Jó pár éve dolgozok mentősként, de mindig vannak esetek, amik megráznak és tudom, hogy sosem fogom tudni azt mondani, hogy már mindent láttam, mindent átéltem. Számos eset után előfordul, hogy nem jön álom a szememre és csak forgolódok, magam sem tudom miért érzem magam szorongva, pedig bizony ha jobban átgondolnám, akkor bevallanám magamnak, hogy az aktuális riasztás hagyott bennem nyomokat. Nem küzdök ellenük, nem szégyellem, míg a durvább esetek után nem tudok aludni, addig biztos lehetek abban, hogy ember maradtam, nem csak biológiailag, lelkiekben is.
Némán ülök a kórházi folyosó székén miután megmosdottam, lezuhanyoztam, mert annyi vér került rám, amennyitől joggal kérdezhetem meg, hogy egyáltalán akkor élt-e még a csávesz, mikor beértünk a kórházba. Ritkán kell mentőhelikopterbe szállnom, így ez is rátett egy plusz faktort arra az érzés kavalkádra, ami a bennem rejlő nyugalmat igyekezett szertefoszlatni.
Az a szerencse, hogy egy társának sikerült megcsípnie a nyaki ütőerét, mielőtt kivérzett volna, így történhetett az az eset, hogy még életben találtuk az úttesten fekvő férfit hatalmas vágással a nyakánál. Átvettem a teljesen sokkos állapotú társától a feladatot, nem sokan tudhatják, de összecsípni jól egy ütőeret, főleg nyakit nem olyan egyszerű, elsőre nekem is megcsúszott a kezem rajta, de másodjára, fél másodperccel később már stabilan tartottam és igyekeztem mindvégig így tenni, miközben egy remegésnyi mozdulatot sem engedhettem meg ujjaimnak a mentőhelikopter mozgása közben.
Mire átadtam a főorvosnak, én is és úgy a környezetünk eléggé vörösben állt, mindenki rohant, rengeteg orvos tette a dolgát, ahogy én is, míg nem kint találtam magam a sürgősségi szoba ajtaja előtt és ekkor éreztem, hogy fellélegzek. Nem a megkönnyebbüléstől, hanem a szó szoros értelmében mintha egy levegővétellel éltem volna át az egész helyzetet, adrenalin túltengés még a tisztálkodás közben is bennem volt, a zuhanyrózsa tapintásakor is az ütőeret éreztem ujjaim között, s bennem volt a késztetés, hogy továbbra is szorítsam, mert szorítanom kell.  
De már elmúlt, már megrogyott fáradt izmokkal ülök seggemen, előredőlt felsőtesttel könyökölök saját lábaimon és gyűrűmet forgatom idegességemben. A benti térbe nem látok be, viszont hangok olykor kiszűrődnek, ugyanakkor felfigyelek rá, hogy a pár perce nem hallok nagyon mozgolódást, se hangosan szavakat, vagy gépek működésének zaját. Nyílik az ajtó, felkapom sápadt fejem, majd felállok és az orvos arcára meredek kérdő szemekkel.
- Na? - Megrázza a fejét.
- Meghalt.

Nem az első halálesetem, de nem kevésbé bassz meg lelkileg, mint az előzők. Ilyenkor mindig elgondolkodom, hogy mit csinálhattunk rosszul, mivel volt a gond, hogy nem tudtuk megmenteni. Lehet az adrenalintól azt se vettem észre, hogy már rég halott?
Eléggé karikás szemekkel némán kullogok a kórház aulájába közel egy óra után, hogy megtudtam a végkimenetelt. Valósággal közel egy órán keresztül ültem a seggemen a velem szembeni fehér falon lévő vércseppeket bámulva - amik akkor kerültek oda, mikor bevittük a terembe - és gondoltam végig mindent.
