Hunter x Mia

Jól esik néha egyedül lenni, egy kicsit nem gondolkodni, nem foglakozni semmivel, csak élvezni a napsütést, az illatokat, a hangokat vagy éppenséggel egy kávét, ott ahol senki se tudja, hogy valójában ki vagyok, hova születtem és legfőképp mit jelent Hamiltonnak lenni.
Kislány korom óta a rivaldafényben éltem, viszont az nem mondható el, hogy léteztem is.
A családom pénze, hatalma, befolyása, a piszkos és sötét ügyei, mind tettek arról, hogy ne lehessek önmagam, illetve ne tegyem azt, ami éppen NEKEM esik jól.
Apám irányítani próbált, olyanná formálni, mint amilyen ő maga, majd nagy csalódásként érhette, amikor az akarata ellenére beiratkoztam az orvosi egyetemre.
Mondanom sem kell, hogy én az egyetemi évek alatt teljesedtem ki, lettem az, aki mindig is akartam lenni.
Évfolyamelsőként végeztem, de jelenleg rezidensként szuperálok. Szeretem, ami csinálok, ez lett az életem, viszont a múltam sötét árnyékai most sem hagynak nyugodni.
Tudom, hogy apám sose fog teljesen elengedni, azt is tudom, hogy a maga módján szeret és félt engem. Ezt bizonyítja, hogy még mindig testőrökkel óv, követtet engem.
Azonban ott van még Thomas, a férfi, aki ugyanolyan bűnöző, mint ő, és akit vőlegényemként rám kényszerített, kizárólag az üzlet miatt, ez nem arról tanúskodik, hogy érdekli apámat, hogy mit is akarok és mit is érzek. Érzések? Az én családom viselkedési kódexében ilyesmi csak elvétve fordul elő.
Mindegy, elfogadtam a sorsomat, nem bánkódok, megpróbálok örülni a munkámnak és arra, hogy látszólag a magam ura vagyok.
Ritkán jól esik tehát a magány, az egyedüllét, leülni egy csendes kávézó apró asztalához, ahol csak jóízűen elszürcsölhetek egy kávét, miközben az egyik kedvenc könyvemet olvasom.
Nem gondolkodom, nem Mia Hamilton, nem John Hamilton maffiavezér egyetlen pici lánya vagyok, aki a világon bármit megkaphat, és még sincs semmije, csupán Mia, az orvos rezidens, aki olyan átlagos, mint a legtöbb ember itt, New York-ban.
Most is éppen ezt teszem, egy forró csoki mellett üldögélek, csendben, egymagamban, miközben szemeim a Halálos fehér lapjaira vannak rátapadva.
Nem foglalkozom a külvilággal, nem érdekel, hogy ki fordul meg most ezen a helyen, hogy ki miért jön, de valami mégis megzavarja belső csendemet, ami miatt egy pillanat erejéig abbahagyom a jóleső olvasást, majd a hang irányába fordítom a tekintetem, ami miatt kizökkentem eddigi állapotomból.
Egy magas, sötét hajú férfi hangja volt az, miként éppen a kávézó egyik pincérével folytat hangosabb eszmecserét.
A rövid közjátékból azt szűröm le, hogy a pasasnak valamiféle problémája van, de igazából nem is érdekel, hogy mi, úgyhogy inkább visszatérek a jó öreg könyvemhez, és figyelmen kívül hagyom a zavaró hangokat.
Azonban, amikor éppen lapozni készülök, észreveszem, hogy valaki közelít az asztalom felé, majd az a bizonyos alak meg is áll mellettem.
Csak, amikor felpillantok, akkor esik le, hogy ez bizony ugyanaz az pasi, aki az előbbi közjátékot folytatta a szerencsétlen pincérrel.
- Mármint ide? – kérdezem aztán meglepetten, amikor leesik, hogy a férfi tulajdonképpen hozzám szeretne csatlakozni, azaz az én asztalomhoz akar leülni.
Ekkor körbenézek, és meg kell állapítanom, hogy a hely, amíg én magamban elolvasgattam, elég szépen megtelt, habár ez nem lenne New York, ha nem így lenne.
- Ha ragaszkodik hozzá. - szalad ki a számom a hirtelen jött válasz, hiszen tisztában vagyok vele, hogy ha bárki is csatlakozik hozzám, vége a csendes és nyugodt délutánomnak.
- Akarom mondani, természetesen. Üljön csak le! Jól megtelt a hely. – javítok aztán gyorsan a stílusomon miközben még egy mosolyt is megengedek magamnak, majd újra körbenézek a Veniero's-ban.
