Daniello, aki sokszor lököttnek és bolondosnak tűnt, kevésszer mondott hazugságot. Ott, a tömb legmagasabb épületének tetején állva, Little Italy-ben, ahol jó barátja lakta saját, különösen lehengerlő lakását, megértette, hogy mire is akarta több éven át felhívni a figyelmét. Arra, hogy New York több annál, mint amit a folyton nyüzsgő belvárosban tapasztal belőle. Nem látta, csupán, mikor a hosszas elképedés után felé nézett, hogy a másik, nálánál idősebb olasz végig magabiztos, tudálékos vigyorral figyelte őt, ahogy szemüvegén, és szembogarán is visszatükröződő fényekkel mered a Manhattani távolba. Ahogy a kilátás, úgy nem kevésbé lett lenyűgöző a díszbe öltöztetett tető sem, melynek odaálmodott, és gondosan elrendezett alkotóelemei körül téblábolva még azzal bíbelődött, hogy az elemes égősorok mindegyikét felkapcsolja, a mindenhonnan összecsent pokrócokat elrendezze a Daniellotól felvitt régi futonon, és „minőségellenőrzést” tartson a Viola néni által sütött süteményekből. Egy-egy bögre pihent a mézeskalácsos-ajándékdobozos dísszel ellátott tál, és a forrócsokival teletöltött termoszok mellett. De, természetesen a házigazda ajánlatára a márkás olasz borokról se mondott le, amik végett kettő talpaspohár is illegette magát a rozoga kisasztalon. Az ilyen-olyan mintás és színes égők mellett mécsesekben gyújtott gyertyák szolgáltatták a fényt. - Igazán különleges lehet ez a lány, hogyha te, örök agglegény ilyenre vetemedsz -torpant meg mellette csibészes mosollyal Dany, könyökét piszkálódva és vidoran koccantva hozzá Luluéhoz. – Pedig nem te voltál az, aki azt mondta, hogy „a szerelem nem neked való”? -tette idézőjelek közé a kérdést, úgy vonogatva Luciano felé a szemöldökét. - Sok mindent mondtam. Azt is, hogy hülyén áll az ecsethaj -bökött állával a másik, tótágast álló frizurájára. – Bár ehhez még mindig tartom magam. - Elmehetsz te a… oda! A hirtelen támadt sértettségétől függetlenül együtt nevettek fel, és Daniello nagy örömmel nyitotta felé a karjait, mikor Lulu hálálkodva lapogatta meg a vállát, és húzta közelebb annál fogva. - Köszönök mindent! - Nem tesz semmit, öreg! De azért add át őszinte gratulációmat Matteonak, amiért kihozta belőled a maximumot. - Azt hiszed, hogy nélküle és a segítsége nélkül nem lennék képes ilyen „nagy és romantikus” gesztusra? -húzta fel a szemöldökét, mikor ellépett, hogy indulásra készen az ajtó felé iramodjon. - Nem hiszem, tudom! - Meg lennél lepve -rántott önhitten a vállán, és mikor a lépcsőházban a Daniello rezidenciáját rejtő szintre értek, a korlátba kapaszkodva visszanézett. – Kulcsok? -nyújtotta ki a kezét, és a másik által felé dobott kulcscsomót, amin nem csak a lakás és a tetőtéri ajtó kulcsa, de a barátja kocsijának slusszkulcsa is volt, eltulajdonította, biccentve és intve egyet kocogott le a maradék lépcsőfokokon. Az anyósülésen a zamatos, gejl édes illatot árasztó forrócsoki másra se tudta emlékeztetni, mint arra a fogadkozásra, hogyha bármi kárt is szenved Daniello Maseratija, vagy ahogy ő fogalmazott, „egyetlene”, Luciano legközelebb nem romantikus este céljából fog a tetőre menni, hanem, hogy a sértett olasz onnan hajítsa ki. Márpedig közel biztos volt abban, hogy a belső tér világos bőrrel rakott üléshuzatja nem hálálná meg, hogyha azon teljes egészében szétfolyna a sűrű ital. Nem volt a kedvence a város autósforgalma, de akkor különös gonddal figyelt a lámpákra, a nálánál gondatlanabbul vezető sofőrökre. „Öt perc és ott vagyok” -küldte el az üzenetet az egyik pirosnál állva, és ahogy lerakta a telefont, a kormány felé nyúlva felhangosította a zenét. Nem hangolta a mobilját az autóra, helyette Daniello beütemezett dalait hallgatta, igyekezve kizárni legalább arra az egy estére a szüntelenül az agyát ostromló kényszerességet, a tudatába égett kottaképet, és a Requiem minden egyes, betéve fújt sorát. Túlhajszolta magát, és ezt nagy meglepetésére Rosenshein is felismerte rajta, aki mindaddig élén járt annak, hogy ha mással nem, legalább ostorozó szavakkal illesse, és arra sarkallja, hogy nem, hogy száz, de alsó hangon kétszáz százalékot nyújtson nem csak az órákon, a korrepetítorral közös próbákon, de a saját gyakorlásában is. Kimerült, és túl azon, hogy a hangjának fáradtságán, fátyolos rekedtségén, a némileg megrogyott testtartásán, bőrének fakóságán és a szeme alatti karikákon is felismerhető volt, hogy nem egy-két, vagy akár több óra gyakorlás az, ami még hiányzik a tökéletességhez, hanem egy pihenéssel töltött délután, egy teljes nyugalomban, harmóniában átaludt éjszaka. Egy minden gondot feledtető társaság, és egy szeretetteljes ölelés, összebújás. Rosenshein, aki az azt megelőző napon ajkait marconán préselve, szemöldökét húzva nézett rá, mikor Luciano a végére ért az áriának, a kezét kinyújtva a szék felé, hellyel kínálta. Mélyen nézett a fáradtságtól csillogó szemekbe, és akkor először meglágyultak a tanár folyton szigorú vonásai. Ő volt, aki pihenőre fogta, és Lulu, ha nem is szándékosan, de annál jólesőbben sóhajtott fel, amiért arra az áldást a főtárgytanárától kapta. Nem is annyira a kilátásba helyezett lazítás tudata volt az, ami kellemes elégedettséggel töltötte el, hanem a burkolt üzenet, amivel a mentora elismerte, kellően jó ahhoz, hogy az elkövetkezendő egy-két napban a fejben való gyakorlás legyen a cél, nem a túlerőltetés. Hiszen a férfi ritkán, mondhatni soha nem dicsérte, akkor viszont visszaigazolást nyert a munkája. Az autót az épülethez közel tette le, és a piros, már akkor hópelyhekkel díszített Starbucksos poharat fogva maga előtt indult el az utcán. Talán szándékosan, talán ösztönösen, de ahogy meglátta Vivianat az épületnél, sietősre vette a lépteit, hogy minél hamarabb, ajkait metsző mosollyal érjen elé. Szabad kezének ujjai szolidan simították ki a regulázatlan tincseket az arcából, pár kósza pillanatig csak figyelte a szemeit, az arcát, majd tenyerét a nyakára vezetve az addigi gyors sietségét és hirtelenségét meghazudtolva lágyan, puhatolózva férkőzött közelebb, hogy ajkairól csókot csenjen. - Szia… -ékelte közbe, még mindig lehunyt szemekkel suttogva a telt ajkakra a köszönést, mielőtt egy újabb, az azt megelőzőnél gyorsabb puszit lopott volna. A közelsége is elég volt ahhoz, hogy megborzongjon, de az érintése valósággal az égig repítette, és önfeledt mosolyra ösztökélte. Azokban az elnyújtott másodpercekben megállt az idő, és hosszú napok, hetek óta, teljes megnyugvással, és kötelezettségeinek feledésében tényleg úgy érezte, hogy révbe ért, hogy nincs helye máshol, csak mellette. - Tessék -tartotta fel a poharat maguk között, ahogy a száját beharapva, egy, már előre is bizakodó mosolyt elnyomva kínálta a kezét melengető italt, miután, bár vonakodva, de egy fél hangyányit hátrébb lépett. – Egy kis ízelítő a ma estéből. Extra édesen, ahogy szereted -azaz mindenféle szórással, habbal, öntettel megpakolt, veszettül cukros „csoda”, amiből sokaknak egy korty is elég lett volna egy biztos cukorömléshez, Vivi viszont, számára is sokszor meglepő módon gyakran úgy tűnt, hogy bármennyit képes lett volna meginni belőle. Lulu pedig, mint olyan, aki a szeretteit imádja a tenyerén hordozni, soha nem fukarkodott, ha csak a mennyiségen múlott. - És ha már este… remélem tényleg sikerült jól felöltöznöd, és nem csak azt hitted, hogy viccelek azzal, hogy dideregni fogunk! -a lány kabátjának összegombolatlan anyagait összeegyengetve előtte, óvatosan húzta közelebb magához, és pimaszkás csillogással nem csak a szemeiben, de ajkain is cuppantott egy puszit az arcán. – Azért egy sapka még elfért volna. Valami vállalhatatlanul rózsaszín, bojtos förtelem, mondjuk -szórakozott, ahogy ellépve, irányba fordulva biccentett az autó felé, és már puszta megszokásból, a közelség igényéből fakadóan kinyújtotta felé a kezét, virgoncan mozgatva az ujjait, míg azok nem találkoztak a lányéival. - Indulhatunk? -kérdezte, és ha igenlő választ kapott, úgy a Maserati felé vezette, kinyitotta az anyósülés felőli ajtót, és kerülve a motorháztető felől, beült a volán mögé.
