miles rokonom példáját: úgy szívta a dohányt és köztudottan a füvet is, mint a levegőt, sosem volt nagy állása, de becsületes autószerelő volt, megcsinálta a dolgát és nem bánta, ha össze kell piszkolni a kezét. Esténként bement a szokásos romkocsmába, legurított pár sört, aztán hazament, mert másnap kezdődött újra a nap. Nem volt egy szent ember, de én felnézek rá és már öt évesen (hol voltam én még öt évesen???) is azt éreztem, hogy én is hasonló kaliberként fogom élni az idősebb éveimet. Nyugodjék békében. - Nem gáz, ha az öregek bulizni akarnak, de ne erőltetetten, meg gusztustalanul tegyék. - Persze ki vagyok én, hogy megmondjam nekik mit hogy ízléses? Lippel egyidősek vagyunk úgy nagyjából, de kettőnk családi állapota ég és föld és erre a feleségemre utaló kérdése döbbent rá. - Mikor hogy. Vannak idegesebb napjai, meg kissé álmatlan éjszakák, de jól van, egészséges a gyerekkel együtt - felelem és legurítom azt az utolsó édes szart is a torkomon, amire több kerek perceket készültem, hogy megtegyem. - Ez most komoly? - nézek rá Lipre istentelenül könyörgő fejjel, mondván, hogy ne tegye ezt velem, nem fog menni még egy pohárral. - Nem iszunk inkább valami igazi piát? Mondjuk skót whiskeyt? - paskolom meg a vállát, oh igen, egy jó whiskeyre már nagyon szívesen beneveznék. Mondjuk ahogy láttam, neki egészen ízlett az édes is. Erős gyomra van, vagy lehet csak édesszájú. Jól esik néha őszinte nevetés hallani nemlétező humoromra, Lip reakciója az én reakciómra bennem is mosolyt csal. - Helyes, barátom! - Tetszik, hogy kezdi az erősebb piák felé hívni őt a sors, már csak újra meg kellene mozdulnom és el is jutnék a pulthoz, hogy végre azt igyak, amit én akarok és ne azt, amit adnak. - Oh, azt sem tudom, miért nem kezdtem még el... - mármint a fejen pörgést. Úgy hívogat a padló, csak szerintem előbb csókolnám meg pofával, mintsem a fejem búbját szegezzem le oda. Mint a rakéta startolok el a székből és követem Lipet, amint tudatosul bennem, hogy a pultot veszi célba, ez a mai nap legjobb híre! - És nem akarsz már végre egy barátnőt? - állok meg a pultnál és hát ez nem egy ilyen kiszolgáló csili-vili gazdag hely, itt magunknak töltjük még a töményet is. Ultragáz, de ezt igazából tudtunk. Míg elveszek két műanyag!!!poharat a kikészített toronyból és teleöntöm azokat whiskeyvel, figyelek Philipre. Nem sűrűn kérdezgetem én tőle, hogy na ugyan mikor szed már fel valakit, minek tenném, mikor nem vagyok az anyja, de azért kíváncsi vagyok, hogy legutóbbi álláspontja változott-e, avagy lett-e valaki, aki miatt esetleg beadja a derekát nem két napra. - Egészség! - nyújtom át közben a piros pöttyös műanyagpoharát tele jó itallal.