Sosem voltam illetlen az emberekkel, sem pedig elutasító, így most sem leszek az. Azonban a családom miatt vagy más miatt, de mindig van bennem egy kis bizalmatlanság elsőre az idegenekkel szemben. Aztán azonban elhessegetem magamból a negatív gondolatokat. Ez csak egy másik ember, aki a valószínűleg ebédelni szeretne.
- Ha úgy vesszük, akkor igazából ez a maga asztala ezek szerint, és talán nekem kellene megkérdezni, hogy egyáltalán maradhatok-e. – teszem hozzám egy újabb mosoly keretében, amikor kapcsolok, hogy ha valóban ezt az asztalt foglalta le, akkor most én vagyok itt a helybitorló és nem fordítva.

Hunter x Mia

Úgy néz ki, hogy a csendes és nyugodt délutáni sziesztámnak és olvasgatásomnak ezennel vége.
Mindig is van bennem valamiféle bizalmatlanság az ismeretlen emberekkel kapcsolatban, azonban orvosként pozitívan kell állnom minden egyes emberi lényhez, tehát a jelen helyzetben is így teszek. Így teszek, még akkor is, ha a hátam közepére kívánom ezt az egészet, hiszen, ha valamiféle hiba történt az étterem részéről, arról igazán nem ez a férfi tehet.
A ismeretlen igazából egyáltalán nem zavartatja magát, és amikor úgymond megkapja tőlem az engedélyt, hogy helyet foglaljon, egy köszönöm keretein belül azonnal meg is teszi azt, ráadásul még, úgy tűnik, laza és jól is érzi magát. Velem ellentétben, hiszen első körben nem igazán tudom, hogy mit kell tennem ilyen helyzetben? Álljak fel, és távozzak a helyről, avagy kezdjek beszélgetésbe egy kívülállóval?
Úgy néz ki, hogy egyelőre marad a második lehetőség, és maradok. Nem akarok az a bunkó személy lenni, aki azonnal feláll és elhúz innen egy másik ember társasága miatt.
Azért ismét megeresztek egy nem túl bizalmas mosolyt, amikor leül az úriember velem szemben, majd akarva-akaratlanul rá figyelek, hiszen jelen pillanatban amúgy sincs jobb dogom. Ezen kívül azt is látom a férfi arcán, hogy neki van még mondanivalója a számomra.
- Lehetséges. -  konstatálom halkan, amikor a pasas megállapítja, hogy nyilván csak véletlen ez az egész helyzet. Mondjuk, ezzel nem mond újat, hiszen nyilvánvaló, hogy az egyik neves New York-i kávézó és étterem nem fog szándékosan tévedni egy ilyen helyfoglalási dologban. Hiszen én nem is ragaszkodtam a helyhez, egyszerűen csak leültem. Azt meg még kevésbé tudom elhinni, hogy itt tudják, ki az apám és ezért nem mertek figyelmeztetni, hogy esetleg rossz asztalnál foglaltam helyet. Szóval, igen, EZ biztosan véletlen.
- Hogy hiszek-e? – kapom fel a fejem a férfi különös kérdése hallatán, hiszen az is kissé furcsa számomra, hogy ilyen mélyenszántó gondolatokat osszak meg egy idegennel, akit úgy két perce látszok először életemben.
- Nem, amúgy nem igazán. - felelek részletezés nélkül azért a kérdésére mégis miközben még meg is rázom a fejem.
Hogyan is hihetne a véletlenekben Mia Hamilton, akinek tulajodképpen az egész élete egy irányított gépezetben zajlott le? Akinek egy szabad lépése, tette, önálló, szabad gondolata nem lehetett, amíg otthon, a családi aranykalitkában élt. Hogy hihetne valaki a véletlenekben, akinek a családja mindig, mindent, minden körülmények közt elintézett? Hogy ha akart volna valamit, azt azonnal megkapja. Nem, inkább az apám és a családom akaratában és a sorsban hiszek. Hiszem, hogy nekem sohasem lesz teljesen normális életem, viszont hiszem, hogy orvosként sok emberen tudok segíteni, ami ugyebár szintén nem egy véletlenen múlik.
- És maga? – kérdezek vissza egy újabb mosoly mellett miközben egy kicsit oldalra döntöm a fejem és a férfi arcát vizslatom, ha már így rám kérdezett, akkor miért ne tehetném meg ezt én is? Amúgy is a kérdései és a viselkedése alapján elég érdekes fickónak tűnik nekem, habár még mindig gyanús is egyben.
