Apám éttermének alaksora még mindig ontja magából a füstös aurát, amit a vízipipázó hely okoz. Kurva rég voltam már itt és most is csak fél órára ugrottam be, hogy találkozzak a srácokkal. Lehuppanok a kanapére, elutasítok minden füvet, amit orrom alá nyomnak, ellenben egy dohányra hülye lennék nem rágyújtani. Nem vagyok túl beszédes, sosem voltam az, úgyhogy ez nem okoz senkiben sem kellemetlenséget, viszont az elejtett poénok rám is serkentően hatnak. Röhögés közben átveszem cigarettámat a bal kezembe, majd a jobbal nyúlok bele zsebembe, ahol már állatira rezeg a telefonom. Ha nem lenne ekkora hangzavar, még hallanám is.
Ismeretlen szám hív. Nem sűrűn szoktak elmentetlen telefonszámokról hívni, úgyhogy némi habozás után megindulok kifelé a füstös-ködös helyiségből és egy csendesebb, emberi forgalomtól mentesebb sarokban rányomok a zöld gombra. A beköszönő hang már-már gyomorszájon vág.
- Anya? - Nem sűrűn hívom így, igazából nem  sűrűn nevezem őt meg egyáltalán, hiszen évente ha egyszer beszélünk az már jónak tekinthető, de most anyaként mutatkozik be és ez a szó ajkaimra ragad. Általában meg szokta kérdezni, hogy ráérek-e beszélni, de most egyből a lényegre tér.
- Nálatok? Mi van?? - Úgy érzem, mindjárt elhányom magam mind attól, amit mond. Azok után, hogy a börtön vendégfogadó részében nézem vele farkasszemet és nagyon nem volt kellemes a találkozás, én azt hittem, hogy soha többé nem hallok felőle, erre most meghív magukhoz - az új családjának házába - vendégségbe. Nem tudom, mit vár tőlem válasznak, egyáltalán azt sem vágom, hogy ilyen marhaság hogy jutott eszébe.
- Hát ezt felejtsd el. Nem akarok találkozni a idillikus családoddal... - Kinyomom a hívást, nem akarom ragozni se, de arra sincs szükségem, hogy a siránkozását hallgassam. Lehet, hogy nem tekintek rá anyaként, azonban nem hiányzik nekem, hogy mutogassa a tökéletes lányát és tökéletes férjét nekem.

Két héttel később aztán mégis visszahívtam, egyrészt azért, mert az elmúlt hetekben nagyon sok minden változott és lelkileg is megtörtebb lettem, másrészt pedig beadtam a derekam Dominique szavaira. Merthogy abban igaza van, hogy ha esélyt sem adok neki, akkor azzal nem leszek több. Mondjuk nem tudom, hogy ha elmegyek hozzájuk, akkor kevesebb leszek-e vagy sem, de azokban a perceimben mondtam igent, amikor nem kérdőjeleztem meg magam. Utána nyilván megbántam legalább ezerszer.

Még egyszer leellenőrzöm a házszámot, ami előtt behúztam másodpercekkel ezelőtt a kéziféket, mintha csak azt remélném, hogy elbasztam a helyet és így sajnos haza kell mennem, mert mit tudom én, balfasz vagyok. Sajnos nem vagyok, vagy nem eléggé, úgyhogy leállítom a motort és mélyet sóhajtva kiszállok a mercedesből. Anya már nyitja az ajtót, az én gyomrom pedig bukfencet vet őt meglátva. Puszival fogad, de az egész csak formalitás.
- Szia! - Igazából mondanék én mást is, de nem tudok. Azt se tudom, ki ő, azon túl, hogy az anyám, a családja is abszolút idegen számomra, úgyhogy nem tudom, mit várnának tőlem. Én úgy viselkedek, mintha csak egy idegen vízvezetékszerelő lennék, leszámítva a kőműves dekoltázst.
- Helló, Tiger Kareem Abbar! - fogok kezet az új férjével, miután leveszem a napszemüvegem. Abbar... tudja, az előző férj vezetékneve. Basztatnám még, de ahogy látom, a férfi baszogatás nélkül is érzi a kínos helyzetet. Vagy csak úgy tűnik, mert ezt szeretném látni rajta és beképzelem. Elég erősen próbálok pókerarcot vágni, szerencsére ezt már megtanította nekem az élet, úgyhogy jól megy. Aztán meglátom a lányukat, nem azt mondom, kár hogy levettem már a napszemüvegemet, mert most sokkal stílusosabban tudnám levenni a szememről. Jók a gének, anya génjei persze... Leszámítva a szőke hajat, amit egyértelműen az apjától örökölhetett, noha anya sem egy fekete nő.
- Szia! - köszönök neki is, és nem sokon múlik, hogy ne teszek mögé valami "baby" megszólítást, ám anyámra való tekintettel most visszafogom magam. De azért végigmérem szemmel, csak mert minden nőt végigmérek automatikusan.
