“Yours is the light by which my spirit's born: - you are my sun, my moon, and all my stars.”
Az íróasztalom mögött ülve a papírokra meredek. Csokoládébarna színű íriszeim üresen bámulják a piszkod fehér lapokat, ujjamal egy tollal játszom, amit észre sem veszek. Ajak harapdálva gondolkodom azon, hogy mit kellene tennem. Az életem teljesen káosz mióta vissza jöttem az államokba. A szüleim találkozása teljesen mesebeli és tündéri. Anyám Hawaii-n dolgozott, apámat friss zsaruként akkor igazolták át, találkoztak, egymásba szerettek és csak hamar házasok voltak. Mire észbe kaptak már meg is születtem, szerettem ott lakni, élni, olyan volt, mintha állandóan nyaralnánk, a suli mellett mindig a tengerparton lógtam. Apáék azt hitték... semmi nem lesz belőlem, igazából nem ilyen hivatásra számítottak. Tíz éves koromban költöztünk az államokba amikor apa gyerekkori cimborája Bernard felajánlott neki egy állást. Anyu orvosnak szánt, apu meg bárminek amihez nem kell fegyvert fognom. Mindketten attól féltek, hogy túl törékeny, túl érzékeny vagyok rendőrnek. De én bebizonyítottam, hogy nem. A középiskola után gondolkodás nélkül Hawaii-n akartam tovább tanulni, így apám nem tudott bele szólni. Először csak anyámnak említettem, és ameddig lehetett titokba tartottuk. Egy kicsit gurult csak dühbe, de már gyerekként is nagyon makacs voltam, ezt tőle örököltem... remélem büszke rám. Tudtam, ha bizonyítani akarok akkor ott... a közelében tudok, így amikor sikerült le raknom a nyomozói vizsgám egyből New York-ba kértem át magam... sőt a nyomozói csoportba. Kaptam egy nagyszerű főnököt és társat... bár egy kicsit kemény. Teljesen az ellentétei vagyunk egymásnak, és sokszor megyek az agyára.... mégis kiegészítjük egymást Kate-el, teljesen együtt tudunk dolgozni. Lassan már nem is olyan a számomra mint egy munkatárs, több annál... inkább, mint egy nővér, akit sohasem kaptam meg. Az anyám szerint túl önérzetes vagyok és hamar kötődöm az emberekhez. Tragédiának tartja, hogy harminc éves koromban még hajadon vagyok, és nem szültem unokát neki. Ezért aztán sorra rendezi nekem a vakrandikat, amik alól nem tudok, hogy ki bújni. Gyorsan felpattanok a székemből, mielőtt Kate be ugrik és nem lesz alkalmam beszélni a kapitánnyal. Ez nem fog neki tetszeni, előre látom. De nem akarom, hogy holnapután díszdobozban küldje el a fejét nekem az a barom. Miután kopogtatok a nagyfőnök ajtaján gyorsan be is lépek, hogy ne lásson meg senki sem... itt még a falnak is füle van, a zsaruk abban a kevés szabad idejükben fánk zabálás közben szeretnek kollégáikon csámcsogni, főleg a nőkön... -Mr. Lane, elnézést a zavarásért, de szeretnék szólni, hogy Kate-el most van egy ügyünk, ami elég... személyes a számára. Biztos vagyok benne, hogy emiatt ki tép a hajam. De a szadista gyilkos neki hagy személyes üzeneteket, tudom, hogy nem szeretné, ha megtudja. De én aggódom érte, és szerintem őt is érzékenyen érinti... csak nem szól róla, tudja milyen..- forgatom a szemeim, ahogy eszembe jut a tizenötödik alkalom ahogy szóba akartam hozni, hogy talán szólni kéne Lane-nek. -Nos... igazából ennyi lenne, tegyen belátása szerint,- majd ott is hagyom őt. Szükségem van egy erős feketére, és kell beszélnem valakivel, aki nem az apám, így írok egy sms-t Bernardnak, hogy ha ráér össze futhatnánk. Gyerekként ő olyan volt számomra, mint egy második apa, elég sokat lógtunk nálunk, aztán amikor vissza jöttem az államokba, és meghalt a felesége megpróbáltam a támasza lenni.... nem mintha egy Terminátornak szüksége lenne rá. De valahogy ez alatt az idő alatt elkezdtem közel kerülni hozzá, egyik percben még apám gyerekkori barátját láttam benne... a másik pillanatban viszont már a férfit.... ami elég zavaró. Főleg mert az apám lehetne, főleg mert ő valószínűleg sosem fog rám úgy tekinteni. De miért is tenné, hiszen a szeme láttára nőttem fel. Amikor venném a kabátom jelenik meg Kate... és elég dühös. -Cooper! Azonnal beszélnünk kell!- veszek egy mély sóhajt, és mielőtt rám zúdíthatná a haragját megelőzve ecsetelem neki, hogy miért is tettem, megpróbálok az észérvekkel hatni rá.