- Á, erre igazán semmi szükség, amúgy sem terveztem már sokáig maradni. – tiltakozom határozottan, amikor a férfi azzal jön, hogy majd ő állja a számlámat. Nem mintha szükségem lenne arra, hogy bárki bármit fizessem nekem – erről az apám gondoskodott -, de ami ennél is jobban zavar, ha valaki helyettem akar dönteni. Az otthon töltött évek alatt megszoktam, hogy mindent elintéznek helyettem, irányítani akarnak. Még azt a rohadt luxuslakást is megvette nekem az apám, amiben élek, ez volt a feltételen a külön költözésemnek. Szóval innentől ne fizessen nekem senki semmit!
A pasas persze mit sem törődve a tiltakozásommal, már emeli is a kezét, ezzel jelezve a pincérnek, hogy írja hozzá a fogyasztásomat.
Éppen egy újabb ellenvetésnek szeretnék hangot adni, persze mindenféle jelenetrendezés nélkül, amikor azonban a férfi zakója alatt egy fegyvertokot pillantok meg, amitől eláll a szavam is.
Tisztában vagyok vele, hogy mit látok, hiszen láttam már eleget, van ilyen az apámnak, a bátyáimnak, a testőröknek és tulajdonképpen a családom minden egyes emberének.
Kissé összeszűkült szemekkel méregetem most a férfit és nem azért, mert fegyvere van – azt, mint mondtam, megszoktam -, hanem inkább azért, mert most már biztos vagyok benne, hogy az előbbi helyfoglalással kapcsolatban csak hazudott nekem. Egyszerűen csak le akart hozzám ülni. Na, jó.
- Ó, tudja mit? Tulajdonképpen igen. – villantok felé most egy szélesebb, ám de gúnyos mosolyt.
- Pincér, kérem! – intek most én is a pincérnek, hogy jöjjön az asztalunkhoz, majd az itallapot felkapva vizsgálgatni kezdem azt.
- Ha már az úr ilyen nagylelkű, kérnénk egy palack DRC Romanée Conti-t. - rendelem meg szemrebbenés nélkül az étterem legdrágább francia borát. Bort, ami amúgy is a világ egyik legdrágább borai közé számítódik. – Mellé pedig fekete kaviárt fogyasztanánk. – teszem még hozzá, majd kényelmesen hátradőlök a székemben.
Ha a feltételezésem igaz, és azt a férfit vagy az apám vagy pedig Thomas küldte, hogy ellenőrizzem engem, hát velem jól megszívta, mivel egy mezei testőrnek valószínűleg gondot okoz kifizetni egy ekkora számlát.
Igazából inkább az apámra gyanakszom, hiszen Thomas nem merne ilyesmire vetemedni, ő inkább a távolból figyeltet.
Habár nem igazán értem, az apámnak, mi a szándéka ezzel. Talán lecserélni Gabrielt? Talán ő maga mondott fel, miután megelégelte, hogy nem akarva testőrt, mindig meglógok előle? Talán most megtudom.
- Én Mia vagyok, Mia Hamilton. – nyújtok azért neki kezet, amikor az „úriember” bemutatkozik, habár most már biztos vagyok benne, hogy eddig is tudta a nevemet.
- Kedves John, most már igazán elmondhatja, hogy valójában miért is van itt. IGAZÁBÓL. – jegyzem meg egy kacsintás mellett miután a pincér elindul a rendelésért, majd keresztbe tett kezekkel újra hátradőlök, a székemben miközben farkasszemet nézek vele.

Hunter x Mia

Velem ellentétben a pasas egyáltalán nem zavartatja magát, sőt, van egy olyan megérzésem is, hogy még élvezi is ezt az egész „véletlenül” kialakult helyzetet.
Minden esetre nagyon úgy tűnik, hogy esze ágában sincs odább állni az asztaltól, úgyhogy valószínűleg én leszek az, aki ezt megteszi előbb-utóbb.
Habár idegenekkel tényleg nehezemre esik komolyabb témákat feszegetni, hiszen megszoktam, hogy valamit mindig titkolnom kell.
Annak ellenére, hogy asztaltársam láthatja, nem igazán kívánok belemenni ilyesféle beszélgetésbe, ő csak nem hagyja abba az ilyen jellegű kérdések feltevését.
