Az elmúlt pár heteim csak még inkább a munkáról szóltak, mert szükségem volt arra, hogy mindig csináljak valamit, ami eltereli a gondolataimat arról a sok mindenről, ami történt körülöttem. A világom teljesen romba dőlt attól a pertől fogva, hogy Gleeson beismerte, hogy több ember haláláról is tehet, ráadásul ártani akart a legjobb barátnőmnek is. Mintha nem is ismerném azt az embert, akivel olyan lelkesen terveztem a jövőnket. Talán csak azért nem adtam még fel, mert a bennem lévő magzat, egyszerűen elég ösztönzés ahhoz, hogy talpon tartsam magam, még ha nem is igazán tudom, hogy mihez kéne kezdenem. Még mindig nem késő őt elvetetnem, de valahogy nem visz rá arra a lélek. Olyan nagyon a szívemhez nőtt már most, annyira az életem hozzá tartozójává vált, hogy képtelen lennék megfosztani az esélytől, hogy megszülessen. De mégis hová? Lennék annyira erős, mint az én anyám is volt? Ő egyedül olyan alázattal nevelt fel, hogy szinte soha nem is éreztem annak a hiányát, hogy apa nélkül vagyok. De mi lesz akkor, ha én erre képtelen lennék? Mit mondanék majd a gyereknek, ha az az apjáról kérezne? Az igazsággal még én sem tudtam szembe nézni, még mindig van egy aprócska részem, ami szentül hisz abban, hogy még mindig nincs semmi veszve. Mégis megtettem az első lépést, és ideiglenesen átköltöztem egy hotelbe, mert a Gleeson háza egyszerre olyan nyomasztóvá vált a számomra. A tökéletesnek hitt életem pokollá változott. Azóta az incidens óta pedig még a börtönbe sem voltam hajlandó bemenni hozzá. Még most is élénken látom magam előtt a magából kikelt arcát és azt, ahogyan az üveg falra csapott. Pontosan úgy, mintha engem akart volna megütni. Nem ismertem rá, és megijesztett. Épp ezért is döntöttem úgy, hogy jobb lesz, ha nem látogatom egy ideig, csak az ügyvédjével tartottam a kapcsolatot, akitől azt is pontosan tudom, hogy a tegnap szabadult, aminek természetesen örülök, ugyanakkor rettegek is találkozni vele. Nem lesz köztünk semmilyen fal, ami megakadályozhatná abban, hogy bántson, engem pedig abban, hogy a nyakába boruljak. Ami annyira nem lenne helyes. Pedig borzasztóan szeretem. Minden ellenére is. Egy sóhaj kíséretében állok fel az asztalom mögül, elhatározva, hogy mára jobb lesz ha bezárok, amikor valaki a mellettem lévő ablakon bekopog, ezzel nem kevés riadalmat keltve bennem. Oldalra billentem a fejem és amint találkozik a tekintetem a Gleesonéval, még a kezemben lévő régi könyv is kiesik. Készen állok arra, hogy ki menjek és találkozzak vele szemtől szemben? Nem. Mégis annyira szeretnék. Mégsem mozdulok, csak földbe ragadt lábakkal nézem őt, mintha csak arra várnék, hogy Ő maga jöjjön be. Helyette azonban olyasmi szemtanúja leszek, amilyenben még életemben részem nem volt. Annyira gyorsan történik minden, hogy arra eszmélek, hogy két fülemet befogva sikítozok az éles hangokra, és a betört üveg miatt, reszketek a félelelmtől, és semmi másra nem bírok gondolni csak arra, hogy Gleeson a szemem láttára esett össze. Meglötték. De mi lesz, ha meghal? Könnyes szemekkel szaladok ki, és térdelek le mellé, óvatosan érintve meg őt, de a véres kezem látványa, csak még nagyobb pánikot kelt bennem. A Gleeson vére. Vérzik.
- Gleeson! Kérlek... - rázom meg óvatosan, könnyes szemeimet megtörölve a véres kezemmel, de közben fogalmam sincs, hogy mit kéne tennem. - Minden rendben lesz. Hívok segítséget. Nem halhatsz meg, jó? Ne hagyj el minket... - a hangom egyre kétségbeesetebb, miközben a zsebemben lévő telefonomért nyúlok, hogy ki hívhassam a mentőket, és remélem, hogy azokkal a rendőrség is jön, mert mindenképp szeretném, ha elkapnák azokat, akik rá lőttek Gleesonra. Olyan volt az egész, mintha direkt Ő is lett volna a célpont.          

