Mint a kemény ököl, amely az ember orrának csapódik, hogy átrendezze a vonásait, úgy vág arcba a cigaretta sűrű füstjének és a maláta kipárolgásának elegye, ahogy benyitok a kissé fellengzősen csak "bár"-ként aposztrofált kocsma ajtaján. Tipikusan afféle hely ez, ahol az emberiség legjava általában nem fordul meg: egy olyan hely, ahol a kutya se törődik a másikkal, és ahol szinte láthatatlanná lehet válni. Olyan hely, ahol viszont sosem árt, ha valaki sűrűn néz a háta mögé, és ahol a legkisebb nézeteltérés is elég ahhoz, hogy a zsebekben kinyíljanak a kések, és ahol a pofonok olyan könnyen teremnek, mint P. Howard regényeiben. Ezek a kocsmák azok a helyek, ahová az emberek nem is igazán italért jönnek, sokkal inkább valami másért - mint a dark web, ahol a felszín alatt a mocsok végeláthatatlan folyama áramlik. Belépek a helyiségbe, a mögöttem becsapódó ajtó szinte azon nyomban levágja a kinti napfény beszökő fénynyalábját. Tekintetek fordulnak néhány pillanatra felém, tulajdonosaik hasonlítanak azokra a nehézfiúkra, akiket a filmbeli Terminátor kiforgatott a ruháikból. Egyetlen másodpercig figyelnek csak rám, és én hálás vagyok azért, hogy utána a félhomály és névtelenség homályába burkolózhatok. Fekete felsőm csuklyáját még mélyebben magamra húzom miközben felkapaszkodom a bárpult mellé egy hosszú lábú székre, és egy intéssel sört rendelek magamnak. Persze, nem ezért jöttem - ki lenne hülye elautózni Bronxba inni valamit, mikor Manhattanben szinte minden sarokra esik egy szaros kocsma? Itt olyasmit szerezhetek be, amit sehol máshol - elsősorban információkat. Ezen kívül a nyugodt éjszakai alvásom minden hozzávalóját, amelyet nem kapni gyógyszertárakban sem, és nem írja meg bármilyen orvos. Van az a mélység, ahol már nem biztosítja a pihenést sem a fizikai kimerültség, sem a szex egy akárhonnan felszedett lány oldalán. Ez az a mélység, amelytől nem tud megmenteni, csak az ébren töltött öntudatlanság. Öt dollárt dobok a pultra, nézem ahogy a csapos kihalász egy mosogatólé és sörszagú tócsából némi aprót, és elém csapja, aztán elfordul - kb annyira készséges a kiszolgálás terén, mint az örömlány a nemi erőszak közepette. Igazából mocskosul hidegen hagy a ridegség - ha kedvesebb felszolgálást akarok, visszamegyek az Inferno clubba Cassie-hez. Azok a mellek, amiknek a látványával megörvendeztet, egyszerűen pótolhatatlanok. Kezemben tartva a sörömet kifordulok a széken, és szemügyre veszem a törzsközönséget. Jártam már életemben jó néhány bárban, láttam lecsúszott és nem épp bizalomkeltő alakok tömkelegét, de ennek a szó szerinti legalja rétegével a társadalomnak még rendőrként sem találkoztam soha. A sarokban billiároznak néhányan, mások a plafonra rögzített bokszkörtén demonstrálják, hogy mennyire állnak kezükre a kiosztásra kész pofonok. Néhány nő is lézeng a helyiségben, a férfiak életében betöltött szerepük iránt nincs sok kétségem. Hogy az ördögbe kezd az ember kérdezősködni egy ilyen helyen úgy, hogy ne landoljon egy kés a hátában? Visszatornázom magam a bárpult irányába, majd a zsebembe nyúlok, és meglebbentek egy húszdollárost a levegőben. A hatás azonnali: a csapos, akinek a két karja olyan, mint egy-egy szőrös sonka, termetét meghazudtoló fürgeséggel ugrik oda. - Keresek valakit - szólalok