Tisztában vagyok azzal, hogy Jason ki fog nyírni még amiért idejöttem egyedül. Ő tudta, hogy csak bajba fogok keveredni, dehát én mondtam neki, hogy nyugodtan velem jöhet. Viszont úgy tűnik, hogy csak én vagyok olyan munkamániás, hogy a műszakom lejárta után is hajlamos vagyok dolgozni. Már nem is todom a dátumot, hogy mikor voltam otthon utoljára. Talán valamikor a múlt héten. Szerintem lassan már be is költözhetnék az irodámba... Úgy legalább a lakbért nem kellene fizetnem. Bár már így is a legfontosabb dolgaim az irodában vannak. Már csak egy kanapé kellene, hogy ne a székben aludjak, vagy éppen az asztalt lefejelve. Meg talán egy konyha, hogy néha valami normális főtt kaját is ehessek, nem pedig azt amit a büféből szedek össze reggelente a kávém mellé. Monjduk Jason mindig azt hajtogassa, hogy egy új társat fog kérni maga mellé, mert nem akar egy agyhalott nővel dolgozni együtt. Bár tudom, hogy többnyire csak szívat ezzel, ahogyan a társak szokták is egymást. Ő is pontosan tudja, hogy amikor akció van akkor éberebb vagyok mint ő maga aki napi tíz órát alszik. Így történik ezmost is. Valószínűleg ő már réges rég otthon van a kutyája társaságában, míg én itt a semmi közepén. Pontosabban nem a semmi közepén, sokkal inkább az egyik drogbanda telepén, amit már hónapok óta figyelünk. Nagy lecsapásra készülünk a napokban viszont tisztában kell lennünk mindennel. Hány őr van, mennyi lehetséges kiút innen, mikor jár erre a nagy főnök... elvégre ő lenne a fő célpontunk, szóval nélküle csak egy rakás drogot találunk, azzal pedig nem sokra megyünk mikor a főnök meg tovább folytatja a piszkos kis ügyeit. Az egyik emberünk már két hónapja beépült ide és próbál mindenről értesíteni bennünket, de valamiért van egy olyan érzésem, hogy ő bizony mindennek csak az egyik oldalát mondja el. Magam sem tudom miért, de valami nincs rendben vele az egyszer biztos. Éppen ezért kezdtünk el szaglászni a környéken Jasonnel. Viszont úgy tűnik ma túl közelre merészkedtem, ugyanis alig néhány perc elmúltával szokatlanul sürgölődni kezdenek az emberek. Ez még nem is lenne olyan nagy probléma. Az viszont már igencsak nagy, hogy néhány jeep is vészesen közeledni kezd. Szerencsére még éppen időben észreveszem ahhoz, hogy vissza tudjak futni a kocsihoz. Bár mégsem elég gyorsan ahhoz, hogy ne kelljen már megint a szélvédőmet kicserélni. Ugyanis mikor beülök a kocsiba egy golyó süvít el pontosan a fejem mellett, szinte érzem is az arcomon a szellőt. Nos ennek sikerül rendesen megrémítenie ahhoz, hogy ne a szélvédő javításán járjon az eszem. Padlógázt nyomok majd olyan gyorsasággal húzok el, amilyennel ez csak lehetséges lehet. Néhányszor a visszapillantó tükörbe nézek de nem igazán nyugtat meg a látvány, hogy az egyik fekete, valószínűleg golyóálló jeep még mindig ott koslat utánam. Nem akarok behajtani a városba, hiszen ott másokat is bajba keverhetek, de nagyon úgy tűnik, hogy máshogy