Odaállok a kávéautomatához, hogy legalább általa feléledjek a tompaságból, vagy csak ezzel ösztönözzem magam, hogy kezdjek már valamit, hisz ahogy mindegyik más riasztáson, ezen is túl kell lépnem. Zombimódon dobálgatom az érméket, bal alkarommal a gépnek is dőlök, míg az lefőzi nekem az amúgy darálós kávét, úgyhogy piros pont a kórháznak ezért a minőségért, búg is rendesen, jóformán az aulában tartózkodó összes személy felfigyel rám néhány másodpercig, de nem tudnak érdekelni. Ellenben jön egy ismerős arc és megtorpan a gép közelében. Ritka is, amikor nem állnak az itt dolgozók sorokat, hogy megkapják a kávéjukat, hiába múlt már el éjfél.
- Helló! - bólintással toldom a monotonra sikerült hanglejtésemet, de hát nem fogom leplezni, hogy fáradt és megviselt állapotban vagyok amellett, hogy most legszívesebben vagy aludnék, vagy innék, esetlegesen ivás után aludnék.
- Éjszakázás, mi? Vagy "ha jönni kell, hát jönni kell"? - Nem igazán viccelődésnek számon, hogy jóformán telefon és egyéb csengők hallatára máris ugornunk kell, de ilyen ez az orvosi élet, meg minden, ami ahhoz hasonló.
Elveszem a kávémat és arrébb állok, egészen pontosan nekidőlök az automata oldalának, hogy ő is lekérhesse az italát anélkül, hogy útban lennék. Fogalmam sincs, mi a neve, de már sokszor láttam a folyosókon és egyszer beszéltem vele futólag pár szót.  

Jó kérdés, hogy az egész napos munka, a lelki megterheltség, a halálhír, vagy a több órán keresztüli fokozott adrenalintúltengés az oka annak, hogy most végigcsoszogok a folyosón és csak próbálok úgy tenni, mintha élnék. Elgondolkozom pusztán azon a kifejezésen, hogy mit jelent élni, mondjuk ideje lenne tovább lépnem, úgyhogy hagyom a pénzérméket éles hanggal koppanni és rátehénkedek a kávégépre, hogy a szó szoros értelmében felrázzon.  
Eleve örülök, hogy nem volt éppenséggel előttem senki, azt már nem várom el a sorstól, hogy utánam se következzen senki, általában mindenki kiszimatolja a minőségi kávét, csak a friss betegek, illetve azok hozzátartozói és az új ropogós, még életerővel teli orvoskák mennek a másik automatához.
Ha már feltartom a lányt, mivel hogy mást nem tudok tenni, a kávém épp főzőfélben van, úgyhogy már csak a miheztartás végett is beszélgetésbe elegyedek vele, addig is teljen az idő mindkettőnknek.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy ismerem, mert nem tudom ki ő, csak annyi van meg, hogy párszor elhaladtunk egymás mellett a folyosókon, meg ha jól emlékszem azt mondta, hogy nem dolgozik itt olyan régóta, még talán gyakornok. Ilyen szempontból örülök, hogy a mentősképzés nem annyira hosszú időt vesz el, mint a normál orvosi, itt vagyok huszonhat évesen és már egy ideje van állásom, amiről nem mondanám, hogy hű de megfizet, de nem panaszkodom. Amire kell, arra mindig van pénzünk.
Ha pedig elkezdtem vele beszélgetni, nem fogok pofátlanul lelépni amint kezemben tarthatom a kávém végre. Megvárom, most már úgyis mindegy mikorra kerülök haza és noha ide helikopterrel jöttem, vissza már nem megy légi fuvar olyan mezei egyszerű embernek, mint jómagam lennék.
- Jah, eléggé. - Kavarok kettőt a meleg kávémon egy fárasztóan keserű sóhaj kíséretében. - Egy fazonnak elvágták a nyakát, helikopterrel hoztuk be. Szerintem még élt, mikor beértünk, de túl sok vért vesztett és végül elhunyt. - Hiún reménykedtem, hogy megmentik, pedig én is éreztem, hogy kezd sok lenni a vére rajtam és mindenhol máshol.
- Szerintem még nem mutatkoztam be. Aston Miles - nyújtom felé kezemet, bár látom, hogy ázsiai és ott nem tudom hogy mennek ezek a dolgok, mindenesetre tökéletesen beszéli az angolt, úgyhogy bízok benne, hogy vagy már asszimilálódott a társadalmunkba, vagy csak valahogy ilyen arca lett amerikaiként.
