A hálónk közepén ácsorgok már percek óta, és azon tűnődöm, miért is léptem ide vissza. Szerintem a terhesség lassan már az agyamra is hatással van, kezdek feledékennyé és egyre szétszórtabbá válni. Bár ennek valószínűleg inkább a kialvatlanság az oka. A kiírt időpont most már nagyon közel van, én meg hetek óta úgy érzem magam, mint egy elefánt... leszámítva, hogy nem járok négy lábon, viszont az elefánt a porcelánboltban hasonlat tökéletesen illik rám. Újabban már sehol nem találom a helyem, nem férek el, be, vagy épp bele sehol semmibe. Ügyetlennek és állandóan fáradtnak érzem magam. Még az alvás is kimerítő, mert elvileg már csak az oldalamon tudok pihenni, de gyakorlatilag már úgy sem, nem beszélve arról, hogy percekig tart átlendülnöm az egyik oldalamról a másikra. Jó, kicsit talán túloztam, de annyira azért mégsem. Folyton pisilnem kell, mert a kiskölyök – aki egyébként már most nagyobb a vizsgálatok szerint, mint Charlie volt, amikor megszületett – a hólyagomon csücsül egész nap, kivéve amikor kedvet kap focizni vagy táncikálni odabenn, de legalább már a rosszulélletek és a gyomorégést nagyjából elfelejthettem. A lényeg, hogy már nagyon várom, hogy elérkezzen az idő. A várandósságnak vannak nagyon szép, csodás, érzelmes, varázslatos pillanatai is, de azok többnyire nem az utolsó napokra tehetőek. Egyre türelmetlenebb vagyok, és azt hiszem, az sincs rám jó hatással, hogy nagy mértékben hanyagolnom kell a munkát is, plusz Millie, a kuzinom is kicuccolt már tőlünk, miután egy jelképes összegért kiadtam neki a Brooklyn-i lakást. Tudom, így lesz a legjobb mindenkinek, hiszen bő egy évvel a férje halála után végre tényleg új életet kezdhet, és nem hiszem, hogy ebből hiányozna a babasírás, ami hamarosan állandó jelleggel betölti majd az otthonunkat. Ám amíg ő itt volt, legalább szinte mindig volt társaságom is, de mostanra viszont gyakran egyedül kell pihengetnem itthon, amikor Chris dolgozik, Charlie pedig suliban van, és egyáltalán nem viselem jól az állandó semmittevést. Ilyenkor persze úgy 80-90 százalékban álmodozással töltöm el az időt, elképzelem, ahogy a karjaimban tartom végre ezt az édes csöppséget, ahogy megpuszilgatom a puha arcát, ahogy az apró kis keze elveszik majd az enyémben. Aztán százharmincötödször is átrendezgetem a szobáját, a bekészített kisruháit, a plüssöket és mesekönyveket a polcon... A várakozás felőröl. Tényleg minden tekintetben úgy érzem, hogy már itt az idő.
Mély levegőt veszek, majd szusszanok egy nagyot, a karomra akasztom a táskámat, és megindulok a földszint felé. Útközben ellenőrzöm, hogy minden szükséges orvosi papír nálam van-e. A szokásos ultrahang és CTG-vizsgálatra készülünk éppen. Az utolsó hetekben ezt rendszeresen elvégzik rajtunk, a biztonsonság kedvéért állandóan ellenőrizni kell a baba szívhangját, hogy minden rendben van-e vele. Ha úgy tűnne, hogy lassulni kezd a szívverése, megsürgetik a világrajövetelét. De remélem, hogy erre nem fog sor kerülni, és ezúttal is minden rendben lesz. Szerencsére ma Chris is ráér, és el tud kísérni, illetve vinni engem. Már eljutottam arra a pontra, hogy egyáltalán nem kényelmes és szerintem nem is lenne biztonságos volán mögé ülnöm, úgyhogy nélküle muszáj lenne taxival közlekednem, de természetesen szívesebben megyek vele.
Egy közel sem légies akrobatikus mutatvánnyal belecsúsztatom a lábam a cipőimbe, és már épp elhagynám a házat, hogy kövessem életem párját a kocsihoz, amikor üzenetem érkezik. Apró ráncok jelennek meg a homlokomon, amint azt végigolvasom. A járműbe „kényelmesen” befészkelve, mielőtt még elszórakoztatnám magam a biztonsági öv bekapcsolásával és eligazgatásával, előbb közelebb hajolok Chrishez, és egy szeretetteljes puszit nyomok az arcára. Ezzel a kis hízelgéssel előkészítve a terepet a következő kérésemhez.
- Életem, meg tudnánk állni útközben még valahol? A közeli kávézónál kellene találkoznom valakivel. Egy informátorral. De néhány percnél nem fog tovább tartani, ígérem – villantok rá édes mosolyt. Én sem így terveztem, de nincs mit tenni. Tudom, hogy ezekben a napokban már a munka kellene hogy az utolsó legyen, amivel foglalkozom, de ez most valóban fontos. Még mindig borzasztóan tapasztalatlannak és kezdőnek számítok a pályán, de ezen egy-két hasznosnak bizonyuló besúgó sokat tud segíteni, és nekem még sajnos nincs belőlük sok. Mivel eleve sosem dolgoztam egy percet sem egyenruhás járőrként, nem vagyok járatos a terepen, így ez a lépcsőfok is kimaradt nálam, és még sokat kell tepernem ezen a téren is. André is valószínűleg egyedül azért bízik bennem ennyire, mert korábban apámmal dolgozott, ő mutatott be minket egymásnak, miután kiderült, hogy köze van egy ügyhöz, amin a csapatunk hetek óta dolgozik. Szóval bármiért is üzent a srác, bármit is készül mondani, lényeges lehet. Az ügy és a munkám szempontjából is.
Megérkezve Christ rövid időre muszáj a kocsinál hagynom; aztán a kávézó elé lépve André hirtelen a semmiből terem mellettem, majd a karomat fogva húz be a sarkon túli sikátorba. Nyilvánvalóan, hogy ne legyünk másoknak szem előtt. Legalábbis erre következtetek a riadt tekintetéből, amellyel folyamatosan a környezetet pásztázza.
- Mi törént? Jól vagy? Mi volt ilyen sürgős? Nagyon feszültnek tűnsz – faggatom az arcát fürkészve, mire végre rám emeli a pillantását.
- Marcus újabb dobásra készül. Egy újabb szállítmány érkezik két nap múlva. De a pontosabb részleteket nem tudom, mert... Mostanában gyanakvóbb lett velem. Azt hiszem, sejti, hogy köpök róla. Ha lebukok, nekem annyi, érti? Nem tudom, mit csináljak... - Az ideges arcát látva én is fokozatosan kissé feszültté válok. Ha így áll a helyzet, nem biztos, hogy okos dolog volt tőle most velem találkoznia. Vagy akár írnia.
- André, nyugodj meg! Legjobb lesz, ha most egy ideig nem jelentkezel, rendben? És töröld ki az üzeneteket, amiket nekem írtál. Az infónak pedig utánajárok, rendben? - A srác idegességtől ide-oda cikázó tekinetete hirtelen megváltozik, ahogy mögöttem észrevesz valamit. Döbbenet, majd rémület ül ki az arcára. Mielőtt követhetném a pillantását, egy lövés dördül. Aztán André egy golyóval a fejében terül el a földön. A sokktól és a rémülettől akaratlanul is felsikoltok, majd a szám elé kapom a kezemet.
- Marcus üdvözletét küldi – hallatszik egy nevető hang mögülem. Megpördülök, és egy rám szegezett fegyver csövével találom magam szemben. Talán csak tizedmásodperceken múlik, hogy sikerül félreugranom a következő lövés elől, és bevetnem magam egy kuka mögé. Aztán hirtelen egyszerre kettő dolgot is érzékelek: az egyik a forró, fájdalmas lüktetés a karomban... a másik pedig egy kisebb pukkanás a pocakom felől, ahogy megadja magát a magzatburok, majd végigcsorog a víz a lábamon...

Az első reakcióm az, hogy reflexből tiltakoznék, „nem, ez most egyáltalán nem veszélyes”, meg „nem is én vállalok minden kockázatot”, és „csak pár szót váltok az illetővel”, de magam sem tudom, kit áltatnék inkább ezzel, őt vagy magamat. Hisz miután kifejti az indokait, hogy miért is nem tetszik neki ez a helyzet, be kell látnom, hogy neki is igaza van, nagyon is, ezért csak egy kisebb, bocsánatkérő mosollyal felelek. Persze tudom én magamtól is, hogy ennek a munkának egyetlen perce sem teljesen rizikómentes. Ám én vele ellentétben nem tudok minden sarkon túl ránk leső veszélyt látni, nem is tudnék úgy élni – most még nem tudnám elképzelni sem –, és nap mint nap magamhoz véve a jelvényem sem arra számítok, hogy ma biztos valami történni fog, és bajba kerülhetek. Gondolom, őt a sok évi tapasztalat tette ilyenné, és idővel talán magam is ilyenné válok, és akkor majd az agyam egy hátsó zugában, tudat alatt, mindig résen leszek, és készen állok a fenyegetésekre, de most még valóban hinni akarom, hogy ez a találka nem szól másról, csak egy rövidke információ-cseréről. Úgy sejtem, épp eléggé aggódik ő kettőnk helyett is, én pedig igyekszem bízni a képességeimben és az ösztöneimben, annak ellenére is, hogy eddig nem adott nekem túl sok esélyt azok próbára tételére. Nem is értem, a saját munkája mellett hogy tud mindig a nyomomban lenni. Bár az is igaz, hogy az állapotom miatt, és mert emellett még kezdő is vagyok, nem sok terepi munkába vontak be eddig a feletteseim.
Miután megérkezünk a megbeszélt helyre, a kávézó elé, a jelenlegi méreteim mellett esélyem sem lenne Christ megelőzve kikászálódnom a kocsiból, mire összeszedelőzködöm, már nyitja is nekem az ajtót, és kisegít. Viszonozom az apró csókot, és egy röpke pillanatig csak lehunyt szemmel élvezem a közelségét, a gyengédségét, a törődését, aztán biztatásul felmosolygok rá.
