“I have always been very calm on the outside.- Fernando Alonso”
A labdajátékok közül a baseball az egyik kedvencem. Oké, nem mindenki érti és nem is mindenki szereti, de szerintem ez a sport maga Amerika. Természetesen a Yankees-nek drukkolok, és gyakran látogatok ki a meccseikre is. Régebben apukámmal mindig szörnyen magasan ültünk, hogy a játékosok kis hangyáknak tűntek, aztán később Bo bácsikámmal már a középső szektorok egyikébe szólt a bérletünk kamaszkoromban. Most már az alsó szektorok egyikében van a helyem, kiválóan látok mindent, és szünetben még oda is tudok menni a kordonhoz, ha valamelyik riporter kollégával váltanék pár szót, vagy ilyesmi. Néha előttem vagy mögöttem ül valamilyen híresség is, de velük nem szoktam foglalkozni. Többnyire Bo jön velem, de ma valami más dolga akadt, így kihagyta a mait. Amúgy sem volt fontos mérkőzés, belefér, hogy távol maradt. Az utolsó játékrészben jártunk, én épp az idegbaj határán drukkoltam, hiszen kishíján lesérült egy ütközés miatt a dobó játékosunk. Mit frocliznak már, nyolc játék megvolt gond nélkül, pont a kilencedikben kell lesérülnie?! Megfordítom a fejemen a sapkámat, hogy a napellenzős része hátrafelé legyen, és megiszom az utolsó kortyokat a sörömből. Mert hát, amikor jó az idő, meg egyébként is, a szurkoláshoz hozzá tartozik, hogy megiszik az ember egy sört, eszik egy hotdogot, némi olajos magvakat (tökmag-szotyi-pisztácia) és opcionálisan lekísérheti még egy adag rágóval is. Egy kis mozgolódásra lettem figyelmes, de csak a szemem sarkából láttam, hogy néhány unatkozó fotós már a hírességeket kereste a lelátón. Tudom, kollégák, de akkor is keselyűknek tartom őket. Mérgesen fújtam egy jókora buborékot a rózsaszín rágómból, majd amint lefújták a meccset, már indultam is, a mosdók felé mivel eléggé sietős volt már a dolog… Még a sor előtt akartam kiérni. Szerencsém volt, szóval alig pár perccel később már kézmosás után törölgettem a farmeromba a vizes kezem, és a zombizó tömeget pásztáztam szemeimmel, hogy hol tudnék kisurranni köztük? Látom, ahogy a lépcsőről nézelődök, hogy valaki szemben halad a tömeggel, viszonylag sietősen. Csak nem valami zsebtolvaj már megint? Újabb buborékot fújok a rágóból. Ezek már mindenhol ott vannak... ! Aztán észreveszem, hogy nem csak a srác fut, hanem követi őt vagy öt-hat fotós is, gondolom csórikám elkövette azt a hibát, hogy híresség lett belőle, ami miatt még a csupasz fenekéről is képeket akarnak a népek. Még jó, hogy nem zsebmetsző volt! Egy ideig nézem a jelenetet, aztán amikor megjelennek a biztonságiak, hogy levakarják a srácról a keselyűket, akkor elindulok én is. Ahogy haladok, a földön észreveszek egy nyakba akaszthatós jegyet, illetve bérletnek tűnik, szóval gyorsan felemelem, és a szalagot a kezem köré tekerve nézem meg, hogy kihez tartozhat. Ismerős arc, de ha agyonvernek se tudom honnan, azt viszont nem nehéz összeraknom, hogy a nagy menekülés közben eshetett le a nyakából, vagy letépték vagy ilyesmi. Már csak rá kellene jönnöm, hogy merre lehet a gazdája ennek a jegynek? Ahogy egy ideig nézelődök, az egyik büfé előtt találom meg, így el is indulok felé. A biztiboy először fel akar tartani, de meglóbálom a srác elhagyott jegyét, és már enged is tovább… - Hello. - köszönök rá, sajnos a háta felől érkezve, így nem láthatom, hogy iszik-e valamit vagy csak úgy próbál láthatatlanná válni a nagy futás után. - Ez volt ám a hazafutás, haver! De ezt elhagytad menet közben. - kuncogok, és lerakom a pultra a belépőjét a szalaggal együtt. Furcsán ismerős, de tényleg nem ugrik be, hogy ki is ő. Pedig már tuti láttam valahol! Egészen biztosan láttam már valahol!
