Áh, a new yorki levegő, teljesen eltér a megszokott és unalmas texasitól. Fogalma sincs, hogy mégis mért ragadt egy ilyen helyen a családja, de teljes mértékben érti már, hogy a nővére miért váltott a nagy almára. Itt minden olyan más, s ezt úgy jobb értelemben. Itt vannak rendes bulik, hatalmas felhőkarcolók – jó, mondjuk feléjük is van pár nagyobb épület, de nem ekkorák, meg nem ennyi van belőle -, nagy és fényes reklámtáblák, és a lényeg: élet az utcákon. Nem is győzi magába szippantani a város illatát, egyszerűen ez számára maga a mennyország. Ezért is döntötte el azt, hogy nem hagyja Haileenek azt, hogy visszatoloncolja, vagy egyáltalán kitegye a szűrét. Nem nem, vagy ha meg is teszi maga bánja meg, bár ezt valószínűleg ő is nagyon jól tudja. Lehet, csupán az újdonság varázsa miatt tetszik neki ennyire a város, de itt valahogy jobban eltudja képzelni az életét, mint otthon. Mert most komolyan, mit tudna csinálni a rémunalmas kis – ami annyira nem is kicsi, lévén, hogy Houston az USA negyedik legnépesebb városa, egyben Texas állam legnagyobb városa - városkájukban?

Mehetne vízvezeték szerelőnek, mint az apja, nagy buli lenne, de tényleg. Jó, persze, azért lenne ott más munka is, de most, ha ott marad, akkor nehezebb lesz közölni a faterral, hogy ő mást szeretne. Arról nem is beszélve, hogy ő csak úgy nem szokott leülni senkivel sem megbeszélni dolgokat. Na meg egy szó, mint száz, New York a lehetőségek városa és, ha itt megy egyetemre, azt csak jobban elismerik majd. Bár, még fogalma sincs, hogy minek kéne mennie, mi lenne az a munkakör, amihez lenne kitartása és nem unna bele, nem adná fel már a második hónapban? Mert bizony, inkább a lustaságáról híres, mintsem a kitartásáról. Elgondolkodott már azon is, hogy infósnak menjen, mivel azért okos gyerek és szeret a gépekkel vagy a kamerákkal babrálni – volt mit gyakorolnia az előző sulijába. Vagy mehetne grafikusnak is, hiszen van érzéke a rajzokhoz is, de abba is könnyen beleun. Lehetne sportoló is, csak hát, akkor mikor lustulna? Ezer a baj. Még jó, hogy van egy éve meditálni a dolgokról. De addig sem akar tétlenkedni és mi sem bizonyítja jobban, minthogy egyedül csatangol a városban, méghozzá suli időben. Bezony. Sikerült kisírnia egy hét szabit a nővérétől. Vagyis, hát nem sírta ki, inkább csak közölte a tényt, hogy vagy később íratja be, vagy szerez neki igazolást az első hétre, mert biztos, hogy nem fog bejárni, míg fel nem fedezi ezt a csodás várost. Suli mellett hol lenne ideje rá? Hiszen otthon lóghatott, de itt azért rendesen kapna Lintől, ha lebukna előtte. Szóval most azt az egy hét szabit tölti szépen és igyekszik nem messze ellófrálni, hiszen nincs pénze taxira. Na, jó, igazából ez is egy jó vicc, mert igazából metróval jár-kel, méghozzá jegy nélkül. Pontosan, vagyis bliccel a drága, mert miért is ne? Ha megakarja büntetni az a kövér ellenőr, akkor először kapja el. Van gyakorlata a sprintelésben, simán lehagyja. Talán, ha nem enne annyi hamburgert, akkor lenne esélye utolérni, de akkor sem sok. Ha elkapják, akkor meg úgy is Lin fizet, nincs más választása, ő játssza most a zsíros malacperselyt. Ezzel persze most nem le malacozta a tesóját, bár… tény, hogy az utóbbi időben, mintha szedett volna magára egy kis pluszt. Na tessék, nincs ott láb alatt és már Linnie elhanyagolja a főzést és gyors kaján él. Plusz egy dolog, amiért örülhet a látogatásának.

Ugyan nem valami nagy vásárlás mániás, de azért nem veti meg a divatot sem, ezért délutánra be is téved az egyik plázába. Csak úgy csurog a nyála, mikor elmegy az éttermek mellett, de hát, lyukas a zsebe. Na, majd arra is kitalál valamit, de előbb tesz egy kört máshol is, nem maszatolja össze a ruhákat. Egy számára ismeretlen feliratú butikot vél felfedezni, így tesz egy próbát és benéz, mert a kirakatban azért nem voltak rossz ruhák. Igen ám, csak az árát nem nézte meg, csupán akkor mikor belépett. Végül is, a próba az ingyen van, nem? Majd max, lenyúlja Lin kártyáját, a pin kódot meg csak kitalálja hozzá. Ám mi van akkor, mikor az ember fia meglátja élete szerelmét, egy számára tökéletes, ámbár drága csukát, amiből már csak egy darab van a méretében? Hát azt biztos, hogy nem fogja otthagyni, még a végén más elviszi mire lesz rá pénze. De elrakatni meg nem lehet, hát milyen bolt ez? Tagbaszakadtan ül is le az öltözők elé és tanakodik a helyes megoldáson. Lopjon el egy pénztárcát? De hát, kitől? Kinél lenne annyi készpénz? Ajkát harapdálva méregeti hol a cipőt, hol a lopás gátlót. Hogy szedje le róla azt a bigyuszt? Ha nagyon feszegeti, akkor csak a cipő sérül meg. Ahj, sehogy nem jó. Már kezdi elhagyni a remény, mikor meglát egy vele forma idős, szintúgy ázsiai srácot. Hm, nem tűnik olcsónak a ruhája. De a gazdagok kártyán kívül nem használnak mást nem? Akkor nem jó. Vagy ha talán…. Feltűnik neki, hogy hasonló a táskájuk. Csak míg a srácé feltehetően eredeti márkás cucc, addig az övé a kínai piacon vásárolt koppints. De, végül is nagyon hasonló, talán ha egy pillanatra kicseréli… Hm, ha az övébe teszi be a cipőt és nála csipog be a kapu, akkor lehet tovább engedik, mondván, egy gazdag miért lopna? Ahogy látja felnőtt is van vele, az tuti megvédené és max azt mondaná, hogy az eladó hibázott és ne szedte le a lopás gátlót, akkor még talán le is szedik neki előre. De akkor a srácnak lehet feltűnő lesz, hogy az a cipő mit keres ott? Annyi baj legyen, de inkább később vegye észre, had legyen csak annyi gondja, hogy egy újabb alkalmat keressen a cipő visszacsempészésére.