- Vigyázok – ígérem meg csendesen, mielőtt akaratlanul is elébe mennék a veszélynek. A pillanatnyilag végtelennek tűnő naivitásom fátyla azonban egy-két percen belül már fel is reppen, amikor André holtan terül el mellettem. Minden olyan gyorsan történik, hogy felfogni is alig tudom, de szerencsére az ösztöneim nem hagynak cserben, és sikerül félrevetődnöm, még mielőtt a következő lövés komolyabb kárt tehetne bennem. Innen azonban sajnos már nem nagyon van hová menekülnöm tovább, és míg a vérző karomra szorítom a másik kezem, a lábaimon pedig végigfolyik az a folyadék, amiben a pocaklakóm létezett az elmúlt kilenc hónapban, azt várom, hogy a fickó mikor lép utánam, és fejezi be, amit elkezdett. Most mégis mi a fenét csináljak? A fejem is lüktet, miközben próbálom megdolgozni az agytekervényeimet, ám a várt támadás elmarad. Helyette dulakodás hangjai hallatszanak a kukán túlról, ezért kidugom az orromat, hogy meglessem, mi a helyzet. Ó, hát persze! Annyira meg sem lep, amit látok, de most végtelenül hálás vagyok, amiért időben ideért. A következő pillanatban pedig már előttem van, és az állapotomról faggat.
- Nem. Igen. Vagyis jól... jól vagyok. Te jól vagy? A fegyveres? Elmenekült? Ez... csak... csak egy horzsolás, semmi komoly. Én jól vagyok. - Ismételgetem a saját megnyugtatásomra is most még kicsit összefüggéstelenül. - De... - kezdenék bele, hogy felvilágosítsam a másik dologról, ám akkor elkiáltja magát, elnyomva a hangomat. Pár másodpercre értetlenül nézek rá, hisz nem szokása segítségért kiáltozni, de hamar összeáll bennem a kép, hogy miért csinálja ezt. Hihetetlenül összeszedett, még ilyen helyzetben is, pedig tudom, hogy baromira aggódik és ideges. A karjába kapaszkodok, míg a helyzetet magyarázza az egyik erre járónak. Legszívesebben megbökdösném, hogy hagyja ezt most, indulnunk kellene a kórházba, mert itt az idő, bár tudom, hogy még nem vagyunk elkésve, de fokozatosan kezd úrrá lenni rajtam az izgatottság. Mégis csendben, türelmesen megvárom, amíg megoldja ezt az szituációt. Én amúgy sem tudok már a jelenre fókuszálni, magamban képletesen már visszaszámolok.
- Ó! Tudok járni, szívem. Tényleg jól vagyok, csak a karom sérült meg, nem a lábam... - jelentem ki, amikor a karjába kap, mégis reflexszerűen átkarolom a nyakát. Tudom, már amúgy sem tenne le, amíg a kocsihoz nem ér velem. Miután beültet az első ülésre, és remegő kézzel igyekszik kényelembe helyezni engem, meg a biztonsági övvel babrál, ébredek csak rá, hogy valóban mennyire borzalmasan aggódik értünk, és mérhetetlen erővel eláraszt a bűntudat. Két tenyerembe fogom az arcát, mikor közelebb hajol, hogy a szemeibe nézhessek válaszadás közben.
- Jól vagyok – ismétlem el már sokadszor. - Annyira sajnálom, hogy ilyen helyzetbe kerültem, és így rád ijesztettem. Igazad volt. Meggondolatlan voltam. De tényleg nincs semmi bajom, azt hiszem, épp csak súrolta a karomat a golyó. Időben odaértél. Megmentettél. Ismét. - Hála tükröződik a szemeimből, ahogy a tekintetét fürkészem. És közben szeretném megnyugtatni is, hisz szükségem van rá, hogy újra tiszta fejjel mellettem tudjon lenni. El is engedem az arcát, hogy kicsit megigazgassam magamon a biztonsági övet. - Viszont tényleg azonnal indulnunk kell a kórházba – jelentem ki közben. - Eljött az idő, Chris – pillantok fel rá ismét, ezúttal könnybe lábadó szemekkel. - Eljött az idő – ismétlem meg, miközben az izgatottság újult erővel tör rám. Egy picit félek is. - Elfolyt a magzatvíz. Órákon belül másodszor is apa leszel – jelentem ki érzelmektől túlcsordulva.
- Melyik... melyik kórház is van legközelebb? A Szent Lukácsot mondtad? Azt hiszem, fel kellene hívni az orvosomat... - tűnődöm el félhangosan, de abban a pillanatban érkezik is az első fájás. Nyögve görnyedek előre, majd mély levegőt veszek, élesen szívom be, majd lassan fújom ki. Ez erősebb volt, mint amit vártam így elsőre. És ahogy megindulunk, nem is olyan sokkal később érkezik a következő is. Mindig mondják, hogy a második baba feleannyi idő alatt jön a világra, mint az első (és erősebb fájások mellett), de ez most elég gyors iramnak tűnik...

Becks &Nono

Az események gyors egymásutánja magába szippantja a jelenünket. Nincs idő morfondírozni, sem tétlenkedni. Veszélyes helyzetben vagyunk, de nem magam féltem. Nora magatehetetlen ebben az állapotában, és a szülés kiírt időpontja vészes gyorsasággal közeledik amúgy is, ez a kis balhé viszont attól tartok teljesen átírja az alaposan megfontolt terveinket.
Nem foglalkoztat tovább a pasas, nem érdekel jelenleg sem a bosszúvágy, sem az, hogy ki mit látott az esetből. Mégis, amikor kicsit kezd kitisztulni az agyam, már nem tagadom meg önmagamat, aki egy gépezet rideg logikájával képes gondolkozni a legkritikusabb helyzetekben is. A járókelőknek előadom a tökéletes alibit, gondosan kihagyva a nevünket, és Norával a karjaimban elhagyom a helyszínt, nem érdekelve, hogy ezért majd a rendőrségen elővehetnek. Kit izgat? Nora vérzik, meglőtték, lehet, hogy eltört valamije...és a baba? Azt olvastam, az anyaméh sok mindentől megvédi de azért nem egy atombunker. Mi van, ha a babának odabent esett valami baja? Mi van, ha vérzik? Tud vérezni egy baba odabent? Észreveszik egyáltalán, ha ilyesmi történik? Egész sokáig az ultrahang felvételeken én csak fekete pacákat láttam, nem véletlenül akartam elmenni erre a 3D vagy 4D vagy 6D vagy mittudomén milyen vizsgálatra, mert szart sem láttam a gyerekemből. A dokik hogy látnak meg a fekete pöttyökből valami súlyos sérülést? Még fájdalomcsillapítót sem tudnak adni, ha nem tuják, hogy fáj neki!
Ilyen, és ehhez hasonló gondolatok sokasága árasztja el az agyamat miközben Norát a kocsihoz cipelem és beültetem az anyós ülésre, és a pánik egyre inkább elhatalmasodik rajtam. A kezem remegése, az izzadságcseppek a homlokomon mind azt jelzik, hogy a valóságtól elrugaszkodott félelmek csimpaszkodnak a lelkem partjaiba, megzavarva általános higgadtságomat. Nora hangja térít némileg észhez amikor a kezeit az arcomra simítja.
- Meggondolatlan - sóhajtom és egy pillanatra lehunyom a szemem - Ó, de mennyire, hogy meggondolatlan. De nem te, hanem én! - mormogom, és igyekszem nem hagyni, hogy a bűntudat maga alá temessen. A szemem kinyitva az övébe mélyedek el, és már éppen azon lennék, hogy belekezdjek abba a monológba, amit hetek óta tartogattam magamban, amelynek részei a teljes munkától való eltiltás, a szigorú házi őrizet, a fenyegetés némi csempész altatóval és azzal a ténnyel, hogy a térdemre fektetem, de az új események fordulatai nem teszik ezt lehetővé. A drága ugyanis így face to face közli, hogy mindjárt apa leszek megint. Én meg sokkot kapok. Csak mereven nézem, ahogy bajlódik az övvel, ahogy teljes nyugalomban adja hírül, hogy elfolyt a magzatvíz, és amúgy tényleg indulnunk kéne, mert hát itt az idő. Csak így. Itt az idő. Megrázom a fejem.
- Nem...erre nem vagyok felkészülve - bököm ki zsigerből, és fel sem merül bennem a tény, hogy a munka oroszlán része jelen esetben nem is rám vár, és valójában nekem mire is kellett volna felkészülnöm? Arra, hogy elég izmos legyen a lábam az ácsorgáshoz? Röhejes dolog ilyet mondani, de hirtelen ez ugrott be és visszaszívni már nem tudom.
- Öhm...izé...vagyis...én...én azt hiszem otthon hagytam a...aaaaa popsikenőcsöt. Vagy a fertőtlenítőt. És el kell vinni a kocsit kifertőtleníttetni. Megint. Így nem rakhatom be a babát. Nem, nem, a végén még valami fertőzést kap! - rázom meg a fejem, és teljesen elveszítem a kapcsolatot a racionalitással. Lottie esetében más volt a helyzet, készen kaptam, előnevelten. Már iskolába járt, szobatiszta volt, beszélt...mi van, ha most teljesen elrontok majd mindent?
Nora húz vissza ismét a valóságba, és ezzel az egy mondattal sikeresen megakadályoz egy nagyon röhejes pánikrohamot nekem.
- Mi? Ja, igen, igen. Hívd csak fel. Szent Lukács. Oda megyünk - morgom és miután újra ellenőriztem, hogy jól be van-e kötve (nagy eséllyel felbosszantva a túlaggódásommal) beülök mellé és csikorgó kerekekkel vágok neki az útnak. Jól jön ilyenkor a nem elhanyagolható vezetési stílus, de valahogy most ez sem tud megnyugtatni. Kétségbeesett kapálózásnak tűnik minden mozdulatom, komoly sóhajok és fújtatások kellenek ahhoz, hogy kicsit helyre rázódjak és legalább az úton ne okozzak még nagyobb bajt. Miután kicsit helyrebillentem és Nora is letette a telefont, féloldalasan felé fordulok.
