Aicha & Yebin

"But sometimes you gotta do the stuff you don't want to do."

- Nem kellene esetleg bemennie, fiatalúr? - Fordul hátra hozzám a sofőr, jobb kezével az anyósülés fejtámlájába kapaszkodva, ahogyan akkor is szokott, amikor a példaértékű parkolásaiból végez éppen egyet. A különbség csak az, hogy ezúttal a bravúros mutatványt már legalább tíz perce befejezte. Azóta ülünk itt csendben a kocsiban. Szavai puhatolózók, nem akar utasítani, de még itt a hátsó ülésen is érzem benne a noszogatást.
Lesújtó pillantást vetek rá, karjaim között a hátizsákomat szorongatva, de mozdulni csak nem akarok. Nagyot sóhajtva irányítom hideg pillantásom az ablakra, amin túl a lakások egyikében a legújabb magántanárom vár éppen rám. Szemeimmel szinte rögtön aggodalmasan kezdem pásztázni a kocsi és a bejárat közötti távolságot, rövid ideig még azt is mérlegelve, hogy lenne-e esélyem egyszerűen elszaladni és hogy vajon az öltönyös fickó, akit valamilyen szinten még a barátomnak is tekintek, megpróbálna-e elkapni - és hogy ez pontosan hány méteren belül sikerülne neki.
A szüleim nem szarakodnak, amikor az alkalmazottaikról van szó, és úgy érzem a sofőröm sem lóg ki ebből a kategóriából. Ha kicsit jobban utánanéznék, tuti kiderülne róla, hogy valami különleges alakulat tagja volt a tengeren túl, plusz még pszichológiából is van diplomája, amiért képes bennem bűntudatot kelteni, mert tíz perccel tovább ülök az autóban, mint kellene.
- Majd bemegyek, ha akarok. - Felelem könnyedén, mintha valójában lenne lehetőségem. Anyám nem azért intézte el a magántanárt franciából, hogy tíz percet szenvedjek miatta a kocsiban, aztán megkérjem Elmot, hogy vigyen el máshová. Ha ő nem is, de a rám váró tanár biztosan szólna miatta a szüleimnek és csak felesleges bajba keverném magamat.
Soha nem élveztem, hogy franciát kell tanulnom, mert egyrészt nem én választottam magamnak, másrészt meg mi értelme van annak, hogy ha leírom, hogy bicikli, akkor úgy kell kiejtenem, hogy ház? Néha úgy érzem, hogy az európaiak nagyon különleges levegőt szívhatnak, ha így találják ki a nyelveiket. Ha valamit hajlandó lennék megköszönni a franciáknak, akkor az egyedül az lenne, hogy nekik köszönhetjük a béret sapkát.
- Nem illik megvárakoztatni egy hölgyet.
- Tudom. - Majdnem kibukik belőlem, hogy az emlegetett hölgy egyébként ki lesz fizetve a várakozásért is bőségesen, de eszembe jut, hogy itt nem Elmoval van bajom. Hanem azzal, hogy anya annyit szörnyülködik a francia jegyeimen. Na meg persze azzal, hogy megtalálta azt a hirdetést, ami miatt most itt vagyok. - Kaphatok egy jegeskávét ha végeztem?
- Még sütit is.
- Csokis legyen! - Vigyorgok rá a sofőrre, s közben a kilincs után nyúlok, hogy végre kiszálljak az autóból, ami szép lassan továbbhajt, amíg én az ajtóhoz sétálok, hogy becsengessek. Gondolatban már el is képzelem magamnak a rám váró szenvedést egy teljesen kiégett, a cigarettát levegőként szívó ötvenhez közelítő nővel, aki Párizsban tanult az egyetemen, és aki most rettentő mérges lesz rám, amiért nem érkeztem meg időben. Valószínűleg ezért is ér abszolút meglepetésként, amikor a legrosszabb rémálmaim ellentéte nyit nekem ajtót. - J... Jó napot. Öö.. izé, én a francia órára jöttem. Elnézést a késésért.