- Világért se akarnám megszakítani a társalgást, de én lehet kimennék egyet levegőzni a lépcsőkhöz. Nem jössz ki esetleg? - kérdezem meg, ahogy ő is megkapja a kávéját. Igen, így mondják szépen azt, hogy már rohadtul dagóznék egyet.

Lehet olyan szélsőséges érzelmi időszakomat töltöm mostanság, mint a lányok menstruációkor, mondjuk hozzátenném, hogy koránt sem vagyok hisztis, pusztán jobban megérint egy-két történés, de majd meghallhatom kétszer Bob Marley Don't worry be happy számát és helyreáll a közérzetem. Nem tartom kizártnak, hogy a fiam közeli születésének időpontja tesz ilyenné, lehet egy élet jötte valamennyire hatással van a korai elhalálozás érzésének felturbózásával, de ahogy ismerem magam, hamarosan elmúlik, nem véletlenül beszélek róla a közel idegen lánynak, ezzel pedig az első lépés megvan, hogy lapozzak rajta, ha mégsem múlik el, akkor már nem a fickó áll a dolog mögött, hanem más.
Két pillanatra még meg is lepődök, hogy egy eset miatt vagyunk itt, végtére is elég nagy ez a kórház ahhoz, hogy ennek kicsi legyen az esélye, de véletlenek vannak és én ezt is olyan lazán betudom annak, ahogy mentősi attitődöm megköveteli.
- Valóban. - Mint mindig, most is mindent megtettem érte. - Erőszakos bűncselekvés gyanúját feltételezve elvágták a torkát, mi? Vagy legalábbis próbálták... - Sok sebet láttam már és tudom, hogy egy ilyen sérülést az utcán sétálva elég ritkán lehet véletlenül szerezni. Nagy különbség kettőnk között, hogy míg ugyanazt az embert tekintjük munkánknak, én többségében látom még életben, látom, ahogy mozog, lélegzik, szenved, hallom esetleg ahogy beszél, ő azonban már nem, neki már csak egy hulla. Készen kapta a tényt, hogy halott, míg én azért köpöm ki a tüdőmet, hogy ne haljon meg. Érdekes, mennyire szerteágazó az orvostudomány és mennyire egymásra épülnek az egyes ágai, amit én személy szerint jó dolognak tartok.
Gyors bemutatkozás után felvetem, hogy menjünk ki levegőzni, én legalábbis így fogok tenni és csak jelzem, hogy nem zavar a társasága, ha esetleg úgy dönt, nem egyedül akarja meginni a kávéját, merthogy mi jogon várnám el tőle, hogy szabadidejét nekem szentelje.
Bólintását követően megindulok az ajtó felé. Nem kis városkritikát hallok a hangjában, vagy lehet csak én képzelem bele, merthogy engem kifejezetten zavar a város levegőjében lévő por és más toxikus anyagok, úgyhogy jóformán a kórházi épületen belül jobb a levegő, mint kint.
A lépcsőkhöz érve leguggolok és leteszem a földre a kávém, a halál fogja tartogatni, majd felállok és előhúzok egy szép szál cigit, meg az öngyújtót.
- Dohányzol? - nyújtom felé is a dobozt, mert hát tök aranyos lánynak néz ki, akiből nem nézném ki, hogy valaha is látott már egyáltalán cigarettát, de illedelmes vagyok, mert láttam már annál érdekesebb dolgot is, minthogy egy édes babaarcú lány bagózott volna. Meggyújtom a végét és ha kéri, akkor az övét is, majd visszacsúsztatva zsebembe a kacatokat, megnyújtóztatom törzsemet.  
- És hogy bírod ezt a szakmát? Gondolom már hozzászoktál, hogy hullák mindenében turkálsz, de azért kell hozzá gyomor, meg idegrendszer. - Szívok a cigimből és azon kezdek tanakodni, hogy hány éves lehet, mert oké, hogy az ázsiai csajszik brutál fiatalnak néznek ki, majd beközölnek egy harmincas számot, amitől egy szívással inhalálnám a teljes cigarettám tartalmát, de nem fogom megkérdezni, mert az bunkóság.