- Sikerült elérni a dokit? Tud jönni? - kérdezem remegő hangon, és végre eleresztek egy gyatra röhögős mosolyt is.
- Te vagy a legőrültebb nő akivel valaha életemben találkoztam! Hallod? Egyszer még megölsz, mert nem tudsz a seggeden megmaradni! Állandóan nekem kell rád vigyáznom, de...- pillantok felé - Szeretlek! Annyira szeretlek, hogy elképzelni sem tudod, mire nem lennék képes érted. Értetek - Simítom a pocakjára a kezem, és a piros lámpánál megállva megcirógatom a most kissé furának tűnő pocakot.
- Hamarosan újra szülők leszünk. Úton van a kisbabánk - Nevetem el magam, és csak amikor a hátam mögött dudálni kezdenek, akkor veszem észre, hogy a lámpa már rég zöldre váltott. New York lakói nem a türelmükről híresek.
Azonban alig érünk át az útkereszteződésen, a motor felől furcsa, kattogó hang jelentkezik, majd hirtelen egy nagy csattanás és az egész kocsi megáll az út közepén. A riadalom nem tart sokáig, leállítom a motort, és kipattanok.
- Mi a franc? - kiáltok, de a hangokból ítélve ez nem valami jó, és amint felnyílik a motorháztető, a vérnyomásom az egekig szökik.
- Hogy a jó büdös, rohadt....- kezdek bele, majd zsigerből váltok az anyanyelvemre, majd onnan spanyolra, arabra, svédre, oroszra, így egy huzamosabb ideig eltartó káromkodás sorozat következik a számból, nem titkolva, hogy épp eléggé be vagyok rágva. Aztán lecsukom a motorháztetőt, és Nora oldalára megyek.
- A vezérműszíj elszakadt, szétverte a motort, szóval...
Hát, ez a gyerek ennél kalandosabb módon nem is jöhetne világra, az már biztos. Ellenben épp felénk tart egy food truck, így gyors ötlettől vezérelve kirántom Nora ajtaját, benyomom a vészvillogót és rámosolygok.
- Gyere velem - fogom meg a kezét, és ha kiszáll, gyorsan kiszedem a csomagtartóból a cuccait, és a közeledő, nyikorgó hot-dog alakú guruló éttermet leintem heves kézmozdulatokkal. A nagy darab, őszes szakállú afroamerikai ember értetlenül állítja meg a kocsiját.
- Nincs pénzem, uraság, és vonóhorgom se', há' nem látja, hogy ez egy ócskavas? - kezd a hárításba azonnal, de leintem.
- Nem, nem kell a pénze. Sőt, fizetek is, ha elvisz minket a Szent Lukácsba.
- A Szent Lukácsba? De 'iszen az itt van tíz perc sétára...- vakarja meg a fejét, de ellépek Nora elől, hogy egyértelmű legyen a helyzet, mire a pasi szélesen elmosolyodik.
- Ó, csak nem? Úton a baba? - vigyorog, mire bólogatni kezdek hevesen.
- Igen, igen, itt az idő. Lerobbantunk, nem tud sétálni. Megtenné?
A pasas csak int, hogy szálljunk be hátra, így Nora kezét megfogva az autó ételszagú hátsó részébe vezetem. Zsír mindenütt, virsli és hagymaszag, a hamburger utánozhatatlan aromája beleitta magát még a törlőkendőkbe is, és kissé félhomály is van, de van legalább egy szék amire Norát le tudom ültetni.
- Hát tudom, hogy nem épp egy limuzin, de...
A kocsi nyikorogva indul el, és remélhetőleg pár percen belül el is érünk a kórházba. Aggódva nézek le Norára majd elé guggolva fogom meg a kezét.
- Hogy érzed magad? Jól vagytok? - kérdezem és a számhoz emelve a kezét megcsókolom az ujjait. Istenem, kérlek több akadályt már ne gördíts elénk.

Minden olyan gyorsan és váratlanul történik. Fel kellett volna készülnöm hasonló eshetőségre is, és a tapasztalatlanságomat támasztja alá ez az eset is, hogy legalább a fegyverem magammal hozhattam volna, de teljesen védtelen maradok a támadóval szemben. Egyetlen dolgot tehetek: félreugrok a lövés elől, elrejtőzöm, és ugyan próbálom kitalálni, mit tehetnék, a tenyeremmel a környezetet tapogatom valami olyan tárgy után kutatva, amivel megvédhetem magam, de valahol legbelül már tisztában vagyok vele, hogy esélyem sincs. Pontosabban az egyetlen reményem ugyanaz most is, mint ahogy ezelőtt már nem egyszer: Chris, aki helyettem is mindig résen van, mintha árnyékként követne, vagy őrangyali pozíciót töltene be mellettem. Majd miután megszabadít a támadótól, már hideg fejjel gondolkodva menti is a helyzetet, miközben az én agyam már teljesen máshol jár. Hisz miután a magzatvíz elfolyt, már csak arra tudok fókuszálni, ami ezután következik, hogy életet kell adnom egy gyereknek, hogy el kell jutnunk időben a legközelebbi kórházig, és magamban azért fohászkodom, hogy minden rendben menjen. Már a kocsiban ülök, mikor közlöm a tényeket a drágámmal is, és sejtem, hogy dühös rám, és valószínűleg zsigerből ki tudna vágni itt egy szép monológot arról, ezt mennyire elszúrtam – és igaza lenne –, sőt, a szavaiból ítélve hamar arra következtetek, hogy most legszívesebben vinne, és bezárna otthon egy életre, de jelenleg sokkal fontosabb dolgokkal kell foglalkoznunk.
- Ne... nem vagy felkészülve? - kérdezek vissza elképedve, felvont szemöldökkel, nagyra nyílt szemekkel, és közel állok hozzá, hogy elnevessem magam. Hitetlenkedésemben, megbotránkozásomban... kicsit talán együttérzésemben is. - Ja vagy úgy, akkor máris megbeszélem a kiskölyökkel, hogy maradjon csak nyugton, amíg apuci nem szól, hogy jöhet – ingatom a fejemet. Pontosan mire is nincs felkészülve? Egy kicsit talán előbb kellett volna gondolkodni. A magyarázatára viszont aztán még inkább elképedek, és kimeredt szemekkel bámulok rá. Istenem! Hová lett a mindig higgadt, mindig megfontolt Chris? És ez az alak mit csinált vele?
- Szívem, a babát még egy darabig nem kell tenned sehová, csak engem juttass el időben a kórházba, és minden rendben lesz. Oké? - beszélek most úgy vele, mintha ő maga is egy gyerek lenne. Bevallom, hogy kicsit kezdek kétségbeesni, de semmi gond. Kezelem a helyzetet. Menni fog. Csak nyugi. Miközben végre elindulunk, én már tárcsázom is a dokit, és bár a telefon kicseng, válasz a harmadik próbálkozásra sem érkezik.
- A-a. Nem veszi fel – felelem meg Chris kérdését eltűnődve. Talán épp egy szülést vezet le az orvosom, vagy más hasonlóval elfoglalt. Ezt sosem tudni. - De semmi gond, még bőven van időnk elérni őt – teszem hozzá rögtön, egy kisebbet füllentve, mielőtt ezzel is csak ráijesztenék. A következő vallomásával azonban teljesen meghat, már így is túlcsordulok érzelmileg, a szemeim nedvesen csillognak, mikor ráemelem a pillantásom. - Én is szeretlek – suttogom válaszképpen. Jelenleg többre ennél nem futja, csak az jut eszembe, hogy valószínűleg igaza lehet: őrült vagyok. Hogy jutott eszembe kilenc hónapos terhesen egy informátorral találkozni egy ilyen helyen? És most felváltva szoríthatom össze a fogam az időnként érkező fájások, és a karomon levő lőtt seb miatt, de eszem ágában sincs kimutatni, hogy az utóbbi is rendesen sajog már, mert azzal is csak neki adnék igazat, és tovább növelném az idegességét.
A kattogó hangra nem figyelek fel azonnal, a nagy csattanástól azonban ijedtemben kihúzom magam, majd riadtan pillantok Chris felé, amikor a kocsi is megáll. Na ne! Ne most! Az ideges káromkodás-sorozatát hallva már én is kezdek egyre inkább aggódni, de még reménykedek kicsit, hogy tudja menteni a helyzetet, vagy van egy vészterve... vagy bármi. Szóval egy halk és engedelmes „oké” után a kezébe kapaszkodva kikászálódom az anyósülésről, majd értetlenül pislogok, amikor integetni kezd a hatalmas hotdognak. Hát ez igazán érdekes lesz! Nincs túl sok egyéb választás, úgyhogy beszállunk a gyors kajától és égett olajtól bűzlő kocsi hátsó felébe, és miután leültem, majd megindultunk, inkább az arcomra tapasztom a tenyerem, nehogy véletlenül kidobjam a taccsot félúton – ez az illatáradat nekem most tényleg túl intenzív –, szóval csak hevesen bólogatok Chris utóbbi kérdéseire felelet helyett. Aztán amint a kórházhoz érünk, köszönetet mondva a sofőrnek, Chris karjába kapaszkodva már sietve indulok meg a recepciós pultig. A mögötte ücsörgő nő azonban folyamatosan, megállás nélkül telefonál.