A tegnap óta iszonyú sokat járt a fejem azon, hogy mi fog majd történni akkor, amikor Gleesonnal ismét találkozok, mindenféle falak nélkül, próbáltam magam erősíteni lélekben, hogy ne bocsájtsak meg neki, legalábbis addig ne, amig nem bizonyítja be, hogy képes az az ember lenni, mint amilyen addig volt, amig nem vallotta be, hogy mennyi rosszat követett el. Mégis összeszorul a szívem abban a percben, ahogy meglátom Őt össze esni az utcán, és ezzel minden haragom el is száll, amit az irányába éreztem, ahogyan arra is rá ébredek, hogy jobban szeretem Őt bárki másnál, ezen még az sem sikerült változtatnia, hogy pontosan tudom róla, hogy embereket ölt meg. Sosem féltem még ennyire senki elvesztésétől, mint most amennyire rettegek mellette térdelve a földön. Annyi megválaszolatlan kérdés kavarog a fejemben, miközben próbálom őt szóval tartani, csakhogy véletlenül se aludjon el... nem bírnám elviselni, ha nem lenne soha többé. Bármennyire is haragszom, akármennyire is csalódtam benne, nem számít, csak maradjon életben. De mégis hogyan lőhetnek rá csak úgy akárkire a nyílt utcán? Ki tette ezt? És miért? A mentősöket azonnal értesítem, dióhéjban próbálom elmondani nekik, hogy mi is történt, és, hogy hol vagyunk épp, holott olyan gyors volt minden, hogy én magam sem vagyok abban biztos, hogy mindaz, ami a szemem láttára történt, az a vlóság volt-e. Csupán csak a vérző, fájdalomtól szenvedő, tehetetlen szerelmem látom, aki lehet, hogy épp haldoklik, én meg egymagam tehetetlen vagyok.
- Nem... ne beszélj... nem veszítjük el egymást. Mindjárt jön a mentő és megmentenek. Szükségünk van rád... - sokkal jobban, mint hittem volna. Nehéz lenne megmondani, hogy a félelem mondatja-e ezt ki belőlem, vagy valóban ilyen könnyen képes vagyok a megbocsájtásra, de mindez jelenleg azt hiszem, hogy nem is számít. Muszáj, hogy előbb Ő jobban legyen. A gyerekemnek szüksége van az apjára, még akkor is, ha nem olyan rég én magam terveztem azt, hogy nélküle nevelem fel. Inkább szemet hunyok minden felett, csak tudjam, hogy életben marad.
- Nem fogsz meghalni... én azt nem hagyom. - rázom meg a fejem, és valóban úgy érzem, hogy bármire képes lennék azért, hogy Ő élhessen. Soha életemben nem éreztem még magamban ekkora félelmet. A felismerés, hogy emnnyire rövid is az élet, szinte pofoncsapásként ér. Ahogyan a szavai is. Szimmogva törülök ismét a könnyes szemeimen, és értetlenül nézek rá, nem tudom eldönteni, hogy a fájdalomtól beszél-e ilyeneket, de közben azért figyelem, ahogyan a kezével valamit nagyon keres, a gyűrű látványa azonban mégis meglep.  Meghatódva nyúlok a gyönyörű ékszer után, hogy el vehessem az tőle és szeretném vissza forgatni az időt és valami mást csinálni belőle. Olyan régóta álmodok erről a pillanatról, de nem így képzeltem el. Nem úgy, hogy Gleeson közben biztosan iszonyúan szenved.
- Igen! Hozzád megyek! Csak kérlek... tarts ki. - remegő hangomat, csak az egyre közeledő mentő szirénája halkítsa el, ami megnyugtatással tölt el, ugyanakkor még a félelem szikrája is ott van bennem, hogy mi lesz, ha soha nem fog megvalósulni az esküvőnk? vagy mi fog történni akkor, ha a golyók valami maradandó sérülést okoznak benne? Mit mondok majd a még meg nem született gyerekemnek az apjáról? A kezéért nyúlok és a gyűrüt végül vissza rakom a tenyerébe, óvatosan össze csukva neki azt, miközben már a mentősök meg is állnak mellettünk. - Szeretném, hogyha majd jobban leszel, ezt te húznád fel az ujjamra. - suttogom közelebb hajolva hozzá és adok egy óvatos puszit az ajkára, azzal bízva, hogy mindez elég ösztönzés lesz majd ahhoz, hogy erős maradjon. Végül pedig kénytelen vagyok arrébb csúszni, hogy a mentőből kiugró férfiaknak át adjam a helyem, magamban imádkozva azért, hogy minden rendben legyen.          

