- Nem, már nem lakik itt – rázta meg a fejét Theo ezek szerint egykori szomszédja, mire én csak szomorúan bólintottam egyet. Őszintén szólva nem igazán akartam belegondolni, hogy ennek mi lehet az oka. Én magam is tisztában voltam azzal, hogy ez akár mit is jelenthet jelen helyzetben, és már éppen készültem volna arra, hogy elforduljak, amikor a kicsi mancsokat megéreztem a saját, nagyobb tenyeremben.
- Várj Kian, drágám – mondta nekem a kis recsegős hangján, mire vetettem is rá egy reményteli pillantást – Itthagyta nekem az új címét, arra az esetre, ha előkerülnél.


Pár napja történt a bizonyos eset, én pedig még mindig nem tudtam összeszedni magam eléggé ahhoz, hogy felkeressem őt. Én magam iszonyatosan hálás voltam neki azért, mert annak idején nem hagyott ebben a lépcsőházban meghalni, és képes volt a tonnáimat felcipelni a lakására, kitisztítani a sebeimet, ellátni őket. Nem engedett el egészen addig, amíg fel nem épültem, pár nap alatt meg volt lehetőségem egyfajta szövetséget kötni vele... Legalábbis én így fogtam fel a barátságunkat a kezdetekkor. Elmondott nekem valamit, ami miatt én is mertem neki mesélni bizonyos dolgokról. Idővel pedig megtudta azt is, hogy pontosan mi történt velem. Mindig mosolyogva nyugtázta, ha újra előkerültem, holott lényegében nem voltam túl jó barát soha. Úgy jártam ki be az életébe, mintha legalábbis jogom lenni ilyesmihez.
Ennek igazából csak annyi volt az oka, hogy nem akartam ráakaszkodni. Csak azért, mert az én életem éppenséggel szarul alakult, még véletlenül sem akartam kihasználni az ő jóhiszeműségét. Rengeteg dologban tény, hogy tudott volna nekem segíteni, csak én ezt nem hagytam neki. Hogy miért? Részben az elcseszett büszkeségem az oka, azonban ott volt valami más is... Hogy nekem elég volt a barátsága, és soha nem szerettem volna azt megkaparintani, ami az övé volt.
Viszont valahol érthetetlen volt számomra ez a hirtelen költözés és eltűnés dolog a részéről. Nem olyan embernek ismertem meg, aki mindent maga után hátrahagyva lépne le valahonnan, és éppen ezért is aggasztott az, hogy valami történhetett vele. Viszont a barátságunk soha nem a rossz dolgokról szóltak, éppen ezért is szaladtam le a sarki boltba, hogy összeszedhessem azokat a nasikat, amit minden alkalommal szoktam, ha éppenséggel megjelenek az életében, a telefononom benyomtam a GPS-t, aztán elindultam a cím felé, ami a papírfecnire volt írva.
Én magam sem tudtam, hogy most pontosan mit kéne tennem, illetve mi lesz, ha mondjuk nem ő nyit ajtót, vagy ha egyáltalán nem lesz otthon... Abban pedig csak reménykedni tudtam, hogy ez nem valami elcseszett prank lesz, amit a néni talált ki ellenem, amiért egyszer elutazott az unokáihoz, én pedig elfelejtettem megöntözni a virágait... Ezen az egy dolgon kívül egészen jóban voltam vele, szóval oka nem lett volna arra, hogy bántson engem.
Mindenesetre azért eléggé megkönnyebbültem, amikor a barátomat pillantottam meg az ajtóban, nem pedig egy idegent, de ezt igyekeztem nem kimutatni, csak valamiféle mosolyszerűséget varázsolni az arcomra, hogy kevésbé tűnjek ezáltal bűntudatosnak.
- Azért egy sms-t dobhattál volna, vagy valami – ráztam meg a fejem, majd feltartottam a kezemben szorongatott zacskót is – Vagy ez a bosszú, amiért megint eltűntem? Kivételesen a munka miatt van.
Ezzel pedig nem is hazudtam túl nagyot, lényegében éjt nappallá téve próbáltam Rorával, vagy táncoltam, szóval nem sok szabadidőm volt mostanában, ami miatt talán egy kicsit nyúzottabb volt az ábrázatom, mint úgy általában.