474 | szeress, de ne úgy, mint én a franciát | öltözék

Aicha & Yebin

"But sometimes you gotta do the stuff you don't want to do."

Vannak dolgok, amelyekkel kapcsolatban minden embernek él valamilyen elképzelés a fejében. Mondjuk mindannyian félünk az első iskolai naptól, mert az nagyon más, nagyon új és tele van ismeretlen helyzetekkel meg emberekkel. Aztán ott vannak azok a helyzetek, amikor ismeretlen és fontos emberekkel kell találkoznunk, és mind a tizenhét évünk ellenére úgy kell tennünk, mintha sokkal érettebbek lennénk a korunknál és értenénk ahhoz, amit a másik fél már legalább húsz éve nap mint nap csinál. Vagy ott vannak azok az esetek, amikor a nővérünk bemutatja nekünk az aktuális barátját, mi pedig próbálunk jó képet vágni hozzá, mert mégiscsak a nővérünk, aki épp boldognak tűnik a döntésével, holott három perc alatt rájövünk, hogy a fickó egy vadbarom. De hogy ne csak a rossz dolgokat emlegessem, ott vannak mondjuk a karácsony reggelek, amikor ugyanúgy vannak bizonyos elvárásaink és elképzeléseink a napot illetően. Ajándékok, kedvesség és kellemes családi emlékek. Legtöbbször.
Aztán itt van a francia magánóra, amire anyánk kényszerített és amihez még annyi kedvünk sincs, mint reggelente felkelni, hogy a normális óráinkra beérjünk… Végig abban a hitben duzzogtam a kocsi hátsóülésén, hogy ez az egész egy rémálom lesz. Mert igen határozott véleménnyel vagyok a francia nyelvről, meg arról, hogy kevés olyan dolog van a világon, amit jobban utálok nála. Tudom, menő, ha valaki beszéli, mert mégiscsak sok mindent köszönhetünk a franciáknak, és ha egyszer valaha Franciaországba keveredek, akkor sokkal egyszerűbb lesz megértetnem magam, mintha angolul próbálnék activityzni a nacionalista csürhével. És hiába fog jól mutatni az önéletrajzomon, ami azt hiszem egyébként is csak anyámat fogja érdekelni, attól még nem sikerült bárminemű motivációt merítenem ahhoz, hogy kicsivel élvezetesebbnek találjam a nyelvet. Bár anya bízik benne, hogy majd a magántanár megszeretteti velem ezt a nyelvet is, én egyelőre bőszen tagadom ezt a lehetőséget. Hogy én meg a francia? Előbb halnék meg.
Ezért is lehet, hogy szinte rémálmaim voltak erről a napról, meg arról a személyről, aki az ajtó túloldalán engem vár, hogy tanítson. Egy boszorkát képzeltem el, akiből cigifüst szaga árad és aki le fogja harapni a fejem, amiért tíz percen át várakoztattam. Helyette kedves ázsiai arc fogad, én pedig annyira meglepődöm rajta, hogy majdnem szavakat formálni is elfelejtek. Dadogva sikerül csak kipréselnem magamból egy illedelmes köszönést is, de komolyabb bemutatkozásra nem futja, az teljesen kimegy a fejemből, hogy mi még soha nem találkoztunk. Nem tudom más hogyan szokott reagálni arra, ha az elvárásait klasszisokkal túlszárnyalja mindaz, ami végül fogadja, de az én fejemben még az is megfordul, hogy ez az egész csak egy álom, én pedig hamarosan fel fogok ébredni belőle.
