Nehéz három testvér közül a középsőnek lenni. Mintha arra ítéltettek volna, hogy csalódást okoz. Miközben próbálod utolérni az idősebbet, túlszárnyal a legfiatalabb. Egy idő után már nem akarsz megfelelni, nem érdekel, hogy bizonyíts. A családban az általános állásfoglalás, hogy ez gyengeség, én pedig ebből adódóan kudarc vagyok.

Nem ez az első, ami eszükbe jut az embereknek rólam, de meglehetősen önfejű vagyok, habár én inkább nevezem magam egyenesnek. Gyakran megkapom, hogy naiv egyszerűséggel szemlélem a világot, de csupán kitartok amellett, amiben hiszek. Sosem érdekelt a vagyonosodás, sem a hatalom mások felett. Hiszek az egyenlőségben, hogy nem létezik alá és fölé rendelt ember, hogy nem ér kevesebbet valaki, csak mert kevesebb a nulla a fizetési papírján, vagy kisebb területen él. Hiszem, hogy minden élet értékes, a legapróbbtól a legveszélyesebbig. Tudom, hogy a világ nem fekete és fehér, nem jó és rossz, de tudom azt is, hogy az ember képes meglelni a legrosszabb helyzetben is az erkölcsileg legjobb döntést. Ha pedig képes rá, kötelessége is. Kitartok amellett, hogy a helyes döntés felülírja a jó döntést.

Bevallom, nem vagyok a legjobb, vagy épp legkönnyebb társaság. Sosem kötöttek le annyira az emberek, sőt, a legtöbb mindig is kissé bosszantott. Ez kölcsönös lehet, azt hiszem. Könnyen elkalandozom és elábrándozom, inkább vagyok egyszerű és egyenes, mintsem etikus, de sosem célom a megbotránkoztatás, nem fűt rosszindulat. Ha tehetem kerülöm a konfrontációt, udvarias közönnyel igyekszem hárítani a rosszindulatot. Emiatt nem is vagyok túl jó haragtartó, mert túlzottan is szívélyesen viselek így mások iránt, azt a látszatot keltve, hogy minden rendben, mikor egyébként ez nem igaz. Mégis, a folyamatos csatározások helyett jobbnak gondolom ezt a látszatot kelteni, kiváltképpen, ha ellenkező esetben csak bonyodalmat és fájdalmat okoznék. Nem szeretek hazudni és színlelni, de belátom, hogy időnként jobb elengedni a dolgokat magunk mellett, mintsem lépésenként bizonygatni az igazunkat.

Annak ellenére – vagy épp amiatt- hogy mind a bátyám, mind a húgom meglehetősen közvetlen, én nem vagyok túl jártas a társas szituációkban. Megesik, hogy hadarok, és nem mindig ismerem fel mit kíván sugallani a másik. Nem utálom az emberek társaságát, csupán nem viselem olyan természetességgel, mint mások. Előfordul, hogy olyat találok mondani, ami talán sértő lehet, de bizton állítom, hogy sosem célom személyeskedni, csupán nem mindig találom meg a legjobb módját annak, hogyan fejezzem ki magam. Éppen emiatt az érzelmi konfrontációk terén is van hova fejlődnöm, legyen az pozitív, vagy negatív irányú. Sajnos az emberek többsége ad az első benyomásra, ami akaratlanul is negatívabb lehet, mint szeretném.

Ész és ok nélkül nem szokásom kockáztatni, de előfordul, hogy a helyes döntés meghozatalának árnyékában a kelleténél több terhet pakolok a vállamra, meggondolatlan kockázatot vállalva. Nem vagyok túl jó a szabályok követésében, és ezt az emberek többsége nem is értékeli, ellenben félreértik. Nincs feltűnési viszketettségem és nem tartom magam többre, sem különbnek, csak úgy gondolom, hogy egy rossz szabályt követni nagyobb hiba, mint megszegni azt. Nem hinném, hogy csak mert egy sor hosszú, vétek lenne egy újat kezdeni.
Az egyedüllétet jól bírom, a bezártságot azonban már kevésbé. Mindig is szerettem volna utazni, felfedezni és megismerni a világot, amit egy ügyvédi irodából nehéz mutatvány volna végrehajtani. Empatikusnak tartom magam, talán időnként túlzásokba is esem, de fontosnak tartom, hogy ne utasítsuk el a másikat ok nélkül, előítéletekre hagyatkozva. Ami azt illeti, ez kicsit hazugság, ugyanis, bennem is él némi előítélet az ügyvédek és fegyveres egységek felé, amiket a rossz tapasztalatok és némi személyes érintettség táplál, de igyekszem nem elutasító lenni, csupán cinikus és gyanakvó. Nem kedvelnek miatta jobban, de sosem éreztem szükségét, hogy olyanok figyelméért küzdjek, akik ezt elvárják tőlem.

Általában káosz vesz körül, rendetlen és időnként trehány vagyok, de számomra a rendszertelenség jelenti a rendszert. Átlátom, vagy ha épp nem, azt mondom, hogy átlátom, megúszva a fejmosást és kioktatást. Az életem lényegében elférne egy bőröndben, de sosem voltam valami jó abban, hogy bele is tudjam zsúfolni. A határidőket is rendre lekésem, de nem vagyok teljességgel megbízhatatlan, tartom az adott szavam, csupán a kereteket rossz szokásom rugalmasabban kezelni, mint a másik félnek kedvére való volna. Az idő egyébként is relatív, nem igaz?