- Viszont ha nem zavarok és beengedsz, akkor egy kicsit lóghatnánk együtt...? – én magam sem voltam biztos abban, hogy ez most kérdés-e a részemről, vagy pedig kijelentés. Mivel volt pár film, amit megnéztünk volna együtt, reménykedtem benne, hogy azért nem csapja az orromra az ajtót, de azért valamennyire mindig paráztam ilyenkor. Reménykedtem benne, hogy rögtönzött címcsere nem azért volt, mert le akar rázni.


601 || ruha ||

Kian and Tae Oh

xxx

-… mondjátok meg neki, hogy este hatkor tudok menni. El kellett tolnom egy kicsit a mai órákat, lehetetlenség volt kiszabadulni a kórházból, pedig szándékomban állt ma délután is bemenni, hogy lássam a csoportot. Most van még egy kis befejeznivalóm, de este ott leszek, nem tudom, hogy melyikőtökkel fogok akkor még találkozni. Ha esetleg neki nem megfelelő az időpont, akkor hívjon fel és egyeztetünk…de… amúgy is, miért nem engem hívott, ha van valami problémája?! – szakad fel belőlem egy valamivel határozottabb és magasabb frekvenciájú hang, mikor a hosszas telefonbeszélgetés után végre valahára sikerül ésszerűen is gondolkoznom a folyamatos magyarázkodás helyett. Soha nem fogok kinőni abból, hogy minden állandó jelleggel megakarom magyarázni a bizonyítványomat.
- Megadtam neki a számomat, szóval legyen olyan kedves, és ha legközelebb problémája van az időponttal vagy közbe jön valami, akkor engem hívjon és ne titeket használjon postásnak – ezen a ponton viszont nyoma sincs a mentegetőzésnek vagy az elesettségnek, előbújik belőlem a határozott tanárember, aki megfeszített munkatempót diktálva várja el ugyan azt a munkamorált az emberektől, amit ő maga is tanúsítani szokott. Ha már tanulni járnak hozzám, fejlődni és haladni, ha céljaik vannak, nem pedig én tartok pisztolyt a fejükhöz, hogy „na már most azonnal meg kell tanulnod ezt a lépés kombinációt!”, akkor érezzék is a súlyát, akarjanak fejlődni és dolgozni ahelyett, hogy mások idejével játszadoznának.
Lemondón, némi elkeseredéssel hallgatom végig Angeline maradék vélemény nyilvánítását és meglátását az üggyel kapcsolatban, miközben jó háziasszony módján, pipiskedve-nyújtózkodva igyekszek megsemmisíteni a ház bizonyos szegleteiben rejtőzködő pókhálókat, porcicákat.
Alkut kötöttem Dae Wonnal és Yvonneval. Ha már náluk csövelek, ha már kénytelenek osztozkodni velem az otthonuk levegőjén és egyéb berendezési tárgyakon, az ételen, vízen és áramon, amiért cserébe nem kérnek semmit, legalább ezt megfogom tenni értük. Amikor itthon vagyok – mert hát ennyi idő alatt eljut az ember odáig, hogy otthonaként tekintsen az adott épületre – én magam is pont úgy kitudok takarítani, mint bárki más. Ráadásul, ha azt vesszük figyelembe, hogy Yvonne az elkövetkezendő időszakban valamelyest hátráltatva és korlátozva lesz a mozgás tekintetében, akkor igenis, rám hárul az a nemes feladat, amit házimunkának nevezünk. Legalábbis addig, amíg képes leszek mind ezt megcsinálni anélkül, hogy bele akarnék szakadni. Mert ugyebár azt is figyelembe kell venni, hogy az én esetemben se megy minden olyan egyszerűen, mint azt én vagy sokan mások szeretnék. Ezért is alakulhatott úgy, hogy el kellett csúsztatnom néhány tegnapi és mai órámat csak azért, hogy tiszteletemet tegyem egy kezelésen valamint egy konzultáción a kórházban. Édes élet… ja, nem.
Néhány bizonytalan igent és talánt követően bontjuk a vonalat, de még mielőtt fordulhatnék a porszívó felé, felcsendül a lakás csengőjének igen ismerős hangja. Várunk valakit? Menet közben küldök el egy sms-t az illetékes időpont tologatónak, majd halk kattanással fordítom el a kulcsot, hogy az ajtó túloldalára lesve pillantsam meg a nálamnál valamivel magasabb, régen nem látott alakot.
