Pontosan tudom, hogy mindig rendelkeztem egyfajta temperamentummal, ami megnehezítette azt, hogy jól jöjjek ki az emberekkel. Akármennyire próbáltam normálisan élni az életem és odafigyelni arra, hogy nyugodtan, normálisan reagáljak le egyes eseményeket, attól még szentimentális maradtam emberként. Talán pont ez volt annak az oka, hogy könnyen bele tudtam helyezkedni egy-egy szerepbe és színészként jól elő tudtam magam adni. Nyilvánvaló volt, hogy ettől talán az emberi kapcsolataimat illetően is tűnhetnék manipulatívnak. Nem állítom, hogy soha életemben nem hazudtam – mint például Delilah esetében, akinél azt éreztem, hogy nem vagyunk egy szinten, és többet nyerhetek a figyelméből, ha nem árulom el a korom neki - , vagy tettem rosszat, viszont nem szerettem mozgatni a szálakat magam körül. Minden bizonnyal könnyen elsírnám magam, ha szükségem lenne valamire, viszont undorodtam azoktól, akik számító módon élték az életüket. És amennyire másra hatással vagyok én is, úgy érzem a körülöttem élők hatását is a saját bőrömön.
Talán pont ilyen lehetett az, amikor tudatlanul, túl erősen taszítottam vállba Noaht, ezzel pedig komoly fájdalmat okoztam neki… Könnyű lenne összesen ennyivel elintézni a dolgot. Valójában inkább arról volt szó, hogy Maugli, mint szerep elég sok fizikai erőt igényel, én pedig egészen addig a pillanatig nem voltam tudatában annak, hogy mennyit sikerült összeszednem, amíg meg nem történt ez az incidens. Egy dolog elbírni a saját hetvenöt kilómat és egy másik egy hasonló súlycsoportban játszó férfi vállát kiütni a helyéről, egyetlen mozdulattal. Nyilvánvalóan nem tudhattam, hogy korábban megsérült, viszont újra és újra emlékeztettem magam arra, hogy nem üthetek meg bárkit, mert éppenséggel olyan kedvem van. Egyáltalán nem állítom, hogy pozitív érzéseket váltott ki belőlem az a tény, hogy Noah volt az első személy, akivel erőszakos voltam, sokkal inkább szégyelltem magam miatta.
Azt sem állítom, hogy most Noah-nak hála változott volna a kapcsolatunk, mert enyhe túlzás lett volna azt állítani, hogy egyik pillanatról a másikra tényleg egy idilli viszony alakult ki kettőnk között. Hónapok teltek el, amiket folyamatos agyalással töltöttem. Elég egyértelmű volt, hogy végül milyen álláspontra jutottam, hogy a történetben én voltam az egyetlen rossz fiú jelenleg. Ha nem adnám meg a lehetőséget a féltestvéremnek arra, hogy megismerjen, akkor ugyanúgy lökném el magamtól, mint ahogyan az apám tette ezt velem. Talán pont azért keres, mert szüksége lenne rám, én pedig a későbbiek során megbánhatom, hogy soha nem engedtem közelebb hozzám.
Így, ha nem is az a felhőtlenül boldog mosoly volt az arcomon, amit az emberek alapvetően hozzám társítottak, akkor is igyekeztem barátságos arckifejezéssel nézni rá. Alapvetően a kis törpék miatt elég jókedvű voltam, ezért is akartam, hogy így találkozzunk. Szerintem mind a kettőnk számára kínos lett volna egy kávé felett megvitatni a múltkori alkalmat.
- Csak nagyon szeretem a gyerekeket – éreztem, ahogy a mosolyom szélesebb lesz, a tekintetemmel pedig megkerestem a teremben sétálgató kis embereket – Most együtt is dolgozom egyel. Majdnem jobban elvagyok vele, mint az édesapjával.
