Aicha & Jamie

"first you take a drink, then the drink takes a drink, then the drink takes you"

Az elmúlt durván két hónapban sok olyan dolog változott meg az életemben, amelyekhez még mindig szükségem van időre és megszokásra. Sok év után például nagyon szokatlan a bátyámmal élni és már-már újra megismerni őt, hiszen amikor tizennégy évesen Ausztráliába kerültem, nem ugyanazokat a dolgokat szerette, mint most sok évvel később. Sosem tartottuk olyan mértékben a kapcsolatot, hogy akár azzal is tisztában legyünk, hogy hogyan issza a másik a kávéját, vagy mi a kedvenc reggelije. Akármennyire szerettem volna úgy érezni, hogy ezen évek ellenére is, most nagyon is próbálkozom azzal, hogy helyrehozzuk a kapcsolatunkat és lehetőséget adjunk a másiknak arra, hogy igazán testvérek lehessünk, nem éreztem úgy, hogy ténylegesen ott lennék ennek érdekében, testben és lélekben is. Hiszen mindenki fejében él egy kép arról, hogy pontosan milyennek is kellene lennie egy testvérpárnak, akik tényleg jóban vannak egymással. A gyerekkoron túllépve kialakul egyfajta összetartás, ami később, felnőttként talán sokkal nagyobb jelentőséggel bír, mint egy-egy játszótéri baleset alkalmával. Sőt, sok esetben a testvérek között az információ is sokkal könnyedebben áramlik, mint a szülők felé. Ennek pedig Dan és közöttem is azt kellett volna eredményeznie, hogy megosztjuk egymással életünk fontos eseményeit és azokat a dolgokat, amelyek klasszikus esetben akár egy barátra is tartozhatnak. Én viszont még csak azzal sem voltam teljes mértékben tisztában, hogy mi zajlik a Neoyangnál, miért jött Dan New Yorkba.
Tudom, rossz kifogás, de sok mindent fogtam mostanában - az elmúlt több, mint két hónapban főleg - a munkámra. Azt, hogy miért nem érek rá a családommal foglalkozni - történetesen a Yang felével -, hogy miért nem érek rá a bátyámmal foglalkozni, vagy hogy miért is nem akarom felvenni a kapcsolatot a szüleinkkel most, hogy én is az Államokban vagyok, Dan mellett. Soha nem állította persze senki, hogy egyszerű lesz, vagy hogy el lehet lazáskodni az orvosi pályát. Amikor emberi életemről van szó, azt hiszem ilyesmi szóba sem kerülhet. Viszont az is száz százalékban igaz egy orvos mindennapjaira, hogy nem csak rengeteg energiát kell rááldozni arra, hogy helyesen cselekedjen, megfelelően bánjon a betegekkel. Időben is rengeteget elvehet tőlünk ez az állás, amit sokszor nem is pótol egy-egy műszak közötti szünet, mert ugyanúgy ott kell lennünk és talpon lenni. Heti nyolcvan óra pedig éppen a duplája annak, amit adott esetben egy irodai alkalmazottnak le kell dolgoznia.
A húzósabb napokon persze én sem vállalkozom olyasmire, mint a main, amikor a műszakomat követően rögtön azzal indítok, hogy ki akarom gyalogolni magamból a nap fáradalmait  és a stresszt, ami a kórház falai között ért. Mind nagyon másképp kezeljük a problémáinkat és a felgyülemlő stresszt. A bátyám a testmozgásra esküszik, Levi az alkoholra, nekem jelenleg arra van szükségem, hogy ha csak minimálisan is, de kiszellőztethessem a fejemet. Nem tervezek túl sokáig a városban mászkálni, mert jelen esetben nem célom éjszaka a város utcáink bóklászni.
A gondolataimban újra meg újra megismétlődő eseményeken való agyalás helyett jelen esetben próbálok inkább a környezetemre fókuszálni és arra, hogy mi történik körülöttem. Hogy már annyi az idő, hogy mások szórakozni indulnak, vagy épp most indulnak a második hely felé, amit az éjszaka folyamán meg akarnak látogatni. Meglep, hogy az időjárás ellenére is mennyien vannak, habár egy ekkora városban nem kellene, hogy ezen csodálkozzak. Az a fajta tömeg azonban, ami így is körülvesz, csak arra sarkall, hogy inkább le akarjak inteni magamnak egy taxit, hogy hazamehessek. Úgy ítélem, hogy egyszerűbb lenne, ha visszafordulnék és ahelyett, hogy a korábban gondolt útvonalon, a szórakozóhelyekkel szemközti parkon át sétálnék, inkább a forgalmasabb útnál kellene próbálkoznom. Nem kell túl sokat sétálnom, hogy hirtelen olyan arccal találjam szembe magamat, akit ismerek. A járásából ítélve valószínűleg már ő is elmondhatja magáról, hogy legalább egy helyen kipróbálta milyen az alkoholfelhozatal, én pedig kíváncsian pillantok körbe, hogy lemaradt-e tőle a társasága, vagy tényleg egyedül van-e. - Aicha? - Könnyedén csúszik ki a számon a neve, amikor egymás mellé érünk és elé lépek, majd finoman megfogom a karját. - Jamie vagyok. Doktor Seo. - Ezt már csak azért is tartom fontosnak, mert a betegségére való tekintettel talán így sem volt a legokosabb döntés csak úgy elé állni és ráköszönni. - Jól vagy? .. És... szólóban? - Utóbbinak semmi köze ahhoz, hogy jól van-e, de ha valóban egyedül van, nem tartom túl jó ötletnek, hogy csak úgy maga járkáljon, ilyenkor.

⋈ | 696 | öltözet