Különös, de a legtöbb ember - ha nem mind - előre eltervezi a másnapját. Megtervezi mikor mit fog csinálni, enni, mire szakít időt, mire próbál időt szakítani, és mi az, amit halogat még kicsit. Terveznek, pedig tudják, hogy a nap sosem úgy alakul, ahogy ők akarják, ha csak nincs valami B terv. Mert esőben nem lehet reggel kocogni, dugóban elkésünk a megbeszélésről, ha a főnöknek rossz napja van, nem hozakodunk elő az előléptetés lehetőségével és így tovább. És így lesz a jól induló napból rossz, de nagyon rossz nap.
Nálam a rossz nap kimerül egy hármasban vagy, ha anya dolga elhúzódik és késik egy órát, esetleg, ha Mrs. Fincher rám szól, hogy ne beszélgessek, pedig csak elnézek az egyik osztálytársam felé. Utána mindig elfog egy kellemetlen érzés és rossz gyereknek érzem magam, amiért mindenki előtt igazságtalanul rám parancsol. Főleg azóta frusztrál mindez, mióta eljöttem a másik suliból, amiért lelöktem azt a boszorkányt a lépcsőn lényegében véletlenül, anyáék pedig azt hiszem már nem is szeretnek annyira miatta, mert azt hiszik gonosz vagy ahogy ők hívtak "elcseszett" vagyok. Pedig nem. És szerintem ők is követtek el hibákat ennyi idősen, s talán még most is. Oké, azt nem tagadom, hogy hazudtam nekik a történtekről, de a saját és persze az én érdekemben tettem. Egy szó, mint száz mostanában úgy tűnt nem alakulnak túl jól a dolgok.
Na de közben megismerkedtem az új suliban három másik dilissel, akikkel aztán egyhamar jó barátokká váltunk. Mindegyikünk különc kicsit, de pont ez teszi a barátságunk különlegessé. Még lógásra is elszántuk magunk egy-egy alkalommal, amire ugyan csak részben vagyok büszke, azért tagadhatatlanul izgalmas volt minden perce.
Még év elején, egyik nap, emlékszem volt egy tűzriadó gyakorlat. Mindenki készült rá, napok óta erről beszélt az egész osztály is, mégis mikor megszólalt a riasztó egyszerre izgatottan és kissé ijedten követtük az utasításokat. Baromi sokára tartott összeszedni a rakoncátlan gyerekeket, s ha engem kérdeztek, simán benn is égtünk volna, ha rajtuk múlik. De jó volt tudni, hogy ilyesmikre is készülnek, hisz az ember sosem tudhatja milyen baj történhet és ha nem készülünk rá... nos, könnyen tragédiába torkolhat egy ilyen nem várt esemény.
Dél fele lehetett, szünet volt. Én az emeleti lány mosdóban igazgattam a hajamban lévő karácsonyra kapott Griffendéles hajpántom, amire nagyon büszke voltam. Valamelyest még az egyenruhámhoz is ment és minden önteltség és ego nélkül mondhatom, piszkosul jól állt. Elégedetten tűrögettem el apró tincseim, hogy tökéletes legyen a frizurám és, hogy majd többen is megjegyezhessék, hogy "hű, jé, pont olyan vagy, mint Hermione Granger!", én pedig majd irulva-pirulva legyintek egyet, hogy "Jaj, ugyan már.", pedig ez a cél. A dolog végeztével pedig egy mosolygósat kacsintottam a tükörképemnek, még utoljára tudomásul véve, igenis, mintha rám öntötték volna a hajpántot, úgy nézek ki.
- Mizu, kislány? Kicsit jól festek, mi? - torzítottam el a hangom kicsit mélyebbre, mikor megszólalt a csengő én pedig odakaptam a fejem. Becsengettek.