A bennem tomboló haragot pillanatok alatt váltja fel a félelem és aggódás, amit ebben a helyzetben sokkal intenzívebben érzek, minthogy magára tudjam hagyni Gleesont. Így, hogy megtapasztaltam milyen érzés Őt fájdalmak között látni a halál kapujában, minden más problémánk pillanatok alatt szűnik meg. Nem számít, hogy milyen ember, vagy, hogy miket tett, csakis az, hogy életben maradjon. Mert hiába kavarognak bennem vegyes érzelmek, egy valami változatlan: az iránta való érzelmeim. Talán, ha nem épp az életéért küzdene, akkor a gyűrüt látva kétségeim lennének, nagy valószínűséggel időt kérnék, hogy át gondolhassam azt, hogy mit is szeretnék, viszont így még csak gondolkodnom sem igazán kellett a válaszon. Mióta csak ismerjük egymást, arról ábrándozok, hogy egyszer fehér ruhát ölthetek magamnak és boldogan mondhatom ki az oltár előtt azt a boldogító igent, mert már a kezdetek óta hiszek abban, hogy csodálatos életünk lehet. Sokban különbözik a többi partnereimtől, a hűségében például egyáltalán nem kételkedem, csak épp abban nem vagyok biztos, hogy szemet tudok-e hunyni az a sok minden felett, amiket eddig elkövetett. Vajon képes lenne a változásra? Könnyes szemekkel bólintok, mint aki valóban hisz abban, hogy csodálatos lesz majd az életünk, és megszorítom óvatosan a kezét, amelybe nem rég vissza tettem a gyűrüt. Annyira szeretnék hinni a szavaiban.
- Nagyon szeretlek. - suttogom miközben a mentősöknek át adom a helyem, hogy a lehető leghamarabb kezelés alá vehessék, közben pedig feltápászkodok a földről és érzem, hogy az egész testem elmelegedik miközben azt nézem, hogy mi mindent csinálnak Gleesonnal. Mindeközben fel sem tűnik a rendőrök felbukkanása, csak akkor, amikor az egyikük mellém áll. Megszeppenve nézek felé és közben próbálom értelmezni a kérdéseit, amelyekre nem igazán tudok választ sem adni. Hisz én magam sem értem, hogy mi történt. Lehet, hogy vannak ellenségei Gleesonnak... hisz egyértelműen Ő volt a célpont. Ha pedig ez így van, akkor mi lesz, ha nem leszünk biztonságban mellette a gyerekkel mi sem?
- Olyan gyorsan történt minden, hogy én nem tudom... - bocsánatkérően nézek a hadnagy felé, majd a hajamba túrva próbálom össze szedni magam. Tudom, hogy fontos a vallomásom ahhoz, hogy el tudják kapni az elkövetőt. Márpedig én szeretném, ha minél hamarabb sikerrel járnának. - Én oda bent voltam, amikor megláttam Gleesont az ablakból, aztán... feltűnt egy sötét színű kocsi és lövöldözni kezdtek belőle. Aztán meg... - elhallgatok, mert még beszélni is nehéz arról a pillanatról, amikor a szemem láttára esett össze Gleeson. Talán még sosem voltam ennyire megrémülve.
- Az áldozat az én... vőlegényem. - ismét óvatosan és bizonytalanul ejtem ki a szavakat, miközben figyelem ahogyan óvatosan rakják be Gleesont a mentőautóba. Nincs időm most a kérdésekre. - Sajnálom, én... nem emlékszem semmire. Nem tudom, hogy mi történt és azt sem, hogy miért. Kérem... csak had menjek a kórházba én is. - a szavaim kimondása után pedig nem törődve azzal, hogy kapok-e rá engedélyt vagy sem csak kikerülöm az engem faggató férfit és megszaporítom a  lépteimet, hogy én is be ülhessek a mentőbe Gleeson mellé. Most szüksége van rám... a rendőrök meg meg kapnak a kórházban. Ennél többet egyébként sem tudok mondani.

Életem leghosszabb órái voltak miközben ideges várakoztam a folyóson arra, hogy el végezzék a műtétet és valami jó hírekkel érkezzenek. A hasamat simogatva pislogás nélkül figyelem az ajtót, idegesen dobogtatok a lábammal, és amint ki lép onnan az orvos, már fel is ugrok a helyemről az arcát fürkészve. Nem akarom, hogy rossz híreket szolgáljon.
- A műtét sikeres volt, stabilizáltuk a páciens állapotát. Hamarosan át visszük egy másik szobába és akkor egy kicsit be mehet hozzá, nemsokár felébred. Egy igazi túlélő a párja. - megkönnyebbülök a szavaktól, könnyes szemem letörölöm és egy hálás mosollyal köszönök meg mindent, aztán amint bele öltöztem a kötelező itteni ruhákba, már megyek is az a szoba felé, ahová irányítanak. Csendben ülök le a Gleeson ágya mellé és fogom meg a kezét is, várva, hogy magához térjen. Annyi mindent kell átbeszélnünk.