Még egy tovább képzés, valahogy szeretném ki húzni magam a dolog alól. Kattog az agyam, hogy mégis milyen okból tudnám ezt megjátszani. Papír munka. Az utolsó ügyünkkel kapcsolatban még nem csináltam meg, így gondolkodás nélkül fogom arra fog miért nem tudok ott lenni. Be is kapcsolom a gépem, hogy elkezdjem megírni a jelentésem. Legalábbis úgy teszek, mert a gondolataim teljesen máshol járnak. Konkrétan két ember körül. Az első a társam, és egyben a főnököm Kate. Ő olyan, mint egy katona, de hiába tagadja, látom rajta, hogy azért őt is kirázza a hideg attól a pillanattól, hogy a gyilkos minden egyes halottal üzen neki. Aberrált és szadista módon. Szerintem nem kellene ebben a nyomozásban részt vennie, túl személyesen érinti. Lehet valaki olyan akit hűvösre tett, de időközben kiszabadult. Bármi előfordulhat, és ő hiába játssza meg magát, azért olykor látom rajta, hogy ő is azt gondolja, amit én. De mit tehetnék? Hiszen mégis csak a főnököm. Patthelyzet, ezt nevezik azt hiszem így. Először amikor átkértem magam ide New York-ba, és... főleg a gyilkossági osztályra, nem örültem neki, hogy ilyen hadvezér típusú nyomozót kaptam. De ahogyan teltek a hetek, hónapok szép lassan kezdtünk össze szokni. Igazából egymás ellentétei vagyunk, míg én minden helyzetet humorral próbálok megoldani, addig ő... nos addig ő nem. De most már kezd ráérezni a dologra, és e mellett kiváló zsarunak tartom. Sok mindent tanultam mellette és tanulhatok továbbra is. Kivéve, ha nem kell fel boncolni a konoksága miatt egy nap.. Ami nincs is olyan messze. Apám, és Bernard után őt is üti a lécet az év zsarui címért. Aki ismeri az apámat, vagy Bernard Seeley-t, akkor ez igazán nagy bók. Amit amúgy sem szoktam túl sűrűn osztogatni. De valamit akkor is kitalálok, ha törik ha szakad, istenemre módon, nem hagyom, hogy baja essen... még ha ez neki nem is fog tetszeni.
A másik Bernard, nem hiszem, hogy jó ötlet a közelében tartózkodnom, nem szeretném, ha észrevenne valamit. Még én sem értem saját magamat, de azt hiszem a fizetésemet félre kéne raknom, hogy majd össze gyűjtve beutaljam magam egy diliházba, mert nyilvánvalóan kezelésre szorulok. Nem is értem hogyan... vagy mikor történt a pillanat, amikor már nem pótapaként, vagy apa legjobb cimborájaként tekintettem rá... hanem, mint férfira. Basszus. Még gondolatban is ijesztő a tudat, hiszen együtt fogócskáztam a gyerekeivel. És valószínűsíthető, hogy soha a büdös életben nem fog rám nőként tekinteni. Amit mondjuk teljesen megértek, hiszen a szeme előtt nőttem fel.
Ijedten rezzenek össze ahogy a telefonom hangosan csörren meg, oda pillantva elnyomok magamban egy káromkodást... a francba, újabb sóhaj kíséretében veszem fel.
-Kicsim, végre, remélem estére nincs programod, mert apád egyik kollégájának a fia jön ma hozzánk vacsorára.- jelenti ki határozottan. Ez az ő nyelvén annyit tesz, hogy ideje kibékülnöd az apáddal, nem haragudhattok egymásra örökké, mellesleg találtam egy újabb esélyest akivel teherbe ejthetted magad. Az apám kicsit berágott amikor megtudta, hogy letettem a nyomozói vizsgát és egyből jelentkeztem a gyilkosságira. Bezzeg Bernard mellettem állt, de az apám... pedig az ember azt hinné, az ember büszke lenne a lányára ilyen esetben. Hát egyértelműen nem volt. De mindketten nagyon makacsok vagyunk, így az nyer, aki makacsabb....