‑ Amber Rose!
Éreztem, ahogy összeugrik a gyomrom. Nem nevetett senki, de tudtam, hogy remekül szórakoznak. Csak lopva pillantottam oldalra, hogy lássam a mellettem lévő padban ülő lány elvékonyodott ajkait, amint igyekezett elfojtani a kikívánkozó nevetést.
‑ Amber Rose! Nincs itt? – ismételte magát a tanár, végig hordozva a tekintetét a termen. A szemöldökének íve pedig olyan magasra szökött, mikor meglátta a jelentkező kézhez tartozó arcot, hogy kis híján leugrott a homlokáról és elfutott.
‑ Én vagyok az.
‑ Te? – értetlenkedett tovább, majd a mellette álló segítő és a kezében tartott névsor között kapkodta a tekintetét. ‑ Ez… mi a franc ez?
A tanár arcát látva nem bírták tovább körülöttem és majdnem egyszerre robbant ki mindegyikükből a nevetés. A segítő tanár szinte egyből csendre intette őket.
‑ Igazából Ambrose. Biztos csak… elírás – halkan beszéltem, a tekintetemet előre szegezve. Persze tudtam, hogy nem elírásról van szó. Biztosan látták a jelentkezésem a faliújságon és átírták azt. Már a folyosón lévő szekrényemen se cserélem a cetliket, mert folyton átírják. Akárcsak a könyveimen és füzeteimen.
- Aha. Nem ártana megtanulnod leírni a neved, ha már helyesírási versenyre jelentkeztél – jegyezte meg epésen, ahogy elém tette a papírt, majd elhaladva mellettem folytatta a névsor olvasását.
‑ Sok szerencsét Amber Rose! – súgta vigyorogva a mellettem ülő lány, mikor már éppen neki kezdtem volna a feladatoknak. – Mi van, segítsek leírni a neved?

Hasonlóképp teltek a mindennapjaim, amíg az Arkansas állambeli Conway-ben laktunk. Jobb volt, amíg Toby-val, a bátyámmal egy iskolába jártunk. Ő népszerű volt, én pedig csak az ő furcsa kisöccse. Miután azonban egyedül maradtam, engem szemeltek ki a humoruk áldozatának. Nem igazán beszéltem róla senkinek sem. A szüleim felváltva voltak otthon, de mindig éreztem, hogy szívesebben követnék egymást, ahelyett, hogy Conway-ben pazarolják a napjaikat. Nem akartam, hogy még emiatt is szomorúak legyenek. Toby abban a korban volt, hogy a legkevésbé se hiányzott neki az öccse, Aya pedig… kétlem, hogy kevesebbet piszkáltak volna, ha a húgom véd meg. Egyébként is, alig voltam nyolc éves. A legtöbb hasonló korú gyerek természetéből adódóan gonosz, anyám szerint. Ez ugyanis az a kor, amikor a szülők mindent megbocsátanak csak úgy. A gyerekek pedig kihasználják ezt.


Új környezetbe beilleszkedni mindig nehéz. Ez hatványozottan igaz akkor, ha egyébként sem megy valami jól. Az anyám szüleihez költöztünk New Yorkba, míg a szüleim ide-oda utazgattak. Ritkán láttuk őket, de boldognak tűntek. Utólag visszapillantva ez egy intő jel kellett volna, hogy legyen. A bátyám nem viselte túl jól a dolgot, de hamar barátokra lelt, akik lefoglalták. A húgomnak nem sok emléke volt Conway-ről, ő lényegében New York-tól emlékszik mindenre. Én pedig … nem sok minden változott, de jobban éreztem magam. A nagyszüleimnek volt egy kutyamenhelye, ahova eljártam segíteni iskola után. Sokkal szívesebben töltöttem ott az időmet, mint máshol, vagy másokkal. Leszámítva egy embert.