- A sorsunk? - kapom fel hirtelen jött újabb kérdésére a fejem, mert hirtelen olyan érzésem van, mintha a férfi olvasna a gondolataimban, ami ugyebár teljesen lehetetlen.
- Talán egy kicsit hiszek a sors hatalmában. – jegyzem meg csak halkan és csak azért, hogy hagyjunk már inkább ezt a témát, hiszen nyilvánvaló, hogy ezt nem most és nem vele fogom megvitatni. Meg úgy általában véve senkivel sem szándékozom megvitatni a sorsomat, - ami a családomtól függ- az új életem résztvevőivel biztosan nem.
Amikor a véletlenek és a „rosszkor vagyunk rossz helyen” szófordulatok kerülnek szóba, akaratlanul is kissé gonosz dolgok jutnak eszembe, főként azért, mert már nagyon is gyanúsnak találom őt.
- Hm…rosszkor rossz helyen? Mint például most? - szalad ki aztán számon szemtelenül az iménti mondat rá és a jelenlegi szitura célozva, de aztán gyorsan elhallgatok, mert általában nem jellemző rám a szemtelenség és a bunkóság. Habár ő bizonyára rosszkor van az én asztalomnál, ez által rossz helyen.
Igaz, amikor megpillantom az uraság fegyverét, ami számomra csakis azt jelentheti, hogy ő is csak olyan maffiózó, mint akik körében felnőttem – igaz, nem tudtam róluk mindig, hogy kicsodák – már kevésbé bánom, hogy beszólok neki, hiszen minden vélhetőség szerint megérdemelte.
Megérdemelte az orbitálisan nagy összegű rendelésemet is, amire természetesen nem vágyom egyáltalán, csakis azért teszem meg, hogy kellemetlen helyzetbe hozzam ezt a bizonyos John-t.
Milyen érdekes: az apámnak is pont ezt a nevet adták a szülei, de ezt bizonyára Mr. Kamuman valami jó kis poénnak szánta, ezzel is az apám üzenetét átadva.
Viszont, amikor végül is leadom a méregdrága rendelést a pincérnek, arra a reakcióra, amit Mr. John produkál, mondhatom, hogy egyáltalán nem számítok.
Egy testőr, akit az apám küld rám, nem merne ujjat húzni velem, még kevésbé szemtelen vagy felháborodott lenni velem szemben – nem mintha valaha beköptem volna bármelyik alkalmazottat, az nem az én asztalom -, szóval most egy picit el is bizonytalanok a felvetésemmel kapcsolatosan. Ez a pasi olyan felháborodást mutat irányomban a rendelés miatt, hogy én kezdem el magam rosszul érezni.
Vagyok azért annyira elővigyázatos az úrral, hogy ne dőljek be ennek a sértett szövegnek, legalább is ne lássa rajtam, hogy bedőltem, illetve, hogy zavar a dolog, ha esetleg megbántottam.
- Ó, csak gondoltam, ha már fizetni akart. – jegyzem meg azért egy enyhe kis grimasz keretében, megjátszva magam.
A mi köreinkben nem jelent gondot egy ekkora számlát állni, azonban azzal is tisztában vagyok, hogy a legtöbb embernek ez túl drága és sose várnám egy átlag-kereső embertől, hogy ilyeneket fizessen nekem. Ez a szívatás inkább apámnak szólt, aztán lehet, hogy tévedtem.
Kissé meglepett arccal és elkerekedett szemekkel nézem végig a férfi kirohanását, de azét nem állítom meg tettében és hagyom távozni az asztaltól miközben farkasszemet nézek vele – tudom, hogy valami nem stimmel vele.
A pasi úgy is tesz, ahogy mondja, azzal távozik az asztaltól, majd sejtésem szerin megkeresi a pincért, hogy fizesse a számlát.
Közben még mindig azon kattog az agyam, hogy vajon jogosan húzta-e fel magát ennyire, viszont nincs az az Isten, hogy én most utána menjek.
Talán jobb is lesz így, végül is egyedül szerettem volna lenni, hát megkaptam.

Miközben így magamban morfondírozok, egyszer csak sikítás hangja lepi el a hely csendjét és nyugalmát, majd mikor a hang felé fordítom a fejem, azt kell látnom, hogy egy férfi fekszik a földön a mellettem levő asztal előtt, egy nő pedig – bizonyára a felesége – mellette térdel miközben segítségért kiált.
- Kérem, segítsen valaki!!!! Orvost! – rimánkodik keservesen, mire én azonnal átkapcsolok gépi üzem ódba és máris a férfi mellett térdelek én is.