A lelátón egy milliárd ember van, legalábbis annyinak tűnik, bár csak pár százezren lehetnek, de akkor is elég sok. Miért mindenki ezt a meccset akarja megnézni? Jah, mert a Yankees játszik a Red Sox ellen. Persze, elég nagy meccs és nu metal énekesként van hangom ahhoz hogy szétüvöltözzem a fejem, szurkolva a kedvenceimnek. Az egyik ismerősöm csapattag is, és később biztosan össze fogunk futni. Sok helyen vannak ismerőseim, mert nagyon sok előnnyel jár ha az ember ismert és nem csak ilyen címlap fiú mert azért a mi munkásságunk sokkal összetettebb ennél. Egy bandaként felelősséggel is tartozunk azért, hogy milyen üzenetet közvetítünk a rajongóink felé, és milyen viselkedést mutatunk. A meccs nagyon szoros és épp csak egy hajszállal van mindig előrább egyik a másiknál, és síkideg leszek a végére a döntő pontoknál hogy ki nyer de végül csak sikerül a Red Soxnak beverni azt a győzelmet. Csalódott is lennék ha nem tennék meg, és így miután megnyerték a meccset, megpróbálok kioldalogni. Szemembe húzom a sapkámat, de még így se tudok eléggé eltűnni és felismernek a paparazzik. Menekülőre fogom, és sietősen - igencsak sietősen - igyekszem kifelé, a büféhez hogy lerázzam magamról a kéretlen kullancsokat. VIP jegyem van, így igazából a biztonságiak bármikor megvédenek, és a fotósokat még csak meg sem verhetem. Bemenekülök a büfé védett szakaszába ami ilyen prémium jellegű a kiemelt vendégeknek. Mint én is vagyok, és nagy nehezen levegőt is kapok már. Bár... - Fenébe! Hol a passom?! - kapok a nyakamhoz ahol lógnia kellene de nincs meg. Kissé kétségbeesetten fordulok vissza de akkor a biztonsági őr éppen átenged egy lányt, akinek a kezében a keresett papírom van. - Ahh, köszi. Azt hittem még észrevétlen ki tudok surranni de nem sikerült - csóválom meg a fejem kis vigyorral. Rajta van a passon a nevem meg a képem és leteszem a kezemből a kólát amit iszom. Még vezetek innen haza és nem akarok belefutni egy szondázásba. - Uh, megtaláltad! Ezer köszönet és hála. Életmentő vagy. Meghívhatlak valamire cserébe? - intek a pult felé. Bármit kérhet, bármit. - Bár gondolom láttad de sean St. Vincent vagyok, örvendek.. - mutatkozom be hiszen lehet hogy nem olvasta el, csak felkapta és utánam iramodott vele.
“I have always been very calm on the outside.- Fernando Alonso”
Akár hihetetlen, akár nem: nem csak a nevem Minnie, hanem a termetem is. A magasságommal arányosan pedig nagyjából minden más is, kezdve a harmincöt-hatos lábammal, a gyerek osztályon vásárolt farmer rövidnadrágokon át (nem nevet: olcsóbb, jobb, csinosabb!) egészen addig, hogy körülbelül kétszer olyan gyakran járok ki pisilni mint egy átlagos ember. Ha sört iszok, akkor négyszer. Emiatt is kellett a lefújást követő pillanatban elindulnom kifelé, a mosdók irányába, mert bizony már szorulttá vált a helyzetem ezen a fronton. Amúgy sem nyert a Yankees, ami miatt még órákig tudnék puffogni, jobb ha elhagyom a lelátót. A mosdóból kiérve néztem a kis jelenetet, ahogy egy srác szaladt, majd a hiénák követték, de elsőre nem sikerült jól összerakni a képet, csak amikor menet közben megtaláltam a belépőjét. Még a neve is ismerősen cseng, de tényleg, ki az öregisten lehet?! Ahogy elsétálok a biztiboy-ok mellett, lobogtatva a pass-t, már kezd derengeni de még mindig halovány dunsztom sincs róla, hogy ki ez a srác. - Úgy tűnik, máskor ügyesebbnek kell lenned, cowboy. - vigyorgok rá, miközben magam is a pulthoz lépek, és nézem ahogy elteszi a belépőjét. Közben lassan, talán összeáll a kép, ahogy meghallom a hangját is. Talán énekel? Vagy valami ilyesmi lenne a tippem. - Kösz, de… - ám ahogy a tekintetem a kifelé hömpölygő emberekre siklik, már tudom, hogy még itt leszek egy darabig, mivel apró termetem miatt simán agyonnyomna a tömeg. - Hát, egy kólát megköszönnék. - mosolyodok el végül, majd felkönyökölök a pultra, és egy papír szívószálat szerzek, amivel majd a kólát tudom inni. A kedvenc dobó játékosom mezét mintázó pólóban vagyok, és baseball sapiban ami szintén Yankees színekben vagy inkább csíkokban pompázik, elég egyértelmű, hogy kinek drukkoltam. - Minnie Mitchell. - ragadom meg a felém nyújtott kezét, és meg is szorítom ahogy illik, nem vagyok nyápic nebáncsvirág, az irodában húsz pasival dolgozok, akik megtanítottak káromkodni, szexista és perverz vicceket/beszólásokat mondani, sört inni (és bár erre már nem vagyok büszke, elbüfögni az abc-t).... szóval ja, csupa csajos dolgot csinálok, de Bert arra is megtanított, hogy “csak a beszariak kézfogása olyan mintha döglött halat szorongatnál”. Egyébként, feltételezem, ahogy én nem ismerem fel csak dereng valami, neki fogalma sincs arról, hogy én ki vagyok. Pedig belül mélyen arra vágyok, hogy egyszer valaki végre felismerjen, egy közvetítés miatt. - Szóval, miért kergettek a dögkeselyűk? Esetleg mostanában szakítottál, vagy épp kérted meg valakinek a kezét? Netán simán csak boldogan éled az életed ők meg alig várják, hogy véss egy hibát és azonnal kattintgathassák a gépeiket? Rá se ránts, ezek ilyenek, én is utálom őket. - kérdezem még mindig jókedvűen, miközben meg is érkezik a kólám. Mert ezek a bulvár újságírók és a fotósaik ilyenek, ha boldog házasságban élsz, cukik a gyerekeid, nincsenek drog problémáid, a kutyád nem kakál az út közepére… akkor elkapnak egy pillanatban a parton, leázott sminkkel, hotdogot zabálva és máris kész a címlap miszerint most jöttél az elvonóról. Borzasztóak, de tényleg!