A kocsit ott parkolta le, ahol felvette, közvetlenül a bejárat mellett fenntartott helyen. Sietősen pattant ki, és már nyújtotta is a kezét, hogy kisegítse Vivit az autóból. - Jártál már Little Italy-ben? -kérdezte, ahogy az övéhez mérten apró kéz után kutatott, és belépve az ajtón rögvest elébe ment a legfelső szintig tartó útjuknak. – Egy nagyon kedves barátom, Daniello lakik itt. Pár éve ismertük meg, mikor itt nyaraltunk Matteoval Viola nénikémnél, és Victor, aki ugyebár jobban ismeri a New York-i szórakozóhelyek elhelyezkedését, mint a saját tenyerét, az itteni legnevesebb, olasz és latin kultúrkör értékeit képviselő bárba rángatott el minket. Mondanom se kell, többet ittunk a kelleténél, és már épp kitettek volna minket a biztonságiak, amikor Daniello szólalt fel az érdekünkben. Kiderült, hogy ő a tulaj, és valahogy közel se találta olyan felháborítónak a részeg éneklésünket, mint bárki más. Azóta állandó foglalásunk van az akkor esti asztalunknál, és a talján macsó közel az egyik legjobb barátunk lett -felcaplatva, a jobb napokat is látott, kopottas ajtó előtt szemközt fordult Vivivel. – És igazából ennek az egésznek semmi jelentősége nem volt, csak húzni akartam az időt, amíg felérünk -vigyorodott el szórakozottan, majd a keservesen nyikorgó nyílászárót feltépve, hiszen Dany a lelkére kötötte, hogy nagy lendület kell hozzá, beeresztette az amúgy is hűvös lépcsőházba a november végi hideget. A lány oldalán lépett ki a tetőre, vadul verdeső szívvel, és szemmel is jól látható izgalommal, mint egy csahos, folyton virgonc golden retriever. A lépcsőház falait körbesétálva addig vezette Vivit, míg a takarásból ki nem bontakozott az általa odateremtett piknik annak teljes pompájában, a távolban elnyújtózó Manhattan látképe előtt. Minden olyan volt, ahogyan hagyta, és minden tökéletes volt, ahogy remélte. Kíváncsian, de egy lépéssel lemaradva figyelte a lányt. A háta mögé lépve balját a derekára simította, másik kezével pedig a haját egyengette el a füle elől. - Talán még én is tudok neked újat mutatni New Yorkból… -suttogta, nyakának vékony, illatos bőrére nyomva egy puszit, és állát a vállára ejtette, hogy egy pillanatig ő is elrévedhessen a látványban.
- … szerinted így milyen? – dús ajkainak szélét rágcsálva húzódott hátrébb, hogy jobban szemügyre vehesse a jókora méretekkel bíró vásznat, melynek nem csupán a tökéletes pontosságú, végtelenségig élethű alakjai voltak elképesztőek, de maga a színhasználat, és a semmihez nem fogható precizitása is. Ha nem lett volna bizonyos, hogy egy kifeszített anyagra festett olyan bőszen a lány, bizton állíthatta volna akárki, hogy egy fénykép plakátszerű mása a remekmű. Csakhogy, ez esetben rengeteget vett volna el a művészi értékéből. Ám úgy, hogy több órányi, több napot felölelő munka volt abban, hogy hihetetlen pontossággal és műgonddal kikeverje a legtökéletesebb színeket, majd úgy vigye vászonra azokat, mint ahogy az a képzeletében élt, messze felverte a kép ázsióját. A hajkoronák részletességétől kezdve a legkisebb bőrhibák, pórusok ábrázolása, minden a helyén volt, és pont olyan hiper realisztikus volt, amivel azt az érzést keltette az emberben, hogy érintve a felületet, valós, emberi bőrrel fog találkozni annak ujja hegye. Máskülönben pedig, bármikor életre kelhettek, s lemászhattak volna a vászonról. - Hm? – Freddy dörmögött a háta mögött. A szoba végében lévő, méretes fotelben ücsörgött terpeszkedve, pont, mint egy pasi. Ilyen, és ehhez hasonló esetekben le se tudta volna tagadni nemének jellegzetességeit. Egyik kezében egy lehetetlenül édes shaket szorongatott, másikban a telefonját pötyörészte, ki tudja, hogy kinek üzengetve olyan szorgalommal, lassan már második órája úgy, hogy fel se nézett belőle az idő alatt. - Azt kérdeztem, hogy így milyen? – türelmetlennek tűnt. Apró, szőrös mamuszba bújtatott lábai a parkettán toporogtak - Kell valamit változtatni? Át kell festenem? Én ilyennek látom őt, és így éltem meg a pillanatot is – csücsörítve méregette szíve választottjának élethű, de csupán festett mását. A sűrű, dús szemöldököt, melyet szíve szerint újra megérintett volna, s végig húzta volna rajta az ujjbegyét, egészen a halántékáig, majd onnan a nyakának szirtjéhez. Kék íriszei lekövették a képzeletében születő mozdulatot, s miként haladt egyre lejjebb és lejjebb, még ő maga is elcsodálkozott a saját keze munkájának részletességén. A szemüveg lencséjének csillanásán, és az amögött rejtező, már-már hitetlenkedő, álmélkodó kiskutya tekinteten. Imádta Luciano szemeit festeni és rajzolni… pont úgy, ahogy imádott belenézni azokba a végtelenül sötét, oly beszédes szemekbe. Rengeteg idejét ölte bele, hogy ez a tekintet a vásznon is olyan legyen, mint a valóságban. És nem hiába. Tompa lépteket hallott maga mögül. Csoszogva közeledtek, s mikor Freddy kezei a vállaira simítottak, kényszeredetten kihúzta magát, mintha rosszat tett volna. Ítéletre várt. Márpedig, ha valaki, hát a fiú kőkeményen megtudta mondani a véleményét, ami az esetek java részében az igazat is jelentették. Azon túl, hogy Freddy a világon élt valaha volt legjobb barátja volt, soha nem kegyelmezett neki. És talán pont ezt tisztelte benne a legjobban… nem érdekelte őt, hogy milyen jó barátok, hogy miféle kötelék volt közöttük, ő akkor is az igazat, a színtiszta igazat mondta neki még akkor is, ha tudta, hogy azzal megsérti Vivianat. Ez esetben nem kellett ettől tartania. Biztatóan szorította meg a karcsú vállakat. - Elképesztő lett… tudod… néha azon gondolkozok, hogy nekem is kedvem lenne megcsókolni ezt a srácot. De ha csak ennyim lenne belőle, a te festményed, már boldog lennék. Fantasztikus munkát végeztél megint – mosoly, elismerés és valós büszkeség csengett a fiú hangjából, aki újra és újra végig futtatta a tekintetét a képen. Fejét aprót rázta jobbra majd balra, s nem csupán a remekmű képesztette el, de a lány örökös bizonytalansága is a saját maga tudását illetően – komolyan, idevarázsolod őt majdnem teljes valójában, és akkor még megkérdőjelezed a tanáraidat, hogy biztos elég tehetséges vagy a restaurátor képzéshez. Agyam eldobom tőled, te nő! Képzeletből, puszta emlékekből olyat vagy képes festeni, amitől minden régmúlt nagy festő leborulna előtted, szóval holnap szépen bemész az egyetemre, és beiratkozol. Jó? Most pedig… - siklott át a tekintete az ágy melletti szekrényen villódzó órára – ideje lenne készülnöd, a lovagod hamarosan befut, te meg itt ücsörögsz még mindig otthonkában, zsíros csutakkal a fejed búbján, hátközépig festékesen. Szedd magad szépen, ezt majd… majd én rendbe teszem jó? – fosztotta meg Vivi kecses ujjait az addig görcsösen szorongatott ecsettől és a földön hagyott, vízzel teli befőttesüvegbe dobta, hogy kiázzon belőle az akril.