***Később***
Pár órával később inkább haza felé veszem az irányt, most az agyam amúgy is szivacsként funkcionál. Azzal meg nem sokra megyek, egy kiadós alvás után minden jobb lesz. Fél óra után már a lépcsőház előtt állok, egy kezemben a közeli török gyorsétteremben szerzett mai vacsorám pihen, míg a másikkal próbálom kinyitni az ajtót, amikor zajt hallok. Hirtelen fordulok meg, közben keresve a pisztolyom. -Akárki is vagy, jobb ha elő bújsz,- sziszegem mérgesen.
Még csak alig pár napja vagyok New Yorkba, de máris sikerül megszeretnem a várost, bár sokkal másabb, mint az otthonom, ahol felnőttem. Balthazarnak köszönhetően sikerült annyi pénzhez jutnom amennyi elég ahhoz, hogy bérelni tudjak egy kis lakást Brooklynban, aztán a későbbiekben szándékomban áll felkeresni a családomat és kikövetelni tőlük azt, ami jár nekem. 30 évet mondjuk elég nehéz lesz bepótolniuk, de szerencséjükre türelmes ember vagyok és képes leszek elmenni a végsőkig azért, hogy megkaphassam azt, ami jár nekem. Igazából fogalmam sincs, hogy mit érzek amikor rájuk gondolok. Gyűlölöm őket azért, amiért megfosztottak mindattól, amit egy embert boldoggá tesz. A Szeretetüktől, a törődésüktől és miattuk nem tudom, hogy milyen egy igazi család. Sőt... nekik köszönhetem azt is, hogy szívem helyére egy kő keletkezett, ami nem engedi, hogy bármiféle érzéseket tápláljak, bárki iránt. Megtanultam, hogy az életben csakis magamra számíthatok, erőssé tettek mindazzal, hogy csecsemőként magamra hagytak. Mindegy is. Eszem ágában sincs nyavalyogni valami miatt, ami igazából az életem része, sokkal inkább szeretnék a mostanra koncentrálni. Szeretném átvenni az ikertestvérem helyét, hogy megtapasztalhassam mindazt, amit ő kapott. A kettőnknek járó szeretet neki jutott ki egyedül, és ezért tönkre akarom tenni az életét. Azt szeretném, ha átmenne mindazon, amiken én, ha térden csúszva könyörögne azért, hogy bocsássak meg neki azért, amiért elfelejtette, hogy van egy testvére. Ezekkel a gondolatokkal haladok végig Brooklyn utcáin, magassarkú cipőmmel kopogtatva a járdán. Balthazar szerzett nekem elég információt a családom minden egyes tagjáról, így a telefonomat figyelve nézem a GPS-t, ami egyenesen a testvérem lakásához vezet. Ideje meglátogatnom őt, nagyon kíváncsi vagyok arra, hogy mit fog szólni ahhoz, hogy itt vagyok, nem sikerült tejesen megszabadulniuk tőlem. Amint elérem a kívánt úti célt, kikapcsolom a telefonomat, a zsebembe rakom, aztán megbújva az utca sarkán várok arra, hogy felbukkanjon valaki, aki a képen annyira hasonlított rám. Fogalmam sincs róla, hogy otthon van-e egyáltalán, de időm az van bőven. Nem mintha lenne mit mondanom neki. Azon kívül, hogy mennyire megvetem őt és az egész életét. Nem kell sokat várnom amíg felbukkan, egy ideig csak bámulom őt, olyan mintha tükörbe nézve magamat látnám, majd megakadályozva azt, hogy belépjen a lépcsőházba, dobogtatni kezdek a lábammal, hogy felhívjam magamra a figyelmet. Az arckifejezése elég vicces, talán szórakozhatnék még egy kicsit azzal, hogy rá rémisszek, de úgy gondolom, hogy elég felnőtt vagyok már ahhoz, hogy tudjam, hogy mikor elég. Széles mosollyal az arcomon lépek hát elő, lassú léptekkel közeledve feléje. - Ami azt illeti, nem akárki vagyok. - válaszolok neki mosolyogva, aztán felvont szemöldökkel nézek rajta végig. Majdnem olyan csinos, mint én, annyi a különbség, hogy nincs stílus érzéke. Mégis őt választották a szüleink. - Örülök, hogy látlak. Bár jobban örülnék, ha te lennél itt és én készülnék bemenni a lakásba. Hát pech.
“Yours is the light by which my spirit's born: - you are my sun, my moon, and all my stars.”