Hamar beljebb leszek azonban tessékelve és akárhogy is nézem, a lakás a fiatal lakójával együtt igenis valóságosnak tűnik. Bennem pedig szűnni kezd az eddigi idegesség és nemakarás a kedves fogadtatás nyomán. Az italok ajánlgatására normál esetben rögtön rávágnám, hogy a kávé tökéletes lesz, de én magam is tudom, hogy épp az előbb beszéltem meg sofőrrel, hogy majd ő szerez nekem, amikor végeztem az órán. Ilyenkor a második opció mindig az lenne, hogy csak egy pohár vizet, vagy inkább semmit, de amikor elhangzik a kakaó szó, a könnyen befolyásolható és általában nevetségesen magasra pumpált vércukorszintem szinte azonnal betámadja az agyam és nem tudok másra gondolni, csak egy pohár finom kakaóra.
- A kakaónak nagyon örülnék – felelem egy kedves mosoly kíséretében, miközben a hátizsákom fogóját nyomorgatom a kezemben. Furcsa egy család vagyunk mi, mert valószínűleg Yena örökölte a Min családban örökölhető összes magabiztosságot és határozottságot. Nevetne rajtam, ha látná, hogy mennyire megijedek egy szimpla magánórától. – Köszönöm, nagyon kedves. – A korábbi mosolyból hirtelen egy gyermeki vigyor lesz, amikor felvetődik, hogy azt találgatta mit szeretek jobban, a sósat vagy az édeset. Ha ez a magánóra dolog jól fog működni, hamar rá fog jönni, hogy odáig vagyok az édességekért. Habár tény, hogy a testalkatom nem árulkodik erről túlságosan.
- Igazán sajnálom a késést. – Itt is vagyunk. Csak azt merem remélni, hogy anyának nem fog szólni erről, mert akkor talán kapok még egy tanárt a nyakamba, ami már igazán túlzás lenne. De ráfoghatnám arra is, hogy nagy volt a forgalom és nem szimplán tíz percet ültem a kocsiban odakint, tüntetőleg. – Rendben, nekem tetszik. – Mosollyal felelek a felvázolt tervre és kicsit talán még el is hiszen, hogy van választási lehetőségem. Az azonban biztos, hogy már nem is tűnik olyan vészesnek ez az egész, mint ahogy korábban gondoltam.
- Azt hiszem maradnék a tegeződésnél. És… köszönöm. – Rövid ideig zavar árnyéka szalad át az arcomon, hiába verték belém az illemet, sosem tudom pontosan, hogy is van ez a tegeződős dolog. Az biztos, hogy az idősebbnek kell felajánlania, szóval olyan nagyot nem is tévedtünk. De ahogy elnézem, nem fogunk ilyesmin feszengeni az órákon. – Az én nevem Min Ye Bin, általában Yebinnek, vagy Yebinek szólítanak, nekem megfelel mind a kettő.