-Hát sajnos a ma este nem jó, még a múltkori ügyemet nem fejeztem be... tudod meg kell írnom a jelentést, amúgy sem akarok egy újabb vacsorát ahogy apa beszólogat és mérgesen méreget. Most mennem kell.- azzal ki is nyomom a telefont. Van amikor sikerül kihúznom magam a randijai alól amiket szervez nekem. De van amikor a fickóval karöltve jelenik meg itt, vagy a lakásomon, és mire észbe kapok már egy újabb gáz vacsit kell végig ülnöm.
-Copper, gyere a tárgyalóba, csak te hiányzol,- ront be Hastings és már ott sincs. Még megszólalni sincs időm, a francba is, észrevették a hiányom. Megigazítom hosszú, fenekemig érő ébenszínű fürtjeim, a fekete térd főlé érő szoknyám, és a nem létező porcicákat letörlöm a szintén szurok színű csizmámról, illetve a fehér ingem. Pár perccel később már be is esem, remélve, hogy nem veszik észre a hiányom, de Bernard rosszalló pillantásával találom magam szembe.
-Dolgom volt,- jegyzem meg ahogy leülök leghátulra, és felkészülök egy újabb adag unalmas előadásra....

Ha van valami amit általában utálok a hónapok első hétfőjében... az nem más, mint ez a baromság amit megtartanak. Nem is értem mit gondolnak... ha havonta elmondják a dolgokat valami változni fog.... hát nem fog. Én biztosan kihagytam volna ezt a mait.... még úgy is, hogy Bernard tartja... vagy éppen emiatt magam sem tudom. Tudom, hogy nem szabadna úgy gondolnom rá ahogy gondolok, vagy éreznem... ahogyan érzek. Még sem vagyok képes kontrollálni az ösztöneimet. Fogalmam sincs mikor, melyik percben tekintettem rá teljesen másképpen, mint kellett volna. Talán akkor amikor kiállt mellettem az apámmal szemben, amikor rájöttem ő sokkal többnek lát, mint apám. Ő látja, hogy remek zsaru vagyok... vagy esetleg a felesége halála után? Szerencsére azért kordában tudom tartani a dolgot, ha rájönne... az elég égő lenne, akkor szerintem a szeme elé se mernék kerülni. Közben meg nem győzöm anyám vakrandijait elhárítani egymás után. Még ma is él bennem a legutóbbi. Képes volt azt hazudni nekem.... nekem(!), hogy el akar vinni vacsorázni, amolyan Cooper csajos estére. Én meg mondtam miért ne. Azt kérte, hogy most kivételesen legyek csinos... nem mintha egyébként nem lennék, de mondom.... egye fene. Egy vörös koktélruhát választottam, elvégre csak egy anyám van, és neki köszönhetem az életem. Ha boldoggá teszem ezzel, amúgy a kórházban elég sok a dolga, és sokszor úgy néz ki, mint valami mosott rongy. De amikor az étteremhez érek.... nos meglepődöm, ahogy a Cooper névre foglalt asztalnál egy velem egykorú férfi van, nos aki... olyan, mint egy üzletember... biztos vagyok benne, hogy semmi humorérzéke. Ahogy telt az idő, egyik fogás jött a másik után egyre inkább rá jövök, hogy többet nem hallgatok anyámra és a kedvéért semmit sem fogok tenni! Így hát végül … elmeséltem, hogy a legutóbbi pasimnak sajnos balesete volt a fegyveremmel... miután azt hitte, hogy játékfegyver. És nem voltam rest véres részleteket megosztani az esettel kapcsolatban. Ez a sztori valahogy mindig nyert ügy, és a jelenlegi vacsora partner homlok vesztve rohan ki az étteremből. Haza felé azért még megpróbáltam elmagyarázni anyámnak, hogy szokjon le erről a baromságról. De valahogyan sosem érek célt, miután ma estére megint beszervezett egy vacsorát. Ami ilyen békülős vacsi lenne egyszerre apámmal. De nincs kedvem két fronton is hárítani egyszerre... így hát végül is, zsaruként mindig találok kifogást, hogy mi okból nem tehetem meg amire kér. Ami mondjuk igaz is, hiszen a legutóbbi ügyünkkel kapcsolatban én még nem írtam meg a jelentésem. Az ember társa hamar a kollégája körmére néz.... pláne, ha hadnagy. Őszintén szólva,inkább töltöm ezzel az estémet, mint valami idióta vacsorán kellene újból részt vennem.
