Elvileg a Central Park egyik szélén vagyok. A nap melegen süt le rám, ám ebből szerencsére nem sokat érzek, mert nem rég jöttem fel a szokatlanul erős légkondival felszerelt metróbol. Tekintetemmet hol a telefonomra, hol pedig a környéken lévő lehetséges tájékozódási pontokra szegezem, ám sok segítséget ez nem jelent.
Úgy látszik eltévedtem, ami elég gyakran megesik velem mostanában. Nem mint ha alapból nem lennék eltévedős típus, de ha megemberelem magam és figyelek, akkor azért telefon gps-vel nagyjából beszoktam tudni tájolni magamat. Azonban felnőtt életem nagy részét európában éltem le és korábban soha sem éltem New Yorkban, nem csoda ha össze vagyok zavarodva. Lehunyom a szemem és magam elé képzelem Mannhattan rácsos szerkezetét, a fejemben megjelennek a fontosabb épületek, felhőkarcolók és a parkok körülbelül pontos elhelyezése. A képzeletbeli térképen, bejelőlöm az egyetemi létesítményeket, amiket jól ismerek és a közeli metró megállókat, amiket szintén. Ezek alapján és a Central Parkról ismert adatok alapján már is biztosan tudom, hol vagyok. Körülbelül mennyi megállót tévedtem, és mennyivel vagyok elmaradva a célomtól. A probléma, hogy ugyan valóban rossz helyen száltam le, de megtett út pontosan egy megállónyi tehát innentől már látszani kéne az uti célomnak.
Talán a park rossz oldalán lennék? Fut át az agyamon a gondolat egy pillanatra, és rövid gondolkodás után ezt lehetségesnek is ítélem. Azonban ha ez igaz, akkor további segítségre lesz szükségem, különben még legaláb egy óráig itt fogok bolyongani. Ez pedig elfogadhatatlan időveszteség, hiszen megígértem valamit és én mindig megtartom amit ígérek.
- Elnézést kaphatnék egy ki segítséget? A Watson galériát keresném! Le kéne adnom még ma délelőtt pár rajzot. - Szólítom le az első szimpatikusnak látszó egyént, aki egy csinos szőke lány. Mikor felém fordul kihúzom magamat, mert alig érem el a száznyolcvan centit és tapasztalatom szerint ezt a legtöbb nő még alacsonynak találja. A külsőm szerencsére elég bizalom gerjesztő és még mosolyogni is sikerül. Egyszerű fekete pólót viselek hozzá farmer nadrágot és torna cipőt, mint a kotrársaim általában. A hajam gondosan van nyírva, ami sajnos kiemeli arcom szögletességét. A szemeimből visszont barátságos fénysugarak áradnak és még életerősen csillog is, ami talán fokozza a pozítv benyomást. A vállamon egy nagyobb táska van, amie nyílván a rajzok vannak. A hátamon pedig egy kisebb, amiben a legszükségesebb dolgokat tartom.

Bár örömteli mosoly látszik az arcomon, de a lánnyal ellentétben belőlem hiányzik a lelkesedés. Amíg ideértem egyszerű sztoikus nyugalom áradt belülről, éppen mint a görög filozófia nagy előfutárainál vagy éppen Drizzt Do’Urden-ből a jó útra tért mélységi fejvadászból. Azonban ahogyan a szőke hajú szépség derűs arcát és érzelmektől duzzadó hangszínét figyelem, rájövök a lelkemben inkább üres sötétség található.
Mikor lettem ilyen? Mit is jelent ez pontosan? Fogalmazódnak meg bennem sorra az ilyen és ehhez hasonló kérdések. Azonban csak annyit tudok megállapítani, hogy ez nem a kiégés, ha nem valami teljesen másnak jele. Hiszen lehet csak fiatalon belefásultam a világba és ezt is a korai felnövés számlájára írható. Azonban az már sokkal jobban aggaszt, hogy ha ennyire nem emészt az érzelmek lángja, akkor nem igazán gondolhatok magamra művészként sem. Mondjuk mennyire lehet művészként tekinteni rám? A számok és kőkemény realizmus rabja vagyok, csak éppen emellett van egy álmodozó, alkotni vágyó lelkem akit a puszta matematika nem elégít ki. Esetleg éppen a magány és kétségbeesés, a belső sivárság szomorú képeit kéne naturalisztikusan bemutatnom? Nem hiszek a véletlenekben, minden okkal történik... Ekkor megszakad a gondolat sorom, mert eszembe jut, hogy a lány is oda tart ahová én, tehát a találkozásunk is okkal történt, én viszont róla teljesen megfeledkeztem.