Annak idején készültek velem és Mr. Oh-val fényképek, most pedig ugyanezeket csináltuk meg úgy, hogy én pózolok az ő kisfiával. Részben ezzel próbáljuk behívni az embereket a musicalre, aminek a kampánya sokkal komolyabb volt, mint az eddigi szerepeim közül bármelyiké. Nem mondom, hogy ebben látom a nagy Broadway karrierem, mivel szó sincs hasonlóról, de boldog vagyok, amiért komoly figyelmet fordít a színház arra, hogy rendesen reklámozva legyen a darab. Tényleg fontos pillanat ez maga a létesítmény fennállásával kapcsolatban is, nem csak az én karrieremben, már ha nevezhetjük annak azt, amivel rendelkezem. Amikor megkaptam tőle a kérdő pillantást, egyszerűen csak megvontam a vállam és elmosolyodtam. Csak egy kisfiú aranyos megjegyzése volt a dolog.
- Mennyi ideig javítasz egy dolgozatot, ha az nem csak teszt? – komolyan kíváncsi voltam a válaszára, mivel nem hittem el neki, hogy tényleg átlagosan annyi időt tölt el a feladataival, mint egy diák. Annak idején volt egy házsártos tanárom, aki mindig a fejünkhöz vágta, hogy sokszor hajnalig javítja a dolgozatokat, meg neki is legalább annyi idő óráról órára készülni, mint nekünk. Bármennyire hihetetlen, én ezt képes voltam megtenni, de valószínűleg az lehetett az oka, hogy a színházban neveltek belém némi fegyelmet. Ha nem játszottam volna kicsi koromtól kezdve darabokban, talán soha nem írtam volna házi feladatot.
- Hozzá vagyok szokva – finoman megvontam a vállam és elmosolyodtam – Vannak színészek a társulatnál, akik nyolc előadással elbírnak.
A próbák, felvételek és maga a tény, hogy már a mentor programban is részt veszek, pedig annyi időt visz el, hogy már alapvetően elég kevés alvással is képes vagyok funkcionálni. Nyilvánvalóan nem akartam neki mesélni arról, hogy van még egy, egyébként jóval többet fizető állásom, amit annyira nem szeretek. Úgy voltam vele, hogy mindenki úgy jár a legjobban, ha nem tudják meg, hogy kiskorúként különböző night clubokban vetkőzök évek óta.
- Szerintem én öt percig nem lennék képes egy helyben ülni – magam sem tudom, hogy miért mondtam ezt el neki, aztán elnevettem magam – Maga lenne a Pokol, ha bezárna a színház és semmi teendőm nem maradna. Mit csinálhatnék akkor?
Mondjuk nagyon szerettem olvasni. Ezzel a gond az volt, hogy néha képes voltam tényleg felállni és helyet változtatni annak érdekében, hogy valamennyit mozogjak, mert könnyen kaptam kilométer hiányt. Az utóbbi időben nem is nagyon vettem a kezembe mást a szövegkönyveken kívül. Talán ezen a szokásomon is változtatnom kellene.
- Tényleg szeretnél eljönni? – magam sem tudom, hogy miért lepődtem meg ezen ennyire, de a hangomban tényleg ott volt a kíváncsiság – Van most futó darabom. Majd hozok neked jegyet.
Magamat pedig emlékeztetnem kell arra, hogy nem nézhetem meg az ülés számot a jegyen. Annak idején apám sosem jött el az előadásokra és mindig tudtam, hogy hol fog helyet foglalni a teremben. Emiatt sokszor, ha sírós jelenetem volt a színpadon, abban a valódi fájdalmam volt benne. Ha vidám darabban játszottam, általában a munkámat elvégeztem és utána omlottam össze. Számítottam rá, hogy Noah nem tenne velem hasonlót, de ettől függetlenül évek óta senki nem tudott megnézni. Emiatt pedig izgulni kezdtem. Nem akartam rossz élményt nyújtani egy olyan embernek, aki kifejezetten értem jött.
- Jó ideje dolgoztunk rajta. A premier előtt is rengeteget készültünk, mert nagyjából mindent megváltoztattunk benne. Igazi csapat munka volt – egy halk sóhaj után lassan elvigyorodtam és folytattam, amit korábban elkezdtem – Lassan tizenöt éve. Az első szerepem az Maugli volt gyerekként.