Ugyan nagyon messze állok még egyetlen egy felessel attól, hogy bármi problémám akadjon a járással vagy a beszéddel, s még a hangulatomat sem sikerült teljesen felturbóznia, de ettől függetlenül szaggatottan, de a fejemet a zene ritmusára kezdem mozgatni. Ez nem az a dal, amit a szabadidőmben szívesen hallgatnék, de úgy érzem, hogyide viszont illik. Áldom az eget, hogy nem valami hülye névtelen zenekart hívtak le, mint két éve, hanem DJ van. Az előbbinél már csak az lenne rosszabb, ha valami európai mulatós vagy spanyol zenét játszanának. A jelenlegi lemezlovassal teljesen meg vagyok elégedve. A szituációhoz hozza a formáját elég rendesen, így nem panaszkodom. Míg nem tol be egy olyan számot, amit gyűlölök, mint például a mainstream Senorita darabokat, addig nem fogok odamenni hozzá és szólni neki, hogy váltson. Nem mintha sok reményt fűznék ahhoz, hogy meg is tenné, de egy próbát talán megérne. - Míg nem kezdik el nagyon rázni magukat és undorító részegen szidni a világot, engem addig nem zavar vagyis inkább fogalmazzunk úgy, hogy addig ki tudom zárni őket – rántom meg a vállam. Én is szoktam ocsortány részeg lenni és nem éppen úgy viselkedni, mint ahogy illene, de azért van egy határ. Nálam első számú szabály, hogy nem kezdek el üvölteni a szórakozóhely (esetünkben ez a lepratelep) közepén olyan dolgokat, amelyeket nem kellene. Szerencsére hamarabb akad össze a nyelvem és blokkol le az agyam, minthogy ilyet csináljak. - Ezt örömmel hallom. Mit szólt ahhoz, hogy ma eljössz ebbe a nagy céges buliba? – érdeklődöm mosolyogva. El sem tudom jelenleg még képzelni, hogy feleségem legyen. Nem tudom eldönteni, hogy én vagyok későn érő típus vagy Aston házasodott meg túl hamar. Aztán az is lehet, hogy valahol a kettő között állna meg a dolog, ha a természetességet nézzük. - A skót whiskyt nagyon imádom – válaszolom kikerekedett szemekkel. – Akkor legyen az a következő kör – ajánlom fel vigyorogva. Magamnak otthonra ritkán veszek whiskyt, mert azért valljuk be, nem valami pénztárcabarát italról van szó és sajnos mivel a kedvenc alkoholos piámról van szó, így elég sokat lennék képes legurítani belőle, ha arra kerülne a sor. - Azért csak, mert még nincs elég alkohol a szervezetedben! – mutatom fel a mutatóujjam, mintha valami nagyon nagy bölcsességet készülnék mondani, pedig erről szó sincs. Általában én vagyok a bohóc a baráti társaságban és nem feltétlen mindig jó értelemben. Néha elég szar poénokat tudok tolni, míg máskor le is tagadhatnám a címem, mivel képes vagyok túlzottan bunkó módon bánni bárkivel. - Nem igazán. Úgy vagyok vele, hogy nem zárkózom el az ötlettől, de nem keresem. Tökéletesen megvagyok a magam kis világában – rántom meg a vállam, s én is megállok a pultnál. Végignézem, ahogy Aston ügyeskedik egy kicsit a whiskyvel és tölt mind a kettőnknek. Én általában rábízom másokra ezt, mivel hajlamos vagyok túl sokat tölteni mindenből. Nem mintha most keverni kéne, de fő az elővigyázatosság. - Egészség! – bólintok és belekortyolok a whiskymbe.
Egy szar buli kellős közepén iszunk, mert a főnök azt mondta
Adom jóbarátom szavait. Mikor még buszoztam, meg metróztam sokat, akkor rendszeresen megtaláltak a társadalom idősebb generációjának képviselői és fejtették ki nekem roppantul meglepő és izgalmas nézeteiket elsősorban az aktuális helyi politikáról, de sokszor kaptam én már különlegesebbnél különlegesebb sztorikat még Fidel Castroról, vagy Pablo Escobarról is. Ezeket jó lenne elkerülni egy szórakozóhelyen, mondjuk a busz sem a megfelelő hely a nézetek megbeszélésére, de ott legalább nem részegek is mellé. Sajnos sokszor elmérik a képességeiket, mondjuk ezzel nincsenek egyedül. Szóba jön a feleségem, aztán az is, hogy mi a véleménye arról, hogy most itt vagyok, mire nem tudom megállni, hogy egy kicsit pimasz csibész