- Ne haragudj! Néha nagyon elkalandoznak a gondolataim. - Loholok utána jó pár perc után. Mkor felzárkóztam már igyekszem tartani a tempót és nem maradok le, igaz ez nem valami nehéz mert jóval hosszabb lábaim vannak és az európában nagyon hozzászoktam a gyalogláshoz. Remélhetőleg nem küld el a fenébe, mert egyáltalán nem figyeltem rá akkor sem amikor az utat elmagyarázta, sőt abban sem vagyok biztos, hogy megtette. Hiába ha gondolkodni kezdek, akkor a külvilág megszűnik a számomra.
-  Amúgy a nevem Max! Maximilian Rider, ami Röviden Max Rider, hasonlóan mint abban a régi sorozatban. Bár őt a hős nexe Maszk Rider. -   Sorolom neki a vitatható hasznosságú tényeket. Egy pillanatra meg is ijedek, mert a szőkeség biztos nem látta azt a sorozatot. Kétszer olyan idős korosztály idejében ment a tv-ben és a neten nincs fent, valamint jelentős rajongó tábora sincs, mint Power Rangersnek amit előtte adtak.  legalább kétszer olyan idősnek kéne lennie, mint ami feltételezhető kora. A neten alig található meg és nincs nagy rajongótábora. Ezzel pedig megmutattam mekkora kocka vagyok, amit vagy aranyosnak talál, vagy pedig megijed esetleg értetlenül néz rám. Már pedig az öltözködése, a viselkedése és úgy általában a típusát figyelembe véve ez utóbbi kettőt a valószínű. Ha egyetemista akkor persze van még reményem, de én inkább fiatalabbnak gondolom és középiskolásként a széleskörű érdeklődési kört, még kevésbé tartják pozitív tulajdonságnak.

A lány szerencsére nem haragszik meg rám, és tovább folytatja idegenvezetői tevékenységét. Ami azonban a számomra a legmeglepőbb, hogy látszólag nem csökkent, sem a derűje, sem a lelkesedése. Éppen csak egy pillanatra látom az arcán azokat a szomorú kiskutya szemeket, de ezek sem a tipikus düh és sértettség jelei. Pedig a mai fiatal lányok főleg ha jól tippelem a lány származását és a korát, akkor igen csak megsértődnek ha az ember nem foglalkozik velük. Különösen igaz ez a gazdagabbak gyermekeire,, akiket vagy elkényeztettek, vagy elhanyagoltak otthon. Sőt  van akinél mind a kettő egyszerre megtörtént, mert vagy szerették ugyan a szülei, de azt szerették volna, hogy saját erejéből érjen el dolgokat, vagy pedig mindent megadtak neki anyagilag miközben érzelmileg teljesen elhanyagolták. Vajon a lány melyik kategória lehet a háromból? A túlzó derűje miatt talán a mindent megkapott, de túl kedves és lelkes, nincs nyoma elkényeztettségnek. Ez utalhat arra, hogy valamilyen szinten szembehelyezkedik, a származásával, ez pedig utalhat arra, hogy a szüleivel való ambivalens viszonya.
Gondolkodom el hosszasan, miközben próbálok Dahlia szavaira is figyelni. Kivételesen nagyjából sikerül is, bár a válaszaira várnia kell egy percet, mert természetesen alaposan megfontolom minden egyes szavamat.
- Huszonkét éves és százhetvenhat napos vagyok. Az MIT-n közgazdaságtan-t valamint Informatikát tanultam, pici pszichológiai kitérővel, amikor külföldön voltam ösztöndíjas. Mesterszakon  értelemszerűen gazdasági informatikát tanultam és abból is szereztem diplomát. Ezen felül két évig voltam a berlini egyetem munkatársa, de nem szereztem meg végül a phd fokozatot. A szakterületem egyébként a gazdasági és info-kommunikációs matematika, főleg ezek keresztmetszete. Például olyan algoritmusokat fejlesztek, amelyek képesek mérni egy honlap látogatottságát,adott esetben azt is, hogy egy reklám felületről, hányan kattintottak oda, majd az egységes vásárlói kosár alapján számolják a konverziót és a megtérülést. Jelenleg a Columbia egyetem jogi karán tanulok szeptemberben kezdem a második évemet. A kimaradt évemben az MIT és Berlin között, pedig egy nemzetközi biztosító cégnél dolgoztam. - Mondom neki, kicsit gyorsan már-már hadarva. Alapból nem vagyok beszédes típus, de a tanulmányaimról kimondottan sokat tudok beszélni és ez esetben van is miről. A probléma, hogy amikor ezt így elmagyarázom az embereknek általában megijednek, vagy kínos kérdések egész sorát szegezik nekem. Remélem most nem így lesz.
