The Cursed Statue

….

Hosszú napok nyugodtak mögöttem, rengeteg melóval, annál több feladattal, mit el kellett végezni. Charles lábtörése kicsit megnehezítette az események menetét, és aztán még ott lebegett a mindennapokban a magánéletem is, ami lássuk be, vett egy hatalmas nagy fordulatot, mit megtartani magamban, talán sokkal nehezebbnek bizonyult, mint azt képzelni merészelném.
Ezer meg egy alkalommal szívesen elmondtam volna már Dolph-nak, hogy megkérdezzem, ő mit tenne a helyemben, hiába tudtam biztosan, hogy a képembe röhögne, és közölné, hogy megszívtam, s talán még  vállon is veregetne, miközben egyre vidámabb kedve kerekedne.
Landolás után, nem sok mindenre volt időm. Majdhogynem csak egy levegő vételnyit szusszanhattam, mikor ismeretlen beteges hang ütötte meg fülem.
Felpillantottam mappámból, tollam visszaillesztve emeltem rá tekintetem a fickóra, s elfogadtam a felém nyújtott kezét.
-Igen. Miben segíthetek?
Pillantásom egy rövid időre megakadt a karját körbehálózó tetováláson, ám nem szenteltem neki különösebb figyelmet, pusztán megjegyeztem magamnak, hogy nekem nem lenne hozzá talán elég merszem, hogy egy ekkora tetoválást elviseljek magamon életem végéig.
Már épp készültem volna mondandója közepén rávágni egy nemet, mikoron megtudtam miféle csomagról is lenne szó, hisz az elveimből elég nehezen engedő embernek tartom magam.
Míg beszélt, felcsaptam a mappám lapjait, hová tételesen fel volt tüntetve, mikor merrefelé kell repülnöm, kit hová kell elvinnem, vagy épp milyen fuvarokat vállaltunk be az elkövetkezendő időszakra.
-Előtte szeretne körbenézni a faluban, vagy inkább szerda délután, esetleg kora este indulna? - felpillantottam rá, s egy pillanatra felszaladt szemöldökkel konstatáltam az érdekes nyelvet, mi kikandikált szájából arra a néhány pillanatra, de nem kezdtem ítélkezésbe. Életem során láttam már pár érdekes dolgot, s tudtam jól, annak kell vetnie a másikra az első követ, aki semmi extrém dologgal nem rendelkezett.
Ha vesszük a forradásaimat, a műtéti hegeket, magam sem festhettem volna jobban, főleg, ha a karom vesztem akkor napon, s nem lehetséges annak megmentése.  
-Mekkora csomagról lenne szó? Teherszállítóra, vagy egy kisgépre lenne szüksége hozzá?Természetesen megoldható az azonnali visszaút ha úgy kívánja! - alap kérdések, s meglepő módon talán, legalábbis mások számára, nem bámultam feltűnően a pofát, még akkor sem, mikor lekerült a napszemüveg, s fekete cápákéhoz hasonlatos lélektükrökkel pillantott felém, miközben szemüvegét tisztította. Én magam pedig már azon morfondíroztam, hogy míg ő a csomagért jár, addig én magam alszok egyet a gépen, hogy valamelyest éberebb legyek, s ne akarjak elaludniközben. Meglehet, az eddigi leghosszabb repülésem lesz, de egyszer mindennek el kell érkeznie az ember életében.
-Ahogy magának kényelmesebb! Ha befárad az irodámba, nyomtatok egy szerződést, és megbeszélhetjük a részleteket. - azzal az iroda irányába intettem, s ha beleegyezett, akkor megindultam, kicsit előrébb lépve, hogy mutathassam számára az odavezető utat, hogy aztán odabent hellyel kínálva telepedjek le az asztalom mögé, majd nekiálljak kinyomtatni egy általános szerződést.
-Kér egy pohár vizet? Teát, kávét?-kérdeztem, miközben munkára fogtam a nyomtatót, hogy aztán a még meleg lapokat aláfirkantsam, s átnyújtsam a számára. - Ebben benne van minden, amit tudnia érdemes. Remek statisztikával rendelkezünk, eddig egy alkalommal sem vallottunk kudarcot. Gépeink tökéletes állapotban, repülésre készen állnak, és ez nem csak a szokásos sablon szöveg. - megengedtem magamnak egy mosolyt, miközben a pasast fürkésztem, türelmesen várakozva, vajon valóban minket/engem választ, s nem keres inkább másik magánpilótát.

The Cursed Statue

….

Meglehet, gyakori hiba volt a részemről, hogy feltételeztem, valakit még érdekelhet  a Nagy alma. Valaki még rajonghat az építészetéért, a hidaiért, a Szabadság-szobor asszonyáért, midőn rendíthetetlenül áll, magasba emelt fáklyájával. Én magam csodáltam, minden egyes alkalommal, mikor el kellett repülnöm mellette, s megszemlélni remekét, hisz sosem volt elég, hogy az utasom odapillantott.
Minden alkalommal elharsant a jajj de csodálatos, milyen hatalmas ez a szobor, és nézzen már oda… no meg persze még ezer meg egy felkiáltás.
Jó persze ezeket a részeket szívesen kihagynám, nem úgy mint azokat a pillanatokat, mikor csendes áhítattal szemlélik magasztosságát.
-Rendben! - bólintással vettem tudomásul, s persze nem maradhatott el a kíváncsiskodás sem, még is mekkora gépre lesz szüksége, elvégre az árat nagyban befolyásolja az üzemanyag fogyasztása is,s nem csak a távolság.
-Akkor szerencséje van Doki! Arra a napra van szabad gépünk! Természetesen, akadnak másik pilótáink, akik közül válogathat, de én is szívesen állok a rendelkezésére ha úgy tartja kedve! - ajánlottam fel, miközben megindultam az iroda irányába, s közben persze tovább diskuráltunk.
Egy cseppet örültem, hogy várunk pár órát a visszaút előtt, és nem azonnal akar visszaindulni.
Nem mintha nem bíznék saját magamban, de tapasztaltam már ezt azt eddigi pályafutásom során, hogy tudjam, semmit sem szabad biztosra venni, hisz nem hiába születnek azok a bizonyos utolsó szavak sem, mint a „Nem is harap ez a kutya!” ”A legbarátságosabb tigris akit valaha láttam!” és még persze lehetne sokáig sorolni, akkor sem érnék a végére.
-Remek! - mosolyogtam egyet, a magam megnyerő módján, miközben elkészítettem a teáját. Feketén, tejszínnel, úgy ahogy kérte, aztán a kezébe került a szerződés is, mit egyetlen betű elolvasása nélkül vésett alá.-Megtisztelő a bizalom! Köszönjük!
Akár a veséjét is eladhatná ilyen egyszerűen. Még szerencse, hogy semmi ilyen szándék nem vezérelt.
-Mindenféle ősi kultúra érdekli Doki, vagy akad kimondottan egy bizonyos, ami a szakterülete? - emeltem rá pillantásomat, miközben átnyújtottam neki a számlát.- Ráér holnap fizetni. Ha Délután egykor indulunk, csütörtök reggel nyolcra, ha minden rendben megy, odaérünk. De ha biztosra akar menni, akkor indulhatunk akár délben is. Amelyik jobban megfelel! - letelepedtem közelebb hozzá, kezemben egy üveg vízzel, mit fel is bontottam, s belekortyoltam, miután végeztem a tervezgetéssel.

The Cursed Statue

….