Kian egyike azon személyeknek, akik felé anélkül kezdtem el empátiát és bizonyos nemű ragaszkodást tanúsítani, hogy komolyabban ki kellett érdemelniük a dolgot. Nem vártam tőle semmit, nem akartam, hogy világmegváltó cselekedeteivel vívja ki az odaadásomat és figyelmemet. Egyszerűen elveszettnek láttam őt pont úgy, mint amennyire én magam is az voltam. Valakire, családra, barátokra volt szüksége pont úgy, ahogy nekem is. Ezek alapján, ha azt vesszük, szerintem valamilyen szinten saját magamat láthattam benne…  akkoriban nem segített rajtam senki, nem volt támaszom se pedig olyan, aki a vállamra tette volna a kezét mondván, minden rendben lesz. Kian esetében én akartam lenni ez a támasz, ez a segítség. Valaki, aki otthont ad neki, akihez haza mehet. Valaki, aki meleg ételt biztosít neki, ágyat és ruhát ad, ha szüksége van rá.
- Nem. Nem bosszú volt – mosolyodok el, ujjam hegyével seperve félre a szemembe lógó, valamelyest hosszabbra nőtt frufrúmat – soha nem kértem számon rajtad, hogy hol vagy, vagy miért nem jöttél haza – lépek félre az ajtóból ezzel is jelezve, hogy szabad az út, fáradjon beljebb. Nem azt mondom, hogy mázlija amiért nincs itthon senki rajtam kívül, de tagadhatatlan, hogy jobb lesz úgy beszélgetni, hogy a „falak” nem hallgatóznak.
- Nem úgy alakultak a dolgok mostanában, hogy tudtam neked szólni mi történt, csak…a napokban tudtam hazamenni és odaadni a szomszédnak azt a papírt, biztos tőle tudtad meg hova kell jönni – beszélek a hátának, miután beteszem magam mögött az ajtót – a konyha egyenesen. Kérsz valamit?

A magam részéről, nem igazán tudtam, hogy mit kellene tennem annak érdekében, hogy legalább egy picikét jobban érezzem magam a bőrömben. Voltak könnyebb és nehezebb pillanatok ,de a mostani helyzet határozottan az utóbbihoz tartozott. Mert én saját magam képtelen voltam arra – annak ellenére is, hogy évek teltek el – visszamenni a lakásunkba, ahol egykor anyával éltünk. Még mindig ugyanúgy állt minden. Egy hely, tele emlékekkel, amiket még a magam részéről is képtelen vagyok feldolgozni, holott néha sikerül megfeledkeznem az egészről... Amitől később ha eszembe jut a dolog, még inkább rosszul érzem magam. Igazából ha úgy vesszük az, ami egykor nyugalomsziget volt a számomra, most egyenesen a Pokollal vált egyenértékűvé.
Lényegében Tae Oh háza lett számomra az új otthon, ahol egy kicsit jobban tudtam érezni magam... Mert lényegében ténylegesen mindig nyitva állt előttem az ajtaja, és volt annyira tapintatos, hogy soha ne kérdezzen tőlem semmit. Önzetlenül segített nekem, legyen szó bármiről annak ellenére is, hogy az egyik „kedvenc” szokásommá vált eltűnni, majd a semmiből újra felbukkanni és úgy viselkedni, mintha mi sem történt volna.