Negyedóra gondolkozás után meg is találja azt az alkalmat, amikor a srác és a kísérője sem figyel és bizti boy is máshol kószál. Egyedül már csak a kamera zavarja, de hát azt hátha nem nézegeti most senki. Óvatosan elemeli a táskát és a helyére rakja a sajátját. Lényegesen nehezebb, mint a sajátja. Meg sem nézi mi van benne, csak igyekszik a dobozt beszuszakolni úgy, hogy senkinek se legyen feltűnő, ahogy az sem, hogy visszacseréli. Bár, talán csak a vak nem venné észre, hogy valaki ott nyúlkál a fal mögül.

Henry & Yebin

"I don't understand your specific kind of crazy, but I do admire your total commitment to it."

Nem sok dologról mondhatom el az életemben, hogy az anyám ne ellenőrizné rigolyásan, akár napi szinten is. Az iskolába menetel, hogy kikkel barátkozom, mennyire veszek részt a cég életében, hogy milyenek a jegyeim és hogy hány különböző módon tanulom a franciát. Mindennek az ő akarata szerint kell történnie, ha valamit eltervez, annak úgy kell lennie. Ellenkező esetben a családunk állandó jelleggel emlegetett hírnevét és jövőjét kockáztatjuk. Apa és én többnyire meghajlunk az akarata alatt, mert mindenki élete sokkal egyszerűbb, ha anya nem lóg aztán a nyakán. Habár azt hiszem ezt a dolgot nekem még csak most sikerült igazán megtanulnom. Hiába hittem ugyanis, hogy ha nem foglalkozom a franciával és őszintén kinyilvánítom a nem tetszésemet a nyelv iránt, akkor majd megenyhül és nem kell tovább szenvednem vele, nem kell majd nyelvvizsgáznom belőle, hogy annyival is jobban mutasson az önéletrajzomon - amire egyébként tökre nem lenne szükségem, mert úgyis a családi vállalkozás irányába terelgetnek. A kérdés talán csak az, hogy pontosan milyen pozíciót is fogok betölteni mindaddig, amíg a szüleim vezetik a céget.
A legjobban annak örülnék, ha az én vállamról lekerülne ez a fantomként létező súly, ha egyszer csak eldöntenék, hogy Yenának olyan férjet találnak, aki ért a szoftverekhez, na meg nem utolsó sorban érdeklődik is a téma iránt. Ellentétben velem és tulajdonképpen a nővéremmel is, akit nem szimplán a MINWIRE sem érdekel jelenleg, de kifejezetten az sem, amit anya megpróbál ráerőltetni. Neki van bátorsága nem csak hogy szembefordulni a családunk tyúkanyójával, de kifejezetten az ellentétét csinálni annak, amit elvárnak tőle. Fogalmam sincs kivel kötött egyezséget, vagy kinek adta el a lelkét, amiért anyánk nincs állandó jelleggel a nyomában - úgy, mint nekem, amikor öt percnél tovább nem vagyok a szeme előtt az irodában -, de talán ki kellene belőle szednem, hogy hogyan csinálja.
Persze lehetnék egyszerűen bátrabb is és megmondhatnám én magam a szüleimnek, hogy ha az igazat akarják hallani, akkor bizony az a helyzet, hogy hiába szeretném, hogy a cég sikeres maradjon, de én magam nem szeretnék ehhez a vezetőjeként hozzájárulni. Mert bár az ahhoz elvárt tudást csak később, az egyetemen fogom tudni igazán elsajátítani, jelenleg nem érzem úgy, sőt úgy érzem soha nem fogok különösebb motivációt érezni arra vonatkozóan, hogy én a szoftverfejlesztés berkeibe a jelenleginél jobban beleássam magam. Nem mintha lenne választási lehetőségem. Egyébként is szeretném, ha a szüleim büszkék lennének rám és ha ehhez hozzátartozik, hogy olyasmivel kell foglalkoznom, ami az adott pillanatban nem feltétlenül mozgatja meg a fantáziámat, attól még simán lehet, hogy pár éven belül rájövök, hogy nem volt hülyeség a szüleimre - anyára - hallgatni és olyan továbbtanulási lehetőséget választani, ami a cégünk profiljába vág. Sőt, talán az egyetemen megszerettetik velem annyira, hogy jobban élvezzem. Hiszen mindössze annyi tudással rendelkezem a témában, amennyit a cég alkalmazottai hajlandóak megosztani velem egy-egy alkalommal, amikor mindketten arra vagyunk ítélve, hogy együtt dolgozzunk - bár talán sokkal inkább számomra kínzás ez, mint számukra.
Ettől persze jelen helyzetben kicsivel sem fogom jobban érezni magamat, mert már-már egészen az az érzés kerít a hatalmába, hogy nem vagyok jobb saját magam elárulásánál.
- Van esetleg konkrét cél, amiért bejöttünk?
- Nincsen - felelem egy kisördög pimaszságát az arcomra idéző mosollyal Elmonak, a sofőrömnek, aki egészen pontosan másfél percet töltött velem a boltban és máris unja. Ötletem sincs pontosan miért döntött úgy, hogy egyáltalán elkísér, nem mintha a sofőri szolgálatain kívül valaha szükségem lett volna rá eddigi ismeretségünk során. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne tudna a munkaköri leírásához híven megvédeni akár a zombitámadástól is. Yenának már meséltem az elméletemet, miszerint a sofőröm valami különleges alakulat tagja lehetett, akit nem tört meg a háború látványa sem - és valószínűleg az én viselkedésem sem fog. Bezzeg ha a nővérem mellé fogadtak volna sofőrt...
- Egy dolog van az életemben, amit az anyám nem ellenőriz mikroszkóp alatt, Elmo. Hadd élvezzem ki, rendben? - Választ ugyan nem várok tőle, de mégis vetek rá egy pillantást a ruhafogasok mögül, aminek a másik oldalán a férfi épp sóhajtva összefonja a karjait. Ott is hagyom, hogy megeméssze az információt, én pedig élvezettel nézegetem a ruhákat, amelyekre bár baromira nincs szükségem, de soha nem lehet tudni, igaz? Épp ezért jobb is lesz, ha néhány újdonsággal frissítem a szekrényem, ahonnan egyébként nap, mint nap ugyanazokat a darabokat rángatom ki. De legalább az érzése legyen meg, hogy van valami, amit anyám nem felügyel. Lehet, hogy szívszélütést is kapna annak láttán, hogy mennyi felesleges vackot halmoztam fel a hónapok alatt.
Eléggé elmerülök a nézelődésben ahhoz, hogy legalább húsz percig ne törődjek azzal, hogy a hátizsákom ugyan Elmo mellett hagytam, de szerencsétlen ember annyira unja a várakozást, hogy lassacskán már a szolgálatban töltött éveikről csevegnek a biztonsági őrrel az ajtó közelében - a táskám pedig őrizetlenül hever a butik valamely szegletében, aminek most a keresésére indulok. Csak mert annak tudatában szeretnék vásárolni, hogy tudom melyik, illetve hány hitelkártya van nálam - first world problems, meg ilyenek.
Nyomozókat megszégyenítő tudást villantok, amikor a szemem megakad a táskán, a probléma csak annyi, hogy egy másik srácnál van, egy ugyanolyan hátizsákkal a másik kezében. - Bocsánat. - Közelebb lépek és úgy látom jónak, ha a belém nevelt udvariassággal indítok. - Összekeverhettük a hátizsákokat, az egyik valószínűleg az enyém.