‑ Miért hívnak Amber Rose-nak?
Nemcsak maga a kérdés ért váratlanul, de a társaság is. Alig másfél hete járhattam az új iskolámba itt, New Yorkban, de senkivel sem sikerült összebarátkoznom. Ellenben viszont fénysebességgel terjedt a már Conway-ben is jól ismert gúnynevem a többiek között.
‑ Viccesnek gondolják – vontam vállat, becsukva a könyvet, amit eddig olvasva kizártam az étkező zaját és a lányra pillantottam. – Mert olyan, mint egy lánynév.
‑ Szerintük hasonlítasz is egy lányra – vont vállat, majd kérdés nélkül leült az asztalomhoz. Nem láthatta, mert háttal ült nekik, de a barátnői meglepett arcát látva nem volt nehéz rájönnöm, hogy bár alig beszéltem innen valakivel, mégis meglehetősen rossz hírem lehet. Ebben csak megerősített az, hogy ezek szerint nem vagyok elég fiús. – Miért nem használod a másik neved? Biztos van. Ha elmondod, elmondom én is az enyém.
Haboztam, amit láthatóan nem tudott hova tenni, és igaza is volt. Ezek csak nevek. Mégis, engem elég régóta piszkálnak vele. – Ambrose Phineas – elfintorodott, de itt még nem volt vége. – Ransom…
‑ Ez nem is olyan…
‑ Theseus.
‑ Mégis, borzalmas – vigyorodott el, ami csak félig volt az a hatás, amit vártam. Általában először megdöbbennek az emberek, majd igyekeznek nem kimutatni, hogy mit gondolnak. Az idősebbek, a kortársaim fájóan őszinték tudnak lenni.
‑ De a Phineast nem használom – teszem még hozzá.
‑ Áh, úgy már teljesen más az egész, tényleg – mosolyodott el. – Na és a szüleid, hogy hívnak? Thesy? Thessa?
‑ Most megyek…
‑ Ne, várj! – kapott a kezem után, ami engem biztosan jobban meglepett, mint az asztalokkal odébb ülő, árgus szemekkel figyelő barátnőit. ‑ Csak ugratlak. Tudod, vicc. Néha mosolyoghatsz is. Miért van ennyi neved?
‑ A szüleim stréberek – vontam meg a vállam, megengedve egy halovány mosolyt. ‑ Az anyakönyvi kivonatot is teljesen kiakarták tölteni.
Széles vigyorra görbült az ajka, amit látva már én is bátrabban mosolyogtam. Ha a szüleimet kérdeztem erről, csak annyit mondtak, hogy szerették volna, ha egyedi nevem van. Arra sosem adtak normális magyarázatot, hogy ezt miért kellett négyszer eljátszaniuk.
‑ Na és én, hogy hívjalak?
‑ A nagyszüleim Oz-nak hívnak.
‑ Mint a varázsló? – mosolygott, majd legyintett. – Nem, az nem jó. Van itt egy Oz, bár ő Oswald, de büdös a szája, és szinte érzem, ha kimondom, hogy Oz – befogta az orrát, és úgy mosolygott rám. Majd az asztalra könyökölt és kissé hunyorítva nézett engem, amit pár pillanat múlva arra sarkalt, hogy az előttem lévő tálcába fújam bele a tekintetem. – Ames. Azt jelenti barát. Illene hozzád. Így foglak hívni – döntötte el rám mosolyogva, ahogy felpattant és elindult visszafelé.
‑ Várj! – szóltam utána, mikor már pár méterrel messzebb járt. Az teljesen ki is ment a fejemből, hogy megkérdezzem, neki mi a neve. – Én hogyan hívjalak?
‑ Nana – pillantott rám hátra a válla felett. – Holnap ugyanitt, Ames!


Ritkán találkoztam az apai nagyapámmal. Angliában élt, ahogy pár évet mi is, de aztán történhetett valami, mert a szüleim Amerikába költöztek, és onnantól kezdve alig láttuk, vagy hallottunk róla. Sose meséltek róla, és épp ez volt az árulkodó. Anya egyszer elszólta magát. Sznobnak és maradinak hívta őt, aki abban leli örömét, ha másokra kényszerítheti az akaratát. Azt hittem, hogy csak túloznak, mint általában mindig. Így kerülték el a kínos témákat, amikről nem akartak beszélni. Ellenben a nagyapámmal, akinek szinte lételeme volt, hogy folyamatosan csatákat vívjon, és ami még fontosabb: meg is nyerje azokat.