- Elnézést, de... Bocsánat, egy pillanat.... Hol van a...? Elnézést! - próbálnék mégis újra és újra szót kérni, de nővérke amint letette a telefont, az újra csöngeni kezd, és egy kézmozdulattal int ismét, hogy várjak. Egy pontot túl viszont betelik nálam a pohár, és a tenyeremmel egy nagyot csapok a pultra. - Már bocsánat, hogy megzavarom, de meglőttek... aztán elfojt a magzatvíz... aztán lerobbantunk, majd egy zsírszagú büfékocsiban zötyögtünk idáig, szóval ha nem akarja, hogy itt pottyantsam ki a babámat a pult előtt, lenne olyan kedves, és hívna ide egy orvost, vagy szülésznőt, vagy akárkit?! - Nézek farkasszemet a recepcióssal, aki erre sűrű bocsánatkérések közepette leteszi a telefont, majd közli, hogy a délelőtti vihar miatt az egész szülészet és gyerekosztály áram nélkül maradt, és nem tudnak új pácienseket felvenni, viszont intézik nekem az azonnali átszállítást mentőkocsival a legközelebbi kórházba, és az egyik szülésznőjük is el fog bennünket kísérni, csak legyünk szívesek várni egy kicsit. Végül hoznak nekem egy kerekesszéket is, hogy abba helyet foglalhassak, amíg várunk, de nem akarok leülni. Inkább járkálnék. Már tapasztalatból tudom, hogy ilyenkor a sétálgatás jót tesz, több okból is, feltéve ha időben érkezünk a másik kórházba. Viszont időről időre meg kell állnom, a falnál megtámaszkodva, amíg egy-egy fájás keresztülmegy rajtam. Egyelőre még rendszertelenül, és elviselhető fájdalommal, ami szerencsére azt sugallja, hogy még van egy kis időnk.
- Ez... igazán kalandosan alakul – fordulok szembe Chrisszel halványan mosolyogva egy újabb fogcsikorgatós összegörnyedés után. - Most már készen állsz? - kérdezem, miközben átölelem egy pillanatra. A következő percben már jeleznek is nekünk, hogy indulhatunk. Besegítenek a mentőkocsiba, félig ülő helyzetben elhelyezve, majd az egyik mentős azonnal a vérnyomásomat ellenőrzi, aztán a lőtt sebemet kezdi kitisztítani, én azonban szabad kezemmel Chrisét keresem, hogy megfoghassam, amint ő is beszállt mellém.

Becks &Nono

A doki nem veszi fel, ami egyel több okot ad arra, hogy teljesen bepánikoljak. Az én környezetemben nem voltak terhes nők. Soha. Pláne nem olyanok, akik az én gyerekemet hordták a szívük alatt. Hiába olvastam el minden könyvet amit az orrom alá dugott, hiába tudom mit kell tennem, most bevallom őszintén, egy zabszemet sem tudnának a hátsó fertájamba feldugni. Nem vagyok rá büszke, de cserben hagy a híres higgadtságom. Nem erre készültem hónapok óta. Nem volt szó lövésről, meg verekedésről, meg hogy fegyvert fognak a nőre akit szeretek teljes szívemből. A mai napra vizsgálatot terveztem. Ebédet egy kellemes vendéglőben. Sétát a parkban. Vásárlást, ha Norára rátör a pánik, hogy nincs elég rékli vagy textilpelenka, vagy  akármi ami eszébe jut. Vagy egy újabb vigasz ajándék Lottienak, aki lassan megzizzen annyira izgatott, hogy tologathassa a kistestvérét a babakocsiban, Norát viszont szüntelen bűntudat gyötri, hogy majd nem lesz elég ideje a nagyobbik gyerekünkre a kicsi miatt és majd emiatt megharagszik rá Lottie. Legalábbis szerintem valami ilyesmi lehet abban, ahogy néha viselkedik vele szemben.
A kocsi lerobbanása nem őrjít még meg teljesen, így van annyi lélekjelenlétem, hogy leintsek egy nagy food truckot, és a kedves sofőr el is szállít bennünket a kórházba, ami bizony elég érdekes kalandozásnak ígérkezik, már ha az eddigiek nem lettek volna eléggé kalandosak. Nora csak bólogatásal fejezi ki, hogy rendben van, de én nem nagyon hiszek neki. A kórházba érve úgy érzem nekem kéne rendezkednem, rendre intenem a személyzetet, azonnali ellátásért sikoltozni, de jószerével megnyikkanni sem tudok. Csak izzadok mint egy ló egy több körös versenyhajsza után, a torkom ki van száradva és azt sem tudom, mi a jó fenét keresek itt, merthogy hasznom semmi, az biztos. Remeg térdem, kezem, és úgy érzékelem lassan a gerincem is cseppfolyóssá válik. A levegő meg mintha ritkább lenne, mint a Mount Everesten. Hiperventillálok, de ahogy Norát a pulthoz kísérem a kezemben tartott táskákkal és életem nője haragosan a pult tetejére csap és felemeli a hangját, mintha áramütés érne, magamhoz térek. Összekaparom magam, nagyot nyelek, és amiben csak tudok, segítségére vagyok. Kicsit kikerekedik a szemem ahogy elmondják mi a helyzet az osztállyal és hogy át kell szállítaniuk, de bólogatok, mintha semmi de semmi gondom nem lenne ezzel. Pedig van. Sok gondom is van. Ellenben most nem tehetem meg, hogy Norára hagyok mindent, nem zaklathatom fel jobban, mert koncentrálnia kell. Ezt megtanultam a seregben. Koncentrálni kell, és akkor mindent kézben lehet tartani. Kivéve persze ha üldöz a maffia, a fél világ ki akar nyírni, a sógorod egy bekattant gyilkológép aki legszívesebben kiterítené a bőrödet a kandallója elé, akár a medvebundát, a másik meg jószerével szóba sem áll veled, pedig elvileg a legjobb cimbid már elég régóta. Még szerencse, hogy a lányom hajlandó szóba állni velem.
Nora kap egy kerekesszéket, hogy abban várakozzon, de inkább feláll és sétálgatni kezd. Én pedig a csomagokat a fal mellé rakom, aztán kitartóan sétálgatok mellette. Amikor látom, hogy fájása van, próbálom masszírozni a derekát, amennyire engedi, és azt kívánom, bárcsak átvehetném tőle ezt a fájdalmat. Vagy legalább egy részét, mert látni szenvedni egyszerűen fáj. Amikor felém fordul és megkérdezi készen állok-e már szégyellős pír önti el az arcom. Közelebb húzom és körkörös mozdulatokkal masszírozom a derekát, hátha egy cseppnyit is segíthet a fájdalomcsillapításban.
- Fel lehet erre valaha készülni? - kérdezem, és megcsókolom a homlokát, és a szemébe nézek, ha felpillant rám - Megjártam a háborút, annyi mindent láttam már, és tudod jól, hogy nem vagyok egy könnyen ijedős fajta. De most bevallom, nagyon be vagyok rezelve. De tudom, hogy jó kezekben leszel, minden rendben lesz, és én végig ott leszek melletted. Megcsináljuk! - bíztatom, aztán amikor intenek nekünk, csókot adok a szájára, aztán izgatott stresszel indulok el vele kézen fogva, hogy felmarkoljam a táskákat és a mentőkocsiig kísérjem. Ott hagyom, hogy ellássák, és amint a kezem keresi, megfogom és összekulcsolom az ujjainkat.
- Itt vagyok szívem. Nem megyek sehová - mondom, és amikor fájása jön, hagyom, hogy olyan erővel szorítsa a kezem amennyire csak akarja.
- Mennyi időnk van még? - kérdezem a velünk érkező szülésznőt, aki kedvesen mosolyogva vizsgálgatja Nora pocakját.
- Ha minden rendben megy, és rendszereződnek a fájások, onnan már a babán és a mamán múlik. De nyugalom, még van pár óránk. Ez a kisangyal úgy tűnik elég megfontoltan érkezik, nem sieti el - mosolyog miközben a papírokat ellenőrzi amiket csinálnak épp. Szívem szerint megfojtanám ezért a végtelen nyugalomért, de úgy döntök még szükség lehet rá, így életben hagyom, eltekintve néhány igen sokatmondó gyilkos pillantástól. Amikor Nora intimebb részeihez akar hozzáférni azonban kissé kiegyenesedek.
- Hé, hé...mit csinál? - kérdezem, mire a nő értetlenül néz rám.
- Hát...megvizsgálom a méhszáját, mennyire van kitágulva.
- Itt? - kérdezem kissé felháborodva, de bólint, és elmondja, hogy ez normális, bevett szokás, és muszáj, hogy ellenőrizze minden rendben van-e odalent.
- Oké - egyezem bele, de amikor elkezdi, nagyon csúnyán nézek a mentősre.
- Hé, maga...forduljon el!
Amaz értetlenül, kissé kínosan nevet fel.
- De Uram, én mentős vagyok, láttam már ezerszer...
- Leszarom hányszor láttad, de az övét nem fogod, ezt garantálom, vagy letépem a fejed...- mordulok, és kezdek felegyenesedni, de szerencsére a szülésznő nyugalomra int és a srác elfordul, míg megvizsgálja Norát. Én pedig ettől egy fokkal jobban érzem magam. Nem is értem miért vagyok féltékeny még így is, de nem tehetek róla, az vagyok. Remélem Nora megbocsájtja nekem ezt a kis hibát.
A kórházba gyorsan odaérünk, és elég gyorsan kapunk szobát is, ahol Nora le tud fürdeni ha akar, le tud pihenni. A táskáját berakom a szekrénybe, aztán megállok és tanácstalanul toporgok.
- Öhm...és...most ilyenkor mi jön? Rendben van a gyerek? Meg te is rendben van? Ez így...normális? - kérdezem, mert a szülésznő elvitte a papírokat, vagy mit csinál, nem tudom, és most csak így itt hagytak minket. Én meg hiába az a sok olvasás, addig jutottam, hogy a lerobbant Audi az út mentén hever, még egy cetlit sem raktam rá, hogy szülni mentünk, valószínűleg elszállítják majd, zsírszagú vagyok, izzadt és azt hiszem hánynom kell az idegességtől.