846 | a nővérem ki fog nyírni (téged is) | öltözék

Nem is tudja, hogy minek a bevásárlóközpontot vette legelőször célba, mikor egy vasa sincs, hogy bármit is vegyen, de jobbnak látta, ha oda menekül a hideg elől. Mondjuk tény, hogy csórhatott volna legalább egy kis kajára valót a tesója tárcájából, de így még csak annyi sincs nála, hogy egy hotdogot vegyen. Egy pár centes dologról beszélünk. Jó, talán nagy motyogva pár dollárt összetudna kaparni a zsebei aljáról, de az akkor sem sok. Az itteni boltok viszont cseppet sem tűnnek olcsónak, viszont sok van belőlük. Betévedt volna a luxus negyedbe vagy mi? Honnan van ennyi pénzük az embereknek, hogy ilyen helyeken szórják? Hol a butikok láttán, hol pedig az ételek illatára sóhajt is egy nagyot. Nagyon nem való ide, de nem baj, legalább egy percig had érezze már magát gazdagnak. Úgy is tervei között szerepel az, hogy egyszer azzá válik valahogy. Esze az van hozzá, majd kimatekozza mivel lehet a legtöbb pénzt elcsalni, khm megkeresni.

Épp a hasát ölelve haladna is tovább a nézegetésben mikor megpillantja az első ismeretlen boltot. Bár ugyan sejti, hogy ez sem neki való, gondolja benéz, mert az még ingyért van. Ámulva nézi is a cédulákon szereplő számokat, ennyi nullát utoljára a dolgozatán látott. Bár inkább nem is akar arra a szörnyű eseményre gondolni, meg úgy semmire sem, ami az iskolával kapcsolatos. Most pihenni van itt. Mármint, van egy hete pihenni, még így a karácsony előtt is. Valószínűleg úgy sem vennék már át csak a következő félévtől, de ha Haileen múlik, akkor lehet már holnaptól is fogadnák bármelyik iskolában. Az a nő bármire képes, pedig ő semmi rosszat nem tett, hogy ezt érdemelje tőle. Az is kezd megkergülni itt a munkában. A sok ruha között azonban kitűnik egy cipő, az a csuka, amely oly tökéletes és oly drága, hogy sosem lesz rá pénze, de tudja jól, hogy az neki kell! De hát mégis, hogy szerezzen rá pénzt? A bankkártyával nem megy semmire pin kód nélkül, zöldhasút meg ki tart manapság magánál? Főleg ilyen összegben?! Ellopni nem tudja ugyan, de észreveszi, hogy egy srácnak hasonló táskája van, csak eredeti kivitelben, így feltételezi, hogy nála nem okozna gondot, ha becsipogna a kapu.