- Van a férjének valami betegsége? – kérdezem az asszonytól miközben az urat már vizsgálni kezdem.
- Igen, a szíve gyenge és a vérnyomásával is gondok vannak. – válaszolja a feleség ijedten, amit tudnom kell, de ha nem mondja, akkor is azonnal leszűröm, hogy mi a helyzet.
- A férjének stroke-ja van. Segítsen oldalra fektetni!– rázom meg a fejemet rosszallóan miközben azonnal, a feleség segítségével az oldalára fektetjük a földön fekvőt, ha esetleg hánynia kellene.
- Azonnal hívják a mentőt! – kiáltok hangosan az akkor már körénk gyülekező tömeg felé, hiszen tisztában vagyok vele, hogy megfelelő orvosi eszközök és gyógyszer nélkül az úr már nem bírja sokáig. Addig is MUSZÁJ életben tartanom.
- Nyugodjon meg, a párja túl foga élni! – szólok még oda biztatatóan a kétségbeesett nej felé, majd miután megfigyelem az ájult ember légzését, nekilátok a mesterséges lélegeztetésnek…

Hunter x Mia

A hirtelen jött orvosi szituáció teljesen elfeledteti velem az iménti kis konfrontációt az idegen John-nal, szóval tulajdonképpen, hogy képbe jött a földön fekvő bácsi, onnantól kezdve még a létezéséről is megfeledkezem, és ezen kívül minden másról.
Amikor orvosi üzemmódba kapcsolok, onnantól nem létezik semmi más, csak a beteg, azaz a veszélyeztetett személy és én, na meg a megoldandó problémája, amin minden áron segítenem kell.
Igaz, hogy még csak rezidens vagyok, de ez csak részletkérdés, hiszen, aki ismer, az tudja, hogy lehet, már többet tudok egy régóta praxisában lévő doktornál is, csak még a kellő tapasztalatom és a papírjaim nincsenek meg.
Igazából itt az idő az, ami eldönt mindent, abból viszont most rohadt kevés van.
Amikor a körülöttünk bámészkodó tömeg felé kiáltok, hogy hívják a 911-et, még arra sincs időm, hogy odapillantsak, ki volt az a lelkes és segítőkész személy, aki ezt megteszi.
Csak azt hallom, hogy valaki villámgyorsan tárcsázza is már a segítséget, ráadásul még következetes módon arra is megkéri az embereket, hogy álljanak távolabb, hagy kapjon levegőt az ájult férfi. Ennél többre most nincs időm, azonban egy kicsit megnyugtat a tény, hogy a kollégák már hamarosan a helyszínen lesznek.
Szóval erősen koncentrálok a mesterséges lélegeztetésre és arra, hogy életben tartsam az embert, mire megérkezik a mentő, ekkor viszont egy engem szólító hangot vélek felfedezni.
Ekkor pillantok csak fel a mellettem álló férfire, mire meglepetten kell tapasztalnom, hogy az nem más, mint az újonnan szerzett kedves vagy egyáltalán nem kedves „ismerősöm”, John az.
Szóval ő volt az, aki az étteremben leggyorsabban kapcsolt és értesítette a mentőket.
Persze nincs most időm ilyesmin agyalni, főleg nem, amikor felveszem a láthatatlan köpenyemet és egy emberi élet függ tőlem.
- Természetesen van: stroke-ot kapott a férfi! Szóval azonnal jöjjenek ide a mentősök! – válaszolok aztán nem régi asztalpartneremnek, amikor a telefonnal a kezében nekem szegezi a kérdést. Közben azért nem hagyom abba a szívmasszázst, hiszen tudom, hogy a sürgősségiek megérkezéséig nem szabad tétlennek maradnom.
- Tudja, hogy kell csinálni? – szólok aztán hirtelen most és magas pasihoz a szívmasszázsra célozva, amikor megadja a kérdésére a választ a telefonos kisasszonynak, hiszen látom az ájult emberen, hogy kezd rosszabbodni az állapota.
Igazából meg sem várva az válaszát átadom neki a lehetőséget, hogy gyakorolni a mesterséges szívmasszázst, miközben és újra visszatérek a lélegeztetéshez, ez által életben tudjuk tartani a szerencsétlenül járt férfit.
Szerencsére azonban a manhattani gyorssegély mindig napra kész, így már nem sokat kell várni, mire beérkeznek a kollégáim. Ismerem is őket, habár ez jelen pillanatban jelentéktelen apróság.
