thinking of you more every day ◇ Lilah & Kian

**Delilah Barker**

Kian & Lilah

Utólag mindig okosabb az ember, mégis egészen mulatságos volt, ahogyan értelmet nyert a mai nap minden történése, kezdve azzal, hogy előbb úgy tűnt, Kian talán el sem jön az előadásra, egészen addig, hogy végül a színpadon jelenjen meg. Megelőzhettem volna a helyzet okozta bizonytalanságot és a férfi iránt érzett aggodalmat - mert akár baja is eshetett volna - azzal, hogy még az előadás előtt jobban utána nézek a darabban szereplő színészeknek. De ha valamivel mentegethetném magam ebben a helyzetben, biztosan az lenne, hogy ez a találkozó nem arról szólt, hogy milyen ismert színészt, vagy lehengerlően új interpretációt nézünk meg a színpadon. A társaságon, egészen pontosan Kian társaságán volt a hangsúly, aki úgy vett le a lábamról, hogy közben a közelemben sem volt. Akár túlzásnak tűnt volna, vagy klisének hangzott volna ha hangosan is bevallom, akkor sem tudtam volna másképp megfogalmazni amit vele kapcsolatban éreztem, csak úgy, hogy valami már az első találkozásunk alkalmával nagyon a helyén volt. Nem esett nehezünkre bármilyen témában beszélgetésbe bonyolódni, de ha kizárólag arra fognám, hogy az intelligenciája vagy kisugárzása fogott meg, gyakorlatilag hazudnék. Butaság lenne nem elismerni, hogy mennyire vonzó és jóképű ő valójában, a leglehengerlőbb talán mégis az volt, amire ma jöttem rá vele kapcsolatban. Van valami Kianben a színpadon előadás közben, ami a hétköznapokban is ott van a mozdulataiban, abban ahogyan viselkedik, amit leginkább mágnesnek lehetne nevezni, mert egyszerűen magához vonz másokat. Legyen szó a nézők figyelméről, egy-egy ellopott pillantásról, vagy arról, hogy az ember le akarja szólítani, amikor egy kisboltba téved be.
A kezdeti bizonytalanságom ellenére egyenesen túl könnyű volt átadni magamat az érzésnek és hagyni, hogy magával ragadjon, ő egy személyben. Akár ténylegesen is, mert nem tudtam másnak nevezni azt, ahogyan megoldotta, hogy kettesben legyünk. Én mégis úgy éreztem, hogy mellette nem kell úgy tennem, mintha egy állandóan magabiztos és kemény nő lennék, aki megáll a saját lábain és nincs szüksége nem hogy semmilyen, de kifejezetten egy férfi segítségére sem. Én ennél mindig is jóval gyengédebb embernek tituláltam magamat.
- Nem számítottam rá, hogy így jelensz meg. - Épp csak megmozdítottam a fejemet, mintha nemet akarnék inteni vele, nem akaródzott kiszabadulni az érintéséből, a pillantása pedig még akkor is rabul ejtette volna a sajátomat, ha tíz méter távolságra vagyunk egymástól. - Tele vagy meglepetésekkel. - Mosoly játszadozott az ajkaimon, ami meg is akart jelenni teljes egészében, meg nem is. Nem csak ma volt ez rá igaz, valójában minden érdekelt, amit szeretett volna elárulni magáról.