Engem választott, s lehet ez egy cseppet ego simogató érzésnek kellene hogy hasson, de pusztán úgy éreztem, elismernek, s kedves gesztusnak gondoltam.
A fiúk ugyan úgy remek szakemberek voltak egytől egyig, s akármikor rájuk bíznám magam, amikor csak azt mondják vezetnének, s legyek én a másodpilóta. Bátran megtenném.
-Rendben! -bólintottam.
Elvállaltam, hisz szerettem repülni, s minden fuvart meg kellett fogni, ha rendesen meg akartam fizetni az embereimet.
Kérdésemre bő választ kaptam, s én türelmesen, s érdeklődéssel hallgattam végig. Kedveltem a történelmet, s jó dolog volt újabb ismereteket szerezni mindenfélével kapcsolatban. Bíztam benne, egyszer majd eljön azaz idő, mikor a fiamat is jobban fogja érdekelni ez a téma, s együtt mehetünk el úgy egy múzeumba, hogy ne csak a dinoszauruszok csontjai érdekeljék, hanem esetleg más kultúrák után fennmaradt ereklyék.
Kényelmesen elhelyezkedtem székemben, ittam pár kortyot én magam is, s nem fűztem megjegyzést mondanivalójához, révén, ő sokkal jobban érti, mint én laikus szemmel, s fárasztani sem akartam az esetleges hülye kérdéseimmel. Ám még is akadt egy megjegyzésem.
-Emiatt a csápok? - semmi megvetés nem volt bennem irányába.-Nem akarok indiszkrét lenni, vagy tolakodó... csupán a kíváncsiság hajt... -  A külseje egy egész aprót sem érdekelt,
-ám még is ott bújkált a gondolat, hogy  vajon mi vezette erre az útra - hisz életem során láttam már elég meredek dolgokat. Ezek a csápok, és a tetovált kettévágott nyelv, már annyira nem is tudnak megakasztani, hisz nézhet ki bárhogy egy ember, ha közben értelmesen mint azok, kik naphosszat öltönyben feszítve várják a csodát az íróasztalaik mögül.
-Értem. Holnap utána járok a helynek, keresek valami alkalmasnak tűnő leszállóhelyet a térképen. -jegyeztem meg magamnak, majd bólintottam párat szavai nyomán. - A világért sem akarnék gondot okozni, vagy riadalmat kelteni közöttük. Lesz kísérője a faluba Doktor Forsyth? Szívesen elkísérem, ha gondolja… - ajánlottam fel, kedves gesztusnak szánva, s mivel viszek magammal szigorúan egy másodpilótát is, így nem is lesz olyan sokáig magára hagyva a semmi közepén a gép sem.
Valójában szívesen körbenéznék egy olyan helyen, hol megrekedt a civilizáció, s már egy túra is ráférne lassan berozsdásodó tagjaimra.
Az igazat megvallva, azon is elgondolkodtam, hogy újra eljárhatnék futni is, mint ahogyan régebben tettem.

The Cursed Statue

….

Ha azt mondanám, hogy nem izgultam egy cseppet sem, nyilván az első adandó alkalommal hazugságon kapnának, hisz olyan helyre megyünk, ami messzebb van az eddigiekhez képest, bár inkább az zavart, hogy mellőzni kell a modernebb dolgokat. Azért egy telefon, vagy épp egy fegyver sem árt az ilyen utazások alkalmával.
Szerettem biztonságban érezni magam, hisz mennyire jól jöttek a fegyvereink Egyiptomban is.
Szerencsére sima utunk volt, s remélhetőleg majd az ott létünk is hasonló ütemben fog elzajlani.
A repülést élveztem, hisz mindig is jó hatással volt rám némi idő, mit odafent tölthettem el.
A landolásra egy elég kellemes kis helyet találtam, hol nem lesz talán senkinek sem útban, s a helyiekkel, legalábbis ami a városiakat illette, megbeszéltem előző nap az érkezésünket, s az engedélyt is megkaptuk a landolásra.
Hátizsákot vittem magammal, kényelmes cipőt vettem lábamra, s feltettem a térdvédőmet is, ami a hosszabb sétákon igen is elkellett. Nem hiába kellett alkalmaznom.
Megkértem a másodpilótám, hogy küldjön egy üzenetet haza, hogy rendre megérkeztünk, s kértem, ne csatangoljon el a géptől, míg mi távol leszünk.
-Ugyan doki! Ez olyan, mintha megkérdezne egy madarat, hogy retteg e a repüléstől! - mosoly suhant át arcomon. Szerencsémre nem volt tériszonyom, és nem is akartam ilyesmivel gazdagítani a renomámat.
Pilótaként kicsit furcsán venné ki magát.
Útközben nyugodt tempóban követtem a dokit, végig a hídon, emelkedőkön, s míg nem értünk közelebb, addig lőttem pár képet, hogy majd megmutathassam Bells-nek, s magamról is lőttem egy selfit, amit majd a haza indulás előtt fogok elküldeni a számára, mintegy jelzésként, hogy nem kell kinyírnia, amiért nem vigyáztam magamra.
Az épületeket már csak úgy szemléltem, s napszemüvegemet is feltoltam homlokomra, gondolván arra, nem éppen jelenthet jót a szemükben, ha nem látják a tekintetemet.
A dokit egy pillanatra sem veszítettem szem elől.
Katonás rendben álltam meg mellette, kezeimet testem mellett lógatva.
Diskurzusukból nem értettem semmit, hisz ez a nyelv kimaradt a repertoáromból, és nem is igen szerepelt a listámon sem.
Persze ha a doki megindult a sámán után, magam is követtem.
Kezem automatikusan akartam zsebembe ejteni, mint egy berögözött mozdulatképpen, azonban szavai nyomán félbemaradt a mozdulat, s lassan leengedtem testem mellé, követve az utasításokat.
-Úgy lesz Doki! - ahhoz már túlsokmindent túléltem, hogy egyszerűen felkoncoljanak, de hogy még zsebre sem tehettem a kezeim, kicsit furcsán érintett, ám még is tartottam magam, s aképpen viselkedtem, midőn a doki mondta.
Végignéztem az épületeken, a kaibákon, mik mellett elhaladtunk, s igyekeztem nem elbámészkodni, hanem tartani a lépést a sámánnal, és a tetovált fickóval, hogy aztán az épület közelébe érve lelassítsam lépteim cseppet, csak hogy jobban szemügyre vehessem, már ha volt erre lehetőségem. Persze reménykedtem benne, hogy nem kell majd az illem kedvéért semmit sem megkóstolnom, semmiből sem innom vagy ennem, no nem azért mert rettegnék valamiféle ismeretlen betegségtől… csak jobb minden helyzetben óvatosnak lenni.
Ha odaértünk az épülethez, a dokinak még odasúgtam, hogy idekint megvárom, s ha nem voltam illetlen, és nem ütközött semmi akadályba, akkor a közelben letelepedve figyeltem az ott lakókat, s vártam mikor tér vissza a másik.
Azonban ha nem maradhattam odakint, akkor bizony mentem a dokival, mint valami csendes árnyék.

The Cursed Statue

….

A várakozás nem telt valami eseménydúsan, s meglehet a helyiek tartották a tisztes távolságot tőlem, ám még is szemmel tartottak. Figyelték mozdulataim, hogy merre vezethet esetleg az utam, de helyette letelepedtem az épület mellé, s néhány pillanatra, míg vártam a dokira, addig pihentettem szemeimet.
Egy óra alatt, elég sokáig tudtam pihenni, s meglepő módon az sem zavart, még is milyen környezetben voltam. Jó érzés volt a friss levegő, a modern kütyüktől mentes környezet, s talán még hálás is voltam a dokinak, amiért engem kért fel erre az útra, s nem valamelyik másik pilótámat választotta az útra.
Mikor mellém lépett, s elmondta megszerezte a szobrot, lehunyt szemekkel elégedett mosoly jelent meg arcomon.
Mivel belement a pihenőbe, hát ha kellett, akkor mehettünk kicsit közelebb a géphez, vagy épp itt a faluban is eltölthettünk némi időt, de a lényeg az volt, hogy a pihenőm után, már vehettünk is az utunkat hazafelé.
A gépen még meglapogattam a doki vállát.
-Nyugalmas utunk lesz doki! Pihenje ki magát! - vetettem oda a fülkébe való bemenetel közepette, s akkor még abban reménykedtem, hogy nyugalmas utunk lesz, s hamar eltelik majd az a néhány óra, mit repüléssel töltünk el.
Jó ideig nem is volt semmi probléma, ám ahogy haladtunk egyre előrébb az időben, és az út is telt a maga tempójában, zajt hallottunk az utastér felől. Kiabálás, mintha veszekedne valakivel, s mivel én magam nem hagyhattam ott így a másodpilótám ment el, s nézte meg mi a helyzet.
Hangos kiáltás ütötte meg a fülem, szívem hatalmasat dobbant, miközben próbáltam arra figyelni amit csinálok, és nem hátrarohanni, robotpilótát kapcsolva, pedig meglehet megtehettem volna, ám még is jobbnak véltem ottmaradni, és inkább vészjelzést leadni, s bejelenteni a kényszerleszállást.
Aztán kényszerleszálltunk, én meg kirohantam a fülkémből, s a látvány ami a gép gyomrában fogadott, teljesen letaglózott, akár csak a hulla sápadt másodpilótámat, ki teljes sokkban, véresen ült a halott pasas mellett a földön.
-Picsába… -csupán ennyit ejtettem ki a számon, miközben odaléptem hozzá, megfogtam karját, és kivezettem onnan, próbálva találgatni, mi a fene is történhetett.
Némi idővel később, megérkezett a rendőrség is.
Közben igyekeztem elterelni gondolataimat, s nem arra hogy a doki immár hulla, és a gépem… basszameg… a gépem… a doki… pedig jófej pasas volt…
Aztán arra eszméltem, hogy valaki mellém lépett, s szavai eleinte mintha csak egy másik dimenzióból csengtek volna el hozzám.
-Felügyelő… -nyujtottam kezet, aztán odakísértem őket a géphez. - Odabent van… nem piszkáltuk...- én magam nem mentem be.
Igaz láttam egyet s mást életem során, ám meglehet annyira elszoktam tőle… meg aztán az én gépemen ilyesmire még nem volt precedens.
-Megölte magát…- morogtam az orrom alatt, s meggyötört képemen dörgöltem végig, aztán vettem egy nagyobb levegőt, miközben ráemeltem tekintetem a rend őreire.
-A doki felkeresett, hogy egy bálványért kell elmennie Aorakin-ba… ez Új-Zélandon van… Azelőtt sosem láttam… ilyen tetoválásokat tuti nem felejtenél el soha. -persze ezután sem fogom, és meglehet a gépem padlója sem fogja elfelejteni az eseményeket. Csendesen folytattam, miközben tekintetem a gép ajtajára szegeztem. - 19 órás volt az út… 1 órára elment a helyi sámánnal, mikor ismét találkoztunk nem láttam rajta semmi változást. Boldog volt, hogy megkapta a bálványt. - pillanatnyi szünetet tartottam. - Aztán hangzavar lett. Pedig a dokin kívül más nem volt az utastérben… Rick próbálta megállítani… megmenteni, de mint látja nem sikerült… bejelentettem… mentőt kértem...letettem a gépet… és most itt vagyunk… - elcsendesedve Rick felé emeltem tekintetem. Szerencsétlen sokkos állapotban üldögélt egy nagyobb kövön, üveges tekintettel.
Rupert szavaira bólintottam, s próbáltam racionális magyarázatot találni a történtekre.