Az irodára nyíló folyosó jobb oldali falán lévő képeket néztem. Családtagok és egyéb rokonok voltak rajtuk, olyanok, akik, ahogy a nagyapám fogalmazott, már elértek valamit az életben. Ez volt az ő dicsőségfala, szüntelen tudott beszélni arról, hogy kit és miként tudott a siker útján segíteni.
Egy részlet azonban minden képen szembetűnő volt az erre fogékony szemnek: a megmutatni kívánt eredmények nem párosultak örömteli mosolyokkal. Az emberek azt hiszik, hogy az árulja el őket, ahogy az ajkuk görbül, vagy, hogy hány arcizmuk tudják munkára bírni. Valójában a szem az, ami árulkodó.
‑ Te is oda kerülsz majd.
A hang a bátyámé volt, aki mögülem lépett elő. Bár nagyjából ugyanolyan magasak voltunk, mégis ő tűnt nagyobbnak. Nagyapánk szerint a kiállása miatt. Magabiztos fellépés, férfias kézfogás. Toby ambíciózus ember, akinél az egyetlen kérdés az, hogy mikor éri el azt, amit kitűzött maga elé. Ebben hasonlítottak ők ketten, érthető volt, hogy a nagyapánk miért kedvelte őt jobban.
‑ Nem biztos, hogy akarok.
‑ Meddig akarod még ezt csinálni? – sóhajtott fel, közém és a képek közé állva. – Tudod, hogy nem nyerhetsz. Csak add meg neki, amit akar.
‑ Ez nem a győzelemről szól - hátráltam egy lépést. Tudja, hogy nem szeretem, ha csak úgy megsérti a privát szférámat, mégis újra meg újra ezt csinálja. A bátyám nagyon … kontaktus kereső ember, ellenben velem, aki inkább a minimumra szorítkozik ezen a téren. – Csak így érzem jónak.
‑ Szerintem meg csökönyös vagy. Igen, az vagy – ismételte meg, látva a meglepett arckifejezésem. ‑ Nem tudsz neki igazat adni, sose tudtál. Ha mondott valamit, te csak azért is az ellenkezőjét csináltad.
‑ Nem az ellenkezőjét, csak nem azt, amit elvárt. Ha adott két lehetőség, de én egy harmadikkal élek, az nem ellenkezés. Épp ellenkezőleg, ami azt illeti.
‑ Dehogynem, hiába csűröd-csavarod. Nőj fel végre, nem mindig csinálhatjuk azt, amihez kedvünk van. A maga módján segíteni akar.
‑ Nem akarom megint hallgatni, hogy a cél szentesíti az eszközt.
‑ Nyeld le a békát és köss tűzszünetet, mi bajod lesz belőle?
- Kerülnöm kéne a tükröket.
‑ Nem tűnne fel senkinek – replikázott, és a hajamba túrt volna, de gyorsan arrébb oldalaztam, kitérve a keze elől. Ismertem már őt. – Csak… legyél nyitottabb, rendben? Nekem sem túl kellemes kérni tőle miattad, és te is tudod,hogy milyen.
‑ Nem kértem, hogy járj közben értem. Egyébként is, az ég is csak annyira nyitott…
‑ Mint amennyire a látószögünk – fejezte be Toby velem együtt a mondatot, majd sóhajtva nézett a nagyapánk irodája felé, mikor elindultam, de még utánam szólt. - Ugye tudod, hogy őrültség az, ha ugyanazt csinálod, de mindig más eredményt vársz?
Igaza volt. Nem először készültem megejteni ezt a beszélgetést a nagyapámmal, és minden bizonnyal nem utoljára. Nem olyan voltam, amilyennek szeretett volna. Nem hasonlítottam rá, szinte semmiben sem. Nem értékelte azt, amilyen vagyok, és próbált megváltoztatni, más utakra vinni, de mindhiába. Ő pedig olyan ember, aki ha nem ért valamit, utálja. A bátyám szerint ez persze nem igaz, de sosem voltak illúzióim. A nagyapánk nem kedvelt engem, és azt kell mondjam,hogy ez kölcsönös volt. Sajnos azonban, sokban függtem tőle, és a legutóbbi vitánk alkalmával, mikor is levette a kezét rólam, nos… nehezebb volt a magamra utaltság, mint gondoltam volna. Nehéz, de nem lehetetlen. Csupán… kényelmetlen. Szerencsére az ember tud alkalmazkodni.  
- Nem - fel se nézett a nagyapám az íróasztaláról, mikor beléptem az irodájába. - Nem finanszírozom többé a hobbidat. A bátyád arra kért, hogy hallgassalak meg, de ezt már a múlt alkalommal is leszögeztem.
- Ez nem hobbi, ez a munkám. Támogatókat keressünk…
- Keress máshol - szakított félbe, majd fáradtan pillantott fel rám, de láttam, hogy mosolyra görbül a szája. - Hogy lehet ebből megélni, ha nekem kell pénzért könyörögnöd?
- Csak felajánlom…
- Felajánlod - horkantott fel. - Ahogy én felajánlottam, hogy tanulj a pénzemen? Hogy fizetem a lakást, ahol aludhattál?
- Értékelem, de …
- De nem eléggé - akasztott meg ismét. - Meddig akarod még túrni a földet és játszani, hogy megmented a világot?
- Csak azt teszem, amit jónak látok.
- Különbnek hiszed magad, igaz?
- Nem gondolok ilyenekre.
- Dehogynem. Mint mindig, ettől érzed többnek magad, ha már mástól nem tudod. De hol tartanál nélkülem? Nekem köszönhetsz mindent. Mégse hallottalak még soha hálálkodni.
Ezúttal sem hallott. Néma maradtam. Egy ideig álltam a tekintetét, majd inkább félrenéztem.
- Hát ez az. Még csak a szemembe se tudsz nézni - fintorgott, mintha csak citromba harapott volna. - Megmondtam, nem támogatlak többé. Rossz befektetés vagy, ami sosem térül meg. Vagy azóta változott valami?
Sosem voltam erőszakos jellem. Ha konfliktusom volt, általában tűrtem, nekem sosem volt szükségem arra, hogy kiadjam magamból. Megoldottam legbelül,a magam módján. A vele való beszéd azonban mindig elérte, hogy elgondolkodjak ezen a magatartásomon. Jólesett volna kiabálni vele. Csak tudom, hogy megbánnám.
- Rosszul választod meg a harcaid, és rossz oldalra állsz.
- Nem állok oldalra és nem harcolok senkivel se.
- És mit érsz vele? Az élet küzdelem, és jobban megy, ha megtanulsz csalni is. Te ezt sosem értetted. Ezért nem leszel sohasem sikeres.
- Nem mindenki ugyanúgy méri a sikert.
- Így beszélnek a sikertelenek - mosolygott rám, majd újra előredőlt a székében. - Ha nincs más, menj el. Legközelebb, ha akarsz valamit, magadtól gyere, ne azért, mert a bátyád megszán téged.
- Nem kértem, hogy beszéljen veled az érdekemben.
-Mégis megtette, igaz? Ha nem volnál ilyen, nem kellett volna neki. Használod a nevem?
- Nem. Sose használtam - fordultam vissza felé már az ajtóban állva.
- Helyes. Kár volt ragaszkodnom hozzá a születésedkor.