775 | szeress, de ne úgy, mint én a franciát | öltözék

Aicha & Yebin

"But sometimes you gotta do the stuff you don't want to do."

- Nos, igen. - Halvány mosoly jelenik meg az arcomon, miközben a kezeimmel babrálok, mert fogalmam sincs pontosan hogyan kellene viselkednem. A legtöbb magántanárom eddig mind nem csak hogy anya által volt felfogadva, de kifejezett meggyőződésem, hogy leadták neki a drótot, ha bármilyen ellenállást tanúsítottam az adott hangszer, vagy tantárgy iránt. Az ellenkezésem pedig aztán keményen számon lett kérve, mégpedig az adott dologban való teljesítéssel.
Szó sincs róla, hogy ne szeretnék tanulni. Egyszerűen csak a francia tanulással már betelt nálam az a bizonyos pohár, csak mert megint nem én voltam az, aki kiválasztotta a tanulnivalót. Nagyon szívesen megtanulnék például jelelni, mert azt ezerszer hasznosabbnak tartom, mint a franciát, de ha felhoznám anyának, biztosan azt mondanám, hogy csak felesleges időpocsékolás.
Mindent a korábbi tapasztalataimra alapozok, így amikor azt mondja nekem az újdonsült tanárom - aki ugye simán lehetne anya újabb ügynöke -, hogy nem fog szólni a késésről a szüleimnek, kis híján ténylegesen a földet súrolja az állam meglepetésemben. Az extrém reakció helyett azonban csak kikerekedett szemekkel pillogok a nőre. - Tényleg? - A szavaimból szinte csöpög a remény, ami egyetlen korábbi franciaórámon sem volt jellemző rám, legyen szó az iskolai órákról, vagy az eddigi kudarcba fulladt gyakorló órákról. - Igazából... - Magam sem hiszem el, hogy egyáltalán elkezdtem ezt a mondatot, de amikor egy olyan szép nagy pohár kakaót szorongatok a mancsaim között, mint amilyet most kaptam, a legkevesebb, hogy őszinte leszek mellé. - Az a helyzet, hogy nem nagyon szeretem a franciát. Valószínűleg ezért sem megy olyan jól. Pedig próbálkozom - teátrális sóhaj hagyja el a számat, mert lehet, hogy most nagyon elszúrtam a dolgot. Melyik tanár akarná azt hallani, hogy a diákja utálja a tárgyát? Egyik sem. - De nem értem miért van az, hogy ha leírom, hogy sapka, akkor helyette nagyjából úgy kell kiejteni, hogy ház. - A spanyolban bezzeg nincs így. Oké, gyakorlatilag nem ejtik ki a h betűt, annak ellenére, hogy leírni le szokták, de mégis sokkal egyszerűbb. Mert azt olvassa ki az ember, ami le van írva.
- Azt hiszem sokkal kényelmesebb a tegeződés. A suliban ugyan szokás, de így a különórán kicsit kényelmetlen lenne. - Megrántom az egyik vállamat, miközben lehalászok egy pillecukrot a kakaó tetejéről, hogy aztán a számba tudjam nyomni. Szívesen megkérdezném tőle, hogy mennyi idős, de mivel nőtől ilyesmit nem szokás kérdezni, csak elrágcsálom az édességet - ami valószínűleg az egekbe fogja röpíteni a vércukrom és az aktivitásom, de legalább lesz energiám a kis különórán. Nem úgy, mint lent a kocsiban. - Egyébként sokkal idősebb tanárra számítottam. - Jegyzem meg mosolyogva, habár azután, hogy vetek rá egy pillantást, rögtön átirányítom a szemeim az asztal lapjára.
- Igen. - A viszonylag szerény mosoly ezúttal teljes vigyorrá szélesedik. - A nővérem még Yebibabának is szokott hívni. A Micimackó karakter után... - a szemeimet forgatva magyarázok, csak hogy a hanghordozásom mellett a mimikámmal is érzékeltessem, hogy egyébként mennyire nem tetszik, amikor Yena becézget. Nem vagyok én már kisgyerek. - Nem, azt nem kaptam. Pedig én már itt születtem New Yorkban. - Megvonom a vállaimat, mert bár tényleg tele vagyok ismerősökkel, akik hozzám hasonlóan ugyan ázsiai gyökerekkel rendelkeznek, mégis kaptak amerikai nevet. De én sosem hiányoltam igazán, mert úgy gondolom, hogy az én nevemmel még meg lehet birkózni.
- Tényleg? - Úgy érzem már legalább ezredjére teszem fel ugyanazt a kérdést. De az a helyzet, hogy valamiért úgy érzem, veszély leselkedik rám és ha túlságosan beleélem magam abba, hogy élvezhető lesz ez az óra és az elkövetkezendők is, akkor hirtelen jön majd valami, ami elrontja ezt a lelkesedést. - Minden óra ilyen lesz? - Újra kikerekedett szemekkel pislogok rá, alig akarom elhinni mindazt, amit kiejt a száján, mert valóban egy álomnak tűnik. Nem kapnék házit? És csak beszélgetnénk, meg játszanánk, ahelyett, hogy sorra bújnánk az unalmas nyelvtankönyveket? Ez a legjobb magánóra, amire valaha betettem a lábam!
- Szívesen kitöltöm a tesztet. - Megvakarom a fejem, felborzolva a fülem mellett a hajamat, mert bár nem sok affinitásom van most a kakaóiváson kívül bármit is csinálni, de a magánóra mégiscsak azért van, hogy később eredményeket mutassunk fel és nem fog semmilyen eredmény születni, ha nem tudjuk meg előbb, hogy milyen szintről kell indulni. - De előre szólok, hogy szerintem írásban jobb vagyok, mint szóban. Mert ha nem is értem az egész mondatot, de nagyjából megértem a szavakat, a többit meg kikövetkeztetem... - Mocorgok kicsit a széken és pár pillanatig annyira dőlök rajta előre, hogy a a hátsó lábait a levegőben hintáztassam kicsit. - Olyat is csinálhatnánk, hogy mondjuk csak két hetente kapok leckét? Vagy mondjuk hogy mindig előre készülünk, ha dolgozatot írunk a suliban?