Én magam sem tudtam pontosan, hogy mindezt miért nézi el nekem... De amikor nem találtam otthon, egy picit gondolkodóba estem. Talán elege lett az eddigi magatartásomból, és inkább lelépett? Ez a lehetőség kifejezetten szíven ütött volna annak ellenére is, hogy tökéletesen megérdemelném. Mert lényegében én is ugyanezt követtem el minden egyes alkalommal, így mondhatni csak azt kapnám vissza, ami jár nekem. Viszont ahhoz meg túlságosan büszke voltam, hogy mások előtt be merjem ismerni a dolgokat. Hogy mennyire egyedül vagyok, hogy segítségre lenne szükségem. Nem akartam megfogni azokat a kezeket, amik felém nyúltak, holott ezzel olyan lehetőségeket szalasztok el, amiket talán később nagyon meg fogok bánni. Példának okáért ott van Rora édesapja, aki hajlandó lett volna fedélt biztosítani a fejem felé, ételt rakni elém, majd miután befejeztem volna a középsikolát, egy csomó szakmabeli ajánlásával indított volna el az álmom felé... Viszont én a magam részéről nem érzem úgy, hogy mindezt megérdemelném... És egyszerűbb besöpörni a problémáimat a szőnyeg alá, abban reménykedve, hogy ezzel mindent el tudok intézni. Lényegében kihasználom, hogy az emberek aggódnak értem és képtelenek haragudni rám, amikor előkerülök... Vagy legalábbis jobban örülnek, mint amennyire mérgesek rám. Mindettől függetlenül is elég szkeptikusan vetettem meg a lábamat a küszöb mögött, miután összeszedtem minden bátorságomat és megnyomtam a csengőt. Én a magam részéről nem igazán voltam felkészülve arra az eshetőségre, hogy majd nem Tae Oh fog nekem ajtót nyitni és hát... Úgy néz ki ez esetben most szerencsém volt.
- Egyszer mindenkinél betelhet a pohár – vontam meg a vállam – Őszintén nem tudom, hogy hol vannak a határaid. Hogy mikor fogod ezt megunni.
Lényegében sosem kérdezte meg tőlem, hogy hol voltam... Ami részben tapintat volt, meg valószínűleg sejthette, hogy nem kapna tőlem egyenes választ a dologra. Nem szerettem gyengének vagy elveszettnek tűnni mások szemében és valahol éppen ezért is gyűlöltem a megismerkedésünk minden mozzanatát... Annak ellenére is, hogy ha ő akkor nincs ott, valószínűleg már halott lennék.
- Áh értem – nyugtáztam a magyarázatát – Ha nem bánod, nem foglak faggatni a mocskos részletekről. Nem azért jöttem, mert nekem lenne szükségem rád, csupán csak érdekelt, hogy mi van veled... És nem szeretném, hogy ez szomorkodással teljen.
Persze az ő helyzetében nem is igazán tudom, hogy más miként játszhatna, mint lehetőség... Tekintve, hogy haldoklik, ami engem eléggé lehozott az életről. Emlékszem, annak idején amikor megtalált, jópár hónapot nálat töltöttem. Nem voltak életveszélyes sérüléseim, de elég súlyosak voltak ahhoz, hogy ne napokig ne tudjak mozogni, ez az idő pedig tökéletes volt arra, hogy beszélgessünk. És amikor alkalmas voltam arra, hogy önállóan ki tudjak menni a vécére egyszerűen csak elkezdtem röhögni azon, hogy mennyire ki akar baszni velem az élet. Elsőkörben meghalt az anyám, ami miatt még mindig képtelen voltam kibékülni magammal, aztán lényegében a szerencsén múlott a saját életem és a srác, akinek köszönhetem, hogy nem patkoltam el... Haldoklik. Akkori fejjel ez valahogy túl sok volt és a helyzet iróniája egy pillanatig nevetségesen szánalmasnak tűnt... De ez persze hamar átfordult fékezhetetlen zokogásba, ami miatt órákon keresztül képtelen voltam annyira összeszedni magam, hogy kijöjjek a mosdóból. Ő pedig valószínűleg mindent hallott, mégis úgy viselkedett velem, mintha legalábbis nem foglaltam volna be órákra a vécéjét teljesen feleslegesen.
- Ami azt illeti... Hoztam pár cuccot, szóval szerintem megbonthatnánk őket – raktam le a konyhaasztalra a zacskókat – Szóval remélem most legalább egy picit tudsz majd enni. Nincsen túl jó színed, de... Majd javítunk rajta abban az esetben, ha nem zavartalak meg semmi fontosban.
Igyekeztem mosolyogni. Én a magam részéről azt éreztem, hogy talán egyszerűen csak jobb ha úgy viselkedek vele, mintha minden rendben lenne akkor is, ha ez nincs így. Mert ha mást nem, pár jó emléket adhatok neki. Én a magam részéről boldog lettem volna abban az esetben, ha meggyógyulhat, viszont a saját érdekemben, tudatosan készültem fel a legrosszabbra. Mert kettőnk közül én vagyok az, aki mindenképp életben fog maradni, ezáltal egyszerűen csak el kellett fogadnom, hogy az utolsó mentsváram is meg fog szűnni.