A nap, a pillanat, amire hosszú hónapok óta izgatottan várunk, elég kalandosan érkezett el hozzánk. Egyikünk sem így tervezte, nyilvánvalóan. Tudom, némi kockázatot vállaltam azzal, hogy az állapotom ellenére is dolgoztam, ameddig csak tudtam, de közben rendszeresen jártam vizsgálatokra, ellenőrzésekre, mindig lepihentem, ha annak szükségét éreztem, odafigyeltem, és készültem... Ha a látszat nem is mindig ez volt, de természetesen végig igyekeztem vigyázni magamra, és a pici babánkra, mert akármilyen fontosnak is éreztem, hogy tanuljak és bizonyítsak a munkámban, akkor is a kicsi az első és legfontosabb jelenleg, hogy ő jól legyen, aztán most mégis egy ilyen káosz közepén, egy az orrom előtt elkövetett gyilkosságot követően, amelyben én magam is megsérültem, folyik el a magzatvíz. Ha babonás lennék, vagy hajlamos lennék odafigyelni az ilyesmire, azt mondhatnám, ez nem véletlen, hogy ilyen körülmények között érkezik a világra ez a csöppség. Tekintve, hogy milyen zűrös és kalandos volt a szülei, illetve testvérkéje élete és kapcsolata már eddig is. De csak pozitívan! A neheze még előttünk van, leginkább előttem... tehát igyekszem egyelőre inkább erre koncentrálni.
A kórházba érkezésünk nem éppen zökkenőmentes, de ha azt hiszem, hogy ennek ellenére innentől már minden rendben lesz, hát nagyot tévedek. Miután úgy kell kiharcolnom a recepciós pult mögött ülő nővérke figyelmét, kiderül, hogy itt még csak nem is tudnak fogadni, mert gondok vannak a szülészeten, és hamarosan átszállítanak egy másik intézménybe. Csak abban reménykedem, hogy ez még az előtt megtörténik, mielőtt igazán beindulnának a dolgok. Lehet, mostanában a munkám miatt rákaptam kicsit a kalandos élet ízére, de azért, ha van választásom, inkább nem egy mentőkocsiban, vagy itt a folyosón szeretnék életet adni a másodszülött gyermekemnek. Közben Chris annyira idegesnek tűnik, hogy talán csoda, hogy még nem hiperventilál, és már nem is igazán tudom, hogy nekem kéne őt nyugtatnom, vagy fordítva. Mindenesetre van ebben valami nagyon bájos és szeretni való, hogy ennyire izgatott. Imádom őt, ezért is.
- Igazából ez szerintem teljesen természetes – simogatom meg a karját, míg ő egy kicsit magához ölel, vagy épp a derekam masszírozza. Még most is, így is, hogy a helyzet számára ennyire kezelhetetlenné vált, annyira figyelmes, és igyekszik, ahogy a várandósság ideje alatt végig. Mindent elolvasott, úgy az interneten, mint könyvekből, pedig én nem vártam el tőle, legfeljebb egy-egy dologra vagy cikkre néha felhívtam a figyelmét. De mostanra azt sem tartom kizártnak, hogy tájékozottabb a témában, mint én magam, pedig én ezt egyszer már végigcsináltam. Mi egyebet várhat el egy kismama a leendő apukától? És komolyan gondolom: érthető, hogy ennek ellenére is meg van ijedve, jobban, mint valaha a harctéren, vagy bármilyen más élethelyzetben, hiszen itt és most nem tehet mást, mint hogy a kezemet fogja és támogat, igyekszik erőt adni, és izgul, hogy minden rendben legyen velünk. Igazából ahogy az apák nem tudhatják, milyen ez nekünk, úgy teljesen talán mi sem érezhetjük át és érthetjük meg, miken mehet át egy apa, míg a kedvesét teljes tehetetlenségben láthatja a szülés fájdalmas csodáján végigmenni.
A mentő hamarosan már a másik kórház felé száguld velünk, a szülésznő pedig készül megvizsgálni, és ellenőrizni, mennyire van kitágulva a méhszáj, mire Chris felháborodott vitába száll vele, és a mögötte álló mentőssel is. Elnézően, és kissé szórakozottan mosolygok rá. Nem tudom, hogy csak az idegesség beszél-e belőle, vagy komolyan féltékeny volna-e, holott ezek az emberek csak a munkájukat végzik, mindenesetre ismét a keze után nyúlok, és megfogva kicsit megszorítom.
- Nyugodj meg, életem – mondom neki halkan, csitítóan. - Tudod, ez a dolguk. És a mai nap során lesz még néhány ilyen vizsgálatban részem – figyelmeztetem már előre, hogy számítson rá, hisz ez a nap mondhatni erről szól. Egy gyerek fog kibújni ebből a bizonyos testrészemből, ezért mondhatni minden figyelem abba az irányba terelődik ma. Ezt jobb, ha már most tudatosítja magában.
Miután a mentő befut velünk, végre olyan ellátásban van részünk, amilyet az első kórházban vártunk volna. Kapunk szobát, ágyat, fürdőt, emellett egy kis teret és magányt is, amíg a kíséretünk a papírokat intézi, én pedig próbálom hozzászoktatni magam a helyhez, ismerkedni a környezettel, és lélekben egyre inkább felkészülni a rám váró feladatra. Közben életem szerelme, gyermekeim apja ismét olyan elveszettnek tűnik, ahogy tanácstalanul megáll a szoba közepén. Közelebb sétálok hozzá, válasz helyett először csak két tenyerembe fogom az arcát, és mély szeretettel, magabiztosan, halvány mosollyal, bátorítóan nézek a szemeibe, majd egy kisebb puszit ejtek az ajkaira.
- Rendben vagyunk. Minden normális. És jól is leszünk. Érzem. Minden rendben lesz, ígérem. - Ahogy kimondom a szavakat, máris egy újabb fájás jön, és elfordítom a fejem, összeszorítom a fogaim. Aztán igyekszem mielőbb ismét megfelelően lélegezni. Tovább sétálgatok a szobában. Meggyorsítja a tágulást, és a baba mielőbbi lejutását is a szülőcsatornába. Időről időre a pocakomat simogatom, a magam módján így tartom az állandó kapcsolatot a bent lakóval, biztatom és bátorítom, és ezzel üzenem, hogy még egy kicsi, és találkozunk. Még egy kis kitartást! Mindkettőnknek!
Aztán időközben a hormonok egyre inkább átveszik felettem az uralmat. Ami többet között abban is megnyilvánul, hogy kezd borzasztóan melegem lenni.
- Megtennéd, hogy kinyitsz egy ablakot, szívem? - kérem két fájás közötti pihenés és pihegés közben. Egy órányi próbálkozás után az is kiderül, hogy a nőgyógyászomat hiába hívogatom. Nem tud eljönni, mert lebetegedett. Ám szülésznő és a kórház dolgozói megnyugtatnak, hogy itt is jó kezekben vagyok, kiváló szakembereik vannak, az osztály ügyeletes orvosa végig itt lesz a közelben, emellett az intézménynek van egy neves gyermekorvosa, -sebésze is, tehát mindenre fel vannak készülve. Igazából nem aggódom, mert valóban mindenki figyelmes, és láthatóan érti a dolgát. Tényleg azt érzem, hogy jó kezekben vagyok. Emellett itt van nekem Chris is, és lehet, hogy borzasztóan meg van ijedve, vagy félt, vagy ideges, de szerintem el sem tudja képzelni, mennyit jelent nekem, és milyen erőt ad nekem azzal, hogy az első szüléstől eltérően most mellettem van, az első percektől. Ezt együtt csináljuk végig.
A vizsgálatok egymást követik, nem csak odalenn, de a vérnyomásomat is folyton ellenőrzik, aztán egy ponton túl már úgy érzem, kezdem elveszíteni az irányítást... úgy a gondolataim, mint a testem felett... Csak követem a szülésznő utasításait és tanácsait, teljesen rábízom magam. Amikor úgy érzem, egy időre kezdem elveszíteni az erőm, kezdek fáradni és gyengülni, oxigénmaszkot kapok, amíg normalizálódik a légzésem. A fájások egyre erősödnek és erősödnek, és Chris lassan azt tapasztalhatja, hogy olyan erővel szorítom a kezét, mintha emberfeletti erővel lennék felruházva, mindenesetre nem lennék meglepődve, ha holnapra kék-zöld foltokat szereznék neki. Meggyőződésem, hogy ez a helyzet természetfeletti erővel és képességekkel ruházza fel az anyákat. Aztán már eljutok arra a pontra, hogy magamban – vagy talán hangosan is – könyörgök, vagy épp szitkozódom, hogy csak legyen már vége, és ilyet soha többet. De valahányszor úgy érzem, hogy nem bírom tovább, elég, akkor arra igyekszem koncentrálni, hogy egyszer bizony úgyis vége lesz, mert ez sem tart örökké, és akkor végre a karomban tarthatom a kicsikémet. És aztán valóban eljön ez a pillanat. A pillanat, amikor az orvos közli, hogy ideje tolni. Én pedig pontosan ezt teszem. Újra és újra. És újra. Minden maradék erőmet összeszedve. És még egyszer utoljára. Aztán vége. Erőtlenül hanyatlok vissza a párnára, még mindig Chris kezét szorongatva. De hamar emelgetni kezdem a fejem, figyelve, mikor hangzik fel a sírás. A szülésznő előbb megtisztítja a kicsi légutait a magzatvíztől és máztól. Majd a hangos babasírás betölti a teret. Észre sem veszem, és peregni kezdenek a könnyeim, zokogásban török ki a csodálatos hang okozta meghatódottságtól, a hormonoktól... a kimerültségtől.
- Gratulálok, szülők! Egy tökéletesen egészséges kisfiuk született! Apuka, szeretné elvágni a köldökzsinórt? - Chrisre pillantok, majd ismét előre, és a szemeimet törölgetem. Úgy érzem, itt helyben, azonnal képes lennék elaludni, ugyanakkor mindennél jobban várom, hogy végre rám helyezzék a pici fiamat. És amikor ez megtörténik, nem győzöm gyönyörködni benne. - Sziaaa – suttogom neki. - Szia, kincsem. Én vagyok az anyukád. És itt van melletted az apukád is. Már nagyon vártunk téged. - Óvatosan az arcához érek, végigsimítom. Istenem, annyira pici, annyira törékeny. Már békésen szuszog, biztosan érzi, hogy már biztonságban van. Nem tudok betelni a látványával. Viszont úgy érzem, fokozatosan kezdek gyengülni, nem tudom őt sokáig megtartani, ezért Chris felé tartom. Aztán szédülni kezdek, sebesen forogni kezd velem a szoba. Kicsit reszketek is.