Alig negyven perc elteltével, mikor már Freddy is távozásra bírta magát, ruganyos léptekkel caplatott le az emeleti szobájából, gondolkodás nélkül követve a ház egészét betöltő, édeskés illatokat a konyháig. Az apja ügyködött valamit a pultok egyikénél. A sütőben tészta sült, a robotgép pedig hangos csörömpöléssel, reszelős, kristályos zajjal verte fel a minden bizonnyal vaj-és cukor elegyét. Raul mögé osonva, kíváncsian lesett el annak izmos karja mellett, bele a fém tálba, amiben fehér habkupac pöffeszkedett, már-már könyörögve Vivinek, hogy egye meg. - Mi készül? - Még én se tudom. - Ohh, az jó… - már épp nyúlt volna az íncsiklandó hab felé, mikor apja ujjai ráfogtak a csuklójára. - Hékás! Nem nyúlkapiszka! - Apa! De hát ki a te legjobb minőségellenőröd, hm? Ha én nem kóstolom meg, akkor honnan fogjuk tudni, hogy elég édes-e? – legszebb mosolyának aprócska gyöngyei kivillantak rózsaszín ajkai mögül. Hosszú pilláit úgy rebegtette, mint kislány korában, akárhányszor befolyásolni igyekezett az öregét. - Nem hiszlek el, te lány – nevetett. Olyan jókedvvel, ahogy az előtt rég hallotta már, ő pedig megmártóztatta az ujját a sűrű, hófehér habban, és eltűntetve azt, komoly gonddal ízlelgette. - Még egy kis rum elfér benne. De tökéletes. - Igenis! – fakanállal tisztelgett, s mintha akkor tűnt volna fel neki Viviana harciöltözete, meglepetten futtatta végig rajta sötét tekintetét – hova igyekszel ennyire? - Lulu jön értem öt perc múlva. - Nem jön be? Még meleg a leves. - Mhm… - aprót mozgatta ide-oda a fejét. Nem akart nemleges választ adni, így az apja megelőzte. - Jó-jó értem, nem kotnyeleskedek bele mindig. Menj, ne várasd meg herceged! A lány vigyorogva nyomott egy puszit az arcára, s mint akivel madarat lehetett volna fogatni, siettében kocogott az előtérbe, hogy lábait a vastagon bélelt csizmáiba rejtse. - Aztán jól öltözzetek fel, hideg van odakint! - Jó! – el se köszönt, úgy vágta be maga mögött az ajtót. Sietett. Ha Lucianoról volt szó, mindig sietett hozzá. S a fiú hasonlóképpen tett, mely azzal, hogy már messziről összefonódott a tekintetük, nyilvánvalóvá vált. Volt a kettősükben valami végtelenül elragadó, természetes és lélekmelengető. Amilyen odaadással, őszinteséggel szerették és imádták egymást, pont olyan mértékű volt a barátságuk is. Tökéletes kapcsolat volt ez mindkettejük számára, melyben megvolt a férfi-nő közötti végtelen gyengédség, rajongás- és csodálat, állandó flört, pont így az a barátság is, amiben kijelenthették: a párjuk a barátjuk is volt, akivel bármit megtudtak beszélni, titkolózások nélkül. Vivi mindig egy ilyen kapcsolatra vágyott, csak épp megfelelő alanyt nem talált hozzá, mind ez idáig. Lulu mellett önmaga lehetett. Úgy ragyogott a fiú mellett, mint egy karácsonyfa teljes pompájában Szenteste. És pont így ragyogott az arca is, amint nem több, fél karnyújtás volt kettejük között, ami csakhamar meg is szűnt. Szemeit lehunyta Lulu tenyerének meleg, finom érintésében, s így csókolt vissza óvatosan, gyengéden. Ujjai a sötét szövetkabát anyagába kapaszkodtak, mintha csak ezzel akarta volna bebiztosítani azt, hogy olyan közel maradjon hozzá, amit nem szégyelltek ott a ház előtt. - Szia – köszöntötte végül szóval ő is, és a kínált pohárba kapaszkodott – mihez kezdenék én nélküled? Ha te nem lennél, ki tartaná szinten a kötelező cukordózisomat? – játékosan, pimaszkán nevetgélt, és ugyan így kukucskált be az apró ivórésen – ha már ez ilyen… és csak ízelítő, mi jöhet még? Fogalmam sincs, hogy mire készülsz Luciano, de már tűkön ülök! – és valóban így volt. Végtelenül nehezére esett egész nap azon fáradoznia, hogy lefoglalja a gondolatait a megbeszélt időpontig. De tudta, hogy van amiért érdemes várni. - Mhmm – bólogatott, somolygott, a közelséget kihasználva pedig szabad kezét Lulu sötét, kötött garbója alá csúsztatta, derék tájon cirógatva és simogatva a meztelen bőrét – olyan jól felöltöztem, hogy a mindig fagyos kacsóm is boldog… hát még most. Mertem volna nem szót fogadni neked – vigyorogva élvezte az apró pusziban megnyilvánuló édesgetést és kényeztetést. - Persze, hogy úgy nézzek ki, mint egy nagyra nőtt pillecukor? Nyilván a szükség törvényt bont, és szinte biztos, hogy visítani fogok egy idő után, hogy lefagytak a füleim, vagy ki fog hullani az összes hajam, de… az majd akkor lesz. Most jó így – és ha ő azt mondta, hogy jó így, akkor jó így. - Naná! – élvezettel fonta ujjait a fiúéi közé. Pont olyan természetes volt számára ez a mozdulat mikor együtt voltak és együtt léteztek, mint az, hogy levegőt vesz. Kijelenthető volt tehát, hogy az olasz mellett érezte igazán otthon és szabadnak, természetesen magát. Mintha mindig is egyek lettek volna.
- Nem én! Luxus Maseratiban pedig főleg nem… honnan szerezted pontosan? – lesett vissza a jövőjénél is fényesebbnek tűnő járműre, melyben úgy helyezkedett korábban a fűtéstől kellemesen meleggé vált, fotelokat is megszégyenítően kényelmes ülésben, mint egy dorombolni kész pajkos kis macska. - Felismerte az alkoholgőz mögött rejlő Isten adta tehetségeteket. Ugyan miért is kellett volna kirakni benneteket, mikor ide a rozsdás bökőt – kocogtatta meg a mellkasát – hogy tajt részegen is minőségibb dalok szólnak belőletek, és minőségibb előadásban, mint sok neves sztárból. Ugyan – legyintett aztán – szeretem a történeteiteket hallgatni, tudod. És ez a Daniello különösen szimpatikus fazonnak tűnik. Főleg, hogy rád meri bízni a négykerekűjét. Tudom ám, hogy sok pasinál milyen kényes téma ez – ugráltatta a szemöldökét - Jól sejtem, hogy valamivel idősebb nálatok? – volt valamiféle tiszteletteljes a fiú hangjában ahogy beszélt róla, ezért is érezte úgy, hogy néhány év előnye lehet velük szemben. S nem beszélve arról, hogy tulaja volt egy szórakozóhelynek. Ugyan a lépcsőház se a felettébb melegéről volt híres, ám a tetőről besüvítő fagyos szélben akaratlanul is megborzongott, és fázósan húzta össze magát. - Tényleg nem vicceltél. Mirelit lesz belőlünk itt… - nevetve kukucskált kifelé a fiú mellől, hosszú ujjait egy pillanatra se engedve el, miközben a lépcsőház felfelé vezető falait kerülték. Sejtése nem volt, hogy mire készült a fiú, bár a lénye mintha hamarabb felfogta volna az üzeneteket, mint az agya, a gyomra már remegett, a szíve pedig meg-meglódult. A valódi elképedés viszont akkor ült ki az arcára, mikor az égősorok fényében rögtönzött, késő esti piknik a szemei elé tárult, hátterében Manhattan ragyogó, villódzó végtelenjével. Viviana nem tudta eldönteni, hogy a látványtól, a meghatottságtól, vagy a fiútól és annak tervétől némult el teljesen. A szavak viszont csak nem akartak jönni. Ő pedig nem erőlködött. Világos tekintetében tükröződtek a sárgás fények, s az ott összegyűlő kis könnycseppek, a testén végigfutó aprócska remegések jelezhették csupán azt, hogy mit is érzett valójában. Jólesően simult bele Luciano érintésébe, s néhány kósza pillanatot követően, lassacskán magához térve a kábulatból, anélkül fordult és bújt oda hozzá, hogy eltávolodott volna tőle. - Te vagy a legjobb dolog, ami valaha történhetett velem – sutyorogta a nyakába. Nehezen találta a megfelelő szavakat, és eleinte félt is attól, hogy hülyén fog hangozni az, ami kikívánkozott belőle, de csak nem bánta meg. Hiszen tudnia kellett a másiknak is, hogy minden tette, kedvessége, gondoskodása, kisebb-nagyobb ajándékai és kényeztetései aranyat értek a számára. És biztos volt benne, hogy Luciano volt az elmúlt, majd’ fél évének, és vele az életének legnagyobb csodája.
Az esélye annak, hogy Raul talán ott áll az ablakban, akivel ugyan legjobb tudása és alkalmazkodóképessége szerint kívánt békét kötni kevesebb, mint több sikerrel, egy pillanatig sem zavarta abban, hogy Vivianat olyan formán köszöntse, ahogy mindig is tette. A már általa is tapasztalt jámborsága ellenére valahol mégiscsak tartott a nálánál nagyobb és megtermettebb férfitól, abban a pillanatban, ahogy meglátta a ház előtt a lányt, mégse volt erő, ami vissza tudta volna tartani. Még ha az az erő egy istenes, csontropogtató vállveregetésben is nyilvánult volna meg, társulva az állatias, pokolbéli mélységekből feltörő hanggal, miszerint „mégis mit képzelsz te magadról, fiam?!”. Igyekezte magát tartani az általa is még illendőnek tartott normákhoz, és nem csak, ha a Pellegrini szülők látó- és hatótávolságon belül voltak, akik árgus szemekkel koslattak utánuk, és figyelték, miként rajongják körbe a szeretett lányukat, hanem akkor is, ha kettesben maradtak Vivivel. Luciano heves, szeretni vágyó ember lévén sokszor túl sokat, és túl intenzíven akart, ami lendületesség a múltban talán többször magával sodort másokat, de, ha a lányról volt szó, úgy megtanulta behúzni a féket. Nem akart túlzó lenni. Nem akart semmi olyat tenni, ami akárhogyan is, de kellemetlenül érinthette. Tisztában volt azzal, hogy a saját maga tapasztaltsága nem ruházza fel azzal az előjoggal, hogy a saját kénye és kedve szerint alakítsa a kapcsolatukat. Mindenben törekedett Vivianahoz igazodni, az ő igényeihez és határaihoz mérten puhatolózni, és csak addig menni, amíg az mindkettőjük értékrendjének megfelelő volt. És mindaddig, míg ezek a gátlások az együtt töltött hónapok nyomán el nem kezdtek lemorzsolódni, addig szilárdan, úriemberhez méltóan tartotta magát ahhoz az elképzeléshez, hogy udvarolni kíván, és nem ajtóstul rontani a házba. - Amore… -halk nevetéssel, ajkain széltében elterpeszkedő vigyorral cirógatta a nyakát, amint a lágy, puha tincsű haját a füle mögé igazgatta. – Azt hiszem erről előttem is gondoskodtál, és gondoskodott Jackie és Freddie is, de boldogabb nem is lehetnék, amiért levehettem a válladról ezt a „terhet” -kezeit először vállára, onnan a lapockája, háta mentén a derekára simítva kulcsolta össze a mögött az ujjait, hogy szórakozottan, szájának szélét rágcsálva, ölelve húzza magához közelebb. Erősen igyekezett nem az unásig látott, „fiatal, fülig szerelmes pár” látszatot kelteni. Azt a mindenhol felbukkanó kis kettős létformát, akik folyvást egymáson csüngve azt sugallják a társadalom felé, hogy alkalmatlanok arra, hogy egymás nélkül akárcsak levegőt bírjanak venni… Legtöbbször sikerült az elfogultságát, és a szándékát, miszerint a testi kontaktus publikus formáját művelje, legyűrni, de akadt, hogy kibújt belőle, és megmutatkozott az ifjú, szerelmes fiú, aki nem csak ábrándos, csillogó tekintetében, de tetteiben is elragadottan rajong a választott lányért. Ez, a napok távolságának is köszönhetően, mikor csupán üzenetekben kommunikáltak, azok közé tartozott. - Csak ne legyél olyan kíváncsi! Azt szokták mondani, és anyám is nagyon sokszor olvasta anno a fejünkre, mikor sürgetni akartuk az időt, hogy a jó dolgokra megéri várni -ismételte Loretta tanai után, csak aztán sejlett fel egy ravasz kis mosoly a szája szélében. – Aztán meg… ha tudnád, hogy milyen alternatívám van a „főfogásra” így, hogy az ízelítő ennyire tetszett -ahogy egyre közelített felé, sötétbarna, kaján pillantásával végig tartotta a lány kékjeit. Az utolsó szavakat már-már a telt ajkakra suttogta, mielőtt leheletfinoman csókolta meg azokat. Pimaszkás, egészen beszédesnek tetsző vigyora akkor se lohadt le, sőt, annál inkább fokozódott, mikor Vivi virgonc ujjait a pulóverje alá kúszva megérezte fedetlen bőrén. Egyszeriben pettyeződött libabőrössé az érintése nyomán. - Ha a te mindig fagyos kacsód boldog, akkor én most mit mondjak? -kérdezte, majd fejével a ház felé bökött. – Lehet jobb, ha semmit, mert itt még a falnak is füle van, aztán édesapád nem biztos, hogy értékelné a hallottakat. Vagyis… értékelné, csak nem egészen olyan módon, amit én szívesen zsebre tennék. A hasonlatot hallva vigyorogva húzta fültőig a vállait, a kezeit pedig tanácstalanul tartotta szét. - Akár -és ezzel el is engedte a szándékot, miszerint nógatva visszaküldi egy sapkáért, és akár még egy kesztyűért is, helyette a kezét nyújtva ő kívánta melegen tartani, hogy a mindig fagyos kacsók továbbra is boldogok tudjanak maradni.