Sietve léptem az ajtóhoz, ám ahogy rá tettem kezem a kilincsre iszonyatos hangos dörej rázta meg a folyosót, de még én is beleremegtem. Még sosem hallottam ilyet, ilyen közelről.Valaki felsikított, valami puffant és újabb dörrenések hallatszódtak. Hátra hökköltem, mert ugyan nem tudtam mi zajlik odakint, de az ösztöneim azt súgták ne menjek ki. Hirtelen néma csend ütötte fel a fejét, majd halk lépéseket hallottam, ahogy visszaléptem és a fülem az ajtóra tapasztottam. Valaki van odakint. S közeledik. Összerándult a gyomrom és ismét elhátráltam az ajtótól, majd annak hátat fordítva az egyik fülkébe rohantam, de arra ügyeltem, hogy az ajtót halkan csukjam be. Ó, láttam én a Szörny Rt.-t! Fel is másztam a wc-re, hogyha az a valaki benézve alul, ne lássa a lábaim. Féltem, de igazán még fel sem fogtam mi történik odakint. Az idegen szinte bevágta az ajtót, ijedtemben majdnem bele is csúsztam a wc-be. Aztán elindult a fülkékhez. Könnybe lábadtak a szemeim, ahogy közeledni hallottam. Arra gondoltam, hogy biztos valami rossz napját élő fiú az és ha rám bukkan megver. Azt akkor még nem tudtam, hogy verésnél sokkal rosszabb vár rám, ha megtalál. A szívem is majd kiugrott a helyéről mikor sorjába elkezdte belökdösni a wc fülkék ajtaját. Hallottam, hogy egyik kezében fog valamit, mert az néha neki koccant a fülkék falához, s ha tippelnem kéne valami baseball ütő lehetett, mert súlyosnak tűnt. Komótosan járta végig őket, minden lépésénél hallani lehetett láncok zörgését, amik talán az övét díszíthették. Aztán elért hozzám. Az ajtó alatti résen láttam fekete bakancsai orrát, majd a lába mellé tartott puska cső végét. Mintha a halál állt volna elöttem, s csupán egy ajtó választott volna el a túlvilágtól. Remegve kapaszkodtam két oldalt a falnak és próbáltam tartani magam lehetőleg néma csendben. Attól féltem a nagy csendben meghallja a földre hulló könnyeim hangját, de nem tudtam megállni, hát még mikor tekintetem letévedt a kilincsre és akkor tudatosult bennem, hogy én hülye mégcsak be sem zártam. De lett volna rá egyáltalán időm? Mondanám, hogy lélekben felkészültem mindenre, de messze nincs ez így. Tudhatta, hogy van bent valaki, mert kicsivel tovább időzött az ajtó előtt. Ám mielőtt benyithatott volna újabb sikolyok és lövések hallatszódtak a folyosó felől, amire odakaphatta a fejét és végül - talán elfeledkezve rólam, talán a kinti dolog jobban elterelte figyelmét - kiment. Vártam még pár percet mozdulatlanul, nagyon óvatosan véve a levegőt, aztán kis híján leborulva a fülke padlójára zokogni kezdtem. Nem is igazán a még mindig fennálló veszélytől, hanem a megkönnyebbüléstől, hogy majdnem meghaltam. Kicsi vagyok még, hogy ilyesmikkel foglalkozzak, nem is nagyon jutott még eszembe elmerengeni ezeken a dolgokon, de most túlon túl közel éreztem magam a véghez. A földön összerogyvapedig hirtelen fel sem eszméltem, hogy visszajöhet még, csak hogyha odakint nem kezdenek el lövöldözni, akkor most biztosan halott lennék. Talán az ijedtség, talán a halál közeli élmény, de minden rosszat, amit valaha elkövettem megbántam. Hogy ellógtam, hogy hazudtam és még azt is, hogy lelöktem az osztálytársam a lépcsőn. Aztán eszembe jutottak apáék. Mármint azon felül, hogy letagadtam előttük a lépcsős incidenst. Felhívhatnám őket, elmondhatnám, hogy szükségem van rájuk és hogy mennyire, de mennyire félek most, mert nem tudom túlélem-e, de nem szeretnék meghalni. A bökkenő csak az, hogy a telefonom a mosdóval szembeni osztálytermünkben van. Nincs igazán messze, de a folyosó jelenleg olyan, mint egy harctér vagy egy krokodilokkal és cápákkal teli folyó, amin vagy átjutunk vagy... nem.