Elég merész húzás volt tőle, de amint tisztának látja a terepet neki is kezd a csempészetnek, majd igyekszik nem feltűnően elhagyni a terepet. Ám arra nem számít, hogy a táska tulajdonosa meglepi őt. Szinte azonnal lefagy ahogy a másik hozzászól. Most akkor lebukott? Látott mindent és most majd hívják a rendőröket? De hát akkor mit fog szólni Hailee? Tuti megrángatja majd és haza küldi, miután kimentette a helyzetből. Vajon az apjától is kikapna érte? Előtte még sosem bukott le ilyenekkel. Megannyi gondolat cikázik át a fején és érzi, hogy kezd kiszállni belőle a vér, de azért bátortalanul feljebb emeli a fejét, hogy lássa mi a helyzet pontosan, lehet csak ő gondolja túl. – Öhm, oh, igen… De azt hiszem ez a tiéd… Az enyém kicsit kopottabb és könnyebb. Bocsánat, hogy kézbe vettem. – zavart pillantások között nyújtja is vissza a tulajának és csak meri remélni, hogy nem nyitja ki azt a zsebet, amit nem kéne, míg el nem hagyja a boltot. Utána majd valahogy megint visszacseréli, ha sikeresen kijutott a cipővel. Bár most sem ártana elhúzni a csíkot.  – Akkor hát, további jó nézelődést! – ejt meg egy gyenge mosolyt és már fordul is sarkon mielőtt bármi baj történhetne. Nem hiányzik most neki, hogy hívják Haileet. Inkább megy kaját kuncsorogni valahonnan, mert már magát emészti a gyomra és az nagyon nem jó érzés. Így kissé összegörnyedve és a hasát ölelve veszi is célba a kijáratot, hátha el is jut odáig, sőt, tovább.

Henry & Yebin

"I don't understand your specific kind of crazy, but I do admire your total commitment to it."