A kérdést hallva először Vivire nézett, a válla felett átsandított a makulátlanul suvickolt autóra, majd pofátlan vigyorral visszatekintett a lányra. - Megvannak a kapcsolataim -pimaszkodott, ahogy kitárta a főbejárat ajtaját, és a lépcsőre szökellve már le is leplezte nem csak magát, hanem azt a bizonyos „kapcsolatát” is Daniello személyében. Mindig megmosolyogta, ha eszébe jutott, így nem különbül tett akkor is, mikor Vivinek idézte fel a történetet. Rendre a legváratlanabb helyeken és körülményekben botlottak későbbi jó barátaikba, így az, hogy azon az estén vállalhatatlan állapotban ugyan, de összeismerkedtek Dany-vel, már közel se volt szokatlan és újkeletű dolog számukra. Az annál inkább, hogy a tulaj nem a vendégek érdekeit tartotta szem előtt, hanem önfeledt, őszinte örömét sejtető vigyorral vette őket a pártfogásába. Később, ahogy azt elmondta, az csempészte az irányukba való megalkuvást a szívébe, ahogy és amilyen nyelven előadták magukat… olaszul, vérbeli taljánok módjára. Hiszen ott a Nagy Alma szívében hiába üzemeltetett a szülőhazájának közönsége inspirálta létesítményt, ha a vendégsereg fel se érhetett ahhoz az életörömtől duzzadva vigadni tudó virtushoz, amit csakis a római éjszakában tapasztalt, és amit akkor este ők hoztak el számára, hosszú évek távlatában először. Hálás volt azért, hogy megfeledkezve magáról, New York-i mivoltáról hirtelen otthon érezhette magát -hiába volt az amerikabéli nagyváros a valós hazája, ha a szíve valahogy mindig visszahúzta Olaszországba. Matteo és Luciano, meg a bővülő baráti társaságuk volt Daniellonak Olaszország. - Hát tudod… ha így is van, valahogy a szórakozni vágyók zenei igénye nem vágott egybe az általunk megszólaltatott dalokkal -vonogatta a vállát lomhán, azzal is sejtetve, hogy őt legkevésbé se vágta mellbe a felismerés, hogy New York-i fiatalok nem kívántak velük vigadni a Bella Ciao-ra, O Sole Mio-ra, Tu vuo' fa' l'americano-ra és a L’Italiano-ra. – Nehogy azt hidd, hogy olyan könnyen adta! Meg kellett esküdnöm, hogy hogyha holnap megnézi, és akárcsak egy karcolást is lát rajta, akkor mindenféle ellenkezés nélkül kihajíthat a tetőről -legkevésbé se volt véletlen az, hogy meredt tekintetét le se vette az útról, annyira ügyelt, hogy épségben hazajuttassa a Maseratit. – Igen, ő harmincnégy. De meg nem mondanád róla, hogy viszonylag nagyobb korkülönbség van köztünk. Nem az a fajta, aki a korának megfelelően szeret viselkedni, annál is inkább úgy, ahogy ő jónak érzi. Ugyan hetven és a halál között szoktak ilyesmit mondani, de Daniello is abban a hiszemben van, hogy „annyi idős vagy, amennyinek érzed magad”. Hát, az érettségéből ítélve nem sokszor érezheti magát többnek tizenkettőnél -szeretetteljes piszkálódás volt ez a részéről, tisztán látszott a szemei körül kirajzolódó nevetőráncokból. Tisztelte és nagyra tartotta nem csak az elért eredményeit, de a személyét is, még ha sokszor a bohókássága nem az alapvető tiszteletet váltotta is ki az emberekből. - Azért gondoskodtam róla, hogy ne így legyen -gondolt itt ő maga a számos plédre, takaróra, amit felstócolt a kanapévá összezárt futonágy két végében, és a forrócsoki-halmokra, amik a megannyi nassolni valóval együtt illegették magukat a súlyuk alatt rogyadozó kisasztalon. A háttérben maradt, onnan figyelte a lányt, vágyta annak reakcióit, de azon túl csak elképedve, és végtelenül szerelmesen csodálta, ahogy az apró, világító kis lámpaizzók sárgás fényében tündökölve issza be az addig talán még nem tapasztalt látványt. És ezzel Luciano is így volt… hiszen lehetett bármilyen szép is a távolban terpeszkedő, teljes valójában ragyogó Manhattan, ha Viviana volt az, akihez fogható gyönyörűséget még soha nem látott azelőtt. Ahogy a lány felé fordult, az ölelésébe zárta, és onnan nem is akarta többé ereszteni. Az a pillanat, kettejük pillanata tökéletesebb volt bárminél… akkor hirtelen nem érdekelte semmi. A közeljövő feléjük szélsebesen robogó eseményei, a jelenük őket körbefogó körülményei. A piknik, a táj, de még az olykor felélénkülő, hűvös szél se, hiszen akkor olyan belső melegséget érzett, ami feltöltötte, és jólesően dédelgette. Elmosolyodott, ahogy a szavakat hallotta, és azt a vidám kis görbületet akkor se hagyta hervadni ajkairól, mikor Vivi arcát két keze közé fogva emelte, hogy tekintetük találkozhasson. A szemüvegén csillanó fények ellenére is átütött az üvegen a sűrű szempillája keretezte, melegséget árasztó, mélybarna szempár, ami nem csupán rajongó, de végtelenül meghitt és menthetetlenül szeretetteljes volt. - Tu sei la cosa migliore che mi sia mai capitata -a lányt ismétlő kifejezések olaszul hagyták el a száját, míg homlokát az övének támasztva lehunyta a szemeit. Anyanyelvének gördülékenységét, dallamosságát és vitathatatlan őszinteségét kívánta eszközként használni a nyilvánvaló tényhez… hiszen Viviana tagadhatatlanul az életének legszebb ékévé vált. Lágyan, törődőn csókolt a homlokára, mielőtt óvatosan az asztal felé biccentett. - Gyere… -a hangja halk volt, mint egy jelentéktelen légfuvallat. Nem akarta megtörni az idillt. – Igyunk valamit -karján simítva végig tenyerét végül a lányéba eresztette, úgy fűzte össze az ujjaikat, és navigálta el magával a portékájukig. – Van bor, forralt bor, és… ki nem találod, de… forrócsoki -vigyorgott fel rá, ahogy leguggolt, és bátorkodott hangosabban szólni. – Házi, természetesen. Sűrű. Édes. Veszettül édes -Viola néni volt a kuktája a nagy előkészületekben, aki nem győzött hangot adni elragadottságának, és szüntelen olvadozásának, ahogy Luciano felvázolta az este tervét. Ő volt az, aki a saját örömén túl az anyai gondoskodás és boldogság jegyeit is belecsempészte a lelkesedésébe. Hiszen Loretta, aki csak Luciano elmeséléseiből ismerhette a lányt, bár örült a fiának, valahogy mégse tudta átélni azt a pillanatot, ahogy a „szerelemtagadó” legidősebb pulyája teljességgel a szerelem csapdájába zárva nem, hogy áradozik, de egész testében, lényében, megnyilvánulásaiban addig soha nem tapasztalt módon és mértékben boldog. Mert Viviana mellett az volt.