nem tudom ezeket lerázni. Így hát a városban kötök ki miközben néhány piroson is átkázolok remélve, hogy nem rohan belém egy kamion. Akármilyen rizikós is, mégis megérte, hiszen az emberem itt fel is akadt az előtte lévő megálló kocsik miatt. Lassítani kezdek, már éppen kezdem elhinni, hogy megúsztam. Tulajdonképpen meg is úsztam csak éppen a nagy zavargászás közepette egy kissé lankadt a figyelmem így talán egy kicsit túl későn veszem észre az előttem elhaladó gyalogost. Természetesen a fékre lépek, de a távolság már nem elég ahhoz, hogy ne billetsem oldalba a fickót. Szerencsére nem gázolok át rajta, épphogy csak fellököm, de éppen elég ahhoz, hogy meg kelljen állnom és nem itthagynom mint a legtöbb polgár egy gázolás után. - A fenébe! - Belecsapok egyet a kormánykerékbe majd veszek egy nagy levegőt abban reménykedve, hogy az majd lenyugtat. Hát nem így lett. Azt hiszem még néhány óráig zaklatott leszek, de legfőképpen most, hiszen nem tudni, hogy mikor jelenik meg ismét az a fekete jeep. Abban viszont biztos vagyok, hogy nem hagyhatom így itt a fickót, szóval némi habozás után kiszállok a kocsiból és szabadkozni kezdek. - Istenem, nagyon sajnálom...- Remélhetőleg nem figyel fel a szélvédőn tátongó lyukra, nem vagyok benne biztos, hogy ezt el szeretném magyarázni, vagy egyáltalán meg tudom magyarázni egy átlagembernek. -Jól van? - Perszehogy nincs jól, de jelen helyzetemben nem igazán tudok szellemesebbet kitalálni.
Lehetséges, hogy le kellene mondanom arról, hogy szobatársaim legyenek. Nem tudom elviselni az állandó zajongásukat. Megértem, hogy ők nem éjjel dolgoznak, de attól még láthatnák, hogy dél előtt nem mászok ki az ágyból és nem is láthatnak a ház további részeiben. De úgy tűnik, sportot űznek abból, hogy ki fog előbb felébreszteni. Én pedig hasra ütéssel fogom eldönteni, hogy melyiket lövöm le előbb. Na, nem mintha megtenném, de esküszöm, egyszer rájuk hozom a frászt, hogy elől hagyom a fegyveremet. Persze nem megtöltve, de mit szólnának hozzá, ha reggel mennének zajongani és a pulton ott heverne egy fegyver. Nem tudják, hogy rendőr vagyok, viszont kíváncsi vagyok, mit hisznek, mivel foglalkozom. Talán ezért is volt, hogy olyan ingerülten csaptam be magam mögött az ajtót és indultam meg az őrs felé. Van egy tippem egy lehetséges drogszállítmányról és le kell beszélnem az akciót. Viszont előtte úgy érzem, szükségem lenne egy erős feketekávéra, amitől kipislogom a csipáimat. Elég zűrös nap van a hátam mögött és a kialvatlanságom sem segít sokat. A kocsiból kiszállva egyenesen megyek is a kávézó felé, a megszokott kis helyem, ahol senki nem zaklat. Pont elég távol a lakástól és pont elég közel az őrs, ha történne, valami még időben el tudnék indulni. Már ha épp nem beépítve vagyok, és nem kellene attól félni, hogy lebukom. Ma nem kell bemennem a céghez. Valami ellenőrzést kaptak, és mosom kezeimet nem én voltam. De, én. Én jelentettem, hogy