- A Dahlia nagyon szép név amúgy, de a Lia nem tetszik. Több névnek van hasonló becézése és egyáltalán nem irodalmi. A dália egy gyönyörű világ és te is egy csinos lány vagy, tehát  a neved, valamint te összhangban vagytok. Ezt
nem szabad valami degradáló becézéssel elrontani. D.D.-nek sem hívhatlak, mert ez nem Dexter laboratóriuma, bár a paraméterek stimmelnek. Úgy, hogy még ki fogom találni, hogyan nevezzelek téged. - Szólalok meg a zavarom miatt túlzottan őszintén. Bár belül valósággal remegek, amit tovább rontanak hidegzuhanyként érnek az önkéntelenül kimondott gondolatok, a hangom meglepően összeszedett és magabiztosságot sugal. Közben nem burkolózok hallgatásba és gondolataimban sem mélyedek el, ami viszont jó előjel.
- Te amúgy hány éves vagy ha szabad illetlennek lennem? Melyik iskolában tanulsz? - Próbálom picit normálisabb vizekre terelni a témát. Közben pedig a távolban feltűnik a galéria épülete, bár én biztosan nem fogom észrevenni.

Számítottam rá, hogy a lány megdöbben, megijed vagy egyszerűen nem fogja érteni az egészet, ennek ellenére a reakciója számomra is meglepetést okoz. Az arckifejezését sem tudom mire vélni, pedig általában könnyedén és pontosan tudok olvasni az emberekből. Ez még jobban elbizonytalanít és összezavar, már pedig eddig is nagyon nehezen tudtam megőrizni a nyugodtság látszatát. Szerencsére a sorozat említésével el is tereli a gondolataimat teljesen más vizek felé. Amikor az agyam fogaskerekei beindulnak, megszűnik minden gátlásom és a lelki szemeim előtt már megint nem a szőke hajú szépséget, hanem egy komplett társadalmi elemzés szövegét látom. Ez persze azzal jár, hogy pár járókelőnek esetleg neki megyek, de ezt szinte észre se veszem, a káromkodásaikat pedig egyáltalán nem hallom meg.
- Ismerem a sorozatot, azonban nem szeretem. Egyik oldalról a geek-nerd-veep kultúrát rendkívül sértő módon évtizedes elavultsággal mutatja be, ami minimális rasszizmussal is keveredik a sorozatban. Nem vagyok a jelenlegi túlzottan liberális egyenlőség mánia híve, de ezzel határozottan átléptek egy bizonyos határt. Ha ezt művészi céllal tennék, vagy kulturális vonatkozásai lennének, mint például Apu karaktere simpson családban, ami harminc éve filmsorozat történet része, vagy ugyanebben Marge nővéreinek dohányzása teljesen más. A south park-nak pedig kimondottan rosszat tett, hogy egyre inkább bedőlnek a modern kor politikai hazugságainak, Ezen felül agymenőkben színészi játék gyenge, nincsenek igazi poénok és mint sitcom sem állja meg helyét, ha szó műfaji vagy esztétikai értelmét vesszük alapul. Tehát a válaszom határozottan nem, egyik ottani karakterre sem hasonlítok, mivel az egy rossz tévé sorozat, ami hibás társadalmi sztereotípiákon alapszi. Az alapján nem lehet képet alkotni, még általánosságban sem a zsenikről. Amúgy ha IQ-mat nézzük valahol Sheldon és Leonard között lehetek, de műszaki iskolát végeztem mint howard. Szóval ezért sem tekinthető relevánsnak az abban látottak. - Fejtem ki neki szépen és tőlem telhető legrövidebb módon a véleményemet, bár így sem biztos, hogy megérti amit mondok. Közben önkéntelenül is gyorsabban lépkedek előre, és hadonászó mozdulatokat teszek a kezemmel, de olyan heveséggel, hogy csak a szerencsén múlik kiverem-e valaki szemét.