752 | szeress, de ne úgy, mint én a franciát | öltözék

Aicha & Yebin

"But sometimes you gotta do the stuff you don't want to do."

- Azta... - Ha akarnék sem tudnék már még inkább nagyra nyílt szemekkel pislogni a nőre, ugyanis csak olyasmi hangzott el eddig az alatt az idő alatt, mióta beengedett, amire egyáltalán nem számítottam. - Köszönöm szépen! És rendben, akkor majd szólni fogok, ha van valami... - Eddig minden különórámon muszáj volt tartani a megfelelő tiszteletteljes hangnemet és keményen oda kellett figyelni, ráadásul mindig a tanárok mondták meg, hogy mit csináljak, nem lehetett beleszólásom abba, hogy éppenséggel mit, vagy hogyan tanulunk. Anya mindig elintézte, hogy olyan tanárok kerüljenek mellém, akiknek jó a híre és akiknek köszönhetően tényleg fejlődhetek. De valahogy mind olyan karót nyelt volt, hogy egyszerűen nehéz volt róluk elhinni, hogy valóban jó emberek lennének. Mindegyikük értett ahhoz, amit tanított - nyilvánvalóan -, de az én ízlésemhez képest nem tudták eléggé élvezettel élni az életüket, vagy épp élvezhetővé tenni azt, ahogyan tanítanak.
- Igen, csak nekem az a bajom vele... - Megállok a mondat közepén és felfújom az arcomat, mert magam se tudom eldönteni most, hogy mondjam-e tovább és kezdjek-e bele a felsorolásba azzal kapcsolatban, hogy miért is nem akarok tanulni franciát egy franciaóra közepén... Vagy hagyjam az egészet és csak törődjek bele, hogy egyel több nyelvet fogok tudni, mint minden más kortársam. Végül óvatosságból mégis amellett döntök, hogy jobb lesz nem komolyabban felvázolni a viszonyomat a nyelvhez. - Szóval azt nem értem, hogy a franciák hogy tudnak csigát enni. - Elhúzom a számat, közben pedig igyekszem nem túlzottan a csigákra gondolni, mert felfordul tőle a gyomrom. Komolyan, ki képes azt különlegességnek venni?
- Szerintem ez nem feltétlenül igaz, a spanyol, meg a portugál és az olasz is nagyon hasonlóak, az igeragozásuk szinte teljesen ugyanaz - jelentem ki okoskodva, habár egyáltalán nem rossz szándékból. Csupán csak volt már időm eléggé utánanézni más nyelveknek is, hogy szenvedhessek, amiért nem azokat tanulom, hanem a hülye franciát. - De én nem tudok franciául gondolkodni! - Hevesen kezdem rázni a fejemet, miközben még az alsó ajkam is lebiggyesztem. Hogy is menne, ha egyszerűen nem is akarom megpróbálni?
- Rendben. Ezt azt hiszem mindenképpen el tudom fogadni - mosolyogva pillantok rá. Nem tippeltem volna jól, ha meg akarom mondani magam a korát, de őszintén szólva bárki, aki ázsiai génekkel rendelkezik, már előnnyel indul, mert nem igazán látszik rajtunk a korunk. Aztán persze ebből lehetnek még bajok, amikor huszonegy éves leszek és olyan dolgokat is kipróbálhatok, amiket Ye Na példáját látva igazából nem is akarok.