Körmeimmel az asztalon kopogtatva hallgatom, Bernard hangját, ami vissza ránt a valóságba, igazából nem is figyeltem, de gondolom megint miről lehetett szó. Mire felkapom a fejem, az emberek már kezdenek kivonulni a teremtől, csak Andrews lép oda hozzá... kérdéseket feltenni, csak a szemeimet tudom forgatni, nem tudom, hogyan sikerült eljutnia idáig, biztosan tudom baba korában a fejére ejtették, különben nem lenne ilyen ütődött szegény. Nehezen ért meg dolgokat, mindent kétszer kell a szájába rágni. De az is lehet, hogy csak férfiból van, és mint ilyen alapból ostoba.
-Andrews, a kapitány várja... a jelentésed,- nézek rá olyan pillantással, hogy ideje felszívódnia. Amikor ketten maradunk vigyorogva nézek végig rajta.
-Mintha nem ismernél, már tizenhat évesen képes voltam szaladni tizenöt centis sarkakban, nincs az a gyilkos aki megállítson,- kacsintok rá. Fenekemmel neki támaszkodom az asztalnak amíg ő pakolászik.
-Amúgy ez igazán érdekes tájékoztatás volt,- mondom neki remélve, hogy nem vette észre oda sem figyeltem,- tudod még meg sem köszöntem, hogy kiálltál értem apámmal szemben. - mondom neki komoly hangon, még emlékszem most is, ahogy szem és fültanúja volt ahogy apával veszekedtünk, és hogy tönkre akarja tenni a karrierem, de én azt nem hagyom, legalább olyan jó zsaru vagyok, mint ő.... ha észreveszi, ha nem.
-Szóval, ha van bármi amivel meghálálhatom csak szólj, kitakarítok.... főzök vacsorát, de csak jó pénzért. - viccelem el a dolgot, bár tudja ő is, hogy komolyan mondom.

Tudom, hogy figyelnem kéne, mert előbb-utóbb vissza fogom kapni.... mindig vissza kapom. De szerintem elég lenne mondjuk félévente rendezni ilyet. Sőt.... ami azt illeti még ritkábban. Értem én, hogy fontos... tényleg, de az emberek fele úgy sem fog emlékezni rájuk. Ezt előre borítékolom. Inkább hagyom a gondolataimat elkalandozni, apám irányába. Vajon mit kellene még tennem azon kívül, hogy sikeres zsaru lettem, sikeres vizsgákkal, hogy végre elismerjen, hogy ne egy törékeny nőt lásson bennem... vagy ami még rosszabb gyereket. Már hosszú hónapok óta legfeljebb csak az időjárásról vagyunk képesek beszélgetni öt percnél tovább úgy, hogy közben ne kapjunk össze. Különben kifullad a beszélgetés az igen... nem szavaknál. Ezért is lepődtem meg a minap amikor szó nélkül a konyhámban találtam! Az én konyhámban ahova határozottan nem én engedtem be. Tehát képes volt lemásoltatni a kulcsomat... a tudtom nélkül, ami határozottan az apámra vall. Csak, hogy leszidjon amiért még mindig rajta vagyok az ügyön ami a társamat személyesen is érint. Nem is tudom mit gondolt, hogy majd vissza húzom fülem-farkam csak mert ő ezt így kívánja? Hát.... nem fogom megtenni, főleg mert nagyon pipa vagyok. A fenébe is csak elmúltam harminc.... vagy mi a fene. A minimum, hogy nem töri rám az ajtót, hogy még a reggeli kávém előtt leszidjon mint egy tíz évest. Főleg, hogy hónapok óta ez az első.... eset, hogy végre beszél hozzám. Ami enyhe túlzás, mert aki beszélni akar a másikkal normális, emberi hangon társalog.... és nem pedig parancsolgat és elvár dolgokat. Az első meglepetésen túl téve magam, alig bírtam kizavarni onnan. Teljesen úgy viselkedett mintha otthon lenne, a saját konyhájában. És gondolom... ő úgy is gondolta, mert neki ez a természetes. Hogy mindenkinek parancsol, és az emberek megteszik amit akar. Legalábbis a beosztottjai, de nem a lánya. Én aztán nem, sokszor elfelejti, hogy teljesen olyan fából faragtak, mint őt, így aztán neki sincs túl könnyű dolga velem kapcsolatban.