És akkor most jön az, hogy fáradjak beljebb, igaz? Hát persze... kurva életbe, inkább megfordulnék és elhúznék, mert nagyon érzem, hogy ez kész agyrém lesz. Értelmetlen jópofizás idegenek között, akik azt hiszik, hogy ismerik egymást, de marhára nem. Belépve a házba bennem már nincs kérdés, hogy maximum Martinaval akarok beszélgetni.

Egyáltalán nem jó ötlet eljönnöm ide és meglátogatnom anyám eddig sosem látott családját. Tisztában vagyok vele, hogy neki ez az egyetlen családja, én csak egy rossz döntés eredménye voltam és apámmal nem éltek együtt annyi időt, hogy azt elviekben családnak lehessen nevezni. Anya nem az életem része, szóval nem fogok úgy tenni, mintha toporzékolva követelném őt vissza magamnak, sőt mi több, inkább ellenkezőjét akarom elérni. Most megejtjük ezt a találkozót, aztán remélhetőleg én örökké eltűnök neki az éterben.
Gondolom már vártak, csak erre tudok következtetni abból, hogy még a csengős sem tudom megnyomni, mikor anyám már az ajtót nyitja. Előre félek, hogy mi lesz ebből, de egyelőre csak sodródom az árral és köszönök mindenkinek. Az arcukra van írva, ki mit érez, anyám nyilván örül, de közben szörnyen ideges, a férje tekintete viszont egyértelműen azt sugallja, hogy nyugodtan forduljak meg azzal a lendülettel, amivel beléptem a telkükre. Nem hibáztatom, én is pontosan így érzek és nagyon szívesen elmennék, de ennél szívósabb vagyok. Állom a tekintetét, nem hagyom, hogy a kézfogása ledomináljon, de szerencsére nem túlozzuk el az első találkozást.
A lányuk érdekesebb, számomra mindenképpen. Meg nem tudnám mondani, hogy féltestvérek vagyunk, ami talán pont anyánk kevésbé domináns génjeinek a következménye. Én is apámra ütöttem, meg ő is. Milyen sok közös van bennünk, hurrá.
Martina, Tina, Tini. Ebből kettő név hangzata élből lekever pofámra és pofont. Tina a lány, aki tartozik nekem pénzzel és akit csípek annyira, hogy ne tegyem tönkre az életét, hanem inkább segítsem. Tinánál sokkal jobban gyomromba mar Tini neve. A lány, ki mindent megtett, hogy a kedvembe járjon és ha ő nem segít, lehet nem tudtam volna betartani az ügyvédemnek tett ígéretet és akkor most nem lehetnék szabadlábon. Most? Inkább úgy fogalmaznék, hogy valószínűleg már sohasem.

2020. 12. 19.
Megcsókol és én hagyom neki. Nem érzek iránta mást, csakis sajnálatot, jó ember ő, de borzasztóan buta és megvezethető, na meg, a hűség sem volt sosem az erőssége, bármennyire nem rosszindulatból csalja meg talán sokadszorra is a barátját.
A csók végeztével látom érzelmes szemeit, halvány mosolyát, ami azonban hamar elkomolyodik az én a szükségesnél is érzéketlenebb arcomat látva.
- Mi az? Rosszat tettem? – néz rám aggódva, miközben a szemeim üvegessé válnak. Aki volt már ilyen szituációba, az rájöhet, hogy mi játszódik le bennem, de Tini ehhez túl ártatlan.
- Dehogy, semmi rosszat nem tettél. Én tényleg hálás vagyok! - mondom egyébként őszintén, de nem tudok már olyan érzéseket mutatni felé, amik a szavaimat valóssá is teszik. Azért egy mosoly megjelenik Tini arcán, inkább amolyan érthetetlen, mintsem boldog, a következő pillanatban azonban kidüllednek szemei, levegőért kap, de hang nem jön ki torkán. Még lepillant a mellkasába mélyedő tőrre, melynek töve körül rohamosan vörösödni kezd a ruha.

Sok mocskos dolgot követtem már el életem során, olyanokat is, amikért máig bosszút akarnak állni rajtam, viszont mind közül Tini meggyilkolása hagyta bennem a legfájdalmasabb nyomot. Tini halála értelmetlen volt, de egy jó figyelmeztetés nekem a jövőre, hogy az őrület határa nagyon körül van és ha elkap, szörnyű dolgokra vagyok képes.
- Martina - mondom ki végül, miután visszatérek az emlékekből, mintha csak ízlelgetném a nevét. Próbálok arcomra rezzenéstelen ábrázatot erőltetni, de kavarog bennem az érzelmi vihar, amiért pont a Tini nevet preferálja. Nem fogom most (vagy talán sosem) bevallani neki, hogy miért fájna nekem kimondanom a nevét, úgyse hinné él, vagy egyből rám hívná a rendőrséget és az egész tárgyalásosdi kezdődne elölről. Nem gyakorlom a vallásomat, de egyszerűen érzem, hogy ez a sors büntetése. Nem tudok szabadulni az elmékétől. Egy „vettem” típusú mosoly jelenik meg rajtam, amihez a bólintás épp hogy csak elmarad. Nem ígérhetem meg neki, hogy Tininek fogok szólítani, de észben tartom, hogy ezt szereti.