jó lenne valami szabadnapféle és meglehetne szállni a céget. Amúgy is a hercegnővel kellene összefutnom. Jó lenne tisztázni pár dolgot. Még hozzá azt, hogy mennyire emlékszik abból az átkozott estéből, mikor megláttam, hogy a főnököm nyit ajtót, mikor haza vittem hullarészegen. Most pedig a kávé kiáramló illatára tudok koncentrálni, hogy mennyire jót fog tenni, ha éppen csak beesek és végre a kezemben lesz a fekete lötty. Ami épp csak annyira fog felpörgetni, hogy túléljem azt, hogy eltűnjenek a házból és egyedül maradhassak. Mikor a sor kezdett előttem fogyatkozni megkértem a fiatal lánykát, hogy adjon egy dupla feketét, aki végig mérve nyújtotta át a kért lőrét és mosolyogást erőltetve átadtam a pénzt, jókora borravalóval. Hogy legyen valami szép a napjában, rajtam kívül persze. Bár ezt a percet, alig élvezhettem, mivel épp csak ajkaim közé ért a friss kávé, és leléptem az útra, egyszerűen leterített egy oltári nagy lökés. Elfeküdve az aszfalton a forró itallal az oldalamra folyva, hosszú szitokáradat szakadt ki belőlem és levéve a napszemüveget ültem fel, hogy legalább lássam még is mi a franc történt velem. Egy autó. Oké, valószínűleg elgázoltak és szokásomhoz híven nem néztem körül, csak mentem a fenébe. Már épp fel akartam tenni a kérdést, hogy vajon milyen vadbarom vezethetett így, mikor egy nő rémüldözve állt meg mellettem, én pedig feltornáztam magam és megsimogatva a kobakomat fogtam meg azt. - Ne rikácsolj már. Így is fáj a fejem. – szólok rá és inkább medvebrummogásnak hatott a dolog. De nem voltam valami jó hangulatban, pedig én egy tök normális ember vagyok, de tényleg. Az őrs többi zsaruja egy faszfej hozzám képest. - Ne haragudj, szar éjszaka. Kutya bajom, ne aggódj. – legyintek és megnézem a kocsit, hogy nem okoztam rajta kárt. Mert azon kívül, hogy sajognak a bordáim és rettentően fáj a fejem, semmi bajom. Mármint nem fáj ha lábra állok. Szóval egy kis fájdalom megjár, ha már ennyire kellemesen bemutatkoztam. - Veled minden oké? – pillantok rá végül, ha már ennyire kedvesen tudtam vele közölni, hogy fogja be a száját. Nem tehetek róla egyszerűen kicsúszott a számon bármennyire is nem akartam. De sajnos ilyen ha nem hagynak pihenni és muszáj a lakótársaknak reggeli zenést showt tartani a konyhába. Mert úgy könnyebb az ébredés. Már akinek. De szarnak az egészbe, hogy ott vagyok én is! - Ne akarj rendőrt hívni. Kifizetem a kárt, hiszen én nem figyeltem. – nyúlok a tárcámért. Persze, milyen viccet csinálnának már abból, hogy reggel olyan kómában voltam, hogy képes voltam egy mozgó jármű elé lépni. Nem, rajtam aztán egyik sem fog röhögni. Nem adom meg nekik az örömöt. - Vagy küld el a számlát és én kifizetem. – pillantok a jelenleg üres tárcámba. Francba. Nem vettem le pénzt és jó sok jattot kapott a pultos, csak azért mert adott egy adag kávét, amiből mostanra semmi nem maradt, csak egy nedves folt a pólóm oldalán. Ami enyhén égetett meg.