Egészen szoros a meccs és alig tudok bírni magammal hogy mi lesz a vége, de csak nem csalódok a csapatomban hiszen a Red Sox nyer bár el kell ismernem a Yankees se játszott rosszul, és sokáig úgy tűnt hogy ők nyerik majd a meccset. Persze lilult is a fejem, hiszen az nem lehet hogy lenyomják a kedvenceimet és ők vigyék el a trófeát. A meccs végén pedig megpróbálok kisurranni, és csendesen eloldalogni de a hiénák már vetődnek is, és beszaladok a vip részre ahová ők nem jöhetnek be, mezei fotósokként, ide csak profik és előre leszervezett engedélyköteles tagok járhatnak. Felszusszanok egy kicsit, de aztán meg a belépőm kezdem keresni, és akkor látom meg az alacsony termetű csajszit aki hihetetlenül emlékeztet valakire, de egyenlőre fogalmam sincs hol a fenében láthattam egyáltalán. Hm, eszembe fog jutni, eszembe fog jutni! - Jah hát ezektől szinte nem lehet szabadulni és még így is kint fognak várni a mélygarázsba de majd megküzdök velük... -sóhajtok fel hiszen most csak egy egyszerű meccset akartam nézni, és szurkolóként jöttem ki, nem úgy mint egy zenész aki itt akarja magát promózni hogy sport eseményekre jár. Sok ilyen van ám amúgy és nem feltétlen értek vele egyet hogy ez jó. Ha valaki meccsre jön azért jöjjön mert élvezi és mert szereti. - Na, ne kéresd magad. Ennyit igazán megtehetek ha már megmentetted a passom - mosolyodok el és végül is kérek neki is kólát, és hozzáírják a saját számlámhoz. Végül is gyakran erre járok Sebbyvel. - Örvendek, Minnie - szorítom meg a kezét, és értékelem benne hogy rendes kézfogása van és nem olyan döglött hal, ahogy a legtöbben csinálják. A neve hallatán azonban bekattan valami. - Héhéhéh. Te ilyen sportriporter vagy nem? - kérdezek rá mert mintha onnan lenne ismerős, és asszem ez most nem csak egy erős tipp, be is jön. - Áh, most éppen semmi extra nincs, a magánéletem az egy dolog, de kijöttem a kedvenc csapatom meccsér és ennyi. Persze, már mindent beleláttak itt a dologba de hát jah, ilyenek... Holnap lehozzák a lapok hogy megcsalom a barátnőm és egy korsó sörrel láttak itt a lelátón üvöltözni - legyintem el, mert nem érdekel a dolog. A mi rajongóink a legkirályabbak és semmit nem hisznek el ami nem a mi forrásunkból származik és nem veszik meg ezeket a szennylapokat sem. Igazán büszke vagyok rá hogy ilyen jófej közönségünk van amúgy hogy nem hisznek el minden hülyeséget.
“I have always been very calm on the outside.- Fernando Alonso”
Megvan ezeknek a tömegrendezvényeknek az a bája, hogy ha akarja, simán el tud rejtőzni az ember, pláne amikor a nézők hömpölyögve indulnak meg hazafelé. Bevallom, már engem is kerestek, állítottak meg olyanok, akik felismertek, mert nézik a videóimat, követik a blogomat. Tévében ugye még csak néhányszor láthattak, azt is elvétve, de ami késik nem múlik! Idegesítő, amikor megállítanak, autogrammot kérnek (most tényleg, egy Youtubertől??), meg ilyesmi, amikor az ember mondjuk késésben van vagy csak simán a mosdóba iszkolna mert majd’ bepisil. Nehéz az élet, bizony nagyon nehéz. Ezért sem lepődök meg, amikor egy VIP felé igyekvő srácot kergetnek a fotósok, olyannyira, hogy el is hagyja a belépőjét. Szerencséje van, hogy én találtam meg és nem az egyik rajongója, mert az tutira nem adta volna vissza neki, hanem elrakja emlékbe. - Miért nem adod a kulcsodat a sofőr szolgálatnak, és ők a hátsó kijárathoz viszik az autód? - kérdezem amikor a mélygarázsról beszél, hiszen a játékosok is így csinálják, és ha jól tudom a VIP belépő mellé jár is egy ilyen szolgáltatás. Én mindenesetre megpróbálnám, inkább, mint hogy még ott is lencsevégre kapjanak. - Tényleg semmiség, én is sokat bosszankodnék ha az enyém veszne el. - mosolygok rá vissza. Valószínűleg ő ajándékba kapta a jegyet, az ilyesmiért nem szoktak fizetni. Bezzeg az én kis bérletem - oké, marha jó helyre szól - súlyos pénzekbe került nekem. Még szerencse, hogy megengedhetem magamnak, alig van hobbim, ami meg van arra nem sajnálom a pénzt. Egyszer élünk vagy mifene! - Sean vagy, ugye? A műhelyben tök sokszor hallom a dalaitokat! - kezd derengeni valami, de azért még kézfogás közben kis megerősítésre várok. Sejtettem én, hogy híresség lehet, de nem gondoltam, hogy mekkora. Oké nem Michael Jackson, de marhanagy rajongó tábora van. Széles vigyorra húzódik a szám, amikor felismer, azért ez elég menő, hogy ő a híresség és mégis tudja, hogy én ki vagyok. - De igen! Láttad a múltkori Nascar különkiadást a sportcsatornán? - a legtöbben innen ismernek fel mostanság. Volt egy olyan “különkiadás” a Nascar felvezető műsorában, amiben különböző sport riportereket és bloggereket szólaltattak meg, és én is szerepeltem a műsorban. Na, azóta néha már az utcán is megállítanak emberek, akik felismernek. - Hát… az könnyen meglehet, hogy ilyesmiket találnak majd ki. - pillantok a hátunk mögé, ahol már kattognak is a gépek, pusztán amiatt, mert épp beszélgetünk. És ó te jó ég, történetesen ellentétes neműek vagyunk, és egyikünk sem coming out-olt még, szóval feltételezhetően (a bulvár szerint 100%) éppen randizunk. Mázli, hogy épp nem járok senkivel, különben az ilyen pletykáktól már kitépte volna a haját. Ez ziher! Kesernyés fintorra húzódik a szám, ahogy belegondolok, hogy milyen nehéz lehet neki kitenni a lábát az utcára. Nem tud elmenni meginni egy kávét, nem tud elmenni se egy meccsre, se étterembe, se nyaralni se semmit, mert ezek a dögkeselyűk mindenhol ott vannak. - Elég szar lehet. - sóhajtok végül együttérzően, majd azért kicsit elmosolyodok. - Bár tudom, nem éppen A ligás verseny, de a brooklyn-i versenypályán a nagybátyám az egyik csapat versenymérnöke. Ha gondolod, el tudom intézni, hogy a barátnőddel kipróbáljátok a járgányt. Bo imádná! - Bo a bácsikám, és tényleg szó szerint odavan ezért a bandáért. Nyálas vagy se, így van. Tényleg minden hátsó szándék nélkül ajánlom ezt fel neki, mert lassanként ahogy én is az ismert emberek rögös útjára lépek, kezdem megtapasztalni, hogy milyen nehéz hozzájutni egy kis zavartalan szórakozásért. - Már persze csak ha érdekelnek az ilyen izomautók. - mert azt el kell ismernem, hogy nem mindenkinek az a szíve vágya, hogy öt-hatszáz lóerő dübörögjön alatta.