- Mhm most, hogy mondod – jókedvű, bájos mosolya mindig elbűvölő ékszere volt Viviananak. Ha csak éppen egy félhold alakú görbület jelent meg a szája szegletében akkor nőiesnek és szelídnek hatott, ha pedig elvigyorodott és ajkait elemelte az igazgyöngyszerű fogairól, pont úgy tetszett, mint egy földre szállt angyali teremtés, akinek ott csillogott valamiféle csíntalan kis fény az üvegkékszín tekintetében. S bár mindig, mindenkor viselte eme nemes ékszereket, azóta, hogy Lulu azon a májusi napon bekocogott az életébe, a nap huszonnégy órájában, még álmaiban is képes volt mosolyogni. Ragyogott, és ezt csak és kizárólag a fiúnak, annak gondoskodásának, szeretetének, figyelmének és örökkön kedveskedni vágyó törekvéseinek volt betudható – Freddieről még el is tudom képzelni, hogy az önzetlensége és adni akarása volt az, ami folyamatosan megdobta a föld alá kerülő cukorszintemet. Viszont, ha Jackieről van szó, nála azért ott volt az a bizonyos „idd csak meg az enyémet is, nehogy nagyobb legyen a fenekem a tiédnél” barátnői törődő figyelmesség is – kuncogott Luciano nyakába, kabátjának gallérjába. Imádta a lányt, és ha volt is ehhez hasonló szándéka a másiknak, az csak és kizárólag barátnői élcelődésből és szemtelenkedésből eredt, hiszen Jackie az a fajta mázlista nőszemély volt, aki nem csupán kifogásolhatatlan, gyönyörű párductestnek örvendett, de vele együtt azzal a frenetikus génnel is megáldotta az élet – amit az elmondása szerint csak és kizárólag a szomszédtól, vagy a postástól örökölhetett, de nem az ő szüleitől – hogy bármit és abból bármennyit evett, soha nem hízott egy kilót se. Mindamellett sportos alkat is volt, s az évek során a csenevész, nyakigláb kislányból egy gyönyörű, modell alkatú hölgy érett. Mindig irigyelte őt, főleg akkortájt, mikor az anyja, Carmela is azt hajtogatta egész nap, hogy Jackie milyen gyönyörű nővé lett, biztos körbe rajongják őt a fiúk… csakhogy ez koránt se volt így, hiszen mindig és mindenkor a független, erős nőt igyekezett a külvilág felé mutatni az amúgy törékeny, érzékeny és mindennél több szeretetet vágyó szingli lánynál. Tény és való, hogy minden pasi csillogó szemmel volt képes megfordulni utána az utcán még úgy is, ha a jobbján ott volt a tulajdon barátnője. Jackie mégis elérhetetlen volt, amit ő maga intézett így, azzal a felkiáltással és elszánt magabiztossággal, miszerint nincs neki szüksége pasira ahhoz, hogy boldog és teljes élete legyen. Ezt pedig Vivi is hasonlóképpen elszántan vallotta, annyi különbséggel, hogy őt mégis az ujjai köré csavarta egy angyal hangú, vérbeli olasz csődör. Vékony réssé szűkített szemekkel húzódott hátrébb annyira csupán, hogy láthassa a fiú arcát. A sötét íriszeibe fúrta a saját világoskék tekintetét, és már-már gyanakvóan méregette őt, a hosszú, dús pillákat és az arcán ülő kifejezést. - Már kezdtem azt hinni, hogy azzal jössz itt nekem, hogy „aki kíváncsi az hamar megöregszik” – mert mi más, ha nem az idő, az öregedés, a ráncok, az őszülés és az a bizonyos harmadik X téma az, amitől minden nőnek feláll a hátán a szőr? Viviana pedig pont, mint a női nem képviselőjének potom kilencven százaléka, úgy ő maga is rémesen rettegett mind ezen, amúgy az élet természetes körforgásának lépcsőfokaitól. A változástól. - Háááát lenne ötletem erre a „főfogásra” – sutyorgott ugyan olyan kis pimasz módon Lulu ajkaira, ahogy azt ő is tette, s közben már táncoltak is befelé aprócska ujjai a felsője alá, hogy a fedetlen bőrén tegyék tiszteletüket nem szimplán bizonyosságként, miszerint olyan jól felöltözött, hogy az örökkön béka feneke hűs kezei is megfelelően melegek maradtak, de így a főfogás milyensége, és annak személyének kiléte is könnyen felfedhetővé vált. - Jelentem, úgy el van foglalva valami fenomenálisan új receptjével, hogy egészen biztos vagyok, még a Patriots meccset is elfelejtette. Azt meg főleg, hogy nem sütögetnie kellene, hanem előpakolni a pop cornt meg a sörösüvegeket, mielőtt a haverok megérkeznek és körbe röhögik a csípőjére aggatott köténykéjével együtt – szórakoztatta az a fajta bizonytalanság és csekély mértékű tartózkodás, ami Raul irányában élt benne. Viviana hiába próbált a lelkére beszélni, miszerint az apja rajongott érte, csak remekül titkolta, úgy tűnt soha nem volt elég meggyőző ahogy, és amit mondott. Mert Lulunak szent meggyőződése volt, hogy a kedves papa csak és kizárólag azt az egy opciót látta maga előtt, hogy föld alá dugja a fiút.
- Ez nagyon Keresztapásra sikeredett. Nagyon titokzatos valaki – sejtelmes hangon, sutyorogva jegyezte meg, egy pillanatra se véve le a tekintetét a fiú profiljáról. Csak egyszer-egyszer fordította el a fejét, és nézett inkább a lába alá, mielőtt nagy kézfogásuk közepette megtalált volna botlani, s máris közelebbinek tűnt a kiindulási pont, mint a cél, ahova tartottak. - Édes mindegy – jelentette ki piszok határozottan – zenei ízlés soha nem szólhat közbe annak, ha valami igazán jó, és szóra, méltatásra érdemes. Tudod, én se szeretem a Rapp zenét, de példának okáért Eminemet a mai napig elhallgatom, mert vannak jó számai – vonogatta serényen a vállát. Abban pedig határozottan biztos volt, hogy rajta kívül számos olyan ember élt még a Földön, aki hasonlóképpen vélekedett a zenéről. Előadó, műfaj édes mindegy, mert ami jó, az jó, el kell ismerni. - Abba azért nekem is lesz beleszólásom, bocsika! – na nem ám, hogy az ő mindenségét bárki is tetőkről lógassa ki, remélve, hogy nem kapja őt az eltévedt passzátszél a hátára – de tudod, amíg a te kezed ügyébe kerül valakinek a messze vagyonokat érő négykerekűje, még mindig biztosabb lehet benne, hogy sérülésmentesen fogja visszakapni, mintha én vezettem volna – Viviana tagadhatatlanul jó sofőr volt. Magabiztos, határozott, és függetlenül attól, hogy legtöbben óvatoskának és bizonytalannak, igazán finom, nőies sofőrnek gondolták volna, ő inkább férfiasan vezetett. Ennek talán az volt az oka, hogy a legtöbbet nem is az oktatójától, hanem az apjától tanulta, aki világ életében nagy aszfaltbetyár hírében állt. - Ámen! Igazán bölcs ember – inkább azt tartotta furcsának, hogy egy ennyire fiatal, egy harmincnégy éves ember ilyen bölcsen vélekedett az emberekről, a korról és a hozzá rendelt viselkedésről. Nagy általánosságban ezt bőven negyven, már-már ötven körüli emberektől hallhatta viszont, ezért előre elkönyvelhette magában, hogy Danielloval nem csupán hallás alapján, de minden bizonnyal face to face a valóságban is szimpatizálna. De mit is érdekelte őt azokban a pillanatokban holmi Daniello meg az ő flancos autója, mikor Luciano olyan terülj-terülj asztalkámat és elképesztő karácsonyi csodát varázsolt oda, amit annak előtte csak a filmekben, sorozatokban láthatott viszont egy-egy romantikusabb világszemléletű srác részéről, akik kedveskedni igyekeztek a kiszemelt és kiválasztott hölgynek. Soha, de még a legszebb álmaiban se merte volna gondolni, hogy majd egyszer ő is hasonló kegyben lesz részesítve, hiszen látta maga körül, hogy miféle pasik élnek a 21. században. Érzések millióinak egyvelege egyszerre lett úrrá rajta, s ült ki az arcára. Boldogság, meghatottság, lenyűgözöttség és pont így az elképedés, amiért valaki ezt képes volt, és meg is tette érte. Ezért is esett olyan nagyon a nehezére az, hogy azt a néhány könnycseppet visszatartsa, melyek egynéhányát galád módon bele is törölt a fiú kabátjába. Az olasz szavak megmosolyogtatták. Hiába, hogy hosszú évek óta nem használta már a nyelvet úgy, ahogy azt illett volna, s nem beszélte napi szintén, érteni még mindig értette. Épp ezért nem kívántak magyarázatot Lulu szavai. Imádta, mikor a másik az anyanyelvükön szólt. Imádta a nyelv dallamosságát, szépségét, s bár szégyellte magát amiért éveken át nem használta, mégis tudta, hogy mindig van visszaút, s csak bizonyos dolgokat kellene felelevenítenie. Ha Vivin múlt volna, még órák múlva is úgy álltak volna ott egymás ölelésében, ha a fiú nem ösztönzi őt csendesen, suttogva. Cipőjének sarka halkan, mégis némiképpen élesen kopogott a tető betonozott talapzatán, ahogy bevették a különleges felhozatalt. - Akkor hát kezdjük a veszettül édes forrócsokival, mert még nem ittam belőle éppen eleget korábban – iszkolt közelebb ő is, hogy a keze ügyébe kerülő bögréket tartani tudja addig, míg Lulu töltött a csokiból – aztán szépen haladunk az „ütősebb” felé. Bááár, a borból valamelyikünknek ki kell maradnia, ha tényleg egészben akarjuk tudni Daniello autóját. Vagy, akár ihatunk is mindketten, megkockáztatva a halálra fagyást itt - háta mögé lesve utalt a futon ágyra, amire nem sokra rá le is ereszkedett, s már nyújtotta is a kezét Lulunak, hogy huppanjon oda mellé. Ha csatlakozott hozzá, mosolyogva, csillogó szemmel fürkészte az arcát. Orrának markáns vonalát, szemöldökének dússágát, és a szemüvege mögött pillogó szempilláját. - Tudod, soha nem gondoltam, hogy valaki... akárki képes lesz ilyet tenni értem... - vezette át a pillantását a felaggatott fényekre, az italokra és különböző finomságokra. A kettejük romantikus piknik csodájára - Most őszintén! Mióta tervezted ezt? Mármint...annyi dolgod van az egyetemen. Nyakadon a koncert is, hogy volt erre egyáltalán időd? És ne! - mutatott felé, már-már az orra hegyét érintve az ujja hegyével, pimaszkásan fenyítve őt - nehogy azt mondd nekem, hogy mindenkinek arra van ideje, amire időt szán!