- Ha Rómeó megjelenne a közelben, csak szólj és megmondom neki, hogy nem szúrhat le újra. - Halk nevetés tört ki belőlem, miközben jókedvtől csillogó szemekkel néztem Kian sötét íriszeibe. A kezem, ami korábban a felkarjára simult, most újra megemelkedett, hogy oldalra próbáljak simítani egy világos tincset a hajából, ami lázadó módon szabadult el az előadást alatt, vagy azt követően. A mozzanat közben felmerült bennem egy apró gondolat arról, hogy hogyan nézhet ki Kian reggelente, kócos hajjal, ébredés után, amitől csak még inkább úgy éreztem, hogy egyre melegebb lesz a helyiségben. Nem szabadott volna elgyengülnöm és ilyen gondolatoknak beadni a derekam.
- Köszönöm - szélesedő mosollyal kaptam el újra a pillantását, de nem éreztem úgy, hogy magyarázkodnom kellene azzal kapcsolatban, hogy miatta választottam ezt a ruhát és valljuk be, tetszeni akartam benne neki.
- Én szerettem volna kérdezni tőled valamit... - Az alsó ajkam sarkába haraptam, miközben enyhén megugró szemöldökkel, kérdőn pillantottam Kianre. Csak miután megengedte a kérdezősködést, szólaltam meg újra: - Biztos, hogy nem te játszottad ma a főszerepet? Nehéz volt levenni rólad a szemem. - A végére egészen elhalkult a hangom, mert magam sem tudtam, hogy mennyire ciki az, amit mondok. Én nagyjából ötven százalék esélyét láttam ennek.
- Ezek szerint akár gyakrabban is elrabolhatnálak tőlük? - Több értelmű volt számomra ez a kérdés, mint amilyennek valójában hangzott, hiszen vitázhattunk volna arról, hogy ki rabolt el pontosan kit. A legfőbb kérdés mégis az volt, hogy Kian mennyire vágyik legközelebb is az én társaságomra.
- Tényleg? A te mentoráltad? - Lelkesen csengett a hangom. - Hogy működik ez, mesélsz róla? - Finoman oldalra billentettem a fejemet, miközben továbbra sem tudtam levenni róla a szemeimet, habár immár az arcát és az egész megjelenését is bejárta a pillantásom.
- Ügyes volt a tanítványod is. Jó tanár lehetsz. - Nem vagyunk ugyan szakmabeli, de ha ifjúsági színházról van szó, biztosan sokat számít, hogy milyen mentort kap egy fiatal tehetség. Ha nem megfelelő ember mellett dolgozunk, az nem fogja kihozni belőlünk a maximumot. - Milyen szerepeid voltak már? - Meggyőződésem, hogy el tudtam volna hallgatni őt a munkájáról egész este.
- Reméltem, hogy feltűnsz. És megtetted. - Újabb halk nevetés kísérte a szavaimat. - Szerintem kevés dolog tudná überelni azt, hogy így mondtad el, mivel foglalkozol. - Továbbra is ott játszott a mosoly az ajkaimon, miközben tettem felé egy lépést. - De hogy őszinte legyek inkább attól féltem, hogy baleset történt, vagy bajod esett és azért nem érkeztél meg. - Valószínűleg az általam felvázolt szituáció még annál is jobban megviselt volna, ha végül csak pusztán saját döntésből hagy faképnél.
- Igen, nagyon szívesen eljönnék - bólintva erősítettem rá, próbálva nem engedni a késztetésnek, hogy még közelebb akarjak lépni hozzá. Az arcomra simuló keze viszont már minden nehezen felépített ellenállásomat romba döntötte, én pedig szívesen simultam az érintésébe. - Hát még kérdezned kell? - A mosolyom egyre szélesebb lett, még mielőtt teljes mértékben megadtam volna neki magamat azonban eszembe jutott egy apróság. - Egy feltételem lenne csak. Szeretnéd hallani? - Incselkedve emeltem meg a szemöldökeimet, remélve, hogy nem megyek túl messzire és nem rontok el éppen mindent kettőnk között.