Belépve a házba – majd onnan át a teraszra kellőképpen körvonalazódik benne, hogy nem szűkölködnek pénzből. De nem az igényes, tehetős ház miatt érzek töviseket a hasamban, hanem az egész aurája miatt. Olyan… családias. Békés és nyugodt. És az egészben az a legrosszabb, hogy nehezen tudom elképzelni, hogy valaha is lesz nekem ilyenben részem. Nem anya miatt, miattam.
Igazából elég kínos ez az egész, ahogy mind helyet foglalunk az asztalnál. Bár a mini kaját ötletesek és én kifejezetten hálás vagyok, hogy nem aranyvillás steak vár rám öltönyös fogadtatással (ilyen meg se fordult a fejemben), viszont így is holt feszült mindenki. Nyilvánvaló, hogy ezt az alkalmat anyám túlerőltette. Az egészben csak az a gáz, hogy ő az anyám.
- Nekem jöhet bármi - Ha a többiek nem válaszolnak, én nem fogok szerénykedni. Megszoktam, hogy ha kínálnak, el kell fogadni és nem csak azért, mert miért ne, hanem mert már-már így illik. A bármi alatt meg érthetném a mindent is, tökéletesen jó nekem, ha felzabálom az asztalt, aztán csobbanok egyet a medencében és végül elhúzom a csíkot.
Ahogy anya elmegy elővenni az italokat, én végignézek az asztalnál maradt két főn. Hu atyám, nagyon gáz ez a szituáció!
- Fogadjunk, egyetemista vagy – bökök egyébként barátságosan Martina felé, ennél jobb beszélgetésindító nem jutott eszembe és inkább vele beszélgetek, mint az apjával. Honnan veszem hogy egyetemista? Tudom nálam mennyivel fiatalabb és nézzük meg a két szülőt: az egyik sikeres pszichológus, a másik meg… nem tudom, de biztosan tanult és sokat követelő ember. Tipik olyan családnak tűnnek, ahol elvárt minimum egy diploma. Nekem nyilván az is pezsgőt ért, hogy elvégeztem nagy nehezen a gimit.
- Mit tanulsz? – Igazából annyira nem érdekel, de még mindig jobb, mint csöndben lenni, hiába tudom, hogy erre feltehetőleg tőle vagy az apjától az lesz a reakció, hogy akkor én mit tanulok. Én az életben maradást tanulom, haver!

Még a vak is látja, hogy ez a vendéglátós alkalom több, mint kínos és nem kevésbé teljesen felesleges is. A bemutatkozások után egyértelművé válik, hogy csak anya szerette volna, hogy létrejöjjön a mai nap, úgyhogy az elkövetkező órákat már csak át akarom valahogy vészelni és minél hamarabb hazamenni. Első pillanatokban azt hiszem, hogy majd a féltestvérem lesz a megmentőm, és ebben még mindig bízok valamelyest, de meg kell hagyni, a neve eléggé felkavarja bennem az emlékeket. Sajnos inkább fájdalmas, mintsem szép emlékeket. Mindazonáltal próbálok úgy tenni, mintha nem fájna a Tini név visszhangzása fülemnek, nyilván nem az ő hibája, szóval nem fogok emiatt elfordulni tőle, csak épp a mimikáimat kell megerőltetnem pár másodperc erejéig.
Nem a kézfogás és a bemutatkozás volt a legkellemetlenebb, mint ahogy az kiderül amint leülünk egy békés asztalhoz mindannyian. Mindannyian, kivéve az anyám, akihez valójában jöttem. De mit tudok tenni, nem vagyok az a fickó, aki karót nyelt módjára stresszeli túl a perceket, úgyhogy míg anyám hozza az italokat – gondolom behűtött italokat -, addig én hátra dőlök a székben és végig nézek a férfin és a féltestvéremen. Most jön az, hogy milyen szép időnk van, meg hogy mennyire szép zöld a pázsit, meg ilyenek, mi? Ezt kikerülve inkább bedobok én valami szart, nem mintha ezzel annyira megkönnyíteném az életemet, de még mindig jobb, mint a pázsit.
Szeretek nyerni, bár inkább a szerencsejátékokban és más területeken, kérdésekben, de azért még így is jó érzéssel tölt el, hogy bejött a tippem és valóban egy egyetemistával beszélgetek. Bár ha őszinte akarok lenni, nekem aztán édes mindegy, mit tanul valaki, vagy hogy egyáltalán tanul-e. Elrágcsálok egy sós sütit addig, míg hallgatom őt a terveit, a saját vállalkozás hírére pedig egyenesen elismerően bólintok.
- Ez nagyon királyul hangzik… - felelem, majd lenyelem a falatot. - És milyen vállalkozásba kezdenél? - Én csak beszélgetek, mert még mindig jobb, ha az ő életét csámcsogjuk ki, mintsem az enyémet. Mondjuk tökön is szúrnám magam, ha egy ügyvéd családba futnék bele, mondjuk anyámnak is van annyi esze, hogy ne hívjon meg magához, ha ilyen lenne a helyzet.
