Család: Azt hiszem azért kezdem a családdal mert ez a legbonyolultabb része az életemnek. Jobbnak látom mielőbb túlesni rajta, hogy aztán a továbbiakban ecsetelhessem a tündérmesébe illő kis életem többi darabkáját. Na persze az ecsetelést nem úgy értem mint ahogyan az öcsém ecsetelgeti a festményeit. Igazából soha nem értettem, na meg nem is fogom megérteni, hogy mi a jó bús fenét élvez ebben de ha ő szereti nekem nincs beleszólásom. Még mindig jobb, hogy fest, minthogy drogot árul. Na mindegy. Ja igen! Az öcsémmel indítom a történetet, talán mert ő áll hozzám a legközelebb a családomból. Az utca túlsó végén lakik. Na jó... természetesen ezt nem így értettem, de mindenesetre tényleg ott lakik szóval szinte bármikor átugorhatok hozzá. A viszonyunk elég bensőséges és egyben szerencsés. Ő az egyetlen rokonom aki vérszerinti lenne. Szerencsések vagyunk, hogy az örökbefogadó szüleink mindkettőnket akarták, és nem szakítottak szét minket. Hát így kerültünk mi az egyik nagyszerű (halott) szülőktől, egy árvaházba, majd egy újabb nagyszerű szülők kezei közé. Jó, persze az első szüleimről nincs túl sok emlékem, az arcokra még emlékszem, ahogyan anya rózsa illatú parfümjére is, de azt hiszem ennyi. Ronaldnak még ennyi sincs, hiszen ő alig volt egy éves mikor az árvaházba kerültünk a szüleink balesete után. Arra viszont már tökéletesen emlékszem, hogy milyen nehezen is szoktam bele az új életembe, új névbe, új mindenbe. Azt akarták, hogy teljesen üres lappal induljak, mindent magam mögött hagyva. Igazából ezt nagyon jól csinálták az örökbefogadóink. Nagyszerű szülők... soha nem éreztem velük, hogy nem lennék a saját lányuk. Persze apa egy kicsit komorabb volt mindig is. Ő az a fajta aki nem tudja úgy kimutatni az érzelmeket, azt hiszem ezt tőle örököltem. Egyébként ő német. Innen ered a német vezetéknevünk is. A munkájából adódóan költözött át New Yorkba, ahol végül megismerte anyánkat is. Majdnem perfekt beszélek németül. Nem mondom, hogy imádom de néha tényleg jól jön. Anya vérbeli amerikai, legjobb háziasszony a világon, igyekezett is, hogy eltanuljam a főzési trükkjeit. Mindig azt akarta, hogy a nyomdokaiba lépjek. Fenéket! Én soha nem akartam otthonülő-főző-takarító nő lenni. Élek-halok a munkámért amit viszont apámnak köszönhetek.

Munka: Igen, bár apámnak köszönhetem a munkám, de azt büszkén állíthatom, hogy bizony mindenért megharcoltam bőven. Ő mindig mögöttem állt és ha választás elé kerültem, segített meghozni a jobb döntést, de soha nem tett meg semmit helyettem és én ezért hálás is vagyok. Hiszen csak úgy tanulhat az ember, ha a saját bőrét viszi vásárra és mer kockáztatni... majd legfeljebb tanul a hibájából. Szóval igen... én is csak egy egyszerű rendőrakadémián kezdtem a pályafutásom. Néhány évvel ezelőtt még az utakon irányítottam a forgalmat, iskolásokat kísértem át az úton, meg a többi. Ha akkor valaki azt mondta volna, hogy mára már igazi nyomozó leszek ráadásul két szakosodásban is, akkor jót nevettem volna.
Nemzetközi Bűnözés Elleni Főosztály. Amikor először hallottam erről, csak álmodoztam róla. Később pedig majd összeestem mikor megtudtam, hogy állásom lesz ott. Jó, természetesen ebbe volt némi beleszólása apámnak is. Ő a terrorelhárítási ügyosztály vezetője. Először csak az egyik segédje voltam, egy aktatologató. Viszont néhány hónappal ezelőtt felajánlották a drog ügyosztály vezetését. Persze egyenlőre még nem egyedül teszem, sokkal inkább csak "tanulom" a dolgot, de jó úton vagyok afelé, hogy megszerezzem a teljesjogú vezetési pozíciót. Az pedig azt hiszem, hogy egynlő lenne az álmaim beteljesülésével is.

Barátok: Lássuk csak... Hát azt nem mondanám, hogy népszerű vagyok és rengeteg barátom van. Soha nem is volt ez így. Sokkal inkább voltam én az a nyomi lány ott a sarokban, mint a menő a pompom ruciban. De természetesen már felnőttem. Többé nem érdekel mit gondolnak mások rólam. A legjobb barátom természetesen a társam. James ritka jó ember, nem beszélve arról, hogy szebbé teszi a mindennapjaimat. Ezt ne úgy értse senki, hogy szerelmes vagyok belé. Ez tényleg kivételesen baráti kapcsolat, munkaviszony. Persze azt soha nem mondanám, hogy nem néz ki átkozott jól vagy ilyesmi... De nem akarom, hogy valaki elvegye az eszem a munkáról. Vagy legalábbis a társam ne tegye, elvégre az a legveszélyesebb dolog ami történhet egy nyomozóval.