Van mikor már az ember úgy érzi, hogy ennél már csak rosszabb lehet. Aztán jönnek olyasfajta pozitív behatások is, amiket gyakorlatilag már csodának könyvelünk el. Egészen meseszerű, így először hinni sem akarunk neki. Mire pedig eljutunk odáig, hogy higgyünk benne, addigra már lehet, hogy sok jóról lemaradtunk. Valami hasonló van most nálam is. Hirtelen mintha minden felhő eltűnt volna és most már látni a szivárványt is, ami több mint hihetetlen ennyi nehézség után. Most mégis mindenem megvan, ami egy emberi élethez szükséges: család, egy elveszett báty, új munka, jó orvosok és pár potenciális új barátok. Igazából már nem is tudom mit kívánhatnék, ennél jobban már semmi sem teljesülhetne.
A munka is eléggé tetszik annak ellenére, hogy életemben most először végzek irodai munkát. A kár csak az, hogy nem ülhetek egésznap a gép mögött, és elég sok emberrel kell találkoznom. Persze ennek normális esetben örülnék is, de mióta elvesztettem az arcfelismerő képességemet… Valahogy még ezt a főnöknek sem tudtam beadagolni, mert fogalmam sincs, hogyan is kezdhetnék ehhez hozzá. Eddig még probléma nélkül megúsztam, de nem biztos, hogy ez mindig is így lesz. Lehet majd egyszer pont emiatt csinálok magamból hülyét. De mi van, ha a főnök azonnal alkalmatlannak talál, amint meghallja? Hm, mondjuk ez képtelenség, mert akkor fel sem vett volna nulla tudással. Még mindig nem értem, hogy miért pont én nyertem felvételt. Utólag visszagondolva ég a bőr a pofámról, amiért annyi hülyeséget összehordtam ott zavaromban. Azt sem tudtam hol vagyok, ki vagyok és miről beszélek. De ezek szerint jól adtam el magam ennek ellenére.
Mondjuk most már teljesen felesleges is negatív dolgokon vagy a múlton rágódni, mert csak a jövő felé szabad haladni és a jelenben élni, csupa pozitivitással! Bár őszintén jobban örültem volna, ha Kai nem hagyja rám teljesen a bevásárlást. Általában én szoktam megcsinálni, mivel pénz helyet házimunkával fizetek a kedvességéért – ami már csak testvéri alapon egyébként is kijárna, de mindegy -, de most van itt az ideje a nagy bevásárlásnak. Hát, hogy cipelek én haza ennyi cuccot egyedül? Még csak szólni sincs kinek! Mindegy, ha már több kilós bőröndöket pakolásztam fel a kalaptartóba a repülőgépeken, akkor ez a pár szatyor sem okoz majd gondot. A kettő közti különbség csupán annyi, hogy a bőröndnek volt füle, ahol megfogjam, az itteni papírzacskókon meg nincs semmi. Bár ide az emberek többsége autóval jár ki, tömegközlekedéssel nem volt valami egyszerű kivergődni. Hm, lehet kéne már nekem is egy jogsi. Vajon valamelyik fiú megtanítana rá, vagy senkinek sem lenne kedve kockáztatnia a saját autóját? Mindegy, mindegy, már megint csak sokat agyalok, előbb lássam mennyi cuccom lesz, aztán max hívok egy taxit.
Egész gyorsan ellavírozok a sorok között, azonban mikor a zöldség osztályra tévedek egy kicsit elkalandozik a figyelmem. Úgy látom akciós a kínaikel és a jégcsapretek, vagyis a híres és vitamindús koreai savanyúság, a kimchi főbb alapanyagai. Kai vajon mennyire szedné le a fejem, ha ezzel büdösíteném be a házat? Bár szereti ő is, szóval egy szava sem lehet, majd max nem fent a lakásban tároljuk, hanem a picébe. Legalább majd más sem jár le oda olyan sűrűn a szagok miatt. Addig meddig gondolkozok ezen, hogy csak egy koccanásra leszek figyelmes. Ijedten pillantok is előre és hát látom, hogy sikeresen belementem egy férfi kosarába a nézegetésem közepette. Hogy miért nem álltam meg inkább, az rejtély. – Oh, elnézést, nem akartam. – húzom is be egy kicsit a nyakam szégyenembe, aztán igyekszem kikerülni, bár már eléggé tele van, szóval ehhez férfi erő kéne inkább, így alaposan megszenvedek vele.

Ruha ¦ 875 ¦ upszi  

Aicha & Nate

"Some things are so unexpected that no one is prepared for them."