The Cursed Statue

….

Csendes hallgatás jellemzett, miután válaszoltam a feltett kérdésekre.
Sok minden meg éltem már életem során, és láttam érdekes dolgokat, ám akadt olyasmi, mint tudjuk, vagy épp a helyzet is mutatja, hogy bizony még meg lehet lepni váratlan eseményekkel.
Nem számítottam rá, hogy egyszer majd valaki az én gépem fedélzetén fogja felkoncolni saját magát, és én az ügyben nem tehetek semmit sem.
Nem számítottam rá, hogy majd a gépem úgy fog kinézni mint valami vágóhíd, és hogy mennyi ideig még csak a közelébe sem mehetek majd.
Maga a gondolat is bosszantó, és egyben rémesnek is hat, hisz ez… meglehet, még a megfelelő szavakat sem találtam hozzá.
Mikor megmutatta a szobrot, bólintottam.
-Igen… ez volt a szakterülete...-morogtam az orrom alatt, miközben pillantásom a gépre emeltem, s meglehet anélkül szólaltam meg, hogy valóban kíváncsi lett volna a véleményemre, de még is kikívánkozott, hisz ő maga már nem élt, hogy esetleges ódákat zengjen erről a dologról.
Gondolataim peregtek, miközben fél füllel hallgattam a nyomozó, és a doktor beszélgetését, ám meglehet, kicsit messzebb jártam tőlük, hisz alig néhány órája a doki még elégedetten konstatálta, hogy megszerezte a szobrot, és végre tanulmányozhatja. Erre ott fekszik a gépem padlóján, a saját vérében.
Mintha csak egy álomból révedtem volna, kaptam a rendőr felé tekintetem mikor megszólított.
-Hogy? – összeszaladt szemöldökkel hajtottam le fejem, aztán gondolkodva pillantottam a gép felé. – Nem beszélgettünk sokat, de nekem úgy tűnt, tudja mit akar. Nem tűnt olyannak, mint aki végezni akarna magával. Boldog volt, hogy megkapta a szobrot. A külsejét leszámítva, semmi furcsa nem volt a pasasban. – megvontam a vállam néhány pillanatra. – Nem voltam mellette végig, míg eltűnt arra az egy órára a sámánnal. Nem a testőrének mentem vele, csupán a pilótája voltam. – magyaráztam, s tovább pörgettem magamban, még is mi lehetett az esetleges kiváltó ok. Megingattam fejem. – Nem tűnt úgy, mintha gond lenne a fejében.
Ha tudtam volna, hogy ez lesz az egész vége, bizony el sem vállalom a fuvart, hiába volt gyönyörű az odaút, és a látnivaló arrafelé.
-Bármi lehetett… ha tudom mi van vele, nem indulok vissza. De semmi jelét nem mutatta. – morfondíroztam tovább, s megingatva fejem emeltem tekintetem vagy a gép, vagy a hullazsák felé, attól függően merrefelé is volt ez idő alatt a doki teste.

   Igyekeztem alaposan megnézni magamnak a szobrot, noha azon túl, hogy valami elképesztően ronda volt és semmi értelmét nem láttam a furcsa szörny alaknak, nekem semmit sem mondott. Ehhez szakemberre lesz szükség.
- Keressen valakit, aki ért az ilyesmikhez és kérje fel szakértőnek. Valami mitológia professzort, régiség szakértőt, történészt, bárkit, aki ért az ilyen borzalmakhoz - mondtam Rupert felé fordulva, aki bólintott és igyekezett a lehető leghatékonyabban nézelődni a neten, közben a szobrot biztos, steril helyre tették a szállítás miatt, becsomagolva.
A szobor kikerült a képből, így új kérdést intéztem Joe felé, aki láthatóan még mindig az eset hatása alatt volt és lesz is egy ideig, ha engem kérdeznek. Egy ilyen esemény bárkit megviselne. Figyelmesen hallgattam az egyébként helyzethez képest jól összeszedett válaszát, majd a hordágyon kihozott holttest felé pillantottam, hogy én is alaposabban megtanulmányozzam az egykori professzor extrém külsejét.
- Ez érthető - válaszoltam itt arra, hogy ha előre látta volna a tragédiát, nem vállalja a munkát. A baj csak az volt, hogy utólag már nem tudunk változtatni a múlton, de annyira szigorúak sem lehetünk magunkhoz. Ez nem Joe hibája volt, ő nem tehetett róla. Megbízták egy munkával, ő csak tette, amit kértek tőle, noha nem fért a fejembe, hogy ha a férfi egészen addig teljesen normális volt, semmi jelét nem adta annak, hogy gond lenne a fejében és öngyilkosságra készülne, akkor vajon mi vihette rá? Mi történt a gépen, amiről se Joe, se a kollégája nem tudtak, de mégis az utasuk öngyilkosságához vezetett.
- Dr. Sinclair, mi van, ha a szobor a tettes? - kérdezte Rupert, aki addigra kitelefonálta magát. - Mr. Weaver azt mondta mindaddig minden rendben volt, amíg meg nem szerezte a szobrot. Legalábbis ezt szűrtem le a szavaiból. Minden azután kezdődött, hogy a szoborral együtt gépre ültek és elindultak haza.
Érdekes volt hallani Rupert szavait és Joe felé fordultam, hogy neki mi a véleménye vajon. Lássuk be, elég hihetetlen gondolat, hogy egy szobor ilyen borzalmas öngyilkosságot idézzen elő, mégis talán van benne reláció. Bármí hihetetlen is.
- Akárhogy is, Mr. Weaver, kérem jöjjön be velem a kapitányságra. Felveszem az írásos vallomását és megpróbálunk válaszokat találni a legfontosabb kérdésekre. A kollégáját a mentősök elviszik, a repülőgépet a helyszínelés végén elszállítják, de idővel vissza fogja kapni.
Ha végeztünk a vallomásával, akkor hazaviszem. Gondolom nem szeretne gyalogolni, vagy buszozni - szóltam és intettem neki a szolgálati autó felé, majd pár perc múlva én is csatlakoztam. Rupert nem tartott még velünk, ő maradt, majd egy másik autóval utánunk jön idővel.
Mikor beértünk a kapitányságra elfoglaltuk a helyünket az irodámban, ahol megnyitottam a gépem és szép sorban tételesen kipakoltam mindent az asztalra rendezetten egymás mellé. Mobil, pénztárca, karóra, stb. Mindennek megvolt a helye az asztalon.
Megnyitottam a szövegszerkesztőt, amibe a vallomásokat szoktam gépelni, majd mikor befejeztük kinyomtattam és megtörténtek a hitelesítések is. Elővettem egy mappát és jegyzetlapokat, hogy egy személyesebb, kötetlenebb beszélgetés is kezdetét vehesse függetlenül a vallomástól.
- Ön mit gondol, dr. Forsyth viselkedését valóban befolyásolhatta a szobor? Érhette valami olyan hatás a repülő utasterében, ami befolyással lehetett a mentális épségére? Kommunikált valakivel a gépen akár telefonon, akár valami más módon? Ez azért lehet érdeked, mert, ha igen, akkor lehet valaki manipulálta és öngyilkosságra sarkallta.
   