- A művészeti iskolák általában jók, de nem feltétlen helyeslem ha fiatalon speciális iskolába íratják a diákokat. Ezzel rendkívül szűkülnek a tanulmányi lehetőségeit, például művészeti iskolából nem mehetsz orvosnak, informatikusnak vagy mérnöknek. Ezen felül még nem specializált iskolákban, az állami kerettanterv, vagy magániskolák esetén az egyedileg szabályozott oktatási rend keretein belül szabadon veszed fel a tárgyakat, addig itt bizonyos dolgok tanulására kötelezett vagy. Előnyben sem leszel vele feltétlen mert egy magániskolából statisztikailag több esélyed van bejutni a jobb művészeti kurzusokra, mint például ami New York-i főiskolán van. Bár kétségtelenül szükséges a művészetileg tehetséges gyerekek számára állami, vagy alapítványi módon ilyen intézményeket fenntartani, mert mind a két helyen egyre kevesebb a lehetőség a művészetek tanulására. Az állami iskolákból ugye anyagi okokból szorulnak ki ezek a képzések, még magán iskolák politikai és egyéb megfontolásokból csökkentik az ilyen jellegű órák számát. Egyéb megfontolás például a felvételihez kellő tárgyak magasabb szinten való oktatása. Illetve a szülők anyagi helyzete miatt sem rosszak az ilyen intézmények, mert a különórák drágák és átlag amerikai családok nehezen, vagy sehogy sem tudják megfizetni őket. A tied nem tudom milyen finanszírozású, meglepő de a legtöbb művészeti iskolát az állam tartja fenn, ahogyan sport gimnáziumokat is. Az átlag ember azt hiszi, azok is magániskolák pedig nem, azok is sima középiskolák, csak speciális tanterv és nem tankerületek, ha nem felvételi alapján lehet bejutni.  Amúgy a Yale művészeti képzését sajnos megszűntették, hála a korábban említett dolgoknak. A diákok tiltakoztak az ország legjobb művészeti képzése ellen, mert a tanított művészek mind fehér férfiak. - Teszek megint egy kört a szavaimmal, majd megint hallgatásba burkolózok. Ezt részben azért teszem, mert nem vagyok hozzászokva sok beszédhez, részben mert szeretném ha a lány meg tudja emészteni amit mondtam. Legbelül persze úgy is tudom, hogy jó ha felét értette és annak is csak töredékét fogta fel, hiszen szavaimnak van mögöttes jelentésűek és több nagy terület problémáját mondtam el pár mondatban. Arról nem is beszélve, hogy nem rég kapott tőlem egy másik az átlagember számára hasonlóan nehezen értelmezhető monológot. A csönd pedig azért is tart sokáig részemről, mert miután elmondtam a mondanivalómat, újra visszatért a bizonytalanságom, immáron hatványozottan mert tudálékosságom most  már biztos kifogja akasztani ezt a szép fiatal hölgyet. Pedig éppen most akartam meghívni őt egy fagyira.

Ahogyan sejtettem a lány nem igazán tud reagálni arra amit mondok, és telepátia hiányában csak találgathattok mennyit fogott fel, abból pedig mennyit sikerül megérteni neki. Ezután sokkal összeszedettebb leszek, mert elmémet nem árasztáj el újabb öngerjesztő gondolathullámok. A kedvem is rosszra fordul, hiszen bevált a jóslatom, a szőke hajú szépség akarva-akaratlanul is, veszít lelkesedéséből és mint ha távolságtartó is lenne, bár ez utóbbit talán csak képzelem. A kínos csend azonban beáll közénk és ez ellen nem igazán tudok mit tenni. A lány csend megtörési kísérlete sem enyhít ezen semmit, sőt inkább csak még kellemetlenné teszi az egészet. Nem is reagálok rá rögtön semmit, csak némán tudomásul veszem és ezentúl jobban figyelem a környéket, valamint felhagyok minden fajta felesleges, a környezetemre veszélyes kézmozdulattal.
Valami azonban szöget üt a fejembe, amitől nem igazán tudok szabadulni, ez pedig a lány iskolával kapcsolatos mentegetőzése. Nem ő választotta? Akkor meg mégis ki? Ki küldené önszántából a gyerekét egy művészeti intézetbe? Lehet, hogy az állami iskolához képest jó az oktatás, és az is lehet, hogy speciális intézmény nincs tandíj, vagy van ösztöndíj. Ezek mind motivációs tényezők, de Dahlia nem tűnik szegénynek, sőt látszik rajta egy fajta elkényeztetettség és könnyelműség, amit egy átlagos családból jövő gyerek nem engedhet meg magának. Tehát a szülei szándékosan küldték, egy olyan intézetbe, amivel lényegében kötelezve van a kockázatos művészeti, esetleg humán pályára. Ebből következik, hogy a szülei jelölték ki az útját és döntöttek, hogy valós-vélt rajztehetségét kamatoztassa, nem ő harcolt meg ezért. Talán ők is művészek? Ha más hogyan lenne, biztosan valami drága magániskolába küldik és nem oda ahova most jár. Gondolkodom magamban közben lassan ténylegesen elérjük az épület bejáratát.
