Azt mondják minden kezdet nehéz, de semmi sem lehetetlen. Aicha Dubois pedig ezt minden nap igyekszik el is mondani magának, hogy végre minden kétsége tovaszálljon arról, hogy ez az egész titkárnősdi nem neki való. Még sosem dolgozott ilyen területen, papírja sincs róla és még csak az embereket sem ismeri fel. Mégis érdekes módon a főnök teljesen megbízik benne és voltaképp csak Cha helyez saját magára annyi felesleges aggodalmat és súlyt. De majd egyszer túllendül ezen is és talán jobban megkedveli, mint a repülést. Bár tény, hogy azok után fura ez a sok ülés és nyugalom. A gépen többet kellett szaladgálnia és tűrnie. Szerencséjére volt pár hete beleszoknia az ülésbe, hiszen a kezelések után sokáig nem akadt dolga. Ha úgy vesszük egész nyugis hely, valahogy vészesebbnek gondolta ezt az állást. De itt nem kell senkivel sem versenyeznie, csupán az idővel, illetve pár hívatlan vendéggel, hogy ki ér hamarabb az ajtóhoz. Hihetetlen, hogy sokan itt csak levegőnek nézik és azt hiszik ő csak dísznek van ott. Na de majd megtanítja itt mindenkinek, hogy itt mi a rendszer. Nem szereti, ha semmibe sem veszik.
A mai nap aránylag nyugis mondható, bár nem sokáig lesz az, ha egy órán belül nem fejezik be a reggeli tárgyalást. A főnök menetrendje meglehetősen elég szoros és semmi pénzért nem zavarná meg, de hát a következő vendégeket nem tarthatja fel olyan sokáig sem. Talán ezt az egyet nem szereti ebben az egészben, hogy még nem tudja, hogy mit csinál. Mit szabad és mit nem, mikor kell szólni és miről és miről nem. De ezeket az apró kis hibákat még így az elején talán el is nézik neki. Vagyis, elég erősen reméli. Meg sem felel erre a pozícióra, ahhoz túl kevés a tapasztalata. Na meg, itt figyelni kell a rangokra is, amik eddig elég messze álltak tőle munka közben.
Éppen az időpontokat rendezgeti és frissítheti, mikor meghallja a magassarkú jellegzetes kopogását. Fel is kapja a fejét a közeledő, egyre hangosabb hangra, majd meg is pillantja annak tulajdonosát. Vagyis, tulajdonosait, ugyanis nem egyedül van az illető. A baba láttán nem is tudja mire gondoljon hirtelen, majd végre neki is leesik a tantusz, hogy vajon ki lehet. – Szép napot! – viszonozza a mosolyt, majd amint megtörténik a bemutatkozás ezzel is megerősítve a gyanút, pattan is fel, hogy picit meghajoljon üdvözlés képpen, ha már kezet nem is tudnak fogni. – Aicha Dubois, örömömre szolgál megismerni. – mosolyogva pillant is vissza rá bár, hogy őszinte legyen, elég ismerősnek tűnik számára a név, de hirtelen nem is tudja hova rakni. Bár manapság már elég gyakoriak ezek a nevek. – Oh, Yang úr még eléggé benne van a tárgyalásban, pedig lassan ideje lenne már, hogy végezzen. Kérem addig foglaljon helyet, biztos eltart még ez egy darabig. Addig hozhatok esetleg valamit? – kíváncsian is pislog rá minden óhaját várva, aztán ha választott valamit megy is gyorsan megcsinálni, ha nem, akkor viszont helyet foglal ő is.
Néha azért lopva rá-rá pillant a babára. Még sosem volt a kezében gyerek és bár mindig is kettővel tervezte el a jövőjét, valahogy sosem tudta a saját kezében is elképzelni. – Mennyi idős? – szólal is meg kis idő múlva, hogy valamivel kicsit megtörje a rájuk telepedő csendet. Persze a kérdése az sokkal inkább a gyerekre irányul, mintsem a nőre. -Nem is tudtam, hogy Yang úrnak ilyen nagy és szép csöppsége van már. – próbálkozik, habár nem is tudja miért, de még a felismerési problémája előtt sem tudott nagy különbséget tenni a babák között. Azét mélyen reméli, hogy a sajátjait majd felismeri messziről is valahogy, akár kigyógyul addig, akár nem. -Bocsánat, ha túl személyeset kérdezek most, de… Véletlenül nincs egy öccse? – akárhogy kattog az agya, nem nagyon tudja összerakni a kirakóst. De mintha rémlene neki, hogy Aiden nővérét is így hívnák. Mégis mennyi az esélye, hogy pont ő az? Hiszen az Aida Lee egy teljesen hétköznapi név, ami elég gyakori is. De azért talán nem ártana az elején letisztázni.

Ruha ¦ 640 ¦babázni akaroook