Nem számítottam rá hogy már egy meccsen sem lehetek biztonságban ás inkognitóban de lehet hogy azért van ez mert jellegzetes a hangom és még ordítani is úgy tudok hogy felismerjék a hangom. Hát nem tudom, tényleg nem. Mindenesetre a gyorsaságomon múlik hogy időben bejutok a Vip szekcióba ahová nem követhetnek már, és utána kezdem el keresni a passom. Az előbb még esküszöm megvolt, hová a nyavalyába lett akkor mégis? Nem találom. Végül egy alacsonyabb lány jelenik meg aki furcsán ismerősnek hat és a kezembe nyomja a passom. Ez életmentő komolyan. - Hú! Hát köszönöm hogy megtaláltad. Nem tudom mi lett volna velem enélkül - hálálkodom a csajszinak, de nem tudom még hová tenni. A kérdése logikus valahol mert a tagságom mellé jár ez is de nem vettem eddig igénybe a szolgáltatást. - Már eszembe jutott de eddig olyan sznob dolognak tartottam és nem akartam ennyire elszigetelődni hogy úgy tűnjön én is valami ilyen seggfej vagyok - mert alapvetően nincs bajom az emberekkel és azzal ahogy keresnek, hogy képet kérjenek vagy autogramot vagy bármi mást. Viszont vannak olyan helyzetek amikor eléggé nem jó az időzítés és most pont egy ilyen szituáció van. Nem igazán kívánom most a rajongóimat, mert van elég problémám így is. - Jah hát, ha az ember már egyszer megkapja.... illene vigyázni rá. Szóval duplán köszi - mosolygok ahogy meghívom egy kólára. Igazán megérdemli a dolgot. Nekem meg semmibe nem kerül igazán, csak hozzáírjuk a többihez. Ahogy felismer csak elmosolyodom könnyedén. Igen, híres vagyok de ettől még mindig én vagyok én, és maximum több ember tudja ha ordas seggfejkedni kezdek valakivel. Nyilván nem ok nélkül, hiszen nem szeretem a felesleges szájkaratét, de van amikor belemegyek és a mostanában lévő feszült légkör néha kihozza a rosszabbik énem. - Ja, láttam. Meg láttam a youtubeon is sportközvetítést és megmaradt mert tök jól nyomtad - teszem hozzá, mert nem csak a Nascart láttam, hanem többet is. Már persze, amennyi időm nekem van erre hogy szörfözzek de néha ránézek miközben virrasztok mert szeretem a sportot és nagyon sokat edzek hogy formában maradjak. - Nem igazán érdekel. A mi bandánk azon kevesek közé tartozik aki elmondhatja magáról hogy elképesztő rajongótábora van. Olyan emberek, akik nem hisznek el mindent amit leír a bulvár sajtó és saját magunk kezeljük a médiafelületeinket. Tudják azt, ami velünk történik. Jót és rosszat is megosztunk mert nagyon tudnak minket támogatni, és mi is rengeteg jótékony dolgot csinálunk. Adakozunk is, koncertezunk is valamiért és olykor csak elmegyünk egy-egy rajongóhoz hogy találkozhasson velünk. Cserébe ők eljönnek a koncertjeinkre és nem hisznek el minden szart amit a bulvár lehoz és csak nevetnek rajta mekkora képtelenség - mesélem neki és tényleg hálás vagyok ezeknek az embereknek hogy ennyire kitartanak mellettünk jóban és rosszban is. - Néha nehéz, de én választottam ezt az életet annak minden előnyével és hátrányával szóval nem panaszkodok - mosolyodom el. - Az remek lenne! Már ha az is játszik hogy a tesómat hozhatom el a barátnőm helyett. Ő nem igazán van jól ehhez - sóhajtok fel, ahogy előkapom a telefonom. - Figyi, bejelölhetlek face-en? Akkor le tudnánk majd beszélni mert szívesen kipróbálnám a járgányt. Bár cserébe csak ingyen koncertjegyet tudok adni, sporttudosítást nem - nevetek könnyedén, hiszen én más világban mozgok. Ettől még lehet ilyen kis kompromisszumunk.