meg, és elhúzom a pénzt keze ügyéből - legalábbis addig, míg nem tud információt szolgáltatni nekem. - Füstösnek hívják. A rendes nevét nem tudom, de mindenképpen szeretném megtalálni - fúrom pillantásomat a fickó szemeibe, aki csak vállat ránt, majd eloldalog, mintha súlyos illetlenségre, mondjuk a farka közszemlére tételére szólítottam volna fel. Nem úgy tűnik, mintha számíthatnék a segítségére, a bárpult körül velem egyetemben üldögélők közül viszont néhányan felkapják a fejüket, és sandán kezdenek méregetni. Meg tudom érteni: aki ennyire célratörően keres valakit, az vagy mindenre elszánt vásárló, vagy zsaru. Igazából most fogom fel igazán, hogy a szimatolás nem mindig a legjobb, főleg ilyen közegben: könnyen végezhetem úgy, hogy laposra és véresre verve térek magamhoz a kocsma mögötti sikátorban, egy koszos konténer társaságában. Sokért nem adnám, ha valaki vagy segítségemre sietne némi infóval, vagy lehetővé tenné, hogy épkézláb módon távozhassak innen.
Magam sem tudom, hogy mennyire tudatos a viselkedésem mióta visszajöttem New Yorkba. Azt hittem összeomlok majd Fabe tekintete előtt és minimum ordítva fogom neki elmondani mindazt amit az elmúlt években miatta elszenvedtem. Hisz valami különös módon kizárom azt, hogy egyébként Richarddal szétmentem volna bármikor is. Egyszerűen Fable hibája, hogy az egyetlen valamirevaló kapcsolatom is így ért véget. Megcsalással. Pláne a legjobb barátnőm miatt. Ez gáz, szívbe markolóan az. Mondhatjuk, hogy próbáltam magam túltenni a dolgon, talán sikerült is, erre megint olyan dolgok sűrűjében találtam magam ahol nem kellett volna. Itt van a gyilkosság ténye, amiből M kimosott minket. Ami a nulláról ugrasztott egy elvi szintű tartozást, az elmúlt években mégis csak én voltam az, aki törlesztett. Én szenvedtem velük és a szabályaikkal, én húztam ki az emberekből pénzeket, adtam oda a társaságom és a mosolyom nekik, hazug sóhajokkal érve el amit követeltek. Én, én és egyedül én. Nem Fable. Ő nem csinált semmit, itt élte a világát vígan a városban és gyanítom eszébe se jutottam. Egyébként is mindig hajlamos volt arra, hogy bizonyos dolgokról ne vegyen tudomást, pláne ha azok zavarták a kis világát. Ennek innentől vége. Igen hibáztam, igen elismerem, hogy nem kellett volna meggondolatlanul zsebre tennem azt a pénzt amivel le kellett volna számolnom. Megkaptam érte a büntetésem. A méltót. Igaz eltelt már legalább két hét, de ha nyers fényben nézem az arcom alapozó nélkül, még mindig látom, hogy hol viseltem a zöld foltokat. Készültem erre. Készültem rá, hogy egyszer visszajövök a városba. Csak nem pont így terveztem, hogy jóformán Fable-re és a távolból ugyanúgy M-re fogok szorulni, hogy legyen pénzem egyáltalán boldogulni valahogy. Nehéz sóhajjal lököm be az egyébként nem túl jó hírű bár ajtaját. Kapok egy átmeneti vakságot a bent tekergőző cigifüsttől, a savanyú és vizezett sör fanyar illata az orromba kúszik. Régen nem érdekelt ha ilyen helyre vetődtünk. Buli volt. Józanul és tisztán sose jöttem volna hasonlóba sem. Most pedig? Ide menekülök, mert itt nem ismernek. Mégis bennem ugrál a muszáj halvány tudata. Mégis hova a fenébe mehetnék? Vissza csak úgy a régi ismeretségekbe? Ugyan, ne legyünk naivak. Rágyújtok, jobb híján vagy az ezredikre és gyors