Sokan vitatják, hogy ez a szintű figyelem egy gyereknek egyáltalán kell-e vagy jót tesz-e neki. Én a magam részéről egyáltalán nem sérültem. Mivel hamar megtanultam olvasni és kifejezetten jó volt a memóriám gyerekkoromban, a színészek el tudták velem hitetni, hogy amit csinálok az nem munka, hanem játék. Emiatt nagyon könnyen és szívből tudtam csinálni az egészet. Ma is inkább így gondolok rá, mert valójában tényleg szerepet játszok a színpadon, ennek pedig nem volt különösebb oka. Egyszerűen azt éreztem, hogy ezt kell tennem.
- Azt hiszem igen – nem voltam teljesen határozott – Jobban szeretem a zenés darabokat, szeretek hangszeren is játszani, de nem vagyok egy popsztár alkat. Táncolni szintén tudok, de nem vagyok annyira tehetséges. A figyelmet eléggé tudom igényelni, szóval szerintem nekem egyszerűen ezt kell csinálnom. Mi a helyzet veled?
Nem sokat tudtam arról, hogy mi motiválta a pályaválasztás terén, de szinte biztos voltam benne, hogy nem az iskolai lövöldözések, erőszak, vagy a diáklányok rövid szoknyája miatt akart tanár lenni. Nem tűnt ilyen pszichopata típusnak, én pedig egyre kevésbé éreztem kényelmetlenül magam az együtt töltött idő során.
- A teremben, ahol voltunk látható helyen lesz egy stand felállítva. Ott fogadják majd a különböző adományokat a kollégáim – arra már nem akartam rákérdezni, hogy pontosan mivel szeretné segíteni a rászoruló gyerekeket, mivel egyrészt kényelmetlen a kérdés maga, másrészt egyáltalán nem gondoltam azt, hogy a pénz személytelen lenne. Ha tehettem volna, én is veszek a gyerekeknek játékokat, vagy leteszek egy nagyobb összeget, amiből a kórház tudja fejleszteni a gyerekosztályt.
- Nos… - elég kényelmetlen volt a helyzet, ami miatt én sem néztem a szemébe – Nem vagyok benne, hogy jó ötlet lenne. Mégiscsak a végeredménye vagyok annak, hogy az anyukádat megcsalták.
Jó ideje annak, hogy a karácsonyt egyedül töltöm, és ez nekem megfelelt. Pontosan tudtam, hogy ez egy olyan családi ünnep, ami nem egyenlő az év többi napjával. Ilyenkor mindig azt mondtam a környezetemnek, hogy jól vagyok, szóval most is hasonlót terveztem. Az arcomra igyekeztem mosolyt erőltetni, amíg a pillantásom az általam választott szendvicsre kúszott, és eszembe jutott valami, amit Noah korábban mondott.
- Ne hagyj ki étkezéseket! – magam sem tudom, hogy miért csengett ennyire szigorúan a hangom – Nem egészséges. Ráadásul bárki bármit mond, az ebéd fontosabb a reggelinél.

1 372 || ne félj, már nem eszlek meg     || ruha ||

Magam sem tudtam pontosan, hogy miért jött az a bizonyos megérzés Noah-val kapcsolatban, ami miatt végül idehívtam őt. Mindaz, ami korábban történt közöttünk lényegében talán az utolsó próbálkozásom lehetett, amivel őket akartam megvédeni a saját keserűségemtől, meg összességében mindentől, ami velem együtt járt egy pakkban. Biztos vagyok benne, hogy talán másképp nézne rám, ha megtudná a balesetemet és a revüt is, de ennek ellenére nem akartam elmondani. A legrosszabb dolog, amit az emberek szemében láthattam az a sajnálat volt, én pedig nem vagyok felkészülve arra, hogy szembe tudjak nézni ezzel. Főleg nem valaki olyan esetében, akiről időközben kiderült, hogy családi szálak fűznek minket össze.