Őszintén szólva örülnöm kéne, hogy egyáltalán van lehetőségem egyedül eljönni vásárolni. Mármint technikailag nem is feltétlenül egyedül, mert hogy Elmo itt van velem, de az a része talán még érthető is, hogy nem fogok hazagyalogolni, ha kocsival hoztak - és hova nem visznek engem kocsival? Jobb is, mintha nekem kellene megtanulnom vezetni, mert az csak plusz egy dolog lenne a már így is végtelen listán, amit pluszban tanulnom kell a suli mellett. Nem mintha egyszer ne akarnék majd jogosítványt, egyszerűen csak ezt a részét inkább elhalasztanám későbbre. Valójában egy ekkora városban, ilyen fejlett tömegközlekedési rendszerrel nem kell amiatt aggódnom, hogy ne jutnék el a város egyik végéből a másikba. A családunk anyagi helyzetének köszönhetően még csak amiatt sem izgulnom, hogy egyáltalán a tömegközlekedést feltétlenül használjam.
Már csak azt nem értem pontosan, hogy ha Elmo annyira unja, hogy azt kell figyelnie, ahogyan én vásárolok, akkor minek jött egyáltalán le velem a parkolóházból. Simán maradhatott volna a kocsiban, ahol szerintem már kívülről fújja a különböző rádióadások pontos frekvenciáját és tud közülük válogatni. Na meg nem véletlen van neki munkahelyi mobilja, azon is el tudja foglalni magát. Nézegethet mindenfélét a feltételezett katonai szolgálatban töltött ideje emlékére - azért feltételezett, mert személy szerint úgy vélem volt köze a katonasághoz, az ő szájából azonban sosem hallottam még ilyet.
De ha már arra sem veszi a fáradtságot, hogy azt figyelje, pontosan mi mindent válogatok össze teljesen feleslegesen, akkor vissza sem fogom magamat és ha már itt vagyunk a boltban, addig válogatok kedvemre, amíg ő szó szerint bele nem őszül. Körülbelül öt perccel ezelőtt, amikor elhaladtam a bejárat környékén, már a biztonság őrrel beszélgetett, szóval legalább azt nem mondhatja, hogy halálra unja magát, amíg rám vár. Ezúttal még arra sem fogom megkérni, hogy a vásárlás után a papírtáskákat ő hozza, mert egyrészt elég nagyfiú vagyok már erre a feladatra, másrészt meg simán elbírom. Nem fogom elvárni tőle, hogy sofőr létére még a cuccomat is cipelje. Ennyi erővel akár a hátizsákomat is hozhatná utánam az iskolában. S ha már a hátizsákról van szó, nem ártana ellenőrizni, hogy pontosan hol is hagytam, mert a végén nem lesz nálam olyan kártya, amivel ki tudom fizetni. Nem olyan egyszerű azonban a történet, mint gondolom, mert történetesen másnak is épp ugyanolyan táskája van, mint nekem - ennek mekkora az esélye? Egész vicces, hogy egy boltba tévedtünk be. - Semmi baj - jelentem ki bátortalanul bár, de halvány mosollyal a szám szélében. Talán puszta naivitás, de nem gondolom, hogy csak mert kézbe vette a táskát, bármire készült volna vele. Hiszen láthatóan ugyanolyan van nekünk, vagyis... Az övé kicsit megviseltebbnek tűnik, amit már csak azért sem értek, mert én is akkor kaptam, amikor újonnan kijött, akkor hogy használhatta el valaki más már sokkal jobban, mint én? - Valószínűleg én is összekevertem volna. - Mosolyom ezúttal már kicsit határozottabb, s aprót biccentek is mellé, amikor visszakapom a kezembe a saját táskám. Már nyúlok is a első zsebbe, ahol lehet, hogy elég felelőtlenül, de általában behányom a kártyámat, mikor milyen kedvemben vagyok. Olyan idegesítő állandóan elővenni a pénztárcát és kihúzni belőle...
- Köszönöm! Neked is... - Egészen meglep a jóindulata, habár ránézésre eléggé egy korosztály vagyunk ahhoz, hogy valamivel fesztelenebbül beszélgessünk egymással, mintha nagy lenne a korkülönbség. Habár egy ilyen boltba nem hiszem, hogy bárki betévedne negyven fölött, hacsak nem itt dolgozik. A pillantásom a srác után kalandozik, ahogyan elhagyja a boltot, s szemem kikerekedik, amikor Elmo-t nem találom a korábbi helyén, azaz a bejárat mellett. Sőt, ahogyan ide-oda kapkodom a pillantásom, gyakorlatilag egyáltalán nem látom őt a boltban, ami miatt én is megindulok kifelé, hátha csak kint vár a folyosón. Nem mintha ne lennék elég nagyfiú ahhoz, hogy egyedül intézzem a vásárlást, vagy valami, egyszerűen csak...
Amikor éppen a fejemet kapkodva kilépek a folyosóra a srác után, becsipognak a biztonsági kapuk. Eszembe sem jut, hogy esetleg miattam lenne, pillantásommal még mindig a sofőrömet keresem, akit valljuk be nem lenne túl nehéz kiszúrni a magassága miatt...
- Elnézést! Visszajönnének megmutatni a táskáikat? Elnézést! - Előbb a másik srácra pillantok, akivel az előbb váltottunk pár szót a boltban, majd nagyra nyílt szemekkel nézek a biztonsági őrre. Még hogy én, lopni valamit? Morcosan kapom is le a hátizsákomat a hátamról, hogy megmutathassam neki is az ártatlanságom ékes bizonyítékát...
- Ne haragudjon, én nem hiszem hogy... - Rögtön a torkomon akad a szó, amikor olyan zsebet nyitok ki a táskán, ahol nem azt találom, amit bele pakoltam. - Ezt... nem... nem én voltam. Nem tudom... - Dadogva igyekszem megmagyarázni, hogy márpedig én nem vagyok bűnös, hiszen ezt a cipős dobozt, amivel most farkasszemet nézünk, nem én gyömöszöltem a táskába. De ha nem én...
- Az előbb összecseréltük a táskáinkat, nem én voltam! - vádlón nézek a másik srácra, akiről az előbb még naivan azt hittem tényleg csak véletlenségből botlottunk egymásba.
- Fáradjanak kérem vissza a boltba, hogy ezt megbeszéljük. - A biztonsági őr mindkét kezét úgy emeli, hogy bennünket a forgalmas folyosóról visszatereljen a boltba, én pedig utolsó próbálkozással is igyekszem visszafelé nézegetni, mint valami kiscsirke, hátha meglátom a sofőröm, aki felnőtt és el tudná rendezni helyettem is ezt a hülyeséget. Hiszen nem én vagyok a hibás!