korttyal öblítem le. Sörözök, ne legyek feltűnő. Bár igazából nem figyelek senkire, nem is várok nagyon senkire, mégis éberen hallgatom a körülöttem folyó beszélgetéseket. Míg meg nem üti a fülemet egy ismerős név. Szinte érezni lehet, ahogy a levegővételek is lelassulnak egy pillanatra. Persze mindenki őrzi a saját kis ügyleteinek inkognitóját és/vagy nettó alkoholistaként pengeti itt a lantját, de ilyen név iránt érdeklődni egy ilyen helyen? Cc, zsaru vagy narkós. Mivel nagyon is mellőlem jön a kérdés lopva oldalra pillantok, mégis kihez társul az érdeklődő hang. - Nem is tudtam, hogy az öngyilkos merénylők már itt is terjednek. - jegyzem meg halkan, hogy csak ő hallja, lévén a pultos olyan terelő dumát dob be neki, hogy még én is elhinném, hogy a delikvens kb. éjfél tájban fog megérkezni. Elhinném, de négy napja ezt mondja. Gyanús, kicsit gyanús. Közelebb húzom magamhoz a karjánál fogva, mintha valami nagyon is bensőséges ajánlatot súgnék a fülébe. - Maga megőrült. Zsaruként bejönni ide, ráadásul így? - ingatom a fejem. Mert így már emlékszem rá. A hangja alapján nem sikerült azonosítanom, de az arca..mmm, az arcmemóriám mindig jó volt, a nevekkel vagyok legtöbbször bajban. - Hé Clarke, adj már ennek a szegény eltévelyedettnek egy sört. Meg nekem is. - újra a zsarukám fülébe suttogok - Maga fizet, cserébe azért, hogy nem hagyom, hogy a sikátorban verjék meg. - hangom átvált játékosba, de valójában igazat mondok. Egyesek már gyanúsan méregetik. Clarke elénk tolja a két sört én pedig játszva kezdek nevetni. - Szép kis randi, a neten azt a becenevet adtam meg, hogy Fürtös. Erre bejön és Füstöst keresi..egy húszassal. - Clarke pedig olyan tekintettel kezd minket méregetni, mint akik hazudnak. Hazudunk. Mindenki teszi, de senkinek nem tesz jót ha zsaru jön ide. Mondjuk úgy egészségtelen a jövőre nézve. - Üljünk be az egyik boxba. Beszélgessünk. - nézek rá komoly tekintettel. Lecsusszanok a bárszékről és nagyon célirányosan indulok meg a hátrébb lévő helyek irányába, remélve, hogy jön utánam. Ha igen, akkor egyszerűen becsusszanok az egyik boxba és kíváncsi tekintetem ráfüggesztem. - Nyomozásban? - húzom lassan mosolyra ajkaimat - A rendőrsuliban nem oktatják a tapintatos kérdezést? - még mindig mosolygok, pedig nüansznyin múlt, hogy tönkre nem tette azt, amiért én is idejárok.
Azzal semmi baj nincs, ha hibákat követsz el. A hibák hozzátartoznak az élethez, és alapvető fontosságúak a fejlődéshez. Azzal azonban már komoly baj van, ha olyan hibát követsz el, amely súlyos következményeket hozhat magával - ha olyan hibát követsz el, amelyet most én. Valójában fogalmam sincs, mi az ördögöt képzeltem, amikor úgy sétáltam be ebbe a bárba, mintha a napfényes Palm Springs egyik partmenti, napsütötte strandja lenne, ahol az égen előre göndörített bárányfelhők úsznak, a vízből pedig a cápák hatóságilag vannak kitiltva. Hát, fogalmazzunk úgy, hogy ehelyett egy tropicárium cápatartályába ugrottam fejest, és azon kapom magam, hogy a gondolataim a hűtőm tartalma körül járnak: nem emlékszem pontosan, van-e néhány zacskó fagyasztott borsóm vagy efféle zöldségem odahaza. Ha valami csoda nem ment meg, akkor alighanem szükségem lesz rá, hogy a kék foltjaimat kezeljem vele holnap: már feltéve, ha egyáltalán elég lesz kb 