   

The Cursed Statue

….

Összeszedettség, probléma orientáltság. Keressük a megoldást, és minden rendben lesz.
Normál esetben.
Ám itt és most, mikor a vértől csatakos gépem mellett kell állnom, ahelyett, hogy odahaza lennék, az egész elképzelés a végletekig abszurdnak tűnik.
Úgy érezhetném, minden oké, nem tettem semmit, ám még is ott lappangott a gondolat, hogy de. Bizony tettem. Tettem, mert nem vettem észre a jeleket, mert csak a feladat lebegett a szemeim előtt.
A feladat, ami egyre inkább magával ragadott, s az elismerés, hogy a doki szót értett a sámánnal, és megkapta tőle a szobrot.
A szobrot, mit alapból nem is igen értettem, miért volt olyan fontosegszereznie, hol ott, nyilván annál a törzsnél is tökéletes helyen volt.
Elbambultam, s nem igen figyeltem arra, mi is történik körülöttem, mintha csak sokkolna a helyzet, azonban nem így volt.
Vagy csak nem ismertem el magamnak.
Hirtelen jött a felismerés, vagy épp csak önmagam nyugtatása, hogy akkor sem tudtam volna megmenteni, hogyha mellette vagyok, amire rögves egy csomó cáfolást is találtam.
Akkor eszméltem fel csupán, mikor már másodszor hallottam a nevem.
Pislogva párat vettem le tekintetem a gépről, majd fordultam a nyomozó felé.
-Rendben...-bólintottam, zsebembe ejtettem a kezem.- Mikor kaphatom vissza a gépem? Tudja van pár ügyfelünk, akiket tájékoztatnom kell...-morfondíroztam, s egy pillanatra összeszorult a torkom. Rossz érzés volt rákérdezni, már csak az eset mibenléte, és tragikussága miatt is.
De vannak dolgok, amiken túl kell esni.
Nem annak kellene eszembe jutnia, hogy milyen volt majdnem meghalni a roncsok között. Milyen volt küzdeni, hogy magamnál maradjak, hogy végül majdnem meghaltam. Olyan rég volt, és még is.
Aztán belementem, hogy bemegyek vele az örsre, letenni a vallomásom, s aláírni a papírokat. Megtenni mindazt, amit ilyenkor kell. Helyt állni, és talán megtudhatom miért tette ezt a doki.
Odafelé csendes maradtam, csak figyeltem a tovasuhanó tájat, miként hatalmasodik el a zöld területek felett a felhőkarcolók hada.
Szerencsére hamar odaértünk, letelepedtem a székre, amivel kínáltak, előszedtem az irataimat, majd vártam, s hallgattam a kérdéseit.
-Nem tudom. Nyugodt utunk volt. Felszállás után is örült, hogy nála van a szobor. Láttam pár dolgot életem során, de hogy valakit egy szobor vegyen rá ilyesmire ...-grimaszoltam, fejet ingattam, majd lepillantottam az asztal lapjàra.-Elég abszurdnak tűnik. Hogy telefonált e, nem tudom. A pilótafülkében voltam. Felszállás után egyszer néztem hátra rá. Akkor még jól volt.-morfondíroztam, majd tekintetem a pasasra emeltem.
-Bár többet segíthetnék...-elcsendesedve vártam a következő kérdéssort. Nem voltam ideges, nem doboltam a lábammal, nem kopogtam a szék karfáján sem. Nyugodtan ülve várakoztam. Leszámítva a fáradtságom, én jól voltam.
Egy dolgot akartam. Bemenni a kórházba a munkatársamhoz, és megnézni ő hogy van.

   Sajnos azt nem tudtam megmondani neki, hogy mikor kaphatja vissza a gépét, mert ez mindig egy nehéz kérdés, bizonytalan, hiszen nem tudjuk mennyi ideig tart majd a gép átvizsgálása, miket találnak majd, ahogy azt sem, hogy a helyszínelés során el kell-e távolítani bármit is a gépből. Sajnos megesik, hogy a nyomok rögzítése, elemzése céljából el kell távolítani valamit, mint mikor egy ház ablakát keretestül távolítjuk el, hiszen másként nem tudjuk rögzíteni a nyomot és nem tudjuk megvizsgálni.
Bementünk hát az irodába, ahol felvettem Joe vallomását és kitöltöttük a kötelező papírokat, majd megpróbáltam még néhány információt kiszedni belőle. Nem feltételeztem, hogy hazudik, de azt reméltem talán még eszébe jut valami, vagy a beszélgetés során talán felmerül benne valami elképzelés. Ő töltötte az idejét a doktorral, bíztam benne, hogy valami megfogan benne, ami hasznos lehet.
Mikor szóba került a szobor, amiről korábban már Rupert is tett említést felemeltem a tenyerem és intettem.
- Ugyan, Mr. Weaver. Ön sem hiheti el, hogy egy szobor vette rá az öngyilkosságra. Biztos vagyok benne, hogy a patológus meg fogja állapítani, hogy volt valami mentális rendellenessége, betegsége, ami ezt kiválthatta, de addig is, az eset bűncselekménynek számít. Orvosi papírok híján sajnos még nem zárhatjuk le az esetet és nyilvánvaló módon nyomoznom kell az öngyilkosság ügyében, de aligha hiszem, hogy idegenkezűség lenne.
A beszélgetésünk sajnos kapufa volt, így magamhoz vettem a személyes tárgyaim és a laptop táskám, majd a kulcsaim és intettem Joenak.
- Jöjjön. Elmegyünk a kórházba, hátha a partnere kihallgatható állapotban van. Utána hazaviszem, ha igényli - mondtam, majd épp indultam volna, mikor az ajtóban megjelent egy helyszínelő kolléga. Dr. Julian Carter Hemlock.
- Dr. Sinclair - nyújtott kezet. Kezet fogtunk.
- Mondja Dr. Hemlock.
- Képzelje, óceánból származó vizet találtunk a repülőgépen. Pontosabban az utastérben. Nem sokat, de olyan volt, mintha pár litert valaki szétlocsolt volna a huzatokra és a padlóra. És hínár cafatokat is találtunk.
- Most biztos csak viccel, Julian... - hitetlenkedtem.
- Nem én. A mintákat ön is megtekintheti a laborban, ha érdekli. A vizsgálatok egyértelműen igazolták, hogy a víz az óceánból származik. Illetve a hínár is.
Joe felé fordultam.
- Ezt meg kéne nézünk. Gondolom nem nyitotta ki az égen szállva a repülőgép ajtaját, hogy merítsen egy kicsit az óceánból szuvenírnek - mondtam némiképp szarkasztikusan. - Jöjjön Mr. Weaver. Utána tényleg megyünk a kórházba - mondtam, majd átmentünk a rendőrség bűnügyi laboratóriumába, melynek hangárjában ott volt a repülőgép, bár mi nem oda mentünk, hanem a nyomelemzőkhöz a laboratóriumba, ahol a mintákat is tárolták. Ugyan Joe nem rendőrségi személy, így nem kimondottan lehetne a laboratóriumban, de mivel ő a gép tulajdonosa és az egyetlen, aki hiteles beszámolót tud nyújtani, nem bántam, hogy jelen van, hiszen erről csak vele tudunk konzultálni és ha valaki tud erre magyarázatot adni, akkor az ő lehet. Természetesen Julian is követett minket.
A monitorra pillantottam, amin ott volt a felvétel, ahol lefotózták a gépen talált hínár és víz lelőhelyét is. A minták is ott voltak, de nyilván azokhoz mi nem nyúlhattunk, max kesztyűs kézzel.
   
   

The Cursed Statue

….