- Azt... hiszem, nem vagyok túl jól – szólalok meg erőtelenül, és még én is hallom, mennyire színtelen a hangom. A még mindig a közelben levő ápoló és szülész egymásra pillant, majd az utóbbi a csuklómat tapogatja.
- Gyengül a pulzusa – állapítja meg. – Lehetséges, hogy a méhlepény egy része nem vált le teljesen, vagy... - mond még valamit, talán műtőt is emleget, de már nem hallok semmi mást tisztán, mert lassan elsötétül előttem a világ.
Nem tudom, mi történt, mennyi idő telik el, hogy hol vagyok, vagy kik vannak körülöttem, amikor később kezdek magamhoz térni, és lassan nyitogatni kezdem a szemeimet, de egyetlen gondolat foglalkoztat.
- Hol... a kisfiam? A kisfiam... - hangzanak az első reszketős szavaim.

Becks & Nono

Az események kordában tartása, a villámgyors reakció mondhatni a szupererőm. Nem kétséges, hogy ezen tulajdonságok voltak amik eddig is életben tartottak, kiemelkedővé tettek. Ebben a helyzetben azonban amiben most vagyunk, úgy érzem végleg elkezdik kihúzni a lábam alól a talajt. Csak sodródom az eseményekkel, és elképzelni sem tudom, hogy Lottieval hogy volt képes ezt egyedül végigcsinálni. Elképesztően erős nő Nora, és erre csak most kezdek igazán rádöbbenni. Mármint eddig is tudtam, hogy az, végtére is éveken át egyedül nevelte a lányunkat, de látni az agonizálását, ahogy a fájások között erőt véve magán tagadja önmaga előtt is a gyengeségét, s aztán ahogy emberfeletti erővel egyre jobban küzd az erősödő fájások alatt azért, hogy tartsa magát...én szavakat nem találok arra, amit érzek, de az biztos, hogy csodálattal adózom Nora felé. Igyekszem annyira támaszának lenni amennyire csak lehetséges, így az ablakhoz is úgy ugrok, mintha az életem múlna rajta, hogy ki tudom-e nyitni vagy sem. Aztán a dolgok csak haladnak a maguk természetes módjukon. Nora sétálgat, én időnként megmasszírozom a derekát, borogatást teszek a homlokára. Ha van pár perc szünet, időnként kirohanok, hogy felhívjam az anyósomékat és tájékoztassam őket a fejleményekről. Jake azóta sem lett a szívem csücske, így Dorian az, akinek szólok, hogy úton van a babánk, és megkérem, legyen olyan jófej és szóljon Jakenek is. Nem akarok vele bunkó lenni, tényleg nem, de nem akarok az életben többé Jake Lester közelében lenni. Ha tehetném kitörölném ebből a dimenzióból azt a csótányt, de mivel Nora, ez az áldott szívű kedves lélek, aki a világ minden emberének elegendő megbocsájtással és szeretettel bír így odavan a bátyusért, hát életben hagyom. Éljen, tőlem jó messze, lehetőleg ne is halljak róla. Amíg nem bántja Norát, engem nem zavar különösebben, hogy mit csinál. 
Idővel azonban a helyzet komolyodik, Nora egyre nehezebben viseli a megpróbáltatásokat. Nem tagadom, hogy engem is kihívások elé állítanak a távolodó percek, s mintha az idő egyszerre rohanna és toporogna egy helyben. Csak némán nézem, ahogy életem szerelme kínok közt fekszik, ahogy levegőért kapkod, és a legrosszabb, hogy nem tehetek ellene semmit. Csak fogom a kezét, szorongatom, megcsókolom a homlokát és biztatom. Időnként vizes borogatásért rohanok vagy jégkockáért. Elviselem, hogy a hangulata egy eszelősével vetekszik, mert egyszer röhög, aztán sír, aztán gyönyörű arca démonivá változik a dühtől hogy aztán fél perc múlva üdvözült békesség simítsa ki a nem létező ráncokat a homlokán a nemrég még villámokat szóró szikrázó tekintetébe békesség költözzön. Nem tudok mit tenni. A tehetetlenség megbolondít, de tudom, ez most nem az én harcom, maximum segíthetek benne, de ennél többet nem tehetek érte. Mindig visszaszámolok, mikor elkezdődnek a fájások, hogy tudja, mennyit kell még kibírnia. Aztán amikor vége, megpuszilgatom és megdicsérem milyen nagyon ügyes volt. S ezzel a módszerrel el is jutunk addig a pontig, ahonnan már biztos nincs visszaút. Az események felgyorsulnak, Nora oxigént kap, én meg idegösszeomlást. Kezdek egyre bizonytalanabbá válni, egyre feszültebbé, s a kitolási szakaszhoz elérve már teljes rémületben és csodálatban, az ésszerűség minden határán átlépve fogom Nora kezét, s imádkozom, hogy minden jól menjen, és hogy találjak majd a szülés után egy kézspecialistát aki helyére rakja majd a szétzúzott kézfejemet. Norában határtalan erő összpontosul ezekben a percekben. Még jó, hogy a kézsebészet csak egy emelettel van lejjebb. A fájdalmam azonban jóval csekélyebb ahhoz képest, amit ő átél, és nézni is rossz, amit kínlódik szegény, lassan az őrület határán táncolva. De végül...végül valami elképesztő csoda történik a szemem láttára. Nora fejénél állok, a kezét szorítom, motivációs trénereket meghazudtoló drukkolást és biztatást mormogok a fülébe addig a pillanatig, míg át nem lépünk egy új dimenzióba. A kisfiam pedig megszületik.
Nora hátrahanyatlik, kimerülten piheg, levegőért kapkod, de figyelő tekintete máris a csöppségünket keresi a szeme megtelik végtelen aggodalommal és szeretettel. S én, mint újdonsült apuka...most először életemben nem szabad akaratomból nem szólalok meg. Az oka a csendnek amellyel megajándékozom a környezetemet az az, hogy nem találok szavakat. Nem tudom elmondani, kifejezni azt, amit érzek. Ahogy látom azt a kis maszatos, véres, lilás színű mocorgó valamit akit először sírásra fakasztanak, majd csak kutyafuttában megtörölgetnek, bebugyolálnak és már készítik is fel, hogy odaadják az édesanyjának. Csak nézem ezt a csöppnyi kis embert, és nem tudom felfogni, hogy mi történt az imént, pedig végig itt voltam, és amióta tudom, hogy létezik, beszélek hozzá és várom Őt.
S most itt van. A kisfiam. Egy erőteljes hang süvít át a szobán és a szívemig hasít, kettévág, majd darabokra cincál és újra eggyé válok az univerzummal. Némán nyelem a könnyeimet, próbálom visszatartani, de végül hagyom, hogy elöntsenek az érzelmek. 
- Köszönöm! Fantasztikus vagy! Nagyon, nagyon-nagyon szeretlek! - suttogom Nora füléhez hajolva, és hagyom, hogy a haját, a ruháját áztassa el a könnyeim árja. Közelebb hozzák a picit és a kezébe adják. Anya és fia között máris ott az az eltéphetetlen kötelék, s a kicsi az ismerős hang hallatán lapos, fáradt tekintettel próbál reagálni. Keresi a hang forrását, amelyet eddig más irányból hallott, de ott volt, és érzi, hogy ez itt és most ijesztő, de ez a hang, ez az ismerős, meleg hang egyet jelent a védelemmel, a szeretettel, ha ez itt van, akkor nem lehet semmi baj. 
- Szia - suttogom erőtlenül én is, de többet nem tudok mondani egyelőre. Nem megy, a torkom összeszorult, nincs hangom, csak nézem Őket, és nem tudok elég hálás lenni a sorsnak, hogy akkor, azon a napon újra egymásba botlottunk. Hirtelen vágyat érzek, hogy minden bűnömet bevalljam neki, elmondjam minden titkomat amelyről nem tud, mert ez a hely, ez a perc annyira nyilvánvalóvá teszi azt, hogy mi örökre együtt leszünk...
De a gondolat csak gondolat marad, az édes, bársonyos, sosem igazán ismert, de most nagyon is kézzelfogható bűbájországot felváltja a jeges rémület, amikor Nora elgyengülve átadja a kisfiúnkat és eszméletét veszti. 
- Nora! Istenem...Nora! - kiáltok kétségbeesetten, s ösztönösen fogom meg a manót, s ölelem hevesen verdeső rémült mellkasomhoz. A dokik zagyválnak valamit, és felrántják Nora térdéről a lepedőt, s ha eddig nem voltam megrémülve, most az ájulás kerülget. Egy nővér kiveszi a kezemből a kicsit, nehogy elejtsem vagy a zűrzavarban baja essen, amiért most nagyon hálás vagyok. Az ágy úszik a vérben, most már elérte azt a szintet, hogy kezd lefolyni a padlóra is. A szülésznő gyorsan reagál, az orvos meg egy kicsit mintha érdektelenül itatgatná a vért egy gézlappal. 
- Elvérzik, Doktor! - figyelmezteti ismét a szülésznő, de a doki láthatóan nem reagál túl jól. Felcsattan.
 - Majd én eldöntöm elvérzik-e vagy sem, és azt mikor. Én vagyok az orvos, nem maga! - förmed szerencsétlen nőre, és ez az a pillanat, amikor a rémült, kétségbeesett apuka helyére lép Becks. Eddig lapított, háttérbe húzódott, hogy Chris érvényesülhessen. De a rideg, érzéketlen gyilkológép harcba lendül. Elkapom az orvost a torkánál fogva, és egyetlen nagyobb rántással úgy kenem fel a falra, mint egy matricát. A lábai a levegőben kalimpálnak, a nők felsikoltanak, s én szenvtelen arccal hajolok közelebb hozzá. 
- Ha meghal, vagy baja esik...meghalsz. Te is. A családod is. Az anyád, az apád, a testvéreid, a gyerekeid...mindenki akit valaha szerettél. A családfádat gyökerestől tépem ki - sziszegem, élvezettel nézve ahogy levegőért kapkod és a tekintete kezd elhomályosodni. Ekkor nyílik az ajtó, és egy új személy lép be rajta. Megtorpan a látványtól, de aztán Norához lép és azonnal gyors intézkedésbe kezd. 