Kipattanok a kocsimból, egyik kezemben a kulcsokkal, másikkal a kajás zacskóval amikor megszólal a telefonom. Jajj már. Elnyomok magamban egy sóhajt, mert ilyenkor csakis az anyám hívhat. Mégis... ki más. Nem veszem fel. De ő elég makacs jellemként csak folytatja. Mérgesen csapom le az autóm tetejére a papír dobozt, a kulcsokkal egyetemben, és veszem fel a telefont. Már mérgesen szólalnék meg, de ő.... megelőzz, szinte szóhoz sem jutok tőle. -Drágám, de jó, hogy felvetted, azt hittem valami küldetésen vagy vagy ilyesmi, figyelj este, mit csinálsz? Csak mert jó lenne, ha áttudnál jönni?...- már tudom, hogyan akarja folytatni Egy kibékülős vacsi apával, egyetemben... apa egyik kollégája, vagy anyám egyik kollégájának a fia is ott lenne. Véletlenül. Természetesen. -Figyelj, most nem alkalmas, nem sokára be lépek a lakásba, és aludni fogok. Tegnap óta most jöttem haza... és így is haza hozom a munkát,- válaszolom neki, közben a jobb fülem és vállam közé szorítva a telefont bezárom a kocsim, hogy elinduljak újra. -Kicsim... sokat dolgozol...- nem hagyom, hogy befejezze. Tudom, hogy így van. De ez az állat egyre szadistább, egyre több áldozatokat szed. Szóval minél előbb el kell kapnunk. Igazából csak azért jöttem el az őrsről, mert.... hát először is nem ártana fürdenem. Másodszor meg olyan csúnyán néztek rám a kollégák. Ezért a papírokat és az anyagot amit a kollégáktól kaptam a nyakamba kaptam loholtam haza. Rám férne egy kiadós alvás... ez nem kérdés. De már előre tudom az esti programomat. Nem fogok aludni, valószínűleg egy nagy bögre kávét főzök le, veszek egy meleg fürdőt... mert hát az valóban rám fog férni. És beköltözöm a nappaliba a papírokkal, meg minden egyébbel együtt. Bár... először a kajámnak fogok neki esni,- döntöm el hirtelen ahogy kordul egyet a gyomrom jelezve, hogy a reggeli vajas kifli elég kevés energiabomba táplálék gyanánt. Fájdalmasan jut eszembe anyám finom húslevese, és elvetem a kósza ötletet, hogy mégis betoppanjak a szüleimhez. Fontosabb dolgom van. Meg amúgy sem ér annyit az egész, hogy végig szenvedjem, inkább az épület felé veszem az irányt. Már majdnem bedugom a kulcsot a zárba, amikor balsejtelem kerít hatalmába. Nevezzük zsaru ösztönnek, vagy női micsodának, hatodik érzéknek? Tök mindegy, de ha az embert elkezdik figyelni, akaratlan is megérzi. Így a helyett, hogy bemenekülnék a lépcsőházba, nemes egyszerűséggel fordulok meg és kiáltom el magam. Valójában mivel perceken belül nem érkezik válasz, nem is veszem komolyan dolgot. Beteszem annak, hogy már, több, mint huszonnégy órája vagyok fent, ez azt is jelenti, hogy könnyen beképzelhettem a dolgot. Aztán hangos, összetéveszthetetlen kopogás jelzi, hogy az illető nő előlép az épület takarásából. Lassan teszi meg azt a pár lépést, először karcsú alakját látom, csokoládé színű fürtjeit.... ami teljesen megegyezik az enyémmel. Amíg egészen elém nem kerül nem láthatom szép pofiját, ami... a sárgás utcai lámpa fényében teljesen azonos az enyémmel. Először össze vont szemöldökkel méregetem, aztán... elkerekedett szemekkel, míg végül az ájulás kerülget. Nos... valószínűleg álmodom, vagy csak beszívtam, amire nem emlékszem. Mert, hogy a csaj teljesen úgy néz ki, mint én. Teljesen. Mint két tojás. Eszembe jutnak gyerekfilmek, amikben eltűnt ikertestvérek bukkannak egymásra.... teljesen véletlenül. De az túl drámai.... lenne. -Nos...- szólalok meg, mikor végre megtalálom a szavakat,- nem tudom mi okból nézel ki úgy, mint én, vagy ki vagy.... Hacsak nem műtetted meg magad... bár miért is tetted volna, akkor a testvérem lennél? De.... arról tudnék...- teljesen össze vagyok zavarodva, ha nem lennék teljesen akkor biztosan ki hallanám a hangjából a fenyegetést,- De anyuék nem szóltak semmit rólad.... hogyan lehetséges?- most mit kéne tennem... vagy mondanom?- Hogy hívnak? - akaratlan is közelebb lépek hozzá, hogy még jobban megnézhessem az arcot ami olyan, mintha a tükörképem lenne.
Kezdőlap