-Nem gondolom, hogy az lenne a hibás nyomozó… csak… egyszerűen nem értem...-ráncoltam homlokom.
Nem gondoltam, hogy egy szobor képes lenne ilyesmire. Nem gondoltam, hogy bármire is rávehetné az embert egyéb hallucinogén anyagok nélkül, ám abban biztos voltam, bár egyre kevésbé,  voltam száz százalékig biztos benne, tekintve, hogy én magam úgy éreztem, a doki nem vett be semmit. Legalább is a gépen biztos nem.
-Rendben. – bólintottam aztán, hisz valóban jó lett volna látni az emberem. Reméltem, hogy nem került túl nagy sokkba, és nem okoz majd neki maradandó lelki traumát az, mit végig kellett néznie. Nem akartam belegondolni, mi is lenne abból, hogyha én magam kerültem volna bele abba a helyzetbe.
Épp keltem fel az addigi helyemről, mikor egy újabb fickó csatlakozott hozzánk, s egy pillanatra ráemeltem tekintetem, megengedve egy köszönést irányába, ám szavai megdöbbentettek.
Óceánból víz?!Hínár?!
Összevontam szemöldököm, s néhány pillanatig gondolkodtam, hogy is lehetséges ez az egész.
Ám nem az én dolgom volt ezeken gondolkodni. De még is érdekelt, miért is lehetett ott az a víz, és vajon hogyan kerülhetett oda.
-Nem gondolja, hogy azzal szórakoztam, hogy megmerítettem a gépet az Óceánban, csak azért, hogy nehezebb dolguk legyen.. – jegyeztem meg, miközben elindultam a fickó után, s közben forgott a fogaskerék a fejemben, keresve valami racionális választ.
A hangárban aztán míg elhaladtam mellette, végig figyeltem a gépemet. Sajnáltam, hogy majd darabjaira szedik, tönkretéve a kárpitot, s lehet soha többet nem is fogom visszakapni, aminek annyira nem örültem.
Benedvesítettem alsó ajkam, miközben tovább mentem a zsaru után.
-Bocs, hogy közbe kotyogok… de nem lehet, hogy Ő hozta magával? Volt egy táskája… - magyaráztam, hisz ennél racionálisabb megoldást nem találtam arra, hogyan is került fel a gépemre a víz, és a hínár.
Utána persze csendben maradtam, s nem kontárkodtam bele a munkájukba, még csak a fotókat sem néztem meg, hisz nem volt hozzá semmi közöm. Még annak ellenére sem, hogy konkrétan az én gépemről volt szó.
Körbepillantottam odabent a műszerek között, s igyekeztem úgy alakítani a gondolataim, hogy ne akadjak ki teljesen, vagy ha még is, akkor azt a hazai terepen, otthon a „négy fal” között tegyem meg, ha éppen ahhoz lenne affinitásom.
Ha most nem is látszik semmi sem, tapasztalatból mondhatom, hogy majd megfog történni akkor, mikor nem gondolok rá. Mikor már épp feledésbe merülne, s ugyan ez lesz talán a másodpilótámmal is.

   - Akkor már ketten vagyunk - feleltem hisz egyelőre én sem értettem még. - De nem aggódom, mert előbb-utóbb minden apró részletet meg fogunk ismerni és a dolgok végére járunk. Nincsenek örökké tartó titkok és kibogozhatatlan szálak.
Tovább is álltunk volna a kórházba Joe kollégájához, jobban mondva alkalmazottjához, ha Julian nem kavar be a vizsgálati eredményekkel, így inkább a helyszínelőkhöz mentünk megtekinteni a legújabb fejleményeket.
- Nem, szó sincs róla. Nem gondoltam, hogy ilyen butaságokkal ütné el az időt és valószínűleg már nem is élnének, ha így tett volna - feleltem, hiszen halálos katasztrófa is lehetne, ha nyitott ablakokkal belerepülne az óceánba.
A hangárban aztán megtekintettem a fejleményeket és Joe szavaira Julian felé fordultam.
- Mi a helyzet a táskával? Mire jutottak? Mr. Weaver pont most említi, hogy volt nála egy táska és talán abban volt a hínár és a víz?
- Ez valóban így van. A táskát megtaláltuk, törött üvegdarabok is voltak benne. Könnyen lehet, hogy volt nála egy üveg palack hínárra és óceáni vízzel. A szoborra is jutott a vízből. Talán a szobrot nedvesítette és mikor elment az esze, hogy végezzen magával, összetörte az üveget is.
- Miért akarta volna nedvesen tartani a szobrot?
- Fogalmam sincs. Azt tudtam, hogy az agyag kerámiákat, int például a teás készleteket néha meleg vízzel, vagy teával kell locsolni, nehogy megrepedjen idővel az agyag, de ez főleg az antik kerámiáknál igaz. Talán a szobor is igényelte a nedvességet, bár nem agyagból volt, hanem kőből. Egészen pontosan bazaltból, ami vulkáni kőzet.
- Értem. Ebben lehet valami. Még valami esetleg? - kérdeztem, mire Julian fejét rázta.
- Egyelőre semmi, de ha bármi van, szólok róla.
- Mondja... lehetséges, hogy valami rituálé zajlott az ön gépén? - kérdeztem Joet, miközben a kocsim felé haladtunk. - Legalábbis én erre gondolok. Talán... ez a tengeri szörnyes dolog elvette az eszét és miután megkapta a szobrot, elment az esze. Bár a külsője alapján előtte sem lehetett normális. Arra gondolok lehetett nála drog. Akár itthonról vitte magával, akár a törzstől kapott valamit, amit használt és az vitte rá az öngyilkosságra. Ezt még nem tudom. A boncolás, a labor majd többet mondd. - mondtam, majd beültünk és a kórházba vittem Joet, ahol én is kiszálltam és követtem. Nélkülem talán úgysem engedik az emberéhez és jól sejtettem. Kellett a jelvényem, hogy beengedjenek hozzá minket.
- A magáé a terep - mondtam és előre engedtem.
   
   

The Cursed Statue

….

Nem tudtam, vajon akarok e jobban belegondolni ebbe az egészbe, s vajon akarom e, hogy egyszer majd megtudjam, mi az isten nyila történt a gépemen. Nem tudtam mennyire lenne jó, hogyha fény derülne számomra is az események mibenlétére.
Bármilyen külsővel is rendelkezett a doki, s bármennyire is eltorzította a külselyét a tetoválásokkal, nyelve felvágatásával, és egyéb apróságokkal, értelmes embernek gondoltam, aki normál esetben nem tenne ilyesmit.
-Úgy legyen! – jegyeztem meg végül, miközben bólintottam egyet, s megdörgöltem tarkóm.
Egy cseppet sajgott a fejem, s meglehet egy egész picit még az adrenalin is ott dobogott bennem, mit nem igen mutattam, hisz az évek alatt, egész ügyesen megtanultam kezelni az érzéseimet, bár az is lehet, hogy igazán csak majd otthon, egymagamban fogom kiadni az érzéseimet.
Aztán persze hangot adtam gondolataimnak, bár meglehet egyenesen tőlem nem is kérdezték, bár eléggé meglepő lenne egy olyan mutatvány, hogy egy ilyen géppel a vízhez közel repüljek, ráadásul úgy, hogy a víz még be is keveredjen. Veszélyes, és ostoba cselekedet lenne, s nem kizárt, hogy egy olyan manőverből, egy ilyen gépet kihozni sem tudnék.
És persze ismét győzedelmeskedett az észszerűség, és a misztikus felhang, egy pillanat alatt köddé vált.
Persze a nagyok dolgába én nem szóltam bele, inkább csak csendben hallgattam az eszmefuttatásukat, hisz mindegy volt, én magam mit is gondolok erről az egészről.
Aztán mikor ismét hozzám intézett pár szót, a nyomozóra emeltem fáradt kékjeim.
-A gépen? Nem tudom… nem hiszem. – összeszaladt a szemöldököm. – Nézze nyomozó… mondtam, hogy mikor bement a sámánnal, hogy megbeszéljék a dolgokat a szoborral kapcsolatban nem voltam vele. Nem tudom fogyasztott e valami halucinogén szert, de ahogy kinézett, és amit tett magával, elképzelhetőnek tartom, hogy valamit fogyasztott. És biztosíthatom, nem a gépen található ételekben, italokban. – én magam mindig is elleneztem, s kiről tudtam él drogokkal, és egyéb tudatmódosító szerekkel, azokat rendszerint vissza szoktam utasítani, s kikötés is minden egyes alkalommal.
Hogy aztán az út során, iszik e valamiféle alkoholos italt, mit a minibárban talál, az már az utas dolga volt, s meglehet naivan, de bíztam abban, hogy a szerződésben foglalt szabályokat mindenki betartja.
-Nekem nem tűnt hibbantnak. Egy pasas volt, aki komolyan vette a szenvedélyét… a kraken kultuszt. Úgy gondolom ő ebben hitt, és ez egyfajta tisztelgés volt az ő részéről. – mormogtam, inkább csak magamnak, miközben lepillantottam a műszerekre, aztán mikor közölte, hogy mehetünk a kórházba, elköszöntem a másik pasastól, s engedelmesen mentem Horatio mellett, s ha csak nem törte meg a csendet, az út során végig csendben maradtam.
A kórházban végül, magam sem tudom mi okból, de cseppet sem lepett meg, hogy nem akarnak beengedni a nyomozó nélkül az emberemhez, hisz nem állt szándékomban sem megölni, sem megfenyegetni. Egyszerűen csak kíváncsi voltam, mi van vele.
Első pillantásra úgy tűnt, sokkos állapotban van, bár magam sem gondolnám, hogy én másképp festenék az esetben, ha az én szemem láttára végez magával, hisz a katona évek óta, már eltelt némi idő.
-Jim… - mellé lépve finoman szorítottam meg kezét, mire talán kicsit riadtan emelte felém barnáit. – Hogy vagy?
Ő nem felelt elsőre, inkább elfordította tekintetét, s karján lévő kötést piszkálva, mozdulatlan tekintettel figyelte a padlót, mintha csak rémeket látott volna, aztán mélyebb sóhaj szakadt ki tüdejéből.
-Jól...túlzás, de jól… összevarrták a karom. – magyarázta, de a padlóról nem vette le tekintetét.
-A feleségednek már szóltak? – válasz nem érkezett.
-Megölte magát Joe… borzalmas látvány volt… elvágta a torkát….- tekintetét a nyomozóra emelte. – Megpróbáltam megmenteni…
Közülünk Jim volt az egyetlen, ki nem a katonaságtól pottyant be közénk. Ex légitársasági pilóta volt, kit az egyik gyűlés alkalmával ismertem meg még a kezdetek kezdetén. Jó ember volt.
-Minden rendben lesz! – letelepedtem mellé, enyhén rászorítottam épp kezére, aztán elnézést kértem, előszedtem telefonomat, s értesítettem a feleségét a történtekről, majd visszasétáltam hozzájuk.