Aztán csak figyelem az apa és lánya között kialakuló verbális és egyben nonverbális kommunikációt. Isten ments, hogy én ebbe belekeveredjek, de azért sok mindent megtudok ebből a néhány tekintetből is. Például azt, hogy Martina – khm, Tini – apja nagyon rövid pórázon akarja tartani a lányát, aki nem saját zenéjére táncol, hanem az apja füttyszavára. Vagy valami ilyesmi. Majd a villámokat szóró tekintet teljesen elillan és a következő másodpercben már más a férfi kisugárzása. Oké, vágom én, de úgy őszintén, teljesen felesleges színlelni, mert engem aztán nem kell megetetni semmivel. Marhára semmi közöm hozzájuk és nincs is mit bizonyítaniuk nekem. Martinán marad inkább a tekintetem, mellyel tudatom számára, hogy azért jól olvasok a jelekből, de egyúttal azt is kiveheti szemeimből és testtartásomból, hogy engem kettejük érdekes viszonya nem nagyon fordít fel.
Természetesen én is megkapom a kérdésemet, a hangsúlyt is érzem, de ennyivel nem lehet kibillenteni a nyugalmi állapotomból. Arra mondjuk nem számítottam, hogy még mindig tanulót is feltételez bennem anyám férje, pusztán a koromból adódóan, de nem húzom a számat, mert végül is miért ne végezhetném a hatodik szakomat, vagy miért ne kezdhettem volna el tegnap az egyetemet. Baromság az egész. Én örültem, hogy az érettségim meglett, utána pedig eszem ágában sem volt újra padba ülni. Fel se vettek volna, pénzem se lett volna rá, meg időpazarlásnak is éreztem volna. Egyszóval az egyetem nekem egy hatalmas NEM volt. Érzékelem, hogy anyám közben visszaér, nem is baj.
Nem sietek én a válaszadással, ellenben érdekel anyám reakciója, ami nem éppen megszokottnak mondható. Noha kettőnk között sosem lett kimondva, hogy mivel töltöm a mindennapjaimat és miből veszem a kenyeremet, de éreztem, hogy anyám mindennel tisztában van a börtönlátogatás óta. Az meg, hogy hivatalosan tiszta vagyok egy szép papír, de anyám mentális állapotán nem sokat segített.
Ellenben nem siklok el azon következtetés felett sem, hogy a férfi – és így akkor valószínűleg Martina is – nem tudja, miken mentem keresztül az elmúlt időszakban. És ennek én egy kicsit örülök. Akkor azt hiszem, most, hogy anya is megjött, végre ideje válaszolnom is erre az amúgy egészen ártatlan kérdésre.
- Ingatlanos vagyok. Nagybátyám cége több száz ingatlant tart fent szerte New Yorkban és azok kiadásában és menedzselésében veszek részt az időm nagy részében. Ha meg nincs dolgom, apám éttermében segítek be. - Anyám látszólag megnyugszik, de én nem értem, mit görcsölt rá ennyire a válaszomra és miért gondolta azt, hogy nincs meg az ilyen kérdésekre a reflexszerű válaszom. Nekem is van bejelentett munkám, az egész életem alapja meg van teremtve úgy, mintha teljesen átlagos civil életem lenne. Mert amúgy az is vagyok. Hivatalos bejelentett munkahelyem az Qadir cége, ott vagyok alkalmazott, ezért senki sem csodálkozott, hogy a nagybátyám is ott volt a tárgyaláson, az meg más kérdés, hogy egy merőben különböző okból. Mit csinálok nap mint nap? Járom a várost és rohangálok lakásról lakásra, raktárról raktára, meg tököm tudja honnan hova. Pont az, amit bármely ingatlanos alkalmazott csinál. Apám éttermének alagsora meg egy vízipipázó hely, senkit sem érdekel, hogy a bandánk egyik törzshelye. Én gyakran megfordulok ott, szóval, ha bárki le akarná nyomozni, hogy most igazat mondtam-e, sajnos be kell látnia, hogy igen. Mert hát baszki, nekem is van normális életem, még ha az elmúlt hónapok, évek nem pont erről árulkodtak.
- Szóval jah, már dolgozom vagy tíz éve legalább - Csak hogy teljes legyen a válaszom, meg egy kicsit vissza is szúrjak a férfinak. Meg amúgy, ha nagyon szigorúan veszem és villogni akarnék, azt is mondhatnám, hogy családos vagyok, de erre bizonyára anyám kiköpné a limonádéját, amit épp iszogat. Bár amúgy is el akartam neki mondani, csak azért, hogy ne aggódjon már ennyire miattam.
- Barátnőmmel és a gyerekünkkel élek együtt Alphabet City városrészben - folytatom az úgymond bemutatkozást, inkább anyának címezve a szavakat, aki a vártaknak megfelelően meg is lepődik. Ennek ellenére inkább Martinára és apjára nézek, mert mégis csak ciki érzékeltetni, hogy anyám ennyire nem tud rólam semmit.