840 | a nővérem ki fog nyírni (téged is) | öltözék

Őszintén maga se tudja miért tűnt ez jó ötletnek, de megtette. Egy idegen srác táskájába gyömöszölte azt a cipőt, ami szíve vágya lenne. De hát sose lenne rá pénze és ha őt kapnák el vele, akkor egy életig törleszthetné Haileenek sűrű bocsánatkérés mellett. Még az is lehet, hogy javítóba küldi, vagy ami rosszabb: haza. Na ő biztos, hogy nem megy vissza Texasba! Nem neki való a hely és amúgy is, miért tenné? Jól van itt is, innen több lehetősséggel indul is talán. De ahhoz meg kéne úsznia a börtönt is. A cipőről viszont nem tud lemondani, így megoldás híján a másik gondjaira bízza. Ő tehetősnek tűnik, simán kifizeti a kárt, ha elkapják, csak időben el kell hagynia a bűn helyet, majd valahogy vissza kell szereznie a cipőt. Egy pillanatra meg is fagy az ereiben a vér még azt hiszi, hogy rajtakapták. Szerencséjére úgy tűnik, hogy elég naiv ahhoz a srác, hogy minden szavát elhiggye. Na már meg, lehet könnyebb lett volna neki eladnia a hattyúk halálát, hogy valamilyen fontos okból vegye meg vagy adakozzon neki. Az valamelyest tisztább megoldás lett volna, hiszen még el is hihette volna a másik, hogy bajban van és csak ez a cipő, vagy annak az ára segíthet rajta. De már késő, a táskájában van, most furcsa lenne onnan kivenni. Így is imádkozik azért, hogy az a zseb ne nyíljon ki idő előtt.
Igyekszik udvariasan és alig feltűnően eltávozni, mielőtt bárki tetten érhetné, arra viszont nem számít, hogy a srác is megindul csak úgy kifelé. Miért teszi, miért ilyen szorosan a sarkában? Mégis látott valamit és most elakarja kapni?  Igyekszik gyorsítani a léptein, de szerencsétlenségére az itteni biztonsági őr gyorsabban reagát, mint az átlag, így még elfutnia sincs ideje. Amint megszólal a lopás gátló, már falként terem is előtte a fickó. Na remek, már csak ez kellett. Pedig már majdnem kijutott! – Miiii? Már, hogy cseréltük volna? Annyira nem is hasonlít a kettő…. – horkant is fel és már nyitja újból a száját, hogy bizonygatni tudja, hogy ő nem tett semmit, az ő táskája üres, ergo menne már nagyon, mikor a bizti boy úgy dönt, hogy bent tágasabb és ott egyszerűbb lenne megbeszélni ezeket.-Elnézést, de én nem tettem semmit, nekem miért kell visszajönni? – próbálkozik azért mégis, hátha elengedik, de persze nem. Apró egyeztetések a pénztárossal, aztán már viszik is őket a kamera szobába. Ajaj, ennek így nem lesz jó vége! Érzi, ahogy egyre jobban izzad és látja, hogy ezt bizony nem ússza meg csak úgy könnyen.
Mint az ovisok a csoportos foglalkozáson le is lesznek ültetve, aztán jön a neheze. Meg kéne adnia egy felnőtt elérhetőségét. Hailee nem jöhet szóba, mert megöli. A szobatársa megint nem, mert ő tuti beárulj, az apja messze van, így túl sok választása nem marad. Kai talán lazán fogná fel az egészet és még talán meg is venné neki, ha kellően szépen néz rá, nem? Ő rendesnek tűnt. Bár ahhoz elég idegen még, hogy csak úgy kérhessen tőle bármilyen drága dolgot. De Haileet nem akarja erről értesíteni, így is van elég baja. Apró elmélkedés után adja is meg Kaiden elérhetőségét és csak mélyen reméli, hogy utol lehet érni. Már a múltkor is megsajnálta, amiért ennyire magára maradt, hátha most is lesz ilyen jó fej. Idegesen ropogtatja az ujjait, amint egyedül maradtak a szobában és csak lopva néz a másikra, hogy vajon mennyire tartson attól, hogy megveri míg vissza nem ér valamelyik felnőtt.
– Öhm, izé…- köszörüli meg a torkát. Nagyon nem is tudja, hogy hol kéne kezdenie. Talán egy egyszerű bocsánat kérés lenne a legjobb, bár úgy sem fogadná el a másik. Esetleg, ha valami hihető sztorit ad hozzá? -Gyakran jársz ide? – kerüli meg egy kicsit a kérdést. Bár egy kicsit úgy hangzik, mint valami felszedős duma a bulikban, őt tényleg érdekelné a válasz, hogy most mennyire cseszett ki vele. Mert hát, ha a válasz igen és miatta kitiltják a boltból… azt nem emlegeti meg úgy érzi. Most kéne valamilyen szomorú sztorit bevágnia, hogy megsajnálja és megsegítse a másik? Talán. -Tudod… egész jó ízlésed van. Biztosan szeretnek a gimiben is… - igyekszik megpuhítani a másikat, bár nem tudja mennyi ideje van még erre, avagy mennyire hajlandó vele szóba állni a másik, talán ideje lenne a lényegre térnie. -Melyik gimibe jársz? – harapja be az ajkát. Ha már megpuhítani nem tudja, legalább azzal legyen okosabb, hogy melyik iskolát kerülje el. Mintha amúgy olyan sok választása lenne, úgy is a nővére dönt, illetve az, hogy hol lesz hely a számára. Bár kicsi annak az esélye, hogy egy suliba kerüljenek. Ő biztos valami szuper puccos magán suliba jár, így talán ezen nem is kéne aggódnia. Az ilyen helyeken a havi tandíj több, mint Hailee féléves bevétele. De biztos, ami tuti, nem?

Henry & Yebin

"I don't understand your specific kind of crazy, but I do admire your total commitment to it."