12 óra ahhoz, hogy összelapátoljam magam azokból a darabokból, amibe engem püfölni fognak. Az már csak pluszban dühít, hogy felesleges volt az egész - nem szereztem meg, amire szükségem van. Nemcsak látom, hanem még a hátam közepén is érzem a megfagyó levegőt, és a lassan felém forduló pillantásokat. Gyanítom, hogy ha menekülőre fognám, el sem jutnék az ajtóig, mert azonnal rám vetnék magukat, szóval szép csendben, megadóan tűröm, ami rám vár - de a felém induló szekrény nagyságú, rosszarcú fiúk hordája helyett valaki más érkezik: egy hang szólal meg mellettem, és pedig erősen hajlok a magyarázat felé, hogy a Mentőangyalom megszánta az égben azt az idióta fejemet, és úgy döntött, leruccan, hogy kihúzzon a slamasztikából, amibe önként és dalolva sétáltam bele. Igaz, az első másodpercben még a levegő is bennem akad mikor halkan zsarunak szólít - ha most hangosan közli ezt másokkal is, nem laposra vernek, hanem kinyírnak, és valamelyik szeméttelepre hajítják a hullámat. Csak akkor fogom fel, hogy van némi esélyem a menekülésre, mikor kitalál egy sztorit - nem túl hihető, az tény, de ember legyen a talpán, aki alig két másodperc alatt képes kiötleni valami mást, én pedig úgy kapok a lehetőség után, mint a börtönből frissen kikerült delikvens a női mellek felé. - Oh... - veszem fel a kiagyalt sztori fonalát, és összeráncolom a szemöldökömet, mint aki erősen gondolkodik valamin. - Akkor tévedtem. A diszlexia nem éppen örömteli adomány felnőtt korban sem - vonok vállat, aztán lekászálódom a székről, és miután kifizetem a sört, követem a lányt. A kés élén táncoltunk, de a jelek szerint sikerült megúsznunk a dolgot - legalábbis a fagyos, vagy épp fenyegető tekintetek visszaváltanak tompává, ahogy újra az italok felé fordulnak, vagy amint tulajdonosaik visszatérnek az eddigi tevékenységükhöz. Az egyik hátsó boxban találom meg a mentőangyalomat, távol a kíváncsi pillantások elől. Becsusszanok a koszos bőrrel borított padra, szembe vele, és egyetlen mozdulattal lököm le a csuklyát a fejemről. Látom, ahogy vizsgáló tekintettel, de a legkevésbé sem ellenségesen méreget, az agyam pedig folyamatosan kattog az események morbiditásán. Ő nyilvánvalóan ismer engem - nekem viszont nagyjából egy perc elteltével kezd el csak körvonalazódni, hol és milyen körülmények között is találkoztunk. - Azt hiszem ezek után átértékelem a karmához fűződő viszonyomat - válaszolom, belekortyolva a sörömbe. - Fene se gondolta volna, hogy egyszer azért menti meg valaki a seggem, mert annak idején futni hagytam az őrsről. Pedig higgye el, nem sokon múlott hogy így legyen. Csak az aznapi jókedvemnek köszönheti, hogy megúszta fogda meg büntetés nélkül. De azt hiszem, most örülhetek, hogy így döntöttem - könyöklök az asztalra, és belenézek a lány szemeibe. - Nem mellesleg már nem vagyok zsaru. Annyira őrült még én sem vagyok, hogy rendőrként egyedül sétáljak be ide, és egy drogdílert keressek. Egy olyan dílert, akiről az a sejtésem, hogy maga pontosan tudja, hol találom. Talán kisegíthetne némi információval, és a hálám nem marad el - dőlök hátra kényelmesen. - Ha esetleg meggondolja magát, és riadóztatja a haverjait - bökök fejemmel a bár népe felé - akkor rajta. Kétlem, hogy meg tudnám akadályozni - dobolok az asztal fáján. Egy percig sem vicceltem, mikor azt mondtam, bármit kérhet cserébe a segítségért. Ha azt fogja elvárni tőlem, hogy hajtsak végre meztelen ejtőernyős ugrást a város felett, már holnap helyet foglalok egy repülőgépen.