910 | öltözék | ※

**Kian Song** · Re: thinking of you more every day ◇ Lilah & Kian Hétf. Jan. 09 2023, 22:47

Delilah & Kian

Ha tudtam, hogy valaki megnéz egy adott napon, akkor mindig izgatottabb voltam. Szerettem, ha a közönség elégedett volt a színészi teljesítményemmel, de az is vitathatatlan volt, hogy sokkal inkább érdekelt a nagy többségen kívül azoknak a véleménye, akik komolyan közel álltak hozzám. Nem voltam az a fajta férfi, aki szerette lenyűgözni a nőket az úgymond tehetségével, de ettől függetlenül számomra nagyon is fontos volt az, hogy bizonyos emberek lássanak a színpadon. Képtelen lettem volna arra, hogy minden első randin nekiálljak mondjuk énekelni, mint egy félkegyelmű, és ezzel vegyem le a másikat a lábáról. Úgy gondoltam, hogy akkor érdemes meghívnom egy nőt előadásra, ha a nevén és a telefonszámán kívül tudok már pár dolgot róla. Mondjuk elsősorban azt, hogy szívesen eljönne ide. Nekem fontos volt a visszajelzés a szeretteimtől, ezért nem tudtam volna együtt lenni olyan valakivel, aki nincs oda annyira a színházért. Nyilvánvalóan nagyon sokat számít az, hogy például jól kijöjjünk egymással, meg hasonlók, de ettől függetlenül az is igaz volt, hogy nem egyszerű az ember dolga, ha olyan munkát csinál, mint én. Mert a páromnak el kellett fogadnia azt, hogy időről-időre előfordul az, hogy esetleg mással kell csókolóznom, meg társai. Nyilvánvalóan nehéz volt elmagyarázni azt, hogy miért fontos nekem az, hogy egy ilyen helyzetben a párom lásson, de összességében azt hiszem, hogy csak nem akartam olyan vitákba bonyolódni, ami a hűségemet latolgatja.
Emellett tisztában voltam azzal is, hogy nem éppen egyszerű valakivel úgy randizni, hogy gyakorlatilag csak közvetetten vagyok mellette. Tudtam, hogy ez elsülhet rosszul is, de maga a tény, hogy én a színpadon leszek ott, szerintem egy különleges élményt okozhat számára. Mivel hazudtam neki a koromról csak azért, hogy vonzóbbnak tűnjek a számára, valamivel kompenzálnom kellett azokat a dolgokat, amikben sajnos annyira nagyon nem voltam erős… Ez pedig egy újabb hazugsághoz vezetett, ami nem tudom, hogy egyáltalán miként jön majd ki, ha a szakmámról van szó. Összességében mondhatjuk úgy, hogy nem volt tökéletes az, ahogyan a kapcsolatunkat indítottam, de mivel nem tudtam már ezen változtatni, az egyetlen lehetőségem az volt, hogy megpróbálom a maximumot kihozni abból, amibe magunkat sodortam. Közben pedig folyamatosan reménykedtem benne, hogy majd mindezt meg tudom neki magyarázni.
Talán túl játékos természetű vagyok, és nem kellene felnőtt férfiként bújócskáznom vele, mégis mosoly volt az arcomon, amikor az előadás után egyszerűen berántottam őt valahova, ahol csak kettesben lehetünk. Egyáltalán nem zavart a közelsége, sőt az arcomon megjelent egy lágy mosoly. Tetszett, ahogyan a vállamba kapaszkodott, miközben a tenyerem akaratlanul csúszott az álla alá.