Otthon mindig én voltam a jobb gyerek. Soha nem a legjobb, mert ahhoz nem tudok elég nyelvet beszélni, meg hangszeren játszani, hogy én legyek a tökéletes utód mintapéldánya. Nem is pályáztam soha hasonló címre, de azért mindig úgy éreztem, hogy a szüleink - különösen anyu - gyakorlatilag előre beprogramozott kis droidokat akar belőlünk csinálni, akik mindig tudják, hogy mit kell tenni és mondani, van egy céljuk és csakis azért küzdenek, hogy azt teljesíteni tudják. Nekem ha milliókat fizetnének sem tudnám a célomnak tekinteni azokat a feladatokat, amiket kiszabnak rám gyakornokként a saját cégünknél. Csupán rettenetes házifeladatokként gondolok az egészre. Hiába ellenzek néhány dolgot, amit anya a nyakamba varr néha, attól még rendszeresen teljesítem őket és nem csinálok soha akkora felfordulást, vagy okozok aggodalmat, mint a nővérem. Feleslegesnek tartom, hogy idegesítsem az ősöket, a szabályok megszegése pedig sosem vonzott különösebben, mert amekkora szerencsém van, csak rajtakapnak a kihágáson, mint minden alkalommal a cégnél, amikor kicsit tovább tart a "tesztelés", mint kellene. Nem próbálkoztam még soha sem iskolakerüléssel, sem fura alakokkal való barátkozással. Hát még bolti lopással! Ráadásul miért is ne akkor történne ez velem, amikor Elmo nincs a közelben? Máskor még azt is figyeli, hogy a magán nyelvórámra biztosan bemenjek - tudja, hogy mennyire utálom -, most meg egyszerűen csak úgy otthagy egy boltban? Milyen sofőr az ilyen?
- Dehogynem! - Könnyek kezdik szúrni a szemeimet, de nem engedek a késztetésnek, hogy hagyjam elsodorni magamat az érzelmeim által, inkább arra gondolok, hogy mekkora balhé lesz ebből otthon. Ha csinálok is valami rosszat, jellemzően nem olyasmi, aminek a híre elterjedhet a szüleim baráti körében, vagy ne adj' Isten az üzleti partnereik között. Ye Nát állandóan azzal piszkálják, hogy ne hozzon ránk szégyent, most meg én vagyok az, aki megteszi. Pontosabban... Nem én, hiszen egyértelmű az ártatlanságom. - A próbafülkéknél összecseréltük a táskákat, én soha nem lopnék! - Engem a szüleim megtanítottak rá, hogy nem szabad, na meg mindig volt annyi pénzünk, hogy különösebben ne kelljen azon gondolkodnom, hogy mire van szükségem, amit egy kártya birtokosaként ne kaphatnék meg.
Azért magyarázok ennyire készségesen, hogy minél hamarabb megszabaduljak ettől a helyzettől, menekülni azonban nem sikerül, mert még be is zárnak minket, amíg nem jön felnőtt, hogy kiszabadítson. Mintha csak börtön lenne. Elgondolkodom rajta, hogy bosszúból csak azért sem Elmo számát adom meg, mint értesítendő fél, de szégyen, nem szégyen, nem bízom abban teljes mértékben, hogy a nővérem felvenné a telefont, mivel lehet, hogy órája van és bent van az egyetemen, vagy... Ki tudja, lehet, hogy programja van. Ő különben sem felnőtt. Ha meg azt vesszük figyelem, hogy ki van közelebb, akkor az egyértelműen Elmo lesz. A szüleim soha és semmilyen körülmények között nem lehetnek opció egy ilyen helyzetben, mivel valószínűleg szirénázva vinnének egy éjszakára a fogdába, hogy tanuljak az esetből, mikor nem is az én hibám az egész! Végül mégis Yenát adom meg, és hozzáteszem azt is, hogy mondják meg neki, hogy szedje össze Elmot is, aki elárult és akinek egyenesen a fejét kell venni emiatt. Sosem fogom neki megbocsátani, akármennyi koffeinmentes kávét és csokis sütit vesz nekem.
Morcosan emelem fel a fejemet, amikor meghallom a fiú hangját, s remélhetőleg a pillantásom épp olyan gyilkos, mint amennyire a kedvem. - Ch... - Szemet forgatva, karjaimat keresztbe fűzve fordítom el a fejemet felőle, de a helyiség fala fele annyira sem bizonyul érdekesnek, mint kellene, hogy legyen, szóval hamar úgy döntök, hogy inkább magam elé bámulok, de nem vagyok hajlandó pillantásra sem méltatni a másikat. - Jártam. Most már fogadok vissza sem fognak engedni miattad. - Majdnem hozzáteszem, hogy inkább szólt volna, hogy kell neki az a cipő és nincs nála elég pénz, vagy hogy olyan akcióban vesz részt, amikor idegeneknek kell vásárolni dolgokat... De jobban belegondolva, na meg a jelenlegi bosszús hozzáállásommal azt csinál, amit akar, az én kedvességem nem érdemli meg.
- Igen, ezt én is tudom - elhúzom a szám, mikor a stílusomat emlegeti, mert ha már ott tartunk, hogy kinek milyen van, ő sem feltétlenül választott rossz surranókat. - Finomíthatnál a cipőbeszerzési szokásaidon - jelentem ki egy sóhajjal megtoldva a mondandómat. Lehet, hogy nem is a nővéremet kellett volna kéretnem, hanem egyenesen a család ügyvédjét. Na, de akkor meg az egész világ megtudta volna és nem hogy Ye Nát kapom a nyakamba, hanem anyát is. Így talán még megvan az esélye, hogy ez az egész nem ér el a szülői fülekig. - A Trevorba. De semmi közöd hozzá. Te? - A szemem sarkából pillantok felé, a karjaimat pedig újfent, még szorosabban fűzöm össze magam előtt, hogy továbbra is érzékelhesse az elutasításom, ami kezd meginogni. Végül is egészen hamar elintéződhet ez az egész, és nem kaptunk túl komoly büntetést. Viszont ha kitiltanak a boltból, tényleg komolyan megharagszom! - Miért pont az én táskámba raktad a cipőket? Egyáltalán hogy akartad visszacserélni?

783 | a nővérem ki fog nyírni (téged is) | öltözék

Yebi & Henry

"Do I not destroy my enemies when I make them my friends?"

Ruha ¦ 822 ¦ kímélj meg

Henry & Yebin

"I don't understand your specific kind of crazy, but I do admire your total commitment to it."