   - Tudom, hogy mondta, csak próbálok logikus magyarázatot találni az eseményekre. Szóval én magam is elképzelhetőnek találom, hogy azidő alatt, amíg a sámánnal volt, valamit fogyasztott, vagy kapott valamit a sámántól és a gépen fogyasztotta. Ez magyarázat lenne az eseményekre. A szektások és a sámánizmus követői gyakran élnek drogokkal.
Kultusz. Kraken kultusz. Már maga ez a kifejezés is árulkodó. Aki egy gyilkos tengeri szörny híve, követője az csak hibbant lehet. Legyen igaza Jonek és csak egy tudós volt, aki komolyan vette a szakterületét, de így inkább szektásnak nevezném. A szekták pedig sosem vezettek jóra.
A kórházba mentünk, ahol meglátogattuk Joe kollégáját, aki még mindig a trauma hatása alatt volt. Nem tudtam mennyire lehet most beszámítható, így igyekeztem tapintatos lenni és óvatosan kérdezni. Tulajdonképpen csak annyit kértem mesélje el mit látott, mi történt, azt pedig lejegyzeteltem. Ezután hagytam, hogy Joe beszélgessen vele egy kicsit, majd magára hagytuk a pácienset és elindultunk a kocsim felé. A szolgálati kocsihoz. Beültünk, majd elindultam Joe otthona felé. Nem kellett megkérdeznem a címét, mert mikor felvettem az adatait ez is köztük volt. Megígértem neki, hogy hazaviszem, így is fogok tenni. Mikor hazaértünk, leparkoltam a kocsifeljárónál és leállítottam a motort.
Én is kiszálltam, nem csak ő.
- Nos, még biztos keresni fogom, ha szükséges lesz, de igyekszünk minél hamarabb megoldani az ügyet. Vannak gyanúim, hogy mi történhetett, ezeket ki is fogjuk vizsgálni. Úgy vélem vagy a szobor, vagy a víz tartalmazhatott narkotikumot. Ha ez beigazolódik a laborvizsgálatok során, akkor pontot is tehetünk az eset végére. Én úgy hiszem egy ősi törzsi kultusz áldozata lett. Sajnos nem ő az egyetlen, sok példa van rá. A vallás és a megszállottságok gyakran vezetnek halálos kimenetelhez.
Ha bármiben a szolgálatára lehetek, nyugodtan keressen - nyújtottam a kezem, ám ekkor egy száguldó autó parkolt le a ház előtt. Egy férfi pillantott ki, kinek nyakára és arcára egy polip volt tetoválva. Kinyúlt karjával, benne pisztollyal. A keze is tetovált volt. Nem annyira durva és morbid tetkók, mint a megszállott áldozatnak, de a motivumok hasonlóak voltak.
- Fedezékbe! - kiáltottam és a kocsi takarásába ugrottam, a lövés pedig az épület ajtaját érte.
A fegyver követett minket és a kocsiban is landolt pár golyó. Az egyik át is ütötte a karosszériát, de még mindig nagyobb biztonságban voltunk, mintha csak a szabad légtérben lennénk. Én is a kezembe vettem a fegyverem, közben a támadó kocsija előrébb gurult, így már közvetlen célba tudott venni minket. Lőtt is, de én is lőttem. Lehasaltunk, a golyók elmentek felettünk, az én lövéseim a kocsiba kötöttek ki, majd az egyik betörte az ablakát és eltalálta a vállát. Elkezdett a kocsi előrébb gurulni, de még mindig lőttem, ám nem találtam el újra a férfit, annyira előre ment a kocsi, de ő sem tudott már eltalálni minket abból a távolságból. Egyértelmű volt, hogy a férfi Joet akarta lelőni, nem pedig engem. Főleg a pilótát lőtte. Talán el is találta? Amint eltűnt az autó felültem, hogy megnézzem nem-e esett baja az öregnek.
- Megsérült?
   
   

The Cursed Statue

….

Amikor elvállaltam az ügyet, még nem gondoltam arra, hogy ez mind ki fog belőle kerekedni. Mikor ott voltunk, szinte a semmi közepén, még úgy gondoltam a fényképezővel a kezemben, hogy egyszerű napot tudhatok majd a hátam mögött, és kellemes emlék marad majd, hisz életem talán egyik legjobb, és leghosszabb útját tudhattam a magaménak ezáltal.
Sajnáltam, hogy a doki végzett magával, ahogy azt is, hogy ezt pont az én gépem fedélzetén tette meg, és ráadásképpen még akkor, mikor fent voltunk a fellegekben, bőven az Óceán felett, hol ha akartam volna sem tudom letenni a gépet, hisz még csak egy anyahajó sem volt a közelben, így mindenféleképpen a szárazföldet kellett választanom.
Már az is megfordult a fejemben, hogyha esetleg akkor és ott még is nekiállok a keresésnek, vagy épp átadom a kormányt, akkor esetleg életben marad, hisz sikerülhetett volna megmentenem az életét, ám esélyesen, akkor én magam is sérülök, és nem csak az által, hogy nem bírok napirendre térni az eseményekkel kapcsolatban.
A nyomozó szavaira nem felelve vettem tudomásul mindazt, amit mondott, s próbáltam logikusan végigvinni ismételten az eseményeket, ám nem jutottam másra, mint arra, hogy lehet nekem is mennem kellett volna a dokival. Ám ha megteszem, talán én is hasonló sorsra jutok, s az által talán mindnyájan, és a gép az Óceánba csapódva ér súlyos véget.
Aztán miután meglátogattuk barátom,  Horatio felajánlotta hazavisz, én pedig nem ellenkeztem. Nem akartam így odaállítani Bells-hez, hisz esélyesen a frászt hoztam volna rá.
-Tudja nyomozó, remélem sikerül kinyomozni a valóságot. – mormogtam az orrom alatt, miközben ráemeltem tekintetem, s igyekeztem elnyomni a késztetést, mi arra ösztönzött, hogy rákérdezzek a gépemre, mi szerencsére sikerült is.
Épp arra készültem, hogy elfogadjam a felém nyújtott kezet, mikor megpillantottam egy hasonló pasast, mint a mi dokink volt, s egy pillanatra már-már azt az érzetet keltette, hogy hallucinálok, mikor is megjelent egy fegyver a kezében, s lőni kezdett.
Meglehet az érzékeim már berozsdásodtak, és nem voltam felkészülve ilyesmire, hisz ezer meg egy éve volt, hogy utoljára bárki is fegyvert fogott volna rám,  szóval a nyomozó példáját követve vetődtem fedezékbe.
Szívem a torkomban dobogott, adrenalintól vadul zakatolva, s felvillantak lelki szemeim előtt a záporozó lövedékek, a fémen csattanó hangjuk pedig ha lehet még jobban rontottak a helyzeten, hisz a képek ismét bevillantak, pedig mennyi idő eltelt már azóta.
Még is ott égett lelki szemeim előtt, a füstölő gép, mi irányíthatatlanná vált, s tovább záporozó lövedékek, s az éles fájdalom mi belém hasított.
Közben ha kellett odébb húzódtam, igyekezve úgy helyezkedni, hogy ne találhasson el a fickó, bár lövésem sem volt afelől, még is miért  lőtt ránk.
Mikor a fegyver ropogás alább maradt, nekivetettem hátam a kocsi oldalának, pillantottam a nyomozóra.
-Jól van?-levegő után kapkodva ejtettem ki szavakat, majd kérdése nyomán végignéztem magamon, de nem láttam, s nem is éreztem golyó általi sérülést magamon. – Elvileg nem… - aztán ha lehetett, és Horatio hagyta, felkeltem a földről.
-Észrevette micsoda tetoválás volt a nyakán? - kérdeztem arrafelé pillantva, hol nem sokkal ezelőtt, még a pasas, és fegyverének csöve nézett vissza ránk.