815 || ruha ||

Kian and Tae Oh

xxx

Vállvonását és értetlenkedését látva, konstatálva csak egyszerűen elmosolyodok, s már-már tükörképére formálva saját magam, én is teszek egy hanyag vállrántást amolyan „minden mindegy” alapon.
- Tök mindegy, hogy milyen határokról beszélünk, mindig végesek. Főleg az utóbbi időkben. Talán idővel a szemedre vetettem volna a dolgot és ahogy haladtunk volna előre, annál nagyobb elégedetlenséggel kértem volna ki magamnak, hogy milyen hálátlan egy kis pernahajder vagy. De tudod – támaszkodok neki vállal az ajtófélfának, tekintetemmel határozottan keresve meg az övét – még most is azt mondom, amit mindig. Nem tartozik rám az életed. Az, hogy hova mész, miért nem jössz, mit csinálsz vagy épp nem csinálsz. Úgy éled az életed, ahogy kényelmes. Nem vagyok se az anyád, se az apád, hogy rendre utasítsalak vagy számon kérjelek. Ha talán úgy döntenél, hogy szeretnéd kivenni a részed egy kicsit kellemesebb, jobb hangvételű, otthonosabb életben akkor tudod jól, hogy az én ajtóm ameddig csak lehetséges, és erőm engedi, nyitva áll előtted. De ha neked úgy jó ahogyan most élsz, ha nincs kihez kötődnöd, egye fene, legyen így – ezen a ponton pedig két kézzel legyintek egyet, tenyereimmel mindkét combomra csattanós ütést mérve, mintha csak egy álomból próbálnám meg ezzel felébreszteni. Helyette csak félre állok az ajtóból, jelezvén, ezt a beszélgetést nem szeretném a küszöbön folytatni és ha már eljött idáig, csakugyan tolja beljebb a hátsóját.
Kiant soha nem tudtam és valószínűleg soha nem is fogom megérteni. Pont ugyan olyan talány és bizonytalanság ő nekem, mint amilyen én vagyok annyi más személynek az életemben… és félek, hogy ezen a ponton egyikünk se tud, vagy inkább nem akar változtatni. És pont emiatt is találhattunk mi egymásra, valamint viselhetjük el a másikat magunk mellett.
- Ez viszont nem lep meg. Manapság nem számítok túl népszerű embernek, amennyiben a szükségességemet vesszük alapul – jegyzem meg szarkasztikusan, épp csak annyira forgatva a szemeimet, hogy félő, lassan kigurulnak a helyükről. Egykoron nem volt olyan nap, hogy ne szállták volna meg ketten-hárman vagy még többen a lakásom nappaliját. Csak egy kis beszélgetés, egy kis duruzsolás, témázás. Tánclépés és koreográfiák átbeszélése, de ha a valamennyivel távolabbi múltat nézzük, közös tanulás az egyetemi időkben. Tisztán emlékszek, vizsgák alkalmával egy egész kolónia szállta meg a lakást, hogy minél hatékonyabban tudjuk bemagolni vagy éppen megértetni egymással a kötelezőket.
Aztán jött a mély zuhanás. Eljött az ideje annak, hogy képbe kerüljek azzal, ki számít igazán. Kire támaszkodhatok, már amennyiben támaszkodni akarok én bárkire is. Mert azt hiszem pont ennek akartam mindvégig ellene menni. Hogy azok az emberek akik körében népszerű voltam, akik szerettek és akiket én szerettem, lássák a korai hanyatlásomat.
- A szomorkodásnak vége barátocskám… belefáradtam már – vallom be neki, noha magam se vagyok biztos abban, hogy ezt tényleg komolyan gondolom. Az igazság az, hogy mára teljesen elveszítettem a kontrollt nem csak a tetteim, de a józan eszem felett is. Már nem az jár a fejemben, hogy történjen bármi, nekem meg kell gyógyulnom. Már nem érdekel az, hogy mi lesz az út vége, hogy idejében érkezik a felmentő sereg, vagy csak egy hajszállal fogok lecsúszni arról, hogy túléljem ezt az elmérgesedő harcot. „Lesz ami lesz” alapon igyekszek sodródni és addig is élni az életem, mintha semmi bajom nem lenne… legalábbis egy-egy rohamig, vagy keményebb pillanatig.