- Pff, hogyne. - Durcás sóhaj hagyja el a számat, közben pedig még a karjaimat is összefonom magam előtt. - Nem vagyok én már gyerek, hogy ilyen mesefigurákról legyek elnevezve és csak mert ő a nővérem még nem jelenti, hogy örökké megteheti, hogy ennyire kicsinek néz. - Egy szuszra szaladnak ki belőlem a szavak és a hadarás végeztével újfent csak fújok egyet. Szeretném megtanítani végre a nővéremnek, hogy igenis elég nagy vagyok már bizonyos dolgokhoz, de nem akar érteni a szép szóból. Pedig nem egy kínos helyzetből húztam már ki a szüleink előtt. Mit gondol, hogy egy gyerek képes lett volna olyanokra? Nem hiszem...
- Hát ezt tudom - bólogatva értek egyet, mikor a nevekről magyaráz, s közben megemelem a kezemet és a tarkómnál megborzolom valamelyest a hajamat, aztán a homlokomba lógó tincsekhez nyúlok, hogy arrébb seperjem őket a szememből. - Gondolom úgy voltak vele, hogy a páros nevünk aranyos, azokhoz meg nem igazán illik semmilyen nyugati név. Szóval maradtunk Ye Na és Ye Bin. - Megrántom a vállaimat, mielőtt a bögréért nyúlnék, hogy igyak belőle.
Már-már gyanúsnak találtam a tényt, hogy ilyen rugalmasak az óra kereti. Tegezhetem is a tanárnőt, meg olyan anyagokat veszünk, amik nem tök unalmasak és nem csak az igeragozást akarja itt a fejembe verni. Hát ez egészen elképesztő! De nem hiába mondják, hogy addig kell ütni a vasat, amíg meleg, szóval igyekszem kiharcolni magamnak annyi előnyt, amennyit csak lehet. - Hát szerintem úgy az egésszel.. - halvány mosoly bújik meg a szám sarkában, mert nyilván ez majd csak a teszt után derül ki, meg azután, hogy beszélgettünk is egy kicsit, már franciául. - Jó, ez így egész jól hangzik. - Határozott bólintásokkal adok még nagyobb nyomatékot azon megérzésemnek, hogy ez egyelőre nem is lesz olyan rossz. Nyilván nem az abc-ig meg a színekig fogunk visszamenni. De attól még reménykedhetek, hogy olyan dolgokkal fogunk kezdeni, ami nem okoz túl nagy fejtörést.
- De az hogy fog sikerülni? - Felvont szemöldökökkel, érdeklődő pillantással nézek a nőre. Jelenleg ugyanis akármekkora meglepetés az egész óra, a tanár, meg az, hogy hogyan fogunk közösen tanulni, attól még magát a nyelvet ki nem állhatom, feleslegesnek és értelmetlennek is tartom egyszerre. - Elvileg még van egy fél évem javítani a jegyeimen, szóval... - nagyot sóhajtok, miközben a kezembe veszek egy ceruzát. - Addig sikerülni fog, ugye? - Lehet, hogy ez inkább rajtam múlik, de azért jó lenne kapni valamilyen véleményt ezzel kapcsolatban. - Amúgy gondolom a te angolodhoz is csak az kellett, hogy gyakorold... De én azt sem tudom kivel tudnék franciául beszélgetni. Mert jó, az órán mindenképp, de azon kívül nincsenek francia ismerőseim és nem tudom gyakorolni. - Meg nem is feltétlenül akarom. De ha a nő igazat mond, akkor ez hamarosan meg fog változni, én pedig penge leszek franciából.

851 | szeress, de ne úgy, mint én a franciát | öltözék