Elég nehéz körülírni azt az érzést, ami most kavarog bennem, én meg aztán végképp nem vagyok ebben jó. Kicsit olyan, mintha anyám távozásával az összes pszichológiához kapcsolódó ehetség is eltűnt volna az életemből, illetve belőlem. De ha valahogy tárgyilagosítanom kellene, azt mondanám, hogy elég szar érzés itt lenni anyáméknál és beszélgetni egy kvázi rokonommal, akiről tudtam, hogy létezik, de nem ismertem eddig, viszont annyira meg nem feszülök rá a találkozóra és a beszélgetésre, mert számtalan, ennél jóval kellemetlenebb és nyakszorítóbb helyzetben is voltam már, éltem már, úgyhogy nem basz meg az ideg, hogy már megint olyan emberekkel kell lennem akikkel nem akarnék és olyan dolgot kell művelnem, amihez se kedvem, se gusztosom. Beszélgetni... De még mindig jobb, mint sok más szar helyzet, meg amúgy is, én jöttem ide. Én rontottam el az egészet azzal, hogy utólagosan igent mondtam anyám meghívására.
Én alapvetően egy szavas válaszra számítok arra a kérdésemre, hogy milyen vállalkozásba kezdene Martina, szóval szépen kezdek nagyon a székembe passzírozód ahogy csak ülök és hallgatom a válaszát, aminek én a lényegét is elvesztem, meg kétszer megkérdezem közben magamtól, hogy mégis hova kerültem és miről van szó, mi történik és miért. De nagy szerencse, hogy tudok csendben szenvedni, miközben belül meghalok, de lehetőleg aligha feltűnően. Mármint nem látszik, hogy meghalok, pusztán csak az, hogy hatalmas kérdőjelekkel dobálom a szűnni nem akarok szavakat hadováló lányt. A legszebb az egészben, hogy egyenes választ nem kapok a kérdésemre, vagy lehet csak én vagyok balfasz és nem tudok olvasni a barokk sorok között.
- Ahha, ez szuper... - reagálom rá, mert fingom nincs, hogy mire kellene válaszolnom és arra milyen választ is adhatnék, úgyhogy lényegében leokézom. De azért azt felfogom, hogy még szorosabbá szeretné tenni a kapcsolatunkat ahhoz, hogy többet mondjon a terveiről. Nekem ezzel kapcsolatban csak egy kérdésem lenne. - Miért, ennyire titkosak? - Oké ez most kurvára bunkó volt tőlem, de van annyi igazságérzetem, hogy ha már végigszenvedtem az elmúlt percek filozófikus monológját, akkor már csak visszavágom, hogy ő is legyen kellemetlen helyzetben. Csak mert izé, tesók vagyunk, aztán elvileg ezt így kell csinálni. Grace-től kérdeztem, hogy milyenek az igazi testvérek egymással és azt mondták, hogy mindig cseszegetik egymást. Nekem meg ez szokott menni.
Aztán már-már menetrendszerűen megkapom én is a kérdést, nem ér váratlanul, mert sejtettem, hogy ezígy vagy úgy, de szóba fog kerülni a mai nap folyamán. Meg sem próbálom magam izgalmas fickónak eladni, legyek há én anyám első letagadot gyereke, aki látszólag az anyja nélkül is tök jól felnőtt és elboldogul az életben. Sikerem, meg hasonló tudja a tököm dolgok, még ha a a sikerességet szerintem az ő szemükben aligha ütöm meg, hisz nem jártam egyetemre, meg igazgató sem vagyok sehol, nem járok öltönybe, bár éppenséggel még járhatnék is, ha szeretném a hacuka kellemetlen textíliáját. Annak ellenére, hogy nem hagyja el a számat hazugság, mégis érzem, hogy a kép, amit szemük elé tárok magamról, az nem én vagyok, se életmódban, se személyiségben. És valahol ez ilyensztő is. Azt hiszem, az ügyvédek pont ezt szeretik. Megfelelő szavakkal hazugság nélkül is be lehet bármit mesélni. De legalább én a rokonom vállalkozását segítem, nem saját utanam járom. (Mert balfasz vagyok ahhoz, hogy saját utam legyen.)
Én is megérzem, hogy a gyerek szó tán túl erős és hirtelen volt, de maszkom alatt veszettül vigyorgok az engem néző meglepett arcokon. Tudtam, hogy ez ütni fog és tetszik, hogy tudtam én is meglepetést okozni. Én újra itt vagyunk. Nem a valóságot mondom úgy, hogy igazak a szavaim. Mondjuk akár még valóságnak is tekinthetjük, ha úgy van.
A kellemetlen levegőt aztán az apja töri meg. Örülök, hogy kicsit magunkra hagy minket, mert leginkább Martina és az anyám miatt jöttem ide és így kötetlenebben tudunk beszélgetni talán. Erősen csak talán. Úgy látom, mintha ez pont így lenne Tini esetében is, szóval már most kaptam egy erőteljes képet a családról. Az apának erős a jelleme és tőle tart anyám is, meg a lánya is. Mondjuk nem csodálom, mert anyám mellé tényleg egy erős férfi illik, Martina szavai pedig azt sugallják, hogy azért valahol megbújik egy huncit lázadó benne. Kezd érdekelni a dolog, előre is dőlök a székben ennek örömére. Szemöldökeim azért magasba szöknek a hirtelen őszinteségből.