Az álmok csalók. Bűvésztrükkök, amiket mi alkottunk, mégis ellenünk fordulnak. Mindenki azért dolgozik, hogy valóra váltsa őket, csakhogy időközben, vagy a beteljesülésük pillanatában egyszerűen megszűnnek azok lenni, amik voltak. Nem ismerjük fel őket, megváltoznak és nem hasonlítanak már arra, amik régen voltak. Vagy csak mi nézünk rájuk máshogy. Akárhogy is, az elképzelés és az eredmény ritkán találkozik egymással. Időnként pedig, ami rosszabb, ezek az álmok túl nagy helyet foglalnak el. Kiszorítanak minden mást és az ember csak akkor jön rá erre, ha már fájóan egyértelmű. Amíg a dolgok nem fájnak, nem fogadjuk őket el valóságosnak.
Én nagy álmokkal utaztam el. Olyanokkal, amiket ma már nem értek. Túl nagyok voltak nekem, vagy én voltam kevés hozzájuk. Akárhogy is, nem úgy jöttem vissza, ahogy terveztem. Most egyedül voltam, meglehetősen szegényen és semmivel sem előrébb, mint, ahogy elmentem. Csak újabb tervekkel, a rajt vonal pedig hátrébb van, mint emlékeztem.

- Szerintem ez nem jó ötlet - csóválta meg a fejét Aya, ahogy végignézett a jól ismert épületen. - Fogalmad sincsen hogy kell ezt csinálni.
- Azért fogok társulni. Bőven van férőhely, emlékszel?
- Túl jól - húzta el a száját. Anyánk haláláig laktunk a felső szinten lévő szobákban és a húgomat szörnyen zavarta a kutya ugatás, én azonban aludni se tudtam nélküle. A nagyszüleink régóta vezették a menhelyet, én pedig sok időt töltöttem itt velük, de nem hittem volna, hogy majd rám hagyják a helyet. Nem működött már, de az épület az övéké volt, én pedig eldöntöttem, hogy nem hagyom csak úgy veszni az életük munkáját.
- Újranyitom. Csak pénz kell hozzá. Szereztem munkát is. Kitakarítom és helyrehozom a helyet, aztán …
- Elmegyek a temetésedre, addig fog körülbelül tartani - nevetett fel a húgom, értetlenül pillantva felém. - Csak kívülről néz ki így. Milyen lehet belülről? Azt hittem volt egy gondnok.
- Volt. De nem túl jó gondnok, úgyhogy… elbocsátottam, mikor megjöttem.
- És pénzed se volt, hogy tovább fizesd.
- Igen - bólintottam kelletlenül, kinyitva Aya előtt az ajtót. A félelmeink beigazolódtak, bentről sem nyújtott sokkal szebb látványt a hely. A nagyszüleim a haláluk előtt pár évvel zárták be a helyet, de kiadták bizonyos helyiségeit rendezvények megrendezésére, hogy jussanak némi bevételhez. A haláluk után pedig minden bizonnyal befészkelte magát ide néhány hajléktalan, a szag alapjából ítélve. A falakon lévő graffitik és szanaszét szórt cigarettacsikkek pedig arról árulkodtak, hogy jó pár fiatal is összejárt itt. A pénz hiányon túl tehát volt jó indokom kirúgni Mr. Gibsont.
- Még jó, hogy szeretsz takarítani az állatok után - veregette meg a vállamat a húgom, ahogy átlépett egy igencsak büdös szemétkupacot.- Na és… beilleszkedtél? Tudod, régi barátok, esetleg újak. Nem ártana néhány, akiknek a segítségét kérheted majd.
- Dolgozom rajta - vontam vállat, de a lemondó sóhaj árulkodó volt. Nem volt sok barátom már akkor sem, mikor eljöttem. A számuk pedig nem növekedett a távol töltött idővel egyenes arányosságban. - Te …?
- Nem teszek elhamarkodott ígéretek - rázta meg a fejét vigyorogva, de tudtam, hogy ez nem elutasítás. Most épp itt van, de hamarosan elutazik. Majd megint és megint. Kiszámíthatatlan, hogy mikor és meddig marad. Kétféle ember van. Az egyik mindig készül valahová, a másik mindig haza akar térni. A húgom az előbbi volt.
- Azt hiszem, hogy megkeresem Nanát.
- Biztos imádni fogja, ha ennyi idő után azzal keresed meg, hogy segítsen takarítani.
- Rég láttam - vontam vállat, elengedve a fülem mellett Aya szavait. - Hiányzott. És ő a barátom.
- Annál azért kicsit talán több, nem? - pillantott felém elmosolyodva. - Ne aggódj, tekintve, hogyan jöttél el, nem hinném, hogy a nyakadba akarna ugrani.
Igaza volt. Sokkal előbb kellett volna elmondanom Nanának azt, hogy nem maradok az Államokban, de valamiért nem tudtam magamat rávenni, csak a legutolsó pillanatban. A történtek után pedig ez csak még inkább rosszul sült el. Sok levelet írtam küldtem neki eleinte, de nem válaszolt rájuk, és később már nem is küldtem többet. Az eltérő jövőkép jó válóok, ezt mondta később a húgom, hogy vigasztaljon, de az igazság az, hogy nem azzal volt a baj, hogy eljöttem. Csak a hogyanjával.
- Tessék, ez az egyik kuka mögött volt. Kirakhatnád majd valahova - nyújtott át nekem egy gravírozott névtáblát, amin a nagyszüleink neve volt. Az irodájuk ajtajáról verhették le valahogy. Tele volt karcokkal és meglehetősen koszos volt, de a nevük még így is kiolvasható volt. Ransom és Ilsa Beldon.