Miután átadok minden fontos információt az érintett személyről, a mentősök pont olyan gyorsan távoznak vele vijjogó mentőautójukkal, ahogy az idefelé tették.
- Mia, ha te nem vagy, a pasas bizonyára már nem élne. – szól még vissza Hall, az egyik mentős kolléga, mire én csak egy alig látható mosollyal jelzem vissza, hogy pontosan ez a dolgom, ezért lettem orvos vagy mi. Nem kell neki nagy feneket keríteni.
Csak ekkor tudatosul bennem, hogy éppen az a férfi volt most a legnagyobb segítségemre, akivel elég csúnyán elbántam. Talán egy kicsit kezdem megbánni, de ettől függetlenül megérdemelte.
- Igazán köszönöm a közreműködést. – szólok aztán hozzá komoly arccal egy halk sóhaj mellett, miközben egy kicsit közelebb lépek hozzá.
Igazából azt érzem, hogy bocsánatot kellene kérnem az előbbi viselkedésemért, hiszen általában egyáltalán nem jellemző rám a gonoszkodás és az is távol álljon tőlem, hogy goromba legyek. Az is igaz, hogy hazudott nekem, vagyis, ha a feltételezésem igaz, akkor apám embere. Aki pedig apámnak dolgozik, nem lehet jó ember, azonban az meg nem az ő hibája, hogy az apám rám küldte őt.
A bocsánatkérést jelző szó, azonban csak nem szökik ajkaimra, így csak csendben állok, és várom a pasi reakcióját.

Hunter x Mia

Egy tíz perce még teljesen úgy éreztem, hogy nem is kellett volna ma erre a helyre jönnöm, akkor nyugodtabb lennék, viszont, miután sikerült életben tartanom ezt a férfit, tudtam, már csak azért megérte idejönni.
Biztos vagyok benne, hogy a kollégák a későbbiekben pontosan ugyanilyen jól végzik majd a munkájukat, abban viszont biztos vagyok, hogy holnap, ha bemegyek dolgozni, lecsekkolom a bácsit, azaz meglátogatom a kórházban.
Miután lenyugodtak a kedélyek, a hely újra elcsendesedik, és igaz, még kapok egy két csodáló-irigykedő pillantást egyesektől, de az előbbi ijedelem inkább már csak halk pusmogásba fullad az emberek részéről.
A számon is kiszalad ama bocsánatkérő köszönöm John felé, amit egyébként nagyon nem állt szándékomban. Mégis nehezen tudok nem önmagam lenni, és én kicsit sem vagyok olyan, mint a családom.
Persze, nem vagyon én sem szent, tettem olyan dolgokat értük, ami nem legális, de egyszerűen nem tudnám elviselni, hogy a bátyám, Robert börtönbe kerüljön. Ahogy ő megvédett engem kiskorukban, most azt tettem én a hamis tanúzással érte, azonban ezek a tettek is már a múlthoz tartoznak, mint ahogy a Hamilton-rezidencia is.
- Azért mégis csak könnyebben ment így, segítséggel. – emelem meg szemöldököm, amikor a mellettem álló pasas nem tulajdonít nagy jelentőséget annak, amit tett. Mondjuk nálam ez mindenképpen egy jó pont.
Kicsit meglep, amikor ezek után arra kér, hogy sétáljak vele egyet, mégis megeresztek magamnak a kérdés, majd a szavai hallatán egy enyhe mosolyt.
Igazából már semmi kedvem itt maradni, a rendelést pedig amúgy is csak azért adtam le, hogy őt bosszantsam, nem pedig azért, mert vágyom az általam megrendelt ételre és italra.
- Ha-ha, akkor valóban meneküljünk. – jegyzem meg még mindig ugyanazzal a huncutkás mosollyal, amikor megjegyzi, hogy addig menjünk, míg ki nem hozzák a kaviáromat.
Persze, azt nem teszem hozzá, hogy én egy ilyen rendelést gond nélkül kifizethetnék az apám „jóvoltából”.
Aztán, amikor már egy kicsit csendesebb területre érünk, el az étterem halk nyüzsgése mellől – már, ha New York-ban létezik egyáltalán nyugodt hely -, a férfi bekezd a mondandójába, habár, amikor kimondja azt, amit már eddig is sejtettem, egy pillanatra eláll a szavam.
Első körben nem tudom, hogy lekeverjek neki egy pofont vagy inkább nevessek az egész szituáción, ezért egyelőre csak hunyorogva hallgatom  a vallomását.