- Ha a semmit tevés és az egész napos ücsörgés, vagy a tanítványok fékezhetetlen hülyesége fontosnak számít, akkor de. A létező legrosszabbkor jöttél – sóhajtom, majd egy szelíd mosollyal paskolom meg a hátát – tudod, hogy rád mindig van időm.
Arra viszont nem veszem a fáradtságot, hogy nekiálljak turkálni a zacskóban, remélve, hogy mihamarabb kitudunk pakolni belőle, csak nekitámaszkodok a pultnak, onnan figyelve őt.
- A színemet jobb ha megszokod, ennél élettelibb már nem igazán szokott lenni. Amúgy meg… ennyire hosszú időre még nem tűntél el. Sikerült valamit nyélbe ütnöd? Jól alakultak a dolgaid? – kérdéseim közben kapok ki két poharat az egyik szekrényből, majd lesek bele a zacskóba – mit hoztál, mit vegyek ki hozzájuk?

Nem kifejezetten volt kedvem feltétlenül az ajtóban megvitatni annak az okát, hogy miért maradok távol tőle mindig. Őszintén szólva, egyáltalán nem volt kedvem erről beszélgetni vele, semmilyen formában sem, mert azzal valahol a saját gyengeségemet mutatnám ki neki, ahhoz meg még mindig túlságosan makacs és büszke vagyok. Ott akartam lenni mellette és segíteni neki, mert van elég baja és vagyunk annyira jó barátok, hogy ezt megtegyem érte. Viszont valamiért egy kisöcsi jelöltet látott bennem mindig, mai miatt akárhányszor próbáltunk zöldágra vergődni az lett a vége, hogy ő kezdett el rólam gondoskodni, amit én amúgy sem viseltem soha túl jól. Anya halála óta egyszerűen csak azt éreztem, hogy nem érdemlem meg a jó bánásmódot, mert ha belekényelmesedek egy kapcsolatba, akkor talán képes leszek kihasználni a másik félt. Emellett Theo helyzete eléggé más volt, mivel az ő lehetséges halálára is fel kellett készülnöm... Így nekem egyáltalán nem az a dolgom, hogy a törődését élvezzem, sokkal inkább nekem lenne feladatom megszépíteni a napjait, mert talán azok lehetnek az utolsók a számára.
- Van kihez kötődnöm – válaszoltam neki határozottan arra, amit állított – Ellenben azért elég hálás vagyok, hogy nem töröd el az orrom, mert elég nyomorék Maugli lennék akkor egy hónapon belül.
Egy kis vigyort megengedtem magamnak, ahogy kimondtam a szavakat. Általában mindig négy öt előadást szoktam vinni, viszont most mivel amúgy évfordulós darabról lesz szó, amit teljesen megújítottak és átírtak, száz százalékig arra akartam rákoncentrálni, hogy miként hozhatom ki magamból a maximumot. És mivel a darabhoz felnőttként még nem volt közöm, kicsit tartottam az egésznek a fizikai megpróbáltatásaitól. Alapvetően egy éve zenész darabhoz hozzá sem nyúltam, így egy kicsit nehéz visszaszokni és a besűrűsödött próbák sincsenek jó hatással rám, de hát ezeket majd szépen elrendezem magamban.
- Lehet, hogy másoknál ez így megy – jelentettem ki határozottan -  De te is tudod, hogy mindig volt valami, amikor beugrottam hozzád.
Vagy nem volt hol aludnom, vagy rosszul éreztem magam egyedül, esetlegesen az első találkozásunk alkalmával félholtra vertek és ha ő nincsen, akkor minden bizonnyal már nem térek magamhoz. Szóval lényegében bőven kimerítettem a kihasználás kategóriáját vele szemben, még ha ez nem is volt tőlem szándékos. Ettől függetlenül is rosszul éreztem magam a dolgok miatt. Olyan volt, mintha egyenesen élősködnék rajta.
- Az jó ha már nem akarsz szomorkodni – jegyeztem meg, ahogy lassan átléptem a lakás küszöbét – De tudod attól függetlenül, hogy anya meghalt én azt mondom neked, hogy ne add fel és bízz a legjobbakban. Mert ez az egyetlen esélyed.