Furcsa ennek az egésznek a működése. Én is érzem a család varázslatosságát, én is mindig ragaszkodtam apához annak ellenére, hogy ő hagyta el anyát. Ha most a saját önző vágyaimat akarom hajtani, akkor talán azt tudnám mondani, hogy ha apa annak idején minket választ, akkor talán életben maradhatott volna. Ellenben sosem derül ki az igazság, és velünk végig a bolondját járatta volna, Noah édesanyja – meg maga Noah is – pedig minden bizonnyal még többet szenvedett volna. Én ennek az egésznek nem akartam a részese lenni, nem akartam valaki lenni mellettük, aki erre emlékezteti őket, így megpróbáltam kihátrálni az egészből. Talán éppen ezért is kerestem meg őt végül. Mert a sors közbeszólt.
Én már túlságosan belefáradtam abba, hogy megpróbáljak jó ember lenni, és mindenki érdekeit a sajátom elé helyezni. Pont ezért is láttam úgy, hogy képtelenség tovább tűrnöm már és cipelni azokat a terheket, amik ilyen szinten nyomták a vállamat. És ezen a ponton tudtam, - hogy nem Mr. Oh, vagy Rora segítségét kell kérnem, hanem valaki másét. Hogy pontosan mit tudok tenni a bátyámért, azzal még én sem voltam teljesen tisztában, de már a legutóbbi találkozásunk is mintaértékű. Határozottan rámutatott arra, hogy dolgok már nem mehetnek így tovább, és nekem kell lépnem ez alkalommal. Nem várhattam el azt, hogy mindig a másik közeledjen felém, főleg nem úgy, hogy ebben a helyzetben én voltam az, aki többször fájdalmat okozott neki, aztán volt az a dolog a vállával is. Nem tudhattam, ő nem akart beszélni róla, de valahogy úgy éreztem, hogy hasonlók lehetnek azok, mit az én testemen a varratok. Mivel a színházban ismernek, pontosan tudják azt is, utálok és nem fogok beszélni erről az egészről nekik, így nem firtatják. Kiskorom óta vagyok jóban sok emberrel onnan, tehát határozottan kijelentető, hogy jelenleg ők azok, akik a legjobban ismernek. Azzal, hogy én Noah-t belevontam ebbe az egészbe, akaratlanul is változtatni szerettem volna a dolgok menetén.
A mai nap pedig erre egy jó alkalom volt, hogy rendezni próbáljam a viszonyom Noah-val. Mivel a fellépések előtt mindig volt egy kis időnk, legalább az itteni étterembe meg akartam hívni és azt hiszem ez az alkalom egy olyan volt, ahol ő is úgy mehetett haza, hogy egy kicsit megismerhette akár a színpadi énemet is… Ez pedig nekem sokat számított. Bár párszor találkoztam egyes előadások után vele, de teljesen más volt ez a mai alkalom, mert ide most én hívtam meg őt. Pont ezért is hagytam ott végül a gyerekeket, akikkel még lesz majd esélyem foglalkozni, mert lényegében én valakit elhívtam erre az alkalomra, így amíg az időm engedte, vele kellett lennem.
- Ebben a pár napban igyekszünk összegyűjteni a gyerekek kívánságait és mindet teljesíteni, de erre vannak kijelölt kollégák, ahogy láthatod – odaintettem az egyik beöltözött színésztársunk felé, akit körbevettek a gyerekek és vég nélkül sorolták azt, hogy milyen játékokat szeretnének – Egy kicsit besegítettem nekik.
És mivel pont közeledett felénk egy hasonló, manónak öltözött férfi, gyorsan a kezébe nyomtam azt a papírdarabot, amire én írtam fel a gyerekek kívánságait. Az már egy más kérdés, hogy mennyire lesz olvasható a dolog, de maximum majd segítek kibetűzni, amiért megszidnak a saját akcióm miatt. A férfi most csak udvariasan biccentett egyet felénk, aztán ő is ment a dolgára.