- Ez normális. Nekem is hirtelen jött. Meg amíg anyámmal nem beszélek csak évi egy-két szót, addig felesleges is volt megismernem az új családját, érted... - Ez most egy kőkemény beszólás tőlem anyámnak, de remélem nem gondolta, hogy megússza. Próbálok értelmes választ adni Tininek, hogy miért pont most és miért ilyen hirtelen mutatott be nekik engem anyám, nem teljes a történet, de röviden valban erről lenne szó. Ha anyámmal leszarjuk egymást, miért ne lenne így az új családjával... És jah, csak mondom, hogy én voltam előbb, szóval ők az újak, én meg úgymond a rége. Már amennyiben voltak ők apámmal ténylegesen is egy család. Közben sajnos ideje korán visszajön az apja, de hamar kiderül, hogy csak elköszönni jött. Király! Felállok, kezet fogunk, aztán részemről jó lenne, ha nem találkoznánk többet. Mindegy, elmegy, ez a lényeg. Anya nem örül neki, gondolom célja volt, hogy elfogadtasson vele és ez most meghiúsult.
- Az meg, hogy miért pont most kezdtünk el többet beszélni, nekem is jó kérdés - folytatom, miután elment a férfi, majd erősen anyára nézek. Száz százalékik biztos vagyok benne, hogy nem így akarta ezt a témát terítékre hozni.
- Ez hosszú és bonyolult. De a változás sosem késő. Régóta szerettem volna, hogy ti megismerjétek egymást és testvérekként tekintsetek egymásra. - Anyám is őszintébbé válik, mire én sóhajtok egyet. Félig tudom, miről beszél, csak azt nem vágom, hogy mi tartott ennyi ideig neki. - Hát ez harminc évesen elég meredek... - forgtom szemeimet. Most ezzel szerintem semmi bántót nem mondtam, egyszerű tény. Ezek szerint anyám tényleg komolyan gondolja, hogy ezúttal közeledni akar felém, ez meg ijesztő számomra. Lehetett volna anyám eddig is, nem csak most, de azért megüti a fülemet az a gondolat, hogy változni sosem késő. Oké, lehet. Én megpróbálom.

Valószínűleg mindenkiben megvolt kezdetben a kíváncsiság, ami miatt most mind egy asztalnál ülünk. Mert szartam én eleget anyám családjára eddig, azért valamennyire mégis csak érdekelt, hogy milyen helyen lakik ő, milyen családja van. Mikor ezt meglátom, egyértelművé válik számomra, hogy miért nem akarta eddig, hogy ennek részese legyek – gondoltam, és tényleg, ez az én szemszögemből egy elég kiváló és tökéletes családnak tűnik, aminek én nem jó, ha részese vagyok, vagy leszek a jövőben. Ez nem mártirkodás, annyi szépérzékem nekem is van, hogy jobb nem elcseszni azt, ami már működik.
Ami Tini tanulmányait illeti, nekem valami nagyon bűzleni kezd. Egyfelől, lehetséges, hogy velem van a gond, de nagyon úgy tűnik, mintha ki akarna térni az egyértelmű válasz alól. Ha nem, akkor is valamiért túlbeszéli a talán ennyire nem ködös témát. Valószínűnek tartom tehát, hogy van ebben az egészben valami, amit én nem tudok, de fontos adalék. Utólag érzem, hogy talán pont ezen adalék hiánya miatt elég bunkón hangozhat a kérdésem, amit Tini nem kicsit vesz rossz néven. Látom a szemeiben, látom arcán, hogy melegebb éghajlatra küld, úgyhogy veszem a lapot, elengedem a témát és elviszem magammal a tapasztalatokat, ami még jól jöhet későbbre. Már amennyiben találkozunk még a jövőben valamilyen oknál fogva.
Én személy szerint nem feltétlenül kapok olyan kérdést eddig még, amire nem számítottam volna. Nem terveztem kibújni a válaszok alól és alapvetően olyan életmóddal, mint amivel én rendelkezem gyakran kell igazolnom az ártatlanságomat minél kevesebb hazugsággal. Meglep, hogy egyelőre mindig rendben halad a részemről, bár ahogy pörögnek az események egyre inkább gyanakszom a hármójuk közti eddig kimondatlan feszültségekre.
Tini apja elmegy, Tinivel együtt anya testtartása is mintha megváltozna, úgyhogy én is úszok az árral. Egyelőre egész jól sikerült megkeményíteni a vonásaimat és nem kimutatni bármi jelét a bennem lévő haragnak, amit anyám ültetetett el bennem sok-sok évvel ezelőtt. Az elmúlt években már azt hittem, hogy eltűnt belőlem minden anyámmal kapcsolatos érzés, de mióta újra sűrűbben beszélek vele, ez egyre jobban előtörni látszik, nekem pedig nem világos még, hogy akarom-e én ezt egyáltalán.  