mosoly ne szökjön az arcomra. - Nem volt lehetősége bármit is szólnia. Lementem cigit venni a sarki boltba és az utcán maradtam, illetve hát eljöttem. Megírtam neki, hogy mégis megyek erre a csodahelyre, szóval nem szervkereskedők pakolják zsákokba a szerveimet az egyik hajón. - Alapvetően nem érzem, hogy magyarázattal tartoznék neki, vagy éppenséggel engedélyt kellene kérnem tőle, hogy eljövök bulizni. Amúgy is olyan ritkán járok el szórakozóhelyekre, hogy ő maga rúgja ki a seggemet a házból, hogy szocializálódjak már, főleg a kollégáimmal. Nem bírom tovább nézni, hogy ezt a fene löttyöt issza, én már rég nem tudom legörgetni a kortyokat a torkomon, szóval feldobom a skót whiskyt. - Tudtam, hogy nem okozol csalódást - és már állok is fel a jó hírre, hogy elinduljak a whisky felé. - Jajaja, egészen biztosan. - A ruhámból lassan facsarni lehetne az iróniát. Nem vagyok benne biztos, hogy a testem megbarátkozna a fejen pörgéssel, leginkább minden porcikám tiltakozna ellenne, sőt, fizikailag képtelen vagyok rá. Voltak dolgok, amiket gimiben tesiórán sem voltam képes megcsinálni. Erős testalkatú vagyok, de nem egy sportgép, nem is balett táncos, se nem kemény focista, éppen ezért annyira nem is vagyok kigyúrva, értsd: nincsenek kockáim. Még a feleséges dologra visszatérve én is rákérdezek, hogy ő mennyi ideig szeretné még a szabadság érzetét élni. Nem mintha én ne érezném magamat elég szabadnak Natalie mellett, na meg szerintem Nat is nagyon szabad én mellettem, néha túlságosan is. Nem mondom, hogy minden rendben van köztünk, de legalább úgy teszünk. Na meg nekem kellett egy család, hiszen gyerekkoromban nem igazán volt olyanom, az iskolai pszichológus is megmondta, hogy jót tenne nekem egy normális családi környezet, én meg röhögtem, hogy "hát kösz". Nos legalább azóta nem drogozom, úgyhogy mindenképpen előnyömre vált, meg a lelkem is megnyugodott azóta, hogy Natalieval... nem csak kerülgetjük egymást, aztán hol boldogan aludtunk el, hogy üvöltözve csaptunk egymásra az ajtót. De ez már a múlt és remélem az is marad. - Te csinálod jól! Minek idegeskedni rajta, majd úgyis jön valaki, aki az igazi, ha jönnie kell. - Átnyújtom neki a poharat, gyors koccintás, aztán már hajtjuk is le az italt. - Na ez már alkohol! - Alig istenítem az italt, nagyjából négy méterre tőlünk hangos ordibálás tör ki, egy negyvenes éveiben járó férfi pattan fel a székéből és üvölti le a vele szemben ülő másik férfit. Az emberek egyből feléjük fordulnak, a zene is elhalkul. Nem tudom, min veszhettek ennyire össze ennyire, de a szavaikból ítélve vagy a munkán, vagy a nőkön. Lip felé pillantok, amolyan "na kezdődik a műsor" tekintettel, majd még egyet kortyolok az italból. Ami viszont elsőre vicces, az annyira kezd ijesztővé is válni, ugyanis a pasas agresszívvá válik, elkapja a vele vitatkozó ingét, s lökdösődés veszi kezdetét, természetesen a közöttük lévő asztalon pihenő poharak egyből legurulnak a földre, s összetörnek. Körbenézek, hogy most mi van, miért nem mozdul senki, vagy tán mások szerint ez normális? Végül is megvárhatjuk, míg véresre verik egymást, úgyis valakinél van tű meg cérna, majd összevarrjuk a sebeket... Hát én nem vagyok ennyire tehetetlen típus, úgyhogy igen, megint Aston Fucking Milesról fognak szaros pletykák születni a mentősök körében, merthogy én megmozdulok, leteszem a poharamat és az agresszív pasashoz lépek. - Uram, higgadjon le! - érintem meg a karjánál, mire ő hátracsapja, enyhén tudtomra adva, hogy kopjak le, miközben nemcsak tovább ordibál a másikkal, de már a lökdösődés is durvulni látszik. A férfi mögé lépek és megkísérlem lefogni felkarjait, hogy hátrébb lépjen az asztaltól, mielőtt behúz egyet a másiknak. - Nem gondolja, hogy nem ez a megfelelő hely erre? Szemben van a bokszterem, azt tudom ajánlani!
Kezdőlap