- Á értem, de már megoldódott, ugye? – nagyon nem akartam firtatni a dolgot, egyszerűen csak szerettem volna vele beszélgetni és talán ez volt az egyik téma, amibe bele tudtunk volna kapaszkodni. Kettőnk közül láthatóan én vagyok a közvetlenebb, ezt pedig mi sem bizonyította volna jobban, hogy a mellettünk gyorsan elhaladó kisfiúnak is mosolyogva simogattam meg a fejét, és már éppen szóltam volna neki, hogy vigyázzon, a lépcsőn, amikor visszafordult, és ezt kiabálta felénk:
- Nem fogod elesni, de jól esik, hogy aggódsz, te szolga!
Én egy pillanatig csak elkerekedett szemekkel néztem rá, aztán halkan elnevettem magam azon, amit mondott, és megcsóváltam a fejem. Igazából valahol megérdemelhettem ezt az egészet, mert én magam egy percig nem tiltakoztam az ellen, hogy a Mikulás szolgája lennék. Innentől kezdve lényegében veszett ügy lett volna ezt kimagyarázni.
- Gondolom egy tanárnak is legalább annyira nehéz tartani a sulis menetrendet, mint a diákoknak, ugye? – vagy talán sokkal kimerítőbb is lehet átadni a tudást, mint befogadni. Nyilvánvalóan a tanároknak óráról órára készülni kell, kitalálni az óra menetét, esetleges csoportfoglalkozásokat, és a szünetek is sokkal inkább a következő órára való felkészüléssel telnek, ami miatt fárasztó lehet sok esetben nyolctól akár hatig az iskolában lenni, aztán még otthon javítani a dolgozatokat és a következő órákra való felkészülés. Én szerintem azért nem lennék jó tanár, mert nekem már monoton lenne ez a szintű munka. Bár egy idő után minden bizonnyal a begyakorolt szerepek is annak tűnhetnek, de mindig történnek dolgok… Gondolok itt mondjuk elsősorban arra, amikor egyszer a tenyeremben szétmállott a telefondíszlet, és kénytelenek voltunk valahogy kiküszöbölni a dolgot.
- Nekem most elég aktív volt ez az időszak – finoman megvontam a vállam, aztán annak érdekében, hogy a lépcső felé tudjam terelni Noah-t, az egyik ujjamat az ő kisujjába akasztottam és az irány felé húztam őt – Még két hétig megyünk a Dzsungel Könyvével, aztán leadjuk és néznem kell más előadásokat. Valahol örülök ennek, de szerettem a projektet és hiányozni fog. Aztán ugye van még egy munkahelyen, ott is dolgoztam, nagyjából semmi érdekes nem történt.
Azt még én sem tudtam, hogy mit kellene majd elfogadnom, de több darab címe is az öltözőszekrényemben heverészett, amiket egyelőre nem volt időm átvizsgálni. Én magam nem mindig mentem a főszerepekre, nagyon szívesen voltam mellékszereplő idősebb színészek mellett is, és talán most egy ekkora volumenű, jubileumi projekt után jót tenne nekem, ha inkább koncentrálnék valami kisebb dologra. Eleget voltam a reflektorfényben, ideje átengedni azt másoknak is.
- Nem lesz belőle gond, már megvolt a főpróbánk, azon kívül csak a fellépésre kellek majd – ezzel egyáltalán nem hazudtam, én magam sem hívtam volna el őt, ha nem tudtam volna, hogy meg tudom oldani azt, hogy legalább beszélhessünk egy kicsit. Amint leértünk, megálltam a büfének kialakított rész előtt, és rápillantottam. Annak ellenére, hogy magasabb volt nálam egy kicsit, egyáltalán nem volt kényelmetlen a szemébe nézni.
- Ebédeltél már amúgy? – tettem fel a kérdést, mert én magam tudtam volna enni valamit, amitől kevésbé leszek éhes, de nem telít el annyira, hogy később baj legyen ebből – Válassz nyugodtan bármit, amit csak szeretnél.