A szüleim régészek voltak. A múlt kutatói, szenvedélyük volt az ókori világ és ezen hóbortjukat rajtunk is kiélték, elég csak a személyi okmányainkra pillantani. Sosem volt alkalmam a miértekről kérdezni. Mikorra nagyobb lettem és érdekelni kezdett már egyikük sem volt ott, hogy válaszoljon. Anyám autó balesetben halt meg, sietett haza egy konferenciáról és elaludt a volán mögött. Az apám ezt követően már csak árnyéka volt önmagának. Arthut szerint nem rossz ember, csak megcsömörlött. Ellenséges lett, nyíltan támadott mindenkit, aki bírálni merte anya korábbi munkáit és kutatásait. Kilencven napot még börtönben is volt, amiért összeverekedett pár kollégájával egy konferencián, amire meg se hívták. Mi továbbra is a nagyszüleinknél voltunk, míg róla semmit se tudtunk. Végül felbukkant és kiderült, hogy lemondott a szülői jogairól és az öccsét jelölte meg, mint gyámot. Majd egyszerűen csak eltűnt. Időnként felbukkant, általában részegen és leégve, pénzt kérve az öccsétől, vagy épp tőlünk.

- Azt hiszem csak ketten leszünk - jegyezte meg, mikor a felettünk lévő órára pillantott.
Alig voltak rajtunk kívül a reggelizőben, ahol találkoztunk. Pár napja jelent meg az ajtómban azzal, hogy a városban lesz néhány napot. Mint kiderült, ez azt is jelentette, hogy nálam fog aludni, ezen a pár napon. Valamiért ragaszkodott hozzá, hogy minden reggel velem reggelizzen, mielőtt munkába mennék. A szállásért cserébe pedig felajánlotta, hogy segít a menhelyt kipofozni. Amíg én dolgozom, ő ott teszi a dolgát. Ez volt a megállapodásunk.
- Említették, hogy talán nem tudnak eljönni.
- Úgy hazudsz, mint anyád - jegyezte meg mosolyogva.
Valóban hazudtam, nem szóltam nekik arról, hogy itt van a városban, de meg volt az okom rá. A bátyám legutóbb behúzott neki egyet és azt mondta, hogy tovább is megy, ha újra látja. Aya pedig egyszerűen csak nem volt kíváncsi rá. Neki kevés emlékei volt a szüleinkről. Mikortól emlékei vannak, alig láttuk őket, és nem sokkal később anya meghalt, apa pedig lelépett.
- Milyen a munka?
- Jó - feleltem, de ennél többet várhatott. - Azt hiszem kezdenek befogadni.
- A nagyapád simán elintézne neked valami pénzes állást - jegyezte meg, miközben a rántottáját rágta. - Tudod, mi ketten, hasonlítunk. Én se kértem belőle, pont, mint te.
Próbáltam viszonozni a mosolyát, de csak nagyon hevenyészett módon sikerült. Nem igazán tetszett az, hogy így párhuzamot vont kettőnk között. Még akkor se, ha tudtam, hogy nem azért tagadták őt ki a családból, amilyen most. Régebben jobb ember volt.  
- Szóval elmész arra a munkahelyi partira?
- Nem hinném, nem az én világom.
- Menj el! Talán még jól is elsülhet. Lesz ott valami lány, például - bökte meg a karomat a villájával vigyorogva. - Bedobsz pár italt velük, smúzolsz, aztán mire eljössz a menhelyre, bedobunk egy pizzát, mit szólsz?
- Nem is tudom…
- Hé, bízz az öregedben, oké? Az ilyen estéken lehet haverkodni, az jól fog jönni, hidd el. Szóval, akkor olyan tízre várjalak majd?