- Nagyon megijedtél? – közel jártam ahhoz, hogy konkrétan az aurájába akarjak mászni, és most talán nem azt akartam felmérni, hogy milyen hatással lennék rá, hanem voltak konkrét terveim azzal kapcsolatban, hogy mit csinálnék nagyon szívesen vele. Mégis megembereltem magam, a tenyerem lassan lecsúszott a derekáról és udvariasan hátrébb lépkedtem, miközben próbáltam jobban megnézni Delilaht magamnak.
- Legalább most már tudom, hogy én is biztonságban vagyok – a mosoly kiszélesedett az arcomon, késztetést éreztem arra, hogy előre nyúljak és az ujjaimat a hajába fúrjam – Nagyon szép vagy ma. Ma is.
Nem éreztem, hogy bármit hozzá kellene tennem a mondandómhoz azzal kapcsolatban, hogy biztos nincsen a színházban még egy ennyire gyönyörű nő, mert az elég béna lenne még annak ellenére is, hogy jó ideje nem keltik fel mások a figyelmem. Tudtam, hogy ez nem feltétlen Lilah külseje miatt van. Jókor találkoztunk jó helyen és ő nagyon jól reagált le valamit, ami talán bántó is lehetett volna a számomra.
- Szerintem örülnek neki, hogy nem kell a képemet nézniük. Látnak eleget – nevettem el magam, majd úgy éreztem, hogy jobban ki kell fejtenem az előbbit – Ez igazából egy junior előadás volt, a csemetéink vettek részt benne. Az én mentoráltam kapta a főszerepet. Én pedig még sosem játszottam idősebb mellékszereplőt.
Nem tudtam, hogy mennyit árulhatok el a továbbiakban, de ez talán még belefért. Általában egy az általam hazudott korban levő színésznél idősebb szokta kapni azt a szerepet, amit ma én is játszottam. Meg biztos ki tudok találni valamit, amivel megmenthetem magam. Ritkán jártatom a szám ennyire.
- Az jelent valamit, hogy mindennek ellenére itt vagy – lágy volt a hangom ahogy ezt kimondtam, egyelőre még mindig igyekeztem tisztes távolságot tartani tőle – Bár nem az volt a célom, hogy teszteljelek. Ez egy olyan dolog, amit nem lehet csak úgy elmondani.
Ha valaki színész, akkor azzal éri el a legtöbbet, ha mindezt képes megeleveníteni. Úgy, hogy nem voltak elvárásai, mert azt hitte, hogy mind a ketten csak megtekintjük a darabot, nekem is könnyebb volt jól teljesítenem.
- Köszönjük, ezt mindig jó hallani – ezen a ponton már nehezen tartottam meg a távolságot, a tenyerem finoman simult a felkarjára és a fejemet is lejjebb hajtottam, hogy a szemébe tudjak nézni – Eljönnél máskor is?
Reménykedtem benne, hogy igen lesz a válasza, azt pedig mással kapcsolatban is igennek vehetem majd. Az ujjaim finoman futottak végig a bőrén, egészen a válláig, a pillantásom nem engedte el az övét.
- Örülök, hogy tetszett – a kezem ezúttal már az arcára csúszott, lágyan cirógattam meg a bőrét a hüvelykujjammal – Megnéznél egyszer egy főszerepben? Megtiszteltetés lenne előtted játszani.