   - Jól - feleltem és mind a ketten felkeltünk a földről, hiszen a támadónk már elrepesztett a kocsijával, elvileg nem voltunk veszélyben.
- Gondolom a legújabb divat a szalonokban - feleltem a tetoválással kapcsolatos kérdésére, majd sóhajtva leporoltam magam és a kocsimból kivettem egy fertőtlenítős törlő kendőt, amivel megtöröltem a kezeim és az arcom. A kendő készletet felajánlottam Joenak is. Ki tudja mit szedhetünk össze, hisz a bőrünk a porral érintkezett, ami kórokozókkal volt tele. Jó az ilyesmit megelőzni.
- Fokozottan kezd érdekelni, ezek a polip tetkós alakok mit akarhatnak öntől. Oka kell, hogy legyen, hogy most megpróbálták megölni magát. Jó lenne tudni, mibe tenyerelt bele - gondolkodtam el. Már többször is hallottam a történetet, így nem vártam választ. Már többször is elmondta mi történt, mit tudott, mit látott, nem vártam, hogy hatodjára is belekezdjen. - Talán a támadója azt hitte maga is kapcsolatba került a sámánnal, vagy a törzzsel Aorakiban. Lehet érdemes lenne arra felé is kutakodni kicsit az ügy miatt. Végtére is minden rossz azután történt, hogy maguk látogatást tettek azon az isten háta mögötti vidéken. Szerintem minden oda vezethető vissza - mondtam ki a gyanúmat. - Nos... szólok Dr. Hemlocknak, hogy csatlakozzon be. Gondolom így arcügyileg emlékszik rá. A helyszínelő, aki az irodában meglátogatott minket. Az ő keze messzebb elér, mint az enyém és sokkal jártasabb az efféle nyomozásokban, mint én. Korábban ő maga is nyomozó volt és rengeteget utazott külföldön, jártas az efféle "kultusz" dolgokban.
Ha igényli, akkor kéretek ide önnek éjjelre rendőri őrizetet.
Amennyiben kérte, kapott is két rendőrt a háza elé.
- Én megyek vissza a rendőrségre. Holnap Dr. Hemlock fogja keresni magát és ő veszi át a nyomozást. Pontosabban ő is becsatlakozik. Az ügy továbbra is az én vezetésem alatt fog futni, én vezetem a nyomozást, de Julian szakértelmére is szükségem lesz, ha előre lépést szeretnénk. Amennyiben az ügy tovább terjed New York határain kívülre, akkor én már nem tehetek semmit, viszont Julian igen. Őt nem fogják kötni a városhatárok, hanem, mint privát nyomozó fog akcióba lépni - mondtam és ez azt jelentette, hogy a Lincoln's Eye nyomozóiroda fog megbízást kapni a nyomozás támogatására.

Másnap reggel valóban így volt. Dr. Julian Hemlock korán reggel csengetett és mikor Joe ajtót nyitott felmutatta a helyszínelői igazolványát.
- Jó reggelt Mr. Weaver. Dr. Julian Hemlock. Mi már találkoztunk a rendőrségen. Dr. Sinclair szólt, hogy én fogom átvenni a nyomozást a határok miatt. Szeretnék egyeztetni önnel és utána elmondom az elképzeléseimet is.
   
   

The Cursed Statue

….

Az ügy kezdett egyre bonyolódni, és kezdtem azt érezni, túlságosan sokat forgok ebben az egészben, még annak ellenére is, hogy alig pár órája történt az eset, és már is mindenki tud az egészről… mindenki alatt természetesen a poliptetkós fazonokra gondoltam, miközben lassan feltápászkodtam a földről, és végigkémleltem magamon, még kétlábon is, biztos ami biztos alapon, s persze meg is jegyeztem a tetoválást a nyomozónak is, mire nem épp azt a választ kaptam elsőre, mire számítottam.
-Ahm- összeszaladt szemöldökkel pillantottam körbe, s örültem, hogy egyikünknek sem esett baja, s persze a körülöttünk lévő pánik is az idő haladtával kezdett oldódni cseppet. Azt nem tudtam sérült e meg valaki, de abban biztos voltam, hogy a mai nap, inkább nem keresem fel Bells-t.
-Értem… -közben elfogadtam a törlőkendőt, s letöröltem vele kezem.
Odafent majd úgy is lefürdök, és rendbe teszem magam, s kivételesen nem megyek majd be a céghez, s nem kezdek bele semmi feladatba.
Kiakartam pihenni ezt az egész szarságot, ám arra nem számítottam, hogy nem ennyi volt az egész.
-Értem. De mindehhez nekem mi közöm Nyomozó? Mármint oké… megpróbáltak lelőni… de a nyomozás további szakaszában mire kellenék én? – valóban érdekelt, még is mi az, amire még jó lehetnék, s miért is nem intézik úgy, ahogy azt általában szokás volt.
Már ősidők óta nem voltam katona, s nyomozásban eddig sosem vettem részt.
Oké, persze feleltem pár kérdésre, készségesen segítettem amiben tudtam, de holnap sem fogok annál többet tudni, mint amit már eddig is elmondtam.
-Ééértem. – bólintottam, aztán megdörgöltem vállam, s olyan nehéz volt megállni, hogy ne dörgöljek végig arcomon, vagy túrjak bele a hajamba, mint ahogy ha valami zavart, vagy ideges voltam előszokott fordulni.
-Rendben. Szóval holnap Dr. Hemlock érkezik. -bólintottam, s elkönyveltem, hogy neki is el kell majd mondanom mindazt, amit elmondtam eddig. Úgy éreztem, ez is csak amiatt kelhet, hogy hátha eszembe jut valami, amit eddig valamiért nem tudtam felidézni.
Miután végeztünk a megbeszéléssel, elköszöntem a nyomozótól, majd beléptem az épületbe, hol üdvözöltem a portást, megkérdeztem minden rendben e, nem esett e baja senkinek sem, s miután megkaptam a válaszokat, szépen megnyomtam a saját emeletem gombját, s felmentem.
A lift a lakásomba vitt fel, hol aztán ráeszméltem, mennyire jólesne egy üveg pia, pusztán levezetni a feszültséget, ám mivel nem éltem ilyesmivel, így csak az elképzelés maradt, s a lakótömb aljában fellelhető bár csábítása, azonban nem vitt el oda az utam még sem.
Másnap reggel, mikor látogatóm érkezett, konstatáltam, valóban az a fickó érkezett, kivel a laborban találkoztunk. Ha kezet nyújtott, hát fogadtam a kézfogást, ám ha nem, akkor én nyújtottam kezet, majd álltam félre, hogy beljebb invitáljam.
-Üdv. – elléptem az ajtóból, távolabb lépve invitáltam beljebb. – Kér valamit inni? Kávét, teát? – azzal átvezettem a kis folyosón, mi bevezetett a lakásba, hogy a nappaliban kössünk ki. – Foglaljon helyet! Miben segíthetek?