Nem is tudom mi okoz nagyobb meglepetést. Az, hogy itt van a rendőr, vagy az, hogy egyáltalán tudomást veszek róla és még segítek is neki, vagy az, hogy milyen gyorsan kapcsol és veszi fel velem ezt a gyenge-kamu fonalat. Viszont jobb ötlet híján nem tudtam mit kitalálni. A paróka, ami alatt a fejem rohad egyébként barna és hullámos, szóval még a Fürtös illik is ehhez névhez. Sajnos nekem is védenem kell az inkognitómat. Először úgyis mindenkinek a hajszín ragad meg. A többi részletet pedig általában elfújja a szél. Hiába vagyok nő létemre majdnem 170 centi, ez mit sem számít amikor le kell írni, mindenki máshogy emlékezne. A diszlexián kis híján elvigyorodok, de maradok a megértő mosolynál a pultos irányában. - Jaj, nem akartalak megbántani. Remélem nem haragszol. Ezt nem írtad levélben... - még az ajkamba is harapok, hogy tűnjek már nagyon bűnbánónak. Remélem elaltatjuk a gyanakvást és nem kapunk a hátunkba két bárszéket vagy valami rosszabbat. Az elmúlt hetekben láttam, hallottam itt érdekes dolgokat. Viszont a fél kocsma azt hiszi, hogy valami alsó kategóriás prosti vagyok, felső kategóriás igényekkel. Ergo, hogy fizetniük kell a fogyasztásomat is, ha többet szeretnének, még több pénzért. Voltaképp meghívást nem szoktam visszautasítani, de ezidáig még a nyílt kérdés nem érkezett meg a konkrét munkámra vonatkozóan. Ahogy leveszi a kapucnit elmosolyodom vele szemből. Remélem, hogy megismer mert kínos lenne neki megmagyarázni az egész szitut. Sőt, nagyon kínos, hogy hááát izé én vagyok az a csaj akit egyszer jókedvében elengedett az őrsről. És most valami felebaráti hálából vagy miből én is gondoltam rá, hogy nem hagyom, hogy laposra verjék, vagy megkéseljék a rendőr mivoltja miatt. Mert biztosan az, emlékszem az esetre. Csak a nevekkel vannak gondjaim nem az arcokkal. Rámosolygok. - A karma legtöbbször egy hazug ribanc, de mondjuk úgy, hogy mint akkor magának, nekem is jó napom van most. És ugyebár ennyivel igazán tartoztam. - nem fért volna bele az akkori lelkületembe, hogy akár csak 8-10 órát is benn töltsek valami zárkában ahol ki tudja kik feküdtek, ültek előttem. Fúj, kész fertőzés..Most lehet inkább vállalnám. Vagy nem is tudom. Elgondolkodva nézek rá. Szóval nem zsaru. Viszont pontosan tudja, hogy kit keres. Vajon saját használatra kajtatja a cuccos bácsit, vagy megint van valami a háttérben? - Szóval nem zsaru, de dílereket kerget ilyen helyeken. Vagy van valamije ami kell magának? - kérdezem kíváncsian, végül majdnem szégyellősen elmosolyodom - Meglehet, hogy tudom. De maga is tudja, hogy működnek az ilyesmi szabályai. Mi lenne ha az ő...nem is tudom gondolatát elengedné és inkább elmondaná nekem, hogy pontosan mit szeretne tőle..talán abban nagyobb segítségadási terem van, mint a tartózkodási helyének megadásában. - dőlök én is hátra, ujjammal a sörösüveg papírját kezdem piszkálni. A drog meg ilyen. Mindenhová begyűrűzött, mindenhol folyik be belőle némi kis pénz mindenkinek. Kivéve a használóknak. - Mégis miért segítettem volna ha most meg riadót kívánnék fújni? - nézek rá felvont