- Egyébként mivel foglalkoznak a szüleid? Hogy-hogy nem te döntöttél? - Teszem fel végre a kínos kérdést, belátva nincsen mit vesztenem. Közben elérjük a galéria bejáratát, ami ad némi lehetőséget kibúvóra. Ha el akarja mondani, akkor kint türelmesen végig hallgatom,ha nem akkor annyiban, hagyom a dolgot és nem fagattom. Amikor viszont be szeretne menni, akkor kinyitom neki az ajtót és az illemnek megfelelően előre engedem. Odabent már nem sok szavam hallani, mert a bent kiállított képek lenyűgöznek és ez után megint teljesen elvesztem a tér-idő érzékemet.
- Tényleg te mit hoztál? - Kérdezem tőle jó pár perc után, mint aki hirtelen felébredt álmából. Még mindig nem jött senki értünk, vagy kérdezte meg hol vagyunk, a terem teljesen üres, ha nem lennének riasztók, és biztonsági kamerák simán ki lehetne rabolni. Hogy jó példával járjak elő, én is előveszem a papírjaimat, amelyeken szénceruzával számokból álló geometriai alakzatok, vannak felrajzolva.

Nem igazán tudom mire vélni, ahogyan a műveimet vizsgálja. Hiszen nem elég hozzá a művészeti érzék a teljes megértésükhöz matematikai tudás is szükséges. Ezen felül valami féle zavarodottságot is érezni kezdtem a lelkem mélyén, amit egyszerűen nem tudok mire vélni. Ma már éreztem párszor hasonlót, ami inkább ennek az előszele volt, értetlenség, a csend, a találkozás izgalma és ki tudja még mi keveredett benne.
Ezen az sem segít, hogy megkapom az ő alkotásait, mert miközben a szőke hajú szépség műveit nézem, a gondolataim is messze szállnak. Hogyan jöhet össze egy tűzoltó és egy opera énekesnő? Miért erőlteti rá egy anya a lányára a sorsát, ha egyszer megkapta amit akar az élettől? Azt még megértem, hogy ha valaki mondjuk balerina szeretne lenni,de korai gyerek vállallás, önön tehetségtelensége vagy más miatt nem sikerül, akkor az utódjából próbál táncost nevelni. Itt azonban erről szó sincs. Én biztosan ellenálltam volna anyukámnak, ha ilyen mértékben próbálja befolyásolni az életem, mint ahogyan erre volt is példa. Igenis egy tizenhat éves gyereknek már vannak eszközei a jogos ellenállásra. Persze, a legtöbben csak az értelmetlen lázongást ismerik, és meg is próbálják érvényesíteni a nem létező igazságaikat. Ezek az alapvetések tükröződnek a műveiben? Nem, ezeket nem találom. Akkor mik lehetnek az érzelmek, amiket ábrázolni akar. Nekem ezek túlzottan sok félék és összevisszák. Talán ez is egy jel, mint nálam matematika és művészet határát képező realizmus? Talán sok féle érzelem, elhagyatottság, valamint a külső magabiztosság mögötti bizonytalanságot mutatják? Boldog gazdag, gondtala és szőke, belül magányos aki önmagával viaskodik, de igazából lélekbe még gyerek aki mesékbe menekül. Ez lenne az igazság?
Gondolkodok magamban, majd ekkor jön egy alkalmazott, aki kedvesen érdeklődik jövetelünk céljáról. Rögtön biccentek neki, majd miután köszöntem elkérem Dahlia-tól műveimet és segítek neki is összepakolni. Gyorsan túl vagyunk az egész procedúrán, ami után, ha csak a lánynak nincsenek további kérdései ismét kettesben maradunk. Igaz nem sokáig, mert hamarosan megjelenik egy látogató, aki miatt visszatér az előbbi alkalmazott és egy másik nő is feltűnik a színen, aki talán valami féle biztonsági őr lehet.
- Ha nem idegeltelek ki, akkor meghívhatlak egy fagylaltra esetleg egy hot-dogra? - Kérdezem tőle picit nyugodtabban. Közben a kezemet felé nyújtom és kíváncsian várom reakcióját. Ha igent mond, akkor meg fogom és elindulhatunk együtt vissza, útba ejtve valami bódét, vagy standot.