   Dr. Sinclair már biztos felvilágosította Joe-t, hogy azért van rá szükség, mert jelenleg ő ennek az ügyben a központi szereplője. Valami miatt meg akarják ölni. Ha másért nem, akkor azért, hogy ne beszélhessen arról, amit Aorakiban látott. Vagy talán azt hiszik, hogy Dr. Forsyth beszélt neki valamiről, amiről nem lenne szabad tudnia. Sőt, talán az is szóba jöhet, hogy egyszerűen csak el akarják hallgattatni, hogy ne tudjon már a rendőrségen kívül senki másnak beszélni a szektáról. Lehet al akarnak varrni minden szálat, ami a rendhez, a Kraken imádókhoz köthet bárkit is.
Ezek persze jó elképzelések, egyelőre én sem tudok sok jobbat, ezért is kell nekem is beszélnem Joeval, sőt, talán nekem is el kell majd mennem Aorakiba.
Kezet fogtunk, majd rábólintottam a nagylelkű ital ajánlatára.
- Egy kávét, köszönöm - bólintottam. - Nos kivételesen nekem nem kell elmesélnie újra a sztorit, mert olvastam a vallomását. Engem sokkal jobban érdekelne az, hogy mit látott Új-Zélandon, amikor megérkeztek a térségre. Milyen volt a táj, az épületek, milyen volt a légkör? Milyen embereket látott? Milyennek ítélte meg az ottani civilizációt: Mennyire volt a társaság befogadó? Ellenségesek voltak, barátságosak, közönyösek? Milyen volt a kultúra ott? Mennyire lehettek civilizáltak?
Az a gyanúm, Mr. Weaver, hogy bármi is történik, annak olyan oka, illetve olyan vonzata lehet, ami az ottani kultúrához köthető. Valamiért el akarják önt hallgattatni. Vagy azért, hogy megőrizze a szekta az ismeretlenségét, vagy azért, hogy ne derüljön ki mit látott a világ másik felén. Az is lehet, hogy a törzset szeretnék védeni. A törzs névtelenségét, hogy senki ne szerezhessen tudomást arról, honnan van a szobor, hogy létezik a törzs, hogy ki a sámán, hogy néz ki, és a többi.
Mivel ön nem ártott senkinek, csak szolgálatot teljesített, nem lehet más okuk rá. Gondolom én. Tudja, mint mikor a bérgyilkost megöli a megbízója egy munka elvégzése után. Én első sorban ebbe az irányba mennék el, így nem a gépen történtek érdekelnek, hanem az, ami Aorakiban történt.
Elszívnék egy cigit, ha nem baj - mondtam és mikor engedélyt kaptam, de csak az erkélyen, kimentünk és ott gyújtottam rá immáron a kávéval a kezemben.
Vártam hát Joe beszámolóját.
   
   

The Cursed Statue

….

Ahogy ígérte, úgy meg is jelent, én pedig be invitáltam. Miután megtudtam, hogy mit szeretne inni, hát nekiláttam készíteni egy kávét, majd persze saját magamnak is összedobtam egy adaggal, s míg az készült, addig hallgattam mondandóját.
Egyszerre rengeteg kérdés elhangzott, s egy idő után kezdtem úgy érezni, ennek meglehet nem lesz a legjobb vége, ám minél hamarabb akartam szabadulni ebből az egészből, s természetesen ha lehetett, visszaszerezni a gépemet is, ami valljuk be, rettenetesen hiányozni fog a bevételi forrásból, de nem lehetek annyira önző, hogy ilyesmikre gondolok.
Mire befejezte, addigra a kávéval is elkészültem, s az egyiket átnyújtottam neki.
-Az erkélyen lehetséges. – mutattam arrafelé, majd én magam is megindultam kifelé, majd odakint megtámasztottam magam a korlátnál, kezemben a bögrémmel.
-A helyzet az Mr. Carter, hogy a hely maga csodálatos. Elképesztő a látvány mind a magasból, mind a földről nézve. Érdemes ellátogatni, és megnézni a tájat. A falu ahol voltunk, nagyon távol ragadt a civilizációtól. Se mobilt, se fényképezőgépet, semmi modern cuccot nem vehettünk elő, nehogy kárt okozzunk, vagy épp megrémisszük őket.
Némi szünetet tartottam, míg ittam pár kortyot, aztán mikor eszembe jutott az újabb kérdés, mire felelnem kellett, belevágtam ismét.
-Engem békén hagytak. Nyilván kíváncsiak voltak, de mivel nem voltam sem tolakodó, sem indulatos, és tiszteletlen, ezért békén hagytak. Ha jól emlékszem, hajdan kannibál törzs volt...de ebben lehet tévedek… - összeszaladt szemöldököm a gondolkodás közben. – Mikor elmentek a szoborért, a doktor, és a sámán, nem invitáltak magukkal, de nem is akartam belefolyni. Inkább csak figyeltem a tájat, az embereket.
Újfent elhallgattam, benedvesítve alsó ajkam, aztán újra kortyoltam, majd tekintetem a fickóra emelve szóltam újfent.
-Tippem sincs miért akarnának elhallgattatni. Nem voltam jelen a szobor átadásánál, nem vettem részt semmiféle szertartáson. – megvontam a vállam, s közben valóban elgondolkodtam, miért is lehetett ez az egész. Bár az igazat megvallva, örültem, hogy nem jártak sikerrel, és nem lettem egy azok közül, kik az utcán lelték halálukat.
-Bár lehet abban valami amit mond. -sóhajtottam. – De azért egy részem reméli téved. Tudja az amit én láttam, szinte egyenlő a semmivel. -igaz, ha akarnék, tudnék személyleírást adni a sámánról, ám úgy éreztem, nem sokra menne egy ilyesfajta leírással, főleg ha igaza van, és tényleg az a lényeg, hogy ne mondjak semmit, fogjam be a szám, felejtsem el az egészet, és ne menjek többet vissza oda, lehet megfontolnám a szófogadás lehetőségét.

   Tisztességes nyomozónak éreztem magam, hogy kávét ittam és tisztességes dohányosnak, ugyanis a cigit kávéval fogyasztottam. Minden a helyén volt. Már csak az ügyet kellett valahogy felgöngyölíteni, ennek érdekében pedig nem voltam rest jó sok és hosszú kérdéseket feltenni, remélve, hogy tud követni. Az egyetemi hallgatóknak nem mindig sikerült.
Szó mi szó a válaszokból úgy tűnt Joe tényleg nem sok mindent tudhat, de az, amit tud talán épp elég a gyilkosainak Azt gondolom Öltek már kevesebbért is, a világ tele van őrültekkel és bár Joe tényleg nem láthatott sokat az ottani világból és tényleg nem sok mindent tudhat a szektáról, de valamiért mégis meg akarnak tőle szabadulni.
- És mégis. Úgy látszik őket nem érdekli, hogy nem sokat tud, a lényeg az, hogy tudja és ezért végezni akarnak önnel. Öltek már kevesebbért is, minden bizonnyal titokban akarják tartani a szobrot és a szektát is és nem akarják, hogy ön, aki már így is többet tudott és látott, mint illene, életben maradjon és beszéljen.
Megszívtam a cigit és megittam az utolsó korty kávémat is.
- Egy kamera környező kamera rögzítette a tegnapi lövöldöző autóját. Megvizsgáltuk a rendszámot. A tulajdonos Dr. Ernest Black. Egy plasztikai sebész és egyben tetováló művész. Két éve eltűntként van nyilvántartva. Eltűnt, amikor egy hajós expedíción vett részt Izland és Skócia között. Ott, ahol a Vikingek szerint elvileg a Kraken is él. - mondtam, majd átadtam neki a férfi fényképét. - Ismeri esetleg az urat? Látta már korábban? - elnyomtam a csikket. - Félhetően ő készítette a polip tetoválásokat és a fizikai beavatkozásokat is ő végezte a szekta tagokon. Nem tudni hol lehet most, de ezek szerint a gépkocsiját mai napig használják és ebből kiindulva talán az ingatlanját is. Ennek utána fogok járni. Dr. Blacknek nem volt családja. Se gyerek, se feleség, a szülei pedig fiatal korában meghaltak. A tanulmányait Norvégiában végezte, 2014 óta él, vagy talán élt New Yorkban. Nem tudjuk életben van-e. A bankkártyáját nem használják és nem jelentették, hogy látták volna az elmúlt két évben.