outfit ⁝ 827 szó ⁝ ◇

**Delilah Barker**

Kian & Lilah

Nem kifejezetten tudtam volna szavakba önteni azt, hogy pontosan mit érzek jelenleg az életemmel kapcsolatban. Határozottan nem ez volt az első alkalom, amikor valaki randira hívott, ugyanakkor soha nem állt fenn az a helyzet korábban, hogy attól kell tartanom, hogy felbukkan valaki a múltamból - abból a múltból, amit nem csak mások elől szerettem volna titokban tartani, hanem én magam is el akartam zárni egy dobozba, aztán az emlékezetem legsötétebb és porosabb végébe helyezni, egy felirattal, ami arra figyelmeztet, hogy soha többet ne próbáljam meg kinyitni. Talán az évek során túlságosan is elővigyázatos lettem, mégis határozottan úgy éreztem, hogy amíg nem zártam le az egyiket, addig nehezen tudnék száz százalékban ott lenni a másikban. Azt pedig egésze biztosan nem várhattam el senkitől, így Kiantől legfőképpen nem, hogy fogadja el mindazt, amit jelenleg mondani tudnék magamról neki.
Nyilvánvalóan elhallgattam bizonyos dolgokat, de nem éreztem úgy, hogy túl nagy hazugságot követnék el. Kellene-e mesélnem valami olyanról, vagy előállni kifogásokkal és mentségekkel magam számára, ha olyasmiről van szó, ami nem én vagyok és amiről nem szeretnék tudomást venni? Hiszen én egyszer meghoztam egy döntést, nem akartam többé Salerno lenni. Még ha teljes mértékben elfelejteni nem is tudtam, de nem lehetett volna ez csak az én titkom, amit senki mással nem kell megosztanom?
- Ne merj megfutamodni! Ez jár neked. - Nevetnem kellett Hailee utasítására, amit telefonon keresztül adott ki nekem, miután felhívtam őt indulás előtt. - És küldd el, hogy miben mész, mielőtt még kilépsz a lakásból! - Nem vettem magamra, hogy ennyi mindent vár el tőlem, mert szerettem volna hinni abban, amit nekem mondott. Hogy nem lesz belőle semmi baj, ha ma nem azon töröm a fejem, hogy mit kellene megosztanom Kiannel és mit nem. - És Lilah..?
- Igen? - Kíváncsiság volt a hangomban, miközben fél kézzel a fülbevalómat igazgattam, ami különösebb funkcióval egyébként sem bírt, mert a leengedett hajam eltakarta azt.
- Ne felejtsetek el jól szórakozni! - Olyan hangsúllyal közölte ezt velem, hogy legszívesebben visszakérdeztem volna, pontosan mit akar, milyen szórakozásban legyen részünk, de mégsem tettem. Egy színházi előadás tud szórakoztató lenni, tehát épp elég, ha így könyvelem el magamnak a barátnőm szavait.
A Haileevel való beszélgetésből merített határozottságom csak akkor kezdett el meginogni valamelyest, amikor tíz perccel az előadás kezdete előtt a színházba érkező - és már-már lassacskán elkéső - emberek között még mindig nem pillantottam meg Kiant.
- Hölgyem? - Szinte megrezzentem, amikor meghallottam egy hangot a hátam mögül és kérdő pillantással fordultam az alkalmazott felé, aki felajánlotta a segítségét, ha szükségem lett volna arra, hogy a helyemre kísérjen, amit némi gondolkodás után fogadtam csak el, mert másodszor is arra ösztönzött, hogy ideje lenne helyet foglalnom, ha nem akarom lekésni az egészet. Amikor végül helyet foglaltam a megfelelő széken, még jó néhány alkalommal körbepillantottam, hátha feltűnik a partnerem, akinek a másik jegy szólt. Végül olyan helyen akadt meg rajta a pillantásom - már az előadás alatt - amire ebben a helyzetben egyáltalán nem számítottam volna, emiatt pedig nevethetnékem támadt. A mögöttem ülők valószínűleg teljesen őrültnek nézhettek, ha képes vagyok nevetni egy Rómeo és Júlia előadáson, de nem voltam hajlandó azzal foglalkozni, hogy mások mit gondolhatnak rólam. Az én figyelmem teljesen más emberre koncentrált.