Ritka egy szerencsétlen napom van. Az talán még enyhe kifejezés, hogy szerencsétlen. Még nekem, nyomozóként sem megszokott dolog egy hajszálnyira lenni a haláltól. Méghozzá szó szerint. Ha csak egy centiméterrel is odébb repül az a golyó, nagy eséllyel egyenesen a homlokomba kerül. Lehet az ember bármilyen erős, mondhatja, hogy semmitől sem fél ezen a világon, de kétlem, hogy létezik olyan élőlény a földön aki ne kapna frászt, ha egy golyó repül el a feje mellett. Talán nem az a "lepörgött az egész életem a szemem előtt" helyzet alakul ki, de mégis megjelenik a haláltól való félelem, ami legjobb tudásom szerint a legerősebb és egyben a leggyakoribb is az emberek köreiben. Előttem sem pörög le az életem, de tény és való, hogy elgondolkozom azon, hogy hol is tartok jelenleg. Vagy hogy mit szeretnék még elérni az életemben. Persze többnyire mind csak munkával kapcsolatos dolog, soha nem akartam mást, csak sikeres lenni a munkámban. Mondjuk ezt többnyire már elértem. Legalábbis egy pár héten belül elérek mindent amit szerettem volna. Na és aztán? Fogalmam sincs, hogy mit fogok kezdeni magammal miután előléptetnek vezetőnek. Akárhogy is élvezem amit csinálok, abban azért nem vagyok biztos, hogy az életem hátralévő részében az irodámban aludjak és az egyetlen emberi kapcsolatom a társammal legyen... Na meg a büfés nénivel. Ez talán mégsem az álmaim beteljesedését jelentené. Mindenesetre a kis koccanásom a férfival kizökkent kicsit a gondolataimból. A rémültség mellé már aggodalom és idegesség is társul. Tényleg ezt most a hátam közepére sem kívánom, de ha már megtörtént akkor polgári kötelezettségem, hogy megállok és segítek a fickónak. Nem hagyhatom csak úgy itt, még akkor sem ha bármelyik pillanatban befordulhat a sarkon az a nyomorult autó. Bár az tény és való, hogy az első mondat ami elhagyja az ajkait egy kissé sokkol. Persze megértem, nem a legnagyszerűbb dolog mikor egy kocsi fenékbe billent, szóval inkább igyekszem visszafolytani mindenféle megjegyzésemet. A második mondat már sokkal de sokkal kedvesebbnek tűnik, ami talán egy kissé meg is nyugtat. -Semmi baj... Azt hiszem ennyit megérdemeltem. Tényleg nagyon sajnálom, azt hiszem mögöttem is egy szar éjszaka áll. - Ártatlanul vonom meg a vállam, miközben végigpillantok rajta. Hát szegénykém elég ázottul néz ki ami többnyire az a kávé az okozója ami miattam borult rá. - Én rendben vagyok.- Nem magyarázom túl a dolgot, nem hiszem, hogy ő lenne a megfelelő személy arra, hogy kisírjam magam neki. Ráadásul azt hiszem nem ártana rövidre zárnunk a beszélgetést, vagy legalább eltűnni innen amilyen gyorsan csak lehetséges. -Hogy mi? Én rendőrt? Maga fizet? Valamiről lemaradtam?- Szinte majd kiesnek a szemeim a meglepettségtől. - Tudtommal én gázoltam el... - Teszem hozzá. Ezt még ő sem gondolhatja komolyan. Bár kezdem azt hinni, hogy mégis, főleg miután tényleg fizetni akar... mármint akarna. Bár azt hiszem ez sokkal jobb így. - Erre semmi szükség. Egyébként is, nyomozó vagyok szóval nem biztos, hogy jót tenne a hírnevemnek. - Mosolyodom el halványan. - Viszont engesztelésképpen szeretné ha elvinném valahová? - Kérdezem, bár hamar eszembe jut, hogy a kocsim szélvédőjén egy lyuk tátong szóval inkább teszem egy jobb ajánlatot. - Esetleg egy kávéra is meginvitálhatom, ha már úgyis miattam ment kárba a magáé... - Pillantok a kávéfoltra a ruháján, miközben igyekszem elővennem a bocsánatkérő bociszemeket.
