Iszonyúan hasogatott a fejem, amikor magamhoz tértem, és tartottam tőle, hogy abban a szent pillanatban összehányom az ágyat, amiben feküdtem, amikor kinyitottam a szemem. Próbálta betájolni azt, hogy hol lehetek, de amint megpillantottam a plafont, csuktam is be a szemeim, hogy még véletlenül se szédüljek el, mert pontosan tudtam, hogy annak mi lesz majd a vége. Először azt szerettem volna kideríteni, hogy egyáltalán hova kerültem, ugyanis eléggé megrémített a helyzet... Annyira jöttem rá, hogy határozottan nem otthon vagyok, viszont egyelőre még nem kifejezetten akartam erőltetni a gondolkodást.
- Meghaloook – nyöszörögtem a párnába, és persze lehet erre azt mondani, hogy „kellett neked ennyit inni édes lányom”, de ettől függetlenül nem feltétlenül lesz jobb a helyzetem, hiszen a másnaposságomat némi okoskodás nem fogja enyhíteni. A másik oldalról pedig nem vagyok száz százalékig biztos abban, hogy a nagyeszű nem tette volna ugyanezt a helyemben. Nem kifejezetten tartozom azon emberek közé, akik a sárga földig leisszák magukat. Tudok, és szeretek is bulizni, de ettől függetlenül mindig odafigyelek arra, hogy csak annyi alkoholt igyak, amitől még aranyosan energikus leszek, nem pedig földön csúszkáló, gusztustalan részeg. Ettől függetlenül a tegnapi más volt... Ténylegesen ki akartam ütni magam, hogy legalább egy pillanatra ki tudjam verni a fejemből azt a barmot.
És ezek után jelent meg... Ő. Még mindig nem tudom a nevét, és nem is vagyok benne biztos, hogy bármikor az életben újra látjuk majd egymást. Ettől függetlenül annyira férfiasnak és menőnek tűnt, ahogyan kimondta, hogy „majd a sors eldönti, hogy mi lesz közöttünk”... Hogy szinte azonnal beleestem az általa font hálóba, ő pedig éhes pókként vetette rám magát. Nem mondom, hogy nem élveztem, ahogyan elvette az eszemet, és bekebelezett. Azt hiszem a felejtésnek talán a legjobb módja volt az, amit végül választottam, viszont így most valaki más töltötte ki a gondolataimat, ami miatt bűnösnek éreztem magam. Egy olcsó kis cafkának, gyenge jellemnek, aki az első csávónak odavetette magát... Függetlenül attól, hogy még mindig éreztem az ajkaimat simogató, apró kis csókjait, a nyelvét a számban, és őt magát bennem... Viszont ezek a lényegen semmiképpen sem változtatnak.
Ahogyan az oldalamra gurultam, jöttem rá hirtelen, hogy az este nagy részére emlékszem. Ha szembe jönne velem a csávó, biztosan felismerném arc alapján, viszont ami utána történt az már kissé zavarossá vált a fejemben. Nem voltam biztos a történtek kronológiai sorrendjében, ahogyan abban sem, hogy végül hogyan kerültem ide. Persze az ismerős kis éjjeliszekrényből könnyedén következtettem arra, hogy Kenzie-nél vagyok, és valószínűleg őt hívhattam fel, miután megtaláltam a bugyimat, és összerogytam a raktárhelységben. Ez a részlet még meg is van, de szegény valószínűleg nem nagyon tudott mit kezdeni velem, mert a legjobb emlékeim szerint, hol sírva, hol röhögve, hol pedig mind a kettőt alkalmazva próbáltam elmesélni neki a részeg gügyögésemmel a történteket. Gondolom azonnal levághatta a helyzetet, és inkább beült egy taxiba, hogy haza tudjon rángatni. Abból, hogy az ő ruhái vannak rajtam következtetek szintén arra, hogy valószínűleg bevágott a fürdőkádba, és kaptam tőle tiszta cuccokat is. Arra, hogy hánytam-e... Nos, az nem igazán van meg.
Viszont azzal is tisztában voltam, hogy valószínűleg vagy dolgozik, vagy nem akar felkelteni, ezért az éjjeliszekrényről elvettem az odakészített bogyókat reménykedve abban, hogy a kavargó gyomrom nem fogja azonnal kiadni, bár abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán lenne mit kihánynom. A tegnapi este során nem volt szükségem arra, hogy a sárga földig leigyam magam, mivel sajnos a nap folyamán nem igazán tudtam enni.