“I have always been very calm on the outside.- Fernando Alonso”
- Hát… valószínűleg kaptál volna egy másikat. - mosolyodok el egy apró vállvonás mellett, hiszen akinek ilyen belépője van, az bármikor kérhet egy másikat is. Nem mintha hebehurgya szétszórt alaknak tartanám, mert hát ez nincs a homlokára írva, és egy ilyen menekülés közben simán benne van, hogy elveszik a belépő, de tény, hogy én a helyében ezen nem aggódnék. - Szerintem nem tűnnél sznobnak. Sokan átmennek minden határon, és a rajongásuk átmegy már inkább egyfajta zaklatásba. Ha nem tudsz anélkül kijutni innen, hogy negyvenkét mikrofont nyomjanak az arcodba… nos, én kiszöknék a hátsó ajtón. - mosolygok rá biztatóan. Nehéz lehet így, hogy népszerű is, meg is akar maradni normális embernek, de a körülmények ellene dolgoznak. Egy idő után a népszerűség túl nagyra nő, és már óhatatlanul is kénytelen elszigetelődni, még ha nem is akar. A saját jól felfogott érdekében, mert bizony az “újságíró” kollégák elég szemetek tudnak lenni. Meg nyomulósak. És kártékonyak. - Semmiség, tényleg. Engedd el. - intek mosolyogva ahogy várom a kólát. Elgondolkodtató, hogy ennyire emberi tud maradni. Mármint, munkám okán ismerek eléggé népszerű arcokat, oké nem zenészek, de elég sokan közülük jóval többre tartják magukat, mint amennyit a valóságban érnek. És ez most nem gonoszság meg nem is kritika, de tényleg nagyon sokaknak elszáll az agya. Kifejezetten szimpatikus benne, hogy ő nem ilyen, és minden hátráltató tényező ellenére is próbál ember maradni amennyire csak lehet. - Oooh, köszi! Sajnos a tévé csatornánál nem így gondolták, de az újság ahol dolgozom erőteljes profil váltásban van, és indítunk néhány online sportcsatornát, ahol majd én is közvetítek megint. Remélem tetszeni fog. - ha az élet becsuk egy ajtót, ugye akkor kinyit egy másikat. Vagy fogom magam, és bemászok az ablakon. Elképesztő lehet a rajongótábor, tényleg le a kalappal! Ritka az ilyesmi, hogy nem csap át az érdeklődésük a tülekedős-furakodós-mindegy mit írnak csak róluk szóljon szintű mániába. - Szerencsések vagytok. Azt hiszem, olvastam is valahol, hogy a múltkor egy kórház gyerekosztályán látogattatok, ha jól emlékszem. Az ilyesmit meg szokta hálálni a közönség is, szerencsére. - bólogatok. Tényleg sok energia lehet velük kommunikálni a különböző felületeken (én már csak tudom, ez a munkám), de úgy tűnik megéri. Az őszinteség amúgy is menőbb, mint sok zenekar kirakat élete. - Szóval még szökőévben egyszer sem gondolkodsz el azon, hogy valamit másként csinálnál? - teszem fel a kérdést. Én is imádom a munkám, a kollégákat, meg úgy mindent, és szeretem azt az életet amit élek, de ha vissza mehetnék az időben, bizony jópár dolgot másképp csinálnék. Nem hagynám abba a gokart versenyzést, bármennyire is nyafogjon az anyukám, és sokkal előbb elkezdtem volna vezetni a blogot meg mindent. Jobban belegondolva, igaza van. Olyan nagyon sok kardinális ponton én sem változtatnék. - Persze, hozhatod őt is. - bólogatok, majd a tudatlanok bűntudatával sütöm le a tekintetem. - Nem tudtam, ne haragudj… remélem jobban lesz hamar. - nem akarom erről faggatni, hiszen udvariatlanság, meg hát a magánéletében vájkálni sem szeretnék. Az ő dolga, magánügy. Mindenesetre őszintén remélem, hogy tényleg hamarosan jobban lesz. - Aha! - felelem, és segítek neki megtalálni a privát profilomat. Jó dolog ez a Facebook de csak addig, míg nem kell az embernek inkognitóban, laposkúszásban használnia. Mert amint a saját képemmel és nevemmel használnám… napi száz üzenet jönne, aminek legalább a fele embertelenül perverz. És nem, most nem viccelek. - A koncert jegy is szuperül hangzik! - felelem habozás nélkül, mert Bo szinte biztos, hogy marhára örülne neki! Tényleg csípi ezeket a srácokat, szóval ha két jegy lenne a cserekereskedelem tárgya, tutira Bo menne el velük. Aztán, hogy engem vinne magával vagy az aktuális csaját, azt már a jó ég se tudja. Nem mintha csélcsap lenne a fazon, csak még sosem láttam kétszer ugyanazzal a nőcivel. Nincs ebben semmi, szerintem. - Szerintem az lesz a legegyszerűbb, ha megírod, hogy mikor értek rá, én meg egyeztetek a bácsikámmal, hogy aznap éppen van-e valamilyen hivatalos teszt. Mondjuk, a pilóták általában külön készülnek, így velük nem biztos, hogy találkozni tudtok, de ha szeretnéd, megpróbálhatjuk ezt is elintézni. - vonok vállat, mert az ilyesmi mindenkinek jó. Neki is, nekem is, a csapatnak is, meg úgy általában mindenkinek. És nem a média nyilvánosság miatt, hanem mert az emberek így működnek, szoktak szívességet tenni egymásnak mindenféle hátsó szándék nélkül is.