Mondhatnám, hogy mindenre fel vagyok készülve, de ez most rohadtul nem igaz. A fejem kótyagos, mint aki legalább végig vedelte az éjszakát és most próbál tisztulni. Viszont ez hazugság lenne. A kevés alvástól vagyok ennyire szétcsúszva. Mellesleg a lány nem megy ki a fejemből. Mindig Ő jár az eszembe, látni akarom, hallani a hangját. Aminek az apja kevésbé örülne. Pedig jó ember vagyok, amit róla kevésbé lehet elmondani. Persze ezt nem a lányával fogom levitatni. Aztán az események felgyorsultak az egyik pillanatban még az édes nedűt ízlelve próbálom magam felébreszteni, a másikban pedig a földről kaparom össze magam és egy kicsit szétcsúszott nő áll előttem, enyhe hisztériát kapva. Hasonló állapotban van, mint én. Micsoda meglepetés. HA nem érezném magam ennyire rosszul még jól ki is röhögném azt a bizonyos fortunát. De sajnos, minden porcikám sajgott. Az sem segített, hogy úgy tűnt, hiba mondok bármit is, a nő nem fogja fel. Vagy csak későn kapcsol. Persze az sem segít, hogy elég morcosan dörrenek rá és elfolyatva magamban a további szitkokat, amiket örömmel a fejéhez vágnék. Megingatom a fejem. - Látszik. - jegyzem meg enyhe keserű szájízzel. Hiszen ha kicsit is jobb napja lenne, akkor talán nem csapott volna el. Persze befejezem a kötözködést, mert én hibám volt mindegyik. Kezdve azzal, hogy soha nem nézek körül csak lépek. Kész csoda, hogy még nem csaptak el, csak most. Viszont valami azt súgta, hogy a lány is szét van csúszva, nem csak úgy mondja, hogy megússza a dolgokat. Bár megértem, én sem érezném magam sokkalta jobban. - Biztosan? Ne sértődjön meg, de úgy fest, mint aki épp sokkot készül kapni. – mérem végig ismételten, de a véleményem egy pillanatra sem változik semmit. Még mindig úgy fest, mint, aki épp rosszul akar lenni. De nem erőltetem tovább, nem hiszem, hogy jó lenne, ha magam okoznám a rosszul létet, azzal, hogy továbbra is erősködöm. - Igen, de én léptem le. Körül sem néztem. Veszekedhetünk, hogy ki a hibás, de nekem nagyobb a lelkiismeretem, szóval szeretném, ha tényleg megérkezne a számla. – bólintok, majd a szélvédőn tátongó lyukra fordul a figyelmem, majd a lányra. Valami nem stimmel, neki nem is az a baja, hogy elcsapott valamit. Ennél sokkalta nagyobb bajban van. Már épp kérdezősködni kezdtem volna, mikor benyögi, hogy rendőr. Király, saját kollégám vágott el. Hangosan kifújva a levegőt a hajamba túrva fordulok párat magam körül és próbálom nem elröhögni magam. De mindhiába. Csak ki tör belőlem a nevetés és a térdemre támaszkodva fogom a szabad kezemmel a bordáimat. - Oké, szóval a hírnevének árt? Az mennyire lesz cinkes, ha közli, hogy egy másik rendőrt ütött el? – húzom elő a jelvényemet a pólóm alól és inkább a kocsihoz botorkálva ülök a motorháztetőre, ami már úgy is meg van nyomva. - Tehát kolléga, elütöttél. – mondom az amúgy is egyértelmű dolgot és visszadugom a helyére a jelvényemet. Nem szeretek ezzel villogni. - Egy kávéban benne vagyok és mesélhetsz a másik balesetedről. – mutatok a lyukra és feltápászkodva mutatom az irányt, hogy merre is menjünk. Merre vannak a legjobb kávék egész város szerte. Visszaérve a kávézóba a lány arcán óriási vigyor fakad, egészen addig, míg nem látja, hogy másik nővel jöttem, amitől kicsit elszontyolodik. De a kacsintás, amit felé küldtem ismét előcsalja a csalfa énjét és huncut mosollyal ajándékoz meg. - Tehát, mi is történt? – állok be a sorba megigazítva a szemüvegemet a pólómhoz hajtogatva és a zsebeimbe mélyesztem a kezemet, hogy ne verjek le semmit. Mert amilyen ügyes vagyok. Kitudja mennyi kárt fogok okozni még az elkövetkezendő percekben.
Kezdőlap