Végül viszont nagy nehezen ülőhelyzetbe tornásztam magam, és a bútorokba kapaszkodva igyekeztem felállni. Meglepetten kostáltam, hogy elég gyorsan ment a dolog, és mintha csak rutinos lennék abban, hogy vállalhatatlan állapotba igyam magam... Türelmesen kivártam, hogy ne forogjon körülöttem az egész szoba. Még le is hunytam a szemem a biztonság kedvéért, és csak utána indultam meg a konyha felé, miközben a falba kapaszkodtam.
- Szia – köszöntem neki kissé rekedtes hangon, miközben levetettem magam a székre – Köszi a tegnapit.
Fontosnak tartottam, hogy rögtön kifejezzem neki a hálám. Azt hiszem, hogy ha akkor nem jön értem, talán egy nemi erőszakon is túl lettem volna, ami nem kifejezetten esett volna jól a kis lelki világomnak.
- Azt hiszem kijelenthetem, hogy ha nem lennél nekem, akkor már halott ember lennék – mosolyodtam el végül. Mert az utóbbi években is sok mindent neki köszönhetek... Például azt, hogy az ügyvéd mellett nem kifejezetten esett nagyobb bántódásom, illetve végül az ő tanácsa segített hozzá ahhoz is, hogy kilépjek abból, amibe akaratlanul keveredtem. Azt hiszem, hogy ha akkor nem áll mellém a dologban, nem feltétlenül lett volna ahhoz bátorságom, hogy otthagyjam az öreg irodáját.

Magam sem voltam biztos abban, hogy szembe tudok majd nézni a tegnap estémmel és mindazzal, ami történt. Viszont piszok szerencsésnek is éreztem magam, amiért nem kellett ott aludnom abban a házban, ahol történt a bizonyos eset, amitől ennyire kiakadtam. Ilyenkor áldottam a pillanatot minden alkalommal, amikor még frissen ideköltözve 18 éves koromban nem igazán találtam a helyem, és egy olyan lakást is találni akartam, ami kényelmesebb volt egy kollégiumnál. Tény és való, hogy a Harvard mellé nem egy putri tartozik, de ettől függetlenül frusztrált, hogy ennyi emberrel kell együtt élnem, és hát attól függetlenül, hogy dicséretes eredményekkel fejeztem be az egyetemet, nem mindig voltam ennyire jó tanuló... Az első évem kifejezetten megterhelő volt, és vagy öt tárgyam meg sem lett, de hála az égnek, a csúszást pont sikerült elkerülnöm... Ellenben kirúgtak a koliból, amiért nem teljesítettem elég kreditet.
Na ha pont ekkor Kenzie nem kezd el lakótársat keresni, akkor minden bizonnyal meg lettem volna lőve. Pont így jutottam hozzá a könyvesbolti állásomhoz is, ahol már bő hat éve dolgozom, és lassan elő fognak léptetni üzletvezető helyettesnek is, mert az újakat mindig én tanítom be. Bár hamar elköltöztem a lánytól, ettől függetlenül ha ő akkor nincs, biztosan történt volna pár kellemetlen dolog velem, amit így szerencsére el tudtam kerülni... Ilyenkor jövök rá, hogy ha őt anno nem ismerem meg, talán most ki tudja milyen irányba tartana az életem, hiszen tökéletesen kiegészítjük egymást, és ezátal jó annyira a barátságunk is.
Mert én személy szerint egy energiabomba vagyok, akinek folyamatos vágya, hogy mozgásban legyen, bulizzon, szórakozzon. Valaki, aki meccset néz a fiúbarátaival, és úgy pörög még este tízkor is egy átdolgozott nap után, mintha legalábbis vénásan adagolnák neki a kávét. Viszont pont itt bújik ki a szög a zsákból... Hogy sokszor túl könnyen veszem az életet, és bár kifejezetten érettnek tartom magam, ettől függetlenül rengetegszer szükség van például Kenzie közbenjárására azért, hogy ne csesszek el valamit úgy totálisan.
Pont ennek hála, hogy végül az ő ágyában ébredtem fel, bár kétségkívül szükség volt a telefonhívásra ahhoz, hogy ez megtörténhessen. Mindenesetre nem akartam belegondolni, hogy ha ő nincsen most, vagy esetleg nem veszi fel a telefont nekem ,akkor talán az utcán is aludhattam volna, vagy a volt otthonomban... És igen, itt rejlik a dolog kulcsa. Hogy már nem is úgy gondolok rá, mint a saját lakásomra.