Úgy tettem, ahogy apám mondott. Smúzoltam, azt hiszem. Nem mondanám, hogy sokkal több barátom lett, mint amennyi volt, de valóban kellemesebb élmény volt, mint amilyenre számítottam. Előbb eljöttem volna, de páran, akik szintén korábban mentek el, elhívtak magukkal bowlingozni és úg döntöttem, hogy megfogadom az apám tanácsát és velük tartok. Jól is éreztem magamat, bár kiderült, hogy rémesen bowlingozom. Ami nem olyan meglepő, a legtöbb sporthoz nem igazán van érzékem, vagy fizikumom.
Utána egyből a menhelyre mentem, hogy találkozzam apámmal, de nem volt ott. Vártam úgy fél órát, hátha csak kiugrott valamiért, aztán hazamentem, de nem volt ott. Sem ő, sem a cuccai. Ami azt illeti, az én dolgaim közül is eltűnt jó néhány. Megpróbáltam felhívni, de egyből a hangposta jelentkezett.
- Naiv dolog volt. Mégis miért foglalkozol vele? Sose érdekeltük őt - kaptam a fejmosást Toby-tól pár nappal később. Megtudta, hogy az apánk itt volt, és összerakta, hogy cask én lehettem az a naiv marha, aki elszállásolta.
- Nem volt hova mennie. Csak segíteni akartam.
- Felnőtt ember, megoldja majd! Neki se okozott problémát az, hogy lelépjen tőlünk. Miért nem szóltál?
- Mert nem kedveled őt.
- Utálom őt - helyesbített. - De szólhattál volna. Akkor még meg volna a karórád is, amit tőlem kaptál. Miért nem hordod egyébként?
- Szép darab, de drága - vontam meg a vállamat. Én jobb szeretem az egyszerű dolgokat, amik nem túl kirívók. Egy Rolex pedig igencsak feltűnő, plusz az én karom meglehetősen vékony, így elég furcsán festek egy órával, ami inkább bilincsnek hat a csuklómon. - És a munkában le kell vennem minden ékszert és kiegészítőt.
- Hát, most már ezzel nem kell bajlódnod - sóhajtott fel a bátyám, majd a konyhapulton lévő cetlire pillantott, amin nem túl szépeket írnak rólam. - Valaki zaklat?
- Ő a főbérlőm. Kések a bérleti díjjal. Megoldom - tettem hozzá gyorsan, mielőtt felajánlotta volna, hogy kisegít. A nagyapánk csinálta ezt mindig. Felajánlotta, hogy segít, majd kamatostul visszakérte azt, mikor nem számított rá az ember. Én inkább megoldom egyedül a dolgaimat, minthogy kiszolgáltassam magam nekik.
- És egyébként… jól vagy? - dőlt a pultnak, végignézve rajtam meg a lakáson.
Nem volt túl nagy, ami azt illeti, egy garzon az egész. Ami ebben az életszakaszban jól tudom, hogy nem éppen lenyűgöző, de a költségeim nagy részét a menhely renoválására költöm, akárcsak az időm nagy részét. Én pedig kis helyen is el vagyok. Ugandában egy sátorban laktam lényegében.  
- Igen, minden rendben.
- Átjöhetnél valamikor ebédre. A nagybátyánk hiányol.
Athur mindig is rettentő kedves volt velünk. Nem voltunk ugyan a gyerekei, de sajátjaiként nevelt minket, miután hozzá kerültünk. A bátyám inkább tartotta őt az apánknak, mint azt a férfit, aki lemondott rólunk.
- Okvetlen - feleltem, az ajtóig kísérve őt.
- Akkor majd… beszélünk.
- Persze - bólintottam.
- Jól van - előrébb csúszott a lába, de megakadt, nem jött közelebb. Végül csak megszorította a vállamat. - Vigyázz magadra - biccentett búcsúzóul mielőtt a lift felé indult volna. Együtt jöttünk fel a lépcsőn, de nem azért, mert ehhez volt kedvem, hanem mert a lift hetek óta nem működik. A koppanásból ítélve, ami alighanem a bátyám cipőjének talpa lehetett a lift ajtaján, ő sem értékelte a technikai problémát.