Óvatosan bújtam elő a wc fülkéből, az ajtót először csak résnyire nyitva, hogy kinézhessek. Az elhatározáshoz is sok idő kellett, de legfőképpen azért időztem bent kicsit tovább, met - ha kegyetlen is kimondani - a lövések távolodó zajából és a sikolyokból tudtam csak leszűrni merre járhatnak. Mert hogy ketten biztos voltak, de nem kizárt, hogy többen járják a folyosókat, be-betérve a termekbe is. Szóval csendesen és négykézláb iszkoltam az ajtóhoz, hogy óvatosan ismét az ajtóra tapaszthassam füleim. Csend volt, s ez valahol kicsit megnyugtatott. Finoman nyitottam résnyire az ajtót, bár nem tudtam mi volna a jobb: ha iparkodnék, mielőtt tényleg megjelenik valaki, vagy minden lépésemnél körültekintő terepszemlét tartok, nehogy futás közben érjen a halál. Most azonban úgy tűnt sehol senki, ezért felkelve a földről, de azért behúzva fülem farkam, mint aki csak bújócskázna, indultam el a szemben lévő osztályterem felé. Vagy is indultam volna, ha félúton elpillantva oldalra nem szúr szemet Mr.Yang, aki elterülve a földön egy hatalmas véres pocsolyában feküdt. Odakartam menni segíteni - noha biztos voltam benne, hogy a mellkasa sem emelkedik már, talán a lyukak miatt rajta - de annyira ledöbbentett a látvány, amit eddig csak tévében láttam, azt is szemeimet takargatva, hogy rémültembe, majdnem visszafordultam a wc irányába, oda ahol tudtam, hogy nincs senki, se puska, se vér, se halott Mr.Yang. Eztán viszont mit sem törödve, hogy meghallhatnak, sírva csapódtam neki a terem ajtajának és mintha vak sötétben tapogatóznék, kerestem a kilincset, hogy aztán elfordítva befuthassak. A kapkodásom közepette azért ide-oda járt a fejem, hogy lássam, ha jönne valaki, s akkor láttam csak, hogy a folyosó másik végében többen is fekszenek a földön. Diákok és tanárok is, mozdulatlanul. Belépve aztán becsaptam magam mögött az ajtót és átesve a többiek hátrahagyott holmijain és padokon rohantam a telefonomhoz. A terem üresnek tűnt, de nem volt annyi lélekjelenlétem, hogy a mobilomon kívül mással is tudjak törődni. Zokogva nyúltam a táskám mélyére, majd eldobva azt, kezemben a telefonnal jobb híján a technika órához szükséges holmiknak fenntartott szekrény aljába bújtam és be is csuktam. Pityeregve keresgéltem a telefonszámokat és imádkoztam, hogy ne jöjjön be senki. Először botor módon Baileyt csörgettem meg, de rájöttem, hogy ő itt aligha tudna segíteni, bár jó lett volna elmondani neki, hogyha meghalnék ma tudja, hogy ő a világ legjobb tesója, mégha már nem is töltúnk együtt annyi időt. A szám kinyomása után a könnyeimmel összekent képernyőn kikerestem apa számát és hívni kezdtem. De a sokadik sípszó után is csak a hangrögzítője szólt bele.
- Kérlek apa gyere értem... valaki lövöldözik az iskolában és... és... nagyon félek... - pityeregtem a telefonba és ha nem ront be valaki az ajtón, minden bizonnyal újabb bömbölésbe kezdtem volna. Így azonban még a szám is befogtam, nehogy meghallja, hogy a szekrényben vagyok. Kinézni sem mertem, mert akármilyen csúnyán hangzik jelenleg a saját életem lebegett a szemem előtt. Elkerekedett szemekkel döbbentem rá, hogy az egyik évfolyam társam az. Hallottam, ahogy megboltik a táskákban és elvágódik a földön, de felül és egészen az ablak alatti radiátorig hátrál, mert mikor neki megy hallom a tömör fém tompa kongását.
- Kérlek... neh... - hüppögi elhalkuló hangon. Ekkor fedezem fel egy másik személy lépteit, aki nemes egyszerűséggel félrerúghatta a táskákat az útjából, mert az egyik a szekrény ajtajának csapódott, amire én rémültem húztam össze magam. Aztán egy időre minden elcsendesült. Már épp nyitottam volna ki a szemeim, mikor a fiú felsikoltott azt pedig az eldörrent puska némította el. Halálra rémülve tapasztottam be füleim kezeimmel, de még ígyis hallottam, ahogy a fiú fuldokolva próbál levegőhöz jutni. Aztán újabb két durranás és néma csend.
De az alak még nem ment ki. Járkálni kezdett a teremben.