Pont ezért is próbáltam magam a lehető legjobban összekapni, amikor szó szerint kimásztam a nappaliba, de a tegnapi este után ez kifejezetten nehéz feladat volt... Bár inkább titulálnám lehetetlennek, talán az jobban leírja mindazt, amit jelenleg éreztem. Gondolok itt az undorra – magamtól és a környezetemtől is – az enyhe hányingerre, és minden más egyéb finomságra, ami egy másnapossággal jár.
- Ühüm – morogtam vissza a köszöntésére egy bólintás közben. Határozottan nem voltam elememben, szóval egyszerűen csak lerogytam az egyik székre, miközben elnyomtam a kísértést az iránt, hogy most azonnal lefeküdjek az asztal lapjára... Mert ennyi erővel bent is maradhattam volna a szobában.
- Pedig határozottan azt gondolom, hogy egy hősnő vagy – jelentettem ki – Szerintem két lépést nem tudtam volna megtenni a támogatásod nélkül anélkül, hogy felnyaljam a földet.
És ez határozottan igaz volt, ugyanis bár néhány részlet kiesett az éjszakából, arra határozottan emlékszem, hogy a földről kapart össze, és két ember segítségével tudott csak felrángatni onnan. Ez volt a pillanat, amikor viszont tudatosult bennem a többi...
- Úristen Kenzie! – kaptam a fejemhez a kezemeimet, és lassan püfölni is kezdtem őket – Tegnap szexeltem egy idegennel! Még a nevét sem tudom. Mi van akkor, ha felcsinált? Még megkeresni sem tudom, mert azon kívül, hogy hamiskás mosolya, és csillogó szemei vannak, nem sok mindent tudok róla!
A kifakadásom persze nem volt teljes egészében igaz, mert az arcának összes vonását az emlékezetembe véstem, de azzal is tisztában voltam, hogy ez semmit nem jelent... Hát csak nem mehetek oda hozzá legközelebb azzal a szöveggel, ha meglátom, hogy „szia... attól tartok, hogy nem használtunk gumit, én meg egy ideje már nem szedem a fogamzásgátlómat, szóval tarts egy laza babaparától...” Biztos voltam benne, hogy ha ténylegesen terhes is lennék, eszembe sem jutna megkeresni őt.
- Skip – adtam választ a kérdésére – Viszont egy jó erős kávé szerintem rendbe tudna tenni. Vagy egy kis kóla, az a másnapra mindig jó gyógymód.
Ahogyan figyelem a poharakkal való játszazodását, hirtelen eszembe jut, hogy talán segítenem kéne neki, de még mielőtt szólásra nyitottam volna a számat, az egyik a földön érte a végét, én pedig úgy rezdültem össze a hangtól, mintha legalábbis nem számítottam volna arra, hogy ez megtörténik.
- Jesszus! – sikkantottam fel meglepetten, hirtelen megtalálva a hangom – Alszol te egyáltalán mostanában? Nem normális, hogy leépíted az egész pohárkészletedet egy hét alatt! De legalább tudom, hogy mit kell majd elhoznom a házból biztosan... De azokat ne nyírd ki ha egy mód van rá.
A hangom a mondat végére egészen mosolygóssá vált, de eszem ágában sem volt felkelni a kényelmesen bemelegedett helyemről... Pontosan tudtam, hogy ha most megteszem, akkor biztosan csak nagyobb lesz a káosz, mert a szemüvegem hiányában – valószínűleg Kenzie segített kiszenvedni a lencséket a szememből – az első lépéssel belegyalogolnék az összetört szilánkokba, amire egyikünknek sincs szüksége, éppen elég problémát jelent a szétzúzott jobb kezem.
- Mint az állat... – ismertem be végül – Szerintem egy egész hordót képes lennék kiinni. Tündér vagy, ahogyan gondoskodsz rólam ,de tedd le szépen a feneked, mielőtt még valamit összetörsz itt.
Igazából csak az agyát akartam húzni. Jól esett egy kicsit viccelődni a helyzetén, mert addig sem kellett belegondolnom abba, hogy miféle szánalmas dologba kevertem magam végül... Viszont ettől függetlenül szerettem volna átbeszélni vele a tegnap történteket, de egyelőre még nem tudtam eldönteni, hogy hol kéne kezdenem... Csak mélyen beszívtam a levegőt és próbáltam visszapislogni a kitörni készülő könnyeimet.