- Hm, milyen meglepő. – konstatálom először inkább csak magamnak, amikor elmondja, hogy tulajdonképpen tudja, hogy ki vagyok én és ki az apám.
Mondjuk, elsőre nem tudom, hogy csak a csilli-villi külsőségek és a gazdagság az, amiről tud vagy belelát a családom sötét ügyeibe is. Azonban remélem, hogy az első variáció az igaz, én biztosan nem fogom beavatni.
Viszont, amikor arról kezd beszélni, hogy pénzre van szüksége és azért kereset meg, egy kicsit enyhül a haragom, hiszen én nem tudhatom, milyen nélkülözni.
- Ez nem az első eset, hogy valaki azért akart közel férkőzni hozzám, mert gazdag családból származom. – felelek aztán egy sóhaj mellett, amikor végez a mondandójával. Minden szavam igaz, hiszen hozzá vagyok szokva, hogy az emberek érdekből barátkoztak velem vagy valaki az apámhoz akart eljutni általam. Azt hiszem, pontosan ezért is félt és óv annyira a családom a mái napig, még akkor is, ha én ezt egyáltalán nem akarom.
- Viszont szép tőled, hogy ezt végül is bevallottad. – szólítom meg őt most én is tegezve, ha már ő is azt teszi. – A kérdés már csak az, hogy ha az előbbi kis szerencsétlen baleset nem történik meg, vajon valaha elmondtad volna? – szegezem neki a kérdést most ismét elkomorodva, hiszen nálam a bizalom amúgy sem adatik könnyen.
- És miből gondolod, hogy már nincs testőröm, ha tudod, hogy milyen családból származom? – kérdezem felvont szemöldökkel. Valóban van már egy testőröm, Gabriel, még akkor is, ha folytonosan meglógok előre és csak távolról van neki engedélyezve, hogy figyeljen. De akkor is követ, figyel, beszámol apámnak feltehetően minden lépésemről, és ez nagyon bosszantó.
- De azt hiszem, te és én meg tudunk egyezni. – mondom ki hirtelen, ami most az eszembe ötlik, miközben finoman elkapom egyik karját és ez által megállítom.
- Neked munkára és pénzre van szükséged, nekem viszont szabadságra. Mivel a jelenlegi testőröm amúgy sem fogadom el, apám csak örülne neki, ha beállítanék egy testőrrel, akinek a jelenlétébe én is beleegyezek.  – folytatom teljesen beindulva, csillogó szemekkel cselszövésemet.
- Csupán annyi lenne a dolgod, hogy békén hagysz. – kacsintok rá elmosolyodva, mert nem vagyok benne biztos, hogy vágja, mit is akarok kihozni a dologból.
- Én nem akarok testőrt, de szükségem lenne olyan valakire, aki úgy tesz, mintha a testőröm lenne. Tehát végzed a munkád, miközben apámnak nem számolsz be a valós dolgaimról. Hagyod, hogy oda menjek, akivel akarok, azt tegyem, amit akarok, te pedig felveszed a vastag fizetésed a semmiért. Igazából sok dolgod amúgy sem lenne, mert túl sok helyre nem járok a munkahelyemen kívül… Persze, nem mondom, hogy néha nem kellene együtt mutatkoznunk, hogy befogjuk apám száját, de nekem is jól jönne, ha nem érezném magamon folytonosan valaki figyelő tekintetét. Nos, mit szólsz? – kérdezem még mindig mosolyogva, kíváncsian várva a reakciójára. Remélem, hogy belemegy a dologba, hiszen tulajdonképpen a semmiért lenne fizetése.
- Megegyeztünk? – mondom ki a végszót ismét csak felvonva a szemöldököm.

Hunter x Mia

Magam sem tudom, hogy mennyire volt okos dolog tőlem felajánlani neki ezt a hirtelen jött ötletet, ami igazából annak köszönhetően pattant ki a fejemből, hogy elmondta, valójában mit is akar tőlem.
Sosem voltam az ármánykodás és a cselszövés nagymestere, sohasem volt célom átverni másokat, de mostanság eljutottam oda, hogy egy ilyen ártatlan hazugság jól jönne az életembe.
Habár még jó magam sem tudom, hogy mennyire bízhatok meg ebben a pasasban, főleg azok után, hogy tulajdonképpen az első perctől az volt a célja, hogy átverjen engem. Igaz, hogy jelen esetben vallott, de ez csak az után történt meg, hogy „elüldöztem” őt az asztaltól.