- Lehet, de azért ha már kapok egy ilyen értékes dolgot, azért illene rá vigyáznom, mert nem is az számít hogy kapok másikat hanem a figyelmesség - teszem hozzá, de biztos kaptam volna ha nem kerül elő. Bár nem ezen múlt a dolog, mert próbálok mindent megbecsülni amit jószándékból adnak és persze van benne nem kevés marketing is de ennyi még belefér. - Lehet mégis be kell vállalnom. A mikrofonokkal nem lenne baj, csak néha nagyon izé hogy tudod, nem csak a nyilvános eseményeken van ez, hanem minden alkalommal, még amikor boltba is megyek. Bár igyeszem nem problémázni rajta, mert valahol ezek is visszajelzések hogy nem vagyok egy emberutáló lény, de... néha fáraszt azért - vakargatom meg a tarkóm, mert néha nagyon is nehéz velem. Nem vagyok könnyű természet és ezt el is ismerem és néha még az angyaltürelmű bátyám idegeire is tudok menni és utána persze nem győzök tőle bocsánatot kérni. - Jól van, jól van - nevetek fel könnyedén ahogy beleiszom a saját kólámba is. Kell egy kis innivaló a nagy örömre hogy meglett a belépőm. - Hm, érdekesen hangzik. Biztos követni fogom, mert amikor éppen odajutok, nézek én is sportközvetítést csak hát ritkán esek oda a gépem/tévén elé úgy hogy tényleg tudok figyelni és nem kattog a háttérben semmi mások az agyam. Néha kikapcsolódni is nagyon nehéz - teszem hozzá és a szavaira elmosolyodom. Meleg, őszinte mosoly. Én is imádom hogy ennyire szeretnek minket. - Mérhetetlenül mázlisták vagyunk de valahol azért ebben van egy kis kölcsönösség és tudatosság is. Annak idején, amikor Sebbyvel elkezdtük ezt csinálni, megfogadtuk hogy mindig nyitottak leszünk a rajongókkal és jót és rosszat is megosztunk velük ha érdeklődnek irántunk és ehhez azóta is ragaszkodunk. Mi kezeljük a közösségi médiáinkat, nem asszisztensek - teszem hozzá, és aki a Sean St. Vincent Official-nak ír az velem beszélgethet már ha épp tudok rá válaszolni és engedi az időm. Mindig akarok időt hagyni ezekre, mert az emberségem fontos hogy érezzék, nem hiszem magam istennek meg ilyesmi de már valami olyasmi hörgésem van mint Thornak szerintem. - Igen voltunk. Több kórházban is, és a gyerekosztályok különösen szívettépőek tudnak lenni és őszintén szólva nem is akartuk hogy lehozza a sajtó mert... ezt nem hírverésből csináltuk hogy az emberek lássák micsoda jótett lelkek vagyunk és még többen szeressenek minket. Egyszerűen ezt diktálta az emberségünk és igyekszünk mindenhová eljutni, ha nem is azonnal de idővel, és sok távoli rajongóval is találkoztunk már akik valamiért nem tudnak eljutni a koncertjeinkre de ettől még az ő szeretetük és energiájuk is ugyanolyan értékes nekünk - fejtem kicsit bővebben is mert a kórház téma... hát... nehéz. Sharon már szinte ott lakik, és így félig én is, amennyit járok hozzá és... hihetetlen. Ez az egész annyira irreális. - De. Szökőévente egyszer, hogy... mi lett volna ha villamosmérnök leszek vagy könyvelő de valahogy sosem tudom elképzelni és... a diplomám is szoftwerfejlesztésből fogom írni - mosolyodom el könnyedén. Leeresztek mint egy szottyadt lufi. - Sharon... nos.... meg fog halni - bököm ki elszoruló torokkal, hiszen kimondani is fáj de a tagadása a nyilvánvalónak még rosszabb. - Autoimmun betegség... - teszem hozzá. - Apróság csak, de ha kellene írj nyugodtan és meglesz. Ritkán adjuk ki az összes vip jegyünket akiket hozhatunk magunkkal lévén rajtam kívül mind szinglik és Sharon sem jár már el a bulikra pedig ott ismerkedtünk meg... Bejött a backstagebe egy grupie barátnőjét kísérve... - mosolyodom el a kellemes emlékre hiszen hallani se akart rólam. Én meg nem adtam fel egykönnyen. - Köszi. Oké akkor majd megbeszéljük a részleteket, de az sem baj ha nem találkozunk, elvégre nem is azért mennénk, hanem csak simán.... jól érezni magunkat, ez a legfontosabb - teszem hozzá.