A családi hátteremnek és a vállalkozásomnak hála megszerzett vagyon és kifejezett jólét ellenére is igyekeztem mindig olyan életét élni, ami bár kényelmes, de nem oly' módon fennhéjázó, hogy az már egyértelmű jele legyen annak, hogy elvesztettem a józan ítélőképességemet - legfőképp azzal kapcsolatban, hogy ez a jólét és a bankszámláimon pihenő tetemes összegek örökre biztosítják azt a fajta luxust, amit már megszokhattam. Szerencsémre a feleségem is sokkal inkább az a típusú nő, aki ahelyett, hogy pusztán csak a kezét nyújtotta volna egy hitelkártyáért, maga is egyetértett velem abban, hogy az életminőség, amit kialakítottunk magunknak, épp megfelelő. Családként talán sokkal fontosabb az, hogy kényelmesen éljünk és szerethető otthonból, mint az, hogy épp milyen festmény lóg a folyosón és hány százezer dollárba került a nappaliban a csillár. Tény, hogy ettől eltekintve én még jóval inkább azon az állásponton vagyok, hogy az elfoglaltságinkat tekintve és pusztán az életünket megkönnyítendő, nem halnánk bele, ha személyzetet vennénk fel. Legalább valakit, aki besegít a házimunkába, vagy éppenséggel bevásárol nekünk.
Ami jóformán ránk maradt - és többségében Aidára, aki velem ellentétben a napjai többségét otthon töltötte Mitchie miatt. Egyértelműen felmerül a kérdés, hogy pontosan miért is nem segítek be neki többet a házimunkában, a helyzet azonban az, hogy Aidának valahogy képtelenség segíteni. Amikor elmegyek reggelente az irodába, egyszerűen nincs időm arra, hogy bármit megcsináljak - a reggeleimet egyébként is sokkal szívesebben áldozom egy jó futásra, mintsem bármi másra. Plusz ott van a kisfiunk, aki mellett nem állhat neki az ember porszívózni, vagy füvet nyírni akármikor. Az esti hazaérkezéseim alkalmával pedig csak annyi jut nekem, hogy tudomásul vegyem, hogy a feleségem maximalista és olyan háztartást vezet, ahol nyoma sem lehet hibának. Nem neheztelnék rá, ha ellenkezőleg lenne és ezt szíveskedtem már vele is közölni.
Ettől függetlenül még vannak alkalmak, amikor pusztán csak a praktikum kedvéért is legalább egy bevásárlás erejéig megpróbálok én besegíteni. Ez majdnem olyan, mintha virágot vennék neki egy-egy veszekedést követően. A virágok szépek, egy bevásárlásnak viszont talán nagyobb a haszna. Ezúttal legalább nem olyan női termékek szerepelek a listán, amelyek beszerzésébe jóformán tinilány módjára pirulok bele harmincegy évesen is a kasszánál állva. Ezúttal csupán csak olyan mennyiségű étellel kellett hazaállítanom, ami jobb híján elenyésző mennyiségű volt ahhoz képest, amelyet egy-egy nagybevásárlás alkalmával szoktunk beszerezni. Az oka pedig nagyon egyszerű: vendégeket várunk. Talán a saját házunk falai között nagyon más jellegű a kapcsolatunk a feleségemmel, mint az árgus szemek által figyelve, nagyközönség előtt. Ettől függetlenül még rendelkezünk barátokkal, akiknek a megvendégelése nem pusztán formalitás, hanem kifejezett élvezet. Mivel Aida és közöttem pedig nem én vagyok a jobb abban, hogy olyan állapotba varázsoljam a házat, ami megfelelő az érkező vendégek - és a feleségem - esztétikai érzékének, bevállaltam, hogy én leszek a mai este szponzora egy bevásárlással.
A megfelelő doboz gomba kiválasztása közben egyszerűen arra leszek figyelmes, hogy a mellettem lévő bevásárlókocsi a combomnak nyomódik, a másik oldalról valaki nekiment ezáltal előidézve a kisebb ütközést. Fürkésző pillantással igyekszem elkapni az elkövetőt és rögtön barátságos kifejezés ül ki az arcomra, amikor ismerős arccal találom szembe magamat. Az pedig, hogy nem valaki teljesen idegennel kell kínosan egyezségre jutni azt illetően, hogy pontosan ki is kéri jobban az elnézést, egészen jó érzéssel tölt el. Még egy halvány mosoly is megjelenik a szám sarkában, amikor a titkárnőm felé fordulok immár testtel is. - Ugyan, semmi gond Aicha, szia. Hadd segítsek. - A kocsija felé nyúlok, hogy segítsek annak a megmozdításában, habár számítok arra, hogy néhány szó erejéig elbeszélgetünk egymással. - Csak nem nagybevásárlás?