A családunk mindig is furcsa hibrid volt. A szerető közeg sosem volt helytálló jellemzője, de ennek ellenére összetartott. Nehéz volt bekerülni és még nehezebb volt kikerülni. Ha valaki úgymond, haszontalan is volt, elintézték, hogy jó sora legyen, valahol távol. A szüleim ettől akartak minket távol tartani. Az anyai nagyszüleink neveltek minket eleinte, akik rendes, dolgos emberek voltak. Pont emiatt is nem tudtak volna eltartani minket, miután az anyám meghalt, apám pedig tönkrement. Nem tudom, hogy ez volt-e, ami miatt végül apám az öccsét tette meg gyámmá, de Arthurhoz kerülve sok minden megváltozott. Ellenben apámmal, aki menekült a családjától, Arthur közel maradt hozzá és az apjának köszönhetően tanulhatott és telepedhetett le Amerikában. Ügyvédként dolgozott, jól keresett, és később a politikába is belekóstolt, igaz, csak közvetve, mikor a 2008-as választások idején a republikánus jelölt kampánycsapatát segítette ő és az ügyvédi irodája. Ahogy azóta is teszik.

‑ Biztosan nem jössz? – nézett rám a tükörbe pillantva Arthur, a nyakkendőjét igazgatva. – Örülnénk, ha ott lennél.
‑ Nem hinném. Nem vagyok a legjobb társaság, és nem kedvelem az ott lévőket.
‑ Nem kell kedvelned őket, sokukat én is a föld alá kívánnám – mosolyodott el, de én nem viszonoztam. Tudta, hogyan állok a politikához, és azokhoz, akik művelik azt. Leginkább utóbbival volt problémám. – Ott lesz a bátyád és a húgod is. Aya felajánlotta, hogy vigyázz rád.
Ez már mosolyra késztetett. Aya csak azért tette, hogy szem-és fültanúja lehessen a felettébb kínos beszélgetéseknek, amikor is akarva-akaratlanul, de mindenkinek mondok valami olyat, amit a szívére vehet. Nem tehetek róla, hogy ilyen rossz a lelkiismeretük. A legutóbbi alkalommal ez volt az utolsó mondat, ami elhagyta a szám, majd Toby kivezetett a nagyapánk kérésére. Inkább parancsára, őt ismerve.
‑ Ha nem, hát nem – sóhajtott fel, majd szembefordult velem, kérdőn pillantva rám széttárt kezekkel. – Na?
‑ Jól áll.
- Csináltattam egyet neked is, majd vidd el. Nem sokat változtál, Ames – mosolyodott el a kérdő ábrázatomat látva. Való igaz, hogy a legtöbb tíz évvel ezelőtti holmim is probléma nélkül jó volt rám.
‑ Ritkán kell öltönyt felvennem. De köszönöm – bólintok hálásan. Ami azt illeti, évek óta nem volt rajtam öltöny. Utoljára az ominózus jótékonysági estén, mikor is a bátyám a kijáratig kísért. Az volt az utolsó alkalom sokáig, hogy hívtak. Most is csak Arthur hozta fel, a nagyapám biztosan ellene volna. Szerinte nagy hiba engem olyan emberek közé engedni, akik számítanak.
‑ Talán egy randevúra. Vagy esküvőre. Sose tudhatod. A bátyád és a barátnője nagyon jól kijönnek.
‑ Mert mindketten ugyanazt szeretik. A bátyám.
- Ez nem volt szép – fordult felém Athur fejcsóválva, de nehezen tudta leplezni az arcára kiülni kívánkozó vigyort. – Akárhogy is, ha minden jól megy, az az öltöny talán szerez neked addigra plusz egy főt.
Ritkán beszéltem a Toby-val, habár szinte kéthetente keresett meg azzal, hogy menjek át hozzájuk, mert szeretné, ha (még) jobban megismerném a barátnőjét. Komolynak tűnt ami köztük van, de a bátyám mindig is könnyen lovalta bele magát az ilyesfajta helyzetekbe. Aya szerint Toby olyan, mint az ókori görög hősök. Lázasan szeret, szenvedélyesen, de a haragja irgalmatlan.
‑ Hozzám fordulhatsz. Ugye tudod? Ha pénz kell…
‑ Megoldom magam – szakítottam félbe gyorsan. Nem csak büszkeségből, hanem, mert ellenben velem, Arthurnak fontos a nagyapámmal ápolt kapcsolata, akkor is, ha mást mutat. Függ tőle. Mindannyian függenek, csak más módon és mértékben. A nagyapám az, aki a szálakat mozgatja, ő dönt győzelemről és vereségről. Engem pedig tartósan utóbbiba száműzött. Jobb, ha nem akarnak támogatni.
‑ Hasonlítasz apádra - mosolygott rám, megszorítva a vállam. – Szerencsére túl is teszel rajta.
Ez jólesett, és részben emiatt nem is szóltam arról, hogy az apám pár napja megint megkeresett. Küldött egy üzenetet, de alighanem más telefonjáról, mert mikor felhívtam a számot, a telefon tulajdonosának fogalma sem volt arról, hogy az apám kicsoda.
‑ Tényleg megtartod? – fordult felém hátra a zakóját igazgatva, mikor a lépcső felé pillantott, aminek az aljáról kutyaugatás hallatszott fel.
‑ Azt hiszem. Nem jelentkezett érte senki – vontam vállat.
Nagyjából három hete, hogy rátaláltam Scooter-re, a tacskóra. Nem hinném, hogy így hívják, de mégiscsak kellett hívnom valahogy. Tettem néhány plakátot ki a környéken, ahol találtam, hátha felbukkan a gazdája, de három hete semmi, úgyhogy mostanra megbarátkoztam a gondolattal, hogy megtartom. Mostanra egészen meg is szokott engem és Mozartot.
‑ A nagyszüleid kutyája is alig fér el abban a kis lakásban – jegyezte meg Arthur.
Mozart a nagyszüleim kutyája volt, csakhogy túlélte őket. Őt is rám hagyták úgymond, mikor a városba érkeztem őt is a menhellyel együtt kaptam a gondnoktól. Ismert engem, időnként hazalátogattam a nagyszüleimhez, így legalább nem egy ismeretlen gondozta. De valóban, az én garzon lakásom meglehetősen kicsi egy dán dognak. Akkor is, ha Mozart már nem olyan fiatal, és olykor én jobban akarom, hogy sétáljon egyet, mint amennyire ő szeretné ezt.
‑ Összehúzom majd magam – feleltem mosolyogva. Igaza volt, de minden tőlem telhetőt megkaptam, hogy se Mozart, se Scooter ne érezze úgy, hogy börtönben laknak, és én vagyok a cellájuk őre.
‑ Valamikor átjöhetnél ebédelni – dobta fel az ötletet Arthur, nem először már az elmúlt időben. – Toby és a barátnője sokat vannak nálunk, legalább velük is többet lennél.
‑ Okvetlen – bólintottam, halvány mosolyt eresztve meg a nagybátyám felé, aki jókedvűen mosolygott a tükörbe, még néhány utolsó simítást eszközölve az egyébként is kifogásolhatatlan megjelenésén. Nem véletlen, hogy ő volt a nagyapám kedvenc fia. És nem véletlen, hogy én vagyok a legkevésbé kedvelt unokája.