szemöldökkel - Valamint a hazugságért én is kapnék legalább akkorát. Sőt..esélyes, hogy nekem kicsit másféle büntetést szánnának, nem pár pofont. - nem feltétlen gondolok rögtön a nemi erőszakra, de nőként mindig eszemben kell, hogy legyen. Ha már valaminek meg kell maradnia, akkor az az ép test, ép lélekkel. Noha a lelkem úgy érzem démonok cincálják obszidián karmokkal, még tartom magam. Még nem gördült le teljesen az én műsorom függönye. - De ha rosszfiú lesz és átvág, akkor rosszabb fog következni, mint pár kocsmai suttyó. - ez majdnem biztos, mert ha engem leültetnének miatta, talán még M meg is mozdítana pár követ, hogy kihozzon. De, hogy vele mi lenne mint esetleges spiclivel...hát abba nem gondolnék bele. Az alvilágnak nincs romantikája. - Szóval hallgatom....? - nem, ha belehalok se emlékszem a nevére. Lehet nem is mondta meg. Biztos úr. Vagyis nem, már nem az. Hiába, pár év alatt úgy látszik mindkettőnkkel nagyot fordult a világ. - Mit tehetek magáért? - nézek rá már-már angyalinak is beillő arccal. - Egyébként miért adta fel a pályát? Úgy tűnt akkor, hogy szereti csinálni. - ebben viszont már a saját kíváncsiságom is benne van.
A morfiuméhség rengeteg hülyeségre képes rávenni az embert - mondjuk arra, hogy simán besétáljon egy kétes hírű bárba, verőember kinézetű alakok közé, és hevesen érdeklődjön olyas valaki felől, akiről alighanem mindenki tudja, hogy mivel keresi a kenyerét. Az efféle hibákkal az a baj, hogy az ember hiába tudja, hogy a szakadék szélén táncol, mégis el kell követnie, és bíznia a szerencsés végkimenetelben - a felém forduló tekintetek láttán pedig azt hiszem elkönyvelhetem magamban, hogy a mázlim meg én ezúttal nem tartózkodunk ugyanazon dimenzióban. Az életösztön azt sugallja, hogy ugorjak talpra, és vegyek egy gyors sprintet a kijárat felé, de sajnos tisztában vagyok azzal, hogy az esélyeim a nulla felé közelítenek. Alighanem azonnal kinyúlna egy láb, amelyben sikerülne esnem egy hatalmasat, annyit pedig már mozogtam törvényen kívüliek között ahhoz, hogy tudjam, a bűnözők farkastörvénye azt mondja, a gyengét még gyengébbé tenni, és a földön fekvőt eltiporni. Végeredményben örületek is, ha csak egy kiadós verést kapok, és kissé átrendezik a vonásaimat - de ha valamelyikük épp rajtam akarná a rosszkedvét és gyanakvását levezetni, ez akár végződhet a halálommal is. Nem vonz a gondolat, az agyonverés nem a legkellemesebb módozata az e világról való távozásnak. Amúgy is, abban a pillanatban, hogy felhúznám a nyúlcipőt, azonnal nyilvánvalóvá tenném, hogy görbe úton járok - az isten se győzné meg ezeket a fickókat arról, hogy csakugyan nem egy öngyilkosjelölt zsaru vagyok. Ebben a helyzetben tényleg nincs más választásom, mint megadóan tűrni a sorsomat, és várni, mikor csapódik a hátamba egy ököl, vagy terít le a székről egy balegyenes. Igyekszem nem mutatni az elmondhatatlan megkönnyebbülésemet, mikor valaki közbeavatkozik - ráadásul nem a testi épségemet veszélyeztetve, hanem épp annak megóvása érdekében. Gyorsan felveszem az ügyes kis füllentése fonalát, bizakodva abban, hogy ha egy közéjük tartozó úgymond kiterjeszti a védőszárnyát felém, elég ahhoz, hogy elaltassa a kérdésem nyomán feltámadt gyanakvást. Az mindenesetre biztató, hogy mikor a sörömmel a kezemben