Szemöldöke célzatos fel-le mozgatásával, pimaszkás vigyorral kísérve sandított a lányra annak megjegyzését hallva. - Tudod, odahaza Don Vito Corleone szinte már családtag -kinyitotta neki az ajtót, és mikor belépett, utána eredt. – Na nem, mert olyan nagy lenne a nemzeti összetartás, hogy minden felebarátunk tulajdonképpen a rokonunk, se nem azért, mert, ahogy ugye tudjuk, egy valamirevaló olasz családnak még Szicíliában is vannak rokonai, holott Toszkánában lakik -nevetett halkan. – Papa minden létező formájában beköltöztette A Keresztapa történetét a házba. Első olvasattól fogva a kedvenc könyve, és gyanítom, ő volt az első, aki jegyet váltott, mikor Coppola filmes adaptációját elkezdték adni az otthoni mozikban. Hiába tudja kifogásolhatatlan hangutánzással is visszaadni a szereplők sorait, természetesen szóról szóra, a lehető legnagyobb karakterhűséggel, minden hétvégén, menetrendszerűen meg kell, hogy nézze, különben felborul a világ rendje. Úgyhogy -húzta fel a vállát, már-már beismerően. – mondhatjuk, hogy a legtöbb korombéli, feltéve, ha nem volt náluk is egy Keresztapa-fanatikus odahaza, meséken nevelkedett. Én viszont azok közé, zavaró kis intermezzokként megkaptam a New York-i Cosa Nostra teljes kompániáját -azt azonban egy percig se bánta. Bár hasonlítottak, Luciano tagadhatatlanul Loretta, nem Flavio fia volt, akihez talán Silvio állt a legközelebb. Ez nem jelentette törvényszerűen azt, hogy jobban szerette volna, mint bármely gyermekét, de Silvio, aki egy átlag európaihoz vagy amerikaihoz mérten harsány volt, a Giovinazzi családban legalább olyan halkszavúnak tűnt, mint Flavio maga. Önképére ismert a fiatalabb fiában, különösen, amikor az kijelentette, hogy ha se Luciano, se Matteo nem éreznek magukban késztetést, hogy a La Trattoriát örökül fogadva tovább vigyék, akkor ő lesz, aki a jövőben felkarolja a családfők által sikerre vitt étteremláncot. Épp ezért, mivel kevés közös vonás rejtezett az apja és Lulu között, örült, hogy idővel, mikor nem csak, mint háttérzajt hallgatta a filmet, ami a nappaliból átszűrődött a konyhába, míg ő az anyja mellett sertepertél, hanem az a TV elé szögezte, kettejüknek egy közös programjuk biztosan akadt. - Hm -némán artikulálva, tűnődve húzta fel fél szemöldökét. – Azért a nagy klasszikusok terén kicsit eltérő a vélemény. Azt, hogy a klasszikus zene jó lenne, kevesekkel lehet elhitetni. Pedig, ha tudnák, hogy legtöbbször a kedvenc filmjeik, sorozataik közben is óhatatlanul komoly zenét hallgatnak, nem egy külön arra a célra komponált soundtracket... -komolyabban azonban nem gondolta, hogy ez bármit is változtatott volna a közízlésen, vagy a véleményeken, épp ezért rántott a vállán. Unta a meddő próbálkozásokat, hogy laikusoknak kelljen elmagyaráznia, miért jó az általa is képviselt műfajú zene -és azt is legalább annyira unta, amikor az ő fejét traktálták metallal, rappel vagy épp trash-sel. Ízlésről, rájött az évek során, nem érdemes vitatkozni, ugyanakkor tiszteletben kell tartani a másikét. Ameddig nem áskálódtak ellene, és nem vették szájukra negatív értelemben a munkásságát, addig ő is szabadnak érezte, hogy tisztelettel legyen a másik iránt. Luciano sose ment elébe a bajnak, nem kívánt szükségtelenül konfrontálódni, de válogatott szidalmakkal keretezve öntötte el a fejét a düh, ha ez ellenkező esetben megtörtént. - Amennyire jámbor a marcona külső alatt, egy-két bájos szempilla rebegtetés, aminek, Amore, tudjuk, hogy nem vagy híján, és rögtön megfontolja, hogy reptetni akar-e, mint egy valamirevaló papírsárkányt -mosolyodott el, és a folytatásra felé fordult. – Közel se biztos! Elsőként, mert tudjuk, hogy nagyon jól vezetsz, másodszor pedig, mivel egy zabszem nem fért a tudjukhova, pont az ilyen aggodalmak közepette szokott bekövetkezni, hogy a túlféltő ügyelés ellenére tesz kárt az ember a dolgokban, legyen a sajátja, vagy másé. Mint az új telefonok. Addig, amíg először le nem ejted, úgy vigyázol rá, mint a szemed fényére, aztán ha megesik a baj, utána már úgy repteted a szoba egyik végéből a másikban lévő ágyra, hogy „I have no fear” -és hány mobilja látta annak kárát, hogy fűtött önhittségében elsuhintotta, az pedig nem a párnák és paplanok közt, hanem a falon, majd pedig a padlón végezte, akkor már darabokban. Hogy volt-e benne szándékosság, arról mindenkinek más a véleménye. Luciano, mint mindig, fogadkozott, hogy abszolút a véletlen műve volt, de csak a testvérei, főleg pedig Matteo hallotta, hogy a baleset bekövetkezte előtt mennyit puffogott és paffogott, amiért a készülék már nem úgy működött, ahogy azt ő elvárta volna, és ugyanakkor már felmagasztalt egy másik típust, amit a későbbiekben meg is kaparintott a szülői gondviselésnek hála. A telefonja viszont azokban a percekben, ha máskor nem is, biztonságban volt, mikor a tetőre varázsolt Winter Wonderland kibontakozott Viviana szemei előtt. Mélyen, lenémítva lapult a zsebében, és nem is kívánt egész este figyelmet tulajdonítani neki, hiszen nem volt más fontos, csak, hogy ott van vele, hogy láthatja az arcán gyúló, megilletődöttségtől kedves boldogságot, és mikor felé fordult, úgy ölelheti, mint talán még soha azelőtt. Szorosan, mély szeretettel, és hálával, amiért akkor mellette volt, nem pedig a kerület másik végében egy kopottas, felújításra szoruló gyakorlóterem kottaállványa mögött. Akkor, amikor a munkájára koncentrált, bár érezte a lány hiányát, de nem tűnt fel neki annyira, mint amikor a karjai közt tartotta, és a hideg, fagyos levegőn át érezte az édes parfümének bódító illatát. Mert akkor jött rá igazán, hogy mi volt az, ami egészen addig hiányzott, és ami melegséget csempészett a mellkasába, jóleső, pimasz kis görcsöt a gyomrába. Szerelmes volt, tagadhatatlanul és menthetetlenül, ami egyértelműen látszott a szemüvegén visszacsillanó égősorok közül is kivillanó szempáron, amint lágyan eltolta magától a lányt. Becézgető szavakkal édesgette közelebb a terülj-terülj asztalkámhoz, és szorgos lakájhoz mérten már fáradozott is, hogy italt szolgálhasson fel. - Tele vagy meglepetésekkel -pimaszkodott, ahogy pápaszemének kerete felett Vivire sandított, és a keze, ami már akkor úton volt a forrócsokis termosz felé, mielőtt válaszolt volna, megragadta az italtartót. Kiporciózott belőle egy-egy bögrére valót, és szorosan visszazárta, hogy ne veszítsen a hőjéből. – Az alkohol felmelegít -mondta mosolyogva, mikor felegyenesedett, és miután eligazgatta a combján a nadrágját, eltulajdonította az egyik gőzölgő italt. – Az alkohol is… Daniello ugyan felajánlotta, hogy alhatunk a vendégszobájában, de természetesen, ha nem szeretnéd, miattam nem kell, hogy így legyen. Eltehetjük máskorra is azokat -biccentett vissza a fejével a borosüvegek felé, közben viszont már nyújtotta a kezét, hogy lágyan fogva meg Viviana kézfejét letelepedjen mellé. Kettőt hozott a Vitotól berendelt eperborból, ami még a nyáron Matteonak és neki nem különösebben nyerte el a tetszését, ellenben, amikor Vivivel vacsoráztak a Trattoriaban, megfigyelte, hogy a lány, hiába nem iszik bármikor és akármikor alkoholt, arra különösen rárabolt. Lekönyökölt a matracra, onnan lesett fel rá, az ő tekintete nyomán pedig futólag vetett egy pillantást a fényekre, mielőtt újból a profilját kereste. Lágyan mosolyodott el, amikor ismét rácsodálkozott, hogy miféle perspektívát mutatott New Yorkból, és ugyanakkor New Yorkra, pontosabban Manhattanre. - Nem szereted ezeket a klisés, örökérvényű igazságokat, mi? -kancsalítva sasolta a felé tartott ujja végét, és vigyorogva fókuszált át a szemeire. – Rosenshein tegnap pihenőre fogott. Azt mondta, hogy ki vagyok fulladva, egyre nyilvánvalóbb a dekoncentráltságom, és összességében, rossz rám nézni. Úgyhogy elrendelt kettő, de legalább egy napot, hogy legyen időm feltöltődni. Én pedig -mutatott körbe könyöklő karjának kézfejével, majd puhatolózva a lány kezét kereste, amennyiben azzal a matracon támaszkodott. – ezt választottam. Különben is… -leszegte pillantását. Mutatóujjával Vivi kisujját kulcsolta, azzal játszadozott, a finom, puha bőrét figyelte. – Talán nem mondtam, de nem leszek itt karácsonykor. Amikor eljöttem májusban, megígértem a családnak, hogy a karácsonyi szünetben hazalátogatok, az ünnepekre legalábbis biztosan. Persze, most már mindennél jobban maradnék -nézett fel rá, hogy nyomatékosítsa, mire, vagy éppen kire gondolt ez alatt. – De nem akarom megszegni a szavamat, és be kell ismernem, hiányoznak. Aztán meg, ahogy jön a december, vele együtt jön a vizsgaidőszak. Neked is számtalan vizsgád lesz, ahogy nekem is. Ott lesznek még az adventi, a karácsonyi koncertek is, nem beszélve a félévi projektről, az operáról, amit majd januárban mutatunk be. Amiatt is folyamatosan zajlanak a próbák. Úgyhogy nem tudom, mennyit fogjuk látni egymást, épp ezért szerettem volna, még ha november is van, és közelében se járunk még az adventnek se, de egy olyan alkalmat, amikor senkitől nem zavartatva, csakis ketten vagyunk.