Amint vége az előadásnak oda igyekszem Bernardhoz, hogy üdvözöljem őt, de Andrews megelőz, és a kérdéseivel zaklatja. Létezik ember aki nem való rendőrnek.... nos ő pontosan ilyen, nem is tudom, hogy verekedte magát át az akadémián.... biztos megvannak a kapcsolatai, olykor szükség van egy kis plusz segítségre az ilyen Andrews féléknél. Olyan pillantással nézek végig rajta, hogy jobb ha elhúzza a csíkot, és már éppen sarkon is fordul amikor Bernard marasztalja. Én csak megrántom a vállam a rosszalló pillantásokra, az asztalon dobolva az ujjaimmal várom, hogy megkapja a válaszokat a kérdéseire.... amiket amúgy minden alkalommal fel is tesz szegénynek.
Egy pillanatra lehunyom a pillantásom élvezem az illatát ami felkúszik az orrnyergembe: kellemesen férfias és fanyar, amolyan igazi férfi illata van, amit mindig szagolgatnék. Pajkosan felcsillannak csokoládé színű íriszeim ahogy belsőségesen fordul felém.
-Pedig ennyi idősen már illő lenne magadat ismerni,- játékosan meglökdösöm a vállát, majd kissé bosszankodó ránc költözik a szemöldököm köz. Nem szeretem ha felemlegeti a régi szép időket, mert arra emlékeztet, hogy kislány voltam. A szemében talán most is.... amit szintén nagyon utálok.
-Hát igen.... megfelelően használva bizony kemény fegyver tud lenni. Amúgy megtudod, soha nem csináltam problémát az ilyen dologból. Ez... csak ruha, és ha elszakadt volna lehet előbb elkapom az ürgét,- kacsintok rá pimaszul, bár mindketten tudjuk nem gondolom komolyan. Sosem voltam az a fajta nő, aki a testével akarna érvényesülni... mert akkor nem itt lennék, hanem egy kifutón. Nem mintha el tudnám magam ott képzelni, vagy egy modellalkatnak tartanám magam, mert egyáltalán nincs így a dolog.
Szavaira akaratlanul is csak a szemeimet forgatom, természetes, hogy észrevette, hiszen nem történik Bernard Seeley előtt semmi sem amit ő maga nem vesz észre. Egy pillanatra végig pillantok rajta, hogy mi lenne a megfelelő válasz. De végül úgy döntök, elpoénkodom a dolgot.
-Ne is, mert most ha leütnél sem jutna eszembe, de hidd el, hogy figyeltem rád,- ugrok le az asztalról ahogy megfogja a táskáját, hiszen indulásra készen áll.
-Ja. Persze, de ezt jó lenne, ha ő is tudomásul venné, hogy az én életem. Csak ő irányítani akarná... úgy beszélsz, mintha nem ismernéd őt, ezer éve a barátja vagy, tudod milyen makacs tud lenni,- sziszegem a bajszom alatt. Majd felragyog az arcom a kérdését hallva.
-Vegyük úgy, hogy kivettem a mai napot. De csak azzal a feltétellel, hogy a sörnél valami sokkal erősebbet iszunk,- gyorsan beszólok Kate-nek, hogy ma nem tudok maradni. Az a kocsma tökéletes... bár nem is a kollégák zavarnak hanem sokkal inkább az apámmal nem akarok össze futni. Nem biztos, hogy örülne, ha a haverjával iszogatnék.
Amíg átérünk oda az utat csöndbe tesszük meg, majd a rendelés után elhúzódunk egy félreeső boxba...én a whiskey mellett döntöttem.
-Ezt én állom,- jegyzem meg ahogy koccintásra emelem a poharam.