- Hé, maga! - kiált rám - Tegye le azt az embert és segítsen, vagy a felesége itt fog elvérezni az asztalon - dörmögi, és a hangja valahonnan ismerősnek tűnik, de nem látom az arcát a műtősmaszk miatt. Azonnal enyhül a szorításom a doki torkán majd el is engedem, ő pedig összerogyva terül el a fal mellett. Az asztalhoz lépek és köd kezd leszállni az agyamról. 
- Ide tegye az ujját és szorítsa el. Keresse meg azt a lüktető, szivacsos, vastag, gumicsőhöz hasonló pontot és szorítsa a combcsontjához...még egy kicsit erősebben...ez az, nagyon jó. Tartsa így pár pillanatig...ez az, jól csinálja. Látja, már nem is vérzik annyira. Nagyon ügyes. Észrevétlenül manipulál, hogy az erőmet jó célra használjam. Én aggódva, tompán figyelem mi történik, mit csinál. Tűvel babrál, varr valamit, elcsíp, újra varr....Nem értem, nálam eddig a whiskey és kapocs vált be gyógymód gyanánt. 
- Dr. Woodward, úgy tűnik épp időben érkezett - mosolyog megkönnyebbülten a szülésznő, a név hallatán pedig majdnem seggre ülök. Woodward? Ez nem Maya...
- Igazából a babát akartam megvizsgálni, de örülök, hogy időben érkeztem. Vigyük a műtőbe kedves, mert ez csak ideiglenes megoldás, szeretnék biztosra menni - egyenesedik fel, majd rám pillant. A tekintete pedig elárulja, hogy nem tévedt a megérzésem. Ugyanaz a zöld szempár néz rám, mint egykor. Miután megszabadult a kesztyűtől, kezet nyújt. 
- Szép munka, Apuka. Nyugodjon meg, előfordul ilyesmi olykor. Elvisszük a feleségét a műtőbe és biztos ami biztos megnézzük nem-e vérzik máshol is, ezt pedig stabilizáljuk. Míg előkészítik, gyorsan megnézem a kicsit is, aztán őt vihetik is fel az újszülött osztályra, míg az anyukájával foglalkozunk. Szép munkát végzett, valószínűleg megmentette a felesége életét - szorítja meg az esetlenül nyújtott jobbomat. 
- Nem...nem a feleségem...- nyöszörgöm erőtlenül, s akaratlanul is a titkomra gondolok amely a kabátom zsebében lapul. A gyűrű, amivel ezerszer próbáltam Norát megkérni, hogy legyen a feleségem, de sosem mertem. Valahogy nem volt tökéletes a pillanat. Most már bánom, hogy nem tettem meg.
- És az lesz? - kérdezi szórakozottan, és én megvonom a vállam. Ő félrebillenti a fejét, zöld tekintetét elmélyeszti az enyémben - Ha eljön az a nő, akiért képes lenne embert is ölni akár, vagy golyó elé vetni magát, ne habozzon megkérni a kezét. Ilyen nem sokszor adódik egy férfi életében - pillant Nora után, majd meglapogatja a vállam, és gyorsan a kicsihez lép. Megvizsgálja, de egyelőre nem csinál semmit, hanem a műtő felé veszi az irányt. A kicsit elviszik, s én ott maradok egyedül. Állok a vértócsa közepén, hagyom, hogy kitámogassák a félig ájult dokit, s én most kezdem felfogni mi is történt. Nem tudom elhinni, hogy Nora most élet-halál közt lebeg, és azon az emberen múlik az életben maradása, akit mindenáron meg akartam ölni. 




A kórteremben millió imát suttogok el, miközben Nora kezét fogom. Homlokom a kézfejére hajtom és újra meg újra megküzdök a könnyeimmel. Hogy történhetett ez velünk? Túl sok volt ez egy napra, és bár híres vagyok a végtelen teherbírásomról, most cserben hagy a lelkierőm. Némán potyognak a könnyeim a lepedőre, mert nem tudom elhinni, hogy ennyi mindenen mentünk keresztül. Az a lövés, az esés, a bejutás a kórházba, aztán a szülés és hogy majdnem elvesztettem. Megint. Még most sem vagyok biztos benne, hogy minden rendben lesz. Bár a doki azt mondta, a műtét sikerült, azokat az idegőrlő órákat az ellenségemnek sem kívánnám. Míg vártam a műtét végét ezerféle verzióban játszódott le a legrosszabb rémálmom a fejemben és nem bírtam leállítani. Hogy mondom el Lottienak? Hogy nevelem fel a gyerekeimet nélküle? Ő az erőm! Ő az, aki láthatatlanul, észrevétlen támaszt nyújt nekem, akitől minden könnyebb. Aki életben tart. Aki felélesztett. Összeomlottam a gondolatra, hogy többé nem láthatom a mosolyát, ahogy reggel kócosan, álmosan botorkál ki a konyhába, vagy ahogy olykor elkeseredve, tanácstalanul bámul ki az ablakon, és olyankor tudom, hogy az aktuális problémákon gondolkozik. Hogy többé nem érhetek hozzá, nem csókolhatom meg, nem hallhatom a hangját. A kétségbeesés szétfeszítette a mellkasom, támolyogtam csak a folyosó míg vártam, és éreztem, hogy a bennem dúló háború sebzett szívemet vasbilincsként szorította össze. Most kicsit könnyebb, de a félelem, a bűntudat nem múlt el teljesen. Valahogy nem megy, hogy teljesen megnyugodjak. Kattogok a dolgokon amik történtek, és közben itt van ez a Woodward sztori is...mi van, ha kiderül, hogy itt vagyok. Rhys ismeri a nevem. Maya meg ez a doki meg olyanok voltak mint a sziámi ikrek, szerintem még wc-re is együtt mentek, azon se csodálkoznék, ha a pasas menstruálni kezdett volna Mayával egyidőben. Mi van, ha beszélnek és elköpi magát? Márpedig biztos nem mindennapos történet, hogy egy orvost felkennek a falra a szülőszobában. Ha Rhys megtudja, hogy mi történt, hogy hol vagyok, akkor megint egy lépéssel közelebb kerülnek hozzánk, és már így is nagy a rizikó, hogy ránk találnak. Egy ideje meghúzom magam, de ez semmit nem garantál. Féltem a családomat. 
A gondolataimból a telefonom rezgése ránt ki. Anyósom az. Gyorsan felveszem és belesuttogok. 
- Egy pillanat - szólok a készülékbe, majd finoman visszateszem Nora kezét a takaróra és kimegyek a kórteremből, nehogy felébresszem. Anyósom aggódik, így néhány percig beszélgetünk Nora állapotáról, majd elmondja, hogy Lottie alszik, és nagyon várja, hogy láthassa a kistestvérét és az anyukáját, meg persze engem is. Szeretettel, tisztelettel hallgatom az intelmeit is, és értő módon hümmögök a tanácsaira. Nem vagyok túl türelmes ember, de Nora kedvéért igyekszem elviselni anyósom és apósom időnkénti kotnyeleskedését. A babáról nem sokat tudok mondani, alszik, zajlanak az elsődleges vizsgálatok nála, de jól van, és gyönyörű, pont mint az anyukája. A Sebastian nevet kapta. Sebastian Weston-Devereaux. Aztán meghallom Nora hangját és gyorsan elbúcsúzom anyósomtól. Benyitok a kórterembe ahol Nora álmosan, kissé kótyagosan a babát keresi, és látom, szinte érzem a kétségbeesését. 
- Kicsim! Kicsikém, nincs semmi baj - lépek oda hozzá, és megsimogatom a haját - Itt vagyok. A baba jól van, vigyáznak rá. Alszik. Nyugodj meg - csitítgatom, és nem tudom sikerül-e úrrá lennie a kétségbeesésén, de én mindent elkövetek, hogy sikerüljön picit megnyugodnia. Megölelem, megcsókolom a homlokát, és mély sóhaj szakad fel a mellkasomból. 
- Annyira megijesztettél - vallom be neki, és a tekintetét keresem - Soha többé ne csinálj ilyet, világos? Még egyszer ezt biztos nem élném túl, Életem! Soha nem hagyhatsz el, értesz engem? Te vagy az életem! - suttogom neki, és hagyom, hogy az az egy könnycsepp leguruljon a szemem sarkából. 

A zavarodottság szürke ködén átevickélve igyekszem visszatérni a valóságba, ismerkedem a környezettel, és próbálom összerakni, hol is vagyok, mi is történt, ám míg a tudatom csak lassan-lassan ébredezik, egy belső ösztön máris arra sarkall, hogy a saját helyzetem vizsgálatát félretéve először az újszülöttem állapotáról, hol létéről érdeklődjek. Ha ő jól van, egészséges, és biztonságban van, akkor tulajdonképpen én is jól vagyok, és minden más mellékes. A hangom kissé reszelős, ahogy a közelben levőket szólongatom, de szerencsére hamar érkezik válasz, még mielőtt túlzottan felizgathatnám magamat.
- Jól van... jól van. Vigyáznak rá – ismételgetem Chris után, aki pillanatok alatt mellettem terem, majd lassan mély levegőt veszek, és sóhajtok, ahogy végre sikerül megnyugodnom. Halvány, kissé erőtlen mosolyt küldök a férfi felé, a keze után nyúlok, érezni szeretném a közelségét. Legalább az övét, ha a kis fiunkat egyelőre még nem is foghatom újra a karomban. Hisz hiába a csitító szavak, teljesen csak akkor találok majd újra önmagamra, ha őt újra láthatom, magamhoz ölelhetem, a mellkasomra fektethetem, és érezhetem az illatát.
- Megijesztettelek? De mit csináltam? Mi történt? - emelem a pillantásom Chrisre zavarodottan, a homlokomat ráncolva, miközben próbálom összerakni az emlékfoszlányaimból, hogy hol is veszítettem el a fonalat. Még egy kicsit kába vagyok, és a szárazságtól kapar, szinte porzik a torkom. Szétnézek a szobában, tekintetem az éjjeli szekrényt kutatja, hogy találok-e rajta bármi ihatót. Próbálnék felülni, de most még nemigen megy.