elindulok a lány után, senki nem áll az utamba, és nem tesz kísérletet a megállításomra. Mikor lelököm fejemről a csuklyát, néhány másodpercig némán bámulunk egymás arcába. Én nyilvánvalóan azért, mert kell némi idő míg rájövök, honnan is lehet nekem ismerős - hogy az ő arcán miért rejtőzik egy halvány mosoly, arról fogalmam sincs. Hacsak nem azért, mert magában kiröhög, hogy egy ekkora ostobaságot voltam képes elkövetni. Kivételes meg tudom érteni: de mint már mondtam, néha az a bizonyos kényszer felülírja a logikus gondolkodást és tetteket. - Akkor mondjuk úgy, hogy egy-egy. Ezennel letudottnak nyilvánítom a tartozását - válaszolom a lánynak, aztán beleiszom a sörömbe, miközben finoman az iránt érdeklődik, tényleg mi az ördögöt keresek egy efféle helyen. Megértem a bizalmatlanságát: bármibe fogadok, hogy ha kiderülne, hogy egy hekusnak nyújtott segítő kezet, ezek a taplók őt sem kímélnék, és ezúttal mindketten kékre-zöldre verve végeznénk. Igaz, két ember esetében van annyi pozitívum, hogy én is kevesebbet kapnék. Bár ez csak afféle eszmefuttatás, mert semmiképpen nem kívánnám - lehetőségeimhez mérten nem is engedném - hogy bántsák azért, mert megsajnált egy idiótát. - Tehát most altassam el a gyanakvását, és bizonyítsam, hogy csakugyan nem vagyok már zsaru? - kérdezem tőle. - Csak a szavamra támaszkodhat. Ha nem elég, sajnos nem tudok ennél többet tenni - vonok vállat. - Egyébként nincs sok köze hozzá, de mivel megmentett, így válaszolok: igen, ennek a bizonyos Füstösnek van valamilye, amit csak ő adhat nekem - mondom csendesen, aztán legszívesebben belefejelnék az asztalba. Hát ez kb úgy hangzott, mintha hímringyó lennék, aki a pasija után áhítozik. - Úgy értem, néhány kék tablettára lenne szükségem - magyarázkodom. Remek Elias, zseniális. Fogadok, hogy most meg az körvonalazódik a fejében, hogy V*agra nélkül már fel sem áll. - Oké, most hallottam úgy, ahogy maga hallotta, és ez így egyáltalán nem hangzik jól - dünnyögöm. - Nem vagyok impotens homokos. Másra van szükségem. És rendőrként mozogtam annyit az alvilágban, hogy halljak ezt-azt. Többek közt azt is, hogy ki foglalkozik effélékkel - húzom le a söröm maradékát egy hajtásra. - Tehát nem akarja a barátait riadóztatni - bökök fejemmel a rosszfiúk felé - de megzsarol a lehetőséggel. Igazán kedves - fürkészem a lány tekintetét. - Mit vár tőlem? Már elmondtam, miért jöttem ide. Szükségem lenne néhány tablettára. Ha most ki akarja fejteni, hogy volt zsaru létemre hová süllyedtem, tessék, hallgatom. Csak bátran - dobolok az asztalon. Két napja nem jutottam morfiumhoz, időszerű lenne már. A nappali nyugalom is szükséges, de az éjszakai egyenesen megfizethetetlen. - Egyébként maga tényleg nem olvas újságot? Egy évvel ezelőtt elég sűrűn szerepelt bele egy-két fotóm, meg a történetem. Bár lehet, hogy a bűnügyi hírek nem annyira érdeklik se magát, se a társaságába tartozókat. Mellesleg, ha már ott tartunk, hogy megmentett egy kiadós veréstől, akkor az a legkevesebb, hogy bemutatkozzam. A nevem Elias. Az önét tudom. Lehet, hogy rászoktam néhány morfiumtablettára, de a memóriám még kiváló, Viola - mosolygom el magam könnyedén. Van egy mondás, miszerint aki valaha zsaru volt, az is marad a lelke mélyén. Úgy tűnik, ebben van némi igazság.
Kezdőlap