Bernard rosszaló pillantására abba hagyom a dobolást, és inkább keresztbe teszem mellkasom előtt a kezeimet, mielőtt újból neki kezdenék a rossz szokásomnak. Csak finoman bólintok, mert félek ha kinyitom a szám.... nos fix, hogy olyat szólnék a kollégámnak amivel még inkább lassú lenne. Arról nem is beszélve, hogy mit kapnék Bernardtól! Így inkább megpróbálom vissza fogni magam, attól, hogy a képébe mondjam, hogy minden egyes alkalommal amikor továbbképzésen vagyunk ő ezt gondolkodás nélkül megjátssza. Nem hiszem el, hogy valaki ennyire buta legyen, mondjuk... azt is nehezen képzeli el az ember, hogy egy ilyen beáll nyomozónak. Vagy, hogy egyáltalán fel is veszik. Inkább valami könyvmoly tanárnak vagy számítógépes gurunak, de semmiképpen sem rendőrnek. És ahogy egyre több időt tölt ebben a közegben egyre inkább az az érzésem! De mondjuk vele nem szívesen mennék ki terepre, na rá nem lennék képes bízni az életem.
-Hát sajnálhatod, nem tudod miről maradtál le,- kacsintok rá. Igazából sokat köszönhetek ennek a férfinak. Kiállt mellettem mindig amikor az apám nem, támogatott és nem azt mondta, hogy ez nem nőknek való hivatás, meg, hogy te amúgy sem vagy rá képes. Nem tudom hol vagy mikor kezdtem benne a férfit látni.... és nem pedig azt amit mindig is, apám jó barátját, aki olyan nekem mint az apám. De valamikor ez változott. Viszont abban is biztos vagyok, hogy ez teljesen viszonzatlan fog maradni, mindig is. Hiszen.... mi vagyok én neki, egy kislány aki a szeme láttára nőtt fel. Hiába vagyok már harminc.... elég valószínű, hogy még mindig azt fogja látni bennem, amiért nem is hibáztathatnám. Nekem ez a plátói dolog jó, valószínűleg nagyon kínos lenne, ha kiderülnének az érzéseim. De nyomozóként megtanultam kontrollálni az érzelmeimet, így ez megmarad az én pici titkomnak.
Felvonom a szemöldököm, hogy lássam mennyire is viccel és mennyire gondolja komolyan, tudja jól, hogy én is utálom, ezt a részét a munkámnak szívesen kihagynám....
-Csak azért mert nem figyeltem eléggé? Tudod, ez nagyon gonosz bosszú,- válaszolok neki vigyorogva, de tisztában vagyunk mindketten, hogy nagyon kötelességtudó vagyok... így aztán meg fogom csinálni neki, még ha egész éjjel azt a nyamvadt tanulmányozást is fogom körmölni. Majd szóba kerül az apám... persze, tisztában vagyok azzal, hogy igaza van, de ő ezt valahogy máshogyan ítéli meg, más szemszögből... talán éppen amiatt mert nem a gyereke.
-Ezt könnyen mondod! Tudod mit csinált?! Képes volt az én lakásomhoz kulcsot másoltatni és megjelenni reggel a konyhámban. Ez nem normális dolog, azért remélem ezzel egyet értesz velem! -mondom neki kissé szenvedélyesen, arról nem is beszélve, hogy volt képe egyszerűen letiltani az egyik ügyemről. Mintha ezt megtudná tenni.... ha eszembe jut még mindig felmegy bennem a pumpa.
Majd hamar átérünk a kocsmába, és miután megkapjuk a rendlesét elbújunk az egyik félreeső boxba. Iszok egy nagy kortyot a whiskey-ből ami ebben a pillanatban folyékony bátorságot szolgál. Két titok már súlyosan nyomja a vállam, így az egyiktől meg kell szabadulnom. Ezért hát... elmesélem a fiatalkori baklövésemet, ami azóta is kínozz.
-Tudod,- nézek komolyan sötét íriszeibe,- nekem van egy fiam.... valahol, akiről senki sem tud...- szólalok meg csöndesen, és várom a reakciót, addig nem akarom a nyakába zúdítani, inkább az aranybarna színű alkoholt nézem, nem merek rá pillantani.