Fogalmam sincs róla hogyan magyarázhatnám meg ezt a helyzetet bárkinek is, tekintve, hogy két ugyanolyan kamaszgyerek szava áll a másikéval szemben. Maximum kamerafelvételek igazolhatnák az én szavaimat, de abban sem vagyok egészen biztos, hogy van a boltban olyan kamera, amelyik pont olyan szögben vette fel az eseményeket, hogy csak úgy el legyek engedve. Bolti lopásért nem hiszem, hogy sokan ülnének a börtönben, de ha a szüleim megtudják, biztosan nem lesznek elragadtatva. Még a nővéremnek sem szívesen mondanám el, mert lehet hogy ő sem hinne nekem. Az pedig, hogy bármi ellen lázadjak - rendszer, szabályok, anyu -, nem az én szokásom. A másik lehetőség tulajdonképpen Elmo lett volna, akinek a legfőbb feladata az, hogy a Ye Na vagy az én kedvem szerint - vagyis ha egészen pontos akarok lenni, akkor az időbeosztásunk szerint -, furikázzon engem azokra a helyekre, ahol mindenképpen ott kell lennem. Vagy épp úgy, mint jelen esetben, olyan helyekre is, ahová én kérem, hogy vigyen. Még jó, hogy nem csak a sulim és az otthonom közötti útvonalat ismeri, mert akkor tényleg úgy érezném magam, mintha börtönben lennék és nem csak amiatt háborognék, mert franciát kell tanulnom.
Elmo viszont nincs itt, mert eltűnt valahová a plázában, ami miatt még biztosan el fogok vele beszélgetni - vagy épp pont ellenkezőleg, azzal büntetem majd hogy nem leszek hajlandó hozzá szólni és akkor azzal megy sütizni, akivel tanulta. Addig is, amíg ezt megtehetem és ameddig előkerül, kénytelen vagyok bezárva tölteni az időt és még csak nem is egyedül, hanem az elkövetővel, aki láthatóan nem bánta meg túlzottan a tetteit.
- Ja... - A szemeimet forgatva fordulok oldalasan el, habár nem fordítok neki teljesen hátat, mert az egyrészt totálisan illetlen lenne, másrészt meg mi mást csinálhatnánk idebent, ha nem beszélgetünk?
- Ez nem azon múlik, hogy mi üt belénk, meg mi nem... Nem? - Kérdő és egyben a helyzet miatt értetlen pillantással nézek rá. - Nem tudom te hol nőttél fel, de nálunk azt tanítják, hogy az ilyesmi nem szép dolog és hogy azokért a dolgokért, amiket meg akarunk magunknak szerezni, dolgozni is kell. - Nem mintha a munka alatt jelen esetben a tényleges munkára gondolnék, mert olyanom nekem még soha nem volt, hiába vagyok gyakornok, mégiscsak a saját cégünknél vagyok az. Attól függetlenül, hogy a nővéremmel együtt olyan gyerekek voltunk, akik mindig megkaptak mindent, még nekünk is teljesítenünk kellett ezért, jó jegyekkel és jó magaviselettel, amikor magukkal vittek bennünket egy-egy eseményre.
- Mit takar az, hogy sehova? - Érdeklődöm újra, mert bár a kérdésemre választ kaptam, de nem feltétlenül vagyok megelégedve ennyivel. Érezni a szavain, hogy nem New York-i, de nem tudnám pontosan belőni, hogy honnan is származhat az országon belül, mivel ha jártam is már pár helyen, sosem figyeltem meg túlságosan, hogy melyik vidéken milyen jellegzetességgel beszélnek. Nem véletlenül nem akarok nyelvész sem lenni.
- Igen, van. - Bólintok is a válaszom mellé, de ha most azt várja, hogy elkezdjek beszélni neki Ye Na-ról, akkor nagyon rosszul gondolta, mert neki aztán semmi köze az egészhez. Egyáltalán azt sem értem, hogy pontosan hogy jön ide az, hogy kinek milyen testvére van. Mivel azonban próbálom fenntartani annak legalább a látszatát, hogy én nem vagyok hajlandó kommunikálni vele, nem is kérdezem meg miért mondta ezt.
- Én tudom mi ütött beléd. - Jelentettem ki nemes egyszerűséggel, amikor befejezte az egész tervének a felvázolását. - Nem most csináltad volna először, szóval... - Nem akartam kimondani, hogy egy tolvaj, még annak ellenére sem, hogy egyébként igaz lett volna. Abban a környezetben ahol én felnőttem, mindenkit megtanítanak arra, hogy a pénzünket és tulajdonunkat csak tisztességes úton és nem lopás által szabad megszerezni. Ellenkező esetben nem csak hogy büntetés jár, de elveszítjük a jó megítélésünket is és mások bizalmát.  
- Honnan tudod, hogy volt ott kamera? - Akkor tudnék csak igazán megnyugodni, ha azt hallanám tőle, hogy látta - de már csak azért sem hiszek ebben, mert ha valaki lopni akar, azt nem kamerák előtt csinálja, igaz? - Megmondhattad volna korábban is nekik, hogy Te voltál a hibás, de nem tetted, szóval ha nem haragszol meg, én nem igazán hiszek neked. - Furcsa egy tolvaj lehet, ha először azt mondja, hogy nem ő tette, később meg hajlandó lenne bevallani mindent.
- Ha kitiltanak a boltból, akkor nem ígérhetek semmit. - Nyilván megmarad az online rendelés opció, de nem azért találták ki a boltokat, hogy senki nem járjon oda. - Elméletben ha kiengednek minket innen akkor nem is kell egyáltalán újra találkoznunk. - Én legalábbis nagyon remélem, hogy már ki is ment a fejéből az, hogy melyik középiskolába járok és nem találkozunk majd egyszer a folyosón. - Bolti lopásért egyébként sem szoktak a hűvösre tenni, szóval gondolom nem kell különösebben izgulnod emiatt. - Ez pedig azt hiszem válasz a kérésére is, meg amúgy sem vagyok valami bosszúálló típus, még ha jelen esetben haragszom is.

789 | a nővérem ki fog nyírni (téged is) | öltözék