Én is megnéztem azért, hogy pontosan miket árulnak itt, de végül egy sima americano kávé mellett tettem le a voksom kevés tejjel, és kinéztem magamnak az egyik csirkés szendvicset. Majd emlékeztetnem kell magam arra, hogy Rorának szóljak erről, mert elég jól nézett ki ahhoz, hogy az ő válogatós kis teste is befogadja majd az ételt, ennie pedig kellett valami normális kaját is a saláta mellett.
- Azt hiszem majdnem tíz éve, de én csak az elmúlt pár évben vettem részt rajta – azt nem tettem hozzá pontosan, hogy mióta, viszont annyira nem is volt fontos, hogy a múltat háborgassuk – Engem a pénzbeli része nem érdekel annyira, csak jó találkozni a gyerekekkel. Amikor van rá mód, akkor persze igyekszem adományozni, de nekem mindig többet jelentett az, amikor akartak velem játszani, vagy én olvashattam nekik mesét lefekvéskor.
Ezeket általában szívesen meg is csináltam. Sokszor beszélgettem is velük arról, hogy nem kell félniük, mert vigyáznak rájuk itt, ugyanakkor úgy gondoltam, hogy az élményeik talán azok a pillanatok, amikbe kapaszkodva vagy erősek tudnak maradni, és leküzdhetik a betegségeiket, vagy pedig egyszerűen ezeknek hála nyernek pár szép pillanatot, amikre tudnak emlékezni, és nem fáj nekik annyira az, amikor el kellett menniük.
- Több ilyet is szoktunk szervezni év közben, de erre gyűjtjük a legtöbbet. Tudod, számukra a karácsonynak van egy fajta varázsa a várakozás miatt – pár pillanatra elméláztam a semmiben, aztán elmosolyodtam – Örülök, hogy eljöttél, Noah.


1 360 || ne félj, már nem eszlek meg     || ruha ||

- Tényleg igazat mondasz? Ugye nem hazudsz nekünk? – a kíváncsi gyerekhangon nem tudtam nem elmosolyodni, ahogyan összegörnyedtem, mert két kis mancs ragadta meg a jobb és a bal kezemet is.
- Miért hazudnék nektek? – egészen kedvesnek hatott a hangom, de a fejemet ennek ellenére is megcsóváltam – Tényleg minden egyes szó igaz. Szeretnétek kisujj esküt?
Egyáltalán nem lepett meg, hogy igaz volt a válasz, szóval leguggoltam a két kisfiú mellé, és egyesével végrehajtottam velük a folyamatot. Pontosan tudtam, hogy fognak ajándékot kapni 25-én, és a színháznak is egyszerűbb dolga van akkor, ha tudjuk, hogy mit szeretnének a gyerekek. Ezek a kis srácok elevenek és vidámak voltak, amitől nekem még jobban összeszorult a szívem, hiszen a legtöbben olyan súlyos betegségben szenvedtek, amiből nem is biztos, hogy túl fognak élni. Éppen ezért is volt számomra nagyon fontos az, hogy legalább egy kicsit támogatni tudjuk őket. Már nagyon régóta részt vettem minden egyes alkalmon, amikor idejöttünk, és minden tőlünk telhetőt megtettünk annak érdekében, hogy a gyerekek jól érezzék magukat legalább ezen a pár napon. Gondoskodtunk arról, hogy kapjanak édességet – azok is, akik esetlegesen cukorbetegek – igyekszünk pénzt gyűjteni a kórház számára, amit a felszerelésekre költhet, illetve ajándékokat is adunk a gyerekeknek. Mind egyet értünk abban, hogy ezeknek a gyerekeknek a legfontosabb, hogy ha az utolsó napjaikat élik, akkor legalább egy kicsit meg kell szépítenünk a napjaikat.
- Na akkor – helyet foglaltam az egyik asztalnál, időközben pedig szereztem magamnak egy tollat is, papírral – Szépen sorban mondjátok el a neveteket, hogy mennyi idősek vagytok, és azt, hogy jók voltatok-e. Ezután pedig megírjuk a listát, hogy mit szeretnétek karácsonyra.