Szelíd, kislányos mosolya hol szélesedni látszott az orra alatt, szélfútta sötétszőke tincseinek takarásába, másszor pedig csíntalanul csípte gyöngyszerű fogai közé az ajkát, kicsit sejtelmesen, kicsit talán pimaszul, míg Luciano hosszúra nyúló, kedves meséjét hallgatta az otthoniak, más nemzetek számára talán különleges szokásaikról. Imádta a fiú által mondott történeteket, hiszen bár régen volt már, hogy részese lehetett az imádott olasz mindennapoknak, Vivi mégis, tagadhatatlanul magáénak érezte az Itáliai földeket, a messzire elnyúló vadregényes tájakat, és az ott fellelhető embereket, a hozzájuk köthető történeteket. Kedvelte azok berögzött, megmásíthatatlan és megvétózhatatlan szokásait, az olasz vérből eredeztethető tűzrőlpattant temperamentumukat és az őket jellemző, kivétel nélkül mindenkinél fellelhető makacs konokságot. Pont olyanok voltak az olasz emberek és a Lulu által mesélt történetek, mint amiket annak idején a nagyapja vagy az apja mondott neki, ha kérte. Kedvesek, szívmelengetőek, tele emberséggel és természetességgel, apró-cseprő részletekkel, viszont annál kevesebb önzéssel és egoizmussal. Úgy is fogalmazhatott volna, hogy a művészetek őshazájának szülöttjei kicsit talán „egyszerűek” voltak tele ártatlan- és őszinte szeretettel, kreativitással úgy, hogy szépen lassan az ősrégi időkbe visszamenő szokások rabjainak megrögzöttjeivé váltak. Mind ezt bájos, kedves és szerethető módon. Luciano újra és újra megmutatta neki és bebizonyította, hogy mindaz, amit ő annyira kedvelt és szeretett, nem halt ki teljesen a köztudatból… még létezett, sokan képviseltették magukat benne, és a fiú maga is ilyen volt, Viviana pedig végtelenül hálás volt azért, hogy ennek megint a részese lehetett egy őrült, rohanó világban. - Ó, a felboríthatatlan világrendek. Mint nálam az édesség, az életem legfontosabb szereplője – persze túlzás volt, de részben igaz. Vivi csak akkor működött rendesen és viszonylag normálisan – mert ugyebár a normalitás is relatív – mikor bevitte a kellő mennyiségű édességet a nap elején, közepén és a végén is. - Amúgy teljesen megértem őt! Nekem is vannak olyan kedvenc filmjeim, amiket havi rendszerességgel kötelezően meg kell, hogy nézzek… jó, persze boldogan elvagyok nélkülük és nem fakadnék sírva, ha egyszer-egyszer kimaradna valamelyik alkalom – aprót rántott a vállán - apunak ilyen a Halálsoron, például. Bármikor megtudná nézni, ha kell, egymás után háromszor is. És mind a három alkalommal csak, hogy őt idézzem „gombóc nő a torkomban tőle” – utánozta az apját teátrális arckifejezéssel és hanglejtéssel - Vagyis itatja az egereket, ahogy illik. Hiába volt az apja a férfiasság valódi megtestesítője, egy, Freddie szavaival élve maszkulin őserő, egy férfi állat, pont olyan szelíd, gyámoltalan és érző szívű teremtés volt, mint amilyen az idősebb lánya is. Ha valamiben – is – hát ebben igazán az apjára ütött, csak míg ő nem szégyellte, addig Raul igyekezett rejtegetni, és nem közszemlére tenni érzékeny lényének valódi mivoltát. - Minden műfajnak megvan a maga közönsége. És attól még, mert egy halom, feketébe öltözött vagány rockernek nem tetszenek a nagy áriák, még nem jelenti azt, hogy nem jók és csodálatosak. Vagy, ha valami gettós, nyakában hatvan kilós fuxszal szaladgáló ellenzi a színházakban, operákban felcsendülő, nagy zenekaros dalokat, attól még ugyan annyira értékes marad és mások, sokezrek szívének kedves. Nem kell személyes sértésnek venni azt, ha valaki nem szeret valamit – szeretetteljesen simított végig a fiú karján. Persze tudta jól, hogy milyen érzés az, ha olyanok tartózkodtak az ember társaságában, akik nem szívlelték azt a zenét, vagy legyen szó bármi másról, filmről, emberről, ami viszont neki a mindennapokat, már-már az életet jelentette. Sokszor akadt, hogy ő maga se találta a közös hangot egyes személyekkel, de tudta, hogy olykor nincs mit tenni. Ő nem akarta, és nem is tudta volna megváltoztatni mások véleményét, ha pedig olyan ostobák az emberek, hogy elzárkóznak az újdonságok elől, sőt mi több, szapulják mások kedvencét csak azért, hogy azzal viszályt szítsanak, az legyen az ő bajuk. Sajnos sok ilyen embert ismert – kivéve persze, ha folyamatosan fújjog, morog rá és megállás nélkül kritizálja. Akkor aztán el lehet őket agyalni. De úgy istenesen. Olykor ő maga is szívesen tarkón csapott volna egy-két embert, de úrihölgynek nevelték, azok pedig nem verekedéssel és erőfitogtatással oldják meg a nézeteltéréseiket, ugyebár. - Ühümm… erre gondoltál? – demonstrálta a fiú szavait, s hosszú pillái sűrűn, pillangószárny-szerűen libbentek a hűs, már-már csontig hatoló szélben. Egészen jegesnek, rideg kéknek tűnő szemei vidámsággal egybekötött ártatlansággal csillogtak – hiába is, nem jó fegyver. Nem hat meg kellően akárkit, és olyanok is vannak már szép számmal, akik tudják jól, hogy alantas fegyver ez – sóhajtva forgatta meg a szemeit, és utalt itt az anyjára, valamint két bűntársára Freddiere és Jackiere. Ha valakik, hát ők soha nem lettek volna képesek bedőlni eme ártatlanságot kifejező ostromnak. A folytatásra kuncogott – tudod, nem szeretnék belegondolni, hogy hány telefonod bánhatta ilyen módon azt, hogy a te kezeid közé került. Úgy beszélsz, mintha nagyon is tapasztalt lennél az efféle bánásmódban, amivel szerencsétleneket részesítetted – persze az ő esetében se volt idegen a dolog, hiszen, míg mások értéktárgyaira különösképpen figyelt és vigyázott, a sajátja esetében már nem izzadt vért azért, hogy minden sérülés- és karcmentes maradjon. Luciano különleges, és annál fontosabb szereplője volt az életének. Valaki, aki akkor toppant be a szerény kis álomvilágába, amikor a legnagyobb szükség volt rá. Valaki, aki kizökkentette az unalmas, szürke mindennapokból, s megtöltötte tartalommal az életét. Értelmet adott a létezésének – ő legalábbis így gondolta, s ez nem annyiban merült ki, amit sokan vallottak körülötte, miszerint végre valahára ő is megtapasztalhatta, milyen az, ha barátja van az ember lányának. Olyan, aki kedveskedik neki, aki szerelmével kényezteti és akkor is rajong érte, mikor ő legszívesebben egy zsákot húzna a fejére, és elrejtőzne a kíváncsi, kéretlen tekintetek elől. Ez valami más volt… önkívületi boldogság járta át a testét, ha együtt voltak, s pont annyira volt szerelmes, izgatott és elvarázsolt a jelenlétében, mint amennyire természetes és kellemes. A majomszeretetnek nyoma se volt a kettejük kapcsolatában, és ezt értékelte, ezt imádta a legjobban: egyszerre lehettek szerelmesek, és barátok. Ha pedig távol voltak egymástól, annak ellenére, hogy hiányolták a másik jelenlétét és támogató közelségét, mégis tudták, hogy a másik még így is „velük van”. Viviana értelmezésében ez jelentette az igazi, színtiszta szeretetet. Azt, hogy megtalálta a másik felét, hiába nem akarta még ezt ennyire korán, a kapcsolatuk elején kijelenteni. Soha, egy perc erejéig nem érezte úgy, hogy Luciano mellőzte volna őt, és megfeledkezett volna róla a nagy gyakorlások és egyetemi életének sűrűjében. Tudta, hogy hatalmas, nagyratörő célokat tűzött ki maga elé az életben, ő pedig nem akarta ebben hátráltatni… segíteni szerette volna őt és támogatni. Ha pedig olykor-olykor napokat, volt, hogy egész heteket kellett külön tölteniük, mert Lulu az egyetem falai közé „zárta” magát, akkor abból igyekezett kihozni a maximumot, és