“I have always been very calm on the outside.- Fernando Alonso”
- Óóó, ez ismerős! - bólogatok, amikor arról beszél, hogy néha kiakasztják a túl buzgó rajongók és/vagy újságírók. - Ki nem néznéd belőlem, de a nagybátyám például elég gyakran nevez méregzsáknak. Elég kicsi az önuralmam, szerintem ezen még bőven dolgoznom kellene, de olyan jól esik néha káromkodni meg kiadni a gőzt! - vigyorodok el, hogy oldjam a feszültségét. Nincs mit szégyellni azon, ha néha inkább egy lakatlan szigetre költözne az ember, magam is így vagyok ezzel az idő nagy részében. Bólogatok a szavaira, mert ezzel egyáltalán nincs egyedül. - Sajnos az embereknek elég kevés idejük van arra, hogy kikapcsolódjanak és elheverjenek a kanapén meccset nézve. Ezzel nem vagy egyedül. - mosolygok rá félig biztatóan, hiszen nem dőlt össze a világ,és egyszer majd csak csitul körülöttük a forgószél. Vagy megszokja, de a kettő közül az egyik biztosan meg fog történni. Legalábbis én bízom benne, hiszen képtelenség éveken, évtizedeken keresztül így élni. - Szerintem szuper, ha beengeditek az életetekbe a rajongókat is. - bólogatok, majd elgondolkodok egy kicsit - Azt hiszem, én is hasonlóan csinálom, igaz sokkal kevesebben követnek, mint titeket. De én is ügyelek rá, hogy minden üzenetre válaszoljak, és hát a videók készítésében is benne vannak sokszor a barátaim, rokonaim… Egyszer a szüleim pont akkor jöttek látogatóba Floridából, mikor volt egy fontos határidős melóm. Anyunak azt mondtam, hogy csajos programunk lesz, közben meg körpályán teszteltünk egy versenygépet. - kuncogok - Végül is, élvezte, és meglepő módon azon a videón van a legtöbb megtekintés. - szeretem én is a valódi dolgokat, igazi emberi reakciókat. Szinte soha nem dolgozok előre megírt szövegből. Majdnem mindig az első felvétel a végleges, csak ott vágok ahol muszáj. Nem reklámozok semmit, hacsak erre külön nem szerződtünk, de akkor is csak olyan terméket vagyok hajlandó dicsérni, amit magam is szívesen használok. Nem verem át a rajongóimat, és néhány rongyos dolcsiért a saját hitelességemet sem vagyok hajlandó veszélyeztetni. Szóval igen, tökéletesen értem miért így intézik a dolgaikat. - Gondolom a manager ilyenkor otthon zokog a párnájába. - megcsóválom a fejem, de azért mosolygok is. PR szempontból felbecsülhetetlen lenne néhány kórházi látogatásról szóló cikk, és hát nekik ugye a megjelenés az egyik legfontosabb. - Rendes tőletek, hogy az ilyesmit tényleg önzetlenül csináljátok. Le a kalappal, sokan csak oda állnának egy fotó erejéig, hogy tele legyen velük az összes újság és kész. Jó, hogy vannak még rendes emberek. - biccentek is elismerően, bár nem lehet nem észrevenni a lassan bekúszó szomorúságot a srác hangjában. Valami személyes érintettsége is lenne talán? Ennyi tapintat és emberség még belém is szorult, hogy nem piszkálom az érzékeny témát. - Azért a szoftver fejlesztés elég menő. És egész jó alternatíva, ha már nem akarnál zenélni. - ami nyilván sosem fog bekövetkezni, de mindenképp pozitív, ha vannak egyéb tervei is az életben és több lábon áll. Én is hasonlóan gondolkodom, csak nekem a B-terv is a sporttal volt kapcsolatos. Eléggé egysíkú az érdeklődésem. Azt viszont nem mulasztom el, hogy mennyire elkedvetlenedett. Bambán bámulok, mikor kimondja a súlyos szavakat. Nem mondom, hogy együttérzek vagy ilyesmi, mert fogalmam sincs milyen nehéz lehet nekik. Bár általában nincs gondom a dumálással, most mégis kétszer is átrágom a mondatot mielőtt kimondanám. - Sajnálom. - sóhajtok végül egy jó nagyot - Gondolom már mindent próbáltatok, de van néhány orvos ismerősöm, ha esetleg tudok segíteni, bármiben… - szomorkásan húzom el a szám. Tényleg van pár doki, akikkel jóban vagyok, és egy-két VIP belépőért cserébe biztosan tudnak ajánlani valami specialistát, soron kívül is akár. Olyan szomorú, amikor egy szerelmespárt ér ilyen nehézség, szinte már tragédia. - Köszi! - bólintok, mikor a jegyeket ajánlja fel - Ő is rajongótok volt már akkor is, vagy csak kísérő volt? Imádom az ilyen történeteket! - érdeklődöm kedélyesen, és eszembe ötlik az a valami, ami még csak bimbózik ugyan, de egészen hasonlóan véletlen találkozás volt. - Én pár napja voltam véletlenül egy vakrandin. A barátnőmmel mentem volna, ő meg egy másik csajjal aki csúnyán felültette, és… hát, végül is mázli, hogy így alakult, legalábbis eddig úgy tűnik. - vonok vállat halványan mosolyogva, hiszen az a bizonyos vízilabdás srác minden tekintetben különleges. Vonz, mint egy mágnes a vasat. - Biztos vagyok benne, hogy szuperül fogjátok érezni magatokat! Bo ért hozzá, vele mindenki jól érzi magát. Mehettek többen is, csak akkor oda szólnék előre, hogy úgy készüljön. - látszik rajta, hogy rá férne egy ilyesfajta kikapcsolódás. Mondjuk, kire nem? - Szívesen megyek én is, meg hát, elég sokat lógok arrafelé, van rá esély, hogy egyébként is összefutnánk. Egyébként, érdekelne egy verseny is? Különleges élmény, biztos vagyok benne, hogy tetszene a boxutcából is. - teszem még hozzá, majd hátra sandítok, hogy oszlik-e már a tömeg. Már alakul, de még mindig sokan tolonganak a kijáratok felé. - Szerinted van rá esély, hogy még ma kijussunk innen?