A két kisfiú persze egyszerre kezdett el beszélni, aminek hatására többen is odajöttek a kórházban ólálkodó, szépen felöltözött gyerekek közül. A végén már ott tartottunk, hogy egy egész terjedelmes listát sikerült összeírnom, illetve az egyik kiskölyök az asztal alatt olyan vehemenciával markolászta a combomon a nadrágomat, hogy kénytelen voltam felvenni és az ölembe ültetni.
- Ugye tudod, hogy nem én vagyok a Mikulás? – óvatosan fogtam át gyerek derekát, hogy tényleg biztosan üljön, ha már felimádkozta magát a székre – De ha majd eljön hozzátok 25-én, akkor majd pont így kell elmondanotok neki, hogy mit szeretnétek és azt, hogy jó gyerekek voltatok. Én egy kicsit talán fiatal lennék az igazi Mikuláshoz képest, és kevésbé bölcs.
- Tudjuk, hogy te csak a Mikulás szolgája vagy! – egészen összetörte a szívemet azt, amit az egyik kislány vágott hirtelen a fejemhez – A Mikulás nem úgy néz ki, mint te! Nem vagyunk már kicsik!
Én a magam részéről ezzel tudtam volna vitatkozni de ennek ellenére még egy sort szájaltam a csajszival, aztán végül tényleg sikerült összeírnom mindenki kívánságát. A papírt gondosan összehajtogattam és az öltönyöm belső zsebébe rejtettem, hogy majd leadhassam azt Garynek... Közben pedig már azon gondolkoztam, hogy miként vehetem majd rá őt, hogy Mikulásnak öltözzön.
A fiúcskát óvatosan tettem le a földre, mert a folyamatosan keletkező tömegben időközben felfedeztem Noah arcát is. Mivel én hívtam ide, mindenképpen beszélni akartam vele, mert azt hiszem volt miről. Ebben első sorban a kis szemüveges fiúcska gátolt meg, aki két kézzel ragadta meg az ujjaimat.
- Nem játszol velünk egy kicsit? – egészen nagy szemekkel nézett rám, amibe belesajdult a szívem. Néhány kollégámnak ismertem a gyerekeit, éppen ezért már elég régóta jól kijövök a gyerekekkel.
- Később majd játszom veletek, megígérem. És olvasok mesét, ha majd mész aludni jó? – ezúttal én tartottam fel a kisujjamat a fiúcska felé, aki rögtön bele is akasztotta az övét az enyémbe. Még kapott egy buksi simogatást, én pedig képtelen voltam letörölni az idegességem ellenére is a mosolyt az arcomról. Akkor is, amikor a bátyámhoz léptem.
- Szia – nem igazán tudtam, hogy mit kellene tennem ebben a helyzetben, szóval csak párszor átfésültem az ujjaimmal a gondosan beállított tincseimet, amiért később biztosan kapni fogok még a fodrászunktól – Sokat vártál rám? Ne haragudj, a magánakcióm egy kicsit jobban sikerült, mint ahogyan azt terveztem.
Határozottan nem a mi dolgunk volt az, hogy összeszedjük a kívánságokat, de úgy mosolyogtak rám a gyerekek, hogy muszáj volt odamenni hozzájuk. Amúgy is már mentünk egy kört annak érdekében, hogy bemutatkozzunk nekik és üdvözöljük őket, aztán pedig egyszerűen rám ragadtak, én pedig nem akartam őket lerázni és a megfelelő kollégához vezetni őket. Addig legalább volt idejük egy kicsit pihenni.
- Gyere menjünk le, meghívlak egy kávéra – óvatosan csúsztattam a kezemet a háta mögé és a megfelelő irányba kezdtem el terelni – Egész jó itt az éttermi rész. Egyébként ettél már? Hogy érzed magad?
Egyelőre nem akartam rátérni a lényegre, mert én magam egy olyan valaki vagyok, aki nagyon jól irányt tud mutatni mindenki másnak, de a saját érzéseiről nem beszél könnyen. Szerintem Noah-nak is könnyebb, ha nem vágok bele rögtön abba, amit mondani akartam.

770 || ne félj, már nem eszlek meg     || ruha ||