Próbálom azért oldani a benne keltett sérelmeket és az apja távozását követően én is barátibb hangnemre váltok. Anya szerintem örül is ennek, annak ellenére, hogy a téma számára szerintem nem kényelmes. Tini válaszára pörög a tekintetem közte és anyu között, úgy látom, már volt rólam szó ezelőtt is, amire visszautalhat a lánya. Semmit sem utálok jobban, mint az erőltetett jópofizást, meg az erőltetett barátkozást. Nem mintha bármi problémám lenne Tinivel, csak ez még mindig egy elbaszott szituáció és mindannyian tudjuk, hogy nem itt és nem ma fogunk tudni közvetlenek lenni egymással.
Imádom, ahogy kiosztja anyát és már csak azért sem akarok közbeszólni, mert látni akarom, hogy mi sül ki ebből. Anya válaszol valami semlegeset, de én ekkorra már máshol járok fejben. Történetesen valami állató jó bulin, úgyhogy nekem is van egy egyértelmű válaszom Tininek azzal kapcsolatban, hogy be akarom-e engedni az életembe.
- Szereted az alkoholt ugye, Tini? - csak megerőltetem magam, hogy kimondjam a nevét minden rosszérzés és elmék ellenére. Nem mondhatja, hogy nem próbálkozom. - Jövőhéten lesz egy buli a haveromnál… - mosolyodom el enyhén félredöntött fejjel erőt utalással, hogy szívesen látnám ott őt is. Remélem nem gondolja, hogy egy befásult fasz vagyok csak mert azt mondtam, hogy gyerekem van, aminek igazáról lehetne vitatkozni, de ez most lényegtelen. Mi van anyával? Nem tudom, de leszarom. Felnőtt lánya van, csak elengedni velem bulizni, ha egy kicsit is bízik bennem, elvégre, ha nem akarja meghazudtolni magát, akkor elméletileg nagyon is örülnie kellene annak, hogy mennyire könnyen össze tudunk barátkozni mi „gyerekek” a saját nyelvünkön.
Csakhogy mégis ráncosodik a szemöldöke. Értem én, hogy nem akarja bandatagok közé engedni egy szem lányát, de ez most egy bizalomteszt számára. Ha nem engedi Tinit, hogy velem legyen, akkor tényleg nincs miről beszélnünk.

Vágom, hogy talán nem véletlen az a telefonhívás és csodálom, ha ennyire agyafúrt, ugyanakkor nem ismerem az embert, úgyhogy nem állíthatom, hogy menekülne a helyzettől. Vagy ki tudja. Én lehet szétfingatnék egy olyan kaliberű pasast, mint én csak azért, hogy megnézzem milyen fából faragták azt a nyavalyás első gyereket, de tudom, hogy van annyira romlott már a fantáziám, hogy ne én legyek az, aki ilyen helyzetekben jó döntéseket hozzon.
Nem erősségem az ilyen puhatolózós kapcsolatok, az én ismerőseim nyersek és pofátlanok, úgyhogy megszoktam, hogy folyton szorul nyakam körül a hurok és állandóan ki kell mentenem magam a szar helyzetekből. Nem akarom ám szándékosan kiborítani a féltestvéremet, mentségemre szóljon, hogy valóban halvány fogalmam sincs, hogy ki ő és mit csinál, vagy milyen az élete, mindenesetre a nyékes téma már most megvan. De ezt majd talán elmeséli valamikor, egyszer, ha úgy adódik.
Látom, férfi az úr a háznál, már ami anyámat és a férjét illeti, de ez nem lep meg. Vagy ha meg is lep, nem csodálkozom el rajta, mert apámtól is elmenekült, miután egyszer igent mondott már neki. Amúgy ezzel nincs gond, nálunk is a férfi az úr, tekintve, hogy egész életemben apámmal nőttem fel kettesben, úgyhogy nő nem is lehetett volna. Pedig nagyon kellett egy! Egy anya, aki megnevelt volna mikor szükségem volt rá. Apa nem bírta sosem rövidre fogni a pórázomat és túl nagy lett a szabadságom. Azt mondta, bármibe kezdek, bármivé akarok válni, támogatni fog. Azt azért nem gondolta volna, hogy a bármi az ennyire sok mindent jelent. Igaz, azt sem gondolta volna, hogy a testvére fog engem behúzni a vulkán belsejébe, habár megégni megértem párszor, de még élek és sok pénz üti a markom.
Nyilván nem vártam el anyámtól, hogy miután elmegy a férje, asztalra csap egy méretes tequilat, de azért egy kicsit mertem remélni, hogy személyesebbre foghatjuk a beszélgetést, ami habár részben meg is történik. Ahogy nézem őket, anyát és lányát, gyomromban görcs keletkezik. Bűnösnek érzem magam, hogy irigy vagyok, amiért Martina megkapta anyából mindazt, amit én nem és ez egyébként meg is látszik rajta, elvégre egy tök okés nő lett belőle, tipikusan olyan lánynak tűnik, akikre büszkék lehetnek a szülei. Velem ellentétben. De ez rendben van, nem fogok egy pillanatra sem küzdeni azért, hogy megfosszam őt az anyai törődéstől és ezzel magamhoz ragadjak valamennyit belőle, mert nem akarom, hogy jobban megismerjen engem anyám. Már úgyis tud valamennyit, de nincs értelme folyton-folyvást aggódnia miattam.