Ráadásul ő egy vadidegen, honnan tudhatnám, hogy tartja majd magát az egyezségükhöz vagy, ha éppen veszélyhelyzet alakulna ki, vajon valóban képes lenne megállni a helyét?
- Igen, sajnos már számtalanszor tapasztaltam ezeken a hátrányokat, ami a gazdagsággal jár. – helyeslek, amikor megjegyzi, hogy az ilyen akciók a gazdagság áraként szerepelnek az életemben. A legrosszabbat azonban még nem tudja, de egyelőre nem szándékozom beavatni.
- Értem. Hát legközelebb azért ajánlom, hogy kerek-perec valld be az embernek, ha szeretnél tőle valamit. – jegyzem meg szemöldökömet felvonva, majd elgondolkodva, hiszen, amint mondtam is, nem igazán szeretem, ha át akarnak verni, én se teszem másokkal.
- Ó, szóval azt mondod, te jobb testőr lennél. – jelentem ki és kérdezem egyszerre egy huncut mosollyal az arcomon, amikor fényezni kezdi előttem magát, hogy milyen képesítésekkel rendelkezik. Mondjuk nem rossz kis összeállítás.
- Mondjuk, szerényebb az már biztosan nem. – nevetem el magam, amikor is a pasi áttér a kinézetére, melyet szintén pozitív színben jellemez.
Jobban megnézve igazából nem mond valótlant, tényleg nem néz ki rosszul, azonban nem hinném, hogy az apámnál egy bármiféle szempont és kritérium lenne.
- Hm. Az apámnál bizonyára jó pontokat szereznél ezekkel a képesítésekkel, és azt hiszem, így mindjárt ő maga is könnyebben belemenne a testőrváltásba. Habár hidd el, Gabriel, a mostani testőr sem végzi rosszul a dolgát – illetve végezné, ha hagynám neki. – teszem még hozzá, hiszen az apám emberei is mindig jól képzettek és komoly tapasztalatokkal rendelkeznek.
A következő elgondolkodtató megjegyzése hallatán azonban egy pillanatra elbizonytalanodom, hiszen még véletlenül sem akarnám bajba keverni őt. Még akkor sem, hogy nem voltak tiszták a szándékai irányomban.
- Igazából nem szállítaná téves infókat. – ingatom meg a fejemet, miközben az arcát nézem. – Csupán nem számolnál be minden lépésemről, mert nem követnél mindenhova. Ennyi. Néha tudnék egy picit egyedül lenni, a vizslató tekintetek nélkül.– kacsintok aztán rá, hiszen igazából nem lenne sok dolga velem.
- És amint mondtam, nem is nagyon lenne miről hazudni, hiszen nem igazán járok el sehova. Főként a munka teszi ki az életemet. Szóval jó kislány vagyok, csupán néha jó lenne normális embernek érezni magam. – mondom ki őszintén a szavakat, miközben most egy kicsit kérő tekintettel nézek rá.
Sokan azt gondolják, hogy az életem tökéletes, mert megvan mindenem, és távol álljon tőlem, hogy panaszkodjak, de nagyon vágyom egy kis szabadságra.
Ezután újabb kérdés következik John részéről, mely dolog miatt megértem az aggodalmát, habár nincs szükség rá.
- Nem, még soha senki nem akart megtámadni. – jelentem ki határozottan az igazságot.
- Én igazából próbálok külön életet élni a családomtól, nincs közöm az ügyeikhez. – teszem még hozzá ugyanúgy, de a maffia dologra még mindig nem térek ki. Úgy vagyok vele, hogy abban majd apám beavatja, ha szükségét érzi, vagy én, ha már biztosan elvállalja és megkapja apámtól a melót.
- Viszont, ha őszinte akarok lenni, akkor nem mondom, hogy ennek nincs meg az esélye, és apámnak is biztosan vannak ellenségei. – egészítem azért ki az előbbi kijelentéseket, hiszen azt sem akarom, hogy a velem szemben álló férfi esetleg olyasmibe menjen bele, aminek nem ismeri a részleteit és esetleges veszélyeit. Azt meg véletlenül se szeretném, ha az esetleges felkészületlensége miatt, az ő élete bánná a dolgot.
- Ha így is benne vagy a dologban, akkor azt is megmondhatod, hogy mikorra beszéljek meg egy találkozót az apámmal. Az engedélyére mindéképpen szükség van. – figyelem őt kíváncsian. Igazából most is lenne testőröm, de mégis egy kicsit mégis más, hogy ez  a testőr az én emberem lenne és nem az apámé.