Mindig meg tudok lepődni embereken, hiába elég epicnek hangzik, hogy valaki az utca kellős közepén vágja el saját maga nyakát egy késsel, végül is lehetséges, csak valahogy erre a jelek nem adtak okot. Nem én voltam, aki kikérdezte a járókelőket, úgyhogy a rendőrség ezekben a pillanatokban is már sokkal többet tud az esetről, mint én, aki konkrétan csak egy dolgot nézett a vörös betonon, az pedig a seb és az abban lévő járókelőnek az ujjai, akitől is átvettem a világ egyik leginkább emberpróbálóbb feladatát.  
- Van egy gyanúm, hogy ez nem öngyilkossági volt, de ha nem így van, lepjetek meg. - Mondanám, hogy nekem teljesen mindegy, mivel a végkimenetel ugyanaz és ugyanúgy mentek öngyilkosjelöltet, mint áldozatot, de a tettek mögötti társadalmi megjelenés hagy bennem egy-két feszült gondolatot, ami miatt mégsem annyira mindegy, hogy mennyire élünk veszélyes világban, azon kívül, hogy jól tudom, nagyon is.
Alapvetően értékelem a viccet, csak nem nem tudom ezt jelenleg tudtára adni, így hát jóformán fapofával folytatom lépteimet és mindössze egy szemkontaktussal jelzem felé, hogy mellékesen értem a viccet, meg amúgy még jó is volt.
Kiérve leguggolok és leteszem kávémat a földre, s tulajdonképpen csak ennyi választ el attól, hogy első mozdulatom ne legyen a dohány kihalászása nem kis zsebemből. Hiába erőlködök a leszokásról, ebben az évben sem sikerül, már többszöri elhatározásra sem, úgyhogy lehet holnap szépen fogom magam és bemegyek egy üzletbe, hogy vegyek magamnak egy elektromos cigit, nem mintha ezzel bármit elérnék, csak legalább elmondhatom, hogy nem dobom el a csikket.
Megkérdezem, hogy cigizik-e és nem kicsit lepődök meg, hogy igent bólint. De hát minden ember szabadon dönti el, mit tesz, úgyhogy néhány másodpercnyi pislogás után felé nyújtom a dobozt, hogy válasszon egy szimpatikus szálat, majd meggyújtom neki és végül következek én.  
Mennyei boldogsággal ülök le végül mellé és dőlök enyhén előre, hogy kényelmesen rákönyökölhessek lábaimra. Abban biztos vagyok, hogy nem én nem tudnám csinálni az ő szakmáját, bár ez könnyen lehet, hogy visszafelé is így van, nem véletlenül vagyunk a saját szakmánk üldözői, vagy talán üldözöttjei, ezt még nem tudtam eldönteni, mondjuk Lenorenek nem rossz gyomra lehet, igaz, mint neve csengéséből megtudtam, japán vér van benne és a japók mindig nagyon érdekes kajákat tudtak enni, hát nem tudom, mi a jó a nyers halban, de valami biztos és azt ők megtalálták.  
- Kemény lehetett - fintorodok el a tapasztalataitól, miközben kifújom a füstöt.
- Én is láttam már néhány szétszakadt testet, vagy árokba gurult fejet, borzalmas, de tényleg... És a legtöbb haláleset az emberi odanemfigyelés miatt történik. De hát a halál nem válogat, csak sokszor nem magunk döntünk a sorsunkról és ez a baj. - Mert ha én tövig nyomom a gázt a sztrádán, ahol egy árva autó sincs hajnali fél háromkor és így az árokba hajtok, azt mondom oké, én vagyok a balfasz, aki szeret veszélyesen élni, de ha nekem jönnek hátulról kétszázzal miközben munkába megyek, akkor minden mennyire szép lélek vagyok, kinyiffanok. És ezt nem mérik fel az emberek, nem gondolnak másokra és ez csak az az eset, amikor nem akarja kioltani más ember életét. Legszörnyűbb pedig az, hogy a mai világban már korán sem azokat az időket éljük, amikor nincs rossz szándék az emberekben.
- Mi ösztönzött rá, hogy ilyen szakmában helyezkedj el? - Valami biztos van, ami motiválta. Senkiből sem véletlenül lesz az, aki.