Persze, hogy tudja, ki vagyok, egyből üvölt a lelkiismerete, hogy ne engedje el a lányát velem, kettesben. Hisz az teljesen jó, ha csak én jövök át hozzájuk, látja, mit művelünk egymással és ha lehet, többet ne is találkozzunk. Ezt gondolja anya is, a férje meg aztán főleg.
- Teljesen nyugodt hely lesz az - és most kivételesen nem (csak) a fű miatt mondom ezt. - A legjobb hely a beszélgetésekre - felelem és elkezdek kotorászni zsebemben, én sem tudom miért akarok reflexből dohányért nyúlni, szóval egyelőre nem veszem ki a dobozomat. Mégsem kellene talán itt rágyújtani.
- Nem bízol bennem, anya? - nézek rá teljesen őszintén és talán most először mondom ki az anya szót Tini előtt. Nekem elég furcsa érzés. Tudom, mit miért tesz és mit miért gondol aza nyám, de erre a válaszára valóban kíváncsi vagyok. Nem tetszik neki, látom az arcán.
- De, bízok, csak a barátaidban még nem - feleli némi habozás után, de tudom, hogy nem bízik. Ha most nem lenne itt Martina, előre dőlve anyám szemeibe néznék és megkérdezném tőle, hogy ugyan miért bízik bennem, ha nem is ismer és most húztak ki a dutyiból, de félek, hogy ezzel Tini nem jönne el a feldobott buliba. Ami egyébként nem egy igazi buli, csak egy átlagos összeröffenés, de ezek után majd bulivá varázsoljuk. A képletes reakcióm helyett azonban csak elmosolyodom. Talán látják tekintetemben a kételkedést, de azt mondom, jó, akkor maradjunk ennyiben, jobban járunk amúgy is.
- Akkor bízz csak bennem, hogy úgy hozom vissza, ahogy elhagyja a házat - Mondjuk ez Tinin is múlik, nem csak rajtam, de a válaszából ítélve anyának már nem sok választása van. A tesóm - haj de nehéz rá testvérként gondolni - gyorsan pontot tesz az egész végére, szóval én ezt egy erős igennek veszem.
Kacsintok egyet Tini suttogására, tetszett a huncut megnyilvánulása, ami egyben kiakasztja anyát. Nem értem, mit kell itt karót nyelni ennyire. Értem, hogy sosem volt két gyereke egyszerre, de most őszintén, diplomáciai megbeszélést folytassunk? Hajjaj, én nem akarok részt venni ebben a harcban, székemhez lapulok. Végre egy vita, amiben nekem nem kell részt vennem és itt most összeteszem a két kezem, hogy nekem nem kellett ilyen harcokat vívnom apámmal. Habár apámmal 16 évesen más együtt fogyasztottam alkoholt és az is teljesen mindegy volt, hogy mi a vallásunk. Mármint az ő vallása.
Azt anya sóhajt, én meg úgy elvigyorodom, hogy majdnem képem röhögöm az előttem ülőket anyám fájdalmas veszteségétől. Aztán megakad a fülem egy bizonyos dolgon és immáron Tini felé fordulok némileg lenyűgözve. Nah, úgy érzem végre témánál vagyunk.
- Aha - felelem Tini magyarázkodására, jelezve, hogy egy szavát sem hiszem el. De tegyük fel, igaz, akkor is ez a szituáció annyira jól jött ki, hogy akkor is rosszul jönne ki belőle Tini, ha amúgy még szűz lenne. De ha anyám huszonhárom éves lánya még szűr, akkor ezentúl letagadom, hogy egyáltalán van anyám. Hát hogy lehet így nevelni egy gyereket?
- Huh - mindössze ennyit tudok kinyögni elsőre, ahogy egyelőre ejtik a témát, de látszik, hogy még lesz ennek folytatása. Nem irigylem Martinát. - Nyugi, nincs ezzel baj, sokáig én is rendszeresen aludtam szállodákban. - Csak hogy kimentsem és közben anyámnak eltereljem a figyelmét. Nézem, hogy erre mit mond anya, de azt amit gondoltam: semmit. Mert tudja, hogy ő már nem tud engem megnevelni és nincs is joga hozzá.
- Szerdán. - Valamelyik szerdán, most már, hogy rávágtam. - A Houston úton, de majd adok pontos címet. Meg ha akarod, eljövök érted. - Nem célom titkolni anyám előtt, hogy hova akarom vinni a lányát, de azért, ha kérdhetem, ne hívja ránk a felügyelőket, csak hogy óvják a lányát. Akkor elég nagy szarban lennénk.
Most, hogy ezt megbeszéltük, mondanám, hogy koccinthatunk rá, de csak narancslét látok az asztalon. De mindegy, jó az a narancséle vodka nélkül is, szóval kiszolgálom magam és töltök mindenkinek.
- Akkor hát egészségünkre! - mutatom fel a poharamat. Ez egy jó alkalom. Megismertem anyám családját (nem), voltam nálunk (a teraszon), tudtam egy jót dumálni anyámmal (ez sem) és még a testvéremmel is összebarátkoztam (még nem). De egy koccintást ez is megér.