Lényegében ha egy kicsit a szívemre tettem a kezem és végiggondoltam azt, hogy mi történt anyával, ugyanezt tudtam elmondani saját magamnak is. Feladta a kezeléseket miattam és bár nem biztos, hogy meggyógyult volna az esély megvolt rá... De mégis inkább azt akarta, hogy engem boldoggá tegyen ameddig volt egy kis ideje, aztán pedig egyszerűen csak eltűnt... És bár nem közvetlenül miattam történt a dolog, ettől függetlenül is hibásnak éreztem magam... Mert ha én akkor nem vagyok annyira makacs és konok a saját jövőmet illetően, akkor anya talán meg is gyógyulhatott volna... Vagy ha legalább rákérdeztem volna arra, hogy miért nem akarja finnanszírozni a színi tanulmányaimat, akkor kaptam volna egy olyan választ, ami miatt nem áll fenn a jelenlegi helyzet... Mert egy kicsit jobb érzés lenne számomra is, ha legalább a kezeléseivel megpróbálkozhatott volna, de én mindezt ellehetelenítettem.
- Lehet nem ezt mondanád, ha ténylegesen a nyakadon maradnék – ejtettem meg egy vigyort feléje – Legalább így van némi öröm a viszontlátásban, nem pedig csak felidegellek azzal, hogy példának okáért még mindig hajlamos vagyok arra, hogy mindent csak beszórok a mosógépbe válogatás nélkül, illetve hajlamos vagyok pár kenyérmorzsát a pulton hagyni...
Persze ezek pici kis szarságok, de a tény, hogy Tae Oh valamilyen szinten tisztaságmániás... Maradjunk annyiban, hogy ha hosszabb ideig a nyakán maradnék, akkor lehet, hogy rövid időn belül könyörögni kezdene nekem azért, hogy lépjek le... Vagy a fejébe venné, hogy ő most aztán engem nagyon megnevel és onnantól kezdve rabszolgát csinálna belőlem, ha takarításról lenne szó.
- Csak a szokásosokat, amiket mindig eszünk és iszunk – pakoltam ki sorra a nasikat, amik közé direkt kerestem pár egészségesebbet is, hátha Theonak megterhelő lenne már egy zacskó chips.... Bár jelen állapotában az sem zavarna túlzottan, ha szegény nem tudna enni. Igazából már egy ideje megfigyeltem, hogy egyre kevesebb fér belé és így nem kifejezetten sértett volna meg.
- Mondhatni minden megy a megszokottban – adtam számára meg a választ, ami mondhatni igaz volt – Csak kicsit lestresszel az egész Dzsungel Könyve projekt. Kaptunk egy viszonylag hajcsár zeneszerzőt, akivel volt, hogy egész délután csak a dalok feléneklésével voltunk elfoglalva, amíg dolgozott rajta, illetve van egy arrongáns rendező. Ezek ketten meg összeesküdtek és a darab minden hagyományát felrúgva próbálják kicsit modernizálni az egész darabot, szóval darabokra lett cincálva az egész... Nem mondom, hogy rossz amit csináltak, de ez csak még nagyobb stresszt rak ránk annak érdekében hogy jó legyen az előadás... Kissé feszélyez, hogy majdhogynem egy szál farokban fogok rohangálni, a koreográfiák sem egyszerűek, miközben halál félelmem van, hogy kettőt félrelépek és lezúgom az állványról, de igazából valahol meg élvezem az egészet... Csak sokat kivesz belőlem a felkészülés.
Nem akartam ennyire bő lére ereszteni a szövegelésem, de nehéz lett volna röviden összefoglalni az eddigi történéseket dióhéjban. Ami meg a félpucéran pattogást illeti, nos... pont nem nekem kéne zavarban lennem tőle a Revü miatt, de azért sem kifejezetten rajongtam, szimplán csak kellett a pénz.
- Ha gondolod majd gyere el... Már felírattam a neved, hogy félretegyenek neked két jegyet? Kell még több? – eresztettem meg felé egy félmosolyt, majd folytattam a szövegelésem – Most pedig mit szólnál hozzá, ha kihívnálak egy Fifa körre? A legutolsó meccsel még tartozol nekem, hogy a döntetlenünket valamilyen irányba el tudjuk mozdítani.


931 || ruha ||