Bármennyire is szeretem a rajongóimat, néha még nekem is teher tud lenni hogy minden egyes bokorban megállítanak, bár azért igyekszem nem mutatni és többnyire normálisnak tartom magam ahogy viselkedek. Akkor van baj ha ittam és ingerültebb vagyok a kelleténél, olyankor volt már hogy be akartam törni pár orrot de persze nem mindig hagyták. Szemfülesek ám a biztonsági emberek. - Hát, ne vedd sértésnek de tényleg nem nézném ki belőled hogy ilyen lennél. Bár persze, szerintem tök normális hogy néha mindenki agya elpattan. Csak ha valaki híresebb, akkor mindenki azonnal tudja... - sóhajtok fel, aztán hozzáteszem még. - Ha az ember rock énekes, legálisan akadhat ki bármikor, és bármeddig mert az ember azt hiszi hogy ez is a show része - kulisszatitok, de nem akkora nagy. Sokszor vezetem le a feszkót próbán, vagy a bulin és ezért lesz mindig fergeteges a hangulat, mert nem csak tengünk lengünk színpadon, hanem energiával odatesszük magunkat. Minden bulink erőteljes és tele van azzal a szeretettel amit kapunk a rajongóktól. A létező legjobb érzés a világon ahogy szeretnek minket. - Igen. Sajnos én is érzem, nekem sincs erre időm, pedig néha jó lenne csak úgy egy tál popcornnal vagy nachossal végignézni pár meccset kényelmesen. De majd nyugdíjas éveimben bepótolok mindent - vakarom meg az állam egy kicsit elgondolkodva. Lesznek-e egyáltalán nyugodt éveim? Megérem-e hogy pihenhessek a hintaszékben ki tudja hány unokával körülöttem? Unokák, gyerekek.... Sharon.... ő nem fog nekem gyermeket adni. Nem volt rá lehetősége. - Nyilván nem mindenbe, de szerintem ez kölcsönösség, és nem akarjuk hogy azt gondolják hogy teljesen más univerzumban élünk. Igen, híresek vagyunk, de ugyanúgy járunk boltba, mint mások, és szoktunk kutyát sétáltatni és betegnek lenni. Fairnek érzem hogy a legfontosabb momentumainkba beavassuk őket, mert ez egyfajta partnerség - magyarázom neki mert számomra fontos hogy a rajongók is érezzék, nem vagyunk istenek, nem akarjuk magunkat föléjük helyezni semmiben sem. - Akkor az izgalmas család látogatás lehetett de az a jó ha anyukád is élvezte, akkor már eleve megérte az egészet. A család nagyon fontos - mosolyodom el melegen, hiszen én már csak tudom. A bátyám a legfontosabb személy az életemben, és mindent más képes lenne hátraszorítani ha arra kerülne sor, de szerencsére ő is imádja Sharont és az egoista macskáját, Daisyt. Eleinte kikészített az a szőrzsák, most meg... macskaszőr mindenhol... - Nos, igen szokott - nevetek fel könnyedén, mert Tom azért elég megértő és pontosan érti mit és miért csinálunk de néha tényleg kell a sajtó és mindig hagyjuk neki hogy egy-két látogatást kiszivárogtasson. - El nem tudom mondani mekkora szerencsénk van a menedzserünkkel, de néha tényleg telesírja a pánáját, máskor meg leüvölti a hajunkat de tudja ő is hogy mikor nem akarunk sajtót magunk köré és mikor igen. Több mint tíz éve ismer minket - teszem hozzá. - Jajj nem dicsekvésből mondtam ám - tiltakozok, mert akkor azt színpadon tettem volna millió ember előtt. Viszont vannak az életben fontos dolgok és a kórházak, alapítványok sokszor kérik a neves előadók segítségét. Ha megtehetjük, nem utasítjuk vissza őket. A hírnevünket próbáljuk mindig jól használni. Az esetek nagy részében sikerül is, de volt már olyan is, hogy nem jött össze és elég kínos volt a helyzet. Utólag persze, ez is csak szép emlékké fakult. Sharon halála viszont Demoklész karjaként lebeg a fejünk felett és tudom hogy abban a pillanatban halok meg ahogy ő is. Már semmit nem tudunk tenni, és mindenen IS túl vagyunk. - Igen, már mindenen IS túl vagyunk sajnos, már csak elodázni tudjuk sajnos a lehetetlent és azt sem sokáig. Olyan... nehéz ezt így kimondani hogy.... Már minden nap ajándék - mosolyodom el szomorkásan, mert nem is kérdés hogy addig fogok bejárni hozzá amíg lehet, és igyekszem a kezét fogni mindig, de rettegek hogy nem búcsúzhatok el tőle. - Köszönöm Minnie, tényleg - mosolyom most neki szól hogy segíteni akar, hogy orvost ajánl. Szerintem nincs olyan az egész világon akinél ne házaltunk volna már. - Kísérő. Az egyik barátnőjével jött aki viszont rajongó volt, és koncert után hátrajöttek hozzánk beszélgetni és így kerültem kapcsolatba vele. Akkor hallott minket először, még nem voltunk olyan nagyon híresek és így nem volt olyan hírnevem sem hogy érdemi legyen. Sharon azért szeretett és szeret most is aki vagyok - válaszolok neki ahogy lassan megiszom a kólám. Jól esik most beszélgetni, legalább nem egyedül várakozom. - Na hát néha vannak ilyen jó véletlenek. Örülök ha jól alakult, remélem így is fog maradni - szélesedik ki a mosolyom, én tudok örülni mások örömének is, nem csak saját magam érdekel. - Remélem én is. Rám férne egy kicsit. Megkérdezem a tesómat, ha mennénk akkor is maximum öten, csak a szűk banda ha még belefér a keretbe. Cserébe persze, ugyanez áll a jegyekre is, nem csak egyet tudok szerezni neked - ez így fair, és szeretek kikapcsolódni csak hát elég régen volt már rá lehetőségem mert minden figyelmem leköti Sharon állapota. - Versenyezhetünk is. Király lenne kipróbálni hogy milyen "igazi" versenyzőnek lenni - ezen azért elgondolkozom, de érdekel, és szemmel láthatóan izgatottabb is leszek a témától. Végül is, ennyit... ennyit megengedhetek magamnak nem? - Ahha, lassan már eltűnik a tömeg. Egészen kezd barátságossá válni a helyzet - pillantok a kijárat felé. Még mindig sokan vannak, de már nem olyan tömött sorokban áramlanak mint fél órával ezelőtt.
Kezdőlap