Még akkor is halvány mosoly bujkált az arcomon, amikor megkaptam Kian üzenetét és félve ugyan az eltévedéstől, de elindultam a megbeszélt találkozóhely felé, már a színház falain belül. Nem tudtam eldönteni, hogy meddig fog még nekem meglepetéseket okozni, de nem róttam volna fel neki, ha később ér oda, mint én, lévén neki még akadhatott más dolga is. Mondjuk a kollégáival, vagy a rendezővel. Arra végképp nem számítottam, hogy olyan hirtelen találom szemben magamat vele, ahogyan megtörtént. Időm sem volt felfogni, hogy hová kerültem, csak a zár kattanását hallottam és a hangját a fülemben. A kezem, amivel először a vállába kapaszkodtam, attól való félelmemben, hogy a rántást követően egyszerűen elesem, most lentebb csúszott valamelyest, a felkarjára.
- Szia. - Halkan köszöntem, szinte a nevetésembe építve a szót. A szavait hallva csak még inkább úgy éreztem, hogy jókedvem támad és már képes voltam megfeledkezni azokról a kételyekről, amelyek korábban, még indulás előtt ébredtek bennem. - Amíg nem említetted, meg sem fordult a fejemben, hogy képes lennél ilyesmire. - A bőrömet forrónak éreztem, ahol hozzám ért és csak reménykedtem abban, hogy ez nem terjed át az arcomra is, különösen annak fényében, ahogyan a fülem mögé tűrte a tincseimet. - Nem fognak megharagudni a kollégáid, amiért nem vagy ott velük? - A tekintetét kerestem, miközben eltolt magától, közben pedig egészen úgy éreztem, hogy beleszédülök abba, amilyen hatással van rám, nem csak a közelsége miatt, hanem amiatt is, ahogyan kinéz. Csupán néhány tinccsel a homlokában, amelyek a hosszú előadás után szabadulhattak csak el, és a pillantásával, ami fogva tartotta az enyémet...
- Azt kell, hogy mondjam, hogy én is örülök neki. - Halk nevetés tör ki belőlem, miközben finoman oldalra billentem a fejemet, közben nem szakítva meg pár másodpercnél tovább a szemkontaktust. - Habár aggódtam érted, amikor nem érkeztél meg az előadás előtt. - Az ajkamba haraptam és rövid időn belül előre is billentettem a fejemet, sokkal inkább a mellkasával nézve farkasszemet, mint ténylegesen vele. Amikor újra felemeltem az államat, lágyan szólaltam meg:
- Nagyon tetszett - jelentettem ki nemes egyszerűséggel. - Mind tehetségesek vagytok. Hiába volt ismerős a történet, mégis nyújtottatok valami újat. Élveztem - finoman bólintottam, majd nagy nehezen igyekeztem elszakítani a pillantásomat a fiatal férfiétól, hogy legalább pár másodperc erejéig szemügyre tudjam venni a helyiséget.
- Bevallom őszintén, hogy nem tudtam volna megtippelni, hogy színész vagy. Így utólag viszont már értem. Illik hozzád. - Mosoly jelent meg az arcomon, ahogy magyaráztam neki. Biztosan nem én voltam az egyetlen ember - és nő sem -, aki ilyesmit mondott neki, de nem éreztem úgy, hogy ne oszthatnám meg vele, amit gondolok. - Köszönöm, hogy elhívtál.