- Kérhetnék egy kis vizet? - jutok végül arra a megállapításra, hogy egyelőre ehhez is segítségre szorulok. Furán érzem magam, tompának, talán fájdalomcsillapítót, vagy altatót kaphattam.
- Mennyit aludtam? Valami... komplikáció volt, igaz? A... szülőszobában... csak ködösen emlékszem a végén... - próbálom megdolgoztatni az agytekervényeimet. – Annyira sajnálom, szívem, hogy rád ijesztettem. De már itt vagyok, jól vagyok. Nem megyek sehová. Minden rendben lesz. - Kezdek valóban egyre inkább önmagam lenni, ahogy Chris szemeibe pillantok, és feltűnik, hogy azok nedvesen csillannak. Istenem! Tényleg nagyon aggódott értem. A tekintetét látva azonban felidéződnek bennem azok a másodpercek is, amikor az öröm könnyei záporoztak a lélektükreiből nem is olyan régen. Egyértelműen életünk egyik legszebb momentuma volt, valódi csoda, amikor a kisfiúnkkal először találkozhattunk.
- Minden rendben lesz – ismétlem meg. - Megcsináltuk. Együtt. Nem is tudod, milyen sokat jelent nekem, hogy végig velem voltál – szorítom meg az ujjait. A komplikációkat leszámítva ég és föld a különbség a két szülés között, csupán azért, mert ezt nem egyedül vittem végig. Mert a jelenlétével erősített, támogatott, biztatott. Mert minden nehéz és örömteli pillanatot megoszthattam vele.
- Az én Rómeóm – suttogom kissé játékos, de mégis visszafogott mosollyal. Tudom, hogy nem szereti, és nem is használja ezt a keresztnevét, de tény, hogy nekem ő az én Shakepeare-i hősöm.
- Charlie? Charlie-val is minden rendben, ugye? - jut eszembe hirtelen a nagyobbik csemeténk. Ő is biztosan aggódott és izgult miattunk. De most már mind jól leszünk. És együtt leszünk. Alig várom.

Három nappal később...
Végre úgy találták, a kicsi és én is elég erősek vagyunk ahhoz, hogy elhagyhassuk a kórházat. Őszintén szólva én már tegnap abban reménykedtem, hogy hazamehetünk, és gondolom nem vagyok egyedül azzal, mikor azt mondom, hogy a lehető legkevesebb időt szeretnék itt tölteni ezek a fertőtlenítő szagú falak között. Ám tény és való, hogy az egészségünk a legfontosabb, hogy mindent rendben találjanak, és nyugodt szívvel hagyhassuk el ezt a helyet. Ha kicsit türelmetlen vagyok, talán amiatt van, mert már így is sok mindenen mentünk keresztül az elmúlt napokban. A szülést, annak körülményeit minden jóindulattal sem nevezhetjük zökkenőmentesnek, tekintettel arra, hogy közvetlenül előtte valakit a szemem előtt öltek meg, majd egy lőtt sebbel a karomban érkeztem, aztán majdnem el is véreztem, és mindennek ellenére, a gratuláció mellé a fejmosást is megkaptam főnökeimtől. Amit egyébként teljesen megérdemeltnek éreztem. Azon sem lepődnék meg, ha felfüggesztést kapnék a felelőtlenségem miatt, hisz André, az informátorom, részben miattam halt meg. De az ügy kibogozásával most még nem tudok foglalkozni. Egyelőre muszáj magamra és a családomra gondolnom, örülnöm annak, hogy jól vagyunk, örülni, hogy hazamehetünk. A többinek várnia kell.
A csomagjaink már összepakolva várakoznak az ágyam végében, én pedig megszabadulva a kórházi köntöstől már az utcai ruháimban ácsorgok a betegszoba közepén, a karomban dajkálva Sebastiant. Olyan gyönyörű, olyan édes, és annyira pici... Nem tudok betelni vele.
- Még egy kicsi, és indulunk. Csak megvárjuk apát, és mehetünk is. A nővéred már nagyon vár... - suttogom alig hallhatóan a szunyókáló babának. Chris pár perce ment el, hogy rendezze a papírjainkat, talán még kitöltetnek vagy aláíratnak vele valamit. Nem tudom. De túl sokáig úgysem tarthat. Mondjuk amikor a következő pillanatban nyílik az ajtó, kicsit meglepődöm, mert ennyire gyorsnak nem gondoltam, de ahogy felpillantok, hamar konstatálom, hogy nem ő az. Egy doktor az, de nem a szülész-nőgyógyász, aki eddig foglalkozott velünk, és nem is Dr. Woodward, akinek, mint kiderült, az életemet köszönhetem – és aki ráadásul, ha igazak a hírek, a bátyám jó barátja – hanem egy új, számomra teljesen idegen férfi. Talán egy gyakornok, akit még eddig nem láttam, bár ahhoz viszont talán egy kicsit idős már. Barátságos, de kissé értetlen mosollyal köszöntöm, mivel minden üdvözlés vagy magyarázat nélkül lép beljebb komoly tekintettel, maga előtt tolva egy kerekes széket. Tudom, hogy ebben a kórházban az a szokás, hogy a kismamák általában ilyenben távoznak, egészen a kijáratig, de őszintén, szerintem én már elég jól vagyok...
- Ülj bele! – érkezik a mogorva parancs, és épp a homlokomat ráncolva tiltakoznék, nagyjából az egész szituáció miatt, amikor észreveszem, hogy a fehér köpenye alól egy fegyvert húz elő, és egyenesen ránk szegezi. Döbbenten hőkölök hátra egy-két lépést, és hirtelen megmukkanni sem tudok.
- És semmi hirtelen mozdulat! Tisztában vagyok vele, hogy zsaru vagy, úgyhogy nem ajánlom, hogy bármivel próbálkozz, mert akkor előbb a kölyködet lövöm szitává, aztán téged. - Kegyetlen szavait hallva hirtelen nagyot rándul a gyomrom a bennem szétáradó rémülettől, undortól, megbotránkozástól. Egy csöppnyi babáról van szó, aki alig pár napja jött a világra. Annyira édes, ártatlan... és egyben kiszolgáltatott. Sosem leszek képes megérteni, hogy tud valaki bántani vagy akár csak fenyegetni egy gyereket, pláne egy újszülöttet, de az biztos, hogy a hozzá hasonlókban valami nagyon mélyen tönkre van menve. A kijelentése viszont egyben nagyon valóságossá és komollyá teszi a helyzetet, kiránt az értetlen, tehetetlen bénultságomból.
- Rendben. Rendben, értem. Máris – tartom fel megadóan az egyik karomat, míg a másikkal közelebb szorítom magamhoz a fiamat. - Csak... legalább hadd vegyem magamhoz a holmiját. Hama... hamarosan szüksége lesz a tápszerre... - kérem kissé habogva, és az ágy felé lépek egyet óvatosan. Próbálok időt nyerni, kitalálni, mitévő legyek, reménykedve, hogy Chris talán időben visszaér, és a férfi egyetértő morgásával kísérelve, remegő kézzel nyúlok az ágy végébe helyezett kisebb, mackókkal díszített táskáért. Ahogy azt elhúzom, a másikat látszólag véletlenül leborítom a földre, és kihullik belőle a tárcám, a telefonom, aminek a képernyője talán meg is sérül, a lakáskulcsom, és még pár dolog. Úgy teszek, mintha a kapkodástól észre sem venném az ügyetlenkedésemet, de valójában szándékos volt. Azt akarom, hogy bárki is érkezik utánunk a szobába, első pillantásra tudja, hogy baj van. Hogy Chris rögtön kitalálhassa, hogy nem csak a mosdóba mentem, vagy egy utolsó orvosi vizsgálatra vittek el, hanem valami történt. A fegyveres felé lépek, és a tekintetem a kijárat felé rebben, azt latolgatva, hogy lenne-e esélyem elmenekülni, vagy segítséget kérni, de a gyerekkel a karomban ezt túl kockázatosnak érzem. És végül a férfi sem ad erre esélyt, csak türelmetlenül megrázza a fejét, majd a sérült karomnál fogva ránt rajtam egyet, hogy szinte beleesek a kerekes székbe, ő pedig már indul is velünk siető léptekkel a kijárat irányába. Útközben végig érzem a hátamba fúródni a pisztolya csövét, mint egy figyelmeztetést, amit a köpenye valószínűleg jól elrejt a kíváncsi szemek elől, én meg szinte levegőt sem merek venni tőle. Csak riadtan szorítom magamhoz Sebby-t és a holmiját, a tekintetemmel pedig az utolsó pillanatokig a megoldást keresem. Sikertelenül. Amint a kórház elé érünk, egy fagylaltos kocsi áll meg közvetlenül előttünk, amibe két másodperc alatt berántanak bennünket. Ha nem lennék ennyire megrettenve, valószínűleg látnám az iróniát abban, hogy ételszállítóban érkeztem szülni, és egy hasonlóban távozom is. A kocsiban még hárman várnak ránk összepréselődve, abból ketten elöl ülnek, közöttünk egy hosszú, barna hajú nő is. Egyik sem tűnik barátságosnak, de abban reménykedem, hogy talán a nőben akad némi empátia.
- Hová visznek bennünket? Mi ez az egész? Miért csinálják ezt? - kérdezem értetlenül, zavarodottan, mert hirtelen egy rakás verziót el tudok képzelni magyarázatképpen. Talán apám miatt teszik, aki vagy negyven éve rendőr, és sokakat rács mögé juttatott már, vagy talán én szereztem magamnak ellenségeket a rövid pályafutásom alatt, de ott vannak még Chris és Dorian kétes ügyei is. Válasz helyett azonban egy „Pofa be!”- vel kísérve egy zsákot húznak a fejemre, hogy még az utat se legyen esélyem látni, és a gázra taposnak. A szívem a torkomban dobog, leginkább Sebastiant féltve, de az agyam egy pillanatra sem áll meg a megoldáson kattogni...