ilyen módon próbált mellette lenni. Ebédet, vacsorát vitt neki. Kávét, süteményt csak, hogy jobbak és kellemesebbek legyenek az aprócska gyakorlóban eltöltött kínkeserves percei. Éppen csak, hogy megjelent, már tovább is állt, hiszen nem a figyelmének elterelése volt a célja. Csak egy csepp kis kedvesség és támogatás. Valami, hogy elviselhetőbb legyen a gyakorlás és felkészülés, hogy legyen valami, ami plusz erőt biztosít a továbbiakhoz. Mert tudta jól, hogy milyen az, ha lankad a lelkesedés, ha valami nem úgy sikerül, ahogy azt szeretné az ember. Talán ezért is lepődött meg annyira a rögtönzött kis randevúhelyszín láttán… mert ezúton ő volt a meglepetésben részesített fél és olyan módon, amit talán ő se tudott volna ilyen tökéletesen kivitelezni. - Hogy én? – nevetve tárta szét a karjait, így utalva a lampionokra, a terülj-terülj asztalkámra és mind arra, amivel Luciano kedveskedett neki, mígnem egészen megszeppenve, tekintetében némi zavarral ámult el – ó! Hát, ilyen forgatókönyvről ugyebár még nem volt szó. Jaj, azt a bort imádom – rebegte, amint megakadt a tekintete Matteo nagybátyjának mézédes, gyümölcsaromás csodáján - De nenene! – tiltakozott szinte azonnal, amint Lulu szóban már lemondott az italról, és a barátja által kínált lehetőségről – azt hiszem tökéletesek lesznek azok a borok, és a vendégszoba is... – szende pislogással ült a fiú mellé, amint az finom, noszogató mozdulatokkal, némán kérlelte. Az elmúlt időszak aligha kínált nekik lehetőséget arra, hogy együtt töltsék az éjszakát, s talán épp ennek volt betudható a bensőjében robbanó édes kíváncsiság és izgatottság. Csontos térde, hosszú, karcsú combjának oldala a fiú lábához simult, miközben elidőzött az addig soha nem látott, páratlan kilátáson. Több, mint egy évtizede élt már az Államokban, de számos teendője miatt soha nem gondolkozott el azon, hogy milyen lehet az más szögből azon kívül, hogy ő maga csak egy aprócska hangya módjára leskelődött felfelé, az égbetörő felhőkarcolók között. - Ismersz már, mint a rosszpénzt – pimaszkodott, s némiképp komolyabb tekintettel hallgatta végig Lulu szavait, miként is ítélkezett róla a mestere – oh, azért ilyen-olyan módon én szívesen harcba szállnék vele, de a vélemény az emberek sajátja. Én azért nem mondanám, hogy annyira rossz rád nézni, de ízlések és pofonok. Minden esetre tényleg sápadtabb vagy a megszokottnál – elhúzott szájjal fürkészte a fiú arcát, majd tenyerét az arcára simította. Hüvelykujját egyszer-kétszer végig simította a szeme alatti karikákon, majd a jangsúlyosabb járomcsontján. Csak pár pillanattal később húzta vissza a kezét, hogy a matracon támassza meg magát, és fülét érő vállai közé húzva a nyakát, kislányos csodával telt arckifejezéssel pásztázta Lulu arcát. Bármennyire is fáradt volt, sápadt vagy kimerült, ő mindig elképesztőnek találta őt. Pillantása az egymásba fonódó ujjaikra siklottak. Valahol legbelül persze fájón érintette, hogy az ünnepeket külön kell tölteniük, de megértette, és nem tudott, nem is akart haragudni rá emiatt, hiába is lehetett volna ez az első közös karácsonyuk. Együtt. A folytatás már annál inkább volt fájó, s bár ő maga is, számtalan alkalommal eljátszott már ezekkel az idegborzoló gondolatokkal, mégis, azokban a pillanatokban tudatosult benne igazán, hogy komoly egy-két hónap állt előttük, ami pedig egyet jelentett a távolsággal és a magánnyal. De bízott benne és tudta is, hogy ha valakik, akkor ők sikerrel fogják venni az akadályokat. - Hé! – könyökölt mellé, mellkasa Luluéhoz simult, s egészen közel hajolva hozzá, szabad kezének ujjaival az arcát cirógatva folytatta – ők a családod! - ujjai olykor sűrű, dús, vastag szálú haját simogatták, másszor elvesztek benne – egy pillanatig se érezd magad rosszul azért, hogy velük ünnepelnél. Ezer éve nem láttad már őket, szóval… nagyon kijár már az, hogy velük lehess. És azt hiszem, hogy annál jobban sehol nem tudnál feltöltődni, mint otthon. Szóval egy pillanatra se szabadkozz, apukám! – játékosan cibálta meg a fülét – a többit pedig majd megoldjuk! Ugyan mit nekünk egy kis vizsgaidőszak, hmm? – bár voltak kételyei afelől, hogy miként fogják átvészelni az időszakot a másik támogatása és örökös jelenléte nélkül, mégis igyekezett erős és biztos maradni. Nem akarta, hogy a fiú akárcsak a bizonytalanság és a szomorúság egy apró kis jelét is lássa rajta, elvégre nem azért voltak akkor és ott együtt, fent a világ tetején, hogy az orrukat lógassák és szomorkodjanak. - Ezt viszont tökéletesen kitaláltad – somolyogva, tekintetében kacér, szerelmes csillogással hajolt közelebb hozzá, s leheletfinom csókot hintett az ajkaira, szája sarkába, majd az arcára és a szeme alá – én pedig nem tudok elég hálás lenni neked érte. És persze Daniellonak se a segítségért és egyéb hozzájárulásokért – sutyorgott. Nem akarta élesebb, hangosabb szóval megzavarni a rájuk ereszkedő, sztoikus nyugalom semmihez nem hasonlítható néma csendjét. Mély volt. Pont olyan mély, mint Luciano fekete íriszei, és olyan bensőséges, mint maga a pillanat, a fiú által teremtett közegben. A monoton duruzsolást a messzi Manhattan zúgolódása adta csupán, valamint az egymáshoz simuló mellkasukban vadul dübörgő és verdeső szívük lüktetése – addig pedig fogadd meg szépen Rosenshein szavait, és pihenj! Még, ha a tested tiltakozik is ellene – vontatottan húzódott el tőle, nem kínozva tovább Lulut a rá nehezedő súlyával, s Vivi is magához vette a kitöltött forrócsokoládéval teli bögrét, ami még mindig ott gőzölgött árván, egymagában az asztalon. - Viszont mielőtt visszamész, még lesz ám egy kötelességed! – egyik lábát maga alá húzta, s amennyire csak lehetséges volt, felé fordult – az egyik szabad estéden átjössz hozzánk vacsorára? Apu már ezer éve rágja a fülemet, hogy mikor maradsz megint vacsira, de tudom, hogy valójában csak a főzési tudásával akar előtted csillogni, ha már egy étteremtulajdonos fia vagy. Nyilván te vagy a legjobb ítész, de mivel tartasz tőle, úgy se mernél rosszat mondani a főztjére… - huncut pimaszsággal cibálta szavakkal a fiú bajszát. Élvezte, és valójában imádta azt a macska-egér harcot, ami az apja és ő közötte alakult ki már a kezdetek kezdetén. Tartózkodás, tettetett szigor és vele együtt valamiféle farokméregetés is, ami mégis olyan kedves, bájos és imádnivaló volt, amit Vivi már csak azért se mondott volna ki előttük, nehogy a férfiúi büszkeségükbe tiporjon vele. Nagysokára végre ajkához emelte a bögrét, s aprót kortyolt a sűrű, és annál forróbb csokoládéból. - Azt a mindenit! Ez jobb, mint Freddie kalória bombája. Tényleg, a kis csatlósommal mi a helyzet…? Mióta itt van szinte nem is hallottam felőle. Mit gondolsz, boldogulni fog itt az oroszlánveremben nélküled?
Kezdőlap
Daniello, aki sokszor lököttnek és bolondosnak tűnt, kevésszer mondott hazugságot. Ott, a tömb legmagasabb épületének tetején állva, Little Italy-ben, ahol jó barátja lakta saját, különösen lehengerlő lakását, megértette, hogy mire is akarta több éven át felhívni a figyelmét. Arra, hogy New York több annál, mint amit a folyton nyüzsgő belvárosban tapasztal belőle. Nem látta, csupán, mikor a hosszas elképedés után felé nézett, hogy a másik, nálánál idősebb olasz végig magabiztos, tudálékos vigyorral figyelte őt, ahogy szemüvegén, és szembogarán is visszatükröződő fényekkel mered a Manhattani távolba. 