946 | öltözék | ※

**Kian Song**

Delilah & Kian

Én magam is pontosan tudtam, hogy mennyire meredek volt az a tervem, hogy Delilah számára miként mutassam meg azt, hogy mivel foglalkozom, de bíztam benne, hogy működőképes lehet a dolog. Azt mondtam neki lényegében, hogy el kell jönnie velem randizni egyszer, és utána elmondom neki… Talán ez öntelt dolognak tűnik elsőre, de én alapvetően úgy vettem le abból a két találkozóból, hogy a szimpátia nem csak az én részemről van meg. Épp ezért is találkoztam vele pár napja annak érdekében, hogy átadjam neki a jegyet a külön előadásunkra.
Ez a szerep nem rólam szólt, sokkal inkább azokról a tehetséges növendékekről, akiket próbáltunk időről-időre tanítani. Azzal tudunk nekik a legjobban segíteni, ha mi magunk is alázatosak vagyunk, és egyes általuk előadott ifjúsági darabokban eljátsszuk az idősebb szerepeket. Jelen helyzetben itt volt egy Rómeó és Júlia darab, ami határozottan nagy falat lehet egy keződnek. Éppen ezért is jelentkeztem végül Tybalt szerepére, ezzel életemben először átállva a Capulet oldalra, de Mr. Oh és rengeteg másik színészünk is hasonlóan tett. Rorát ugrattam azzal három hétig, hogy szerintem tökéletes Montague anyuka lenne, illetve volt képem ténylegesen anyucinak hívni őt ez idő alatt… Lényegében az ő szerepe volt a legfontosabb jelenleg, és egyben a legaggasztóbb. Mivel nem akadt elfoglaltsága, ő a közönségre ült be, és megfigyelte a fiatalokat. Minden bizonnyal ez egy olyan előadás lesz, ami az ő karrierjük során mérföldkőnek is számíthat, hiszen néhányan lényegében így kapják meg az első szerepeiket, és az sem elhanyagolható tény, hogy ez lesz az első alkalmuk, miközben velünk lépnek fel. Ebben a helyzetben egyenrangúak vagyunk.
Mindenesetre én magam is ideges voltam, de ennek ellenére próbáltam nyugtatni a kis Rómeónkat azzal, hogy a fejét simogattam, mint valami állatkának. Örültem, hogy az én egy szem gyermekem kapta meg a főszerepet, mert határozottan sokat készülünk együtt. Az meg már csak teljes mértékben részletkérdés volt, hogy így legalább ő fog majd engem leszúrni, nem pedig én őt ölöm meg. Szerintem három hétig rémálmaim lennének tőle, ha egy ilyen gyereket kellene akár csak a színpadon is leböknöm.
- Te is idegesnek tűnsz – fürkésző volt a pillantása, ahogy rám nézett, tőlem meg mindössze egy horkanásra telt ebben a helyzetben. Persze, hogy ideges voltam, de teljesen más miatt, mint ő. Nagyot fogok koppanni, ha Lilah végül úgy dönt, hogy nem ül be az előadásra. Egyáltalán nem arról van szó, hogy késnék, vagy ne jönnék el. Más kérdés, hogy mindezt nem kommunikáltam le neki, és valamennyivel idősebbnek is hazudtam magam a valódi koromnál.
- Gyermekem, te azzal foglalkozz, hogy ne fordulj fel ebben a helyzetben és ne velem – egyáltalán nem volt erős az, ahogy megpaskoltam a feje búbját – Nem biztos, hogy mindig ott leszek, szóval ügyesnek kell lenned.
Talán ezzel csak még inkább a stresszt erősítettem szerencsétlenbe, de határozottan fogtam rá az ujjaira, és vezettem ki a függönyök mögé őt. Még egyszer a kezdés előtt megpaskoltam a hátát, aztán igyekeztem mindig olyan helyen elbújni az előadás során, ahol láthat, ha esetleg elakadna. Egy idő után már tényleg tele volt a gatyám, mert érte is izgultam és azt sem volt időm felmérni, hogy vajon Delilah eljött-e. Ezen a ponton nem engedtem meg magamnak, hogy akár egyetlen pillanatra is elvesszek és a közönségben kutatni kezdjek utána. Nem, mert ez az előadás nem az enyém volt. Én csak egy voltam azok közül, akik most támogatták azokat a színészpalántákat, akik még suták és esetlenek voltak a színpadon, de tehetségesebbek sokaknál. Értük pedig nem tehetem meg azt, hogy hibázzak.
Egész jól tudtam fókuszálni végig, viszont hamar elköszöntem a gyerekektől. Egy kis energiát szántam arra, hogy Joelt megöleljem, gratuláljak neki és megdicsérjem, de a többiekkel majd foglalkoznak azok, akiknek a kezük alatt formálódnak. Az ember más gyerekét sem neveli, nem? Akkor maradok alázatos, ha nem veszem el más munkáját… Nekem amúgy is dolgom van most.
Út közben írtam egy üzenetet a fiatal nőnek arról, hogy pontosan hova induljon el. Ezen a ponton már kár lett volna azzal húzni az agyát, hogy miért „késtem el” a találkozónkról, így én magam is gyorsan elbújtam a jelenleg használaton kívüli öltözőhelyiségben, és amikor megkaptam a visszajelzést, hogy ideért, egyszerűen résnyire nyitottam az ajtót, és éppen csak olyan erővel húztam be rajta őt, hogy a karjaimban landoljon.
- Megvagy – egészen halkan suttogtam a szót a fülébe, a kezem pedig a derekára csúszott, miközben azzal foglalatoskodtam, hogy először becsukjam, aztán pedig kulcsra zárjam az ajtót – Ne értsd félre, nem készülök semmi modortalan disznóságra. Csak nem akarom, hogy bárki zavarjon.
Óvatosan toltam el magamtól, egy pillanatig a tenyerem elidőzött a csípőjén, aztán pár finom mozdulattal simítottam hátra azokat a folyamatosan elszabaduló tincseket az arcából.
- Hogy tetszett az előadás? Örülök, hogy végül nem mentél haza – egy lágy mosoly volt az arcomon, és egyáltalán nem fáradtam azzal, hogy esetleg hátra húzódjak. Nekem kifejezetten tetszett az, hogy lehetőségem volt ennyire közelről szemügyre venni azt az arcot, ami miatt a gondolataim egyre gyakrabban kalandoztak el.

outfit ⁝ 802 szó ⁝ ◇

Ajánlott tartalom

» Lilah && Kian
» What's wrong with us? ~ Lilah && Kian
» don't ever leave me alone at night ~ Lilah & Kian
» Less drinking more thinking | Tae Hwan & Dae Won
» Lilah & Lou